KILENCEDIK FEJEZET

A májusi nap már melegen szórta sugarát. Babáék Pozsonyi úti lakásába a nyitott ablakon a délutáni meleg levegővel együtt a forgalmas utca zaja is beomlott. Szatmári Erzsit azonban ez nem zavarta, serényen takarított, közben halkan énekelte „A csitári hegyek alatt…” kezdetű dalt. Gyorsan járt a keze, és minden bútordarabot alaposan megnézett, amikor porronggyal végigtörölte, a képeket is megmozgatta, óvatosan mögéjük tekintett. Annyira elmélyült a munkájában, hogy nem vette észre a belépő Bogyay Kázmért. A férfi egy ideig szótlanul figyelte a lányt, aztán váratlanul megszólalt.

– Mit keres?

Erzsi hirtelen megfordult, majdnem leesett a székről.

– Ha ilyen váratlanul tetszik rám szólni, gróf úr, én isten bizony frászt kapok!

Bogyay közelebb ment Erzsihez, aztán meggondolta magát és lesegítette őt a székről.

– Azt kérdeztem, hogy mit keres a képek mögött?

– Aranyat! – mondta indulatosan a lány. – Mit keresnék? Nézem, hogy mennyire piszkos a fal a kép mögött. Ha elvállaltam a takarítást, akkor nem tűröm meg a piszkot sehol sem. A képek mögött sem. Van ilyen takarítónő és van olyan. Döntse el a gróf úr, hogy én melyikhez tartozom: az ilyenekhez vagy az olyanokhoz?

– Értem, Erzsikém. Elnézést, nem akartam meggyanúsítani.

– Még csak az kéne, gyanúsítani engem!

– Na ne haragudjon! – Bogyay békítően megsimogatta a lány arcát. – Hol született Erzsikém?

– Ez az, amit sohasem fogok megtudni. A papírjaimba az van beleírva, hogy Budapesten. De igazából senki sem tudja.

– Szülei?

– Nem ismertem őket. Megcsináltak, aztán menhelybe dugtak. Lehet, hogy élnek valahol, az is lehet, hogy már régen meghaltak.

– Mikor született?

– Harminchétben a papírjaim szerint.

– Meddig élt a menhelyen?

– Ötéves koromig. Aztán kiadtak egy családhoz Cibakházára. Ott jártam iskolába. De dolgoznom kellett. Sokat. Nagyon sokat. Mondja, gróf úr, maga detektív, hogy így faggat?

Bogyay halkan nevetett.

– Hogy én detektív. Istenkém, hogy gondolhat ilyesmit rólam? Csak érdekel a személye. Mindent szeretnék tudni magáról.

Erzsi cigarettát vett elő köpenye zsebéből.

– Megkínálhatom? – kérdezte, és a férfi felé nyújtotta a dobozt.

– Milyen cigarettát szív? – kérdezte Bogyay, és érdeklődve nézte a dobozt.

– Winstont. Tessék, gyújtson rá. Nem rossz. Rágyújtottak.

Bogyay ízlelgette.

– Valóban nem rossz. Honnan szerzi ezt a cigarettát?

– Veszem. Az IKKA előtt annyit kap az ember, amennyit akar. Jár oda egy vidéki plébános, attól mindig lehet utalványt vásárolni. Ízlik?

– Nagyon.

– Remélem azt tudja a gróf úr, hogy mi az az IKKA.

– Igen, azt tudom. De hogy kerül a plébános az IKKA-hoz?

– Hát egyszerűen. Az Amerikában élő magyarok az itt eltemetett rokonaikért miséket mondatnak és dollárral fizetnek. A plébános úr szerint nagyon jól megy a bolt. Már autója is van. Pedig ő csak egyszerű plébános, nem is gróf. Kérdezhetek valamit?

– Kérdezzen, Erzsikém! – Bogyay kíváncsi volt, hogy mit fog kérdezni ez az érdekes és feltűnően csinos, jó alakú lány, akiről senki sem mondaná azt, hogy falusi környezetben nőtt fel.

– Maguk negyvenötben miért maradtak itt? Nem tudták, hogy itt kommunizmus lesz és a grófoktól elvesznek mindent, még a grófi címüket is? Én is csak tiszteletből mondom azt, hogy gróf úr.

Bogyay nevetett, a hamut leverte a cigarettájáról.

– Jó nehezet kérdezett. Nos, Erzsikém, én hivatásos huszártiszt voltam, százados. Hadifogságba estem, tehát nem mehettem Nyugatra. Baba meg azért nem ment, mert rám várt. Így hát itt maradtunk. Ami pedig a vagyonunkat illeti, azt valóban elvették.

Erzsi fontolgatta magában a választ, még a homlokát is összeráncolta.

– És ha nem esett volna fogságba?

– Azt hiszem, akkor sem hagytuk volna el Magyarországot.

– És miért nem? – makacskodott a lány.

Bogyay töprengett egy kis ideig.

– Miért nem? – ismételte meg a kérdést. – Talán azért, mert nem vihettük volna magunkkal a Dunát, a Tiszát, az Alföldet, szüleink sírját, a szülőföldet.

– Ezt nagyon szépen tetszett mondani.

Bogyay egészen közel lépett a lányhoz, Erzsi azt hitte, hogy meg akarja ölelni, egy kissé hátrált.

– Ne féljen!

– Nem félek – mondta halkan a lány, és kíváncsi volt, hogy mi fog történni.

– Erzsikém, ugye maga tudja, hogy Mónika és én, szóval, hogy mi ketten…

A lány nagyot lélegzett. Elnyomta a csikket, a hamutálat Bogyay elé tartotta.

– Gróf úr, legyen nyugodt, én semmit sem tudok, semmit sem látok, én csak takarítok. – Cinkosan a férfira hunyorított.

– Tudtam, hogy bízhatok magában.

