1. A GÉPTEREM

Cipője alatt ropog és csúszkál az üveg, amint a „Miniszter” feliratú ajtót belöki géppisztolyával. A gazdag perzsaszőnyegen végiglépked a díszes íróasztalig. A szemközti fal kifelé görbül: tudja, hogy az épület egyik sarkához ért. A szoba nagy szárnyas ablakai egy mellékutcára és a folyóra néznek.

Szolnoki László, a huszonnyolc éves szakképzett történész számára idegen érzés géppisztolyt fogni a kezében. De ez 1956 novembere, a forradalom egy hete tart, és a forradalmi parancsnokság úgy rendelkezett, hogy szemlélje meg a diktatórikus hatalom félelmetes erődítményét, a Belügyminisztériumot.^[1]

Lent a mellékutcában jóindulatú rendőr áll őrszemet a négyszögletes rózsaszín gránitcsarnokba mélyen benyúló súlyos bronzajtókon kívül. A bejárati hall és a kettős márványlépcső mindenütt csendesen a neobarokk pompa és fény képét mutatja. Egykor ez a pompás épület a Kereskedelmi Bank volt, egy fontos intézmény, és az volt a rendeltetése, hogy az ide látogatókban a gazdagság és hatalom benyomását keltse. A hatalom még mindig áthatott mindent – az ablakon a kovácsolt vasrácsok erről tanúskodtak –, de ebben a városban mindenütt eltűnt az egykori gazdagság.

Mindenütt, kivéve a miniszter szobáit. A csillárokból, az aranyozásból és a szőnyegekből nincs hiány.

Szolnoki megáll és cigarettára gyújt. Átkutatta a rengeteg szobát, amit az elűzött diktatúra menekülő őrei eszeveszett rendetlenségben hagytak maguk után. A gépfegyvereket sietősen a fényezett íróasztalokra dobálták, a lőszeres ládákat feltörték és hosszú ostromra tettek előkészületeket. Miért nem harcoltak? Eldobált keki uniformisok – az állambiztonsági rendőrség egyenruhái – hevernek szanaszét a szobákban. Reguláris kék rendőrségi uniformisba kellett átöltözniük, mivel különböző kék zubbonyok és új, bőrkötésű rendőrségi igazolványok is elszórva hevernek köröskörül. A város utcáin a még mindig utánuk szimatoló bosszúszomjas tömegben gyanút kellett keltenie megújult külsejüknek.

Az egész tömb üresnek tűnik. A londoni bankárok, akik ötven évvel ezelőtt építették ezt a kőből és téglából álló épületet, álmodhattak-e a pokolbéli gépekről és elektromos berendezésekről, amik Marx és Lenin nevében ide fognak települni? Láthatták-e előre az üres tekintetű és jelentéktelen hivatalnokokat, akik a termek parkettáin járnak?

Az első emelet vizsgálata során bukkant rá Szolnoki ezekre a miniszteri szobákra. Az íróasztalon talált egy albumot, nyugati diplomaták rejtett kamerás fényképeivel; az egyes fényképek alatt személyi adataik és emberi gyengeségeik. („Hajlik a bevanizmusra” – ez a szöveg olvasható egy brit tisztviselő fényképe alatt. Egyéb gyengeségei egy másik, bizalmasabb jellegű katalógusban találhatók.)

Micsoda páni félelem szülte konferenciáknak voltak tanúi ezek a falak, amikor egy tízmilliós nép kelt fel szent haragjában az ilyen emberek ellen; milyen terveket tettek le éppen erre a tárgyalóasztalra, mennyi vallott ezek közül kudarcot, és mennyi működik simán még ma is, bizonyos machiavellista tervekhez alkalmazva?

