TIZENHARMADIK FEJEZET

Azóta, hogy Baba Walter Baumann-nal találkozott, érezhetően és láthatóan nyugtalan, ideges lett. Megváltozott magatartása feltűnt a presszó vendégeinek is, Mónika figyelmét sem kerülte el. Péntek délelőtt – néhány vendég volt csak a presszóban – meg is kérdezte.

– Mi van veled?

– Honnan veszed?

– Ingerült, ideges, udvariatlan vagy. Mi bajod van? Talán segíthetek.

– Semmi bajom sincs – mondta Baba, és vizes kezét megtörölte a kötényébe. – Napok óta rosszat álmodom, és nappal nem bírom kivonni magam az álmok hatása alól.

Mónika bekapcsolta a kávédaráló gépet. A felpörgő motor zaja egy pillanatra elnyomta hangját, aztán, hogy a motor elérte az előírt fordulatszámot, csendesebb lett, s Mónika újból megszólalt.

– Rosszat álmodtál. Ez csak duma. Mióta a Kalocsáról szabadult barátnőddel találkoztál, megváltoztál, nem lehet rád ismerni. Már a vendégek is panaszkodnak.

– Szarok a vendégekre! Örüljenek, hogy kiszolgálom őket. Mit várnak tőlem?

– Mondom, hogy megváltoztál – mondta Mónika, és kikapcsolta a gépet. A megdarált kávét a rozsdamentes fémdobozba öntötte. – Azelőtt te sohasem voltál közönséges.

– Most az vagyok – mondta határozottan Baba –, és akinek ez nem tetszik, tehet egy szívességet! – Idegesen cigarettára gyújtott.

Lacika két üveg sört, két féldeci barackot, két duplát rendelt, Mónika a kávékat tette a tálcára, Baba kimérte a pálinkát, aztán a jégszekrényből kivette a két üveg sört. Lacika elsietett a tálcával. Baba figyelte őt, majd elkapta Varga mosolygós tekintetét. Visszamosolygott rá. Varga a raktárból a sörösüvegeket hordta be, gyors, ügyes mozdulatokkal berakta a jégszekrénybe, az üres üvegeket a rekeszekbe helyezte és visszavitte a raktárba.

– Mondanék én valamit neked, Baba! – Mónika cigarettára gyújtott.

– Hát mondjad!

– Néhány dolgot tudomásul kéne venned.

– Éspedig? – Baba közelebb lépett Mónikához. – Mit kéne tudomásul vennem?

– Például azt, hogy megváltozott a világ. Valóban, tizenöt évet ültél, és eközben megfeledkeztél arról, hogy mások lettek a körülmények. Az okos emberek már tudomásul veszik, hogy Magyarországon szocialista rendszer van. Ez történelmi realitás. Nem fordítható vissza, nem változtatható meg.

– De igen! – replikázott szenvedélyesen Baba. – Meg kell változtatni a rendszert. Én nem akarok ebben a világban élni. Én nem vagyok és nem leszek megalkuvó. Te beadtad a derekadat a rendszernek, de én nem adom be. Soha!

Mónika kávét tett a gépbe, ráengedte a gőzt, várt egy kis ideig, lehúzta a kart.

– Tudod, Mónika, néha elgondolkodom, hogy valójában te melyik oldalon állsz?

– Micsoda kérdés! – mondta Mónika. – Melyik oldalon? Én szeretnék végre nyugodt, értelmes életet élni.

Baba szája gúnyos mosolyra húzódott:

– Értelmes életet, hol?

– Itt Magyarországon, Budapesten.

– Te bolond vagy, drágám!

– Lehet. De amit ti csináltok, az nem bolondság, az őrültség – mondta meggyőződéssel Mónika. – Nem vagyok levelibéka, nem tudom, milyen idő várható, azt viszont tudom, hogy ha ezt a te ellenállásodat nem hagyod abba, újból börtönbe kerülsz, és onnan fognak a temetőbe vinni.

A kávé gőzölögve csöpögött a pohárba. Baba magába szívta a kávé illatát, és így szólt:

– Őszintén mondom neked, ha nem élhetek szabad országban, akkor inkább a temető. Mónika, én nem félek a haláltól.

Mónika a csöpögő kávét nézte, és egyre jobban erősödött benne az a felismerés, hogy Baba megőrült, menthetetlen.

Mónika tévedett. Baba nem volt őrült, csak fanatikus. Tudta, hogy mit akar csinálni. Nem érdekelte őt az emberek véleménye, hitte, hogy a rendszert meg lehet változtatni, ezért szervezkedett.

Jóval zárás után Keménnyel a Duna-parton sétált. A lámpasor fényfüzérét megtörték, visszatükrözték a víz felszínén rezgő apró hullámok. Csütörtök volt, tizenhetedike.

– Ne bántsd Kázmért, kedves! – mondta Kemény tegezve, mint mindig, ha négyszemközt voltak. – Remekül végzi a dolgát, én pedig nevetséges helyzetbe kerültem. Gyávasággal vádoltam, aztán meglepetésemre kiderült, hogy ő a főnök!