– Bennem megbízhat. De azért máskor jobban vigyázzon a monogramos ezüst öngyújtójára.

– Megvan?

– A táskámban van.

Bogyay arcára boldog mosoly ült ki, megnyugodva sóhajtott.

– Hol találta meg?

– Mónika szobájában, majd odaadom. Mert én igazán kedvelem a gróf urat.

– Kedves magától, Erzsikém. Mondja, miért nem megy férjhez?

– Már voltam. Meg is bántam. A férjem ötvenhatban Nyugatra szökött egy másik nővel. Azóta sem tudok róla.

– Maga most egyedül él?

– Egyedül. Megadjam a címemet? Szívesen látom a gróf urat.

– Köszönöm, Erzsikém, de nem azért kérdeztem.

A lány kacéran nézett a férfira.

– Kár. Higgye el, nem járna rosszul, mert én nemcsak takarítani tudok.

– Abban biztos vagyok. – Az ablakhoz sétált, elhúzta a függönyt, nézte az utca forgalmát, és arra gondolt, talán érdemes lenne felkeresni ezt a fiatal nőt, új színt, új élményt hozna az életébe. A fenébe is, miért gyáva ennyire? Persze konspirálnia kéne Mónika előtt is. Megfordult. – Tudja mit, írja fel a címét!

– Megmondom. Csillaghegy, Mátyás király út harminchárom. Még kulcsot is adok a házhoz. Nem írom fel, mert nem lenne jó, ha megtalálnák a gróf úrnál.

– Azt hiszem, igaza van. Megjegyzem. Tehát… Bólogatva ismételte magában a lány címét. – Mondja, nem kerestek?

– A művész úr járt itt. Úgy fél három lehetett. Várt egy fél órát. Azt mondta, nem érti a gróf urat, a találkozást megbeszélték.

– Valóban. De nem tudtam elszabadulni az irodából.

– Azt üzeni, hogy később visszajön.

– Egyébként milyen ember a művész úr?

– Én kedvelem. Jópofa, szeret bolondozni, de hát művész.

– A bejárati ajtón csengettek. Bogyay a lányra nézett.

– Legyen szíves nyisson ajtót!

– Igenis! – mondta a lány, és könnyű léptekkel kiment a szobából.

Bogyay a sublódhoz sietett, az alsó fiókból kivette a pisztolyát és zsebre vágta. Feszülten figyelt, megismerte Mónika hangját. Néhány pillanat múlva belépett, mögötte Erzsi állt. Mónika friss volt és jókedvű.

– Hát te? – buggyant ki a kérdés Bogyayból.

– Itt jártam…

– Mindegy, hogy hol jártál, örülök, hogy látlak. – Mónikához sietett, magához ölelte. – Az asszony zavartan viselkedett.

– Bocsánat, van valamire szükségük, gróf úr? – kérdezte szolgálatkészen a lány.

Mónika válaszolt kibontakozva Bogyay öleléséből.

– Menjen, Erzsikém, végezze a dolgát, ha szükségünk lesz valamire, szólunk. – Megvárta, amíg Erzsi kiment, akkor dühösen Bogyayra támadt. – Kázmér, te teljesen megőrültél. Még jó, hogy a lány előtt nem vetkőztetsz le. És egyáltalán, micsoda marha ötlet volt, hogy idevettétek Erzsit. Nem lett volna szabad ebbe belemenned.

– Drágám – mondta Bogyay –, hagyd most a jó fenébe Böskét, meg Babát – szorosan átölelte az asszonyt és csókolgatni kezdte, Mónika lassan felengedett, és viszonozta a férfi csókjait. – Szeretsz?

– Mit gondolsz, miért jöttem fel hozzád? Csak félek, hogy Erzsinek eljár a szája.

– Erzsi hallgat. Beszéltem vele. Kedvel engem.

– Mit szólsz ehhez a botrányhoz? – kérdezte Mónika.

– Miről beszélsz?

– Hát hogy Parker Mörbisch helyett Soroksárra vitte a menekülőket.

– Tulajdonképpen röhögni volna kedvem. Szerettem volna látni, amikor lelkesen kúsztak a harmatos soroksári határban. A fenébe is, annak a nagyszájú utász őrnagynak észre kellett volna vennie, hogy a város körül kocsiznak. Még szerencse, hogy ennyivel megúszták.

– Ennyivel? Hiszen a kapitány nem adta vissza a pénzüket.

– De a rendőrség szabadon engedte a társaságot. Kemény Frici ma reggel szabadult.

– Kiengedték őt is?

– Igen. Telefonált. Azt mondta, hogy majd feljön és mindent elmesél. Szerencse, hogy mi nem mentünk.

– Nem mentünk, mert nem tudtad megszerezni a kódexeket.

– De már tudom, hogy hol vannak. Baba elmondta. A Táncsics utcai házunkban van elrejtve. Be kell valahogyan jutni és át kell kutatni a házat.

– Azt nem árulta el, hogy konkrétan hol vannak?

– Azt nem. De én sejtem. A ház alatt van egy barlangrendszer, ott kell keresni.

– Ismered a lejáratot?

– Azt hiszem az alagsorból van a lejárat.

– Höttl doktorral már beszéltél?

– Beszéltem vele telefonon. Nagyon érdekli a dolog, továbbra is vevő. Azt mondta, hogy hamarosan elküld hozzám valakit, s megbeszélhetem vele a részleteket.

Mónika leült az egyik fotelba, és aggódó szeretettel nézte a fel-alá sétáló férfit. Arra gondolt, hogy bármilyen jól érzi is magát az ágyban Feketével, ő valójában ehhez az emberhez tartozik, mert az emlékeit nem tagadhatja meg, s nem is akarja. Kázmérhoz fűződő emlékei drágák neki, csak attól fél, hogy az utazásból nem lesz semmi, még akkor sem, ha sikerül megszerezni az értékes kincseket. Mónika cigarettára gyújtott, azt kérdezte a férfitől:

– Miért hazudsz nekem? Ez fáj.

