ELSŐ FEJEZET

Salgó Oszkárt, a VKF-II. osztály{1} volt főellenőrét, 1944. március 20-án a Budapesten tartózkodó Gestapo emberei őrizetbe vették németellenes tevékenységéért. Hetek múlva egy fogolytársával, Borsy Kálmán hadapród őrmesterrel, megszökött a Gestapo fogságából, és csatlakozott Kara Ernő fegyveres ellenállási csoportjához. Borsy Kálmán 1939 óta mint az angol titkosszolgálat tagja harcolt a nácik ellen. Salgó Oszkár hivatalból azt is tudta, hogy Kara Ernő az illegális kommunista párt katonai vonalának egyik tekintélyes vezetője. Salgó Oszkárnak még Budapest ostroma előtt sikerült kapcsolatot teremtenie a Vörös Hadsereg felderítőivel, s folyamatosan ellátta őket értékes katonai információkkal a náci és a nyilas vezetés terveiről. Kara több alkalommal megkérdezte tőle: – Oszkár, honnan a jó fenéből szerzed az értesüléseidet? – Salgó félig leeresztette szemhéját, és álmosan azt mondta: – Ernőkém, ez nagyon egyszerű! Én valójában csak jó pásztor vagyok, mert a nyájamat, azaz ügynökeimet nem eresztettem szélnek. Ma is legeltetem őket, és ők legelésznek, mert jól tudják, hogy a levágástól vagy a hodályba zárástól én védem meg őket.

A háború után Kara Ernő a néphadsereg katonai elhárításának egyik vezetője lett. Kérésére a honvédelmi miniszter Salgó Oszkárt századossá léptette elő, és kinevezte a katonai elhárítás csoportvezetőjének. A demokratikus honvédség újdonsült századosa hálás volt Kara Ernőnek, és a háláját úgy rótta le, hogy jó néhány angol és amerikai irányítás alatt álló hírszerző csoportot derített fel és állított bíróság elé.

Salgónak nagyszerű és gyümölcsöző kapcsolata volt a budapesti szervezett alvilággal. Bármily furcsa és különös, a prostituáltak többsége és a nehézfiúk – persze a maguk módján –, tisztelték az egykori főellenőrt. Hálásak voltak neki azért, hogy igazságosan és emberségesen bánt velük, és ha alkalma nyílt, akkor megpróbált a törvény adta lehetőségeken belül enyhíteni sorsukon. Ezért, ha Salgó hozzájuk fordult kéréseivel, nem tagadták meg tőle a segítséget. Salgónak egyébként csodálatos memóriája volt. Nem használt feljegyzéseket, de minden nevet pontosan tárolt az agyában. Ha beszélgetés közben szóba került egy-egy személy, rendes vagy alvilági nevén, akkor Salgó pillanatok alatt megmondta a hozzá kötődő adatokat. Kara ugyan meg volt győződve arról, hogy Salgó nagyon hasznos és eredményes munkát végez, de azt is jól tudta, hogy a rendőrség politikai rendészeti osztálya nem jó szemmel nézi Salgó Oszkár működését. Nem hajlandó elfelejteni a kémelhárítós múltját, s a politikai rendőrséget az sem érdekli, hogy Salgó sohasem bántalmazta a kommunistákat, a kritikus időkben pedig melléjük állt, segített rajtuk. Ennek lett egyenes következménye, hogy a németek letartóztatták őt. Nemcsak Kara Ernőnek, de Salgónak is tudomására jutott, hogy a politikai rendőrség nyomoztat utána. Mivel nem akart börtönbe kerülni, ezért úgy döntött, hogy elhagyja az országot. 1946. április 10-én illegálisan átlépte a határt, Bécsben a francia szektorban jelentkezett a hatóságoknál. Később a politikai rendőrség úgy értékelte Salgó ügyét, hogy szökését Kara Ernő ezredes segítette elő. Lehetséges, hogy ez így is történt, de a politikai rendőrségnek erről nem volt adata.

Salgó Oszkár politikai menedékjogot kért a francia hatóságoktól. Négy héten át többen, felváltva hallgatták ki. Személyét annyira érdekesnek találták, hogy Párizsba vitték, ahol a SDECE{2} központjában az R–1 osztály foglalkozott vele. A vizsgálatba bekapcsolódott az R–2, vagyis a Második Iroda is, a közismert Deuxičme Bureau. Hat hónapig tartották vizsgálati fogságban. Éjszakánként kihallgatták, nappal pedig feljegyzéseket s visszaemlékezéseket írattak vele. Salgónak nagy megerőltetésébe került, hogy ne legyen ellentmondás szóbeli vallomása és írásbeli dolgozatai között. A koncentrálás és a mesélés azonban olyan jól sikerült, hogy a hat hónapos vizsgálati fogság után nemcsak rehabilitálták, hanem felajánlották neki, hogy őrnagyi rangban legyen a SDECE tisztje. Salgó Oszkár elfogadta az ajánlatukat. Rövid időn belül megkapta a francia állampolgárságot. Okmányait Otto Dürfilger névre állították ki. Egyesek előtt talán még ma is rejtély, hogy mivel nyerte meg és mivel kápráztatta el a SDECE R–1-es és az R–2-es (Deuxième Bureau) tisztjeit, de akik ismerték Salgó vizsgálati anyagát, azok arról is tudtak, hogy a volt főellenőr a háború alatt hathatós segítséget nyújtott a német hadifogolytáborokból megszökött francia katonáknak. Ezek közül – akik időközben visszatértek Franciaországba és fontos beosztásba kerültek – többen tanúskodtak mellette és felelősséget vállaltak érte. A vizsgálati anyag ismerői azt is tudták, hogy Salgó, aki kémelhárító korában az angolszász vonalon dolgozott, értékes információkat adott a franciáknak. Egyszóval Salgó Oszkár, vagyis Otto Dürfilger francia őrnagyként került szabadlábra, és hamarosan nyoma veszett.

Hova tűnt azután? Csak a SDECE R–7, az amerikai és nyugati félteke felderítésével és elhárításával foglalkozó osztály vezetői mondhattak volna bizonyosat róla. Évek múltán Brazíliában bukkant fel, Rio de Janeiróban, a francia SIGMA Művek (elektronikai berendezéseket és műszereket gyártó vállalat) ügynökségének a képviselőjeként. Tulajdonképpen itt is felderítőmunkát végzett. Az volt a feladata, hogy kutassa fel a náci háborús bűnösöket, s tudja meg, melyik nagyhatalom titkosszolgálata segíti, támogatja, rejtegeti őket. Nyolc évig dolgozott Brazíliában, a SDECE vezetői szerint nagyon eredményesen. Ezekben az években értékes anyagot gyűjtött az észak- és dél-amerikai emigráns magyarok szervezeteiről, így pontosan tudta, hogy kik azok, akik ma is hűségesek az óhazához, s elismerik az elért eredményeket, és keresik az együttműködés lehetőségeit. Arról is tudomást szerzett, hogy egyes szervezetek a Magyar Népköztársaság megdöntésére szövetkeztek. Salgó a Brazíliában eltöltött esztendők során nagyon értékes, gazdag anyag birtokába jutott. Brazíliából való visszatérése után évekig Párizsban élt. Még itt találjuk, amikor 1959 elején a Deuxième Bureau emberei őrizetbe vettek egy férfit, aki Svájcból, útlevél nélkül szökött Franciaországba. Varga Zsoltnak nevezte magát. A vizsgálatba a Második Osztály emberei bevonták Salgót is. Salgó napokon át beszélgetett a megnyerő modorú, okos fiatalemberrel, aki elmesélte neki kalandos életét. Bostonban született, ott ismerkedett meg – középiskolai éveiben – Joe Parkerral, egy jó családból származó fiúval, akivel örömüket lelték szélhámosságok elkövetésében. Varga Zsolt kimaradt a középiskolából, és tanuló lett egy mérnök elektronikai műhelyében. Ott készítették a nagyvállalatok s bankok részére a riasztóberendezéseket.

Varga részt vett a biztonsági rendszerek felszerelésében, s így pontosan tudta, hogy hol van az „agyuk”, ahova csak oda kell nyúlnia egy szigetelt csavarhúzóval, és a riasztó megbénul. Akkor is képes volt a zavart előidézni, ha a rendszer az elektromos hálózatról automatikusan már az akkumulátorra kapcsolt át. Azt ajánlotta barátjának, hogy dézsmálják meg a páncélszekrényeket.

Joe Parker, a jó barát – három évvel idősebb volt Vargánál –, elvégezte a középiskolát, és szülei kívánságára katonai pályára lépett. A Pearl Harbor-i tragédia után Varga Zsolt is bevonult. Együtt harcolt Parkerral az egyik ejtőernyősdeszant-alakulatnál. A harcok szüneteiben ott is üzleteltek, szélhámoskodtak, s élvezetet jelentett nekik, ha túljárhattak mások eszén. A háború után Joe Parker otthagyta a katonai pályát, és magánzó lett. A jól hangzó cím elfedte az amerikai fiú igazi tevékenységét, a bűnözést. 1946 márciusában Varga visszatelepült Magyarországra, de három hónap múlva már találkozott Genfben a barátjával, Parkerral. Hamarosan Zürichbe költöztek, ahol karate- és judóiskolát nyitottak, és elkezdték „áldásos” tevékenységüket. Sok csalást, szélhámosságot, betörést követtek el. Az első igazi, nagyobb szabású akciójukra 1949 tavaszán került sor, amikor is kifosztották a zürichi bank egyik elővárosi fiókját. Varga Zsolt körülbelül egy hónapig figyelte és tanulmányozta az ott felszerelt biztonsági berendezéseket. Sikerült megállapítania, hogy a férfivécé udvarra néző ablakán át leereszkedhet az alagsori ablakokhoz, s ott bemászhat abba a helyiségbe, ahol a riasztóberendezés központja van. Alaposan fölkészült a munkára. A tervet egyeztette Parkerral, aki azt kiválónak találta. Végül mégis módosítaniuk kellett az elgondoláson, mert nem tartották biztonságosnak a bank vécéjén keresztül való behatolást. Hamarosan rájöttek, hogy a bank fölött, az első emeleten, egy magányos özvegyasszony él. A tervüket ennek megfelelően alakították át.

