TIZEDIK FEJEZET

Az idő melegre fordult, Varga egyre idegesebb lett. Egyik este, úgy kilenc óra előtt, felkereste édesanyját. Előtte alaposan megfigyelte a környéket, a szomszéd villákat, az út mellett parkoló gépkocsikat, és az volt a meggyőződése, hogy a rendőrség nem ellenőrzi édesanyját. Mindezek ellenére, azért nagyon óvatos volt, és nem a villa főbejáratán ment be, hanem azon az oldalkapun, amelyet még az apja csináltatott, hogy azon át szállítsák a tűzifát és a szenet a pincébe. Kulcsa volt az oldalkapuhoz és a pincebejárathoz. Nem gyújtott villanyt, ismerte a járást. A pincéből fel lehetett menni a lakásba. Anyja még nem aludt, a televíziót nézte. Varga beköszönt az előszobából.

– Anyám, eressze le a redőnyöket! – mondta. – Nem akarom, hogy meglássanak.

– Megyek, fiacskám! – mondta az asszony, és serényen az ablakhoz lépett, leeresztette a redőnyöket. – Bejöhetsz!

Varga bement. Megölelte, megcsókolta anyját.

– Mi újság van, édesanyám?

– Ülj le, kisfiam. Nem vagy éhes?

– Azt kérdeztem, hogy mi újság van. – Varga leült és várta anyja válaszát.

– Kerestek, kisfiam. A rendőrség…

– Mikor?

– Két héttel ezelőtt. De lehet, hogy van annak már három hete is. Azt kérdezték, hogy hol vagy? Mondtam, hogy nem tudom. Február tizennegyedikén elmentél, és én azóta nem láttalak.

Varga rágyújtott. A hamut nem a hamutálba szórta, hanem egy papírra, melyet a tenyerében tartott. Ez is az óvatossághoz tartozott, tartania kellett a váratlan látogatóktól, s ha hamut vagy csikket találnak a hamutálban, anyját könnyen szóra bírhatják a nyomozók.

– Más nem keresett?

– De igen. Egy magas férfi. Olyan idős lehetett, mint te. Magyarul beszélt, de nekem az volt a benyomásom, hogy nem Magyarországon él. Hogy miért gondoltam erre, nem tudom. Mondott valami nevet, de nem értettem… Az volt az érzésem: úgy mondta, hogy ne is értsem.

– Hogyan nézett ki?

– Göndör, koromfekete haja volt, mint a négereknek, az orra pedig keskeny, a szája pedig húsos, szóval olyan vastag.

– Baumann – mondta alig hallhatóan Varga –, Baumann-Szentgáli. – Anyjára nézett. – Nem üzent semmit?

– Annyit mondott, hogy nagyon szeretne beszélni veled. Megígértem, hogy ha előkerülsz, átadom az üzenetét. Valami olyasmit is említett, hogy Svájcban voltatok együtt.

– Kösz, mama! Tudom, ki volt az illető. Ha újból keresne, kérdezd meg tőle, hol találhatom meg. Írja fel a címét és a telefonszámát. Aztán értesítsen Horváth Emilnél. De ne a lakásból telefonáljon.

– Ugyan már, fiacskám, ne nézz engem bolondnak! Tudom én jól, hogy mit kell mondanom. Adjak valami vacsorát, fiacskám? Maradt délről finom bableves. Megmelegítem, jó?

Varga az édesanyját nézte. Istenem, gondolta, mennyi szomorúságot okozott neki. És boldogságot? Talán csak akkor, amikor visszajött a háborúból. Igen, anyja akkor boldog volt, és akkor is, amikor közölte vele, hogy nem ellenkezik, ő is hazatelepül Magyarországra. Ilyen anya nincs még egy a világon. Börtönbe zárják a fiát, ő nem tagadja meg, hanem hűségesen várja vissza. Minden Isten akaratából történik – szokta mondani édesanyja. Ő pedig nem pörösködik Istennel, ha úgy rendelkezett, hogy fiából betörő vagy szélhámos legyen, annak bizonyára oka van. Szegény anyám, ha nem lennél ennyire mélyen vallásos, vajon megértenél-e?

Az asszony megterítette az asztalt, aztán bevitte a levest, szedett a tányérba és szeretettel nézte jó étvággyal falatozó fiát.

– Istenem, majdnem elfelejtettem! – mondta hirtelen, és felállt. – Leveled van. – Még múlt héten érkezett. Mindjárt hozom. De feledékeny vagyok.

– Honnan jött? – Varga felnézett a tányérból.

– Valami Bohus Pál írta. Ha jól láttam, Franciaországból írt.

– Hol van a levél?

– Máris hozom. – Kisvártatva visszajött, kezében a levéllel. Átadta Vargának. A férfi forgatta, nézegette, szerette volna tudni, hogy a rendőrségen felbontották-e. Ki tudja? Ezt így megállapítani nagyon nehéz. Elolvasta a feladót. Paul Bohus. Rue de Wagram 19. Paris 1139822. Félretolta a tányért. Akkor vette észre, hogy a levél címzése elég furcsa. Fekete Miklós színművésznek, özv. Varga Mihályné címén. Ügyes, úgy látszik Miklós tanulékony. Felbontotta a borítékot, kivette belőle a levelet.

„Kedves Művész Uram!

