HATODIK FEJEZET

Bogyay Kázmér a nappaliban, kedvenc foteljában ült. Nem bírta elviselni az utca zaját, ezért az ablakokat zárva tartotta. Könnyű szürke flanelnadrágot viselt, csavartmintás shetland pulóvert, az ölében egy Napóleonról írott könyv feküdt, de nem olvasott, hanem a fel s alá sétáló Kemény Frigyest hallgatta. Kemény cigarettázott és dühösen beszélt. Bogyay unottan követte tekintetével.

– Kázmér, ez egyszerűen gyávaság. A börtönben megfogadtuk, hogy nem adjuk meg magunkat, a harcot folytatjuk mindhalálig.

Bogyay felnézett a magas férfira.

– Kikkel és mivel? – kérdezte halk hangon.

– Fegyverekkel és emberekkel. – Terpeszben állt Bogyay előtt, mint egy vívásra készülő lovag, és ellentmondást nem tűrő hangon folytatta: – Az én harci csoportom tagjai élnek, várják jelentkezésünket, te jól tudod, hogy én a háborúban…

Bogyay idegesen közbeszólt:

– Ezerszer elmondtad, Frigyes. Hidakat, vasúti síneket meg a jó fene tudja, mi mindent robbantottál fel. Neked mániád a tűz és a robbantás.

– Hivatásom, küldetésem, ha úgy akarod. De Gaulle is jószerivel egyedül kezdte a felszabadítást, és sikerült neki.

– Mert az amerikaiak, az angolok és az oroszok puhára verték a nácikat. És De Gaulle harcosainak volt fegyvere.

– Tudnod kell, Kázmér, hogy az országban még nagyon sok fegyver van elrejtve.

– Én csak azt tudom, hogy nekem van egy pisztolyom.

– Amit tőlem kaptál. Adj valamit inni!

– Ott van az asztalon. Szolgáld ki magad, légy szíves! – Bogyay nézte az italosüvegek között válogató férfi magas alakját, s magában azt gondolta, elvihetné már az ördög ezt a forrófejű hazafit, mert előbb-utóbb mindannyiukra bajt fog hozni. Hangosan azt mondta:

– Tudomásom szerint Nyugatra akarsz menni. Furcsa, nemde, te itt szervezkedsz, aztán itthagyod az embereidet és Nyugatra mégy.

Kemény, mintha darázs szúrta volna meg, hirtelen hátrafordult, de olyan gyorsan perdült meg a tengelye körül, hogy az ital kiloccsant a pohárból.

– Ez sértés, Kázmér! Gyanúsítás! Én pedig a sértést még a tejtestvéremtől sem tűröm el!

– Ne tűrd, barátom. Dicséretes dolog. De én nem sértegettelek, nem gyanúsítottalak, csupán tényeket említettem. Felelj! Nyugatra akarsz menni vagy nem?

Kemény megszelídítette mesterségesen felszított indulatát, felhajtotta a kisüsti pálinkát.

– Én azért akarok Nyugatra menni, hogy felvegyem a kapcsolatot a régi harcostársakkal, hogy segítségükkel megteremtsem a szervezett támogatásukat. Nemcsak a fegyverek küldésére gondolok, hanem a nemzetközi sajtó támogatására, amelyet nekünk kell ellátnunk anyagokkal. Utána visszajövök, mert a harcot itt kell folytatnunk és nem külföldön.

Bogyay felállt, letette a vaskos könyvet, lassú léptekkel az italosasztalkához ment, konyakot töltött az egyik pohárba, aztán Keményhez fordult. Majdnem egyforma magasak voltak.

– Figyelj ide, barátom, és jól jegyezd meg, amit mondok! Mások is harcolnak, csak nem beszélnek róla annyit, mint te, mert tudják, Kádárék megerősödtek. És még valamit! Tudnod kell, hogy sok a spicli, vagy már elfelejtetted, hogy közülünk is vállalták néhányan a besúgást? De én remélem, hogy egyszer kiderül, kik árultak el bennünket.

– Az árulókkal rövid úton elbánunk. Szervusz és bocsáss meg!

– Semmi baj, Frigyes! Szervusz!

