NYOLCADIK FEJEZET

Gombos alezredes kavargatta a teáját, közben egy-egy pillantást vetett Jármaira.

– Karáék jelentésében mi van? – kérdezte.

A főhadnagy belenézett a „Szigorúan bizalmas” dossziéba, aztán tekintetét az alezredesre emelte.

– Tapsifüles azt jelentette, hogy Kemény Frigyes találkozott az elmúlt héten Parker kapitánnyal, akit Endrődy Babáék egymás között Pimpernelnek hívnak.

– Találó név – Gombos ivott a teából.

– Jó film volt. – Jármai az alezredes tekintetét kereste. – Neked tetszett?

– Tetszett. Csak egy kicsit romantikusnak találtam.

– Kicsit? – mondta Jármai. – Nagyon romantikus volt, de azt hiszem, hogy annak idején szükség volt az efféle romantikus történetekre. – Az ölébe tette a jelentést, felvonta a szemöldökét. – Mondok én neked valamit, főnök.

– Hallgatom. – Gombos az asztal szélére tette az üres csészét és figyelmesen nézett a főhadnagyra.

– Nekem ez az egész ügy romantikus. Nem értem, hogy mi mit lacafacázunk, Karáék meg mi az istenért titkolóznak? Miért nem adják át neked vagy nekem ezt a Tapsifülest? Nyilván jobban tudnánk irányítani, mint ők. Arról nem is beszélve, hogy sok mindent szeretnék kérdezni tőle.

– Ne légy türelmetlen! Az a felső utasítás, hogy egyelőre senkit sem szabad őrizetbe venni.

– De miért nem? Fogadjunk, főnök, hogy nekem Baba bárónő vagy a férje, az álmatag Bogyay gróf tíz perc alatt elárulná, hogy hol vannak a kódexek.

– Ezt nem vitatom – mondta Gombos –, de nemcsak a kódexekről van szó, hanem még másról is. Néhány ügynökről, meg valamiféle szervezkedésről. Ez viszont már Karáék asztala, ők pedig tudják, hogy mit miért csinálnak. Gondolj arra, hogy megdönthetetlen bizonyítékokra van szükségünk. – Az órájára nézett. Kilenc óra múlt néhány perccel. – Kara már jöhetne. Nélküle Kemény Frigyest sem hallgathatjuk ki.

Szinte a végszóra érkezett meg Kara Ernő. Sötétszürke sportzakót, világosszürke nadrágot viselt. Arca kipihent volt. Kezet fogott Gombossal, aztán Jármai Sándorral is.

– Mind a tíz személyt elfogtátok? – kérdezte Kara, és leült a felkínált székre. Jármai ránézett.

– Igen, mind a tízet. – De ezredes elvtárs utasítására a jegyzőkönyvek felvétele után kilenc gyanúsított személyt kiengedtünk, csak Kemény Frigyest különítettük el.

– Őt még nem hallgattátok ki? – kérdezte az ezredes Gombostól.

– Még nem. Emiatt is nyugtalan – mondta Gombos.

– Nem baj. – Kara cigarettára gyújtott. – Kísértesd fel.

Jármai intézkedett, és néhány perc múlva Kemény Frigyes ott állt az íróasztal előtt, túrabakancsban, gyűrött és sáros barna sportöltönyben. Tekintete nyugodt, de elszánt volt.

Kara kifújta a füstöt és hosszan nézte a szikár, csontos arcú férfit.

– Üljön le! – mutatott a székre az ezredes.

– Köszönöm, uram! – katonásan megbiccentette a fejét, aztán leült. Térdén megigazította a nadrágot és mereven az ezredes szemébe nézett, mintha farkasszemest játszana vele.

– Tehát maga Kemény Frigyes.

– Az vagyok.

Jármai átnyújtott egy dossziét az ezredesnek, de Kara éppencsak ránézett és visszaadta.