Elnézést kérek, hogy megkésve írok, de ki kellett pihennem az út fáradalmait. Megígértem, hogy Párizsból feltétlenül írok. Ez a levél ígéretem megtartásának bizonyítéka. Nos, ami a lényeget illeti, Petru Viktolennel megállapodtam, hogy egyelőre nem játszom, hanem bekapcsolódok a szervezési munkába, és tehetségem szerint segítem őt. Amolyan tanácsadó, szervező leszek mellette.

Találkoztam unokaöcsémmel, Zsolttal, akinek nagyon furcsa kalandja volt Nickelsdorf mellett a Tearózsa nevű panzióban. Amit most leírok, azt tőle tudom. Kivett egy szép szobát az első emeleten, úgy tudom a hetes számút. Kényelembe helyezte magát, amikor is megjelent a szobájában a bécsi rendőrség egyik felügyelője egy hadnagy társaságában. Kérte az útlevelét, aztán közölte, hogy Varga ellen letartóztatási parancsa van. Varga szorult helyzetbe került, mert a Walter Bischof néven bemutatkozó felügyelő, bár nagyon kedélyesen társalgott, látszott, hogy komolyan gondolja mindazt, amit mond. Elmesélte, hogy 1959-ben ő is találkozott egy Varga Zsolt nevű szabadult rabbal, aki Svájcból Franciaországba szökött. Többhetes kihallgatás után ő adta át Vargát a magyar hatóságoknak. Aztán jóval később kiderült, hogy ez a Bischof nem is Bischof, Otto Dürfilgernek hívják. A kellemetlen dolog Varga szerint az, hogy Dürfilger tudott Höttllel való találkozójáról, sőt valószínűleg arról is, hogy a könyvekről beszélgettek, mert Höttl távozása után Dürfilger elővette Vargát, sarokba szorította, és Vargának a szabadsága fejében mindent el kellett mondania.

Egyébként Zsoltnak az a véleménye, hogy doktor Höttl mindenre elszánt, sötét gengszter. Jó lesz vigyázni rá. Lényeg az, hogy Dürfilger betartotta a szavát, és Vargát szabadon engedte. Hát ezt akartam elmondani. Drága Művész úr, nagyon vigyázzon magára! Zsolt kért meg arra, hogy a vele történteket írjam meg magának, mert ő nem akar írni. Szeretettel üdvözlöm, drága édesanyjának pedig kézcsókomat küldöm.

Bohus Pál.”

– Érdekeset ír?

– Meglehetősen – mondta elgondolkozva Varga, és azon tűnődött, hogy most mit tegyen? Elégesse a levelet? És ha lefényképezték, aztán adott esetben a pofájába vágják, hazudtál Varga. Ha megmutatják a levelet a rendőrségnek, azt is meg kell magyaráznia, hogy ki az a Bohus Pál és Fekete Miklósnak miért erre a címre írt, s miért nem a Vadász Mónika címére az Árpád fejedelem útra. Anyjára nézett.

– Édesanyám, maga miben állapodott meg azzal a rendőrtiszttel, aki itt járt?

– Arra kért, hogyha levél jön tőled, akkor szóljak neki. Felírta a nevét és a telefonszámát.

– Hol van?

– Az imakönyvemben. – Az asszony bement a hálószobájába, és néhány másodperc múlva visszajött egy cédulával. – Tessék, fiacskám!

– Varga átvette a papírdarabkát. Jármai Sándor főhadnagy, olvasta. Szóval a Sanyika járt itt, a presszó vendége.

– Anyám, ezt a levelet most elégetjük. – Meggyújtotta a borítékot és a levelet a hamutartóban, aztán a pernyét bedobta a vécébe és lehúzta. – Figyeljen rám, jó anyám! Ha jönne ez a főhadnagy vagy valaki más, és azután érdeklődnének, hogy jött-e levél valahonnan, mondja azt, hogy tőlem nem kapott levelet, de jött egy levél Párizsból, valami Bohus Páltól, magának fogalma sincs róla, hogy kicsoda. A levél Fekete Miklós nevére érkezett, de maga nem ismeri ezt az embert. Magánál sohasem lakott Fekete Miklós, ezért a levelet fel sem bontotta, hanem darabokra tépte és leeresztette a vécén.

– Hazudjak, édes fiam?

– Anyám, ez a jóisten akarata. Mint az is, hogy én nagyon szeretem magát.

– Jól van, kisfiacskám, ha úgy gondolod…

– Igen, anyám, most ezt kell tennünk. – Felállt. – Mennem kell. – Megölelte, megcsókolta anyját, aztán a pincén és az oldalkapun át távozott. Szemekélt az eső, lassú léptekkel elindult a Statisztikai Hivatal felé. Az egyik villanylámpa alatt megnézte az óráját. Tíz óra elmúlt. Megállt a taxiállomásnál. Kihozhatta volna a garázsból az Opelját, aztán legyintett. Ne kísértse az istent senki se fölöslegesen – jutott eszébe anyja intelme. Hamarosan megérkezett egy taxi, Varga beült, bemondta a címet, aztán kényelmesen hátradőlt az ülésen. Az ablaktörlő lapátja ritmikusan lehúzta az esőcseppeket az üvegről. Varga gondban volt. Azon tűnődött, hogy Szentgáli Mátyás mit akar tőle és honnan tudta meg a lakáscímét. Ez semmi jót nem jelent.