De Kemény nem távozhatott, mert belépett Baba és lelkesen üdvözölte a volt őrnagyot. Baba mélységesen tisztelte Kemény Frigyest töretlen harciasságáért, lelkesedéséért, szövetségesét látta benne, következetes harcostársát, akinek kommunistaellenes meggyőződését nem törték meg a kemény börtönévek.

– Drága Frigyes – mondta őszinte lelkesedéssel Baba –, de örülök, hogy újra látom! – Kezét nyújtotta, Kemény kezet csókolt.

– Csókolom, szépséges barátnőm, hogy van, hogy érzi magát?

Baba megigazította lágyan hullámos haját, egy pillantást vetett a falitükörbe, még „szépséges” lehetek, gondolta, de lassan én is megöregszem.

– Kicsit fáradt vagyok, Frigyes – mondta aztán, és a tükörből nézte a férfi szegletes arcát. – Mondja, miért nem jár be a presszóba? Hiányzik mindenkinek. Tudja, hogy magát nagyon szeretik.

– Tudom, kedves Baba, de hát az idővel hadilábon állok.

– Azért csak nézzen be olykor-olykor. – Bogyayra pillantott. – Édesem, megyek és lezuhanyozom. Viszlát, Fricikém.

– Kézcsókom! – Hosszan nézett a távozó asszony után. – Csodálatos teremtés – mondta aztán Bogyaynak. – Ha Babát látom, kedvet kapok a nősüléshez. De hol találni manapság ilyen csodálatos asszonyt? Nem túlzok, ha azt mondom, Zrínyi Ilonához, Dobó Katicához lehet hasonlítani.

– Dobó Katica nem élt – mondta halkan Bogyay. – Gárdonyi nem is tesz említést róla az Egri csillagokban.

Kemény legyintett.

– A nemzet tudatában él és halhatatlan. – Elgondolkodva nézett Bogyayra. – Néha az az érzésem, hogy meg sem érdemled Babát.

Bogyay cigarettára gyújtott, aztán elgondolkodva mondta:

– Ki tudja, hogy ki kit érdemel meg. És fordítva. Babában én többek között azt tisztelem, hogy mindig megvárt. Amikor a fronton harcoltam vagy Szibériában hadifogolyként sínylődtem, ő volt az életemben az a biztos pont, az a megingathatatlan szikla, melyre a jövőmet építhettem, az a védett kikötő, mely az elcsigázott hajóst befogadta.

– Nem úgy, mint az én menyasszonyom, Szerémy Blanka, ugye ezt akartad mondani? – Kemény rosszkedvűen nézett Bogyayra. Ahányszor Blanka eszébe jutott, mindig rosszkedvű lett.

– Nem, Frigyes, nem akarok én ilyesmit mondani. Végül is Blankát meg lehet, s talán meg is kell érteni. Félt az oroszoktól. Mint mások, százezrek. Nyugatra ment. – Bogyay kifújta a füstöt. – Nézd, Frigyes, te igazán nagyon rendes ember vagy. Jó hazafi, de azért azt se felejtsd el egy percre sem, hogy mások is azok lehetnek. Talán ők is harcolnak a rendszer ellen, nemcsak te.

Kemény mélyről sóhajtott.

– Bár igazad lenne. Isten veled!

Bogyay felállt, kikísérte a vendéget, bezárta az ajtót, aztán visszament a nappaliba. Leült, fellapozta a könyvet és belemerült az olvasásba. Talán fél óra telhetett el, amikor megjelent Baba. Leült a fotel karfájára Bogyayval szemben.

– Drágám, tedd le a könyvet, légy szíves, és figyelj rám! – Bogyay unottan nézett feleségére és az asztalra tette a vaskos kötetet.

– Parancsolj, kérlek! – mondta megadóan, és megszívta a cigarettáját.

Baba is rágyújtott, de az öngyújtót nem tette vissza az asztalra, játszadozott vele.

– Találkoztam Pimpernel emberével – mondta.

Bogyay csodálkozva és kicsit értetlenül nézett rá.

