TIZENNYOLCADIK FEJEZET

A kórházi szobában vágni lehetett a füstöt, ami nagyon nem tetszett Jármai Sándornak, mert ha az orvosok megengedték Gombosnak a dohányzást, akkor az azt jelentette, hogy lemondtak a gyógyulásáról. Vagyis, egyen, igyon, csináljon azt, amit akar, dohányozzon.

– Nyisd ki az ablakot! – mondta Gombos. Nem kellett alkalmazkodnia senkihez sem, mert az intenzív osztályról külön szobába helyezték el. Jármai kitárta az ablakot, aztán leült az ágy szélére. Meleg levegő ömlött be a betegszobába.

– Nos, mi újság? Hogy áll az ügy?

– Azt hiszem, ma felszámoljuk a társaságot.

Gombos böffentett egyet, kezét a szája elé tette, aztán levette az éjjeliszekrényről a poharát – vizezett bor volt benne – ivott. Látszott, hogy elégedett.

– Mi van a gyilkossági ügyben?

– Mindannyian egyetértünk abban, hogy Baba ölte meg Kozmannt. Várjuk, hogy elővegye a kódexeket, mert az a döntő bizonyíték. Arra bőven van anyagunk, hogy a kódexeket ő rejtette el annak idején a sziklapincében.

– Világos! – mondta Gombos. – Figyelitek?

– Dombaiék. Azt hiszem, jól dolgoznak.

– Höttl Budapesten van?

– Igen! A Nagyszállóban lakik. A fiúk rajta vannak. De másvalaki is Budapesten tartózkodik.

– Éspedig?

– Szentgáli Mátyás. Meg fogsz lepődni. Nem Baumannként lépte át a határt, hanem Herbert Gütich útlevelével. Sajnos eltűnt a kukkosok elől, olyan elhagyott mellékutakra tért, ahol nem lehetett követni. De végül is ma reggel kaptunk egy fülest, és már tudjuk, hogy hol szállt meg. Szentendrén, a Virányos út négyes számú villában.

– Ki lakik ott?

– Gütich Péter. Azt hiszem, nyugdíjas, de ebben nem vagyok biztos. A lényeg, Tapsifüles jelentése szerint, Baba meghívta ebédre doktor Höttlt a lakására. Ott akarja átadni neki a kódexeket.

– És hogy akarja kivinni őket?

– Kara a mai reggeli értekezleten valami kamionról tett említést, de nem részletezte, hogy mi a szerepe a kamionnak ebben a társasjátékban. Bocsáss meg, egy pillanatig gondolkodnom kell. Megvan. A bécsi Humberti Divatháznak bérmunkában dolgozik a Vadvirág Ruhaipari Szövetkezet. Ez azt jelenti, hogy Humbertiék Bécsben vámkezelt kamionnal hozzák Budapestre a szabásmintákat és az alapanyagot a Szövetkezetbe, aztán felrakják a készárut, a magyar vámhatóság emberei jelenlétében. Ők kiállítják a kiszállításhoz szükséges okmányokat, lezárják, leplombálják a kocsit, és elindulhatnak isten nevében.

– Értem, Sándor. Valószínűleg Karának van olyan fülese, hogy a kódexek kicsempészésében a kamionnak valami szerepet szántak.

– Valószínű. Nos, ami tehát a lényeget illeti: az összeesküvő csoportot Dombaiék még ma éjjel felszámolják. Remélem, hogy sikerül őrizetbe venni Szentgálit és Höttlt.

– És mi van Parker kapitánnyal?

– Az Interpol jelentése szerint az Egyesült Államokban megérdemelt büntetését tölti. Ha jól emlékszem, a Sing-Singben. Húsz vagy harminc évet sóztak rá. Nem is tudom.

– És a mi Parkerunkkal mi van?

– Vargával?

– Igen.

– Nagyvonalúan játszik. El kell ismerni, belevaló srác. Kara ma reggel elmondta, hogy Baumann, vagyis Szentgáli az éjjel letámadta Szatmári Erzsit.

– Hol?

– A lány lakásán. Rátámadt, megpofozta, letépte a blúzát és meg akarta erőszakolni. Ez a Varga mentette meg. Az utolsó pillanatban érkezett. Kulcsa volt a házhoz, így tudott észrevétlenül bemenni. Baumannt egyből leütötte, utána részletesen elbeszélgetett vele. És ami érdekes, a beszélgetést magnószalagra rögzítette.

– Ez valóban érdekes – mondta Gombos. – Jó lenne megszerezni a magnószalagot. Különös fickó ez a Varga.

– Határozottan az.

Gombosnak a fáradtságtól le-lecsukódott a szeme, aztán hirtelen ájulásszerű álomba zuhant.

Jármai nézte egy ideig, aztán szeretettel megszorította a kezét és kiment a szobából. Az órájára nézett. Tíz óra múlt tíz perccel.