– Ismerem – mondta mosolyogva. – Készültem az őrnagy úrból, mintha érettségi tétel lenne. Úgy gondolom, alaposan ismerem a múltját, viselt dolgait. Kétszer volt büntetve, ugye?

– Igen, uram. Kilencszáznegyvenhétben a Népbíróság ítélt el nyolc év fegyházra, kilencszázötvenhétben pedig tíz év fegyházra ítéltek el, de hatvankettőben szabadultam.

– És most megint itt van.

– Pechem van, uram.

– Hát hogy történt ez az éjszakai kirándulás?

– Nem tagadom, Nyugatra akartam menni, Bécsbe. Miután priuszos vagyok, én nem kapok útlevelet.

– Hogy került kapcsolatba Joe Parker kapitánnyal?

– Uram, megkínálna egy cigarettával?

Kara felállt, Keményhez lépett, megkínálta, tüzet is adott neki, Jármai pedig hamutálat tett a keze ügyébe.

– Kérem, a budamadarasi MÉH-telepen azt hallottam a barátomtól, hogy itt él Budapesten egy amerikai kapitány, és Nyugatra segíti a hazafiakat.

– Azok természetesen maguk – mondta Kara.

– Igen, ezredes úr, mi azok vagyunk.

– Honnan tudja, hogy ezredes vagyok?

– Kérem, én börtönviselt ember vagyok. Megtanultam, hogy ha ezredest mondok, abból nagy baj nem lehet.

– Értem. Folytassuk. Tehát a barátaitól hallotta.

– Igen, kérem. – Lepöccintette cigarettájáról a hamut.

– Megmondaná a barátja nevét? – Kara kíváncsian nézett rá.

– Nem szívesen teszem, de miután a héten temettük el, megmondhatom, mert már nem ártok neki. Barátom ugyancsak volt arisztokrata, Kálnóczy Márton. Valamikor báró volt, és a háború előtt diplomataként dolgozott, többek között az Amerikai Egyesült Államokban. Együtt raboskodtam vele a váci fegyházban. A barátom agytumorban halt meg. Most a Farkasréti temetőben nyugszik a családi sírboltban.

– Tehát meghalt. Olyan valakit nem tud említeni, aki él? – kérdezte Kara nyugodtan.

– Kérem, tisztelettel, levelet kaptam volt menyasszonyomtól, Szerémy Blankától, aki szintén említést tett a kapitányról. Azt írta, ha elhatároztam, hogy Nyugatra megyek, bízzam rá magamat a kapitányra, ő ír neki, levelét diplomáciai postával viszik Pestre, és a kapitány fel fogja venni velem a kapcsolatot. – A cigaretta már majdnem a körmére égett, Kara rászólt, hogy nyomja el a csikket. Kemény megköszönte a figyelmeztetést, engedelmeskedett. Kara tudta, hogy Kemény nem mond igazat, nem Kálnóczy Mártontól és a Nyugaton élő Szerémy Blankától hallott Parkerról. Látszott Kemény magatartásán, hogy nem kezdő, tudja, hogy valóságos kapcsolatait úgy védheti eredményesen, ha olyan személyeket nevez meg, akik már nem élnek, vagy nem tartózkodnak Magyarországon. Így a kihallgatok nem mondhatják azt róla, hogy nem őszinte. Persze, hogy nem az, de Kara türelmes ember volt.

– Mondja, maga kinek tett említést Parker kapitányról?

– Kérem tisztelettel, ha emlékezetem nem csal, április tizenhetedikén bementem a Béke presszóba a Frankel Leó úton, ott dolgozik ugyanis felszolgálóként Bogyay Kázmérné, Endrődy Baba, akit én mélységesen tisztelek, mint hazafit és nagy magyar asszonyt. Baba és férje eddig tizenöt esztendőt töltött börtönben. Nos, neki tettem említést a kapitányról azzal a bátorító megjegyzéssel, hogy ha el akarná hagyni az országot, szóljon, a kapitány tudna segíteni.

– Endrődy Baba mit válaszolt?