– Bocsáss meg, kedvesem, de meg kell kérdeznem, melyik Pimpernelről beszélsz? A vörös Pimpernelről, vagy…

– Istenem, Kázmér, ne add az ostobát! Én arról a Pimpernelről beszélek, aki Kemény báró szerint abszolút biztonsággal szökteti Nyugatra a hazafiakat.

– Értem. De Frigyes azt a Pimpernelt Joe Parkerként ismeri.

– Róla van szó. Az amerikai kapitányról, de jobb, ha magunk között konspirációs meggondolásokból Pimpernelnek hívjuk.

– Oké! Legyen hát Pimpernel! És te találkoztál az emberével. Hát ez nagyszerű! – Baba nem akarta észrevenni a férje hangjában rejlő szelíd gúnyt.

– Igen.

– Magyar?

– Igen. Az a színész, aki Mónikánál lakik.

– Fekete vagy hogy a fenébe hívják.

– Miklós, Fekete Miklós.

Bogyay elnyomta a csikket.

– Ripacs! Ha valóban színész, miért nem játszik színházban, miért dolgozik presszóban?

– Mert most ott van rá szükség – mondta meggyőződéssel Baba. – Fontosabb dolga van a színjátszásnál.

– Értem. Szóval Fekete a kapitány embere.

– Munkatársa. Ez a tény talán válasz arra, hogy miért nem játszik színházban.

– És? Folytasd!

– Megkértem arra, hogy hozzon össze a kapitánnyal. Meg akarom beszélni vele a müncheni utat.

– Úgy döntöttél, hogy elhagyod az országot?

– Igen! – Ledobta az öngyújtót az asztalra. – Elegem volt a felszolgálásból, a kiszolgáltatottságból, ebből az egész rohadt életből!

– Jaj, kedvesem, hogy beszélsz?

– Ahogy velem beszélnek. Mert ha nem tudnád, abban a nyomorult presszóban én mindenki kapcája vagyok. Belém csípnek, a seggembe, ráütnek…

– Kedvesem – próbálta csitítani Bogyay a feldúlt asszonyt, de Baba nem engedte elhallgattatni magát.

– Igenis, a seggemre ütnek, fogdosnak. Azért, mert téged hónapok óta nem érdekel a seggem, mások még felfigyelnek rá és belecsípnek, meg rávernek. Hát nekem ebből elegem van. – Felugrott, oldalt fordult és letolta a bugyiját, formás fenekét mutatta Bogyaynak. – Tessék, nézd meg! Tele van kék foltokkal…

– Kedvesem, elhiszem, húzd fel a bugyidat.

Baba hirtelen sírva fakadt.

– Tudtam, hogy van valakid. Hónapok óta sejtem.

– Kedvesem, kérlek, verd ki a fejedből ezeket az ostoba gondolatokat.

– Ostoba gondolatok? Itt ülök majdnem pucéran. Ha csak egy kicsit is szeretnél, letépnéd rólam ezt a vacak rongyot és szeretnél, mint régen, ötödikes koromban… Istenem, de boldog is voltam. És szerelmes.

Bogyay keserűen válaszolt.

– De azt a mai napig sem tudom, hogy a szüzességedet kinek adtad.

– Kázmér! – Baba hangja úgy csattant, mint egy pofon.

– Bocsáss meg! – A férfi bűnbánó arccal nézett az asszonyra, aztán folytatta: – Mondd, kedvesem, ez a Fekete nem provokátor? Nem a rendőrség ügynöke?

Baba mintha már elfelejtette volna a sértést, nyugodt hangon válaszolt.

– Csak nem képzeled, hogy Mónika rendőrségi ügynöknek ad szállást és szeretkezik vele.

Bogyay döbbenten nézett feleségére.

– Ezt meg honnan veszed?

Baba a hatás kedvéért hazudott.

– Mónika megvallotta. De kérlek, ne tudj róla. Nem lett volna szabad elárulnom rám bízott titkát, de előtted nem lehet titkom.

Bogyay felállt, sétálni kezdett, nehezen bírta legyűrni idegességét. Leplezni akarta felindultságát, ezért gyorsan azt kérdezte:

– És mennyibe kerül ez a müncheni kirándulás? Hiszen Krisztus koporsóját sem őrizték ingyen!