Baumann-nak nagy nehézségek árán sikerült a figyelőket lerázni magáról. Háromszor cserélt taxit, aztán a Corvin Áruházban tetőtől talpig átöltözött, a férfi vécében megfésülködött. Egy üvegcséből négy-öt csepp folyadékot rázott a tenyerébe, azzal bedörzsölte a haját, várt néhány percig. Amikor belenézett a tükörbe, fekete haja már rőtes-vörös lett, és a göndör hajszálak is kisimultak a fésű nyomán. Felnyitotta a táskáját, egy dobozból kiválasztott egy dús vöröses angol bajuszt, amit az ajka fölé tapasztott. Két vastag vöröses-fekete szemöldököt is ragasztott magára, aztán orra nyergére ültetett egy fekete keretes szemüveget. Felső fogsora fölé gumibetétet helyezett el, ajka így duzzadttá vált. Ezután néhány fintort vágott, majd nyugodt, kényelmes léptekkel kisétált az áruházból. Látta a figyelőket, észrevette, hogy izgatottak, magában mosolygott. Ugye, nem találtok? – kérdezte gondolatban. A szónoki kérdésre senki sem válaszolt. Megnézte az óráját. Tíz óra húsz perc volt. Még van ideje bőven. A Blaha Lujza téren taxiba ült, és a Margitszigeti Nagyszállóhoz vitette magát.

Kifizette a taxit. Tudta, hogy figyelhetik őket, ezért nagyon óvatos volt. Höttl a kettőszáztízes szobában lakott. Baumann-nak nem okozott nehézséget, hogy megtudja: telefonon fölhívta a szállodát és azt mondta a portásnak, hogy Höttl doktorral akar beszélni. A portás készségesen kapcsolta a kettőszáztízes szobát. Amikor a vonal túlsó végén Höttl felvette a kagylót, ő letette. A hallban várt néhány percig. Nagy volt a forgalom, két autóbusszal egy osztrák turistacsoport érkezett. Baumann elvegyült közöttük, és néhány turista társaságában belépett a liftbe. Borravalót csúsztatott a liftesfiú kezébe, és a harmadik emeleten kiszállt. Nyugodt léptekkel végigsietett a folyosón és lement a második emeletre. A kettőszáztízes szobánál megállt, bekopogott. Belülről Höttl németül megkérdezte, hogy ki az.

– Én vagyok, Baumann!

Kinyílt az ajtó.

– Jöjjön be! – mondta Höttl. Még sötétkék puplinpizsamában volt. Az álmosságtól szemét is alig bírta kinyitni. Ásított. – Üljön le, Baumann!

– Köszönöm!

– Alig ismerek magára. Mit csinált a hajával? Meg az arca is olyan furcsa.

– Sok a zsaru, doktor Höttl. Kisámfáztam az arcomat, a hajamat pedig kisimítottam és megszíneztem. De pillanatokon belül visszavarázsolom feketére és göndörre.

– Hagyja, engem nem zavar. A szekrényben talál italt, szolgálja ki magát!

– Kedves, de semmit sem kérek.

– Ahogy gondolja. Üljön le, azonnal rendbe hozom magamat! Az éjjel kicsit elhajoltam. – Megint ásított.

– Talál az asztalon folyóiratokat, meg mindent. Én megfürdöm, utána lemegyünk és megreggelizünk.

– Ahogy gondolja, doktor. Menjen, de hagyja nyitva az ajtót, hogy közben beszélgethessünk. Nagyon sok a mesélnivalóm.

– Hallgatom! – hallatszott a fürdőszobából.

– A vizet nem ereszti meg, doktor?

– Tele van a kád vízzel.

– Ja úgy. – Baumann nagyon jól hallotta, amikor Höttl beleeresztette a testét a kádba.

– Isteni ez a termálvíz. Egészen fenséges. A termálvíz a hosszú élet titka.

– Én is úgy gondolom, doktor Höttl. A termálvíz aranyat ér. Mondja, odaadja nekik a csekket?

– Nem nekik, Babának!

– Doktor, a bárónő is lefeküdt magával?

– Még nem. De remélem, hogy eltöltünk együtt néhány éjszakát.

– Irigylem magát, doktor. Kemény báró azt mondta, hogy a világ legjobb nője.

– Bizonyára az. Ismertem lánykorában. Ragyogó teremtés volt akkor. – Egy ideig csak a víz csobogása hallatszott, majd Höttl szólalt meg:

– Kedves Baumann, behozna egy szivart meg az öngyújtómat?

– Természetesen! – Az éjjeliszekrényen megtalálta a szivardobozt, kivett belőle egyet, és az öngyújtóval együtt bevitte. – Parancsoljon!

– Köszönöm! – Az illatos fenyőhabból Höttlnek csak a feje látszott ki. – A szájába vette a szivart, Baumann meggyújtotta a gázgyújtót, a lángot a szivar alá tartotta, majd a következő pillanatban öklével Höttl szeme közé ütött, pontosan az orrnyeregre. Höttl az erős ütéstől megszédült, feje hátrahanyatlott. Baumann megmarkolta a nyakát, és fejét lenyomta a vízbe, és addig tartotta ott, amíg egyetlen légbuborék sem jött fel a víz alól. A szivart összetörte, bedobta a vécébe, az ujjnyomokat zsebkendővel letörölte, ugyanígy tett a lábnyomaival is. Bement a szobába, átkutatta Höttl ruháját, mindent kivett a zsebéből: az útlevelét, irattárcáját, pénztárcáját, kocsi- és lakáskulcsait, aztán a tükör elé ült. Felnyitotta keskeny bőröndjét, kivette belőle a Bécsben elkészített Höttl-parókát, a szemöldököket és sminkkészletét. A paróka selymesen ősz volt, lágyan hullámos, a szemöldök is kifehéredett. Baumann a tükörhöz támasztotta az útlevelet és dolgozni kezdett.

Nem telt bele tíz perc, és a tükör előtt ülő férfi megszólalásig hasonlított Höttlre. Ruhát cserélt, magához vette Höttl iratait, jogosítványát, kulcsait, megpróbálta utánozni Höttl jellegzetes mozdulatait, hanglejtését, enyhén raccsoló kiejtését. Indulni akart, amikor kopogtak az ajtón.

