TIZENHATODIK FEJEZET

Baba ezen a délutánon taxival ment haza. Egy idő után feltűnt neki, hogy egy szürke színű, civil rendszámú Ford Escort követi őket.

A ház előtt álltak meg. Baba borravalót adott a taxisofőrnek, aztán kilépett az autóból. A Ford Escortot nem látta sehol sem.

Amikor becsukta maga mögött az előszoba ajtaját, félelemmel gondolt arra, hogy figyelik.

Idegesen cigarettára gyújtott.

A tükör előtt állt, dús haját igazgatta, aztán a hallon át bement a nappaliba. Legnagyobb meglepetésére Bogyay már kedvenc foteljében ült az ablak mellett, és Tarle Napoleon című életrajzi munkáját olvasta.

– Te még itthon vagy? – kérdezte az asszony.

– Igen. Hat-harminckor indul a vonat a Nyugatiból. Már becsomagoltam.

Baba az órájára nézett, öt óra tíz perc volt, a széles ablakon besütött a nap. Bement a hálószobába, átöltözött, azután visszament a nappaliba. Bogyay felnézett rá és cigarettára gyújtott.

– A rendőrség szaglászik utánam – mondta nyugodt hangon.

– Honnan veszed? – Baba leült a férfival szemben.

– Ilike mondta, a személyzetis kislány. Már meséltem róla…

– Igen, tudom. Ő az, aki annyira szimpatizál veled.

– Igen. Nagyon rendes, becsületes teremtés.

– Legyen, én pedig most megyek és megfürdöm.

– Megvárlak, és csak akkor búcsúzom el tőled, ha kijöttél.

– Kedves vagy.

Mikor Baba felfrissülve kijött a fürdőszobából, Bogyay Kázmér már útra készen állt, kisalakú disznóbőr bőröndje az asztalon volt. Az asszonyhoz lépett, megcsókolta.

– Vigyázz magadra! – mondta Baba.

– Vigyázok! Csókollak, aludj jól!

– Te is!

Bogyay kiment, Baba hallotta, hogy bezárta az előszoba ajtaját. Az asszony az ablakhoz ment, kinézett a forgalmas Pozsonyi útra, aztán leeresztette a redőnyöket és felkattintotta a villanyt.

Varga kilenc óra után érkezett meg, Baba vacsorával várta. Sült húst készített hagymás burgonyával és uborkasalátát ettek hozzá. Aztán ágyba bújtak és bódultan estek egymás karjába.

– Oh Joe – lihegte az asszony, ha tudnád, hogy milyen jó veled.

– Veled sem akármilyen. Profi vagy. Hány szeretőd volt?

– Most ne beszélj! Csak szeress! Nagyon és gyengéden!

Percek múlva fáradtan és izzadt testtel feküdtek egymás mellett. Lihegtek a kimerültségtől. Varga cigarettára gyújtott.

– Szóval hány szeretőd volt?

– Nem számoltam össze. De nem olyan sok, mint gondolod. Időhiányban szenvedtem. Tizenöt év börtönben nagyon hosszú idő.

– Pedig könnyen börtönbe kerülhetsz újra. És kifutásig. Akkor pedig örökre leírhatod a férfiakat.

– Miért gondolod, hogy újból börtönbe kerülök?

– Agyonlőtted Kozmannt!

Az asszony felkönyökölt és ijedten nézett a férfira.

– Honnan veszed, hogy én öltem meg?

– Láttalak! Tizenhetedike volt, csütörtök. Taxival jöttél és a Szentháromság téren szálltál ki a taxiból. A világoskék gyapjúkosztüm volt rajtad, nyakadba fehér selyemsálat kötöttél, karodon a krokodilbőr kézitáskád volt, lábadon krokodilbőr, alacsony sarkú cipő. A taxi rendszámát megjegyeztem. IX hetvenegy-tizenhárom.