– Fejenként ezer dollár, vagy más nyugati valuta. De a pénz nem a kapitányé, hanem a Felszabadítási Alapé.

– Felszabadítási Alap?

– Igen. Ez a Münchenben működő Felszabadítási Bizottság anyagi bázisa. Kázmér, el kell mennünk, mondtam már, hogy a rendőrség megint nyomoz utánam. Nem szeretnék újból börtönbe kerülni. Szóval megyünk?

A férfi megállt, szembefordult az asszonnyal.

– Te mégy, én maradok. Maradnom kell!

– Akkor én sem megyek. Nélküled egy lépést sem teszek.

– Nem, nem! Neked muszáj menned, és a kódexeket is ki kell vinned!

– Nem értelek, ötvenhatban miattad buktunk le. November harmadikán kellett volna elindulnunk, de te akkor sem akartál jönni. Negyedikén pedig már késő volt.

– Akkor sem mehettem, most sem mehetek.

Hosszú csend következett. A Pozsonyi útról behallatszott a villamoskerekek fémes csikorgása, a gépkocsik feltúráztatott motorjainak bőgése. Baba rosszat sejtve nézett ki az ablakon, már erősen alkonyodott, az utcai lámpák kékes fényt szórtak az úttestre. Az asszony megborzongott arra a gondolatra, hogy egyedül kell útra kelnie. Nem, egyedül semmiféleképpen nem megy.

– Kázmér – kezdte. – Azért nem jössz, mert már nem szeretsz? Mert van valakid?

Bogyay az italosasztalhoz ment. Töltött a poharakba a konyakból, megfordult, az egyik poharat az asszonynak nyújtotta.

– Köszönöm!

– Egészségünkre!

Ittak a konyakból.

– Kedvesem, elmondok neked valamit, de erről egy szót sem, senkinek. – Bogyay hangja ünnepélyes volt, arcvonásait is az ünnepélyes alkalomnak megfelelően rendezte el. – Szívesen mennék veled Münchenbe, de engem a sorsom, a küldetésem ideköt. A börtönben elhatároztuk, hogy csatlakozunk a Münchenből irányított Felszabadítási Bizottsághoz. A Bizottságnak én vagyok a magyarországi vezetője. Frici is tagja, mert a Kard és Kereszt Szövetség is a Bizottsághoz tartozik, de nem tudja, hogy én vagyok a vezető. Mielőtt jöttél, a Bizottság nevében agitált, gyávának nevezett, de nem mondhattam meg neki, hogy én vagyok a vezető. Frici, meggyőződésem szerint fecsegő. Tudom, a bőrömet viszem a vásárra, de vállalnom kell, mert Bogyay vagyok, a Bogyayak pedig sohasem futottak el a harc elől.

– Ellenálló lettél? – Az asszony hangjában csodálat volt.

– Igen. Ötvenhat decemberében. A szabadságharcosok engem választottak meg a magyarországi vezetőnek.

– Édesem, miért titkolóztál eddig? – kérdezte meghatódva Baba –, miért nem voltál őszinte hozzám?

Bogyay kortyolt a konyakból.

– Nem szólhattam. Kötött az esküm és a titoktartás.

– De hát én a hitvesed, a harcostársad vagyok. Felemelte az asszony kezét, megcsókolta.

– Az vagy. Nekem volt a legrosszabb, mert nem beszélhettem, nem magyarázhattam meg, hogy olykor-olykor miért maradok ki, miért hajnaltájt vetődöm haza…

– Istenem, hát ezért maradtál ki oly sokszor?

A férfi bólintott.

– Te pedig féltékenykedtél.

– Hát mit tehettem volna? Szeretlek. Persze hogy féltékeny vagyok.

Bogyay nehezen szólalt meg:

– Azért sem szólhattam neked, mert éreztem, hogy nem bízol bennem.

– Nem bízom benned? Hogy mondhatsz ilyet?

– Még ma sem tudom, hogy hova rejtetted el a kódexeket. Ne adj isten, történne veled valami, a kódexek örökre elvesznének.