– Édesem, hogy én hazudok? Hogy mondhatsz ilyet?

– Azt mondod, hogy szeretsz, hogy csak engem szeretsz, közben kiderül, hogy Babához nagyobb bizalommal vagy, mint hozzám.

– Nem tudom, miről beszélsz – Bogyay aggódva nézett az asszonyra.

– Babától kellett megtudnom, hogy egy illegális szervezet vezetője vagy. Őszintén mondom, rosszul lettem, amikor meghallottam. Szervezkedni ezerkilencszázhatvankettőben. Úristen, hát elment az eszed? Nem volt elég tíz-valahány év fegyház? Mi ez a romantikus hülyeség?

Bogyay felnézett, az asszony zöldeskék szemét kereste, úgy látta, hogy Mónika szeme párás a könnytől. Arra gondolt, hogy most fel kellene használni az alkalmat, ezt a meghitt pillanatot arra, hogy bevalljon mindent Mónikának. De mégsem tette, mintha tetszene neki ez a hősi szerep.

– Mónikám, ez nem romantika.

– Annál is rosszabb. Kalandorság. Őrültség. Én eddig azt hittem, hogy csak Baba és Kemény él álomvilágban.

Bogyay megfogta az asszony kezét, megcsókolta.

– Kérlek, hallgass meg!

De Mónika csak mondta a magáét, hangja egyre szenvedélyesebb lett.

– Kiderül, hogy te is mákonyos vagy, te is álomvilágban élsz, elvállalsz egy ilyen bődületes marhaságot.

Bogyay kétségbeesve nézett az ideges asszonyra.

– Az isten szerelmére – mondta neki –, miért nem hallgatsz meg? – Hangja könyörgő, majdhogynem kétségbeesett volt.

Mónika gondolkodás nélkül válaszolt.

– Tizenöt éves korom óta csak rád hallgattam. Mindig az történt, amit te akartál. És mindig hűséges voltam hozzád.

Bogyaynak eszébe jutott, hogy Baba mit mondott neki: „Mónika Fekete szeretője.” – Agyát elöntötte a vér.

– Olyan hűséges voltál és vagy hozzám, hogy lefekszel azzal a nyomorult ripaccsal.

Mónika arca lassan elfehéredett, ajka remegett.

– Ki mondta neked ezt a hazugságot? – kérdezte halkan.

– Ki mondta? Hát nem te dicsekedtél ma reggel Babának azzal, hogy Fekete szeretője lettél?

– Hogy én? – „Csak sohasem bevallani, soha, kislányom” – intette őt valamikor édesapja. „Előfordul, hogy egy tisztességes asszonynak is van szeretője, de azt sohase vallja be a férjének.” – Én ilyesmit sohasem mondtam Babának. Ez hazugság, Kázmér. Egyébként Feketének nincs szüksége rám, van neki szeretője. Nem örülnél, ha megmondanám, hogy ki az.

Bogyay mélyet lélegzett, zsebkendőjével megtörölte izzadó homlokát, közelebb lépett az asszonyhoz, s higgadtabban kérdezte:

– Csak nem azt akarod mondani, hogy Baba? Mónika elhúzta a kezét, és fáradtan így szólt:

– Nem én mondtam. – Csodálkozást színlelve nézett a férfire. – Mi van, gróf úr? Féltékeny? Vagy ez is csak ködösítés?

– Nem, nem ködösítés. Féltékeny sem vagyok, de nem engedem, hogy Baba azzal a ripaccsal felszarvazzon.

– Már megtörtént. Ez igazán nagyon jó válóok.

– Lehet. – Bogyay szembefordult az asszonnyal. – Én azonban nem válhatok el Babától. Szükségem van rá.

Mónika arcára kiült a csodálkozás.

– Azt hittem, rám van szükséged.

– Mónika, drágám, értsünk szót egymással! – mondta. – Babára nem mint feleségre van szükségem.

– Hanem?

– Mónika, Baba elmondta nekem, hogy hova rejtette el a kódexeket. Tudom, hogy a sziklapince titkos bejárata a Táncsics Mihály utcai ház alagsorából nyílik. Azt is tudom, hogy melyik polc hátlapját kell elmozdítani, valószínűleg a sziklába vájt börtöncellát is megtalálom, de ott már nem tudom, hogy mit kell csinálni. Érted már? Babának kell kinyitnia a titkos rekeszt, neki kell kivennie onnan a kódexeket és a családi ékszereket. De esküszöm, én ott leszek mellette, és amikor kivette…

Mónika hűvös nyugalommal közbeszólt.

– Elveszed tőle?

– Igen, elveszem tőle.

– És mi lesz Babával?

Bogyay szemében furcsa fény lobbant fel. Ez lehetett a félelemnek, de lehetett a hirtelen felismerésnek, az elhatározásnak a fénye is. Mintha Bogyay felismerte volna, hogy választania kell Mónika és Baba között.

– Nem tudom, de én mindenre el vagyok szánva – mondta. – Az asszony térdére hajtotta fejét. – A kódexeket eladjuk Höttl doktornak, mert azokkal nem szökhetünk át a határon.

Mónika megsimogatta a férfi fejét. – Kázmér, figyelj rám! – Cigarettát vett elő, rágyújtott. – Én kilencszázötvenöt óta kapcsolatban állok Höttl doktorral.

– Hogyan?

– Személyesen. Erről nem beszéltem eddig senkinek. Höttl több alkalommal járt Magyarországon. Legutóbb ez év januárjában.

– Erről miért hallgattál?

– Így szólt a megállapodásunk. Kérlek, Kázmér, ne gondolj semmi rosszra! Abban állapodtunk meg, ha megszereztük a kódexeket, megmutatjuk neki…

– Hol?