– Ki az? – kérdezte magyarul.

– A táviratkézbesítő, uram. Doktor Ervin Höttl úrnak érkezett. Sürgős!

Kinyílt az ajtó. A folyosón egy magas, fekete szemüveges egyenruhás férfi állt. Kézbesítőkönyv volt nála, benne a távirat.

– Parancsoljon, doktor úr! Itt tessék aláírni! – A postás belépett Höttl után.

A széthúzható asztalt a nappaliban terítették meg. Hat terítéket tettek rá, középre pedig virágot. Erzsi minden tudását latba vetette, hogy az asztal ízléses és szép legyen. Élvezettel csinálta, közben dúdolgatott magában. Baba percekkel azelőtt – tíz óra harminckor – telefonált a presszóból, hogy Mónikával együtt hamarosan otthon lesznek. Úgy döntöttek, hogy mégsem zárják be a presszót, hanem cserélnek a délutánosokkal. Erzsi azt válaszolta, ne izguljanak, minden rendben lesz, Kázmér úr még nincs itthon. Nem kellett sokáig várnia, mindhárman szinte egyszerre érkeztek meg. Baba Mónika kíséretében nézte meg a terített és feldíszített asztalt. Nem fukarkodott a dicsérettel.

– Erzsikém, ez igazán gusztusos!

– Igyekeztem – mondta a lány.

– Tényleg nagyon takaros. – Mónika igazított az egyik szalvétán. – A művész úr még nem jelentkezett? – kérdezte aztán a lányhoz fordulva. Mónika feltűnően ideges volt.

– Egy órája, hogy telefonált – mondta a lány. – Valami olyasmit mondott, hogy bemegy a Szabolcs utcai kórházba, meg kell látogatnia két beteget.

– Milyen betegeket? – érdeklődött Mónika.

– Akik az éjjel megtámadták őt – mondta Baba. – Meg akarták ölni. De ráfáztak. Parker kitűnően karatézik.

– Miért akarták megölni Joe-t? – kérdezte Mónika.

– Mert Kemény Frici parancsot adott rá – mondta Erzsi.

Mónika haragosan nézett a lányra.

– Mi az, hogy Frici? Kemény Frici… Ilyen jóban vannak?

Erzsi megvonta a vállát.

– Hát ami azt illeti… aki a mellemet megsimogatja, az nekem már csak Frici.

Mónika Babához fordult.

– Ehhez mit szólsz, kedvesem? A te kedvenced, báró Kemény Frigyes Erzsi mellét fogdossa.

– Ha engedi, miért ne. A nőnek azért teremtett melleket a jóisten, hogy a férfiaknak legyen mivel játszaniuk. Így van, Erzsikém?

– Ó, hát ezt Mónika kisasszony is nagyon jól tudja. Gondolom, az ő két szép keblével is játszadoztak már.

– Magát senki sem kérdezte! – Mónika haragos volt.

– Ha még egyszer ilyen gorombán tetszik rám szólni, én csomagolok és elmegyek! – mondta Erzsi.

– Azért, mert maga már családtagnak számít, nem tűröm el ezt a hangot!

Erzsi úgy érezte, hogy elérkezett az idő a „robbantásra”, most kell megindítania az idegekre ható támadást.

Baba a lányhoz ment, megsimogatta az arcát.

– Erzsikém drága, nyugodjon meg! Mónika nem úgy gondolta. Mónika szereti magát.

– Mint Kennedy Hruscsovot. – Erzsi legyintett. – Hagyjuk ezt Baba! Mónika féltékeny rám.

Mónika idegesen felnevetett.

– Magára? Pont magára? Nevetséges. Miért lennék féltékeny magára?

– Ha már megkérdezte, bogárkám, hát válaszolok. Azért, mert azt hiszi, hogy le akarom csapni a kezéről…

– Fogja be a száját! – kiáltott élesen Mónika. – Megtiltom! Érti? Megtiltom!

– Maga, bogárkám, semmit sem tilthat meg nekem.

Mónika megérezte a veszélyt, hangot váltott, szelídebb lett:

– Erzsikém, nagyon kérem!

Baba gúnyosan mosolygott.

– Miért vagy úgy megijedve? – fordult Mónikához. – Erzsi az igazat mondta, igenis, féltékeny vagy. Mónika döbbenten nézett Babára.

– Meghülyültél?

– Na, én megyek! – mondta Erzsi –, a konyhában leszek, ha kell valami, szóljanak. – Nesztelenül kiment. Behúzta maga után a nappali ajtaját. Bogyay a hallban valamilyen szakkönyvet olvasott. – Felnézett, rámosolygott a lányra, Erzsi visszamosolygott rá.

– Mi volt ez a hülye megjegyzésed? – kérdezte Mónika.

– Az, hogy féltékeny vagy Erzsire – mondta Baba. – Attól félsz, hogy Kázmér lefekszik vele is.

– Hogyhogy vele is?

– Úgy, ahogy veled.

– Ahogy énvelem? – Mónika zavart volt, érezte, hogy arca akarata ellenére elsápad.

Baba cigarettára gyújtott, élvezte a fölényét.

– Mónikám, édes kis barátnőm – mondta –, légy nagyvonalú, méltó önmagadhoz! És ne hazudj, vagy ha ez jobban tetszik, ne beszélj mellé!

Mónika viselkedése egyre zavartabb lett. Keze remegett, amikor az egyik pohárba konyakot töltött. A pohár a fogához koccant. A szakadék szélére került, lába alatt megmozdult a szikla. Ivott, a poharat az asztalra tette.