Az özvegy nemrég töltötte be a harmincötödik évét, férje, egy építőipari vállalat mérnöke, autószerencsétlenség következtében életét vesztette. Varga Zsolték hetekig figyelték őt és megállapították, hogy rokoni kapcsolatain kívül férfiakkal nem érintkezik. A megismerkedést alaposan megtervezték. Az asszony minden szombaton délelőtt kiment a temetőbe férje sírjához, megöntözte a virágokat, rendezgette a sír környékét. Észrevette, hogy egy magas, jóképű férfi botorkál a sírok között, és keres valamit. A fiatalasszony, Greti von Buxbaum, udvariasan megkérdezte, hogy segítségére lehet-e.

– Óh, hogyne, igazán kedves! – mondta angolul Parker.

Greti angolra váltott.

– Szóval?

– Ha megengedi, bemutatkozom. Joe Parker vagyok, az amerikai hadsereg kapitánya. A háborúban Olaszországból repültünk vissza angliai támaszpontunkra, amikor egyik gépünket találat érte. Azt hittük, hogy alacsonyrepülésben visszatérhetünk, de sajnos nem sikerült. Ki kellett ugranunk a gépből. Három emberünk eltűnt. Azóta keressük a sírjukat. Néhány hete olyan értesítést kaptam egy ismeretlen svájci hölgytől, hogy kedves hadnagyom, Bill Hartworth, itt van eltemetve, ebben a temetőben.

– Nem hallottam róla, hogy itt amerikai katonák lennének.

– Istenem, de kellemetlen! Bill szüleinek megígértem, hogy fiuk holttestét megkeresem, és az Államokba szállíttatom.

– Szívesen segítek – mondta Greti.

Így kezdődött kettőjük „viharos” szerelme. Joe Parker jól meggondolt taktikai okokból találkozott ugyan Gretivel a lakásában, de ott nem volt hajlandó szeretkezni vele. Ezek a találkozások arra nagyon jók voltak, hogy alaposan megismerje a lakás beosztását, s megszerezze kulcsait. Gretit egy-egy éjszakára elvitte valamelyik motelba, s amíg ők átszeretkezték az éjszakát, addig Varga Zsolt nyugodtan dolgozhatott az özvegy otthonában. Minden ejtőernyőstudására szüksége volt, amikor a lakás fürdőszobájának az ablakából leereszkedett az alagsori ablakokhoz, és terepszemlét tartott. Csodálkozott, hogy a bank világítóudvarra néző ablakán viszonylag nagyon gyenge, speciális ollóval könnyen elvágható vasrács volt. A biztonsági rendszert tervezők talán arra gondoltak, hogy onnan nem fenyegeti semmiféle veszély a bankot, mert nincs olyan betörő, aki a hatemeletes épület szellőzőaknájába kötélen leereszkedne, annál is inkább, mert a tetőn a szellőzőaknát vasrács védte a behatolás ellen.

Vargáéknak sikerült. Parker elvitte az asszonyt pihenni az olasz határra, másnap – 1949. április 16-án, táviratot kapott az „amerikai nagykövetségről”, hogy azonnal jelentkezzen.

– Drágám, pihenj! – mondta Gretinek – én holnap délelőtt itt leszek. Addig gyújtsd és tartalékold az erődet az éjszakára.

Vargáék még aznap éjjel Greti von Buxbaum lakásából elindulva kirabolták a bankot, és nyomtalanul eltűntek. A hibát Parker azzal követte el, hogy a táviratot az amerikai nagykövetség nevében küldette el magának. Greti von Buxbaum várt rá két napig, de a harmadik napon már hazautazott. Mivel szerelmét nem találta sehol, bement a követségre és érdeklődött Joe Parker kapitány után. Ott derült ki, hogy Parkerral baj van, mint veszedelmes szélhámos és bűnöző szerepel az Államok bűnügyi nyilvántartásában. A követség egyes beosztottai úgy tudták, hogy Parker kapitánynak szoros kapcsolata van a CIA-val, s a bűnügyei bizonyos politikai akciók fedései. Az igazságot senki sem ismerte. Vargát és Parkert a svájci rendőrség két hónap múlva elfogta. A bíróság jogerősen tíz évre ítélte őket. 1959 januárjában szabadultak, azzal a feltétellel, hogy mindketten az USA-ba utaznak. Azonban Joe Parkernak nyoma veszett, Vargát pedig Franciaországban fogták el. Mikor a svájci bankrablás történetét elmesélte Salgónak, a kövér ember csak annyit mondott:

– Pancser!

– Elismerem, tábornok úr!

– Őrnagy vagyok.

– Nekem tábornok. Mert olyan nagyvonalúan viselkedik, akár egy tábornok. Tessék mondani, mi lesz velem?

– Még nem tudom. Miért szökött Franciaországba?

Varga késett a válasszal.

– Engem a svájciak az Egyesült Államoknak akartak átadni. Én meg nem óhajtok odamenni. Inkább kinyírom magamat.

– De maga amerikai állampolgár.

– Lemondok az állampolgárságomról. Én Magyarországra szeretnék menni, az anyámhoz. Magyar állampolgár kívánok lenni.

– Mondja, kikkel ült a börtönben? Az érdekesebb fickókat említse meg. Azokra vagyok kíváncsi, akik valamilyen módon kapcsolatban álltak vagy állnak Magyarországgal.

– Bocsánat, tábornok úr, ön francia, miért érdekli önt Magyarország?

Salgó magyarul válaszolt.

– Mert Magyarországon születtem, és több mint negyven évig ott éltem.

Magyarul folytatták a beszélgetést.

– Elmondok valamit, egy nagyon érdekes történetet, megígéri, hogy a magyar szerveknek ad át?

– Megígérem.

– És nem árulja el senkinek, hogy a történetet tőlem hallotta.

– Természetesen nem árulom el.

– A zürichi kantoni börtönben sokáig együtt raboskodtam egy Szentgáli Mátyás nevű, magyar származású rabbal. – Salgó már előzőleg észrevétlenül bekapcsolta a magnetofont, de azért nagyon figyelt minden szóra. – Szentgáli Mátyás a háborúban a Gestapo tisztje volt, ha jól emlékszem Hauptsturmführer. Jóképű, magas férfi, talán egy-két centivel alacsonyabb nálam. Én száznyolcvanöt centi vagyok, vagyis több mint hat láb, Szentgáli száznyolcvan lehetett. Civilben művészettörténész volt. Mint bújtatott gestapós a budapesti német követségen szolgált, tanácsosként. Tulajdonképpen az volt a feladata, hogy számba vegye a magyar arisztokrata meg polgárcsaládok tulajdonában lévő ritka és értékes festményeket, ötvösművészeti remekműveket, gobelineket, könyvritkaságokat és egyebeket. Az eredményről folyamatosan jelentést kellett tennie doktor Ervin Höttl Obersturmbannführernek, a drezdai képtár főmunkatársának, aki a Gestapo különleges egységénél szolgált.

– Ezt Szentgáli mesélte magának? – kérdezte Salgó.

– Igen, uram! Csak nem gondolja, hogy most találom ki?

– Folytassa!

– Igen!

– Szentgáli az összeköttetései révén megtudta, hogy báró Endrődy Tivadar birtokában öt darab értékes kódex van az ezerötszázas évekből. Endrődyék ezeket a könyveket családi ereklyeként őrzik. Értékük felbecsülhetetlen. Höttl doktor utasította Szentgálit, hogy igyekezzék megvásárolni Göring számára a kódexeket. Megpróbálta, de a báró hallani sem akart róla. Höttl akkor azt mondta, hogy a ritkaságokat mindenáron meg kell szerezni.

– Megszerezték?

– Nem sikerült. Endrődyék negyvennégyben az oroszok elől evakuáltak, állítólag a kódexeket is magukkal vitték. Aztán a báró és a felesége nyomtalanul eltűnt Ausztriában.

– És mi lett a kódexekkel?

– Szentgáli szerint Magyarországon vannak, állítólag Endrődyék lánya az ostrom előtt biztos helyre rejtette el azokat. Höttl doktor Szentgáli szerint meg akarja szerezni a kódexeket a maga számára, és semmitől sem riad vissza, hogy célját elérje. Ez a Höttl dúsgazdag műkereskedő, Münchenben él, de Bécsben is van lakása, műkereskedése.

– Szentgáli miért volt börtönben?

– Höttl megbízásából Zürichben templomi kincseket akart ellopni. Úgy tudom, hogy még nem szabadult.

– Értem. Figyeljen rám, Varga! Át fogjuk adni a magyar hatóságoknak. Milyen bűncselekményeket követett el Magyarországon?

– Semmilyent. Nem volt rá időm.

– Adok magának papírt, ceruzát, cigarettát, és amit Szentgáliról, Höttlről meg a kódexekről tud, részletesen leírja. Este még beszélgetni fogunk.

– Oké, tábornok úr!

– Őrnagy vagyok.

– Nekem tábornok.

– Nem kell a púder, Varga fiam!

Salgó este visszament az osztályra. Főnökeitől szabad kezet kapott a Varga-ügyben. Hajnalig beszélgettek. Másnap, március ötödikén pedig gépkocsiba ültek, és késő este Hegyeshalomnál átadták Vargát a magyar belügyi embereknek. Salgó a búcsúzásnál kezet fogott Vargával.

– Becsülje meg magát, fiam! Kár lenne, ha felakasztanák. Maga sokoldalú és tehetséges.

– Igen, tábornokom, én az vagyok. Megígérem, jó útra térek!

A magyar rendőrség emberei ott álltak mellettük, végighallgatták a beszélgetésüket, és csodálkoztak, amikor Otto Dürfilger, francia őrnagy, magyarul szólalt meg:

– Zsolt fiam, még egy pillanat!

– Parancsoljon, tábornok úr!

– Valóban nem tudja, hogy Joe barátja hol tartózkodik?

– Zsiványbecsületemre mondom, nem tudom!

– Oké, Zsolt, nekem ennyi elég!

