MÁSODIK FEJEZET

Gombos Vilmos alezredes bevett egy kiskanál szódabikarbónát, szódavizet ivott rá, nehézkesen lenyelte, megrázkódott, keserű fintor ült ki sovány, pergamenszínű arcára. A dobozt visszatette az íróasztal fiókjába, aztán inas kezét a gyomrára szorította, és fájdalmas arccal megint arra gondolt, hogy gyomorrákja van. Negyvenhét éves volt, s fájdalmai öt évvel ezelőtt kezdődtek, de nem mert orvoshoz menni, félt a vizsgálatok eredményétől, rendszeresen jelentkező fájdalmait eltitkolta a családja s a munkatársai előtt is. Nem mert és nem tudott már jó étvággyal enni, mert a harmadik, negyedik falat után szinte robbanásszerűen jelentkezett a fájdalom. Magában azt gondolta, végzi a munkáját addig, ameddig tudja. Valamicskét szűnt a fájdalom. Felemelte a kagylót, lenyomta a készüléken a hármas gombot. Várt néhány másodpercig, aztán tárcsázott.

– Jármai főhadnagy! – hallatszott a vonal túlsó végéről.

– Itt Gombos, gyere be hozzám, Péter!

Jármai Péter főhadnagy három perc múlva már ott ült az alezredes íróasztala előtt. Huszonhét éves volt, magas, sötétbarna hajú, hosszúkás arcából barátságos őzbarna szem fénylett a sovány arcú alezredesre. Jármai a rendőrtiszti iskola mellett a bölcsészkaron is tanult, magyar nyelv és irodalom szakos tanári diplomát szerzett, ezért került a Gombos-fele különleges csoporthoz. Ennek a néhány emberből álló csoportnak a fő feladata a magyar műkincsek védelme volt. Természetesen együttműködtek a rendőrség bűnügyi szerveivel. Gombos szeretettel nézte a kedves arcú fiatal tisztet.

– Gyújts rá nyugodtan, fiam! – mondta.

– Köszönöm! – Rágyújtott.

– Péter, mit tudsz a kódexekről?

– Általában vagy konkrétan?

– Így is, úgy is.

– Nos, ismereteim szerint eredetük a római időkbe nyúlik vissza. Fatáblákat vagy csontlapokat bevontak viasszal, és abba karcolták bele a szöveget. Később minden kézzel írt könyvet, akár pergamenre, akár papírra írták, kódexnek nevezték. Ezeket az írásokat két, bőrrel bevont falap közé kötötték, és kapcsokkal szorították össze. Ami a magyar kódexeket illeti, elég szegények vagyunk. Van néhány híres kódexünk, mint például a Jókai-kódex, a Bécsi kódex, vagy a Festetich… – Gombosra nézett. – Felsoroljam az összeset?

– Nem! Én is megtanultam az egyetemen annak idején. Emlékszem, sokat tűnődtem azon, hogy mit érezhetett Ráskai Lea vagy Sövényházi Márta, amikor ott ült hideg, komor cellájában, és reggeltől estig rajzolta a betűket a pergamenre vagy a papírra. Mondd Péter, hallottál az Endrődy-kódexekről?

– Hallottam emlegetni. Állítólag az Endrődy család birtokában néhány olyan kódex van vagy volt, amelyeket a család a tudományos kutatók elől elzárt. Egyetemista koromban foglalkoztam az Endrődy család történetével. Hatalmas birtokaik voltak a Körösök vidékén, a Gyoma–Mezőtúr–Kondoros háromszögben. Báró Endrődy Tihamér az ezerötszázas évek elején dúsgazdag megyés püspök volt, állítólag ő íratta meg…

– Várj csak… Ezerötszázat mondtál, ha jól hallottam.

– Igen. Egészen pontosan ezerötszázkettő és az ezerötszázhatvanhárom között történtekre gondolok, mert báró Endrődy Tihamér akkor élt.

– Hess Andrásnak akkor már nyomdája volt Budán.

– De nem Csanádban. Tehát, a monda szerint Endrődy püspök, aki részt vett a mohácsi csatában és túlélte, megíratta egyik szerzetesével a csata történetét. Erről két kódex készült. A legenda szerint van még három kódex, melyekben pedig a Zápolyák történetét mesélik el, beleértve Zápolya halálát, az erdélyi fejedelemség megalakulását, tehát Izabellának Erdélybe települését török védnökség alatt. De bocsánat, főnök, hogy jutott ez most az eszedbe? – Jármai Péter volt a csoportban az egyetlen olyan fiatal tiszt, aki tegezte az alezredest.

Gombos felvett egy géppel írt levelet az asztaláról, és átadta a főhadnagynak.

– Ma kaptam a miniszteri titkárságról, olvasd el!

Jármai átvette a levelet és olvasni kezdte.

„Miniszter úr!

Mint olyan magyar, aki kényszerű okokból távol él a szülőhazájától, írom önnek ezt a levelet, s csupán azért, mert szívem magyarul dobog. Nem nézhetem tétlenül, hogy egyes hazai és külföldi kalandorok miképpen lopják el és csempészik külföldre a pótolhatatlan magyar műkincseket és milliókat érő irodalmi emlékeinket. Tudomásomra jutott, hogy a magyar származású francia kalandor, Otto Dürfilger megbízásából egy Varga Zsolt nevű, többszörösen büntetett előéletű, volt amerikai katona, meg akarja szerezni a híres Endrődy-kódexeket. Kérem a Miniszter urat, védje meg ezeket a pótolhatatlan értékeket a kalandoroktól.

Bécs, 1962. március

Tisztelettel:

Egy magyar hazafi.”

Jármai kétszer is elolvasta a levelet.

– Kár, hogy nem írta alá a nevét ez a jó magyar.

– Kár – bólintott Gombos, és tenyerét a gyomrára szorította. – Amit névtelenül írt, vagy igaz, vagy nem igaz. Mindenesetre alaposan utána kell nézni a dolognak. Miután védett nemzeti vagyonról van szó, a miniszter elvtárs két héten belül felvilágosítást kér, arra kíváncsi, hogy van-e valami alapja a bejelentésnek.

– Értem! – Jármainak nem ízlett a cigaretta, elnyomta a csikket.

– Tehát szedj össze minden adatot erről a Varga Zsoltról és Dürfilgerről! No meg az Endrődyekről. A személyekről és a kódexekről.

Jármai bólintott, közben Gombos szenvedő arcát nézte.

– Főnök, miért nem mégy orvoshoz?

– Ezt hagyjuk most!

– Főnök, mondok én neked valamit.