Ha ez a minisztérium volt a rendőrállam gépterme, akkor ez az íróasztal volt az ellenőrző műszerfala. Puskák és pisztolyok hevernek szanaszét mindenütt a költséges, századvégi bútorokon. Valakinek járnia kellett itt előtte. Az íróasztal zárait felfeszítették, a fiókokban csak jelentéktelen tárgyak maradtak – rutin feljegyzések és emlékeztetők.

Úgy érzi, hogy átható pillantással figyelik és idegesen megfordul. De a szemek Joszif Sztálin kegyetlen, alacsony homloka alól néznek rá a falnak támaszkodó, összetört képkeretből. Milyen ironikus is ez: az a rendszer, amit ez a miniszter kiszolgált, csatlakozott a Sztálin elleni zajos retorikához és elűzte saját sztálinista zsarnokát, Rákosi Mátyást is; mégis mindkét ember képe továbbra is ott függ a mai napig a miniszteri szoba magányában.

Aztán egy lépés reccsen mögötte az összetört üvegen. Szolnoki megretten és szorosan markolja géppisztolyát. De csak egy kazánfűtő áll a kapualjban.

„Csak én és a kollégám maradtunk itt egyedül” – mutatkozik be az ember, olajos kezét munkaruhájába törölve. – „Ezt a tölgyfa burkolatot fogja találni minden miniszterelnök-helyettes hivatali szobájában” – magyarázza mosolyogva. – „A Huszadik Kongresszus után ugyanazt a juttatást kapták mindannyian, mint a miniszterük. Itt nincs személyi kultusz!”

És belerúg a Sztálin-képbe, hogy jelezze, mire gondol.

Szolnoki és néhány társa a felkelők karszalagját viseli. Fegyveresen három napon át kutatták az épületet, mivel az a szóbeszéd járta, hogy itt valahol még mindig rejtőzködnek az állambiztonsági rendőrség tisztjei – talán fenn, az át nem vizsgált padláson. Az épület alatt különböző földalatti szintek is vannak, és a belső udvarnak is van egy labirintusa. Szolnoki több alkalommal belülről belakatolt ajtókkal találja magát szemben.

Kutatása közben kezd kialakulni benne a kép az épület beosztásáról. Az egyik szárnyban százszámra ugyanolyan kis szobák vannak, egy túlzsúfolt bérházhoz hasonlóan, és ezeket függőleges irányban lépcsők, vízszintesen rövid folyosók kötik össze. Az egyik folyosótól a szomszédos folyosóig csak három-négy összekötő szobán keresztül lehet eljutni. Acél válaszfalaik újak. Nyilván rengeteg pénzt költöttek a faltól-falig szőnyegekre, a modern íróasztalokra és az ismeretlen technikai felszerelésre. Minden egyes szoba rejtélyes módon – ugyanolyan, mint a mellette lévő; még a polcokon is ugyanazok a könyvek találhatók.

Minden szobában van telefon, néha négy vagy öt is egy asztalon. Az egyik telefon hirtelen megcsörren, amikor Szolnoki elmegy mellette. Keze már lendül a készülék felé, amikor egy szovjet háborús film képe jelenik meg lelki szemei előtt: a Kijevet elfoglaló náci tiszteket egy üres épületben telefonhoz csalják, majd agyonverik. Hagyja tovább csengeni a telefont.

A legtöbb szobában a páncélszekrények ajtaja tárva-nyitva, hozzáférhetővé téve a hangszalagokat és filmeket. Az elektromos világítás mindenütt még üzemel. Egyszerre megint elfogja a furcsa érzés, hogy figyelik, az épület nem üres, egyáltalán nem elhagyatott, és tudtán kívül egy bizonyos dráma szereplője, aminek zárójelenetét még ezután fogják megírni.

„Látja ezeket az acél biztonsági ajtókat és csengőket itt kívül?” – kérdi a kazánfűtő a folyosóról. –”Kollégám itt szokta felvenni a fizetését. Pontosan megmondják neki, hogy mikor menjen; sehová sem mehet engedély nélkül. Egyik szemével a lámpát kell figyelnie. Ha egy különleges lámpa kigyullad, vissza kell fordulnia.”