– Igen, de engem bánt, hogy nem bízik bennem. – Baba megállt, cigarettára gyújtott, aztán néhány pillanatig az öntöttvas korlátnak támaszkodott. – Tudod mit akar?

– Nem tudom – mondta Kemény és megfogta a nő kezét. Felemelte és megcsókolta.

– Azt akarja, hogy vegyem elő a rejtekhelyről a kódexeket, és menjek velük Nyugatra. Aztán onnan támogassam a mozgalmat anyagilag és erkölcsileg.

– Őszintén szólva én ezt az elképzelést nagyon jónak tartom. Te lehetnél a mozgalom nyugati megbízottja.

– Igen, Kázmérnak is ez az elképzelése – mondta Baba. – De ez nem olyan egyszerű.

– Segíthetek valamiben?

– Majd szólok, ha segítségre van szükségem. Meg kell szereznem a kódexeket, és ez nem látszik könnyűnek, de megoldom. A következő nehézséget a Nyugatra való távozás okozza, amely azonban megoldhatatlannak látszik. – A Szent István park felé sétáltak. – Az az elképzelésem – folytatta Baba –, hogy Höttl doktornak adom át a kódexeket, itt Pesten, aztán vigye ki ő, ahogy tudja.

– És te hogyan akarsz Nyugatra távozni? – Kemény az asszony felé fordult, kereste a tekintetét, de a gyenge világításban csak szemének beárnyékolt foltját és cigarettájának felizzó parazsát látta.

– Arra gondoltam, hogy Parker szerez a részemre hamis útlevelet.

– Kértelek, hogy azzal a gazemberrel ne üzletelj! – mondta Kemény nagyon határozottan.

– Én pedig megmondtam neked, hogy szükségem van Parkerra. És a mozgalomnak is szüksége van rá. Forduljunk vissza. Egyébként nekem nemcsak a kapitányra van szükségem, hanem rád is.

Visszafordultak. A Sziget utca elején Kemény azt mondta:

– Drágám, én megszerzem neked a hamis útlevelet.

Baba megállt, könnyed mozdulattal elhajította a csikket.

– Kitől? – kérdezte aztán.

– Matyitól – mondta Kemény, és szinte abban a pillanatban tudta, hogy hibát követett el.

– Ki az a Matyi? – kérdezett rá azonnal Baba.

– Baumann.

– Tudtommal Baumann keresztneve Walter.

– Igen, de a fedőneve a szolgálatban és a rejtjelzésben Matyi – próbálkozott Kemény. Babának azonban rossz érzése támadt. Szentgáli Mátyás jutott az eszébe. A jóképű, magas német tiszt, aki ugyanúgy hunyorgott és úgy sodort magának cigarettát, mint Walter Baumann. Furcsa, hogy Baumann fedőneve Matyi. Miért éppen Matyi? De hát Baumann nem hasonlít Szentgálira, Baumann haja fekete, Szentgáli, ha emlékezete nem csal, szőkésbarna volt. Igaz, a hajat be lehet festeni. Igen, de Szentgálinak az orra formája is más volt. A Pozsonyi út sarkán jobbra fordultak és elindultak a Katona József utca felé.

Babának már nem volt kedve beszélgetni, szeretett volna egyedül maradni a gondolataival és a problémáival. A kapuban Kemény magához akarta ölelni, de Baba szelíden, ám mégis határozott mozdulattal eltolta magától.

Zuhanyozás közben határozta el, hogy megszerzi a kódexeket. Másnap délutános a presszóban, délelőtt elmegy Kozmann Győzőhöz a Táncsics Mihály utcai házba, és nyíltan, őszintén elmondja neki, hogy mit akar. Nem kell túlkomplikálni az ügyet. Legfeljebb a hallgatásért ígérni fog neki néhány ezer márkát.

Reggel izgalom fogta el. Bogyay már nem volt otthon, így Baba nyugodtan készülődhetett. Tudta, hogy férje hová rejtette el pisztolyát. Kivette, megnézte a tárat, hat töltény volt benne. Értett a fegyverhez. Csőre töltött és felnyomta a biztosítógombot, azután a pisztolyt a táskájába tette. A telefonkönyvből kikereste Kozmann telefonszámát. Magához vette a táskáját, lement az utcára és a nyilvános telefonfülkéből felhívta Kozmannt.

Álmos férfihang szólt a kagylóba. Még elnyomott ásítása hallható volt.

– Halló!

– Kozmann úr?

– Az vagyok. Kivel beszélek?

– Bogyay Kázmérné.

– Parancsoljon, asszonyom! Miről van szó?

– Fontos ügyben szeretnék találkozni magával.

– Mikor?

– Mondjuk most. Fél óra múlva magánál leszek.

– Te jó ég! Mennyi az idő?

– Fél nyolc múlt három perccel.

– A mindenségét! Jól elaludtam. Mondja, asszonyom, üzletről van szó?

– Is-is. Nézze, Kozmann úr, én mindent elmondok, és maga mindent meg fog érteni.

– Oké! Fél kilenckor várom. Tudja, hogy hol lakom?