– Mondj! – Újból rágyújtott, pedig tudta, hogy a második, harmadik szippantás után a fájdalom kegyetlenül bele fog marni a gyomrába.

– Tételezzük föl a legrosszabbat, valóban gyomorrákod van. De a gyomorrák kezdeti szakaszában ma már gyógyítható.

– Öt éve fáj a gyomrom.

– Akkor ez nem rák! Az öt évig nem húzható el. De könnyen nagy baj lehet, ha nem mégy el orvoshoz.

– Jól van, majd gondolkodom. Menj, láss munkához; ha segítség kell, szólj!

– Rendben van, szólni fogok. – A főhadnagy visszament a szobájába. Ibolyától, a fekete hajú csoportmindenestől kávét kért, leült az asztalához és azon tűnődött, hogyan kezdje el a munkát. Horváth Károly és Szikora Dénes hadnagy kíváncsian várta, hogy Jármai megszólaljon. De a főhadnagy csak akkor kezdett beszélni, amikor Ibolya, a „fekete csoda”, ahogy ők a lányt nevezték, behozta a kávét. Jármai kortyolgatta, s közben részletesen elmondta, hogy milyen feladatot kaptak a minisztertől. Ezután megbeszélték a munkát. Ibolya a központi nyilvántartóból lekéri Varga Zsolt és Otto Dürfilger anyagát, Horváth Károly felkeresi a Széchényi Könyvtár illetékeseit, és felderít minden adatot az állítólagos Endrődy-kódexekről, lehetőleg nagyon pontosan és körültekintően feljegyzi a pró és kontra véleményeket.

– Van kérdésed, Károly? – kérdezte Jármai.

– A feladat világos! – mondta a kövérkés, alacsony növésű, szőke hadnagy. – Szerinted léteznek ezek a kódexek?

– Léteztek! – mondta határozottan Jármai. – De hogy megvannak-e, azt nem tudom. – Kiitta az utolsó csepp kávét is a csészéjéből, a hamut lepöccintette a cigarettájáról. – Gondold meg, a nácik és a magyar fasiszták vagonszámra szállították Nyugatra az összerabolt magyar műkincseket. De hát meglátjuk.

Szikora Dénes megkérdezte, hogy mi lesz az ő feladata.

– Nagyon egyszerű – mondta a főhadnagy –, megkeresed azt a Varga Zsolt nevű ürgét. Többszörösen büntetett előéletű, nyilván van bejelentett lakása, alapos adatokkal bőven és gazdagon alátámasztott környezettanulmányt készítesz. Világos?

– Meglesz, főnök! – mondta a hosszútávfutókra emlékeztető sovány férfi.

– Akkor hát munkára, fiúk! – Jármai felállt, megnézte óráját, a mutató közeljárt a tizenegyhez.

A Béke presszó, mióta Vadász Mónika, ez a mutatós, jó alakú, 35 éves csinos nő vezette, közismertté vált a Kolosy tér környékén. Olyan megbízható törzsközönsége lett, amelyre anyagilag támaszkodni lehetett. Mónika vörösesbronz hajával, zöldeskék szemével szinte rabul ejtette a presszóba belépő vendégeket. Imádták Mónikát, aki kedves, előzékeny és udvarias volt. És nagyon kívánatos, tudott bánni formás testével, de a vendégekkel is, megtalálta az egyes vendégekhez illő magatartást és hangot. Ha kellett, olyan előkelő volt, mintha az angol királyi udvarban nevelkedett volna, ám, ha a helyzet úgy kívánta, kihívóan közönséges volt, mint egy prostituált.

Vadász Mónika Szegeden született, édesapja Vadász Mihály, újságíró volt az egyik szegedi lapnál. 1940. szeptember 13-án Vadász Mihály Budapestre költözött, s az egyik budapesti napilap főmunkatársa és a miniszterelnökség sajtóreferense lett. Mónika ekkor tizenhárom éves volt, gimnáziumi tanulmányait az Orsolyáknál folytatta, a harmadik osztályban. Ott ismerkedett meg és került közeli barátságba báró Endrődy Ilonkával, akit a tanárnők és a diákok csak egyszerűen Babának hívtak. Attól kezdve mint az ikrek, szinte elválaszthatatlanok lettek. Szépek, fejlettek voltak, s nagyon kívánatosak. Endrődy Baba 1942-ben, tizenöt éves korában ismerkedett meg későbbi férjével, Bogyay Kázmér huszár hadnaggyal, aki akkor végezte el a Ludovika Akadémiát. Az újdonsült katonatiszt természetesen Mónikával is megismerkedett, és vele is barátságot kötött, az ismeretségből szerelem lett. Amikor Bogyay hadnagyot kivitték a frontra, azt kérte Babától, hogy hűségesen várjon rá, amíg ő a hazáért harcol a távoli Oroszországban. Baba megígérte, hűséges lesz. Ugyanilyen ígéretet tett Mónika is. Mindketten úgy ítélték meg, hogy Bogyay Kázmér csodálatosan fest a huszárok egyenruhájában, olyan szép és olyan délceg, hogy akár filmszínésznek is elmehetne. Bogyayt kivitték a frontra, csak nagy nehezen élte túl a második hadsereg pusztulását, szörnyű viszontagságok között, testben és lélekben megtörve került haza negyvenháromban. Negyvennégyben már újból a fronton volt, részt vett az Arad környéki harcokban, előléptették, kitüntették aztán a szentesi hídfőnél fogságba került. A korabeli lapok, az Egyedül vagyunk és a Magyar Futár, színes írásokban számolt be Bogyay Kázmér főhadnagy hősies, önfeláldozó magatartásáról, még azt a fényképfelvételt is közölték, amikor az egyik német tábornok a nyakába akasztotta a német Vaskereszt lovagkeresztjét. Baba, aki neveltetésénél fogva csontja velejéig nacionalista volt, büszkén gondolt Bogyay Kázmérra, és hűséggel, szeretettel várt rá. A két lány 1944-ben nem menekült Nyugatra. Baba azért nem, mert fogadalmat tett, hogy megvárja Bogyayt, a hőst, Mónika pedig azért maradt, mert barátnőjét nem akarta magára hagyni. Baba szülei elmenekültek, és valahol Ausztriában nyomtalanul eltűntek.