– Itt Pesten. Megmutatjuk neki, de nem adjuk oda. Höttl megnézi, utána intézkedik, a Müncheni Hitelbanknál kettőnk nevére elhelyez egymillió márkát. Ha erről megkapjuk a bank hivatalos értesítését…

– Várj csak! – szólt közbe Bogyay. – Az értesítést a bank a lakásunkra küldi?

– Jaj istenem, hát bolondnak nézel engem? – méltatlankodott Mónika –, dehogy a lakásunkra. A nyugatnémet nagykövetségre. Ők fognak értesíteni a bank diszpozíciójáról. Ezt én kötöttem ki. Azt hiszem, így kizárunk mindenféle szélhámossági kísérletet.

– Drágám, nagyon okos és ügyes vagy. – Bogyay lelkesen nézett az asszonyra. – És csak ezután adjuk át Höttlnek a kódexeket.

– Igen.

Bogyay megcsókolta az asszonyt.

– És hogyan megyünk Nyugatra? Ha nem tévedek, a pénzt ott kell felvennünk.

– Hát igen. Arra gondoltam…

– Nem tudom, mire gondoltál, de egy kikötésem van. Parkert hagyd ki a játékból.

– Értem, de nem biztos, hogy igazad van. – Mónika elhatározta, hogy merészen fog játszani, nem lesz tekintettel senkire sem. Latolgatta a lehetőségeket. Tudta, hogy a határon ma már nem szökhetnek át. Ha már eljutott odáig, hogy a kódexekért szövetséget kötött egy volt nácival, akkor ne legyenek a továbbiakban erkölcsi gátlásai. Felkelt, az italosszekrényhez ment, töltött magának, megkérdezte Bogyayt, hogy tölthet-e neki is, de a férfi elhárító mozdulatot tett a kezével. Mónika ivott a konyakból, aztán az ajtóhoz sétált, kinyitotta, benézett a másik szobába, de Erzsit nem látta sehol sem. Úgy hallotta a zajokból, hogy a konyhában takarít. Becsukta az ajtót.

– Úgy gondoltam, hogy a Nyugatra távozásunk csupán szervezés kérdése.

– Éspedig? – Bogyay kíváncsian nézett Mónikára.

– Több lehetőség is van rá. Ivott, nem sokat, csak éppen egy kortyot. – Mondjuk, beszélek doktor Gombossal.

– Az ki? Most hallom a nevét először.

– Nem baj. Valami főrendőr. Nem a forgalmat irányítja, nem is körzeti megbízott.

– És mit akarsz megbeszélni vele?

– Tegyük fel, azt mondom neki, Gomboskám, ha Bogyay Kázmérnak és Vadász Mónikának kivándorló útlevelet adnak, mi cserébe átadjuk az öt darab Endrődy-kódexet, és ráadásképpen doktor Ervin Höttl náci Obersturmbannführert.

A férfi döbbenten nézett az asszonyra.

– Te képes lennél erre?

– Mindenre képes vagyok, hogy veled boldog lehessek.

– Arra nem gondoltál, hogy ez árulás?

– Jaj istenkém! Végül is kit árulok el? Egy rohadt náci bűnöst. Én mindig utáltam a nácikat. – Kiitta maradék italát. – Vagy azt gondolod, hogy ő nem próbálná meg, hogy visszavegye tőlünk az egymillió márkát? – Elgondolkodott. – Viszont Feketére szükségünk van.

– Miért van rá szükségünk?

– Ő fogja megszerezni Babával a kódexeket a rejtekhelyről. Mi pedig a nyomukban leszünk. Neked van pisztolyod, ugye? Legalábbis múltkor azt mondtad.

– Igen, van. De miért kérdezed?

– Mert a pisztollyal lőni kell. És egy sziklabarlangban a lövések nem hallatszanak.

– Mónika, félelmetes vagy.

– Reális vagyok, mindenre elszánt. Hát nem érted? Boldog szeretnék lenni veled.

– Komolyan gondolod, hogy én lelövöm Babát?

– Pedig rajta csak az segít.

– Ezt hogy érted?

– Egyszerűen. Baba hülye módon szervezkedik. Tagokat toboroz a Felszabadítási Bizottság nevében. Azt is tudom, hogy merényleteket akarnak végrehajtani. És mindezt a te számládra, mert a te nevedben szervezkednek. Robbantani, ölni akarnak. Kemény Frigyes olyan magabiztos, mintha Magyarországon nem is volna rendőrség.

Bogyay döbbenten nézett az asszonyra.

– Ugye most tréfálsz? – Azt szerette volna hallani Mónikától, hogy „igen, csak tréfáltam”. De az asszony azt mondta:

– Nem, Kázmér, nem tréfálok. Nagyon komolyan beszélek.

– Ez őrület! Az én nevemben, az én utasításomra akarnak robbantani, gyilkolni?

– Te vagy a bizottság elnöke.

– Én megölöm Babát! Úristen, hogy lehet valaki ennyire hülye! Mindannyiunkat elpusztít.

– Erről van szó – mondta Mónika. – Ezért kell időben cselekednünk.

Bogyay előrehajolt, fejét két tenyerébe fogta, végtelenül elkeseredett. A kopogást nem hallotta meg, Mónika sem figyelt fel rá. Varga Zsolt lépett a szobába.

– Önök a fülükön ülnek, kedves gróf úr? Kopogok, kopogok…

Bogyay felállt.

– Ki engedte be?

– Az az áldott jó lélek, akit Szatmári Erzsébet néven tisztelünk. Egyébként szabadjon egy szerény, tiszteletteljes megjegyzést tennem. Ahhoz képest, hogy ön született arisztokrata, meglepően butákat kérdez. Ki engedett be?… Aki itt takarít. Szíves engedelmével kávét is főzettem.