A kazánfűtő látja, hogy van hallgatósága. –”Aztán itt van ez a villanyszerelő barátom. Ő mondta el nekem, hogy az épületnek az a része, ahol ő dolgozik, fel van osztva alszektorokra, és mindegyikben csak meghatározott időpontban végezheti rutin karbantartó munkáját. Ha sürgős okból kell valami munkát elvégeznie, neki is ezekre a lámpákra kell figyelnie.”

Eldobja cigarettacsikkét és eltapossa csizmájával. –”Ha megszólal a csengő, mindenkinek el kell hagynia a folyosót és vissza kell mennie a szobájába, ahonnan éppen elindult.”

Egy rendőr csatlakozott hozzájuk és átlapoz egy könyvet, amelyet az egyik találomra választott polcról vett le. A könyv egy bizonyos rögzítő eszköz technikai leírását tartalmazza. Ugyanez a könyv az összes kis szobákban megtalálható.

Szolnoki kezdi felvázolni ennek a labirintusnak a tervrajzát. Minden tizenkettedik szoba kicsit jobban be van rendezve; talán ez a szektorfőnök szobája. Ebben egy páncélszekrény, két szekrény, különböző típusú magnók, egy ágy, egy íróasztal, egy könyvespolc és Félix Dzserzsinszkijnek egy fényképe találhatók. Ő volt a szovjet titkosszolgálat atyja – és mindeddig ő az egyetlen ilyen főnök, aki természetes halállal halt meg.

Szolnoki egy darab krétával megszámoz minden egyes lépcsőt és megjelöli különböző jelekkel az egyes folyosókat. Már november 3.-a van, és nyilvánvalóvá vált, hogy az egész épület megvizsgálása heteket igényel. Megkéri az Országos Levéltárat, hogy vegyék át a dokumentumokat. De az igazgató még a puszta gondolatától is visszariad, hogy ezeket elhozzák a minisztériumból. Ezért e helyett maga Szolnoki ül neki ezeket a dokumentumokat a helyszínen megvizsgálni.

A dokumentumok azért figyelemre méltóak, mert hiányzik belőlük az a fojtogató zsargon, ami megmérgezte a rendszer hivatalos sajtóját. Szerzőik nyilván hivatásosok, akik hivatásosoknak írnak. Ezeknek a titkos jelentéseknek a hangneme valóban realisztikus és gyakorlatias.

A Belügyminisztérium egyes osztályai már hetekkel korábban nyilvánvalóan erjedni kezdtek. Szolnoki mindenütt üres pezsgős üvegeket és likőrös palackokat talál. Felnevet arra a furcsa látványra, hogy Lenin, Sztálin és Dzserzsinszkij összetört képkereteikből tehetetlenül, rosszallólag nézik a pornográf fényképek, az amerikai szexmagazinok, a diplomaták és a Magyarországra látogató nyugati üzletemberek kémfotóinak alkohol áztatta irdatlan tömegét.

Mágnesszalagok ezrei hátrahagyva. Szolnoki tudja, hogy ezek a jövő történészei több generációjának fognak fejfájást okozni. Úgy tűnik, hogy az állambiztonsági rendőrség és a kormány egész operatív tevékenységét rejtett mikrofonokkal rögzítették. Lejátszik egy találomra kiválasztott hangszalagot. Jelentéktelen hivatalos tárgyalást tartalmaz.

A magnetofonon még mindig lágy muzsika hangzik a hangszóróból. Az egyik nyitott páncélszekrényből előkotor fél tucat nyitott dossziét. Az első éppen olyan volt, hogy Szolnokit egy órára magához láncolta: ezalatt átnézte a szalagra vett telefonbeszélgetések írásban rögzített anyagát. A papírból ítélve a legutóbbi időben gépelték le, de ténylegesen azok a beszélgetések voltak rögzítve, amelyeket tíz évvel korábban az akkor még csak marxista miniszterelnök-helyettes, de már abszolút hatalomra törekvő Rákosi Mátyás folytatott a svájci magyar követséggel.