Baba és Mónika 1945 májusában érettségizett az Orsolyáknál. Vadász Mónika a barátai, ismerősei biztatására átvette a Kolosy tér és a Lajos utca elején a harmincas évek második felében létesített Harangozó-féle cukrászdát és presszót, amelyet anyai ágon örökölt. Az évek során beletanult a szakmába és remek, nagyon sokak által megbecsült és irigyelt üzletasszony lett. Miután államosították a presszót, különösebben nem esett kétségbe, magában ugyan szidta azokat, akik az államosítást kitalálták, mondván, hogy ő nem gyáros, nem tőkés, mi a jófenét akarnak tőle, ő Harangozó nagynénjétől örökölte anyai ágon a cukrászdát. Nagy haragját édesapja meggyőző érvekkel próbálta szelídíteni, és arra biztatta a lányát, hogy hagyja abba ezt a nem nekivaló vendéglátóipari tevékenységet, de erről Mónika, aki gyakorlati érzékkel volt megáldva, hallani sem akart. Áthelyezték őt a vendéglátóipar harmadik kerületi igazgatóságának terv- és munkaügyi osztályára. Tanfolyamokra járt, vizsgázott, sok embert megismert, néhánnyal közelebbi kapcsolatba került, amelyet Mónika nem bánt meg, mert befolyásos emberekből álló ismeretségi köre bővült. Természetesen Babával nem szakította meg a barátságát. Baba a Kisgazdapárt központjában dolgozott, és azzal a gondolattal kacérkodott, hogy a legközelebbi választáson a párt jelöltjeként indul, de erre már nem került sor, mert Bogyay Kázmér hazaérkezett, és hamarosan feleségül vette. A szomorú hős lebeszélte feleségét a nyílt politikai szereplésről. Baba azt mondta, hogy ő harcolni akar a kommunistamentes Magyarországért. Ez helyes, mondta Bogyay, de nem így kell harcolni; Baba gondoljon arra, hogy az erőviszonyok mostanában megváltoztak, az országban nem amerikai vagy angol csapatok állomásoznak, hanem szovjet katonák, akik állig fel vannak fegyverezve, a hatalom pedig már átcsúszott a kommunisták kezébe. Babáék a Táncsics Mihály – azelőtt Werbőczy – utcai lakásukban laktak, a valamikor palotának nevezett romos házban, ahol három-négy szobát – a földszinten és az emeleten – Mónika segítségével viszonylag szépen rendbe hozattak. Mónika jószerivel mindennapos vendég volt Babáéknál, ellátta őket mindenféle olyan áruval, amelyeket az üzletekben és a piacokon nem vásárolhattak meg.

1947 nyarán Babát és Bogyay Kázmért összeesküvés gyanúja miatt a politikai rendőrség őrizetbe vette. Ekkor tartóztatták le Kemény Frigyes volt utász őrnagyot is, a család barátját, aki a Kisgazdapárthoz hű, jobboldali gondolkodású fiatalokból titokban rohambrigádokat szervezett. A bíróság tíz év fegyházra ítélte őket. Mónika kétségbe volt esve, tudta, hogy barátait ebbe az életveszélyes kalandba az az őrült, nyughatatlan Kemény Frigyes vitte bele, aki a szerencsétlen Babában jó partnerre talált. Barátnője születése óta romantikus álmodozó volt. Természetesen az ítélet teljes vagyonelkobzással járt, elvették tőlük a Táncsics Mihály utcai házat is. Mónika annyit tudott róluk, hogy Bogyay és Kemény a fegyházban tölti a büntetését, Baba pedig Kalocsán. Szeretett volna segíteni rajtuk, de ez sehogyan sem sikerült. Tudta, hogy élnek, mert az időközben szabaduló rabok egy-egy üzenetet hoztak tőlük. Mónika tanult, dolgozott és várta Babáékat. Több alkalommal is elhagyhatta volna illegálisan az országot, de nem tette, nem akart barátainak csalódást okozni. A vállalatnál sokra értékelték a munkáját, több alkalommal magas beosztásba akarták kinevezni, de Mónika ügyesen elhárította magától ezeket az ajánlatokat, mondván, hogy ő remekül érzi magát a tervosztályon, végül is azért végezte el a főiskolát, hogy a vállalat gondjain segítsen. De bármennyire is ügyes volt, az akkor divatos és mindennapos áthelyezések elől ő sem menekülhetett meg. Így aztán megfordult a legelőkelőbb szállókban és éttermekben. Dolgozott a Margitszigeti Nagyszállóban, a Gellértben, a Dunában, az Emkében, a Hungáriában. Ennek a folyamatos vándorlásnak az volt az előnye, hogy nagyon sok érdekes emberrel – magyarral és külföldivel – ismerkedett meg, nem egy esetben kapott viszonylag kedvező házassági ajánlatot, de Mónika, ez a ragyogó fiatal nő, nem állt kötélnek, valahol a lelke mélyén hűséges maradt egy fiatalkori emlékéhez, amely kitörölhetetlenül élt benne, a legnehezebb években is. Nem menekült el a kalandok elől, de nagyon megválogatta a szeretőit. Csak testileg kötődött a szeretőihez, lelkileg nem, a szeretkezés örömét úgy fogta fel, mint a test szükséges és nélkülözhetetlen igényét, amelynek eleget kell tennie. De semmi többet nem volt hajlandó odaadni partnerének magából. Apja 1953-ban meghalt, meggyászolta, eltemette, csak azt sajnálta nagyon, hogy rokonai nem jöhettek el a temetésre Erdélyből. Több táviratot is kapott Marosvásárhelyről, így nagynénjétől, Vadász Piroskától és szomszédjuktól, Feketééktől is. Fekete bácsit, a festőművészt ismerte, de Miklóst, színész fiát nem. Amikor 1955-ben a Duna Szállóban gazdasági felelős volt, több alkalommal találkozott olyan Nyugatról hazalátogatott magyarral, akit valamikor a háború alatt vagy a háború előtt, diáklány korában ismert meg.

Egy alkalommal, 1955 őszén, így találkozott a szálló éttermében Höttl Ervinnel, aki egy német gazdasági küldöttség tagjaként tartózkodott Budapesten. Megnézte a német küldöttség névsorát, Höttl nevet nem talált közöttük. Esküdni mert volna rá, hogy a második emelet 24-es szobában lakó Wolfgang Küchnemann azonos azzal a doktor Höttl Ervinnel, aki 1944 nyarán Balatonlellén, a nyaralóban, SS Obersturmbannführer egyenruhában látogatta meg Babáékat. Mónika is Babáéknál töltötte a nyarat, és emlékezett Höttl doktor látogatására. Nagyon elegáns volt, kimondottan kulturáltan viselkedett. Emlékezett rá, hogy Baba apjának, Tivadar bácsinak rideg, visszataszító magatartását is milyen fegyelmezetten viselte el.