– Tudom. Valamikor én laktam abban a házban.

– Ne tréfáljon! Milyen nevet is mondott?

– Bogyay Kázmérné, született…

– Endrődy Baba. Hát persze. Drága asszonyom, ezzel kellett volna kezdenie, örömmel állok rendelkezésére!

– Még egy pillanat, Kozmann úr. Maga ugye, nem egyedül lakik a házban?

– Nem. Itt lakik az emeleten Bánáti Imre festőművész a családjával, de ők jelenleg Olaszországban vannak.

– A család is?

– Igen. A művész hároméves ösztöndíjat kapott a római akadémiától.

– Köszönöm! Fél kilencre ott leszek. Egyedül lesz?

– Egyedül élek. Nyugodtan beszélgethetünk. Várom!

– Viszontlátásra!

– Kézcsókom, bárónő!

Baba a helyére akasztotta a kagylót. Hát ez megvan. Idáig minden jól alakul. Az órájára nézett. Még bőven van ideje. Csak háromnegyed nyolc van. Bement a közeli presszóba, leült az ablak mellé, konyakot rendelt. Lassan, kortyolgatva élvezte az italt és még egyszer átgondolt mindent nagyon alaposan, körültekintően. Csak semmitől sem visszariadni. Úgy látszik, ez a Kozmann tiszteli őt, és ez mindenesetre jó jel. Intett a felszolgálónak. Fizetett, tisztességes borravalót adott, aztán taxit rendelt. A tupírozott, szőke hajú, középkorú nő megköszönte a szép borravalót és a telefonhoz ment. Megrendelte a taxit. Tíz percen belül itt lesz, mondta.

– Akkor legyen szíves, hozzon még egy konyakot! – Baba pénzt tett az asztalra.

Épphogy megitta a második konyakot, megérkezett a taxi. Beült és a Mátyás-templomhoz vitette magát. Útközben arra gondolt, hogyha sikerül megszereznie a kódexeket, miben fogja elvinni. Kozmann Győzőnek bizonyára van bőröndje, kölcsönveszi tőle. Az nem lett volna helyes, ha a taxiba bőrönddel ült volna be. Miért megy bőrönddel valaki a Mátyás-templomhoz? Megálltak a templom előtt, Baba fizetett. Még volt ideje, elindult a főbejárat felé. De nem ment be, csak bámészkodott, kíváncsi volt rá, hogy nem követték-e. Nem vett észre semmiféle szokatlan mozgást. Körüljárta a templomot, aztán kényelmes léptekkel elindult a Táncsics utcában a Bécsi kapu tér felé. Ahogy lépkedett az ismerős házak között, jószerivel minden lépésnél emlékek keltek életre benne. Igen, itt lépdelt ezen a járdán, innen indult iskolába, ott a szemben lévő ház emeleti ablakában kora tavasztól késő őszig piros és rózsaszín muskátlik pompáztak, és arra is emlékszik, hogy a Juliska nevű házvezetőnő milyen féltő szeretettel gondozta a virágokat. Megállt a régi házuk előtt. A boltíves kapubejárat fölött még most is látható volt az Endrődy család címere, a püspöki süveg, jobb oldalon a keresztet tartó, a bal mezőben pedig a szablyát markoló kéz. A hatalmas tölgyfa ajtó nyitva volt, Baba bement, becsukta maga mögött a nehéz ajtót, aztán megállt a boltíves bejáró alatt. Úgy érezte, hogy itt minden egyes kődarab régi ismerőse. Lám, itt van a csodálatos kovácsoltvas ajtó, valamikor persze ez zárva volt, mert az ajtó mögött kezdődött az ő birodalmuk. A márványlépcsőn mehettek fel a magasföldszintre és az első emeletre. A csodálatos vasajtó akkor mindig zárva volt, mert az első emeleten is ők laktak, ott rendezték be a vendégszobákat. Baba benézett az udvarra is. Valamikor az udvaron volt a kocsiszín, később apja ott tartotta a nyolchengeres Buick túrakocsiját, és onnan, az udvarról nyíltak a szakácsnő és a szobalányok szobái. Baba elbűvölve nézte a macskakövekkel kirakott udvart, a vörösmárványból készített szökőkút káváját, és szinte várta, hogy újra feltörjön a víz, és mint kislány korában, a szerteszét szóródó permet alá álljon. Az udvart boltívesen befutó akácok már pompásan zöldültek, hamarosan virágba borulnak és mint régen, most is ezernyi méh fogja ellepni az akácvirágokat, de hol lesz ő már akkor. Ki tudja? Lehunyta a szemét, mélyet lélegzett, mintha magába akarná szívni a régmúlt emlékek illatát, de hát ez nevetséges – gondolta –, az emlékeknek nincsen illatuk, jó lesz, ha észnél marad, mert ha a nosztalgia úrrá lesz rajta, hibát hibára fog halmozni, az pedig a vesztét jelentheti. Márpedig ő ebben a játszmában nem veszthet. – Visszament az udvarról, átsétált a kovácsoltvas ajtón, fellépkedett a márványlépcsőn és megállt az ajtó előtt. Izgatott volt. – Mennyivel könnyebb volt ezerkilencszázötvenhat október végén, amikor Szilágyi ezredes lakott itt, és őt fegyveres barátai kísérték. Akkor már a hatalom az ő kezükben volt, ők vezényelték a parádét, az ő kürtöseik fújták „az imához” torokszorító dallamát. Istenem, hol vannak már azok a napok! Megállt a tölgyfa ajtó előtt. Valamikor kulcsa volt ehhez az ajtóhoz, és most – az isten verje meg – koldusként kell állnia előtte, mintha alamizsnát kéme.