Salgó Oszkárt 1960. január 5-én kinevezték a SIGMA bécsi irodájának a vezetőjévé. Az iroda a SDECE Első Osztályának R–2-es, vagyis a Kelet-Európával foglalkozó hírszerző alosztálya volt. Ennek az alosztálynak lett a vezetője Otto Dürfilger néven Salgó Oszkár. Az irodája és lakása a Mozart utcában volt a D’OLRIOL üzletház mellett. Kevesen tudták, hogy a modem üzletház fényes kirakataival, elektronikai bemutatótermeivel, export-import irodáival a SDECE tulajdona, és itt működik az R–2-es, a kelet-európai alosztály hírszerzésének a központja. Salgó irodájának korszerű védelmi és műszaki apparátusa volt. Az íróasztalára egy diktafonkészüléknek álcázott, mindent tudó elektronikai berendezést helyeztek el. Ha beszélni akart a párizsi központtal, lenyomta a diktafon egyes gombját, bemondta a telefonszámot, és a D’OLRIOL irodájában automatikusan kapcsolták a központot. Veszély esetén lenyomta a kettes gombot, és rögtön működésbe léptek a riasztóberendezések, az elrejtett tévékamerák, a magnók. A szomszéd házban pedig az ügyeletes biztonsági emberek mindent láttak, ami Salgó szobájában történt, az ott folyó beszélgetést magnószalagra rögzítették, és bármikor közbeavatkozhattak, megvédhették őt. Még arra is volt lehetőség, hogy veszély esetén Salgó beszélhessen a biztonsági emberekkel, és utasításokat adjon nekik.

Salgó Oszkár 1962. február 5-én töltötte be 58. évét. Valamicskét meghízott, de most is olyan álmos-lompos volt, mint azelőtt: öltönye gyűrött, zsírtól meg a jó ég tudja hogy még mi mindentől pecsétes, nyakkendője mint mindig, most is félrecsúszott. Elmaradhatatlan szivarja ott csüngött húsos ajka között, és a hamu természetesen a nadrágjára hullott. Nem sokat törődött vele. A nagyját leverte a szőnyegre, ami viszont ott maradt, azt a szövet pórusaiba simította. Salgó Oszkár még Brazíliában megtudta, hogy Nickelsdorf közelében, a Bécsbe vezető főút mellett él Karl Lächner, a Tearózsa panzió tulajdonosa. Fényképeket is látott a panzióról, s ezeket a fotókat meg is szerezte.

A Tearózsa panzió egyemeletes, nyeregtetős épületében az emeleti szobákból sötétbarnára pácolt, fakorlátos erkélyekre nyíltak az ajtók, a földszinten volt az étterem, a bár és a portás félkörös pultja, mögötte a rekeszek a kulcsokkal. Az alagsorban helyezték el az építészek az uszodát és a szaunát. A panziónak viszonylag nagy kerthelyisége és parkolója volt. Karl Lächner két évvel ezelőtt kuglipályát is építtetett a panzió mellé, azóta az ivó és a bár forgalma Salgó értesülése szerint jócskán megnőtt, mert nemcsak a nickelsdorfiak keresték fel a jónevű panziót, hanem a közeli burgenlandi falvak lakosai is. Lächner ötvenkét éves, köpcös, sörtehajú, zöldeskék szemű volt, valamikor a háború előtt pincérként dolgozott egy bécsi sörözőben a Singer Strassén, közel a Stephans dómhoz. Jól beszélt magyarul, hiszen Burgenlandban született. 1937-ben az osztrák náci párt tagja lett, s amikor a német csapatok bevonultak Bécsbe, lelkesen ünnepelte Hitlert. Hamarosan önként jelentkezett katonának, a Wehrmachtból áthelyeztette magát az SS-be. Harcolt Franciaországban, Hollandiában, Belgiumban, majd 1941-ben az ukrajnai frontra került. Moszkva alatt súlyosan megsebesült, ahonnan visszaszállították egy németországi hadikórházba. Egy évig lábadozott. Nem szerelték le, hanem hátországi szolgálatra osztották be. A németek 1944 márciusában megszállták Magyarországot, Lächnert a Gestapóhoz helyezték át tolmácsnak, s így került Budapestre a Majestic Szállóba, a Gestapo egyik egységéhez. Salgó a Brazíliában élő náciktól azt hallotta, hogy Lächner a Majestic pincéjében részt vett emberek kínzásában is. Érdekelte Lächner, és nyomozni kezdett viselt dolgai után. Hamarosan olyan fényképek birtokába jutott, amelyek Lächner bűnösségét bizonyították. Miután Salgó évek múlva visszatért Brazíliából Lizával, és elfoglalta hivatalával együtt a lakását is a Mozart utcában, nagy gonddal és körültekintéssel rendezte, csoportosította értékes dokumentációját. Salgó nem siette el a dolgait; Liza türelmetlenül kérdezgette, hogy miért nem csapnak már le a nyomorult háborús bűnösre, de ő nyugodtan azt mondta:

– Liza drágám, ez nem lóverseny! Nem kell rohanni. Mindennek eljön a maga ideje. Holnap felkeresem Lächner urat.

Másnap valóban megjelent a Tearózsa panzióban.

Tulajdonképpen minden simán ment. Salgó beült az étterembe, ebédet rendelt, húslevest daragaluskával és bécsi szeletet burgonyával. Falatozás közben szólt a felszolgálónak, hogy küldje hozzá a tulajdonost, Lächner urat. A köpcös, zöldeskék szemű, sörtehajú férfi kis idő múlva megállt az asztalnál.

– Parancsol, uram? – kérdezte németül.

– Otto Dürfilger vagyok. Beszélni szeretnék magával. – A székre mutatott. – Foglaljon helyet!

Lächner leült, sört kért a felszolgálótól. Salgó megvárta, míg a sovány pincér az asztalra tette a korsó sört, aztán így szólt.

– Üzenetet hoztam magának kedves Lächner úr Brazíliából.

– Nocsak! Ugyan kitől? – Lächner kíváncsian nézett a kövér emberre.

– Ernst Fietter Sturmbannführertől. – Belső zsebéből kivett egy borítékot, közben a panziós megdöbbent arcát figyelte. – Azt üzeni a jó öreg Ernst, hogy még mindig szeretettel gondol magára, és ezt a levelet küldi.

– Valami tévedés van, uram – mondta rekedt hangon Lächner –, én nem ismerek semmiféle Fiettert, ilyen nevű barátom nincs!

Salgó nem lepődött meg a válasz hallatán, egyhangúan tovább őrölte fogai között a jól átsütött bécsi szeletet.

– Azért nézze meg a levelet! – biztatta a sörtehajú panzióst. – Hátha mégis jelent magának valamit. Mondhattam volna úgyis, hogy kegyednek, de az a helyzet, hogy a nosztalgiát csak módjával szeretem.

A férfi átvette a borítékot, felnyitotta és kiemelt belőle három fényképet. Mindhárom Lächnert ábrázolta. Az egyik közvetlenül a bevonulás után készült. Lächner SS-egyenruhában áll a házuk előtt, sapkáján jól látszik a jellegzetes halálfej, a másik felvétel valahol Ukrajnában készült, Lächner a halomra gyilkolt szovjet emberek holttestei mellett áll, valami idétlen pózban, a harmadik képen korbáccsal üt egy meztelen nőt.

Salgó jól látta, hogy Lächner arcából kifutott a vér, olyan fehér lett a bőre, mint a napon szárított vászon. Sokáig nézte a fényképeket, aztán maga elé tette az asztalra, lehunyt szemmel ivott a sörből, majd zöldeskék szemét Salgóra emelte.

– Kicsoda maga? – kérdezte rekedt hangon.

Salgó a villájára tűzött egy húsdarabkát és bekapta.

– Azt hiszem, a maga őrzőangyala vagyok. És az a szerencséje, hogy a fotók nálam vannak…

– Maga osztrák?

– Az őrangyalok nemzetek fölött szállnak – mondta Salgó, lenyelve az alaposan megrágott húst, nehéz szempilláját felhúzta és álmos tekintettel nézett a sörtehajúra. – Közölnöm kell magával, hogy rajtam kívül ebben a csehóban – amelyet maga panziónak nevez – még három őrangyal figyeli minden mozdulatát, hogy pokolba juttassák némileg elhízott testét, ha netalán hülyeséget csinálna.

– Az ég szerelmére, mondja már meg, hogy mit akar tőlem! Uram, nekem az elmúlt öt évben két infarktusom volt…

– Szerencséje, hogy túlélte. Bár meg kell jegyeznem, hogy az infarktus okozta halál szebb és esztétikusabb az akasztásnál.

– Nálunk nincs halálos ítélet.

Salgó eltolta maga elől a tányért, és ha lehet, még álmosabb tekintettel nézett Lächnerre.

– Ki mondta magának, hogy Ausztriában fogják bíróság elé állítani? – kérdezte kedvesen.

– Osztrák vagyok.

Salgó megelégedéssel vette tudomásul, hogy Lächner már nem védekezik, nem tagad, gyakorlatilag megadta magát sorsának.

– Osztrák – bólintott –, de az a jelen esetben semmit sem jelent. Őrangyalaimmal elvihetjük magát Budapestre, Kijevbe vagy akár Moszkvába is. – Szivarra gyújtott. Az elhamvadt gyufaszálat a hamutartóba ejtette. – De én nem akarom magát se Moszkvába, se Budapestre vinni.

– Mit akar? Mondja már meg, az ég szerelmére!

– Üzletet akarok kötni magával.

– Éspedig? – Lächner megkönnyebbülten sóhajtott. – Milyen üzletről van szó?

– A maga nádfonatos háttámlájú székéből nézve, igazán előnyös üzletről. A tét persze az élete és a jövője.

– Kérem, uram, beszéljen világosan! Maga rendőr?

– Őrnagy vagyok, de nem rendőr.

– Értem. – Lächner nyilvánvalóan arra gondolt, hogy a testes ember az osztrák állambiztonsági szervek őrnagya.

– Mélységesen akceptálom, hogy érti, kedves Lächner – mondta Salgó. – Ez ugyanis azt jelenti, hogy szót fogunk érteni egymással. – Füstpamacsokat fújt az arca elé, húsos tenyerével legyintett néhányat, aztán folytatta. – Persze arra ne gondoljon, hogy esetleg átver, mert mi, a Mennyei Hadsereg Bosszúálló Parancsnokságának elkötelezett katonái, minden telefonbeszélgetéséről tudunk, még azt is hangszalagra rögzítjük, amit a feleségének mond a hitvesi ágyban, vagy Erika nevű szeretőjének a kényelmesen berendezett iroda medvebőrrel leterített pamlagán. S miután azt is tudom, hogy maga, kedves Lächner, a biztonsága érdekében nem riad vissza orgyilkosok felbérelésétől sem, jegyezze meg: a Mennyei Hadsereg Bosszúálló Parancsnokságának a tagjai mindenre felkészültek, minden eshetőséget számításba vettek, s ha úgy értékeljük a maga tevékenységét, hogy az nem fair, vagy veszélyezteti biztonságukat, nos, akkor rövid úton elbánnak magával. De nem ám egyszerűen, nem, kedves Lächner. Azokat a módszereket fogjuk alkalmazni, amelyeket maguk meghonosítottak a budapesti Sváb-hegy, a mai Szabadság-hegy szállóinak kínzókamráiban és más helyeken.