Baba nagy önuralommal fegyelmezte magát. Felült, az éjjeliszekrényről levette a cigarettadobozt, rágyújtott. Csak nyugodtan. Semmit sem szabad elkapkodni.

– Te mit kerestél a Mátyás-templomnál csütörtök reggel? – kérdezte magára erőszakolt, nyugodt hangon.

– Terepszemlét tartottam a volt házatokban. Azt próbáltam megállapítani, hogyan lehet feltűnés nélkül bejutni Kozmannhoz. Megnéztem az ajtók zárait, milyen rendszerűek, aztán felmentem az emeletre Bánátiakhoz. Tudtam, hogy Olaszországban vannak. Kinyitottam az ajtót és bementem a lakásba.

– Ki tudtad nyitni a biztonsági zárat?

– Minden zárat ki lehet nyitni. Egyébként zárspecialista vagyok.

– Remek. És mire jöttél rá?

– Az emeleti és a földszinti fürdőszoba ablaka a világítóudvarra nyílik. Onnan be tudtam volna menni Kozmannhoz.

– Valamit nem értek – mondta Baba.

– Éspedig?

– Miért tartottál terepszemlét? Ki kért meg rá?

Varga az asszonyhoz hajolt, megcsókolta.

– Nem emlékszel, beszélgettünk a kódexekről. Elmondtam, hogy a zürichi kantoni börtönben mit hallottam Szentgálitól. A kódexeket te rejtetted el a házban. A titkos pincében. Ezt egyébként a férjed is elmondta nekem. Az alagsor harmadik szobájában a második könyvállvány a bejárat.

– Kázmér elmondta?

– Igen.

– De miért?

– Sarokba szorítottam. Meg akart ölni. Nos, drágám, ne dramatizáljuk a dolgokat. Neked akartam segíteni.

– Értem. És most mit akarsz csinálni?

– Tőled függ. Hol vannak a kódexek?

– Biztos helyen. Most már biztos helyen vannak.

– Miért ölted meg Kozmannt?

– önvédelemből. Rám támadt. Fojtogatott. Nem volt más választásom. Nekem fogalmam sem volt róla, hogy Kozmann is műgyűjtő. Amikor meglátta az egyik könyvet, megbolondult, elvesztette a fejét, azt mondta, nem engedi, hogy elvigyem. Rám parancsolt, hogy tegyem vissza a széfbe. Mondtam, hogy nem. Erre nekem esett, pofozni kezdett, aztán fojtogatott. Már csillagok ugráltak a szemem előtt. Mit tehettem? Lőttem. Kétszer.

– Hol van most a pisztoly?

– Jó helyen!

– Miért nem dobtad el?

– Szükségem van rá! Meg fogom ölni szüleim gyilkosát!

– Honnan tudod, hogy ki ölte meg a szüleidet?

– Még nem tudom, hogy ki volt, de Höttl holnap megmondja.

– Mikor beszéltél Höttllel?

– Az éjjel.

– Innen a lakásból?

– Hülyének nézel? Vagy ennyire lebecsülsz? Nem Joe, nem vagyok hülye. Tudom, hogy a gyilkosság elkövetésével gyanúsítanak, nyilván a telefonomat lehallgatják.

– Mit beszéltél meg vele?

– Holnap Budapestre jön. És nálam fog ebédelni.

– Vállalja a kockázatot? – kérdezte Varga.

– Minden kockázatot vállal. Höttlnek gyógyíthatatlan szenvedélye a műkincsek, ritkaságok gyűjtése. Szerintem ez már betegség. Közöltem vele, hogy személyesen kell átvennie a kódexeket, de csak akkor kapja meg, ha elmondja, hogy ki vagy kik ölték meg szüleimet.

– Erre mit mondott?

– Azt mondta, rendben van, holnap Budapestre jön. Kérdeztem, hol fog megszállni, azt mondta, valószínűleg a Margitszigeten a Nagyszállóban.

– Értem. És akkor holnap átadod neki a kódexeket?

– Igen, ha teljesíti a feltételeket.