– Nem tudom, hogy miről beszélsz – mondta halkan.

– Ejnye, Mónika. Te tényleg nem tudod, hogy én tudom?

– Mit tudsz? Hangja most kihívó volt.

– Hogy Kázmér és te…

– Hogy én és Kázmér?

– Igen. Ahogy a klasszikusok mondják, dugtok.

– Istenem, Baba, hogy milyen közönséges vagy.

– Még mindig tagadsz? Fölösleges, csillagom. Van fogalmad arról, mióta tudom, hogy Kázmér szeretője vagy?

– Fogalmam sincs. – Mónika megadta magát. Végül is mindegy. Ha el akarják venni Babától a kódexeket, akkor úgyis színt kell vallaniuk. Hát ez a színvallás most következett be. – Szóval, mióta tudod? – kérdezte, mivel Baba hallgatott.

– Az esküvőnk óta.

– Kázmér mondta el?

– Nem, drágám! Kázmér hazudott. Mindig hazudott. Szeret hazudni. Ez amolyan családi örökség nála. Fürjes bácsi árulta el, a pincemester. Bizalmasan elmesélte, hogy a szüreti mulatság estéjén Kázmér megdugott egy kétakós hordó tövében. A nemes penész úgy a seggedre tapadt, hogy egy hétig vakartad, míg lejött róla.

– Viszont elmúlt a hörghurutom – mondta Mónika, kezdett magára találni.

– Végre! – mondta Baba. – Lassan formába jössz. – Tudod, nagyon sírtam, mert nagyon fájt. Hogy az esküvőm előtt, és pont a legjobb barátnőmmel. Elpanaszoltam a bánatomat Kázmér mamájának. Sárika megvigasztalt.

– Mit mondott?

– Azt, hogy ne sírjak, ez így van rendjén. Kázmér nagyétkű ember, egy asszony kevés neki. Hacsak velem feküdne le, én hamar tönkremennék. Szüksége van másik nőre is. Két eset lehetséges. Vagy kurvákkal fog lefeküdni, vagy olyan valakivel, aki a kurvákat helyettesíti. Itt van kéznél Vadász Mónika – mondta –, az osztálytársnőd, erre a célra nagyon megfelel. Te arisztokrata hölgy vagy, meg kell tanulnod viselkedni. Tehát emelkedj felül, ne tudj kettőjük viszonyáról, Mónika nem lehet a vetélytársad.

– Fantasztikus. Szóval nem lehetek a vetélytársad.

– Nem drágám! Te csak a kurvákat helyettesítetted Kázmér életében. És ez mindhármunknak jó volt. Neked is, nekem is. Kázmérnak is. Tudod, bogaram, Kázmér igazából csak engem szeretett.

– Akkor most fogódzkodj meg! Kázmér sohasem szeretett. Meggyőződésem, hogy az ő életében valójában te töltötted be a kurva szerepét. Mert ami azt illeti, oltári nagy kurva vagy. Mindig is az voltál. Szegény Kázmér, mennyit panaszkodott. Csak azért nem hagyott el eddig, mert nem akarta, hogy a Rákóczi téren köss ki.

– Ezt ő mondta neked?

– Méghozzá hexameterekben, szépen skandálva.

– Hazudsz! Egyetlen szavadat sem hiszem el!

Mónika a táskájához ment, kivette belőle a gyógyszeres szelencéjét. Az asztalra tett egy tablettát.

– Andaxin. Jó, ha lenyeled. Nem szeretném, ha elveszítenéd a nyugalmadat. Vedd be kérlek, mert olyat fogsz hallani, amitől elájulhatsz.

– Jók az idegeim – mondta Baba, de azért nyugtalan lett.

Mónika kivett a táskájából egy kis méretű magnetofont.

– Ennek a készüléknek magnetofon a neve. A szalagot Joe-tól kaptam, a masinát a napokban hozta valaki Bécsből, mert nálunk még ilyet nem lehet kapni. Most bekapcsolom, figyelj! – Halk kattanás hallatszott, majd tisztán, érthetően Bogyay hangja:

„Értsd meg Mónika, csak téged szeretlek. Kérlek, légy türelemmel. Feleségül veszlek. Elveszem Babától a kódexeket, eladjuk Höttl doktornak, és kiszökünk Nyugatra…”

– Nem játszom tovább – mondta Mónika. – Gondolom, ebből mindent megértettél.

– De játszd csak tovább! – mondta Baba. – Engem nagyon érdekel.

– Ahogy akarod! – Mónika megnyomta a gombot – Elsőként az ő hangja volt hallható: „De hogyan veszed el tőle? – Bízd rám. Mindenre el vagyok szánva. Érted, mindenre. – Még arra is? – Igen, még arra is. Drágám, te is tudod, hogy Baba hányszor, de hányszor megalázott. Hányszor megcsalt. Még azzal a nyavalyás Kemény Frigyessel is. Meg ezzel a jöttment ripaccsal. – Szeretlek, Kázmér. De édesem, ha elhagyjuk az országot, mi lesz a Felszabadítási Bizottsággal? Te vagy az elnök. – Szerelmem, neked megvallom, nincs ilyen bizottság. Csak kitaláltam, hogy veled nyugodtan találkozhassam. Baba fantaszta, ostoba nacionalista, elhitte az elnökségemről szóló mesét, boldog kis hülye, mert férje az ellenállás hőse. Marha az, aki ma összeesküszik…” – Mónika kikapcsolta a magnót. Nyomasztó csend nehezedett a szobára. – Adjak vizes borogatást a szívedre, drágám? – kérdezte Mónika fölényesen.