Erzsi a végszóra lépett be tálcával a kezében, a tálcán három csésze kávé.

– Parancsoljon, drága művész úr! – mondta mosolyogva, és a tálcát az asztalkára tette. – Aztán elővette köténye zsebéből az amerikai cigarettásdobozát és mosolyogva megkérdezte. – Megkínálhatom? Már csak azért kérdezem, mert a gróf úr finánclábas Fecskét szív. Ez Winston. Jobb a Fecskénél. Varga kicsípett egy cigarettát a dobozból, rágyújtott, megszívta.

– Tudja mit, aranyvirágom? Hagyja itt a dobozt!

– Örömmel, drága művész úr! Ha szükségük lesz valamire, kiáltsanak. – Könnyed, ruganyos léptekkel kiment a szobából.

– Hát nem aranyos? – kérdezte kedélyesen Varga. – Kedves gróf úr, maguk ezzel az Erzsivel megfogták az Isten lábát. Nagy szerencséjük van, hogy el tudták csábítani Mónikától.

– Nem én csábítottam el, hanem a feleségem – mondta Bogyay.

– Teljesen mindegy, igaz főnökasszony? A csábítás a lényeg. Bár ahol Erzsi jelen van, a csábítás egyre nehezebb.

Mónika arcára kiült a bosszúság, és haragosan mondta:

– Miklós kérem, próbáljon megkomolyodni. Nincs ínyemre, amikor hülyéskedik.

Varga elhúzta a száját.

– Drága Mónika, csak nem haragszik rám?

– De haragszom! Én tudom, hogy maguk, művészek bohémek, de a bohémságot sem szabad túlzásba vinni – s főként nem szabad visszaélni vele! Egyébként is minden okom megvan rá, hogy haragudjak. En a maga helyében szégyellném magam!

Varga megszívta a Winstont, aprókat pöfékelve fújta ki a füstöt.

– Oké! Szégyellem magam. De miért?

– Miért? – Mónika arca kipirult a felháborodástól. – Még kérdezi? Milyen ember a barátja? Milyen ember az a Joe Parker? Tisztességes magyar hazafiaktól elszed ezer dollárt, aztán megkúszatja őket, és azok a szerencsétlenek azt hiszik, hogy osztrák földön vannak.

– Esküszöm, fogalmam sincs, hogy miről beszél! – mondta Varga, s ártatlan tekintettel nézett Mónikára. – Az én barátom Joe Parker párbajképes úriember, s nem holmi szélhámos vagy provokátor.

– Uram – mondta Bogyay –, valami sántít.

– Micsoda? – kérdezte kíváncsian Varga, bár sejtette, hogy Bogyay mit fog mondani.

– Maga két héttel ezelőtt felkeresett engem ebben a lakásban, és azt mondta, illetve azt kérdezte, hogy május tizedike megfelel-e nekünk a szökésre? Ugyanis akkor indul el a csoport tíz emberrel Ausztriába.

Varga olyan ártatlan képpel nézett Mónikára és Bogyayra, mint Jézus az igazságának tudatában a bíráira.

– Így volt – mondta halk, szelíd hangon –, de a csoport nem indult el, mert önök, gróf úr, úgy döntöttek, hogy nem hagyják el az országot.

– De a többiek Kemény Frigyes vezetésével elindultak.

– Ön indította el őket, gróf úr, vagy netán Kemény báró?

Mónika elvesztette biztonságérzetét. Hirtelen közbeszólt.

– Miklós, őszintén beszél?

Varga Mónika szemébe nézett, tekintete fogva tartotta az asszonyt.

– Mónika, magának tudnia kell, hogy őszinte vagyok. – Bogyayhoz fordult. – Gróf úr, gondolkodjon logikusan, vagy legalábbis próbálja meg. Tegyük fel, hogy tizedikén ön és a felesége útra keltek volna a kódexekkel. Miért vitte volna önöket a kapitány Soroksárra? Nyomorult ezer dollárért?

Csend lett, Varga élvezte a hatást, Bogyay és Mónika lázasan gondolkodott. Mónika szólalt meg először:

– Ebben van valami, Kázmér. Egy amerikai kapitány ilyet nem csinál.

Bogyay bólintott és gyanakodva nézett Vargára.

– Feltéve – mondta –, ha az a kapitány valóban amerikai.

Varga közbeszólt.

– És ha nem amerikai, hanem szélhámos?

– Akkor Soroksáron elveszi a kódexeket és meglép – válaszolta meggyőződéssel Bogyay.

Varga bólintott. Ez a gróf nem is olyan ostoba. A végén még kiderül, hogy ettől a jámbornak látszó embertől jobban kell tartania, mint a többiektől. Lehetséges, hogy jámborsága, a történésekbe való csendes belenyugvása csak póz, megtévesztő játék?

– Igen, gróf úr – mondta –, következtetése nagyon logikus. – Mónikára nézett. – Főnökasszony, maga nagyon jól tudja, hogy csütörtök éjjel hol voltam.

Az asszony néhány pillanatig gondolkodott, valójában fogalma sem volt róla, hogy Varga hol, merre járt, mégis azt mondta, igen tudja, vagyis igazolta az alibijét, mert attól tartott, hogy a férfi esetleg a viszonyukra fog hivatkozni Bogyay előtt. Azt pedig nem akarta.

– Igen, Miklós, tudom, hogy hol volt. – Az órájára nézett. – Jézusom! Már ennyi az idő? Mennem kell. Viszlát, uraim! Miklós, ugye ma még látom?

– Ha isten is úgy akarja.

Mónika Bogyayra nézett.

– Este, zárás után felhívlak.