Mónika az irodájában ült, a következő hónapokra rendelt import italok listáját nézte át, amikor kopogtak az ajtón. Nem mondta, hogy szabad, azt sem, hogy tessék, felállt és az ajtóhoz ment, kinyitotta. Az ajtóban az a Wolfgang Küchnemann állt, aki meggyőződése szerint Ervin Höttl doktorral volt azonos.

– Tessék! – mondta Mónika németül.

A férfi becsukta maga mögött az ajtót.

– Úgy gondolom – mondta –, beszélhetünk magyarul is. Hiszen mi régóta ismerjük egymást.

– Bocsánat – mondta óvatos tartózkodással Mónika –, nem tudom, hogy a kedves vendég miről beszél! Én ugyanis bármennyire is megerőltetem az emlékezőtehetségemet, Wolfgang Küchnemann névre nem emlékszem.

– Megengedi, hogy leüljek? – kérdezte a férfi.

Mónika a karosszékre mutatott.

– Tessék, foglaljon helyet!

Wolfgang Küchnemann leült. Gyakran vette elő cigarettadobozát a zsebéből, s anélkül, hogy megkérdezte volna, rágyújtott. Láthatóan élvezettel szívta le és fújta ki a füstöt.

– Drága Mónikám – mondta –, én abban reménykedtem, hogy rám fog ismerni!

– Bocsánat – mondta Mónika halkan –, azért nem ismertem meg, mert nincs egyenruhában, nem visel sapkát, amelyen vigyorgó halálfej van!

– Tehát tudja, hogy ki vagyok.

– Azonnal megismertem, doktor Höttl.

– Nagyszerű a memóriája! Ha emlékezetem nem csal, utoljára kilencszáznegyvennégy nyarán találkoztunk Balatonlellén.

– Igen. Tizenhét éves voltam, maga, ha emlékezetem nem csal…

– A harminckettediket töltöttem be.

– És szerelmi ajánlatot tett a parton…

– Amit maga határozottan visszautasított – mondta a férfi.

– Csodálkozik? Ne felejtse el, a tizenhét éves lány a harminckét éves udvarlót öregembernek látja, menekül tőle.

– Én úgy tudom, hogy az a férfi, akinek gondolkodás nélkül odaadta a lányságát tizenöt éves korában, nálam ugyan fiatalabb volt, de nem sokkal.

– Tíz évvel, ha arra gondol, akire én. De mindezt honnan tudja?

– Kedves Mónika, ne feledje el, a háborús években olyan beosztásban voltam, hogy ha nem is mindenről, de sok mindenről tudnom kellett. És tudtam is, mert az alkalmazottak közül nem mindenki volt hűséges.

Mónika is rágyújtott.

– Mondja, Ervin, nem fél attól, hogy hívom a rendőrséget? – Közelebb húzta magához a telefonkészüléket.

– Ami azt illeti, kedves Mónikám, efféle veszéllyel számoltam. Aztán arra gondoltam, hogy maga nagyon okos, s tisztában van azzal, ha engem lefognak, beszélnem kell. És én, ugyebár sok mindenről beszélhetek, ha rákényszerítenek. Aztán én nem vagyok háborús bűnös.

– Tulajdonképpen mit akar?

– Szeretnék beszélni magával.

– Miről?

– Van néhány témám.

– Vagyis variációk több témára.

– Bravó!

– Nos, kezdjen hozzá! – Mónika kíváncsian nézett Höttlre.

– Nézze, drágám, engem pillanatnyilag Endrődy Baba és férje, Bogyay Kázmér érdekel. Élnek?

– Élnek. És a körülményekhez képest viszonylag jól érzik magukat. Baba Kalocsán van, a varrodában dolgozik, hosszú évek után a múlt hónapban meglátogathattam. Vittem neki csomagot, beszéltem vele. Kázmér pedig a váci fegyházból a Gyűjtőbe került…

– Mikor szabadulnak?

– Remélem, hamarosan.

– Kedves Mónikám, maga tud az Endrődy-kódexekről?

– Igen, láttam ezeket a ritkaságokat.

– Komolyan mondja?

– Nincs kedvem tréfálkozni!

– Mikor látta utoljára?

– Ezerkilencszáznegyvennégy karácsonya előtt, amikor a báró úr és a felesége az utolsó lehetőséget kihasználva, elhagyta a Werbőczy utcai palotát. Akkor bízták Baba gondjára a kódexeket.

Mónika figyelmét nem kerülte el, hogy közlése milyen izgalmat váltott ki Höttlben.

– Maga biztos benne, hogy Endrődy báró nem vitte magával a kódexeket?

– Nem vitte magával. Babára bízta. Megkérte, hogy nagyon vigyázzon rájuk. Emlékszem, azt mondta: kislányom, úgy vigyázz rájuk, mint a magyar nemzet kincsére. Azért nem viszem magammal, mert nem akarom, hogy idegenek kezébe kerüljön. Érted, kislányom, se német kézbe, se szovjet kézbe nem kerülhet. Azért hagyom itt, mert szentül hiszem és tudom, hogy mi hamarosan vissza fogunk jönni, az angolszászok sohasem fognak beleegyezni abba, hogy Magyarország szovjet megszállás alá kerüljön. Nekem most el kell mennem, mert engemet a vörösök elfognának és kivégeznének. Igen, ezt mondta és én könnyeztem.

Höttl arcán feszült figyelem ült.

– Mónika, maga tudja, hogy mi lett Endrődy báróval és a feleségével?

– Nyugatra mentek, és valahol Ausztriában vagy Németországban eltűntek – mondta Mónika.

– Agyonverték őket – mondta Höttl. – És tudja kedvesem, hogy miért?

– Nem tudom.

– A kódexekért.

– Maga honnan tudja? – Mónika kíváncsian nézett Höttl doktorra.

– Hivatalból tudom. A műértékek és kincsek szakértője vagyok. Sajnos az európai műkincsek, így a magyar ritkaságok gyűjtésével nemcsak Göring foglalkozott, hanem mások is. Rájöttek ugyanis, hogy a műértékek nem devalválódnak, mint a pénzt, s egy vesztett háború után a művészi remekekkel életet, életeket lehet megmenteni. Az Endrődy-kódexekről sajnos nemcsak én tudtam a német követségen. Valakik a határon túl fogságba ejtették Endrődyéket, és meg akarták szerezni tőlük azokat a ritkaságokat, egyszerűen azért, hogy megmentsék az életüket. Endrődyék nem árulták el a kódexek rejtekhelyét, ezért meg kellett halniuk.

– Maga tudja, hogy kik ölték meg őket?

– Tudom! – mondta hosszú hallgatás után Höttl.