Baba mélyeket lélegzett, uralkodott magán.

– Köszönöm, nem kell! Endrődy lány vagyok. – Újból rágyújtott.

Bogyay lépett a szobába. Jókedvűnek, kiegyensúlyozottnak látszott.

– Mi van lányok, mi újság? – Konyakot töltött az egyik pohárba. Baba mérgesen rászólt, hangjából gyűlölet sugárzott:

– Miért csak magadnak töltesz?

– Mi van veled? – kérdezte meglepetten Bogyay. Megőrültél? – Engedelmesen töltött Babának.

– Kázmér, egy becsületes férfinak, különösen egy arisztokratának nemcsak a feleségére kell gondolnia, hanem hűséges kurvájára is.

– Miféle kurváról fecsegsz itt összevissza?

– Mónikáról. Vagy nem ő a kurvád? Negyvenkettő óta.

Bogyay döbbenten állt. Nem tudta, mi történt, zavartan nézett Mónikára, majd Babára, és közben motyogott.

– Kurva, kurvád… Mi az isten történt veled?

– Kázmér – szólalt meg csendesen Mónika –, én mindent elmondtam Babának.

– Mindent?

– Igen, hogy engem szeretsz és feleségül veszel…

– Figyelj rám, Bogyay Kázmér! – Baba úgy kezdte beszédét, mint aki mindennel számot vetett. – Mindent tudok. Tudom, hogy aljas vagy. El akarod venni a kódexeket tőlem, bármi áron, és hogy Mónika januárban megegyezett Höttl doktorral. Most már azt is tudom, hogy nincs semmiféle szervezeted, hogy nem vagy elnök. De valamiben nagyot tévedtél. Abban, hogy engem boldog hülyének néztél. Nem vagyok boldog és nem vagyok hülye. Igenis van szervezet, van és létezik, és ennek a szervezetnek most már az akasztófáig te vagy az elnöke, a te nevedben szervezkedtünk, és bárki lebukik, vallani fog rólad, az elnökről, és te hiába fogsz tagadni, a tények ellened szólnak. Azt fogják vallani, hogy a parancsot tőled kapták. És azt fogom vallani én is. És elmondom, hogy a megbízóddal: doktor Höttllel a szeretődön keresztül tartottad a kapcsolatot, mert Mónika nemcsak veled feküdt le, hanem a doktorral is. Nem volt olcsó kurva, az első éjszakáért tízezer márkát kapott…

– Amit neked adtam – vágott közbe Mónika.

– Nekem? Ennek a dicső embernek adtad. Ennek a selyemfiú arisztokratának. Te akarsz engem megölni, hogy boldog légy? Mondj le erről a tervedről, Bogyay Kázmér!

– Megöllek, te nyomorult! – sziszegte Bogyay, és elindult az asszony felé. Baba hátrált, látta, hogy Bogyay szeme vérbe borult.

Mónika megszólalt.

– Kázmér, a kódexek!…

– Ne félj, tudom, hogy hol vannak!…

– Kinyújtotta a karját, hogy megfogja az asszony nyakát, amikor Erzsi váratlanul belépett.

– Kemény Frigyes van itt! – Kinyitotta az ajtót. – Parancsoljon, báró úr!

Kemény belépett.

– Kézcsókom, hölgyeim! Szervusz, Kázmér, üdvözöllek!

Tizenegy órakor megszólalt a telefon. Baba vette fel a kagylót.

– Jó napot! – köszönt egy rekedtes férfihang. – Vadász Mónikával szeretnék beszélni.

– Mónika, téged keresnek! – kiáltott Baba, és az odasiető Mónikának átadta a kagylót.

– Vadász Mónika!

– Csókollak, Höttl vagyok!

– Üdvözlöm, parancsoljon!

– Mónika, sürgősen beszélnem kell veled és Bogyayval. Mondd azt Babának, hogy a rendőrségre kell menned Kázmérral együtt. Világos?

– Értem, őrnagy úr, azonnal indulunk!

– Figyelj rám! Taxival fölmentek a hármashatárhegyi étterembe és ott vártok rám. Addig ne menjetek el, amíg nem jövök.

– Értettem, őrnagy úr, a viszontlátásra!

– Csókollak!

Letették a kagylót.

– Milyen őrnaggyal beszéltél? – kérdezte Baba.

– Ha jól értettem a nevét, doktor Hajdú Emil. Azonnal jelentkeznünk kell a főkapitányság gyilkossági osztályán.

– Jelentkeznünk? Kivel? – Baba kíváncsian nézett Mónikára.

– Kázmérral!

– Velem?

– Igen veled, légy szíves, hívj egy taxit!

Bogyay engedelmesen taxit hívott, Baba pedig azt mondta.

– Aztán jól gondoljátok meg, hogy mit válaszoltok!

– Bízd rám! – mondta Mónika. – Nem köplek be, pedig kedvem lenne hozzá.

– Áldott jó lélek vagy – mondta Baba. – Nyugodtan beköphetsz, de az állításodat bizonyítanod is kell. Sok szerencsét!

Fél egy körül befejezték az ebédet, Kemény nagyon sajnálta, hogy nem várhatta meg Höttl doktort, régi ismerősét, mert telefont kapott volt katonájától, Horváth Emiltől, aki életbevágó fontos ügyben akart találkozni vele. Baba az ebédnél aztán átadta Höttlnek a báró üzenetét.