Becsengetett. Hát nem döbbenetes? A saját házába kell becsöngetnie és bebocsátást kérnie. – És mindez egyetlen aláíráson múlt… De hát miért? Az ő apja nem volt fasiszta, szívből gyűlölte a nácikat, azok gyilkolták meg! Hallotta a zárban forduló kulcs fémes surrogását, aztán kinyílt az ajtó, és ott egy nála néhány centiméterrel magasabb, szőke hajú, sovány arcú, világoskék szemű férfi állt mosolyogva. – Negyvenöt évesnél nem lehet idősebb – vélekedett Baba –, de lehet, hogy csak 40 éves.

– Kozmann úr? – kérdezte Baba.

– Igen, bárónő, csókolom a kezét! Parancsoljon, fáradjon beljebb! Kozmann félreállt, Baba belépett, körülnézett az ismerős előszobában. Semmi sem változott, a tölgyfa lambéria a régi, a kovácsoltvas lámpatestet sem cserélték ki. Hallotta, hogy a férfi becsukta az ajtót, nem fordult meg, hanem bement a hallba. Körülnézett. Koloniál bútorokkal volt berendezve, ízléses, hosszúkás asztal, székek, kanapé, a bal oldali falnál beépített könyvállvány.

– Talán menjünk át a dolgozószobámba! – ajánlotta Kozmann, és mutatta az utat. Itt is koloniál bútorok voltak, csak világosabb színű tölgyfából készültek, mint a hall bútorai. A hatalmas íróasztal jó másfél mázsás lehet – gondolta Baba. Körben a falak mentén könyvállványok, roskadásig megrakva könyvekkel, a fal szabad felületein grafikák és festmények lógtak, főleg impresszionisták. Baba gyanította, hogy franciák, talán Renoir, Cézanne vagy Monet. A hatalmas ablakok oldalán barna mintákkal átszőtt mályvaszínű elsötétítőfüggöny lógott.

A férfi a világosbarna bőr dohányzógarnitúrára mutatott.

– Parancsoljon, foglaljon helyet!

– Köszönöm! – Baba leült, közben arra gondolt, hogy ezekhez a bútorokhoz nem bőr, hanem szövettel kárpitozott ülőgarnitúra való.

– Megkínálhatom egy itallal? Whisky, konyak, Martini?

– Konyakot kérek!

Kozmann az italosszekrényhez ment, poharakat és egy üveg ötcsillagos Napóleont vett elő. Az asztalra tette a poharakat. Töltött.

– Nem is sejti, bárónő, hogy milyen örömet okozott azzal, hogy személyesen megismerhettem. Egészségünkre!

– Köszönöm!

Ittak.

– Meg kell hogy mondjam, én igen nagy tisztelője vagyok az önök családjának. Ha úgy tetszik, én készültem az Endrődyekből. A Széchényi Könyvtárban van néhány kötet, amelyben a család története is olvasható.

– Ön történész vagy kisiparos? – kérdezte mosolyogva Baba.

– Is-is. Eredetileg vegyészmérnök vagyok, de gépészmérnöki diplomám is van. Kiváltottam az ipart, mert a magam ura akartam lenni. És higgye el, bárónő, nem bántam meg. Ami a kérdés első felét illeti, engem mindig érdekeltek a humán tárgyak: az irodalom, a festészet. Dicsekvés nélkül mondhatom, nagyon szép könyvtáram és képgyűjteményem van. Az itt látható könyvek csak elenyésző része a könyvtáramnak. Gyűjteményemet az alagsorban helyeztem el, felhasználva az oda beépített tölgyfa állványokat. Tudja, bárónő, én nagyon sokat dolgozom, mindig újat és még újabbat kell kitalálni, mert a technika ugrásszerűen emelkedik és újabb nyersanyagok jelennek meg a műanyagiparban, s nekem a fejlődéssel lépést kell tartanom. Én könyvvel a kezemben pihenek, és az is pihenés a számomra, ha a képeimet nézem.

– Aukciókon is részt szokott venni?

– Igen, szeretek csereberélni. – Halkan nevetgélt, aztán kortyolt a konyakból. – Drága bárónő, miben állhatok a rendelkezésére?

Baba egy pillanatig azon tűnődött, hogy ne változtassa-e meg tervét, de a férfi olyan biztatóan mosolygott rá, hogy megmaradt eredeti elképzelése mellett. Cigarettát vett elő táskájából, rágyújtott. Kozmann pedig ette kezét-lábát, hogy mennyire figyelmeden.