– Rendben van. – Bogyay megfogta Mónika karját és kikísérte a szobából. Miután Varga egyedül maradt, gyorsan körülnézett. Tenyerével még az asztallap alját is végigsimította, aztán a radiátort is megvizsgálta, minden mozdulata arról tanúskodott, hogy valamit keres. Varga óvatos volt, nem szerette a váratlan meglepetéseket. Cigarettára gyújtott, leült a fotel támlájára könnyedén, ugrásra készen.

Bogyay jött vissza, becsukta maga mögött az ajtót, vonásai szigorúak voltak, tekintete hideg, szúrós. Megállt az asztalnál, öklével rátámaszkodott, mintha szónokolni akarna.

– Uram, most, hogy kettesben vagyunk, felhasználom az alkalmat és közlöm, ilyen aljas gazemberrel, mint ön, az elmúlt évtizedben nem találkoztam.

Varga arca rezzenéstelen maradt, szemrebbenés nélkül állta Bogyay jéghideg tekintetét, amelyből a gyűlöletnek hűvös hullámai sodródtak Varga felé. A férfi kifújta a füstöt és felállt.

– Kedves gróf úr – mondta –, maga mindig ilyen választékosan fejezi ki magát, vagy csak akkor, ha a hülyeségét akarja leplezni?

Bogyay arca eltorzult, de csak egy pillanatra, aztán leereszkedő mosoly villant át rajta.

– Maga nagyvonalúnak akar látszani, de nálam ezzel nem sokra megy. Tudja, barátocskám, én több mint tíz évet ültem csavargók, stricik, szélhámosok, kalandorok között. Sokat tanultam tőlük, dörzsölt lettem én is. – Mosolya erősödött. – Furcsa, ugye? – Belső zsebéből elővette a pisztolyát, csőre töltötte. – Figyeljen rám, maga huszadrangú ripacs! Innen csak akkor megy ki élve, ha őszintén elmond mindent.

Varga visszaült a fotel támlájára, látszólag nyugodtan tovább dohányzott.

– Mire kíváncsi? – kérdezte.

– Először is tudni szeretném, hogy valójában kicsoda maga?

– Fekete Miklós színész vagyok.

– És ki az a Joe Parker?

– Ha azt mondom, hogy az is én vagyok, elhiszi?

– Én nem vagyok olyan hiszékeny, mint a feleségem.

– Baba bárónő valóban hiszékeny, de nagyszerű asszony.

– Lefeküdt magával?

– Gondolja, ilyesmiről beszélni fogok magának?

– Ha nem beszél, agyonlövöm.

– És mit csinál a holttestemmel? Feldarabolja? Elégeti? Hol? És egyáltalán, van csontfűrésze? Kedves grófom, ezek nagyon bonyolult dolgok. Maguk, jó öreg fasiszták csak tarkólövéshez, a krematórium kezeléséhez, meg az élve eltemetéshez értenek…

– Majd kitalálok valamit. Ezért ne fájjon a feje.

– Én tudnék magának egy-két jó receptet adni. És még valamit. Erzsi meg fogja hallani a lövést.

– Nincs már itt. Mónikával elment. Nyugodtan lelőhetem. Az embereim már várják, hogy a hulláját eltüntessék. Csak jelt kell adnom nekik az ablakból.

Varga elnyomta a csikket.

– Kedves grófom – mondta aztán és ujjai hegyét egymásnak dörzsölte. – Az elképzelése nem rossz. Csupán egyetlen hibája van a tervének. Maga tőlem sohasem fogja megtudni, hogy a felesége lefeküdt-e velem vagy sem, következésképpen le kellene lőnie. Csakhogy maga nem fog lőni, mert gyáva féreg. Nagyon gyáva. Arisztokratában ilyen gyávát nem ismertem. Én most magához megyek, elveszem a pisztolyát… – Lassan megmozdult, tekintetét nem vette le Bogyayról, úgy nézett rá, mintha meg akarná bűvölni.

– Állj! – mondta Bogyay és célzott. – Ha még egy mozdulatot tesz, lelövöm!

– Maga, Bogyay Kázmér, nem fog lőni – mondta Varga, és előrelépett. – Maga gyáva. Nagyon gyáva.

– Úgy gondolja? – Bogyay hátralépett.

– Tudom! – Már csak két lépésre volt Bogyaytól.

– Fekete, utoljára mondom! Még egy lépés és lövök!

– Én pedig megismétlem, maga nem fogja meghúzni a ravaszt. Adja ide a pisztolyt! – Előrenyújtotta a kezét.

– Nem! – mondta szinte sikoltásszerűen Bogyay, és háromszor húzta meg a ravaszt egymás után. Varga megtorpant, a melléhez kapott, összegörnyedt, aztán a tengelye körül megpördülve végigvágódott a szőnyegen.

Bogyay döbbenten nézte a pisztolyt, a szőnyegen fekvő testet, aztán ijedten letérdelt a férfi mellé. Ebben a pillanatban Varga felült, elvette a döbbent Bogyaytól a fegyvert, és szinte egyetlen mozdulattal talpra ugrott.

– Álljon fel! – mondta Bogyaynak, és megvárta, míg a gróf nehézkesen feltápászkodott. – Maga még célozni sem tud. Igaz, huszár volt, elfelejtettem, hogy azok csak karddal tudtak vagdalkozni. Arisztokratában ilyen pancsert, mint maga, még nem láttam. Üljön a fotelba! – Bogyay teljesen megzavarodva leült. Egyszerűen nem tudta, hogy mi történt. Az lehetetlen, hogy két lépésről célt tévesztett volna.

– Gyújtson rá! – hallotta Varga hangját, és maga előtt látta a Winston-dobozt. Kivett egy cigarettát.

Varga tüzet adott neki, aztán ő is rágyújtott. – Bogyay, most aztán elő a lapokkal! De a cinkelteket tegye félre.

Bogyay kezdett magához térni, mintha a nikotin megnyugtatta volna.