– Kár, hogy nem találkozhattam a báróval. Hogy van az én régi karvalyorrú barátom? Még robbantgat?

– Ami azt illeti, mostanában nem nagyon sikerül neki – magyarázta Baba. Az asszony ideges volt, folyvást Mónikáék rendőrségi berendelésére gondolt.

– Negyvennégy óta sokat változtam, ugye, bárónő? De maga, őszintén mondom, semmit. Most is karcsú és elragadó. És ez a finom ebéd! Hiába, igazán jót enni csak Magyarországon lehet, ön főzte, bárónő?

– Nem, dehogy! – mondta Baba, és a belépő Erzsire mutatott. – A mi drága Erzsikénk főzte.

– Örülök, hogy ízlett a doktor úrnak.

– Nekem annyira ízlett, galambocskám, hogy én szívesen magammal vinném Münchenbe házvezetőnőnek. Kérjen munkavállalási engedélyt és viszem magammal.

– Erzsikét nem engedjük el! – mondta Baba.

– Azért érdemes lenne gondolkodni a doktor úr ajánlatán. Biztosan többet keresnék, mint itt.

– Garantálom az itteni keresetének a hússzorosát!

– Ejnye, kedves doktor, maga mindent el akar venni tőlem!

– A doktor úrnak úgy látom – szólt közbe Erzsi – nemcsak a kódexek kellenek, hanem én is.

– Maga, Erzsike, tud a kódexekről? – kérdezte Höttl.

– Már hogyne tudnék. Mind az öt kódex az ezerötszázas évekből való.

Baba meglepetten nézett Erzsire.

– Na lám – mondta –, miből lesz a cserebogár. Egészen új oldaláról ismerem meg, Erzsikém!

– Nem nézte ki belőlem, hogy olvasni is szoktam.

– Hát ami azt illeti…

– Ez egészen fantasztikus – lelkesedett Höttl. – Istenemre mondom, én elviszem magammal ezt a menyecskét.

Erzsi tálcára rakta a tányérokat, és kiment a konyhába. Az ajtóból visszaszólt.

– Auf Wiedersehen, Herr doktor!

– Viszontlátásra, Erzsikém! Nos bárónő, rátérhetünk a tárgyra, mert múlik az idő, és én még ma vissza szeretnék utazni Bécsbe. Itt vannak a kódexek?

– Itt van a csekk?

– Igen, itt van. – Elővette a csekkfüzetét és megmutatta a kitöltött példányt. – Egymillió márka.

– Oké! – Baba alsó fiókját kinyitotta a sublódnak. Ott volt az öt kódex már kicsomagolva. – Ki ölte meg a szüleimet?

– Szentgáli Mátyás. Negyvenöt január tizedikén Bregenzben, a Gestapo pincéjében. – Felállt, a sublódhoz ment. – Megnézhetem őket?

– Hát persze! – Höttl kivette a kódexeket, lapozgatta, gyönyörködött bennük.

– Csodálatos darabok. Istenem, hogy ezt is megértem!

– Megkaphatom a csekket és Szentgáli Mátyás címét?

– Szentgáli Mátyást megtalálja Szentendrén, a Virányos út négyes számú villában, Gütich Péternél. Ismeri őt, nemrég találkoztak.

– Igen, ismerem. És a csekk?

– Az minek? Itt úgysem válthatja be, útlevelet pedig nem kap.

– Mindegy, nekem szükségem van a pénzre.

– Én majd küldök pénzt.

– Nem ebben állapodtunk meg. Így nem viheti el a kódexeket.

– Hogyhogy nem? Hiszen már nálam vannak.

– Höttl, én ezekért a kódexekért embert öltem. Megteszem újra, ha kell.

– Nem, Baba. Arra már nem lesz ideje. – Hirtelen mozdulattal elkapta az asszony csuklóját, karját hátracsavarta, másik kezével pedig egy előre elkészített altatóval megtöltött injekciós tűt vett elő egy tokból, és a kapálódzó, vergődő nő karjába szúrta. Nem vette észre, hogy kinyílt az ajtó és Kemény lépett be. Kezében pisztolyt tartott.

– Tegye fel a kezét, maga nyomorult!

Höttl hátranézett.

– Egy pillanat, báró, lefektetem a szeretőjét. Ne féljen, csak elaludt, három óra múlva fel fog ébredni. – Babát a pamlagra fektette, aztán feltartotta a kezét.

– Gazember! – mondta Kemény –, tudhattam volna, hogy magukban nem lehet megbízni. A kódexeket ingyen akarta elvinni? Azt nem! Nekünk fegyverekre van szükségünk.

– Na jól van, erről beszélhetünk. De ne legyenek őrültek. Ne akarjanak újból harcot kezdeni.

– Ezt pont maga mondja? Doktor Höttl Ervin?

– Igen, barátom, én mondom. Meddig tartsam fel a karomat?

– Van fegyvere?

– Nincs. Mit akar csinálni velem?

– Agyonlövöm. Bekapcsolom a rádiót, a cső elé párnát teszek és megölöm.

Váratlanul Erzsi lépett be, két csésze kávét hozott.

– Drága Fricikém, mielőtt kinyírná ezt a fasisztát, igyák meg a kávét! Most főztem, még forró. – Kemény elé lépett, és a forró feketét váratlanul Kemény arcába öntötte. A férfi a szeméhez kapott, abban a pillanatban Höttl elvette tőle a pisztolyát és egyetlen ütéssel leütötte a férfit.

– Köszönöm, Erzsikém!