– Megmondaná nekem a gyilkosok nevét?

– Most nem! De megígérem, meg fogom mondani.

– Mikor?

– Még nem tudom. Mónikám, maga egészen biztos benne, hogy a kódexek megvannak?

– Ahhoz semmi kétség sem fér.

– Ha beszél Babával, mondja meg neki, hogy én, doktor Höttl Ervin, hajlandó vagyok egymillió márkát adni az öt darab Endrődy-kódexért. Mondja meg neki, hogy a kódexek egy magyar származású amerikai multimilliomos gyűjteményébe kerülnének.

– Feltétlenül megmondom! – Mónika ujjaival beletúrt sűrű hajába. – Most már csak egyre vagyok kíváncsi.

– Éspedig?

– Mennyi ebből az én hasznom?

– Mennyit kér?

– Tízezer márkát!

– Rendben van! De jutalékként egy éjszakát kérek.

– Mikor?

– Ma este.

– Tegye le a pénzt az asztalra. Tizenegy órakor a szobájában leszek.

Höttl doktor csekket akart adni. Mónika rámosolygott.

– Nem kedvesem, ezt majd holnap maga beváltja, és holnap este találkozunk.

Másnap este találkoztak. Höttl doktor beváltotta a csekket, s mielőtt Mónika lefeküdt volna vele, az asztalra tette a pénzt. Tulajdonképpen nem csalódott Höttlben, a doktor nagyon jó szeretőnek bizonyult. Mónika nem bánta meg, hogy lefeküdt vele. Hajnalig volt együtt Höttl doktorral.

– Mónika, ugye tudod, hogy én nagyon gazdag vagyok.

– Nem tudom. Mennyi a vagyonod?

– Forintban vagy dollárban?

– Dollárban.

– Ha azt mondom, hogy több millió, elhiszed?

Mónika habozott a válasszal. Hosszú hallgatás után azt mondta. – Nem tudom. De elképzelhető. Ha meggondolom, tiétek volt jószerivel Európa minden képtára, múzeuma.

– Így van, ahogy mondod.

– Van feleséged?

– Nincs! De vannak, akik szeretnek. Most te szeretsz Mónika, kössünk szövetséget. Te okos, nagyon okos üzletasszony vagy. Gazdaggá teszlek. Olyan gazdagságban élhetsz, amelyről sohasem álmodtál.

Mónika megrészegülve hallgatta a férfit.

– Mi lenne a szövetségünk lényege? – kérdezte.

– Megszerezzük a kódexeket.

– Azok Babáéké!

– Tévedsz! Az államé. Babáékat vagyonelkobzásra ítélték. Tehát nem tőlük, az államtól szerezzük meg a kódexeket. És még valamit! Én régen tudom, hogy te utálod Babát.

– Honnan veszed ezt a marhaságot?

– Kislányom, vegyük le az álarcunkat, beszéljünk őszintén. Te Bogyay grófot szereted és nem Babát. Gondolkodj azon, amit mondok. Mi ketten megszerezzük a kódexeket, kivisszük Nyugatra, te is kijössz és magaddal hozod Bogyayt. Én bőkezűen biztosítom a jövőtöket. Gazdagon élhettek.

– Mit kell tennem?

– Meg kell tudnod, hogy hol vannak elrejtve a kódexek.

– És ha megtudom, hogy hol vannak?

– Akkor értesítesz. Itt hagyom a telefonszámomat. Nos, áll az alku?

– Rendben van!

Reggel elbúcsúztak egymástól. Mónika a tízezer márkát gondosan elrejtette. Gimnazista kora óta naplót vezetett, s annyira megszokta, hogy addig nem hajtotta álomra a fejét, amíg fel nem jegyezte naplójába a nap számára fontos eseményét. Írt hát Höttlről. Őszintén leírta, hogy nem csalódott benne, remek szeretőnek bizonyult. Azt már nem jegyezte be a naplójába, hogy szövetséget kötött Höttllel. Óvatos volt, s kicsit szégyellte magát, amiért Baba ellen kötött szövetséget. A vendéglátóiparban eltöltött évek alatt megismerkedett az alvilág „intellektüeljeivel”, akik a rendszer fogyatékosságait kihasználva, jól jövedelmező illegális üzleteket kötöttek egymással és a Budapestre látogató külföldiekkel. Valutáztak, arannyal, drágakövekkel üzleteltek, és olyan divatcikkekkel, amelyek Magyarországon nem voltak kaphatók. Mónika azt is tudta, hogy közülük kik dolgoznak a rendőrségnek kényszerből vagy jó díjazás reményében, és arról is tudomása volt, hogy a valutázás, üzérkedés életveszélyes, lebukás esetén hosszú évekre el kell búcsúzni a szabadságtól. Arra gondolt, mennyire fognak örülni Kázmérék, ha odaadja nekik a tízezer márkát. Sokat törte a fejét azon, hogy Kázmérék mit fognak csinálni szabadulásuk után, hiszen elméletileg semmijük sincs, a vagyonelkobzást a hatóságok komolyan vették, a bírósági ítélet értelmében nemcsak a Táncsics Mihály utcai lakásukat foglalták le, de bútoraikat, az értékes perzsákat, porcelánokat is elkobozták. Mónika abban reménykedett, hogy Baba a kódexekkel együtt az aranyékszereit, briliánsait is elrejtette. Végül is arra az elhatározásra jutott, hogy kinevezteti magát vezetőnek a volt Harangozó-féle presszóba, amelynek most Béke presszó a neve, és Babát szabadulása után odaveszi felszolgálónak. Elképzelését szívós utánjárással megvalósította: 1956 nyarán ő lett a presszó vezetője. Széles ismeretségi köre volt, az árubeszerzés nem jelentett számára gondot: ha Budapest egyetlen kocsmájában vagy presszójában sem volt sör, a Békében lehetett kapni. Bevétele szinte egyik napról a másikra ugrásszerűen megnőtt. Arra törekedett, hogy kialakítson egy olyan törzsvendégforgalmat, amelyre mindig számíthat. Kedves, udvarias volt, és a felszolgálóit is erre kötelezte. Jelszava: mindig a vendégnek van igaza. Persze, tudott goromba, durva is lenni, amikor a helyzet úgy kívánta. Sértegetni, megalázni nem engedte magát, a szemtelenkedőket udvariasan, de határozottan kioktatta.

Baba 1956. október 29-én szabadult Kalocsáról. Rosszul öltözötten, megviselten, de mámorosan kopogott be Mónikához. Megölelték, megcsókolták egymást.