– Mérnök úr, ön tudja, hogy ez a palota az enyém volt.

– Tudom, bárónő. Azt is tudom, hosszú éveket ült börtönben. Együttérzek magával.

– Hosszú éveket? – Baba arcán keserű mosoly jelent meg. – Két részletben tizenöt évet, mérnök úr! Fiatalságom legszebb éveit ott töltöttem. De most szabad vagyok, és az a kitüntetés ért, hogy egy budai presszóban kiszolgálhatom a dolgozó nép tagjait, és megköszönhetem a borravalót.

– Elképesztő! Tudnék segíteni valamiben? – Kozmann gyönyörűnek találta a nőt. De jó lenne, ha karjába emelhetné és bevihetné a hálószobájába. Arisztokrata szeretője még nem volt. Vajon hogyan szeretkezik egy bárónő? De nem tudta, hogy kezdjen hozzá, mit mondjon neki. Mondja azt, hogy legyen a szeretője, gazdagon meghálálja csókjait. Hirtelen kibuggyant a száján: – Bárónő, ön nagyon csinos. Nem, nem, rosszul fogalmaztam, ön gyönyörű.

– Ne vigye túlzásba, mérnök úr! A ronda és a gyönyörű között széles a skála, s én valahol a középmezőnyben vagyok. – Megszívta cigarettáját. – Szóval segíteni akar nekem.

– Minden vágyam az.

– Nos, én elfogadom a segítségét, mert szükségem van rá.

– Mondja meg, bárónő, hogy mit tegyek, mit tehetek önért?

– Mérnök úr, én a háború utolsó hónapjainak egyikén, nevezetesen negyvennégy karácsony másnapján elrejtettem néhány értékemet, s most azokat szeretném elvinni.

– Semmi akadálya, bárónő. A házban rejtette el az értékeit?

– A pincében.

– Szent isten! A pincét befalazták, egy részét betömték, mert életveszélyes volt. Az óvóhelyi részt pedig a kazamatarendszerhez csatolták. Sajnos a háznak már nincs pincéje.

Baba elnyomta a csikket.

– Én nem arra a pincére gondoltam, mérnök úr! – mondta.

– Hanem?

– Ennek a háznak két pincerendszere volt. Amiről ön beszél, az az udvarról nyílt, boltíves bejáróval, nehéz vasalt tölgyfa ajtóval. A másik pince, a titkos, ebből a lakásból nyílik.

– Fantasztikus. Erre álmomban sem mertem volna gondolni. És honnan nyílik a bejárat, melyik szobából?

– Az alagsorból. Szívesen megmutatom a bejáratot, mert ha elvittem az értékeimet, többé már nem lesz szükségem a titkos pincére, de ön még hasznát veheti.

– De még mennyire! Bárónő, rettenetesen kíváncsivá tett. – És valóban, Kozmannban felülkerekedett a gyűjtő ember kíváncsisága, már nem a gyönyörűnek mondott nő érdekelte, már nem az izgatta, hogy vajon ez az arisztokrata asszony milyen szerető lenne, most már azt akarta tudni, hogy Baba mi mindent rejtett el a titkos pincében. Felállt. – Bárónő, ha úgy gondolja, mehetünk.

Lementek a tölgyfa lépcsőn az alagsorba. Amikor Baba belépett a bejárati ajtón, szinte a lélegzete is elállt. Mintha valamelyik egyetem könyvtárába lépett volna be. Az állványok polcain a könyvek ezrei sorakoztak. A második szobában a falakon festmények lógtak, akár egy kiállítási teremben, a harmadik szobában megint könyvek töltötték meg a polcokat. Babának nem volt türelme ahhoz, hogy megnézze a könyvek szerzőit, ez most nem is érdekelte. Odament a második állványhoz, a középső polcról leemelt néhány könyvet, aztán közvetlenül az állvány oldala mellett egy erős nyomással megbillentette a hátlapot. Az állvány láthatóan megmozdult, Baba könnyedén maga felé húzta, mögötte egyre jobban látni lehetett a sziklafolyosó bejáratát.

– Hát ez fantasztikus – mondta a látványtól meglepődve Kozmann Győző –, erre nem gondoltam volna!

– Ha végeztünk – mondta Baba –, el fogom magyarázni az ajtó működését.

– Az nagyon jó lesz. – Megfogta az állványt és magához húzta. – Mitől mozog ilyen könnyen? – kérdezte.

– Görgők vannak az aljára erősítve – magyarázta az asszony. – Mondja, mérnök úr, kölcsön adna nekem egy közepes nagyságú bőröndöt?

– Természetesen – mondta a mérnök. – Mit akar beletenni, bárónő?

Most már nem titkolózhat, ha idáig elment a mérnök kíséretében. Tovább kell lépnie. Vállalnia kell a kockázatot, bármi legyen is az.

– Néhány könyvet, meg az ékszereimet.

– Könyveket? Miféle könyveket rejtett el itt? – kíváncsiskodott Kozmann, és hirtelen, szinte villámcsapásként eszébe jutottak a családról olvasott részletek.