– Ne köszönj semmit, Varga Zsolt. Vedd le a parókádat, töröld le a sminket az arcodról. Egyébként jó volt az alakításod, de máskor cipőt és zoknit is cserélj! Tegnap este is ez a betétes cipő volt a lábadon. Papa, a részletekre is figyelni kell!

– Igazad van, a kurva anyját! Gyere, kötözzük meg a bárót, meg Babát is! Be kell tömni a szájukat is.

– Babát nem sajnálod? – kérdezte Erzsi, míg az asszony kezét hátul összekötötte.

– Embert ölt. Te is tudod. Szent őrült, újból gyilkolni, robbantam akartak ezzel a másik őrülttel. – Szorosan megkötözte Kemény kezét és lábát, aztán a száját is betömte. Tulajdonképpen sajnálom Babát, más sorsot érdemelt volna.

– És most mi lesz vele?

– Nem tudom. De ha futni hagynánk, megölné Szentgálit is. Aki egyébként megérdemli, mert megölte Höttl doktort.

– Hol?

– A Nagyszállóban. Ott van Szentgáli is összekötözve, a kettőszáztízes szobában.

– Ezt honnan tudod?

– Én kötöztem össze!

– Azóta már megtalálták.

– Nem hiszem, mert az ajtóra kitettem a „Ne zavarjanak” táblát. A postás ruhát is otthagytam. – Körülnézett. – Babáék hol tartják a bőröndöket?

– A gardróbszekrény tetején – mondta Erzsi. – Várj, hozok egyet!

– Menjünk együtt!

– Nem bízol bennem?

– De igen. Csakhogy én semmit sem bízok a véletlenre.

– Jó, akkor gyere velem! – Kimentek a gardróbszobába, Erzsi szétnyitotta a létrát, felmászott rajta, levett egy közepes nagyságú bőröndöt. Visszamentek a nappaliba, Varga a kódexeket belerakta, lezárta a bőröndöt.

– És most hogyan tovább? – kérdezte Erzsi. – Hová megyünk?

– Én télakra megyek, illetve elbúcsúzom az anyámtól, aztán a kamionnal olajra lépek. Hogy te hova mégy, nem tudom.

– Kihagysz a buliból?

– Szeretném, ha velem jöhetnél, Erzsi, isten bizony nagyon szeretném, de nem jöhetsz! Nem lehetünk társak.

– Ugyan miért nem?

– Mert én szélhámos vagyok, te pedig rendőrfőhadnagy.

– Honnan veszed ezt a…

– Erzsi, hagyd abba!…

– Persze, te semmit sem bízol a véletlenre. De én sem, papa, Szatmári Erzsi nyomozó főhadnagy ezt megtanulta tőled. A lakás körül van véve, minden szavunkat hallják.

– Te csak azt hiszed. A két mikrofont még ma reggel, mielőtt jöttél volna, leszereltem. A technika bedöglött. De ne félj, téged nem bántalak, mert frankón megszerettelek. És abban reménykedem, hogy egyszer mégiscsak az enyém leszel.

– Csak egyszer?

– Meglátjuk.

– Papa, honnan tudtad meg, hogy rendőr vagyok?

– Valamelyik este a vállalat személyzeti előadójával ittam. Jól elázott az ürge. Mindent én fizettem. Hajnal felé azt mondta, pajtikám, aranybarátom, te igaz magyar erdélyi művész, én édes székely testvérem, nagyon vigyázz a presszóban, mert tégla van köztetek. És megmondta, hogy te vagy a tégla.

– Ez mikor volt?

– Két napja.

– Tehát tegnap este már tudtad, hogy nyomozó vagyok?

– Persze hogy tudtam.

– És mégis segítettél?

– Miért ne segítettem volna? Te nem vagy az én ellenségem. És én sem a tied. Meg tényleg megszerettelek. Ma te mentetted meg az életemet.

– Papa, mondok én neked valamit.

– Halljuk!

– Kinyitjuk az ajtót, behívjuk a fiúkat és azt mondjuk, hogy mi ketten felszámoltuk az egész bandát. Mit szólsz hozzá?

– Nem, Erzsikém. Oda lenne a becsületem. Ez életem legnagyobb fogása, öt kódex, egymillió márka csekkben, és amire büszke vagyok, hogy átvertem a világ egyik legzseniálisabb fickóját: Salgó Oszkárt. Erzsi, én évek óta dolgoztam ezen a terven, évek óta ez volt az álmom, meg akartam szerezni a kódexeket, és nézd, sikerült.

– Fantaszta vagy, mint Baba. Hogy akarod elhagyni a házat? Körül van véve.

– Igen. De Höttlt várják. Höttl pedig már nincs. És én nem ebből a házból fogok kimenni, hanem a másikból, az óvóhelyrendszeren keresztül. Előre elkészítettem a menekülés útvonalát.

– De a lépcsőházba ki kell menned. Azt is figyelik.

– Csakhogy én a világítóudvaron keresztül megyek a pincébe.

– Értem. Velem mit csinálsz? Megkötözöl, bekötöd a számat?

– Elaltatlak. Nem fog fájni. Abban a reményben alszol el, hogy mi még találkozni fogunk.

Sokáig nézte az alvó lányt, lehajolt hozzá, gyengéden megcsókolta az arcát, aztán átöltözött Bogyay ruhájába, majd felhívta telefonon a hármashatárhegyi éttermet, és Mónikát kérte a telefonhoz.

– Mónika?

– Igen, én vagyok!