– Végre, hogy megjöttél! – ujjongott Mónika –, ha tudnád, mennyire örülök. – Szavai őszintének tűntek, szeme könnyes volt, s Baba semmiképpen sem gondolhatott arra, hogy barátnője szavai, érzései nem őszinték.

– Hát még én, hogy örülök. Elég volt a rabságból! Megfürödhetek?

– Hát persze! – mondta Mónika és bement a fürdőszobába, megeresztette a vizet, illatosítót loccsantott bele, odakészítette a fürdőlepedőt, alsóneműt, bugyit, melltartót. Amikor kijött a fürdőszobából Baba már meztelenül állt az ablaknál és a rádiót hallgatta. Mónika gyönyörűnek találta Babát. Az asszonyon nem volt egy dekányi zsír sem, karcsú volt, izmos, sötétbarna haja kiemelte arca sápadtságát, kék szeme szinte acélosan fénylett.

– Mindent bekészítettem. Ruhát majd választasz magadnak. Sampont, hajszárítót is odatettem a padkára.

– Köszönöm, Mónika! Igazán aranyos vagy. Őszintén mondom, a börtönben az a tudat vigasztalt, hogy van valaki a falakon kívül, akire számíthatok.

– Rám mindig számíthatsz.

– Tudom, Mónika. Nagyon megcsúnyultam?

– Nem, Baba. Őszintén mondom, gyönyörű vagy! Menj már, mert kihűl a víz!

Baba bement a fürdőszobába. Imádta a tisztaságot, a jó illatú meleg fürdőt. Hajat mosott, tetőtől talpig beszappanozta és alaposan végigdörzsölte testét. Az utcáról néha szórványos lövöldözés hallatszott be.

A fürdés után megszárította, kifésülte dús haját, aztán kiment Mónikához.

– Ez isteni volt – mondta, és nagyot nyújtózkodott.

– Keress magadnak ruhát, öltözz fel, aztán megvacsorázunk!

Baba talált a szekrényben egy skótkockás szoknyát, blúzt, harisnyát, harisnyatartót, a cipők közül kiválasztott egy alacsony sarkú sportos cipőt. Forgolódott a tükör előtt.

– No milyen vagyok?

– Remekül nézel ki!

A vacsoránál Mónika megjegyezte:

– Remélem, most már felhagysz a politizálással.

Baba szinte falt. Mónika szavaira letette a kanalat, szalvétával megtörölte a száját.

– Hogy abbahagyjam? Most? Éppen most, amikor véglegesen leszámolhatunk a kommunistákkal? Azt már nem! Drágám, a szabadság kézzelfogható közelségben van, és én most álljak félre? Ezt ne kérje tőlem senki! Nem azért ültem kilenc kemény évet, hogy most abbahagyjam.

– De én féltelek.

– Ne félts, Mónika! Én tudom, hogy a kommunisták már az utolsókat rúgják. Egymást marják. Jó néhány kommunistával ültem együtt, akik a hatalmi harc áldozatai voltak. Meg kell ragadnunk a hatalmat és ki kell vívni a szabadságot.

– Te tudod – mondta Mónika.

Még aznap késő este Bogyay Kázmér is megérkezett a Gyűjtőfogházból. Nagy volt az öröm, a két nő ölelgette a sovány, halk szavú férfit. Bogyay is könnyezett. Viseltes civil ruha volt rajta, rozsdabarna sportzakó, szürke flanelnadrág. Megfürdették, megvacsoráztatták, aztán éjfélig beszélgettek. Bogyaynak az volt a véleménye, hogy óvatosnak kell lenniük, mert az oroszok még nem játszották ki a lapjaikat. Babával nem lehetett beszélni. Már másnap belevetette magát a politikai küzdelembe. Az újból szervezkedő Kisgazdapárt központjában szónokolt, ünnepeltette magát, aztán fegyveres kísérettel bement a Fővárosi Tanácsba, ahonnan pecsétes írással távozott, amelyben az állt, hogy régi lakását visszaadták neki, az épületben lakó Szilágyi Jenő volt államvédelmi ezredest pedig felszólították, hogy azonnal távozzék. Azzal természetesen senki sem törődött, hogy Szilágyi lakáskiutalóját 1947-ben ugyanaz a dr. Csizmadia Fülöp írta alá, aki most hajdani intézkedését törvénytelennek minősítette. Baba a végzéssel és fegyveres kísérőivel betört a lakásba, Szilágyi ezredest elvitette a Fő utcai börtönbe, amely már a „szabadságharcosok” birtokában volt. Baba a lakásfoglalás után egy nappal elküldte a férjét a volt politikai foglyok újonnan alakult szövetségébe, azzal, hogy tájékozódjon, érdemes-e a szövetség munkájában részt venni.

Bogyay eltávozott. Baba az egyedüllétet arra használta fel, hogy az alagsorból nyíló rejtett ajtón át lemenjen a pincelabirintusba. Az alagsornak ezeket a helyiségeit Endrődyék borospalackok raktározására használták. A három szobában a falak mentén beépített állványsor húzódott végig. A harmadik szobában a második állvány hátlapja elmozdítható ajtó volt. Baba nem félt, jól ismerte a valamikor mesterségesen készített sziklafolyosót, már kislány korában sokat mászkált benne.

A repedezett sziklafalba valamikor vaskarikákat építettek be a palota urai, azokhoz láncolták a rabokat. Baba nem felejtette el az édesapjától tanult leckét, a bejárattól balra lévő második vaskarikát egy erős nyomással be kellett nyomni, aztán balra csavarni pontosan ötször. Baba mindent az előírás szerint csinált. Ötször balra csavarta a vaskarikát, aztán lassan, kicsit erőlködve maga felé húzta. A szikladarabokkal tökéletesen álcázott vasajtó kinyílt, s láthatóvá vált a sziklafalba beépített páncélszekrény, amelynek a mélysége meghaladta a hatvan centimétert is. Baba mélyet sóhajtott, és az üregbe világított. Az öt kódex ott volt. Szakszerűen becsomagolva és ott volt a kazetta is, amelyben ékszereit, értéktárgyait őrizte. A megszállottak lázas tekintetével nézte a hatalmas vagyont érő tárgyakat, s valami egészen furcsa izgalmat érzett. Íme, szerencsecsillaga a rabság hosszú évei alatt is vigyázott rá. Hirtelen ötlettel megfogadta, hogy eladja a kódexeket, és a pénzt önként felajánlja a nyugati civilizációért és az emberi szabadságért folytatott harc támogatására. De nem nyúlt semmihez. Az események talán más fordulatot is vehetnek, amíg a szovjet csapatok az országban vannak, okosabb, ha óvatosan viselkedik. Azt is megtanulta, hogy a kommunisták kemény harcosok, vannak közöttük, akik hajlandók feláldozni életüket a hitükért. Kalocsán több ilyen kommunista nővel ült együtt, csodálta állhatatosságukat, hitüket. Csodálta, de nem értette őket, mint ahogy az ártatlanul elítélt kommunista nők sem értették meg, hogy a dúsgazdag Endrődy Baba miért nem hagyta el 1945-ben az országot, nyelveket beszél, csodálatosan élhetett volna Amerikában vagy a világ bármely táján.