– Mit akar tőlem? Beszéljen világosan! – Hangja reszketős volt.

– Szeretném megismerni a lapjait. Miért akart megölni?

Bogyay az ajkába harapott. Nézte a cigarettafüst kékes foszlányait. Ebben a pillanatban nagyon szerencsétlennek érezte magát.

– Mert elcsábította a feleségemet – mondta Bogyay.

– Ez hülyeség. Maga is tudja. Hiszen Babával nem élnek házaséletet. Valójában a maga felesége Mónika. Törődik is maga Babával. Maga nem féltékenységből akart megölni. Ki vele, miért?

– Meggyőződésem, hogy maga a rendőrség embere.

– Nofene. Ebből most az következik, hogy át kell adnom a feletteseimnek, igaz? De hát én nem adom át, mert az én feletteseim nem itt élnek.

Bogyay kettőt-hármat szívott a cigarettájából, aztán elnyomta a csikket.

– Mondja, tényleg maga Joe Parker?

– Ezért akart megölni?

– Igen. Értesítést kaptam Bécsből, hogy maga provokátor.

– Ki értesítette?

– A Felszabadítási Bizottság – hazudta Bogyay.

– Mondok én magának valami egészen meglepő dolgot, Bogyay Kázmér. Azt a tíz hülyét a barátjával, a robbantási szakértővel valóban én kúszattam meg a soroksári földeken, mert nem volt kedvem kiszöktetni őket Ausztriába. Azért nem, mert magát, Babát és Mónikát védtem.

– Hogyhogy minket védett? – kérdezte zavartan Bogyay.

– Mindjárt megérti – mondta Varga. – Talán már mondtam magának, hogy én semmit sem bízok a véletlenre. A teherautóba mikrofont rejtettem el, így a fülkében az utasok minden szavát hallottam. – Varga egy pillanat szünetet tartott. Mesét rögtönzött, de tudta, hogy minden szót el kell hitetnie Bogyayval. – Épületes beszélgetésnek voltam tanúja. Kenéz Péter közölte Konkoly Thege Bálinttal, hogy Bécsben azonnal sajtókonferenciát fognak tartani, s elmondják, hogy itt maguk milyen komolyan szervezkednek, mert a Kard és Kereszt Szövetség emberei önfeláldozó bátorsággal harcolnak a kommunista rendszer és hatalom ellen. Gondolja meg, mi lett volna magukkal, ha Kenézék megtartják Bécsben a sajtótájékoztatót. – Figyelte a hatást, látta, hogy közlésére Bogyay arca idegesen megrándult. – Hát ezért nem vittem őket Ausztriába. Most, hogy nevetségessé tettem őket, szégyellik magukat és csendben vannak.

– Mondja, és ha mi is a csoporttal lettünk volna? Baba, Mónika és én? Ha nálunk lettek volna a kódexek, akkor is Soroksáron kötöttünk volna ki?

– Erre majd később válaszolok.

– El ne felejtse! – mondta Bogyay, s aztán megkérdezte: – Mondja, Babától hallott a szervezkedésről?

– Sokat tudok, gróf úr. Ez a dolgom. Ismernem kell az illegális szervezeteket.

Bogyay most újból támadásba lendült.

– Akkor tudnia kell, embereim várják a jelzésemet, hogy magával végezzenek. Elvette a pisztolyomat, de innen csak akkor távozhat, ha én akarom.

– Élve, ugye?

– Természetesen.

– És maga nem akarja?

– Még nem tudom.

– Fenét nem tudja. Hiszen meg akart ölni. Nem magán múlott, hogy nem sikerült. Maga pontosan célzott. Ha nem cserélem ki pisztolyából a töltényeket vaktöltényekre kora délután, akkor már nem élnék.

– Maga tudta, hogy van fegyverem?

– Ezek szerint! Egyébként minden színházi kellékestől lehet szerezni vaktöltényt. Mondja, mit csinált volna a hullámmal?

– Az embereim eltüntették volna.

Varga az italosüvegekhez ment, olyan otthonosan mozgott, mintha évek óta ott élt volna a lakásban. Teletöltött két poharat konyakkal, az egyiket átadta Bogyaynak.

– Igyon!

Bogyay átvette a poharat, a szájához emelte, aztán azt mondta:

– A maga pusztulására iszom! – Gyorsan kiitta a konyakot.

– Ez igazán nagyon kedves volt magától. – Varga is ivott. – Megenged egy megjegyzést?

– A maga kezében van a fegyver.

– Vaktöltény van benne. De gondoljon arra, hogy én karatebajnok vagyok. És most mondok magának valamit, Bogyay Kázmér, magának egyetlen embere sincs.

– Nincs?

– Nincs, barátom. Csak Babának és Keménynek vannak emberei, de azokat maga nem ismeri. Komikus helyzetbe került. A Felszabadítási Bizottság elnökségét, az embereket maga találta ki. De nem volt igazán nagy mese.

– Hülyeség! Miért találtam volna ki?

– Hogy együtt lehessen Mónikával. S ezzel nevetségesen tragikus helyzetbe jutott. Az a tragikus ebben, hogy a maga által kitalált szervezet életre kelt és működik. Nézze, én ellenőriztem a maga konspirációs tevékenységét. Azt mondta Babának, elnökségi ülésre megy, csak reggel jön haza. És hova ment? Mónikához. Ő volt az elnökség, maga pedig az elnök. Ám közben Baba és Kemény gondoskodott arról, hogy maga legyen az illegális szervezkedés legendás vezetője. Alig sikerült visszatartanom kedves feleségét a felelőtlen kalandoktól. Merényleteket akartak elkövetni, meg fel akartak robbantani néhány kommunista emlékművet. Eddig szerencsére hallgatott Joe Parkerra. De ki tudja, meddig hallgat rám. A dolgunkat persze megnehezíti az a tény, hogy maga, kedves Bogyay, összevissza hazudozik.