A taxi megállt. Varga fizetett. Tisztességes borravalót adott a gépkocsivezetőnek, aki szinte meghajolva köszönte meg. Varga kinyitotta a kaput és felment a lakásba. Már a lépcsőházban hallotta a porszívó zaját. Persze, nem tévedett: Erzsi takarított, a szőnyegeket porszívózta.

Varga becsukta az ajtót.

– Ilyenkor kell porszívózni? – Hangja ingerült volt.

Erzsi leállította a motort, és a hallból dühösen kiszólt.

– Hát mikor takarítsak, az istenit? Hazaviszem ezeket a rohadt szőnyegeket s otthon kitisztítom.

A hangoskodásra Mónika is kijött a szobából, a haját hozta rendbe, a kezében fésű volt, a nyakában törülköző.

– Azok a szőnyegek nem rohadtak! – ordította. – Originál irániak!

Erzsi elhúzta a száját.

– Hogy el ne pottyanjak! Originál – mondja már meg Mónika, hogy hány csomósak azok az originál szőnyegek?

Varga összehúzott szemekkel, szótlanul figyelte Erzsit. Nagyon szép, nagyon kívánatos volt.

– Hogy hány csomósak? – kérdezte Mónika és belefésült a hajába. – Azt én nem tudom. De biztos, hogy mindegyik originál. Ugye megmondtam magának, hogy ne vállalja el Babáéknál a takarítást. Itt van az eredmény. Nálam már csak zárás után takarít, mert máskor nem ér rá.

Erzsi nem szólt semmit, kötényéből egy doboz cigarettát vett elő, rágyújtott, aztán mosolyogva odanyújtotta a dobozt Mónikának.

– Na, gyújtson rá! – mondta. – Nem haragszom, amiért ordibált velem.

Mónika felkapta a fejét.

– Hogy én ordibáltam? – kérdezte, és kivett egy cigarettát a dobozból. – Hogy mondhat ilyet, hogy én ordibáltam?

– Mert ordibált, akár egy oroszlán. De azért tüzet is adok. – Meggyújtotta az öngyújtóját. – Tessék. Amerikai. Nem Winston. Ez Marlboro. De az sem kutya.

Mónika megszívta a cigarettáját.

– Miklós, ordibáltam?

– Hát az igazat megvallva, ordibált, mint a Metro–Goldwyn–Mayer oroszlánja.

– Na látja, Mónika elvtársnő! – mondta Erzsi.

Mónika dühösen válaszolt:

– Maga még viccből se elvtársnőzzön engem.

– Értettem. Ízlik a cigaretta?

– Nem rossz. Ezt is az IKKA-ban vásárolta?

– Ott. Porszívózhatok vagy nem?

– Gondoljon a szomszédokra, Erzsi – mondta Varga.

– Tíz óra után nem szabad porszívózni. – A férfi Mónikára nézett. – Maga elmegy?

– Igen. Át kell mennem Babához – mondta Mónika.

Erzsi a szőnyeg rojtjait igazgatta, de most felnézett.

– Baba nincs otthon. Vidékre utazott – mondta.

– Éppen azért kell átmennem hozzá. Gondolom érti. A pénzét majd megkapja a művész úrtól.

Erzsi még mindig a parkettán térdelt.

– A pénzért én nem vagyok izgatott, Mónika.

– Akkor miért izgatja magát?

Erzsi felállt, az asztalhoz ment, a cigarettájáról lepöccintette a hamut.

– A művész úr megígérte, hogy alkalomadtán meg fog erőszakolni.

– Hagyja már abba ezt a hülyéskedést – mondta dühösen Mónika. – Magának folyton csak azon jár az esze. Meg ne próbálja, hogy a lakásomból nyilvánosházat csináljon. Ez magára is vonatkozik, Miklós. Jól gondolja meg, hogy mit csinál, mert szedheti a sátorfáját és mehet ahova akar.

– Bocsásson meg! – folytatta Erzsi ártatlan, kislányos tekintettel –, én mindezt csak azért mondtam, hogy ne okozzak fájdalmat Mónika nagyságának.

Mónika megpróbált mosolyogni, ám mosolya nagyon kényszeredettre sikerült, amikor idegesen megkérdezte:

– Nekem? Miért okozna fájdalmat nekem?

– Tulajdonképpen nem is én, hanem a művész úr, azzal, hogy engem megerőszakol. Meg aztán az bűn is, ugye? Még akkor is bűn, ha bocsánatos.

Mónika kezdte megérezni, hogy Erzsi gúnyolódik, hülyének vagy legalábbis ostobának nézi őt. Legszívesebben pofon ütné, amiért szemtelenkedik vele. És a legérdekesebb az, hogy Miklós nem szól rá, nem figyelmezteti ezt a kis nyavalyást az illemre, a jó modorra, csak ott áll az ablaknál és mosolyog.

– Mi van magával? – kérdezte, s Erzsi derűs arcát nézte.

– Semmi. Csak nagyon örülök.

Mónika arra gondolt, hogy most kéne hátat fordítani a lánynak, nem szabad válaszolni neki, nem szabadna tovább hallgatnia a pimaszkodásait, mert ő most rendkívül ideges. Kázmér már biztosan ingerült, amiért késik, de valahogyan a teste, a lába nem engedelmeskedett akaratának. Látta Erzsi mosolygó, derűs arcát és megkérdezte:

– Minek örül?