Baba bezárta a páncélszekrényt, a nyomokat óvatosan eltüntette, és visszament a lakásba. Boldognak érezte magát. Eszébe jutott találkozása Mónikával, és az esti beszélgetésük.

– Baba, te emlékszel még Höttl doktorra?

– A fiatalra vagy az öregre?

– A fiatalra, aki német tiszt volt.

– Emlékszem. Utoljára, úgy tudom, Lellén találkoztam vele. Szegény apám majdnem kidobta. Azt hiszem, a német múzeumok részére műkincseket gyűjtött. Festményeket, szobrokat… meg egyházi ereklyéket. De hogy jutott ez most eszedbe?

– Itt járt Budapesten. Egy éve. Akkor én a Duna Szállóban voltam gazdasági vezető.

– Mit akart?

– Megkérdezte, mit tudok rólad és a kódexekről.

– Mit mondtál neki?

– Azt mondtam, hogy Kalocsán vagy, a kódexek pedig megvannak. Ha láttad volna, hogy milyen izgatott lett.

– Te honnan tudod, hogy a kódexek megvannak?

– Te mondtad az ostrom alatt az óvóhelyen. Borzasztó bombázás volt, jószerivel minden lángokban állt, s te akkor – úgy emlékszem rá, mintha tegnap történt volna, azt mondtad, isteni szerencse, hogy a kódexeket biztos helyre tetted.

– Igen, valami rémlik.

– És tényleg, nem történt bajuk?

– Remélem!

– Baba, Höttl azt üzeni, hogy hajlandó a kódexekért egymillió márkát adni. Egy magyar származású amerikai multimilliomos műgyűjtő szeretné megvenni őket.

– Egymillió márkát?

– Igen.

– Nem mondom, szép pénz.

– És még valamit mondott.

Baba kiitta a pálinkáját.

– Éspedig?

– Azt mondta, hogy apádat és édesanyádat a kódexek miatt ölték meg. Meg akarták tőlük tudni, hogy hol vannak a kódexek. Höttl tudja, hogy kik ölték meg apádékat, de nem árulta el a nevüket.

Baba gondolkodott, aztán csendesen azt mondta.

– Ha elárulja, hogy kik ölték meg apámékat, megveheti a kódexeket. – Aztán elgondolkodva hozzátette. – Ha még megvannak.

Baba öröme csak néhány napig tartott. Ezalatt szervezkedett, szónokolt, előadásokat tartott, és fogadalma ellenére hebehurgyán viselkedett. November harmadikán fogadást rendezett a lakásán, nyilatkozott a külföldi újságíróknak, beszélt viszontagságos életéről, börtönélményeiről és töretlen, következetes, kommunistaellenes harcra szólította fel az ország népét. Bogyay Kázmér aggódva figyelte Baba szenvedélyes, ám szerinte felelőtlen viselkedését. Meg is mondta neki, hogy túlságosan messzire ment, s programja nagyon szélsőséges. Baba gyávasággal vádolta férjét: – Úgy látszik, hogy a börtönben megtörték a gerincedet! – Nem, nem! – tiltakozott Bogyay. – Egyáltalán nem erről van szó. – Akkor hát miről? – kérdezte Baba. – Arról, hogy a szovjet csapatok csak Budapestet hagyták el, s a helyzet úgy alakult, hogy órákon belül bevonulnak a városba. – És akkor szembetalálják magukat a Nemzetőrséggel és a honvédséggel – mondta Baba. – Lázálom – legyintett lemondóan Bogyay Kázmér –, a Szovjetunió nem adhatja fel Magyarországot.

Mónika mindenben Bogyaynak adott igazat, és a szomorú tekintetű grófot igazolta a másnap hajnali ágyúdörgés és a szolnoki rádióban elhangzott Kádár-beszéd. Baba mindenáron harcolni akart, de erre már nem kerülhetett sor. A magyar karhatalmisták a férjével együtt elfogták, és december elején a bíróság mindkettőjüket jogerősen nyolcévi börtönre ítélte. 1962 januárjában szabadultak, amnesztiával. Baba Kalocsáról, Bogyay Kázmér pedig a Váci Büntetőintézetből. Megintcsak Mónika Árpád fejedelem úti lakásában húzódtak meg, de nem sokáig, mert Baba Amerikában élő nagybátyja tizenötezer dollárt utalt át a nevére a Magyar Nemzeti Bankba. A pénzből megvásárolták özv. Tatay Károlyné Pozsonyi úti háromszobás lakását. Baba Mónikánál dolgozott felszolgálóként, a Béke presszóban. Hamar megtanulta a szakmát, a börtönben eltöltött évek során sokféle tapasztalatot szerzett, s emberismerete elmélyült. Megismerte a hivatásos bűnözőket, a politikai szélhámosokat és kalandorokat, az emberölésért elítélt lányokat, asszonyokat, a piti tolvajokat, a többszörösen visszaeső markecolókat, a nagymenő nepmanok szeretőit, s mindegyikőjükkel saját nyelvükön tudott beszélni. Néhány hét alatt feltérképezte a presszó törzsközönségét is. Így fedezte fel Jármai Pétert, aki egy idő óta rendszeresen bejárt a presszóba.

Még februárban történt, hogy Mónika egyik este a zárás után félrehívta Babát.

– Baba, ugye tudod, hogy nekem Erdélyben élnek a rokonaim?

– Említetted. Történt valami velük?

– Azt hiszem, butaságot csináltam.

Baba töltött magának egy pohárba barackpálinkát.

– Beszélj, mit csináltál? – Ivott.

– Még 1960-ban hivatalos befogadónyilatkozatot adtam Fekete Miklós színésznek.

– Mi az a befogadónyilatkozat?

– Ha valaki Erdélyből át akar települni Magyarországra, hivatalos írást kell szereznie egy itteni lakostól, hogy nála lakhat.

– Értem! És te adtál egy ilyen nyilatkozatot?

– Igen! És most értesítést kaptam Fekete Miklóstól, hogy hamarosan megérkezik.