Így történt aztán, hogy a teljesen összetört Lächner aláírt egy nyilatkozatot, amelyben önként felajánlja szolgálatait a Deuxième Bureau-nak, abban a hitben, hogy a fasiszták és a neonácik elleni munkájával bűnei egy részét jóváteheti.

Ezután felírta a D’OLRIOL iroda egyik telefonszámát, ahol vagy azonnal kapcsolták Otto Dürfilgert, vagy Lächner üzenetét magnószalagra rögzítették.

Azóta két év telt el, s Lächner becsületesen eleget tett vállalt kötelességének.

Salgó a naptárra nézett. Március huszonnegyedike volt, már nemcsak a levegőben érződött a tavasz közelsége, látszott a korán rügyező fákon, az utcán sétálók öltözködésén is. Fáradtnak érezte magát. Az órájára nézett. Fél hat múlt, s már sötétedett. Szivarra gyújtott, lustán megnyomkodta tarkóját. Mára elég volt, gondolta, átmegy a lakásába, meleg lábfürdőt vesz, megvacsorázik, megnézi a televíziót, aztán lefekszik.

Az iratokat a páncélszekrénybe zárta, a számkombinációs zárat a biztonsági jelre állította, aztán átcammogott az irodájából a magánlakására. Tudta, hogy titkárnője, a hosszú combú, szőke, barna szemű Anne, most tüzetesen átvizsgálja a szobáját, alaposan megnézi a papírkosarát is, hátha talál benne valami használható adatot egy összetépett papírdarabkán. Salgó kuncogott magában, tudta, hogy Anne, az angolok beépített ügynöke, semmit sem fog találni. Anne, ez az egyébként ragyogó nő, mindig csak azt és annyit talál meg a papírkosárban vagy az íróasztalon, amit és amennyit ő, Salgó Oszkár, alias Otto Dürfilger akar, hogy megtaláljon.

Salgó felesége nagy szeretettel fogadta a kövér, fáradt férfit. Szerette férjét, hűséges társként kitartott vele jóban, rosszban. Ez a csendes, halk szavú nő a háború előtt egy faluban élt Varsó mellett. Tanítónő volt. Férje, Jerzy Zadarsky kapitány a háborúban hősiesen harcolt a német hadsereg ellen, nem adta meg magát, kitört a bekerítésből, és hetek múlva már egy partizánegység parancsnokaként folytatta a harcot. Liza is bekapcsolódott az ellenállási mozgalomba, és a partizánhadsereg összekötőjeként Krakkóban élt illegalitásban. Zadarsky kapitányt elárulták, német fogságba esett, s hamarosan a nácik kezére került Liza is. Férjét a szeme láttára kínozták halálra. Akkor fogadalmat tett, hogy élete hátralévő részében csak a bosszúra gondol, és utolsó leheletéig harcolni fog a fasiszta bűnösök ellen. Szavát megtartotta, derekasan és önfeláldozóan harcolt. A háború befejezése után Lizát fontos feladatokkal akarta megbízni az ideiglenes kormány, de ő azt válaszolta, hogy neki más dolga van, meg kell keresnie azt az embert, aki elárulta és a Gestapo kezére juttatta a férjét. Fáradhatatlanul járta Európa romba dőlt városait, és nem lanyhuló szenvedéllyel kutatott a bujkáló árulók és fasiszták után. Sokszor került életveszélybe, mert az illegalitásba húzódott nácik elkeseredetten védték önmagukat és egymást. Liza megtanulta a konspiráció kötelező szabályait, melyeket egy idő után mesteri fokon alkalmazott. Salgó Oszkárral Brazíliában ismerkedett meg, 1950 májusában. Ismeretségükből önzetlen barátság, később szerelem, majd házasság lett. Liza tizenegy évvel volt fiatalabb Salgónál, de ezen a kora tavaszi napon nem látszott rajta, hogy napokkal előbb töltötte be a negyvenhetedik évét. Lizát még ma is nagyon bántotta, hogy nem találták meg Andreas Webert, a partizánok közé befurakodott náci ügynököt, akit annak idején mint szökött német katonát szeretettel fogadtak maguk közé, sóval, kenyérrel kínálva meg őt.

– Fáradt vagy, csillagom? – kérdezte Liza. A valamikor törékeny tanítónő teltkarcsú lett, ami nem hatott előnytelenül, nem lassította le mozgását, ma is gyors és határozott volt. Szeretettel megsimogatta a férfi kövérkés arcát.

– Kicsit fárasztó volt a mai nap – mondta Salgó –, meg hát a tavaszi fáradtság sem legenda. És a lábam. Fáj. Néha arra gondolok, hogy előbb-utóbb le kell vágni.

– Jaj, drága Oszikám, ne beszélj butaságokat! Megvacsorázol, készítek neked finom lábfürdőt, teszek bele mindenféle gyógyfüvet, meg is masszírozom, és reggelre elfelejted, hogy fájt a lábad.

Salgó suta mozdulattal átölelte az asszonyt, magához húzta, megcsókolta a homlokát.

– Lizácska, drágám – mondta elérzékenyülten –, nem is tudom, mi lenne velem nélküled! – Kis szünet után megkérdezte: – Eltaláltad-e, mit gondoltam?

– Nem! – Az asszony figyelmesen nézett a férjére.

– Most veszek lábfürdőt! – mondta hirtelen ötlettel Salgó –, utána pedig elmegyünk vacsorázni. Megünnepeljük a születésnapodat, amelyről maflán megfeledkeztem. Az asztalon gyertya lesz, konyakot fogunk inni, igazi francia konyakot, ötcsillagosat, aztán tizenöt éves nehéz rajnai bort, és annyi pörköltet ehetsz, most kivételesen, amennyit csak akarsz. Szódabikarbónát viszek magammal.

– Jaj, te drága Salgó! – lelkendezett az asszony. Megyek és elkészítem a lábfürdőt.

Hiába tervezték el a születésnapi estét, a meleg frissítő lábfürdőből és az ünnepi vacsorából semmi sem lett, mert megszólalt a telefon.

Salgó a készülékhez ment, felemelte a hallgatót.

– Dürfilger! – mondta fojtott hangon.

– Karl Lächner! Tiszteletem, Otto bátyám! Jelentem, sürgős szállítmány érkezett! Vámmentes áru. De lehet, hogy két-három óra múlva továbbviszik.

– Szép az áru?

– Szép és izgalmas.

– Azonnal indulok. Karl, azt hiszem, a szállítmány nem tud továbbmenni, mert az autó gumija defektes.

Liza a beszélgetésből megértette, hogy Karl Lächnernél a Tearózsa panzióban megszállt valaki, aki Magyarországról illegálisan szökött át, és az illető talán még ma este tovább akar menni. Salgó válaszából azt is megértette, hogy Karl Lächnernek meg kell akadályoznia a szökevény távozását. Szomorú lett, de tudta, nincs olyan erő, olyan születésnapi gyertyás, zenés vacsora, amelyért Salgó elhalasztaná a nickelsdorfi kirándulást. Nem is tartóztatta a férfit.

– Ugye Lizám érted, hogy miről van szó? – kérdezte Salgó.

Liza bólintott.

– Gondolom, valamilyen érdekes fickó szökött át Magyarországról.

– Okos vagy, csillagom. Megkérlek, készítsd elő a hivatalos „osztrák” öltönyömet! – Az asszony bólintott, tudta, hogy férje ezúttal osztrák belügyi tisztviselőként fog autóba ülni. Amíg Liza előkészítette a vékony csíkos szürke öltönyt, Salgó a Renoir-másolat mögé rejtett széfből kivette a Walter Bischoff névre kiállított rendőrségi igazolványt és a kábító sprayt, aztán telefonon átszólt a D’OLRIOL cég ügyeletesének.

– Duran ügyeletes jelentkezem! – A telefon lehallgatásmentes volt.

– Dürfilger őrnagy.

– Parancsoljon, őrnagy úr!

– Főhadnagy, riadóztassa Pierre Joquain hadnagyot! Fél óra múlva legyen a garázsban, osztrák bevetésre megyünk hivatalos osztrák kocsival! Nem bánnám, ha a BMW-t cifrázná fel élethűen.

– Mindent értek, őrnagy úr! Intézkedem!

– Köszönöm! – Letette a kagylót. Közben szivarja elaludt, rágyújtott egy másikra, aztán hátraszólt Lizának: – Csillagom, adnál egy pohárka konyakot?

– Kettőt is, ha szükséged van rá. – Az asszony bevitte Salgónak a konyakot. A férfi kortyolt belőle, aztán a poharat letette az asztalra. Lassú, akkurátus mozdulatokkal felöltözött, de a csíkos szürke ruha sem változtatta meg külsejét, ugyanolyan lomposnak, elhanyagoltnak látszott, mint bármelyik más öltönyében. Megcsókolta Lizát.

– Vigyázz magadra, Salgó kedves!

– Vigyázok, csillagom! – Kiitta konyakját és elment.

Az osztrák rendszámú rendőrségi BMW megállt a parkolóban, Salgó és Joquain hadnagy kiszállt a kocsiból, és nyugodt léptekkel besétált a panzió előcsarnokába. Lächner már ott várta őket, és azonnal közölte: a vendég az első emelet hetesben van.

Salgó bólintott és felcammogott az emeletre. A hadnagy követte. A kövérkés ember megállt az ajtónál, kopogott.

– Herein! – hallatszott belülről egy kellemes férfihang.

Salgó lenyomta a kilincset és benyitott. Rögtön belépett utána a katonásan fegyelmezett Pierre Joquain hadnagy is, aki nagyszerűen nézett ki az osztrák rendőrség tiszti egyenruhájában. Salgó lomhán előrement, zakójáról szokásos mozdulattal leverte a szivarhamut, s amikor megállt a nála mintegy fél fejjel magasabb, széles vállú, barna bőrű férfi előtt, megbiccentette fejét. A férfi is meghajtotta magát derékból, arcán meglepetés látszott, aztán rossz németséggel megkérdezte, hogy mit óhajtanak tőle az urak.

– Csak az útlevelét – mondta németül Salgó, és megkérdezte: – ön milyen nemzetiségű?

– Magyar vagyok, uram – válaszolt a férfi.