– Hogy mondhat ilyet? – Bogyay hangjából kiérződött az őszinte felháborodás.

– Kinek hazudik? – Varga oda sem figyelt Bogyay szónoki kérdésére. – De ez se maradjon titokban! Majd én megmagyarázom, hogy miért! Babának azért hazudik, hogy egy-egy éjszakát Mónikával tölthessen. Mónikának azért, hogy ő a hőst láthassa magában. Saját magát pedig azért csapja be, hogy azt mondhassa: én valóban hős vagyok! Maguk szeretnék megszerezni a kódexeket. Attól várják a boldogságukat, a megváltást.

– Nem tartozik ugyan magára, de elárulom, hogy megszerzem a kódexeket, ha addig élek is.

– Jól vigyázzon, Bogyay Kázmér, mert lehet, hogy valóban csak addig él! Mások is érdekeltek a kódexek megszerzésében. Mondja, Baba tudja, hogy megcsalja őt Mónikával?

– Más sem hiányozna. Baba megölné Mónikát. Féltékeny. Nem engedi legyőzni magát, nem búja elviselni a második helyet. Az az igazság, hogy maga még nem ismeri Babát. Most, hogy kiterítettem a lapjaimat, mit fog csinálni?

Bogyay visszaült a fotelba, arcán elmélyültek a vonásai, mintha megöregedett volna. Várta Varga válaszát.

– Mindent elmondok Babának!

Bogyay riadtan felnézett:

– Hogyhogy mindent?

– Azt, hogy húsz éve csalja őt Mónikával, és valójában utálja őt, meg akar szabadulni tőle, hogy nincs semmiféle szervezete, mert maga egy senkiházi, akinek egyetlen vágya a kódexek megszerzése, és Vadász Mónikával leélni élete hátralevő részét.

– Megtenné? – Bogyay hangjában félelem érződött. Arra gondolt, hogy megérdemli a sorsát, de azért kételkedve nemet intett a fejével, nem lehet igaz, amit hall. Aztán leküzdve megdöbbenését és félelmét kijelentette:

– Én mindent letagadok!

Varga halkan felnevetett.

– Vannak dolgok, amiket nem lehet letagadni! Ilyen például az ember hangja. – Saját hangját senki sem tagadhatja le. Maga sem, Bogyay Kázmér!

– Mit akar a hangommal? – idegesen várta a választ.

– Grófom, én semmit sem bízok a véletlenre. Elnézést az ismétlésért. Azt hiszem, ezt már mondtam. Szóval én mindig biztosra megyek. – Belső zsebéből elővett egy érzékeny magnetofont. – Gondolom, már látott ilyet. Figyeljen! – Visszapergette a szalagot, bekapcsolta, felerősítette. Bogyay megismerte a hangját. Varga lejátszott a magnón néhány percet, közben Bogyay sápadt arcát nézte, amelyen megjelentek a félelem, a szorongás verítékgyöngyei. Varga pedig folytatta: – Ugye maga is tudja, hogy ezt nem tagadhatja le? – A magnetofont visszatette a zsebébe. – Hát én meg is volnék. Egyébként elmondom, Mónika hálószobájában rejtettem el a mikrofont. A szerelmes férfi az ágyban túl sokat fecseg.

Bogyay megemberelte magát.

– Tulajdonképpen mit akar tőlem?

– A kódexeket. Mind az ötöt.

Bogyay lehunyta a szemét, mélyet lélegzett.

– És mit kapok értük? – kérdezte megadóan.

– Megkapja a felvételt és kiszöktetem Nyugatra.

– Mónikával együtt?

– Igen. Mónikával.

Bogyay gondolkodott. Tulajdonképpen nincs más választása, legalábbis egyelőre, mert ha ellentmond, akkor ez a kalandor leleplezi őt, mindent kitálal Babának. Talán jobb is, ha elárulja a rejtekhelyet, szerezze meg csak ő a kódexeket, ha tudja. Neki elég ideje lesz, hogy elvegye tőle.

– Rendben van, figyeljen rám!

– Figyelek! – mondta Varga.

Bogyay felállt, az íróasztaláról papírt, ceruzát vett elő. Rajzolni kezdett.

– Nézze, a Táncsics utcai ház alaprajza nagy vonalakban így néz ki. Ez az alagsor. Az alagsor szobáiban falra szerelt polcok, állványok vannak, az állványoknak erős tölgyfából készült hátlapjuk, tehát a falat nem látni. A bejárati ajtótól számított harmadik szobából nyílik egy titkos ajtó.

– A szobából. – Bogyay bólintott. – De honnan?

– A második állvány első részét erősen benyomja, akkor kiugrik egy rugós rögzítőcsap, úgy képzelje el, mint a régi autókon a biluxkapcsolót.

– Értem.

– Tehát benyomja, aztán előrehúzza az állványt. Az ajtó kitárul. Mögötte egy folyosót talál. Sziklafolyosót. Villany nincs. Tehát elemlámpát kell használnia. Mintegy százötven métert kell a lassan lejtő barlangfolyosón előremenni. Ott talál egy régi börtöncellát. Az ajtaja már nincs meg, de a falakban még ott találhatók a vaskarikák. Nos, a kódexek itt vannak elrejtve valahol.

– Mi az, hogy valahol?

Bogyay széttárta a kezét.

– Valahol a falban van az acélszéf tökéletesen álcázva. De hogy hol van, és hogy kell kinyitni, azt csak Baba tudja. Ha keresztre feszít, akkor sem tudok többet mondani!

– Nekem ennyi is elég – mondta Varga, és elővette a magnetofont, kivette belőle a szalagot. – Tegye el. A magáé. – Aztán a pisztolyt is átadta neki.

– Köszönöm! – mondta Bogyay.