– Igazad van, drágám – mondta az asszony és csókolgatni kezdte férje arcát. – Elmondom. Ott maradtak a Táncsics Mihály utcai palota sziklapincéjében. – És részletesen elmagyarázta, hogy hogyan lehet a pincébe lejutni.

– Gondolod, hogy megszerezhetjük? – kérdezte a férfi.

– Meg kell szereznünk! De ha itthon maradunk, nem olyan sürgős.

– Kedvesem, neked ki kell menned Münchenbe, te leszel az ottani megbízottunk. Megszerezzük valahogy a kódexeket, kiviszed, eladod Höttl doktornak és havonta átutalsz a nevemre bizonyos összeget…

– Drágám, nekem melletted a helyem, nem mehetek. A kódexeket megszerezzük, értékesítjük…

Hirtelen megszólalt a telefon. Baba felvette a kagylót.

– Tessék! – mondta.

– Jó estét! – hallatszott a kagylóban egy női hang. – Toroczkói elvtársat keresem.

– Sajnos rossz számot hívott. Ez nem Toroczkói-lakás.

– Elnézést! – mondta a nő és letette a kagylót.

– Nem hívott rossz számot – mondta Bogyay. – Engem kerestek.

– Mit jelent ez a hívás? – Baba gyanakodva nézett a férjére.

– Azt jelenti, hogy azonnal el kell mennem, mert a vezetőség összeült. Ha idetelefonál valaki és Toroczkói Zsigmondot keresi, az azt jelenti, hogy mennem kell. – Megcsókolta az asszonyt. – De mindig azt kell válaszolni, hogy rossz számot hívott.

– Mikor jössz haza? – Babában égett a vágy a szerelem után, hangja csalódott volt.

– Lehet, hogy csak reggel. Néhány akciót kell megbeszélnünk. Nagy vitára számítok. – Bement a fürdőszobába. Baba érezte, hogy szüksége van testének a kielégülés gyönyörére, de mit tegyen, ha Kázmérnak el kell mennie.

Bogyay lezuhanyozott és öltözködni kezdett. Tulajdonképpen mindaz, amit Babának elmondott, hazugság volt az első szótól az utolsóig. Nem volt elnöke semmiféle összeesküvő szervezetnek, de még tagja sem. Csendre, nyugalomra, békességre vágyott, és Mónika szerelmére. Vele szeretett volna együtt lenni éjjelnappal, de egyre nehezebben találkozhattak egymással. Hetek óta azon törte a fejét, mit kellene kitalálni, hogy nyugodtan kimaradhasson egy-egy éjszakára. Ezen a délutánon kapta az ötletet Kemény Frigyestől, amikor az a Kard és Kereszt Szövetséget említette. Mi történne, ha ő lenne a Felszabadítási Bizottság magyarországi vezetője. Ismerte Baba végletes nacionalizmusát, szenvedélyes kommunistaellenességét, biztos volt benne, hogy meséjét nemcsak elhiszi, de lelkesedni is fog. Lám, nem tévedett. Az ötlet bevált, Baba büszke rá, ő meg nyugodtan találkozhat szerelmével. Visszafojtotta vidámságát, amikor bement Babához.

– Kedvesem – mondta –, akkor én most megyek. Kívánj nekem jó szerencsét!

Ebben a pillanatban csengettek.

– Hát ez meg ki a jófene? – Bogyay az órájára nézett.

– Kilenc óra múlt öt perccel.

– Majd én megnézem – mondta készségesen Baba, megigazította pongyoláját, aztán kiment a szobából. Rövid idő múlva Vargával jött vissza. – Gondolom, felesleges, hogy bemutassam a művész urat – mondta hangosan Baba –, hiszen a presszóban már találkoztatok.

– Jó estét! – mondta Bogyay savanyú képpel.

– Tiszteletem, gróf úr! Fekete Miklós vagyok. Szeretnék beszélni Önnel. Gondolom, a bárónő mindenről tájékoztatta Önt.

– Igen, a feleségem mindent elmondott. De az a helyzet, kedves művész úr, hogy nekem fontos üzleti tárgyalásra kell mennem. Szívesen beszélgetnék Önnel, de belátja, első a kötelesség. Mondja el kérem a feleségemnek, hogy miről van szó, ő majd mindenről tájékoztat engem.