Varga magához húzta az asszonyt és megcsókolta.

– Ügyes vagy. És remek szervező. Höttl hogyan akarja kivinni az országból a kódexeket?

– Azt hiszem Baumann segítségével. Ismered Walter Baumannt?

Varga kis ideig habozott a válasszal. Közben arra gondolt, ha továbbra is versenyben akar maradni a kódexek megszerzéséért folytatott küzdelemben, akkor meg kell indítania a támadást, és a számba jöhető ellenfeleket harcképtelenné tenni.

– Miért kérdezed?

– Mert Baumann tudja, hogy mi ismerjük Joe Parkert.

– A „mi” alatt kiket értesz?

– Kemény Frigyest és néhány harcosát.

– Mikor találkoztál Baumann-nal?

Baba elnyomta a csikket, néhány pillanatig habozott, hogy beszéljen-e, aztán úgy döntött, hogy beszélni fog. Végül is Joe a szövetségesük, aki előtt butaság lenne titkolózni. És elmesélte a budakalászi kirándulás történetét. Varga tudott Kemény budakalászi túrájáról. Horváth Emil telefonált neki, amikor a báró kölcsönkérte az öreg Adlert.

– Bocsáss meg, én sejtettem, hogy Keménnyel Budakalászra mentél, de azt hittem, hogy kefélni mentek oda.

– Baumann-nal találkoztunk a Pongrácz-villában. Joe, valamit nem értek. Amiket elmondtam, abból kiderül, hogy Baumann az amerikaiak embere.

– Így van. Doktor Höttl Ervinnel együtt.

– Te is amerikai kapitány vagy. – Odaadón nézett a férfira. Varga bólintott. – Mi az oka, hogy Baumannék mégis ki akarnak nyírni?

Varga a nő haját simogatta, és úgy nézett a szeme közé.

– Ki mondta ezt?

– Baumann parancsot adott Keménynek, hogy végezzenek veled.

Varga összevonta a szemöldökét. Ez egyre érdekesebb és egyre cifrább.

– És mivel indokolta? – kérdezte, és mind a két kezével simogatta Baba szép, szabályos arcát.

Baba közel hajolt Vargához és megcsókolta.

– Azt mondta, igaz, hogy te a Hírszerző Ügynökség kapitánya vagy, de egyéni utakon jársz, magadnak akarod megszerezni a kódexeket. Van még más is a rovásodon, de mint mondta, nincs felhatalmazása, hogy közölje velünk. Mindezt csak azért említettem, mert kedvellek…

– Csak kedvelsz? – kérdezte, és csalódás érződött ki hangjából.

– Azt szeretnéd, ha úgy mondanám: imádlak? Nem, Joe, imádatról szó sincs. Mondhatnám azt is, hogy szeretlek, ragaszkodom hozzád. Ezért meséltem el neked mindezt. Nekik is megmondtam, hogy szükségem van rád, a védelmem alatt állsz és vigyázni fogok rád.

– Igazán aranyos vagy. Köszönöm! – Varga finoman csókolgatni kezdte Baba mellét. Az asszony lehunyt szemmel feküdt, szája sarkában lágy mosoly feszkelt. Aztán széttárta a karját és magára vonta a férfit. Szenvedéllyel és odaadón szerették egymást.

– Nem engedem, hogy bántódás érjen, te drága! – lihegte Baba. – Nem akarlak elvesztem, szükségem van rád!

– Hálás vagyok, édesem!

Baba kiment a fürdőszobába. Jó tíz perc után visszajött, Varga már felöltözve ült az ágy szélén, és konyakot ivott.

– Már elmégy?

– Igen. Nem szeretnék Kázmér úrral találkozni.

– Vidéken van. Nekem legalábbis ezt mondta. – Pongyolát vett magára, konyakot töltött és leült Varga mellé.

– Mondd, Baba, te biztos vagy benne, hogy a férjed valóban egy földalatti szervezetet irányít? Elhiszed, vagy pedig csak úgy csinálsz, mintha elhinnéd?