– Hát hogyan is mondjam? – Vargára nézett, aztán szemérmesen Mónikára emelte tekintetét. – Annak, hogy Baba bárónő most nincs otthon, mert tessék elhinni nekem, nagy öröm az, ha két szerető szív meg test egymásra talál. – Vargára nézett. – Ugye, művész úr, igazam van. Ilyenkor megszépül a világ, minden rózsaszínű és kék lesz, ilyenkor érdemes élni, mert az élet csupa móka, kacagás.

– Na jól van, Erzsi – mondta Mónika –, ha lesz időm, akkor tovább hallgatom költői monológját. Viszontlátásra!

– Viszlát, Mónika! – mondta Vaiga.

– Csókolom, drága kisasszony! – Erzsi fölemelte a karját. – Szorítok, hogy minden a helyén legyen!

Mónika már tárcsázott és taxit rendelt, onnan szólt vissza.

– Nyugodjon meg, minden a helyén lesz. – Némi tétovázás után hozzátette mosolyogva. – Az is. – Kiment. Néhány perc múlva hallották, hogy becsapódik az előszoba ajtaja. Erzsi az ablakhoz ment, félrehúzta ujjnyira az elsötétítőfüggönyt, közben Kozma híres sanzonját, a Hulló falevelet dúdolta, Varga meg azt gondolta, milyen jó hangja van, s azon töprengett, nem kéne-e megerőszakolni ezt a szép, kívánatos, furcsa teremtést.

– Most ül be a taxiba – mondta Erzsi olyan hangon, mintha rádióriporter lenne és helyszíni közvetítést adna valahonnan. – A sofőr indít. Elindult. Én is kapcsolok, elindulok és kulcsra zárom az ajtót. – És valóban elindult az ajtó felé. Varga utánaszólt.

– Miért zárja be az ajtót? Tényleg azt hiszi, hogy meg akarom erőszakolni?

– A fenét hiszem! – mondta hangosan az előszobából a lány. – Valamit matatott, aztán visszajött. – Na, itt vagyok, örül, hogy egyedül vagyunk?

– Nagyon. – Varga cigarettára gyújtott, öngyújtóját lassan a zsebébe tette. – Mondja, Erzsi, kicsoda maga valójában?

A lány is cigarettára gyújtott, és lezseren az asztalnak támaszkodott.

– Hogy érti ezt? – kérdezte, és kihívóan nézett Varga szemébe.

– Úgy értem, hogy maga nem takarítónő. Maga valamiért takarít.

– Pénzért.

Varga a lányhoz ment, kifújta a füstöt.

– Ne fűzzük egymást, arany bogaram. Mi a neve? Az igazi?

A lány állta Varga tekintetét, nem jött zavarba.

– A nevemre kíváncsi?

– Igen.

– Az igazira?

– Arra.

– Szatmári Erzsébet vagyok. Hiszen tudja. De most én kérdezek valamit. Maga a rendőrség embere?

Varga csodálkozva nézett a lányra. Dörzsölt, állapította meg magában. Ha sarokba szorítják, támad.

– Honnan vette ezt a blődséget?

– Valamelyik nap Bogyay ezt mondta Babának.

– Maga előtt?

– Nem. De én hallgatózom. Együtt jár a foglalkozásommal.

– Rendőr?

– Takarítónő vagyok.

Vargának nem ízlett a cigaretta, elnyomta a csikket, aztán a lányra nézett.

– Elmégy a francba, anyám!

Erzsi magabiztosan felnevetett.

– Az anyád kicsit erős volt, mert inkább a lányod lehetnék, papa. A franc, ha jó franc, megjárja.

– Erzsi, ne hülyíts! Nem vagy te takarítónő, az biztos.

A lány egyre magabiztosabb lett, kihívóan nézett Vargára.

– Annyira vagyok takarítónő, amennyire te színész vagy.

– Hogy én nem vagyok színész?

– De nem ám. Tudod mi vagy te? Szélhámos vagy. De én becsüllek, mert a fiúm szerint öt kötőtűvel felszeded a mackók zuhaltungjait. És ki tudod kapcsolni a riasztóberendezéseket.

Varga egyre nagyobb érdeklődéssel nézte a lányt.

– Te tudod, hogy mi a zuhaltung?

Erzsi Vargához ment, kedvesen megsimogatta az arcát.

– Öcsikém, amikor te a kantoni börtönben ültél Zürichben, én akkor tanultam a szabás-varrást Kalocsán, a leánynevelő intézetben. Amikor te szabadultál, én akkor lettem házimunkás. Azt hiszem, hogy mind a ketten ugyanazt akarjuk.

– Bogárkám, talányokban beszélsz. Te mit akarsz? Engem?

– A kódexeket akarom. És ha nem tévedek, te is azt akarod megszerezni.

Varga csodálkozva nézett a lányra. Torka kiszáradt, megszomjazott.

– Erre inni kell – mondta, és az italosszekrényhez lépett. – Te is kérsz?

– Nem is keveset – mondta Erzsi.

Miután ittak, Varga megkérdezte.

– Honnan tudsz a kódexekről? A fiúdtól?

– Tőle is hallottam róluk még ötvennégyben. Tizenhét éves voltam. De nem nagyon érdekelt. Tulajdonképpen Kalocsán hallottam róla részletesen. Ha nem tudnád, Baba bárónő is ott ült. De engem nem ismert. Mit gondolsz, miért jöttem ide takarítani?

– Most már sejtem. Ki a fiúd?

– Ha megmondom, összeszarod magad.