– Ahogy gondolja, gróf úr. De egy perce azért csak van – mondta Varga. – Szeretném tudni, hogy május tizedike megfelel-e Önöknek?

– Milyen napra esik? – kérdezte Bogyay, és az órájára nézett.

– Csütörtökre – mondta Baba.

– Joe barátomnak meg kell tennie a szükséges előkészületeket.

Bogyay tetőtől talpig végigmérte Vargát, valahogy nem tetszett neki a férfi. Mióta Baba közölte vele, hogy Mónika Fekete szeretője, azon járt az esze, hogy éjszakánként mit művelhetnek.

– Ön is részt vesz az akcióban? – kérdezte és cigarettára gyújtott.

– Valószínű. – Varga az asszonyt nézte, aki most Bogyay mellé állt. Jól látta, hogy Babán a pongyolán kívül nincs más ruhadarab, se bugyi, sem melltartó. Arra gondolt, hogy Bogyay már el is mehetne a fenébe, de a grófnak mintha már nem is lenne annyira sietős a dolga. Kérdezősködni kezdett.

– Mondja, kedves barátom, eddig hány embert sikerült átszöktetniük a határon?

Varga kedvesen mosolygott.

– Maradjon ez a mi titkunk, kedves gróf úr.

– Gondolom, azt elárulhatja, hogy az akció mennyire biztonságos.

– Biztonságos, gróf úr! De nem tagadhatom el, van az akcióban némi kockázat, mint mindenben, amit emberek terveznek és hajtanak végre.

Bogyay az asztalhoz ment, cigarettájáról leütötte kisujjával a hamut, és onnan nézett Vargára, aki még mindig az asszonyt bámulta.

– Tulajdonképpen – mondta Bogyay – becsületszóra kell elhinnünk a kapitánynak, hogy átjuttat a határon.

Varga féloldalt fordult.

– Ha nem hiszi el, a kapitány akkor is átjuttatja önöket. Joe Parker nemcsak tisztességes, de zseni is.

– Hát ez majd kiderül – mondta Bogyay. – Mondana valamit a Felszabadítási Alapról?

– Annyit tudok, hogy emigrációban élő magyar politikusok hozták létre New Yorkban. Az Alap a Felszabadítási Bizottság gazdasági szerve. Namármost, a bizottság stratégiai célja: az ország felszabadítása a kommunista uralom alól. A bizottság európai központja Münchenben van, alközpontja Bécsben. Be kell vallanom, hogy a bizottság munkáját az Egyesült Államok hírszerző ügynöksége irányítja, anyagilag is támogatja.

– Értem – bólintott Bogyay. – Kedves művész úr, közölnöm kell, hogy én semmiféleképpen nem hagyhatom el az országot. Hogy miért nem, ez most nem érdekes, de szeretném, ha a feleségemet átvinnék a határon. – Az asszonyhoz lépett, megcsókolta a homlokát. – Vigyázz magadra, drágám! Sajnos nekem most mennem kell. Hajnalnál előbb nem jövök haza. Szeretném, kedvesem, ha te elmennél a kapitánnyal.

– Már megmondtam, nélküled nem megyek. Bogyay kezet fogott Vargával és kisietett a szobából.

Baba követte. Varga hallotta, hogy a házastársak az előszobában beszélgetnek. Alaposan körülnézett a szobában, mintha valamit keresett volna. Baba jött vissza, szeme könnyes volt.

– Foglaljon helyet, Miklós! – mondta. – Megkínálhatom valamivel?

Varga leült a fotelbe.

– Bármivel, drága bárónő. Magától minden kedves nekem. Be kell vallanom, ön csodálatos nő. Képtelen vagyok kivonni magamat a hatása alól. Igaz, nem is akarom.

– Udvarol, Miklós drága? – mondta Baba, és a konyakkal töltött poharat átadta neki.

– Szeretnék udvarolni, de ahhoz nem vagyok elég bátor. – Felemelte a poharat. – Igyunk a szerelemre! – mondta.

– Arra szívesen iszom. Akkor hát a szerelemre!