– Óh, mily szerencse! – mondta magyarul Salgó. – Hálát adok az úrnak, amikor magyarokkal találkozom a nyugati végeken.

– Kérem tisztelettel – kezdte a férfi –, ön magyar?

– Valamikor az voltam. – Most már magyarul beszéltek egymással.

– Akkor meg fog érteni. Megengedi, hogy rágyújtsak?

– Ez az Ön szobája. Azt csinál benne, amit akar.

– Köszönöm! – Rágyújtott. – Egyébként Varga Zsolt vagyok. Megszöktem a vasfüggöny mögül, irataim ott maradtak. Most akarok politikai menedékjogot kérni.

– Hát ez igazán nagyszerű – mondta Salgó csodálkozó arccal, és alaposan szemügyre vette a férfit. Feltűnően hasonlított arra a Varga Zsoltra, akit három évvel ezelőtt kihallgatott és átadott a magyaroknak. – Talán menjünk be. Utálok az előszobában állni. – Bementek a szobába, Salgó leült a fotelba, s mintha ő lenne a szoba lakója, a másik fotelra mutatott: – Tessék, foglaljon helyet! – Megvárta míg a férfi leült, aztán így szólt: – Tehát maga Varga Zsolt? – Intett Joquainnak, hogy várjon a folyosón. – A hadnagy kiment.

– Igen, uram, Varga Zsolt vagyok.

– És a vasfüggöny mögül szökött meg. – Ez már nem kérdésnek tűnt, inkább ténymegállapításnak. – Meséljen valamit magáról! Mikor született, ki az anyja, hol lakott Magyarországon, milyen iskolába járt, mivel foglalkozik? Nos, én áhítattal és nagy kíváncsisággal hallgatom.

A férfi megszívta cigarettáját, sokáig a tüdejében tartotta a füstöt, aztán ahogy lassan, szinte szertartásszerűen kiengedte húsos száján, beszélni kezdett.

Salgó nehéz szemhéját néha leeresztette, a kívülállónak ilyenkor úgy tűnhetett, hogy a kövér ember pillanatokon belül elalszik.

– Ötvenhétben, a bukott forradalom után mentem vissza Budapestre. Apám akkor már nem élt, baleset következtében meghalt. Egy ideig nyugodtan éltünk anyámmal, aztán megint elkezdtek zaklatni. Meggyanúsítottak, hogy amerikai kém vagyok, meg minden. Egy ideig szórakoztatott a dolog, aztán nagyon unalmas lett, hát elhatároztam, hogy ismét megpattanok, ahogy a szökést a klasszikusok Budapesten nevezik.

A szivarhamu Salgó ölébe pottyant, oda sem nézett, amikor leverte magáról. Aztán keze fejét beledörzsölte a nadrágjába.

– Maga nem is tudja, kedves Zsolt barátom, hogy idejövetelével mily nagy örömöt szerzett a testületünknek, és személy szerint nekem.

– Ennek igazán szívből örülök, kedves felügyelő úr! – mondta magabiztosan a férfi, és szerény mosoly ült ki az arcára.

– Maga ellen ugyanis a svájci szövetségi rendőrség az Interpol útján körözést és letartóztatási parancsot adott ki.

– Ellenem?

– Varga Zsolt ellen. Miután maga Varga Zsolt, következésképpen maga ellen.

– De hát mivel vádolnak?

– Nem olyan nagy dologgal. Többrendbeli kasszafúrással, amelyeket egy Joe Parker nevű, volt amerikai kapitánnyal bűnszövetségben hajtott végre. Egyébként miután visszaeső bűnös, tizenöt év fegyházzal megússza. Úgy, hogy szíves engedelmével, őrizetbe veszem, és a szükséges formaságok után átadjuk a svájci hatóságoknak. Sajnos a társa, Joe Parker részletes beismerő vallomást tett.

A férfi homlokán parányi izzadságcseppek jelentek meg. Idegesen harapdálta húsos ajkát. Látszott rajta, nem érti, hogy tulajdonképpen miről van szó. Agyában szédületes összevisszasággal örvénylettek a gondolatok. Mintha megnémult volna, hang nem jött ki a torkán, zsebkendőjével megtörölte izzadó homlokát.

Salgó felállt, kiszólt az ajtón:

– Hadnagy, jöjjön be!

Joquain belépett, tisztelgett.

– Bilincselje meg! – mondta Salgó, és a férfira mutatott.

– Értettem, őrnagy úr! – Amerikai rendszerű patentbilincset vett elő a zsebéből, és az egyre idegesebb férfihoz lépett. – A kezét! – mondta németül.

– Uram – mondta a férfi –, egy pillanat!

– A csuklóját! – sürgette a férfit Joquain.

– Várjon, hadnagy! – szólt Salgó. A hadnagy oldalt állt, onnan nézett kíváncsian a főnökére. – Nos, akar valamit mondani?

A férfi homloka verejtékben fürdött.

– Kérem tisztelettel, én nem vagyok Varga Zsolt!

– Az első pillanattól kezdve tudtam – mondta nyugodtan Salgó Oszkár. – Mi a neve? De az igazit mondja!

A férfi nagyot nyelt.

– Fekete Miklós vagyok. Színész. A marosvásárhelyi színtársulat tagja voltam. Varga Zsolt az unokabátyám.

– Volt szerencsém személyesen ismerni az unokabátyját. Három éve adtuk át a magyar hatóságoknak.

Salgó Oszkár a teljesen összetört férfira nézett, aztán tekintetét Joquainra emelte.

– Hadnagy, legyen szíves szóljon a tulajnak, hogy küldjön fel két erős feketét és két konyakot, lehetőleg franciát, langyos pohárban! Maga pedig fogyasszon a bárban azt, amit akar. Csak arra gondoljon, hogy még ma vissza kell jutnunk Bécsbe! Figyeljen rám, művész úr – kezdte Salgó, miután Joquain kiment a szobából –, én segíteni szeretnék magán. Két dolog között választhat. Az egyik: vagy elmond mindent őszintén…

– De mit, könyörgöm? – szólt közbe Fekete.

– Például azt – mondta Salgó –, hogy mivel bízta meg magát Varga Zsolt, miután irataikat kicserélték. És mit ígért magának? Nézze barátom, én bizalmas kapcsolatban állok bizonyos jóindulatú szellemekkel, akik mindig megsúgják nekem, hogy az adott helyzetben mire kell figyelnem! Most például azt súgják, hogy maga hazudik, nem akarja megmondani, hogy Varga barátunk mivel bízta meg magát.

Az ajtón kopogtak. Karl Lächner lépett be, tálcán hozta a kért italokat.

– Tegye az asztalra, kedves Karl! – mondta Salgó. Lächner engedelmeskedett. Meghajtotta fejét és így szólt:

– A prefektúra számlájára írtam, őrnagy úr!

Salgó bólintott, elégedetten állapította meg, hogy remek az együttműködés közte és Lächner között.

Lächner észrevétlenül távozott. Salgó a tálcára mutatott:

– Tessék, fogyassza!

– Köszönöm! – Fekete magához vette a kávéscsészét, cukrot szórt bele, megkeverte, de tekintetét nem vette le Salgó arcáról.

– És mi a másik lehetőség? – kérdezte kicsit idegesen.

– A másik lehetőség – mondta Salgó és ivott a konyakból – az, hogy visszatoloncoljuk Magyarországra.

Fekete hirtelen kitört:

– Felügyelő úr, ezt nem tehetik meg!

– Téved, barátom! Mi mindent megtehetünk. Akinek a kezében van a hatalom, az diktálja a feltételeket.

– Ez igaz. Belátom.

– Nagyszerű. A hatalom jelen pillanatban a mi kezünkben van, mi diktáljuk a feltételeket. Tehát meggyón önként vagy visszatoloncoljuk.

Fekete kiitta maradék konyakját.

– Könyörgöm, mire kíváncsi?

Salgó a tokáját simogatta.

– Milyen feladatot adott magának Varga?

Fekete cigarettára gyújtott.

– Ha őszinte leszek, milyen garanciát kapok arra nézve, hogy továbbmehetek Franciaországba?

– A szavamat adom, hogy továbbmehet, ha nem követett el főben járó bűnt.

– Nem, az én kezemhez nem tapad vér!

– Akkor halljuk!

– Kaphatnék még egy konyakot?

– Természetesen! – Salgó megnyomta az ajtó mellett azt a gombot, amelyre egy pincér alakja volt festve. Nem kellett sokáig várnia, Karl Lächner hamarosan megjelent, Salgó két konyakot kért. Pár perc múlva Lächner az asztalra tette a konyakkal teli poharakat.

Fekete mohón ivott a konyakból, aztán beszélni kezdett.

1960. január 10-én a Marosvásárhelyi Drámai Színház Budapesten vendégszerepelt a Művész Színházban, ahol egy székely tárgyú darabot mutattunk be nagy sikerrel. A férfi főszerepet én játszottam. Az első felvonás után kopogtak az öltözőm ajtaján. Egy magas növésű, kisportolt testalkatú, megnyerő külsejű férfi lépett be, aki egyidős lehetett velem.

– Elnézést a zavarásért, művész úr! – mondta.

– Parancsoljon!

– Varga Zsolt vagyok. Anyám Fekete Borbála…

– Amerikában élő nagynéném neve is Fekete Borbála – mondtam meglepődve.

– Én a fia vagyok. Következésképpen az unokaöcséd. Szervusz!

– Szervusz! – mondtam, és megöleltem unokaöcsémet.

– Az előadás után érted jövök és elviszlek vacsorázni. Nagyon sok megbeszélni valónk van – mondta, és elbúcsúzott.

Az előadás után a Margitszigetre, a Nagyszálló éttermébe vitt. Feltűnt nekem, hogy Zsoltot ismerősként üdvözlik a pincérek, ugrálnak, hajbókolnak körülötte, és gyorsan, szinte kivételezetten szolgálják ki.

– Te ilyen nagymenő vagy itt? – kérdeztem.

– Szeretnek a fiúk. Ennyi az egész. Meg aztán nem vagyok szűkmarkú.

– Hogy kerülsz Magyarországra? Apám úgy tudja, hogy szüleiddel együtt Bostonban élsz. Nekem azt mondta, hogy amerikai katona voltál.

– Így igaz. Végigverekedtem a háborút. Aztán negyvenhatban hazatelepültünk. Anyám szép vagyont örökölt Vilmos bátyjától…

– Apámra is hagyhatott volna valamit. De hát utálták egymást – jegyeztem meg keserűen.