– Csak nem az Endrődy-kódexet?

– De, azokat.

– Azt olvastam, hogy azok a háború alatt eltűntek.

– Én tüntettem el őket. Hozza a bőröndöt, legyen szíves!

– Igen, értettem bárónő! Várjon meg, rögtön visszajövök. – Felment a lakásba, s közben arra gondolt, hogy milyen barom is ő. Évek óta itt él a kódexek fölött, és egyszer sem gondolt rá, hogy megkeresse őket, pedig olvasott a híres kódexekről. Szétnyitotta a létrát, felmászott rajta és a gardróbszekrény felső polcáról levett egy fekete bőröndöt. Kozmannt izgalom fogta el, gyűjtőszenvedélye egyre inkább úrrá lett rajta. Azok a kódexek fantasztikus értékesek, talán meg sem lehet fizetni őket. Mit akar kezdeni velük ez a nő? Visszatette a létrát a helyére, aztán a bőrönddel lement az alagsorba. Baba már türelmetlenül várta.

– Megfelel? – kérdezte a férfi, és a bőröndöt Baba elé tette. – Bele fog férni mind az öt darab?

– Honnan tudja, hogy öt kódex van?

– Olvastam. Nem említettem, hogy ismerem a család történetét?

– De, említette. Valóban öt kódex van. Ebben a bőröndben nagyon jól elférnek. Mehetünk?

– Igen – mondta a férfi. – Elemlámpa nem kell?

– Nem. A sziklabarlangba apám bevezettette a villanyvilágítást. Itt van a kapcsoló. – Baba felkattintotta a kapcsolót, a sziklába vájt alagutat halvány fény öntötte el. Baba ment elöl, Kozmann mögötte lépkedett, és kíváncsian tekingetett jobbra-balra. A sziklabarlang falain jól kivehető volt a csákányozás és vésés nyoma. Ez nem természetes föld alatti barlang, állapította meg Kozmann, ezt valamikor régen mesterségesen építették. Mintegy harminc métert mehettek a szelíden lejtő folyosón lefelé, aztán elérték a börtöncellának kialakított szobaszerű üreget. Baba megállt. A gyér világításban jól látták a sziklafalba erősített vaskarikákat.

Kozmann kíváncsian nézett körül a zárkaszerű helyiségben.

– Ide rejtette volna el a kódexeket? – kérdezte kíváncsian.

– Igen. Később majd elmagyarázom a rendszer működését, mert a széf kinyitásának a trükkjét egyedül csak én ismerem. Apám ismertette meg velem, de ő már nem él.

– A férje sem ismeri?

– Nem, nem ismeri. Neki sem árultam el.

– Nekem miért mondja meg?

– Hálából. Azért, mert lehetővé tette, hogy elvihessem a jogos tulajdonomat. Bárhogyan fog is alakulni a sorsom, nem valószínű, hogy én újból beköltözöm ebbe a házba. Ha ez így van, márpedig ez a meggyőződésem szilárd és megalapozott, akkor ön, aki tisztességes volt velem, miért ne ismerhetné ennek a rejtekhelynek működési mechanizmusát. Nem tudhatjuk, hogy mikor veheti hasznát. Egyébként közlöm, hogy ez a barlang bombabiztos. Sőt az esetleges atombomba-robbanástól is megvéd.

– Bárónő, nem mondhatok mást, csodálom magát. Mindaz, amit elmondott és megmutatott, egyszerűen fantasztikus. Maga csodálatos asszony. Megvallom, irigylem a férjét.

– Adok magának egy jó tanácsot – mondta Baba. Hangja őszinte volt. – Élő embert ne irigyeljen soha. Nem tudhatja, hogy mit tartogat számára a holnap A holtakat pedig kár irigyelni.

– Elgondolkodtató szavak – mondta bólogatva Kozmann. – Nos, előveszi a kódexeket?

– Azért jöttem ide. De kérem, forduljon el.

– Miért? Nem bízik bennem?

– De igen.

– Akkor hát…

– Rendben van – mondta Baba és valahogyan nyugtalan lett. Észrevett valamit Kozmann tekintetében, ami nem tetszett neki. Aztán, hogy nyugtalanságát csillapítsa, arra gondolt, hogy túlzottan bizalmatlan. – Nos, akkor figyeljen, mérnök úr! – Baba a bejárattól a második vaskarikához ment, a karikát vízszintesre állította, majd a tartórudat erősen benyomta, aztán a karikát balra csavarta ötször. Úgy állt, hogy Kozmann nem láthatta, hogy ő valóban mit is csinált. Baba hallotta a fogaskerekek halk surrogását. Amikor már semmit sem hallott, maga felé húzta a vaskarikát.

Kozmann összeszűkített szemmel nézte a kitáruló üreget, a sziklafalba épített páncélszéfet, és azt gondolta: ez nem igaz. Micsoda barom ő, hogy minderre nem gondolt, pedig olvasott a híres kódexekről, eddig is rengeteg pénzt költött a ritka könyvek vásárlására. Közelebb lépett Babához.