– Drága bárónő! Szeretnék kérdezni valamit.

– Kérdezzen! – Baba leült a férfival szembe.

– Miért gondolták meg magukat? Csak nem az anyagiak miatt? Önöknek milliókat érő kincseik vannak.

– Ez igaz. Nem, nem az anyagiakon múlott… Mondja, hányan mennek tizedikén magukkal?

– Tízen. De neveket nem mondhatok. De hát, miért gondolták meg magukat?

Baba, mintha nem hallotta volna a kérdést, azt mondta:

– Szeretnék találkozni a kapitánnyal. – Cigarettára gyújtott, s ahogy előrehajolt, hogy az asztalról elvegye az öngyújtót, a pongyolája szétnyílt, s szabaddá tette formás, kemény mellét. Nem jött zavarba, nem pirult el. – Nos, össze tud hozni a kapitánnyal?

– Bárónő, velem mindent megbeszélhet. Én a kapitány bizalmasa vagyok, de fogalmazhatnék úgy is, hogy a tanácsadója, a szakértője. Nélkülem ő semmiben sem dönt. Megígérem, mindenben segítek.

Baba kettőt-hármat szívott a cigarettából, szinte szertartásosan eresztette ki száján a füstöt.

– Megbízhatok magában?

– Most nagyon megbántott, bárónő. Én teljesen kiadtam magam önnek, gyakorlatilag tud rólam mindent. Tudja, hogy illegális tevékenységet folytatok, és mindezek után megkérdezi, hogy megbízhat-e bennem. És ha ön feljelent?

– Csak nem képzeli, Miklós! Én nem vagyok besúgó. Igaza van. Bocsásson meg! Nem akartam megbántani. Ne haragudjon!

– Nem haragszom – mondta komor arccal a férfi –, de nem hallgathatom el, hogy egy kicsit fáj. Gondolja meg, bárónő, a bőrömet viszem nap mint nap a vásárra.

– Hát nem tud megbocsátani, Miklós? – Baba átült a kerevetre, közvetlenül a fotel mellé, és megfogta a férfi karját. – Kérem, nagyon kérem, ne haragudjon!

– Nem haragszom – mondta Varga, és a nő kezét a szájához emelte, megcsókolta. Mikor felnézett, a szeme könnyes volt. – Tudja, kedves bárónő, én nagyon érzékeny vagyok, igen sok csalódás ért. Volt egy menyasszonyom. Angelikának hívták.

– Mintha már említette volna. Azt is mondta, ha emlékezetem nem csal, hogy hasonlítok rá.

– A megszólalásig.

– Mi lett Angelikával?

– Elhagyott és… hadd ne mondjam, hogy mi lett belőle. Bárónő kedves, amikor először megláttam önt, azt hittem, azon nyomban meghalok. A szívem a torkomban dobolt. Úgy rémlett, hogy az én drága Angelikám jött vissza hozzám. Szerettem volna a karomba zárni és megcsókolni, úgy mint régen, szerelmünk forró tavaszán. Es azóta is, ahányszor önre nézek, mindig Angelika, a szerelem, a boldogság jut eszembe, és szeretném ölelni, csókolni… – Már a nő előtt térdelt, karjával átkulcsolta a lábát, magához szorította, tekintetét ráemelte. – Nem akarom, hogy fájjon a sebem, boldog akarok lenni, veled én Angelikám, te drága, azt akarom, hogy szeress, hogy bízzál bennem. – Csókolgatni kezdte a nő térdét, combját, remegő kézzel szétnyitotta a pongyoláját, forró száját a nő kemény combjára feszítette. – Angelikám, de jó, hogy megtaláltalak, többé nem engedlek el.

– Kedvesem, Miklóskám – lihegte izgatottan Baba –, nyugodj meg, kedves! Én Endrődy Baba vagyok, de ha akarod, az Angelikád leszek. – Szorosan magához húzta a férfi fejét, és lassan hátradőlt a kereveten.

Mikor jóval később Baba átszellemült arccal kijött a fürdőszobából, a férfi mellé ült, átölelte.

– Köszönöm édes, boldoggá tettél!