– Itt Joe Parker! Ne várjátok Höttl doktort! Meghalt. Értesítsétek Jármai Sándort, hogy Höttlt a Nagyszállóban Szentgáli Mátyás megölte.

– Joe, mit beszélsz?

– Már mondtam! Höttl doktort megölték, ne várjatok rá, csókollak és sok boldogságot! – Letette a kagylót. Ezután bekapcsolta a rádiót, a bőröndöt magára erősítette és a fürdőszobaablakon át kimászott a világítóudvarra.

Három óra elmúlt, amikor megérkezett a villájuk oldalkapujához. Előzőleg alaposan körülnézett, hogy nem figyelik-e a házat, nem vett észre semmilyen gyanús jelet. Bement a pincébe, onnan a garázsba, a bőröndöt az értékes zsákmánnyal betette az Opel csomagtartójába. Aztán a garázsból a tölgyfa lépcsőn felrohant a lakásba.

– Anyám, édesanyám… – Megállt, körbenézett. Sehol semmi nesz. Lehet, hogy sétálni vagy bevásárolni ment. Az előszobából benyitott a konyhába. Olyan tisztaság volt, mint egy patikában. A rézedények ragyogtak, a csempék visszaverték a májusi napfényt, a világos konyha a békesség, a nyugalom érzését árasztotta. A tűzhelyhez lépett, a villanyfőző lapok még melegek voltak. Nemrégen mehetett el az anyja. Most mit csináljon? Várja meg? Vagy írjon neki néhány sort? Ha most nem találkozik vele, ki tudja, hogy látja-e még az életben. Valami különös érzés összeszorította a szívét. Hirtelen szomorú lett. Kiment a konyhából, megállt a hall közepén. Kedves, otthonos volt a lakás, a polcokon a könyvek, a falakon a képek, a kanapén a hímzett párnák… A fene egye meg, milyen ördög szállta meg a lelkét, hogy egy ilyen nagyszerűen berendezett lakásban nem találja a helyét? Lehet, hogy Erzsinek volt igaza, ki kellett volna nyitnia az ajtót, hahó, gyertek fiúk, itt vannak a gazemberek, nézzétek, Erzsi meg én… Szóval értitek… Aztán feleségül kellett volna venni Szatmári Erzsi nyomozó főhadnagyot. Ide hozhatta volna ebbe a ragyogó lakásba… micsoda bolond ötlet.

Teljesen becsavarodott. Hogy lehetne egy nyomozó hadnagynő egy büntetett előéletű szélhámos, kasszafúró felesége. Pedig szereti, érzi, hogy szereti. Átment a nappalin, benézett a lakószobába, de anyját ott sem találta. Tétován cigarettára gyújtott, aztán benyitott apja dolgozószobájába.

A döbbenettől majdnem megállt a szívverése. Az íróasztalnál Otto Dürfilger ült. Szivarozott és kedvesen mosolygott. Mellette Szatmári Erzsi főhadnagy állt. A lány is mosolygott, de mosolya kicsit fanyarrá sikeredett.

– Drága fiam, csakhogy megérkezett! – mondta Salgó, és megvakarta kövérkés mellét. – Szeretettel üdvözlöm kedves és igen barátságos otthonában. – Salgó a lányra nézett. – És maga Erzsikém, mit mond a mi kedves barátunknak?

Varga megszívta a cigarettáját, a lány tekintetét kereste, és azon gondolkodott, hogy miért nem válaszolt Salgó kérdésére. Lassan körülnézett. Az ajtóban Jármai Sándor főhadnagy és egy vele egyidős civil ruhás férfi állt.

– Csak semmi butaság, fiacskám! – mondta Salgó. – Nincs esélye a menekülésre. Ha akar, leülhet.

– Azt hiszem, sokat fogok ülni – keseredett el Varga, és megint a lányra nézett. – Te hogyan kerültél ide ilyen gyorsan?

Erzsi Salgóra nézett, aztán Vargára.

– Tudod papa – mondta –, az úgy történt, hogy nagyon gyenge adagot nyomtál az orrom alá. S alighogy te távoztál, a fiúk betörték az ajtót. Mire mi idejöttünk, Salgó bácsi már itt társalgott anyukáddal.

– Anyám hol van?

– Semmi baja, édes fiam! Fogorvoshoz ment. Hamarosan itt lesz – mondta Salgó. – Elbúcsúzhat tőle.

– Maga hogy került ide, tábornokom?

– Csak őrnagy vagyok.

– Nekem tábornok marad, amíg élek.

– Köszönöm, maga igazán nagyvonalú, fiam! Szóval az úgy történt, rájöttem, hogy maga a saját szakállára kezd játszani.

– Erre mikor jött rá?

– Amikor Fekete a maga nevében találkozott Höttl doktorral és elárulta neki a címemet. És tudtam, hogy találkozni fogok magával.

– Vesztettem! Uraim, vigyenek el!

– Nem akarsz találkozni az édesanyáddal? – kérdezte Erzsi.

– Most nem. Majd. A szabadulásom után.

– Lehet, hogy igazad van.

– Elvtársak, kísérjék el!

Salgó felemelte a kezét.

– Egy pillanat! A kódexek hol vannak?

– A kocsim csomagtartójában. – Elindult a két nyomozó között. Az ajtóban megállt, hátranézett. – Meglátogatsz a sitten? – kérdezte a lánytól.

– Meglátogatlak, papa! Még sok beszélnivalónk van. Viszlát, Joe Parker!

– Viszlát, Erzsi!

Vége

Szentendre, 1987. január 19.