Baba mosolyogva nézett Vargára.

– Találd ki, hogy mit hiszek.

– Nem tudom.

– Joe – mondta Baba, és ivott a konyakból –, én többet tudok Bogyay Kázmér viselt dolgairól, mint azt bárki sejtené. Konspirál szegénykém, de nagyon ügyefogyottan. Most erről ne kérdezz többet. Hamarosan rájössz, hogy Endrődy Baba, nem az ostoba baronesse-ek egyike. Nem, édesem! Endrődy Baba tud szenvedni, hallgatni és kivárja a legjobb pillanatot a cselekvésre.

– Értelek. Mondd, a ti tervezett robbantási akciótokkal Baumann egyetértett?

– Miért, te nem értesz egyet az akcióval?

– Nem. Én nem szeretem a fölösleges vérontást. Baba, drágám, ezeket az akciókat le kell állítani! – mondta Varga felháborodva. – Az a tróger Baumann tudott erről?

– Ő küldte a robbanószerkezetet.

– Mikor?

– Tegnap hozta egy futár Bécsből. Egyébként Baumann ma érkezett meg. Azt üzente, hogy telefonálni fog, ne keressem. Találkozni akar velem.

– Tudod ki ez a Walter Baumann?

– Nem tudom.

– Kemény nem árulta el?

– Nem. Csak annyit mondott, hogy a felső kapcsolata.

– Csudálatos barátaid vannak – mondta Varga –, még előtted is konspirálnak. Bár ez már inkább hazugság, mint konspiráció.

Az asszony a férfi karjára tette a kezét.

– Miről beszélsz, Joe?

– Oké! Tudod, hogy valójában kicsoda Baumann, és miért akar megöletni?

– Nem tudom. Kérek egy cigarettát!

Varga elővette a cigarettásdobozát, megkínálta az asszonyt, tüzet adott neki, aztán ő is rágyújtott. A hamutartót a térdére tette.

– Meséltem már arról, hogy Svájcban egy akció során a társam, egy magyar származású srác, valami hibát követett el és lebuktunk. Tíz évet kaptunk. Becsülettel le is ültük, ötvenhétben új zárkatársat kaptam, egy magyar származású fiatalembert, aki valamikor művészettörténetet tanult, aztán a Gestapo tisztje lett, és felvette a német állampolgárságot. Fiatal volt, magas, gesztenyebarna haját elválasztva viselte.

– Szentgáli Mátyás! – kiáltott fel Baba.

– Úgy van! Szentgáli Mátyásnak hívták. Ez a fickó nagyon művelt, nagyon okos volt, de nem bírta a rab életet. Hogy figyelmét elterelje a rabságról, egész nap mesélt és mesélt. Elmondta, hogy többször járt nálatok, mesélt rólad, Mónikáról. Apád nem volt hajlandó tárgyalni Höttllel a kódexek eladásáról. Egyik cselédlányotok a Gestapo beépített embere volt, a nevére már nem emlékszem, nem is fontos. Amikor szüleid Ausztriába menekültek az oroszok elől, ez az ügynök jelentette Szentgálinak, hogy apádék magukkal vitték a kódexeket. Szentgáli az értesülését közölte Höttl doktorral, aki parancsot adott neki, hogy kutassa fel szüleidet. Így történt aztán, hogy a Gestapo megtalálta őket Bregenzben. Bekísérték a helyi Gestapóra, ahol apádat kezelésbe vették. Vallatták, kínozták…

– Szentgáli is ott volt?

– Ő vezette apád kihallgatását. De apád nem vallott. Ott halt meg a pincében.

– Szentgáli részt vett apám megkínzásában? – Baba döbbent tekintetét elhomályosították a könnyek.

– Hát persze hogy részt vett. Mindenféleképpen ő a felelős apád haláláért.

– Borzasztó. És anyámmal mi történt?