– Sajnos. Tudod, bátyó, az élet bonyolult.

A pincérek felszolgálták a vacsorát. Jó étvággyal elfogyasztottuk.

– Kipukkadok! – mondtam, miután befaltam a somlói galuskát is.

– Egészségedre! – Zsolt teletöltötte borral a poharakat. – A találkozásunkra és gyümölcsöző együttműködésünkre!

– Most mivel foglalkozol, miből élsz? – kérdeztem.

– Egy elektronikai berendezéseket és műszereket gyártó szövetkezetnél vagyok technikus. Mondd, Miklós, nem gondoltál még arra, hogy áttelepülj Magyarországra?

– Évek óta szeretnék. Neked elárulom, nem akarok itt élni, mert annyi a színész, hogy Dunát lehet rekeszteni velük, én meg nem kívánok statiszta lenni.

– Hova szeretnél menni?

– Párizsba. Ott él egy filmproducer barátom, alig várja már, hogy ott legyek, a legjobb szerepeket kínálta fel.

Zsolt átnyúlt az asztalon, megfogta kezemet:

– Figyelj rám, bátyó, én elintézem, hogy Párizsba mehess! De mindenben rám kell hallgatnod, és azt kell csinálnod, amit mondok. Rendben van?

– Mit kell csinálnom? – Kíváncsi lettem.

Zsolt újból töltött:

– A sikerre! – Fenékig ürítettük a poharat. Én már kezdtem érezni az erős bor hatását, s boldog voltam, hogy ilyen nagyszerű unokatestvérem van. Meg kell mondanom, meglepő módon hasonlított rám.

– Miklós – mondta Zsolt –, ha visszatérsz Erdélybe, add be a magyar nagykövetségre vagy a konzulátusra a kérelmedet: Magyarországon szeretnél élni, színész lenni és így tovább. – A belső zsebéből elővett egy iratot. – Ez egy befogadási nyilatkozat. Közjegyzővel hitelesítve van. Vadász Mónika budapesti lakos befogad a lakásába, és anyagilag is gondoskodik rólad. Tessék, ez van ebben a hivatalos írásban. Ezt csatold a kérvényhez.

Átvettem az iratot.

– Ki ez a Vadász Mónika?

– Vadász Piroska néni unokahúga. Piroska nénit ismered.

– Ismerem, de nem tudtam, hogy az unokahúga Pesten él.

– Most már tudod. De figyelj, elmondom, hogy miről van szó!

– Figyelek!

– Svájcban együtt ültem a börtönben egy magyar származású rabbal, a világháborúban a Gestapo tagja volt és Budapesten, a Birodalmi Nagykövetségen teljesített szolgálatot tanácsosi beosztásban. Ez azonban fedőbeosztás volt. Mesélte, hogy bejáratos volt egy arisztokrata családhoz, báró Endrődy Tivadarékhoz, figyelnie kellett Endrődy bárót, mert felmerült a gyanú, hogy összejátszik az angolokkal. Hallotta, hogy a báró tulajdonában van öt darab kódex az ezerötszázas évekből, értékük felbecsülhetetlen. A német megszállás után Budapestre érkezett egy doktor Höttl Ervin nevű SS-alezredes, akit teljhatalommal ruháztak fel. Azt a feladatot kapta, hogy a Birodalomba szállítsa a magyar múzeumok értékes festményeit, szobrait, kincseit. Ez a Höttl Ervin Endrődyéket jól ismerte, mert az apja, Höttl Félix, valamikor a család jogtanácsosa volt. Höttl doktor tudta, hogy a kódexek a báró birtokában vannak, és mindenáron meg akarta szerezni azokat. A báró nem volt hajlandó eladni a kódexeket. Endrődy és a felesége az oroszok elől Ausztriába menekült. Ott, közel a svájci határhoz a Gestapo emberei letartóztatták őket, s kérték, hogy adják át nekik a kódexeket. A báró nem volt hajlandó elmondani, hogy hol vannak a kódexek, ezért halálra kínozták.

– Úristen! – szörnyülködtem. – Hát mennyit érnek azok a könyvek?

– Egymillió márkát kínálnak értük.

– Egymillió márka! Szent Isten! Hiszen az rengeteg pénz – mondtam elképedve.

– Az. Ezért kezdett engem érdekelni a dolog – mondta Zsolt. – Izgatott a pénz, az egymillió márka, de főleg a feladat, hogyan-miképpen lehetne megszerezni a kódexeket. Egyszerűen nem bírtam megnyugodni. Attól kezdve csak erre gondoltam, semmi más nem érdekelt, s ott, a kantoni börtönben elhatároztam, hogy megszerzem a kódexeket. Aprólékosan gyűjteni kezdtem az adatokat. A volt gestapóssal, akit egyébként Szentgáli Mátyásnak hívtak, elmondattam mindent, amit erről a Höttl doktorról tud. Ez a Höttl hivatalos műgyűjtő, Münchenben képszalonja, Bécsben pedig régiségkereskedése van. Rámenős, veszélyes fickó, kapcsolatban áll a nemzetközi alvilággal.

– Ez valóban érdekes!

– Ez még semmi! – folytatta Zsolt. – A fickót kifaggattam Endrődyékről is. Abból indultam ki, ha neki a báró figyelése volt a feladata, akkor nyilván sokkal többet tud róluk, mint amennyit elmondott. Igazam lett. Valóságos nyilvántartást hordott a fejében. Elmondta, hogy Babának Bogyay Kázmér nevű gróf udvarolt, hogy Vadász Mónika osztálytársnőjének az apja újságíró és könyvszerkesztő volt. Különös, de én már ott Svájcban gondoltam rád, és belekalkuláltalak a tervembe.

– Éspedig? – érdeklődtem.

– Tudtam, hogy Erdélyben, Marosvásárhelyen élsz, színész vagy, sokan ismernek. Valamit kezdeni lehet veled. A fejemben a terv fogaskerekei már egymásba kapcsolódtak, de semmit sem kezdhettem az ötlettel, mert rab voltam. De aztán a franciák visszatoloncoltak Magyarországra. Néhány napig pihentem, aztán megkezdem az akció tervszerű előkészítését. Tudod öregem, a szervezés ma már tudomány, és dicsekvés nélkül mondhatom, én ennek a tudománynak a doktora vagyok. Utánanéztem a hallottaknak. Megtudtam, hogy Endrődy Baba és férje börtönben van, s ha minden jól megy, két év múlva szabadul, ötvenhétben ítélte el őket a bíróság. Megtudtam azt is, hogy Baba egyetlen barátnője Vadász Mónika, és Babáék a szabadulásuk után nála fognak lakni mindaddig, amíg lakáshoz nem jutnak. Ez újabb ötletet adott. Mégpedig azt, hogy Vadász Mónikánál kell laknom, hogy Baba közelébe férkőzhessek, mert csak Baba ismeri a kódexek rejtekhelyét. Így adódott a megoldás, mi lenne, ha te hazatelepülnél és Mónikánál laknál? Alaposan átgondoltam a dolgot és bizonyossá vált, hogy az ötlet nagyszerű, minden a kivitelezésen múlik. Amikor olvastam az újságban, hogy magyarországi vendégszereplésre jöttök, munkához láttam. Telefonon felhívtam Vadász Piroskát a nevedben…

– Amikor még otthon voltam?

– Baleknak nézel? Bátyó, én Amerikában nőttem fel! Te leszálltál a vonatról, én meg telefonáltam. Elmondtam neki, persze a nevedben, hogy milyen csodálatos Budapest.

– Honnan tudtad, hogy Mónikának Marosvásárhelyen él a rokona?

– Az Árpád fejedelem úti ház házfelügyelőjétől. Fellépés kérdése minden. Azt is megtudtam, hogy Vadász Piroska néni gyógyszerész. A telefonszámát pedig megszereztem a követségtől.

– És megadták?

– Miért ne adták volna meg? Szóval, felhívtam telefonon, megkértem arra, beszéljen Mónikával, adjon nekem befogadási nyilatkozatot, mondja meg neki, hogy a napokban meg fogom látogatni. Piroska néni nagyon aranyos volt, megígérte, hogy beszélni fog Mónikával. Aztán megkérdezte, hogy anyámék tudnak-e már az elhatározásomról. Azt válaszoltam, hogy még nem. Jól van, mondta, ő akkor nem szól nekik.

– Fantasztikus fej vagy! – mondtam, és csodálattal néztem unokatestvéremre. – Amíg én a színházban játszottam, te felkerested Mónikát.

– Így van. És jól elbeszélgettünk egymással, aztán Mónika megírta a nyilatkozatot, együtt elmentünk a közjegyzőhöz és hitelesíttettük az írást. Ott van a kezedben, nézd meg jól! Minden oké?

– Világos minden. Beadom a kérelmemet a bukaresti magyar nagykövetségen, csatolom hozzá a befogadási nyilatkozatot, aztán ha megkaptam az engedélyt, vonatra ülök, Budapestre utazom és felkeresem Mónikát.

– Egy frászt, bátyó! Mónikát én fogom felkeresni a nevedben. Te nem találkozhatsz vele. Abban állapodtunk meg, hogy kisegítelek Párizsba.

– Hogyan?

– Bízd rám! Mindent meg fogsz tudni időben. Kezet rá!

Kezet fogtunk, s ezzel megpecsételtük szövetségünket.

Másnap hazautaztam Marosvásárhelyre, az egyik ügyvéd barátom segítségével megírtam a kérelmet az Elnöki Tanácshoz, elküldtem a kérvényt Bukarestbe, a magyar nagykövetségre, és türelmesen vártam. Május végén értesítést kaptam a nagykövetségtől, hogy az illetékes magyar hatóságok engedélyezik a hazatelepülésemet. Ennek az engedélynek a birtokában kértem a román hatóságoktól az áttelepüléshez szükséges okmányok kiadását. Csak másfél év múlva szállhattam vonatra, és 1962. február 15-én búcsút intettem Erdélynek. Budapesten az állomáson Zsolt várt rám. Megöleltük, megcsókoltuk egymást.

– Gratulálok! – mondta Zsolt – idáig remekül csináltál mindent. Most jön a terv megvalósításának a nehezebb része, de ha a megállapodásunk szerint jársz el, nem lesz semmi baj. – Taxiba ültünk, és Zsolték Bimbó úti villájába hajtottunk. – Édesanyám – mondta Zsolt, és átkarolva a vállamat a kissé hajlott hátú, szép arcú asszonyhoz lépett –, ismerje meg Miklóst, az unokaöcsémet!