Az akkori miniszterelnök, Nagy Ferenc Svájcban tett látogatást, és a rögzített beszélgetés tartalma az, hogy a megfélemlített nem-kommunista miniszterelnök 300 000 svájci frankot követel annak fejében, hogy sohasem tér vissza, hanem Nyugaton marad”. Ami a történész Szolnoki számára ismert tény: ez nyitotta meg az utat Rákosi előtt. De az érdekes kérdés megválaszolatlan maradt: miért gépelték le a közelmúltban ezt a telefonbeszélgetést?

Szolnoki és társai november 3-án felmentek a harmadik emeletre. Az a szint egy rádiógyárhoz hasonlít. Egy alacsony terem közepén munkapadok vannak, mindkét oldalon mintegy huszonöt székkel. A munkapadokon acéldobozok, amik meleg plasztik-illatot árasztanak és állandó zümmögő hangot bocsátanak ki. A színes lámpák pislákolva még mindig megvilágítják a berendezést. Az egyik fal mentén titokzatos acéldobozok, szellőző rácsozattal. Komputerek? Kódfejtő gépek? Telefonlehallgató rendszerek? Holnap műszaki egyetemi hallgatók próbálják majd szétszedni a berendezést és megállapítani rendeltetését.

Az egyik oldalsó szobában Szolnoki még rejtélyesebb szerkezeteket talál: mint például egy hosszú, alacsony állványt; az emelők végén repülőgép-modellekkel felszerelve.

A belső udvarra néző legfelső szinten megállapítja egy telefonközpont helyét. Minden egyes acéldobozon belül hat hosszú cilinderes oszlop; mindegyik harminc magnószalagot tartalmaz. A tekercsek lassan forognak, beszélgetéseket rögzítenek – de kikét és hol? És hol vannak a papírok, a dossziék?

Lent az épület téglával bélelt belső részében, a régi bank páncéltermeiben mintegy 800 yard hosszúságú polcot talál, de a polcok üresek. Másutt felfedez két halom dossziét, amiket szenes targoncáról raktak le, készen az elégetésre. Az egyik halmot már bevonták parafinnal. A dossziék bizonyos rendőrségi informátorok anyagát és felügyeleti akciókat tartalmaznak.

Szolnoki késő délután visszatér a páncéltermekhez, hogy elkezdje a dosszié halom vizsgálatát. Ő és kollégái eltévednek, és amikor ugyanazon az úton visszamennek, az egyik alagútban távoli lépéseket hallanak. Úgy látszik, egész idő alatt követték őket. Különböző alkalmakkor olyan embereket vett észre körülöttük álldogálni, akiket korábban nem látott.

Este tíz óra körül a Műszaki Egyetemről jött szakértők benéznek, hogy bejelentsék: éjszakára felfüggesztik a munkájukat. Szolnoki is fáradt és felsétál az utcai kijárathoz. Az elegáns, négyszögletes, oszlopos bejárati hallban egy idegen személy járkál fel-alá, mintha arra várna, hogy ő elmenjen. Egy másik ember is álldogál mögötte a kettős főlépcsőn, amikor kilép a mellékutcára.

Holnap számos kérdésre kell választ találnia. Szolnoki a Belügyminisztérium egyik villanyszerelőjét felkutatta, és az ember megígérte, hogy másnap bejön és megmagyarázza a huzalok rendszerét és minden egyebet, amit a furcsa mechanizmusokról meg tud magyarázni. Holnap 1956. november 4. lesz.

E forradalom számára ez a holnap sohasem jön el.