– És már bízol bennem? – Varga cigarettára gyújtott.

– Bízom, drágám!

– Akkor ne titkolózz!

– Féltem Kázmért.

– Lopott?

– Dehogy!

– Embert ölt?

– Ahhoz gyáva. Pedig pisztolya is van.

– Itthon tartja?

– A sublód alsó fiókjában.

– Értem. Tehát nem lopott, nem ölt embert, akkor mit csinált, hogy féltened kell?

– A forradalom leverése óta működik az országban egy ellenállási mozgalom. Te is említetted a Felszabadítási Bizottságot. Kázmér ennek a Bizottságnak a magyarországi vezetője. Most is odament, bizottsági ülésre.

– Hova?

– Ahol a titkos megbeszélést tartják.

– Értem. Tehát ezért nem akarja elhagyni az országot.

– Hát elhagyhatja a kapitány a hajóját?

– Mikor tudtad meg, hogy a szervezet létezik?

– Tulajdonképpen ma. De régen gyanítom, hogy Kázmér részt vesz valamiben, mert sokszor kimaradt, hazudozott, én meg féltékenykedtem, jeleneteket csináltam.

– Miért akarsz találkozni a kapitánnyal?

Baba hosszan gondolkodott, mintha most döntené el, hogy miért is akar találkozni a kapitánnyal.

– Meg akarom kérni, hogy segítsen a férjemnek. Tudod, szegény Kázmér eddig még mindig lebukott, amikor szervezkedett. Szeretném, ha a kapitány tanácsokat adna neki. Az az érzésem, hogy Kázmér nem jól csinál valamit.

– Igen, ez lehetséges – mondta Varga. – A szervezkedés ma már tudomány. A kapitány ennek a tudománynak a doktora.

– Miklós kérlek, mutass be a kapitánynak!

– Ennyire meg akarod ismerni őt?

– Igen. Nagyon szeretném.

– Rendben van. Ha ennyire akarod, bemutatom. De vigyázz, Baba, a kapitány nagyon rámenős. Szereti a jó testű, szép nőket. És te nagyon szép vagy.

Babának jólesett a dicséret. A börtönévek alatt, amikor vágyódott a szabadság után, a reményt egyetlen percre sem adta fel, szilárdan hitte, hogy megéri azt a napot, amikor szabad lesz, amikor a férfiak udvarolni fognak neki, s lám, nemhiába reménykedett. Igaz, Kázmér szabadulása óta nemhogy szépeket nem mondott neki, de még azt sem vette észre, hogy ő nő, szerelemre éhes nő. De Miklós most mindenért kárpótolta, a gyönyör oly mélységeivel ismertette meg, amikről álmodni sem mert volna, mert nem tudta, hogy a szerelemben ilyesmi is létezik.

– Hány éves a kapitány? – kérdezte mosolyogva.

– Annyi idős, mint én vagyok. Harminckilenc.

– Milyen magas?

– Pontosan olyan magas, mint én. Száznyolcvanöt.

– Beszél magyarul?

– Mintha mindig itt élt volna.

– Fantasztikus! És Budapesten Parker néven él?

– Ugyan, hova gondolsz! Már régen lebukott volna. Magyar neve van.

– Megmondod nekem a magyar nevét? – Baba fokozódó izgalommal nézett Vargára.

– Neked elárulom. De csak neked.

– Mondd hát, drágám!

A férfi rövid ideig várakozott a válasszal, cigarettára gyújtott, Babának úgy tűnt, hogy húzza az időt.

– A kapitányt Fekete Miklósnak hívják.

Baba döbbenten nézett Vargára, de a férfi állta az asszony tekintetét.

– Csak nem azt akarod mondani, hogy te vagy Joe Parker?

– De igen, én vagyok – mondta a férfi. – De erről csak te tudhatsz. Senki más. Még a férjed sem, Mónika sem. Én döntöm el, hogy kilétemet mikor tudhatják meg! – Varga hangja most parancsoló volt.

– Nem is tudom, hogy mit mondjak – hebegte Baba.

A férfi átölelte, szorosan magához szorította. – Ne mondj semmit, drágám! Semmit! – Szájával az asszony száját kereste.