– Hát akkor fogadd örömmel! Fiatal? Öreg? Jóképű?

– Személyesen nem ismerem. Úgy tudom, harminckilenc-negyven éves. De lehet, hogy egy-két évvel több.

– Színész?

– Igen.

– Hát sok szerencsét!

Néhány nap múlva Varga Zsolt Fekete Miklós irataival beköltözött az Árpád fejedelem úti lakásba. Mónika udvariasan és barátságosan fogadta a magas, jóképű férfit. Sikerült felvennie őt raktárosnak félállásba. A férfi alkalmazkodó, színes, megnyerő modorával hamar megkedveltette magát mindenkivel, Babával is.

Egy áprilisi vasárnap délelőtt a Margitszigeti Nagyszálló teraszán ültek. Baba barackpálinkát ivott feketekávéval, Mónika fagylaltot evett. A tavaszi nap szokatlanul melegen sütött.

– Mondd, mi van a kódexekkel? – kérdezte Mónika.

– Remélem, a helyükön vannak. Voltam a Várban valamelyik nap. Képzeld el, az a Szilágyi nevű ezredes elcserélte a lakásomat egy műanyag-kisiparossal, valami Kozmann Győzővel.

– Ott vannak elrejtve a kódexek?

– Igen. De nem férhetek hozzájuk. Höttl nem jelentkezett azóta sem?

– Megtudta, hogy újból börtönbe zártak – mondta Mónika.

– Lehetséges, hogy ez az oka. – Baba tűnődve nézte a fák között a távoli hegyeket. – Az az érzésem, hogy sokan érdeklődnek a kódexek után. Azt hiszem, nagyon kell vigyáznunk.

– Kázmér ismeri a kódexek rejtekhelyét? – kérdezte Mónika.

– Nem, nem ismeri. Tudod, Mónikám, amit két ember tud, az már nem titok. Iszunk még valamit?

– Kösz, de én semmit sem kérek. De te igyál. Végül is évekig nem ihattál.

Baba újabb barackot rendelt és a számlát kérte. Felnézett az égre, arcát a napnak feszítette.

– Istenem, de jó szabadnak lenni, de nagyon jó!

– Megértelek. Negyvenötben nem gondoltad volna, hogy tizenöt évet fogsz börtönben ülni. Őszintén mondom neked, csodállak. Fantasztikus, hogy milyen erős és milyen elszánt vagy. De remélem, most már megnyugodtál, és nem akarod megváltani a világot.

Baba parázsló szemét barátnőjére emelte.

– Különös – mondta és elhallgatott, mert a felszolgáló az asztalra tette a barackot és a számlát. Baba fizetett, szép borravalót adott, a pincér hálásan megköszönte és elment. Baba kortyolt az italból és folytatta:

– Az a különös, hogy tizenhárom éves korod óta ismersz, és valójában fogalmad sincs arról, hogy ki vagyok. Te azt gondolod, hogy engem arra szült az anyám, hogy a Béke presszóban ezt a senkiházi bandát kiszolgáljam, tisztelettel megköszönjem a jattot és mosolyogva eltűrjem, amikor a seggembe csípnek… Nem, édes Mónikám, nekem a sors nem ezt a szerepet osztotta ki. Én tudom, hogy mit kell tennem. – Ivott a barackból. – Mikor beszéltél utoljára Kemény Fricivel?

– Mikor is? Talán három hete. Meglátogatott a presszóban. Te délelőttös voltál. Beszélgettünk. Azt mondta, nem érzi jól magát a MÉH-telepen, szeretne valami rendesebb munkát, de olyat, ahol kötetlen munkaidőben dolgozhatna. Megígértem neki, hogy körbenézek a piacon, hátha tudok neki valami jó munkát.

Baba az asztaloknál ülőket nézte. A jó idő a teraszra csalta a vendégeket, jószerivel egyetlen üres asztal sem volt. Úgy érezte, hogy figyelik. Végigpásztázta tekintetével a vendégek arcát, de semmi feltűnőt nem vett észre. Hangját lehalkította.

– Frici nem tett említést neked Joe Parkerról?

– Nem. Ki az a fickó?

Baba hangja még halkabb lett.

– Egy amerikai kapitány. Az amerikai titkosszolgálat tagja, illegálisan él Magyarországon. Az a feladata, hogy segítse a kommunisták ellen küzdő hazafiakat.

– Ez fantasztikus!

– Frici értesülése szerint Parker több olyan hazafit szöktetett már át a határon, aki nem kaphatott útlevelet. Személyesen is meg akarja ismerni, de az amerikai nagyon óvatos és csodálatosan konspirál. Az az elképzelésem, hogy Parker segítségével kimegyek Nyugatra, és magammal viszem a kódexeket is. Értékesíteni akarom, és a pénzt a kommunisták elleni harcra fogom felhasználni.

– Kázmér mit szól a tervedhez?

– Semmit, mert még nem ismeri. De Kázmér azt csinálja, amit én mondok. Szeretem őt, de meg vagyok áldva vele. Mióta kijött a börtönből, jószerivel hozzám se nyúlt. Egyszerűen nem értem.

– Idegkimerültség.

– Nem tudom. Néha az az érzésem, hogy a rabságban impotens lett.

– Minden lehetséges.

– Te már lefeküdtél Miklóssal?

– Nem! Nem is tett rá célzást. Nagyon korrektül viselkedik. Persze nem bánnám, ha elköltözne tőlem.

– Jó egy férfi a házban. Te mégiscsak nő vagy. – Baba kiitta maradék italát, és egy pillanatig a pohár fenekét nézte. – Mónika, ez a takarítónő honnan került hozzád?

– Valamikor állami gondozott volt. A központ helyezte hozzám. Azt mondták, nagyon tisztességtudó, foglalkozzam vele. Azt hiszem, valaki futtatja a központból. Nem mondom, nagyon csinos.

– Az bizony, és közel tíz évvel fiatalabb nálunk.

– Ezt most miért mondod? – Mónika kíváncsian nézett Babára.

– Mert úgy láttam, hogy Kázmér nagyon bámulja őt. Miklós is legyeskedik körülötte.

– Majd odafigyelek. Nem engedem, hogy kuplerájt csináljanak a presszóból. Egyébként meg kell hogy mondjam neked, Böske nálam is takarít, nagyon dolgos, szorgalmas, megbízható és tiszta.

– Semmi kifogásom ellene. Csak megemlítettem. – Néhány pillanatnyi szünet után hozzátette. – Nem szeretném, ha elcsábítaná Kázmért.

– Édesem, nyugodj meg – mondta Mónika –, én vigyázok rátok, a boldogságotokra.