– Lehetséges, de van tiszta alsóm.

– Azért nem ártana, ha leülnél.

– Oké, leülök. – Varga leült a fotelba. – Tehát ki a fiúd?

– Szentgáli Matyi.

Varga felugrott a helyéről, az arca elsápadt. Megragadta a lány karját olyan erősen, hogy az felszisszent.

– Csak nem azt akarod mondani, hogy te vagy a Pepita Böske?

– Te mondtad, hogy az vagyok.

Varga megölelte a lányt.

– Böbe, drágám, de boldog vagyok, hogy megismerhettelek. Mi van Matyival? Mit tudsz róla?

– Adj inni!

Varga töltött a poharakba.

– Egészségünkre! – Ittak, azután a férfi újból megkérdezte, hogy mi van Szentgáli Matyival.

– Tavaly szabadult. Megváltoztatta a nevét, az arcát, a haja koromfekete és göndör.

– Mikor találkoztál vele?

– Az idén januárban. Alig ismertem meg. Azt mondta, ha rád talál, megöl.

– Vagy én ölöm meg őt. Úgy látszik, meghülyült. Tudod miért akar megölni? Megmondom. Utálom a nácikat, ő pedig az volt. Nem is akármilyen. Ezt meg is mondtam neki. A szarházi fenyeget?

– Ne dühöngj, művészkém! Ezt a megölési bulit tisztázd vele. Ki kit öl meg? Micsoda jó tévéműsor lehetne ebből. Egy azonban biztos, öcsi…

– Ne mondd állandóan azt, hogy öcsi – fakadt ki Varga.

– Oké, akkor azt mondom, papa, papszi vagy ahogy akarod.

– Túlságosan virgonc és magabiztos vagy – mondta Varga.

– Minden okom megvan rá.

– Böbe – mondta Varga, és megszorította a nő karját. – Túl sokat tudsz, nem félsz, hogy megöllek?

– De félek – mondta Erzsi, és a férfi ujjait lefeszítette karjáról. – Papa, a fenyegetéssel nálam semmire sem mész. Én is dörzsölt vagyok, nemcsak te. Ha nem tudnád, akkor most elárulom neked, amikor beneveztem ebbe a buliba, részletesen megírtam mindent, azt is, hogy valójában te ki vagy, az írást pedig letétbe helyeztem. Ha velem történne valami, téged, papa egy órán belül elkapnának. Tehát ennek a tudatában ölj meg. Persze, ha tudsz, mert papuskám, én nem vagyok könnyű falat. Éppen ezért, azt ajánlom neked, hogy kössünk szövetséget.

Varga figyelmesen nézett a lányra.

– Éspedig?

Erzsi elővette a cigarettáját, rágyújtott, aztán a dobozt odadobta Vargának, aki ügyesen elkapta.

– Szerezzük meg a kódexeket, pattanjunk át a határon, és Münchenben felkeressük Höttl doktort. Én leszek Baba bárónő, te pedig Bogyay Kázmér, így Höttl kifizeti a kódexekért az egymillió márkát. Az már pénz, bárhonnan is nézzük. Aztán áthajózunk Amerikába.

– Hülyeség, Höttl doktor ismeri Babát és Bogyayt is. És még valamit, Szentgáli Matyit kihagynád a buliból?

– Nem tudom. Ezen még gondolkoznom kell.

– Amerika nem jó, mert én ott minimum harminc évet kapok. És az amerikai börtönöket nem szeretem, mert túl sok a buzi. Anyám pedig nekem mindig azt mondta, kicsi fiam, inkább strici legyél, mint buzi. Erről ennyit. Kettő: honnan tudsz te Höttl doktorról?

– Nem vagy valami nagy kombinátor – mondta a lány. – Neked, papa, tudnod kéne, hogy Szentgáli Matyi doktor Ervin Höttl munkatársa és bizalmasa.

– Tegyük föl, hogy megszerezzük a kódexeket. Hogyan visszük ki Münchenbe? Sem te, sem én nem kapunk útlevelet, mert cinkesek vagyunk.

– Ez igaz, papa – mondta Erzsi –, de én Szentgáli Matyi tanítványa vagyok. Matyinak van Budapesten néhány megbízható kamionos haverja. Beülünk a ruhák közé, a haver pedig kívülről az ajtóra nyomja a vámőrség plombáját. A határon nem nyitják fel, csak ha fülest kapnak. Gondolom ez igazán egyszerű.

– Az. De hogyan szerezzük meg a kódexeket? – kérdezte Varga.

– A te dolgod.

– És ha nem sikerül megszereznem őket?

– Az baj. Nem is kicsi. Mert ha Joe Parker és Szatmári Erzsi nem tudja megszerezni, megszerzik mások. Például Bogyay vagy Baba. De te jó vagy Babánál, úgy tudom, megdugtad néhányszor, miért nem bírod őt szólásra? Neked biztosan elmondja, hogy hova rejtette el a kódexeket.

– Bogyay is tudja – mondta Varga.

Erzsi felvette a poharakat az asztalról, és az italosszekrényhez ment. Töltött a poharakba, visszament Vargához, átadta neki az egyik poharat.

– Igyál! – mondta Erzsi.

– Kösz!

Varga ivott és figyelmesen nézett a lányra.

– Azt mondom, neked kell megtudnod Babától, hogy hol vannak a kódexek, mert csak ő ismeri a rejtekhelyet. Végül is nem hozol áldozatot: Baba jó nő és férfiban te sem vagy utolsó.