– Kérem, kinyitná a bőröndöt? – kérdezte az asszony.

– Természetesen – mondta rekedt hangon Kozmann, és nem vette le szemét a szakszerűen becsomagolt kódexekről. Kinyitotta a bőröndöt, Baba kivette a széfből az elsőt, a másodikat és a becsomagolt kódexeket a bőröndbe tette.

– Bárónő – szólalt meg Kozmann –, legyen szíves mutassa meg az egyiket. Ha már statisztálok ebben a dologban, látni is szeretném a ritkaságok valamelyik példányát.

– Rendben van – mondta Baba –, az egyiket ki fogom bontani. – S valóban, miután az ékszereket tartalmazó vaskazettát is beletette a bőröndbe, az ötödik kódexről leszedte a védőcsomagolást. – Tessék, nézze meg! Minden fejezet kezdőbetűjében miniatűr festmény van. – Baba lapozott. – Látja? Ez a miniatűr Zápolya Jánost ábrázolja seregei élén, a szöveg szerint ekkor indul el, hogy végezzen Dózsa Györggyel. A következő fejezet kezdőbetűjébe festett kép már a csatát örökítette meg.

Kozmann csodálattal nézte az ezerötszázas évek első feléből származó ritkaságokat, és izgalmában nagyokat nyelt. Uramisten, ez a nő most becsomagol mindent a bőröndbe, magával viszi ezeket a csodákat, és ő soha többé nem láthatja őket.

– Becsomagolhatom? – hallotta Baba hangját.

– Igen – mondta kicsit kábultan a csodától, és nézte, ahogy az asszony becsomagolta a ritkaságot a papírba és a vízhatlan vászonba, és betette a bőröndbe az ékszereskazetta mellé. Baba bezárta a bőröndöt, megemelte, nem volt nehéz, elbírja, gondolta, de most már jó volna kimenni ebből a sziklabarlangból. Előbb azonban még meg kell mutatnia Kozmann-nak, hogyan kell kinyitni és bezárni a széfet.

– Nos, akkor én most megmutatom magának a széf zárának a működését. Figyeljen!

Kozmann figyelt. Látta, hogy az asszony mit hogyan csinál. Megjegyezte jól, hogy a bezárásnál a vaskarikát vízszintes helyzetbe kell állítani és ötször jobbra csavarni. Ha ki akarja nyitni, akkor mindent ellenkezőleg kell végrehajtani. Megpróbálta. Sikerült. És akkor Kozmann-nak őrült ötlete támadt.

– Mondja bárónő, mennyi az értéke ezeknek a könyveknek?

Baba széttárta a karját, és a következményekre nem gondolva, kicsit dicsekedve azt mondta.

– Van, aki egymillió márkát akar adni az öt darabért. – De én azt hiszem, hogy ezek a ritkaságok többet érnek. Gondolja el, minden egyes darabja ezerötszáz első felében készült.

– És önnek már vevője is van a kódexekre? – kérdezte.

Baba óvatos volt.

– Én az államnak adom a könyveket – mondta –, úgy gondolom tisztességes árat fognak megállapítani.

– Bárónő, ön most nem mondott igazat. Esze ágában sincs eladni azoknak ezeket a csodálatos darabokat, akik önt tizenöt évig börtönben tartották. Meg aztán azt régen megtehette volna. Mondja meg, hogy ki a vevője? – Baba észrevette, hogy a férfi arca furcsán megváltozott, majdnem torz lett, szeme összeszűkült, mint a támadásra készülő ragadozóé.

– Miért akarja tudni? – kérdezte Baba gyanakvóan, és hátralépett, úgy, hogy hátával megnyomta a vaskarikát, érezte hogy a rugós tengely a helyére ugrott, így most már Kozmann vagy bárki hiába próbálja balra fordítani, a zár nem működik.

– Hogyhogy miért akarom tudni? – kérdezte a férfi, és közelebb lépett az asszonyhoz. – Azért, kedvesem, mert a kódexek itt maradnak. Szépen visszarakjuk őket a széfbe az ékszereivel együtt.

– És velem mit csinál? – kérdezte Baba, és kézitáskáját észrevétlenül kinyitotta.

– Azt hiszem, magát megölöm. Itt ebben a sziklapincében sohasem fogják megtalálni. – Nyissa ki a széfet és rakja vissza a kódexeket.

– Nem nyitom ki és nem rakom vissza. Azt tanácsolom, ne csináljon bolondságot, ne hívja ki maga ellen a sorsot. Én nem vagyok az a könnyű falat, amelynek maga elképzelt.

– Sok a szöveg, bárónő! A kódexek itt maradnak. Nyissa ki a széfet!

– Már mondtam, hogy nem nyitom ki.

– Akkor majd kinyitom én! – Baba félreállt, a férfi a vaskarikához lépett, vízszintesre állította és megpróbálta balra fordítani, de hiába próbálkozott, a vaskarika nem mozdult meg. – Mit csinált vele?

– Semmit.

– Nyissa ki!

– Nem nyitom.

– Valamit nem árult el nekem.