November 3-ról 4-re virradó éjjel, amikor az oroszok kezdtek visszaözönleni, Mátyás Pál, a Paris Match magas, elegáns, külföldi tudósítója az Ausztriai Vöröskereszt egyik kis repülőgépén menekült el a körülzárt fővárosból. Nem volt könnyű kijutnia a repülőtérre.

A francia nagykövet megtagadta a segítséget. De Jean-Paul Boncour felesége, a magas, szőke „Brünhilde”, Mausi von Kleist épp oly félelmetesen bátor asszony, mint amilyen gyenge férfi a követ. Az asszony eléggé bátor ahhoz, hogy az éj folyamán Budapest utcáin át elvigyen egy üveg konyakot Mátyás halálosan sebesült társának, Jean-Pierre Pedrazzini fotóriporternek a kórházba. A fotóriporter nem tudta, milyen súlyos az állapota. Mosolyt erőltetett magára, és azt mondta: „Készítek én még jó címlapi felvételt!” Nem sokkal később a kórház bejárati ajtaját berobbantották, és fegyveres felkelők egy páncélszekrényt hoztak be, amit a szétlőtt kommunista pártközpontból hoztak el. A páncélszekrényt kézigránáttal felnyitották, és a pénzt most szét akarták osztani itt a kórházban a sebesültek között.

Ez valóban egy eddig soha nem látott forradalom volt. Boncour, rosszkedvűen kitekintve a követség ablakából az utcákon tomboló tömegre, így szólt Mátyáshoz: „Ez nem burzsoá forradalom! Most saját szemével láthatja, milyen söpredék csőcselék ez! Csupán gyülevész hadnép!”^[2]

„Ők a nép” – válaszolta Mátyás.

Ekkor voltak visszatérőben az oroszok. Az olasz helyettes-konzul kíséretében Mausi a három autóból álló kis „karavánt” kivitte a repülőtérre éjszaka. A hordágyat, amin Pedrazzini feküdt, bepréselték a Vöröskereszt repülőgépébe. Gyomorlövést kapott a Köztársaság téren, a Kommunista Pártközpont ostroma során. Egy üveg vérplazmával egy orvostanhallgató segített, és csendesen örült annak, hogy ez a repülőút az ő életét is megmenti.

A budapesti kórházban először úgy látszott, hogy Pedrazzini állapota jobbra fordul. Aggódva kérdezte Mátyást: „Hol van a kocsi? A Paris Match sohasem fog kártérítést fizetni, ha a kocsi megrongálódott.”

De most sápadtan, kómás állapotban feküdt a hordágyon.

Egyszer csak azt mormogta, anélkül, hogy kinyitotta volna a szemét: „Itt van Mátyás?”

Bizonyára újból fülében csengett közös ismerősüknek, Philippine de Rothschild színésznőnek a hangja, aki néhány nappal azelőtt telefonon kérte: „Ne engedje Mátyást bajba keveredni!” Ő volt Mátyás legközelebbi nőismerőse. Pedrazzini megnyugtatta: „Ne aggódjon! Élve viszem vissza őt Önnek.”

„Itt van Mátyás?” – mondta ismét, és az orvostanhallgató biztosította: „Mr. Mátyás itt van a repülőgépen.” Jean-Pierre újra kómába esett, de már úgy, hogy tudta: visszaviszi barátját, ahogy megígérte: élve.

Azon a napon, amikor Pedrazzini meghalt, Coty francia elnök Mátyás Pálért üzent és megkérdezte tőle: „Monsieur, Ön jelenleg francia állampolgár, de egykor magyar volt. Mondja meg nekem: valójában mi történt?”

Mátyás ezt válaszolta: „A kétmilliós Budapesten az emberek egyszerűen elfelejtették, mi a félelem.”

„És milyen a hangulatuk most?”

„Hiba lenne idegösszeomlásról beszélni, Elnök Úr! A magyarok felvillanyozódtak! Egyszerűen megvadultak. Egy egész várost, egy egész országot őrjített meg az elkeseredés!”