– Azt mondta, gondolkodni fog az ajánlatomon.

– Maga akkor már találkozott a kapitánnyal?

– Nem, kérem, akkor még nem találkoztam vele. De megkezdtem a toborzást. Azokat, akiket önök ma hajnalban elfogtak, én toboroztam az útra. A névsor önöknél van.

Jármai átadta a névsort Karának és azt mondta:

– Hat férfi, négy nő.

Kara bólintott és átfutotta a neveket, aztán felnézett a papírból. Jó a taktikája Keménynek, gondolta. Van amit valósághűen mond el, mint például a Babával történt áprilisi beszélgetését, ezt Tapsifüles jelentéséből is tudják.

– Mikor találkozott először a kapitánnyal? – kérdezte Kara.

– Mikor is? – Kemény elgondolkodva a mennyezetre nézett. – A napra már pontosan nem emlékszem, úgy május elején lehetett. A telepen kaptam egy telefonüzenetet, hogy este tíz órakor legyek a Városligeti híd ligeti oldalán, legyen a kezemben egy szál tulipán. Erről fognak megismerni. A telefonáló kérte, hogy hozzam magammal a kirándulók névsorát. Kérem tisztelettel, este tíz órakor pontosan ott voltam a megbeszélt helyen. Nem kellett sokáig várakoznom, hamarosan megjelent egy piros színű, de inkább bordó R–16-os autó, és valaki belülről kinyitotta jobb oldalon a hátsó ajtót. Beültem, a vezető máris indított. Kérem, én nem láttam sem a kapitány, sem a gépkocsivezető arcát, háttal ültek és nem fordultak meg. A kapitányon sötétkék trencskó volt, szürke puha kalap, legalábbis szürkének látszott, határozottan állítom, fekete szemüveget viselt, trencskója gallérját felhajtotta, nyilván azért, hogy arcából minél kevesebbet lehessen látni. A kocsi kihajtott a Kerepesi útra és Gödöllő felé tartott. A kapitány angolul beszélt, először nehezen értettem meg, mert az amerikai angolt beszélte, én pedig a londoni angolt tanultam, de végül is megértettük egymást. Elmondta, hogy az utazás ezer dollár, vagy annak megfelelő nyugati valuta, esetleg ékszer. A pénz, mint mondta, nem az övé, hanem a Felszabadítási Alapé.

– Mi az a Felszabadítási Alap? – szólt közbe Gombos.

– Ez, kérem a Münchenben működő Felszabadítási Bizottság gazdasági szerve. Úgy tudom, Bécsben van az alap központja.

– Maga kapcsolatban áll a bizottsággal? – kérdezte Kara.

– Ugyan kérem! Én nem folytatok illegális tevékenységet. Kérem, nekem elegem volt. Belefáradtam.

– Honnan vette az ezer dollárt? – kérdezte az ezredes.

– Nem valutával fizettem, hanem arannyal.

– És a többiek?

– Úgy tudom azok is.

Dörzsölt fickó – gondolta Kara –, tudja, ha beismeri, hogy dollárt adott a kapitánynak, az valutarejtegetésnek minősül, tehát súlyosbítja a helyzetét, de nem vitatkozott vele, hanem tovább kérdezte.

– Miben állapodtak meg a kapitánnyal?

– Átadtam neki a névsort. Megdicsért a szervezésért. Azt mondta, legyek készenlétben, majd megtelefonálja az indulás pontos idejét. De garantálnom kell, hogy nincs a társaság között besúgó. Megnyugtattam, hogy nincs. Aztán figyelmeztetett, hogy ez nem IBUSZ-utazás; ő a mörbischi határszakaszig viszi a társaságot, ott az emberei megnyitják a túloldalon a határt és simán átmehetünk. De vigyáznunk kell, nehogy belemenjünk a Fertő-tóba. – Zsebkendőjével megtörölte izzadó homlokát. – Két nappal ezelőtt a kapitány felhívott telefonon. Pimpernel néven mutatkozott be. Azt mondta, tizedikén, csütörtökön este tíz órakor indul a szállítmány Máriaremete határában, a Solymár felé vezető útról. Közölte, hogy egy bőröndnél vagy egy hátizsáknál nagyobb csomagot senki sem hozhat magával. Azonnal riasztottam a társaságot.