– Isten hozott a házamban, fiacskám! – Átölelt, megcsókolt jobbról-balról – esküszöm Jézusra, le sem tagadhatnád, hogy rokonunk vagy, úgy hasonlítasz Zsoltra, mint egyik tojás a másikra. Nem csoda, mindketten nagyapátokra, Fekete Gáborra ütöttetek.

Megvártam, míg nagynéném kiment, aztán megkérdeztem:

– És most hogyan tovább?

– Jól figyelj! – mondta Zsolt –, holnap elmégy a fényképészhez és Bohus Pál névre csináltatsz legalább húsz darab igazolványképet. Bohus a Zöldmáli út tizenkettőben lakik. Tanuld meg. Bohus útlevelével fogsz Nyugatra utazni. Világos? Az útlevélben persze a te fényképed lesz.

– De hogyan teszitek bele az én fényképemet?

– Nem is mi tesszük bele, hanem az útlevélosztály.

– Ez magas nekem.

– Nézd meg jól ezeket a képeket!

Átvettem a két levelezőlap nagyságú fényképet. Az egyiken egy sűrű, hosszú hajú, dús szakállú, bajuszos férfi nézett rám, arcából, jószerivel csak a szeme és ívelt orra, erős, vastag szemöldöke látszott.

– Ki ez a pasas? Marx Károly? – kérdeztem.

– Bohus Pál.

– Ez a szörnyűség?

– Igen, most így néz ki.

A másik képre néztem. Viszonylag fiatal, megnyerő arcú férfi mosolygott rám, barna haját rövidre nyírva, oldalt elválasztva viselte, öltönye csíkos volt, inge fehér, nyakkendője pöttyös.

– És az kicsoda?

– Bohus Pál – mondta Zsolt, és öntelten mosolygott rám.

– Fantasztikus. Senki sem ismerne rá. – S valóban, a hatás döbbenetes erővel hatott rám. Megismételtem.

– Senki sem ismerne rá.

– Erről van szó. Nem veszel észre valamit?

– Hasonlít rám. De rád is.

– De még mennyire. Hónapokig tartott, míg rátaláltam erre a fickóra. Az az igazság, bátyó, hogy minden embernek él valahol egy hasonmása.

– Ha szakállt, hosszú hajat viselt, hogy találtál rá?

– Kértem tőle olyan fényképet, amely akkor készült, amikor nem viselt szakállt. De ismétlem, hosszú hónapokig kerestem ezt a fickót, mert mindennek stimmelnie kellett, ne legyen útlevele, de kaphasson, és így tovább. Nos, Bohus levágatja a szakállát, haját, bajuszát, aztán a te fényképeddel kér magának új személyazonossági igazolványt. A fontos, hogy te holnap, mielőtt a fényképészhez mégy, kicsit igazítsd át a hajadat, szemöldöködet ennek a képnek az alapján. Egyforma magasak vagytok, a te szemed is kék, neki sincs különös ismertetőjele, neked sincs. Bohus megkapja az új igazolványát, ezután beadja az útlevélkérelmét, amelyhez megint a te fényképedet fogja csatolni. A vállalat…

– Hol dolgozik? – kérdeztem.

– Egy elektroakusztikai tervezőintézetnél. Tanulmányútra akar menni saját pénzén Ausztriába, Németországba és Franciaországba. A vállalat támogatja a kérését, és úgy döntött, hogy mivel az utazás az intézet érdeke is, ezért az útlevél kiváltását és a vízumok megszerzését az intézet útlevelese intézi. Azoknak pedig már jól beolajozott kapcsolataik vannak. Remélem most már minden világos.

– Azt hiszem, igen.

– Akkor bátyó, most ideadod az irataidat, de mindet! Én pedig odaadok két gépelt oldalt, az életrajzom van rajta leírva. Jó szerep, hibátlanul be kell tanulnod.

– Azt istenit, még szerepet is tanulnom kell!

– De még mennyire! Én például készültem belőled. Elolvastam a nyilatkozataidat, tudom, hol jártál iskolába, hol érettségiztél és mikor.

Döbbenten hallgattam.

– Bocsáss meg, de mindezt kitől tudod?

– Az elvált feleségedtől. Szirmai Anikótól.

– Kitől tudtad meg, hogy nős voltam?

– Hát ez az – nevetett Zsolt. – Még annak idején, amikor Piroska nénivel beszéltem telefonon, megkérdezte, hogy találkozom-e a volt feleségemmel. Kivel, kérdeztem meglepetten. Hát Anikóval, te okos. Vagy nem Szirmai Anikó volt a feleséged? De igen, dadogtam, de nem tudom, hogy hol lakik. Szégyelld magad! – mondta Piroska néni, de megmondom, ha akarod. Persze, hogy akarom. Megadta volt feleséged címét. Így kerestem fel Anikót a Gorkij fasori lakásán. Gondolom tudod, hogy jó nevű orvos lett, a férje is az. Aztán sokat beszélgettünk. Mindent tőle tudok.

– Ne beszéljünk róla! – mondtam rosszkedvűen, a feltóduló emlékek megviseltek. Amíg én a fronton voltam, a feleségem összeállt Avas Imrével, a barátommal, aki szerencsésen megúszta a katonaságot, mert az apja elintézte a felmentését. Három gyerekük van, ha jól tudom.

– Nos bátyó, tanulj és sminkeld magad!

Zsolt nem maradt vacsorára, elment. Jó étvággyal ettem, és hosszasan elbeszélgettem Bori nénémmel, aki az amerikai évekről mesélt, a bostoni lakásukról, a magyar étkezdéjéről. Fényképeket vett elő, mutogatta a felvételeket, magyarázatokat fűzött hozzájuk. Több olyan fotót is mutatott, ahol Zsolt egy jóképű, magas fiúval állt valamelyik parkban.

– Ki ez a gyerek? – kérdeztem kíváncsian.

– Joe Parker – magyarázta nagynéném –, Zsolt testi-lelki jó barátja volt. Parker tiszti iskolát végzett, aztán hivatásos bűnöző lett. Pedig a háborúban hős volt. Sokszor írtak róla a lapok. Tudod, ő vitte bele Zsoltot is mindenféle szörnyűségbe. Neked elárulom, fiacskám, a háború után azért jöttünk haza, hogy Zsoltot elválasszuk Parkertől. De nem lehetett. Pár hónapig itt élt velünk, aztán nem bírt magával, megint útra kelt. Több mint tíz évig nem láttam, aztán egyszer Svájcból kaptam tőle levelet. A börtönből írt. Most megint valamiben töri a fejét. Pedig amúgy okos és jószívű. Abban bízom, fiacskám, hogy a jóisten megsegíti őt. – Még sokáig beszélgettünk, mert mindent tudni akartam unokatestvéremről. Vacsora után, a szobámban elővettem a legépelt életrajzot, s mintha szerepre készülnék, elemeztem, tanultam, s megpróbáltam azonosulni Zsolttal. Reggel korán ébredtem, bementem a fürdőszobába, magammal vittem sminkkészletemet, a tükör elé ültem, néztem Bohus fényképét, és finoman maszkírozni kezdtem az arcomat. Úgy éreztem, hogy tökéletes munkát végeztem. Megreggeliztem, aztán elmentem a Mártírok útján egy gyorsfényképészhez, csináltattam húsz darab igazolványképet. – Délután két órakor érte jöhet, mondta a fényképész, és beírta a könyvbe: Bohus Pál, Zöldmáli út 12.

Ebéd után visszamentem a fényképekért. Már az utcán összehasonlítottam Bohus fényképével, s megállapítottam, nagyon jól sikerült a maszkírozás. Hazasiettem. Zsolt egy férfi társaságában már türelmetlenül várt rám. Azonnal ráismertem Bohus Pálra. Bemutatkoztunk egymásnak. Bohus elkérte a fényképeket. – Adjon ide legalább tizenötöt, mert a vízumokhoz is kell!

Átadtam a képeket.

– Oké, minden rendben lesz! – mondta a férfi. – Itt van az életrajzom a borítékban, tanulja meg, és sok szerencsét! Március 20-án Zsolt átadta nekem a Bohus Pál névre kiállított útlevelet. A vízumok is benne voltak.

– Itt van a vonatjegyed! – mondta. – Holnap reggel elutazol Bécsbe. Ez a Nemzeti Bank kiviteli engedélye – ezer dollárról, Bohus nevére szól, és itt van a Nemzeti Bank csekkje is. Tedd el!

– Honnan van Bohusnak ezer dollárja?

– Bátyó, mondtam már, hogy a szervezés tudomány. Az a francia cég küldte Bohus utazási számlájára, amelyik meghívta tanulmányútra. És itt van annyi schilling és frank, amennyit mint turista magaddal vihetsz. Be van írva az útleveledbe. De most még várj egy kicsit! Felhívom Bécset. – Tárcsázott, az interurbánközpont jelentkezett. Bemondta a bécsi számot, és doktor Ervin Höttl címét.

– Sürgősre kérem, kisasszony!

– Jegyeztem!

Jó félórát kellett várnunk, amíg a bécsi szám jelentkezett. Úgy tartotta a kagylót, hogy én is hallhassam Höttl hangját.

– Doktor Ervin Höttl. Parancsoljon!

– Üdvözlöm! Varga Zsolt vagyok.

– Jó napot, Varga úr!

– Megkapta a levelemet?

– Megkaptam. És nagyon kíváncsi vagyok, hogy mit tud mondani nekem. Mikor indul?

– Holnap reggel a hét-tizenötössel. Hol találkozunk?

– Hát kérem. Nickelsdorftól Bécs felé van egy panzió, a neve Tearózsa. Ott fogom várni holnap este fél nyolckor. Ha maga előbb ér oda, várjon meg! A tulajdonost Karl Lächnernek hívják, de a nevemet ne említse neki!

– Rendben van! – mondta Zsolt. – Ott leszek.

– Akkor a viszontlátásra!

– Jó éjszakát, doktor úr!

Zsolt letette a kagylót, aztán elégedetten rám nézett.

– Te is velem jössz? – kérdeztem.

– Én? Már megbocsáss, én vagyok Varga Zsolt?

– Értem, tehát nekem kell találkoznom Höttl doktorral.

– Neked bizony! Ez azt jelenti, hogy Bécsből taxival vagy autóbusszal vissza kell menned a Tearózsa panzióba. Az útleveledet eldugod, és Varga Zsolt néven kell bemutatkoznod. A panziósnak azt mondod, hogy átlógtál a határon.