– Honnan tudod? Veled még nem feküdtem le.

Erzsi megsimogatta Varga arcát, kedvesen, szeretettel, aztán kortyolt az italból.

– Papuska – mondta –, tisztázzunk valamit. Csak én feküdhetnék le veled. Világos? Csak én. Egyébként Baba dicsekedett el Mónikának a napokban, hogy milyen jó veled. Úgy mondta: marha jó.

– Nem akarod megpróbálni velem?

– Örömmel, papa, de nem itt, és nem most. Ha odaát leszünk, csak veled fekszem le.

– Te jó isten. Mikor lesz az. Félek, hogy addig nem tudok várni. Túl jó nő vagy. Ha csak rád nézek…

Erzsi közbevágott, kedvesen, mosolyogva, magabiztosan: – A dumád, papa, világbajnoki. De jól jegyezd meg, engem csak akkor fektethetsz hanyatt, ha én is akarom. Helyesebben, ha én akarom. Világos? Mondd, a múlt csütörtökön mennyit kaszíroztál be a hülyék soroksári társaskirándulásán?

– Túl sok mindenre vagy kíváncsi. Egyáltalán, honnan tudsz a kirándulásról?

– Jaj, édes papa, én mindenről tudok, ami ebben a lakásban és Bogyayéknál történik! Látod, nem vagyok ott, de Bogyay most éppen Mónikát döngeti. A te Mónikádat, aki úgy beszélt rólad, mint a férfiasság istenéről. Aztán Kemény báró is mesélt a soroksári kúszásról és erősen fogadkozik, hogy megöli Parker kapitányt.

– Szegény hülye – mondta Varga.

– Ezért veszélyes, mert hülye – Erzsi hátrasimította a haját, melle kidomborodott, Varga tágra nyitott szemmel nézte.

– Erzsi, nagyon kérlek, feküdj le velem! Értsd meg, hogy kívánlak!

– Fantasztikus fickó vagy papa, úgy látszik, te minden nőt megkívánsz. Tied Mónika, Baba, most engem akarsz. Ne légy telhetetlen. Mindennek eljön az ideje. Azt hiszem, most más dolgunk van. Szerintem le kéne állítani ezt a hülye összeesküvést.

– Te honnan tudsz az összeesküvésről?

– Baba engem is beszervezett. Felszabadító Bizottság, Kard és Kereszt Szövetsége. Hát nem aranyos? Futár vagyok. Esküt tettem.

– Hol? Kinek?

– A presszó irodájában. Babának és Kemény bárónak. Esküszöm az élő, mindenható és mindent látó hatalmas istenre, a magyarok istenére… – Vargára nézett, fénylett a szeme, nagyon szép volt, olyan szép, hogy a férfinak elszorult a szíve és gyűlölettel gondolt Szentgálira, aki ezt a csodálatos nőt elcsábította. Uram isten, Pepita Böske milyen tüneményes lehetett tizenhét éves korában!

– Ne folytasd.

– De a végét hadd mondjam el. – A lány szinte esdekelve nézett a férfira, Varga beleegyezően bólintott. – És ha áruló vagy gyáva lennék, testemet ne fogadja be az áldott magyar föld, legyen a kutyák martaléka.

– Szóval beszerveztek – mondta rosszkedvűen Varga.

– Igen, és ez nekem nagyon nem tetszik. Nem akarok újból Kalocsára kerülni. Ezek az őrültek robbantani akarnak. Láttam, amikor Kemény Frigyes megmutatta Babának a robbanószerkezetet. Szobrokat akarnak felrobbantani. Te vagy nekik a kapitány, rád bizonyára hallgatnak. Állíttasd le az amerikaiak nevében a robbantást. Muszáj! Megmondom, hogy miért. Ha ezek robbantanak, Babáékat egészen biztos őrizetbe veszik. Akkor pedig lőttek a kódexeknek. Egyedül ő tudja a rejtekhelyet.

– Okos vagy, Erzsi, nagyon okos. Most már csak egyre vagyok kíváncsi. Honnan tudtad meg, hogy nem Fekete Miklós vagyok, a színész, hanem Varga Zsolt?

– Megmondom: Matyi mondta el, amikor januárban találkoztam vele.

– Várj! – szólt közbe Varga. – Mi a neve most Szentgálinak?

– Baumann – mondta habozás nélkül a lány. – Walter Baumann, külkeres.

– Oké, folytasd!

– Azt mondta Baumann, vagyis Matyi, amikor szóba kerültél, hogy Parker ejtőernyős volt, jól beszél magyarul, és a jobb karjára egy margaréta van tetoválva, meg a szerelme neve: Angelika. Mutasd a jobb karodat!

– Nyertél, aranybogaram. – Hirtelen átölelte a lányt és szájon csókolta. Aztán azon töprengett, hogy Szentgáli vajon miért vezette félre a lányt. Miért mondta neki azt, hogy Joe Parker jól beszél magyarul és a karjára egy margaréta és Angelika név van tetoválva. Szentgálinak tudnia kell, hogy Parker nem beszél magyarul és a karján semmiféle tetoválás nincs.