– Endrődy Babát is? – kérdezte Kara.

– Természetesen. De a bárónő úgy döntött, hogy egyelőre nem jön velünk. Elnézést a fogalmazásért, tudom, hogy önök eltörölték a címeket, de mi megadjuk a tiszteletet egymásnak.

– Megértem, folytassa!

– Mindenki pontos volt és nagyon fel volt dobva. Már ott állt a leponyvázott teherautó.

– Milyen autó volt?

– Ha jól láttam, Csepel, amolyan teherszállító. Megnézhettem volna a rendszámát, de teljesen kiment a fejemből.

Koromsötét volt, a kapitány most is fekete szemüveget viselt, puha kalapot, trencskót hordott, az arcából jószerivel semmit sem láttam. Nálam magasabb volt. Én száznyolcvan vagyok, ő száznyolcvanöt lehetett. Angolul beszélt, én tolmácsoltam, bár a csoportban többen beszéltek angolul, mondták is nekem, hogy a kapitány a keleti parti dialektusban beszél, méghozzá kitűnően, olyan nyelvi fordulatokat használ, amelyeket csak a bennszülöttek ismernek és alkalmaznak. A kapitány átvette a pénzt, aztán mindannyian felszálltunk a gépkocsira. Parker közölte, hogy dohányozni tilos, beszélni sem szabad. Miután elhelyezkedtünk, a kapitány és a gépkocsivezető a kocsi oldalánál álló szekrényeket egymás mellé húzták, rögzítették, úgyhogy minket tökéletesen elfedtek. Ránk csatolták a ponyvát, aztán elindultunk. Megnéztem az órámat. Huszonkettő-harminc volt. Keresztet vetettem és azt mondtam magamban, isten segítségével előre. Hajnalig autóztunk. Semmi különös nem történt, seholsem igazoltattak. Május első negyedében köztudott, hogy négy óra húsz körül kel fel a nap, vagyis akkor pirkad. A gépkocsi megállt, kiszálltunk. Egy erdei tisztás szélén álltunk meg a fák alatt. Megmozgattuk testünket, mert kicsit elzsibbadtunk az úton. A kapitány csendet kért. Intett, hogy menjünk utána. Csörtettünk a fák között az avaron, néhány perc múlva megálltunk az erdő szélén. A távolban hegyeket láttunk meg fényeket. Talán egy kilométerre voltunk a szabad világtól. – Hölgyeim és uraim, mondta a kapitány, azok a fények az ausztriai Mörbisch fényei. A határ innen pontosan ezer méterre van. Önöktől jobbra, egy nyíllövésnyire húzódik a Fertő tó. Nehogy arra keveredjenek. Most kúszniuk kell. Én megkértem a báró urat, mondja meg önöknek, hogy gyakorolják a kúszást. Tehát most hasaljanak le, és kússzanak a kukoricásig. Ott van a határ. Az embereim már várják önöket. Ha elfáradnak, kérem, pihenjenek meg. Ne feledjék, a szabadságért áldozatot kell hozni. Sok szerencsét, hölgyeim, kézcsókom. – Azzal elegánsan meghajolt és eltűnt a fák között, hamarosan hallottuk, hogy a gépkocsi elindult vele. Szerettük volna megtapsolni, megéljenezni. De hát indulnunk kellett. Kúszni kezdtünk a harmatos réten, mindenféle növények között a fények felé. Nehéz és fárasztó volt, de kúsztunk. – Szeretnék rágyújtani, ezredes úr!

– Tessék! – mondta Kara, és magához intette Keményt.

A karvalyorrú férfi rágyújtott és visszaült a székre.