Salgó minden szót megjegyzett. Míg a történetet hallgatta, álmosan leeresztette nehéz szemhéját, de azért ébren figyelte Feketét.

– Hol van az útlevele?

Fekete bőröndjének rejtett rekeszéből elővette útlevelét.

– Parancsoljon, felügyelő úr!

Salgó átvette az útlevelet.

– Jó – mondta –, ügyes! – Eltette az okmányt és az órájára nézett. – Tehát fél nyolckor fog találkozni Höttl doktorral.

– Igen, fél nyolckor.

Salgó arca megrezzent. Pontosan két évvel ezelőtt, alighogy átvette a rezidentúrát, az egyik ügynök jelentette, hogy egy magyar származású, többszörös milliomos nyugatnémet műkereskedő, bizonyos Höttl Ervin, Magyarországról védett műalkotások kicsempészésével foglalkozik. Az ügynök jelentésének nagyon megörült, mert azt bizonyította, hogy Varga Zsolt annak idején, mielőtt átadta a magyar hatóságoknak, valójában igazat mondott. Höttl doktor az ügynök jelentése szerint Münchenben él, de Bécsben is van lakása. Salgót érdekelni kezdte Höttl doktor múltja. Az órájára nézett.

– Figyeljen rám, művész úr! – Mi most lemegyünk a bárba. Megvárjuk, míg befejezi a tárgyalását Höttl doktorral, utána találkozunk. Semmi ostobaságot ne kövessen el! – Felállt, megbiccentette a fejét, aztán magára hagyta a férfit.

Salgó még annak idején a panzió néhány szobájában elhelyeztetett egy-két lehallgatókészüléket. Ilyen szoba volt az emeleti hetes. Lement Lächnerhez. Joquain a bárpultnál ült és sört ivott. Salgó intett Lächnernek.

– Parancsoljon, őrnagy úr!

– A kettes vendégszoba kulcsát kérem!

– Rögtön hozom! – Beszólt a konyhába: – Stefi, egyikőtök álljon a pult mögé!

– Igenis, papa! – hallatszott a konyhából egy üde hang, és a következő pillanatban megjelent egy szép arcú, szőke, miniszoknyás lány. Nem volt több tizennyolc évesnél. Kedvesen Salgóra mosolygott.

– Csókolom, Otto bácsi! Hogy tetszik lenni?

– Mikor ilyen szépséget látok, megfeledkezem az öregségről. Adj kislányom egy konyakot!

– Igenis! – Stefi öblös pohárba öntötte az italt, és a pultra tette.

– Mi van a tanulással? – Salgó ivott a konyakból.

– Idén érettségizem. Aztán jön az egyetem. De esténként segíteni kell a papának, hála istennek telt ház van. – Valóban, az étteremben majdnem minden asztal foglalt volt, a pincérek alig győzték a felszolgálást, a bárban is sokan ültek.

Lächner visszajött, átadta a kettes szoba kulcsát. Salgó megköszönte, és Joquain kíséretében végigment a folyosón, majd benyitott a vendégszobába. A „kettes” annyiban különbözött a többi szobától, hogy az ággyal szemközt lévő fal mellett nem öltözködőasztal és sublót állt, hanem azok a technikai berendezések, amelyekkel nemcsak lehallgatták a szobákban folyó beszélgetéseket, hanem magnóra is vehették. Joquain kezelte a műszereket, a keverőasztalt, a hangszórókat, a zajszűrőket, a magnetofont is. A hadnagy a készüléket rákapcsolta az emeleti hetes szobára. Salgó szivarra gyújtott, lehunyta a szemét és türelmesen várt. Hamarosan kopogtattak.

– Herein! – Megismerték Fekete hangját.

Ajtónyitás, csukódás.

– Jó estét, Varga úr!

– Jó estét, kedves doktor! Helyezze magát kényelembe!

– Köszönöm! Örülök, hogy személyesen is megismertem. Sokat hallottam magáról.

– Ezt nem mondja komolyan.

– De igen, nagyon komolyan mondom. Nem zavarja, ha rágyújtok?

– Kedves doktor úr, érezze magát otthon!

– Köszönöm! Ismeri ezt a szivarmárkát? Franz-Josef.

– Nem, nem ismerem.

– Igen finom. Erős, de aromája van. Megkóstolja?

– Igazán kedves, de megmaradok az én Csongoromnál. Kérdeznék valamit, doktor úr.

– Minden váratlan kérdésre felkészültem. – Halk kuncogás.

– Miért itt találkozunk, miért nem Bécsben?

– Hogy is mondjam? Nos, egyszerű a magyarázat. Lächner barátom panziójában biztonságban érzem magam.

– Értem. Azt is elárulná nekem, hogy kitől hallotta azt a sok jót rólam?

– Nem titok. A csapatom egyik tagjától, akivel maga együtt pihent Zürich mellett.

– Szentgáli Matyi.

Igen, tőle. Már szabadult és nagyon elismerőn nyilatkozott magáról. Szerinte ön zseniális szervező, rámenős.

– Matyi eltúlozza a dolgokat.

– Nem hiszem. Én hiszek Matyi emberismeretében. Kedves Varga úr, megkaptam a levelét. Igen érdekes mindaz, amit leírt. Nem tagadom, izgalomba hozott. Megbízómat a kódexek ma is nagyon érdeklik. Bevallom, engem is. Csak valahogy úgy vagyok vele, hogy már nem hiszek a létezésükben. Legutóbb ötvenötben jártam Budapesten, találkoztam Endrődy Baba barátnőjével…

– Mónikával.

– Maga honnan tud erről a találkozásról?

– Kedves doktor úr, én sok mindent tudok. Többet, mint amennyit maga feltételez rólam.

– Őszintén szólva ennek igencsak örülök. Szeretek együtt dolgozni okos, sokat tudó emberekkel. Eltalálta, Mónikával beszélgettem. Azt mondta, hogy a kódexek biztos helyen vannak, ketten ismerik a rejtekhelyet, Endrődy Baba és férje, gróf Bogyay Kázmér.

– Igen, ez helytálló.

– A levelében azt írta, hogy Baba és férje szabadult.

– Ez év januárjában.

– Most hol laknak? Mónikánál?

– Nem. A Pozsonyi út és Katona József utca sarkán, egy háromszobás lakásban.

– Maga Baba megbízásából beszél velem?

– Nem, doktor. A magam nevében beszélek. Babától sohasem fogja megkapni a kódexeket.

– Miért nem?

– Mert én megakadályozom. Vegye úgy, hogy a kódexek az én tulajdonomban vannak.

– Mondja, Varga úr, nem túlságosan magabiztos ön?

– Minden okom megvan rá, hogy az legyek.

– Valamit elfelejt, barátom. Nekem nem ez az első üzletem. Én nem vagyok kezdő. Nekem Budapesten is vannak embereim.

– Ezzel mit akar mondani, doktor úr?

– Csupán annyit, hogy mások is érdekeltek ebben az egymillió márkás üzletben.

– Ezek csak kósza híresztelések, találgatások.

– Nem hinném. Megbízható forrásból tudom, hogy mások is érdekeltek az üzletben.

– Mennyit ér magának ez az információ?

– Tízezer márkát, ha konkrét…

– Kevés, mert konkrét.

– Tizenötezer!

– Számolja le!

– Csak csekket adhatok.

– Töltse ki!

Hosszú csend.

– Tessék! És most halljuk!

– A franciákat is nagyon érdeklik a kódexek. Egy bizonyos csoportot. Ennek a csoportnak a megbízottja Otto Dürfilger.

– Otto Dürfilger? Nem francia név.

– Valamikor magyar volt, akárcsak Ervin Höttl.

– Értem! Hol lakik ez a Dürfilger?

– Amikor én tárgyaltam vele, Párizsban lakott. A címét nem ismerem. De ha Bécsben elmegy a Mozart utcában a D’OLRIOL céghez, azt hiszem, ott megmondják magának, hogy hol találja meg Otto Dürfilgert.

– Köszönöm! Még valamit. Maga szerint mennyi idő alatt üthetjük nyélbe az üzletet?

– Szerintem két-három hónap alatt.

– Köszönöm! Mikor utazik vissza?

– Talán holnap. Meg kell várni a kamionosomat.

– Akkor sok szerencsét!

– Viszontlátásra, doktor úr!

Ajtónyitás, léptek, ajtó csukódása.

Salgó lepottyantotta szivarjáról a hamut, és töprengve nézett maga elé.

Joquain kikapcsolta a készüléket.

– Valami baj van, őrnagy úr?

– Még nem tudom – mondta Salgó. – Zárjon le mindent, kapcsolja be a riasztóapparátust és menjünk.

Néhány perc múlva újból ott ültek Fekete szobájában.

– Nos, hogy sikerült a találkozó? – kérdezte Salgó.

– Azt hiszem jól játszottam a szerepemet. – Aztán őszintén elmondta, hogy miről beszélgetett Höttl doktorral.

– Mondja, mit tud maga arról a Dürfilgerről? – kérdezte Salgó.

– Csak annyit, amennyit Höttl doktornak elmondtam. Zsolt, ha visszaemlékszem, úgy jellemezte, hogy veszélyesen jó fej. Nem szabad ujjat húzni vele. És még azt is mondta, meggyőződése, hogy Höttl doktor a nyugatnémet hírszerzők embere, s mint olyan, biztosan érdekelné Dürfilgert.

– Miért gondolja ezt Varga?

– Meggyőződése szerint Otto Dürfilger szenvedélyesen vadászik a volt és még ma is bujkáló nácikra.

– Értem! – A színészre nézett. – Most mit csináljak magával?

– Felügyelő úr, engedjen továbbutazni Párizsba!

– Egy feltétellel.

– Éspedig?

– Figyeljen rám! – Jó másfél óráig beszélgettek, aztán Salgó visszaadta Feketének az útlevelét, és elbúcsúzott tőle. Az ivóban magához intette Karl Lächnert.

– Kedves Karl, miért nem említette nekem sohasem, hogy ismeri Höttl doktort?

– Nem kérdezte, őrnagy úr! De mindent elmondok, amit tudok róla.

– Helyes! Hallgatom! – Leültek, Lächner beszélni kezdett. Joquain hadnagy pedig bekapcsolta a zubbonyába rejtett miniatűr magnót. Nem értett magyarul, de szerette volna tudni, hogy Karl Lächner mi mindent mond Salgónak.