Mónika ezen az estén csak nehezen tudta szóra bírni Bogyayt, pedig nagyon odaadóan és engedelmesen szerette. Nehezére esett, mert attól a pillanattól kezdve, hogy belépett az ajtón, szorongott, nem szeretett Baba lakásában szeretkezni. Csapdától tartott, jól ismerte Babát: ravasz és kiszámíthatatlan. Mikor kijött a fürdőszobából, Bogyay már a kedvenc foteljében ült szótlanul, megviseltnek, fáradtnak látszott. Mónika aggódva nézte a férfit, és azon tűnődött, hogy miért is szereti ennyire ezt az embert immár hosszú évek óta? Naplójába is beleírta ezt a szónoki kérdést, de nem tudott válaszolni rá. Szereti, ez minden, nincs indoklás. Miért kell magyarázatot keresni és találni a szerelemre? Vagy az az érzés, amely őt Bogyayhoz fűzi, mélyebb a szerelemnél? Ez már az a bizonyos sírig tartó szeretet, amelynek a mélysége mérhetetlen? Ha őszinte akar lenni önmagához, akkor szégyenkezés nélkül be kell vallania, hogy Miklós izgalmasabb, érdekesebb szerető, jobb vele az ágyban, de Miklóst csak a teste kívánja, lelkileg nem kötődik hozzá. Lehet, hogy Kázmér azért ilyen szótlan, levert, mert már ráunt, már nem szereti őt, csak nem meri megmondani, nem mer elbúcsúzni tőle, nem akar fájdalmat okozni neki? Mikor a szakításra gondolt, fájdalmat érzett a mellében, szeme megtelt könnyel. Lehet, hogy Bogyay csalódott benne, megrettent, amikor elmondta, hogy ő milyen egyezségre jutott Höttllel. Kár volt elmondani Kázmérnak titokban szőtt tervét, hogy a kivándorló útlevelekért képes feladni Höttlt. Ha alaposan végiggondolja az elmúlt napok eseményeit, arra döbben rá, hogy Kázmér akkor változott meg, amikor tervét elmondta neki. Pedig abból nem enged. Megszerzi a kódexeket, nem törődik a következményekkel sem. Kockázat nélkül nincs eredmény, nincs siker. És biztos, hogy Kázmér is boldog lesz. Letérdelt a férfi mellé, megfogta a kezét, megcsókolta.

– Az isten szerelmére kérlek – mondta Bogyay feldúlva – ne szégyeníts meg!

– Drágám, mi van veled? Szótlan, rosszkedvű vagy. Megbántottalak?

– Nem, dehogy! – mondta a férfi, és megsimogatta Mónika arcát. – Nem bántottál meg. Nagyon szeretlek.

– De valami bánt. Valamit titkolsz előttem. Kázmér, én az élettársad vagyok. Bennem megbízhatsz.

A férfi sokáig hallgatott, tekintetét a mennyezetre szegezte, s csak akkor nézett Mónikára, amikor megszólalt.

– Mónika, tudod, hogy kicsoda Parker kapitány?

– Nem tudom. Miklós nekem nem árulta el. Csak azt mondta, hogy ismeri.

– Igen, valóban ismeri. Parker kapitány ugyanis Fekete Miklós.

– Ez nem igaz! – Mónika lehuppant a szőnyegre. – Fekete?

– Igen. Amikor te elmentél, agyon akartam lőni. Háromszor lőttem rá.

– Nem találtad el?

– Vaktöltény volt a pisztolyban, ő cserélte ki még délután, amikor fenn volt nálam.

– De hát miért akartad megölni?

– Nem tudom. Ha megfeszítenek, akkor sem tudom megmondani. Kikészültek az idegeim. Magamnak azzal próbáltam megmagyarázni ezt az őrültséget, hogy féltékeny vagyok…

– Feketére?

– Először azt hittem, hogy Babát féltem. Napok múlva rájöttem, hogy azért vagyok féltékeny, mert ez a kalandor nálad lakik.

Mónika megcsókolta a férfi arcát.

– Drágám, hát nem bízol bennem?

– De! Bízom benned. Én most csak megmagyaráztam, vagy megpróbáltam megmagyarázni, hogy miért akartam megölni Feketét.

– Nem lett volna szabad rálőni – mondta Mónika.

– Még most sem tértem magamhoz. Fekete Miklós lenne Joe Parker? Ez egyszerűen fantasztikus. Mit mondott, miért csapta be Keményéket?

Bogyay részletesen elmesélte, hogy a kapitány miért nem szöktette át Keményéket a határon.

– Ha mérlegeled, drágám – mondta Mónika –, akkor ezt a magyarázatot végül is nagyon logikusnak találod. A kapitány valójában minket védett meg. Azt az őrült Keményt le kell beszélni a szervezkedésről. Persze, neked ezt most már nagyon nehéz lenne megtenned, mert te vagy a Felszabadítási Bizottság elnöke.

Bogyay lágyan simogatta a nő arcát, nyakát, hátát, s úgy érezte, hogy eljött az a pillanat, amikor mindent el kell mondania Mónikának.

– Mónika, valamit el kell mondanom neked!

– Figyelek, drágám!…

– Nekem nincsen semmiféle kapcsolatom az ellenállókkal, őszintén bevallom, én azt sem tudom, hogy vannak-e ma még Magyarországon ellenállók.

Mónika megfordult Bogyay térdén, és szembenézett vele.

– Komolyan beszélsz, Kázmér?

– Halálosan komolyan.

– Akkor mi volt ez az elnökösdi?