– Úgy, ahogy mondja. És nem is fogom elárulni a szerkezet trükkjét. – Megfogta a bőrönd fogantyúját, felemelte és indulni akart. Kozmann hirtelen eléje állt és irtózatos erővel arcul ütötte. Baba kiejtette a kezéből a bőröndöt és a falnak esett, kicsit meg is szédült. Amikor felnyitotta szemét, Kozmann eltorzult arcát látta maga előtt.

– Azt hiszed, te úri ringyó, hogy velem szórakozhatsz? Tudom én, hogyan kell bánni veletek. – Újból megütötte jobbról-balról. – Kinyitod a széfet? – kérdezte.

– Nem nyitom ki! – lihegte Baba. – Hagyjon elmenni! – Orra vérezni kezdett. Keze fejével megtörölte.

– Nem nyitod ki? Azt mondod, hogy nem nyitod ki?

– Kérem, hagyjon!… Nagyon kérem!

A férfi két kézzel megragadta Baba nyakát. Ujjai ráfeszültek az izmokra, inakra, erekre, az asszony szeme előtt fényes karikák kezdtek forogni, s ahogy a férfi teste ránehezedett, lassan térdre kényszerült, kapkodva, sípolva szedte a levegőt és akkor, eszméletének talán utolsó pillanatában, szabad kezével a táskájába nyúlt, megmarkolta a pisztolyt, ösztönösen lenyomta a biztosítógombot, és táskáján keresztül a férfiba lőtt, egyszer, kétszer… A lövés hangját felfogta a bőr kézitáska, és Kozmann teste, amely a táskának feszült. Az asszony érezte, hogy a nyakát szorító ujjak lassan meglazulnak, hirtelen mozdulattal ellökte magától a férfit. Kozmann hanyatt vágódott. Az asszony jól látta a férfi mellén és gyomrán az egyre nagyobbodó véres foltot. Hányinger rántotta görcsbe a testét, szemét lehunyta, mélyeket lélegzett. Hosszú percekig tartott, amíg megnyugodott, és akkor gépiesen azt ismételgette magában, hogy önvédelemből tette. Lehajolt a férfihoz, kitapogatta csuklóján az ütőeret, de az már nem lüktetett. Kozmann meghalt. Ő ölte meg. Nem akarta megölni, de ki fogja ezt elhinni neki? Senki. Ha valakinek elmeséli, hogy mi történt a pincében, nem fogja elhinni. Tehát nem mondhatja el a történteket senkinek. Ez az ő titka marad. Most az a fontos, hogy nyugodt maradjon, alaposan fontolja meg, hogy mit kell tennie ezek után. Minden nyomot el kell tüntetnie. Szerencsére a sziklafolyosón a lábnyomok nem látszanak meg, a dulakodásnak sem maradtak nyomai. De azért zsebkendőjével áttörölte a vaskarikát, figyelmesen körülnézett. Kozmann nyitott szemmel feküdt. Annyit tehet, hogy lezárja a szemét. Tenyerére zsebkendőt terített és úgy zárta le a férfi szemét. Mit csináljon a holttesttel? Semmit sem csinálhat, nem viheti magával. Ez lesz a kriptája, ez a régi börtöncella. Megfogta a bőröndöt és visszament az alagsorba. Néhány percig hallgatózott a bejárati ajtónál, de semmiféle zajt sem hallott. Visszazárta a rejtett ajtót. Mielőtt a helyükre tette volna a könyveket, zsebkendőjével alaposan ledörzsölte az állványt és a polcot, ott, ahol ujjaival hozzáért, aztán a könyveket is megtörölte és zsebkendővel megfogva rakta vissza a helyükre. Mihez nyúlt még az alagsor szobáiban? – tűnődött. Semmihez. Felment a lakásba, az ajtó kilincsét is zsebkendőjével fogta meg. Körülnézett a nappaliban, igen, itt nem tartózkodtak, Kozmann dolgozószobájában ittak, a dohányzóasztalkán ott volt az üveg és a poharak. Azokat is áttörölte, aztán még egyszer körülnézett, hogy nem hagyott-e valami áruló nyomot maga után. Leült a fotelba, fáradtnak érezte magát, lehunyt szemmel pihent néhány percig, aztán felnyitotta a szemét, s meglátta a konyakosüveget. Teletöltötte az egyik poharat, ivott. Aztán letörölte az ujjlenyomatokat és a rúzsfoltot. Mélyet lélegzett. Indulnia kell. Most fog eldőlni, hogy a magyarok istene mennyire szereti őt, és mennyire szereti a magyar ügyet Ha kimegy a házból és meglátja valaki, ha később felfedezik Kozmann holttestét, akkor az a valaki személyleírást adhat róla. Az órájára nézett. Tíz óra elmúlt hét perccel. A bejárati ajtónál fülelt, a lépcsőházban és az udvaron csend volt, halálos, néma csend. Isten segíts! – suttogta és kilépett az ajtón, behúzta maga után, a rézgombot megtörölte, aztán magára erőszakolt nyugalommal kiment a kapun, és ráérős léptekkel elindult a Bécsi kapu felé.