– Nagy nehezen elértük a kukoricást szegélyező utat. Persze, a kukorica még nagyon zsenge volt, éppenhogy csak kibújt a földből, abban ugyan nem rejtőzhettünk volna el. Meghúzódtunk az útszéli árokban, és a bokrok tövében. Egyszer csak látjuk, hogy emberek jönnek az úton, szó nélkül, vállukon kasza, gereblye, előttük kék kötény, amilyet a németek viselnek. Szinte egyszerre ugrottunk fel. Németül köszöntem: Guten Morgen! Visszaköszöntek: Guten Morgen! Igazi burgenlandi akcentussal. Nincs mese, ez már Ausztria, a szabad világ. – Von wo kommen Sie? – kérdezi az egyik kaszás. Von Ungarn, mondom neki. Und wohin gehen Sie? – faggat a jó ember. Erre mindegyik válaszol, szinte egyszerre. Az egyik Kanadát mond, a másik New Yorkot, meg Bostont. Én azt mondtam, hogy Münchenbe szeretnék utazni. Egymásra néznek, mintha valamit nem értenének. Ja, ich verstehe – mondja most a másik férfi, a gereblyés – aber warum so kriechen, warum fahren Sie nicht mit Wagen oder Flugzeug? Azt mondom: jó ember, mi azzal szeretnénk menni. Hány kilométerre van ide Bécs? Persze németül beszéltünk. Az emberek egymásra néznek, vakarják a fejüket. Bécs? – kérdezik. Aztán az egyik így szól: ha jól számolok, úgy kettőszázhatvan. Van az még több is, mondja a gereblyés. Ne tréfáljon jó ember, vetem oda neki. Egész éjjel utaztunk, fáradtak vagyunk. És annyit mi is tudunk, hogy Mörbisch nem lehet kettőszázhatvan kilométerre Bécstől. Mörbisch nem – mondja a kaszás, és oldalt fordulva sercint egyet –, de Soroksár bizony ilyen messze van Bécstől. Soroksár? – kérdezem. Mit beszél maga Soroksárról? Mert maguk most Soroksár határában vannak és nem Mörbischben. Én Schrotter Ferenc vagyok, mondta magyarul, az Új Élet Téesz brigádvezetője. – Kemény néhány pillanatig hallgatott, megszívta a cigarettáját, kieresztette a füstöt, aztán folytatta. – Ezredes úr, ha hiszi, ha nem, én leültem az árok szélére és sírva fakadtam. Pedig megjártam a frontot, a börtönöket. Ha akkor ott van mellettem a kapitány, esküszöm, hogy megölöm. Ezt akár jegyzőkönyvbe is vehetik. Uraim, el tudják képzelni, hogy micsoda blama volt ez nekem? Ott álltunk kifosztva, mert ezer dollár, az nem kis pénz. Nem vette észre, hogy elárulta magát, de Kara felfigyelt rá. Kemény folytatta: – Tulajdonképpen már az sem érdekelt, amikor ránk csapott a rendőrség. Hát így történt, uraim.

Kara bólintott, aztán Jármaihoz fordult.

– Adjanak neki papírt, tollat és írjon le mindent!

– Értettem, ezredes elvtárs! De nekem volna néhány kérdésem Kemény Frigyeshez.

– Kérdezzen! – mondta Kara és kíváncsi volt, hogy a főhadnagy hova akar kilyukadni.

– Báró úr – mondta Jármai –, tudja mi érdekelne engem?

– Nem tudom, őrnagy úr.

– Csak főhadnagy vagyok.

– Elnézést! Parancsoljon!

– Mit tud az Endrődy-kódexekről?

Kemény lehajtotta a fejét és hallgatott. Aztán hosszú szünet után megszólalt.

– Főhadnagy úr, erről nem akarok beszélni. Ha azt mondja, hogy segítsek kézrekeríteni azt a nyomorult Parker kapitányt, azt válaszolom, segítek, mert becsapott, elárult.

– Rendben van. Akkor beszéljünk erről.