– Kitaláltam, hogy nyugodtan találkozhassam veled. Tudod, hogy Baba milyen őrült nacionalista, egyből elhitte a mesémet. Úgyhogy én továbbra is hazudok neki, így legalább mindig elmehetek a „vezetőségi ülésre”. Neked is érdeked, hogy Babáék szemében a Felszabadítási Bizottság elnöke legyek.

– Értem, drágám. Legyél elnök vagy ami akarsz, csak találkozzunk.

– Ne lelkesedj! Amit elmondtam, nem minden.

– Kázmér, ne ijesztgess! Mi van még hátra?

– Egy pillanat! – felállt és átment a másik szobába, valamit matatott a könyvállványnál, s amikor visszatért, a kezében egy magnetofonszalagot tartott.

– Az meg mi a fene?

– Magnetofonszalag.

Mónika kíváncsian nézett Bogyayra.

– Nektek van magnótok?

– Nincsen.

– Akkor minek az a szalag?

– Megvásároltam.

– Kitől?

– Parker kapitánytól. Ez az ember minden beszélgetésünket magnóra vett. Döbbenetes, hogy mi mindent mondtunk egymásnak. Te nekem, én pedig neked. Parker lejátszotta, aztán megkérdezte, hogy Baba mit szólna a felvételhez?

– Gazember! – fakadt ki Mónika. – Közönséges zsaroló.

– Az. Szóval a sarokba szorított.

– Mennyit adtál érte?

– Egymillió márkát.

– Jaj, Kázmér, ne hülyéskedj! Egymillió márkát? Te nem tudod, hogy mit beszélsz.

– Dehogynem tudom. El kellett árulnom neki a kódexek rejtekhelyét.

– Megőrültél?

– Nem volt más választásom. Meg kell értened. Ha a kapitánynak sikerül bemennie a sziklafolyosóba, csak a börtöncelláig mehet, de azt már nem tudja, hogy az elrejtett páncélszekrény hol van és miképpen kell kinyitni.

Mónikát Bogyay szavai nem nyugtatták meg. Valahol azt olvasta, hogy az amerikaiaknak olyan technikai felszerelésük van, amelynek a segítségével megtalálhatják a földben vagy a falban elrejtett kincseket. Bogyayra nézett, aztán elmondta neki, hogy mire gondolt.

– Ne nyugtalankodj, kedvesem! – mondta Bogyay. – Én nem fogom megengedni, hogy a kapitány meglépjen a kódexekkel. – Hangja határozott, elszánt volt. – Én ott leszek és nem fogok visszariadni semmitől sem. Nem vagyok hős. Békében, nyugalomban szeretnék élni, de azt nem tűröm el, hogy egy ilyen kalandor becsapjon.

– Jaj, Kázmér, ha tudnád, hogy mennyire szeretlek!

Megölelte, megcsókolta a férfit. Bogyay érezte, hogy Mónika teste remeg, mintha a hideg rázná.

– Miért remegsz? – kérdezte.

– Nagyon félek, hogy Baba megtudja…

Bogyay felkapta a fejét.

– Mit tud meg?

– Hát hogy te meg én…

– Nyugodj meg, drágám, Baba nem tudhatja meg, és nem is fogja megtudni. Látod a magnófelvételt is megszereztem.

– Látom. De butaság, hogy itt tartod a lakásodban.

– Nem mondanád meg, hogy hol tartsam?

– Add ide, én majd elrejtem otthon. A lakásomban olyan rejtekhely van, amelyet senki sem ismer. És nem is találja meg.

Bogyay habozott néhány pillanatig, aztán átadta a tekercset Mónikának.

– Nem bánom, tedd el! De nem szeretném, ha a kapitány kezébe kerülne.

Mónika arca gondterhelt lett, a férfi észrevette.

– Mi a baj, Mónikám? – kérdezte aggódva.

– Azon gondolkodom, hogy miképpen fogunk mi bejutni a Táncsics utcai házba? És ha bejutunk, mit mondunk a bérlőnek? Kedves uram vagy elvtársam, engedje meg, hogy lemehessünk az alagsorba!

– Őszintén szólva, ezen már én is sokat tűnődtem. Sem én, sem Baba nem juthat be a házba…

– Ezért kell a szervezést a kapitányra bízni – mondta határozottan Mónika. Biztos vagyok benne, hogy bejut a házba is. A pincébe is.

Bogyayn látszott, hogy mélyen gondolkodik.

– Baba mikor jön haza? – kérdezte Mónika, és idegesen körülnézett a szobában. – Félek, hogy váratlanul betoppan. Jobb lesz, ha felöltözöm.

– Ahogy gondolod – mondta Bogyay fáradtan –, bár nem kell aggódnod, mert csak reggel jön haza.

– Kihez ment? Valamit pötyögött nekem is, hogy Kalocsáról szabadult valaki.

– Igen, együtt ült valakivel, akinek nagyon sokat köszönhet. A nevét is említette, de nem jegyeztem meg.

Mónika öltözködni kezdett. A tükörből nézte Bogyay fakó, fáradt arcát.

– Hol lakik ez az asszony? – kérdezte Mónika, és a blúzát kezdte begombolni.

– Valahol Pest környékén. Cinkotán, de nem vagyok biztos benne. Szép vagy, Mónikám!

– Neked vagyok szép, drágám! Csak neked akarok tetszeni, senki másnak. Légy szíves, hívj egy taxit!

– Hány óra van?

Mónika az órájára nézett.

– Hajnali három.