– Őt is kihallgatták. Szentgáli szerint őt nem is kellett megkínozni, mindent elmondott. Nevezetesen azt, hogy a kódexek a palotában maradtak, te rejtetted el őket. Szentgáli azt állítja, hogy anyád kihallgatásán már doktor Höttl is részt vett. A lényeg: anyádat másnap agyonlőtték, hogy ne maradjon tanú.

– Legyenek átkozottak!

– Most már érted, hogy Szentgáli–Baumann miért akar megöletni?

– Igen, hogy ne tanúskodhass ellene. – Baba zsebkendővel letörölte könnyeit. – Szegény apáék. Tudod Joe, Baumann nekem nagyon ismerős volt Mondtam is neki, maga, Baumann úr, hasonlít egy volt ismerősömre, Szentgáli Mátyásra. Csodálkozott. Ezt az aljast! Persze Keményt sem értem. Miért hallgatott? Miért nem mondta meg, hogy Baumann azonos Szentgálival? Te már láttad átoperált arccal és koromfekete, göndör hajjal?

– Nem, még nem láttam.

– Akkor honnan tudod, hogy Baumann azonos Szentgálival?

Varga elnyomta a csikket, a hamutálat az asszony ölébe tette. – Kalocsán beszéltél valakinek a kódexekről?

– Várj csak! Azt hiszem, Csajághy Krisztinek tettem említést róluk. Kriszti művészettörténész volt, a Parlamenti Könyvtárban dolgozott, aztán ötvenhatban Nagy Imréék mellé állt, és harcolt. Jó pár évet kapott, de úgy hiszem, már ő is szabadult.

– Hallottál Pepita Böskéről?

– Hallottam. Legendás csaj volt. Személyesen nem ismertem. Kriszti viszont ismerte. Sokat mesélt róla.

– Akkor Kriszti említette meg Pepita Böskének a kódexeket. Most jól figyelj! Pepita Böske Baumann nője. Januárban meg is látogatta.

– Kalocsán?

– Dehogy. Budapesten. Pepita Böske is szabadult. Ezt csak azért mondom, mert meggyőződésem, hogy Pepita Böske is meg akarja szerezni a kódexeket.

– Ezt honnan tudod?

– Tudom. Ez a dolgom, hogy mindenről értesüljek.

– Nem bízol bennem, Joe?

– De igen. Nos, jól van! Találkoztam Pepita Böskével. Tőle tudtam meg, hogy Szentgáli Matyi külsőt változtatott, fölvette a Baumann nevet és megígérte, hogy megöl.

A pillanatnyi csendet a csengő berregése törte szét.

– Hát ez ki a jóisten lehet? – kérdezte Baba és felállt.

– Bizonyára a férjed.

Baba ajtót nyitott. Kemény Frigyes állt az ajtóban. A férfi belépett, kezet csókolt Babának, amikor fölemelte a fejét, észrevette a hall ajtajában álló Vargát.

– Jó estét, uram!

– Jó estét! – köszönt Varga.

– Menjünk talán beljebb! – Bementek a nappaliba. – Üljenek le! Kapitány, van ott a bárszekrényben tiszta pohár, legyen szíves öntsön a konyakból a bárónak.

Varga a bárszekrényhez ment, kivette a poharat, teletöltötte és átadta Keménynek.

– Köszönöm! Hanem maga, uram, olyan otthonosan mozog ebben a lakásban, mintha a ház ura lenne. Egyébként, ugye, mi már találkoztunk?

– Nem is egyszer, sokszor – mondta Baba –, és hozzátette:

– Frigyes, Parker kapitány a barátunk és szövetségesünk.

Kemény dühösen legyintett.

– Megvan a véleményem a kapitányról! Azt a megalázó soroksári kirándulást nem felejtem el, amíg élek.

– Maga megőrült, Frigyes. Már tisztáztuk…

Varga közbeszólt.

– Hagyd, kedves Baba, nincs értelme, hogy vitatkozz Kemény Frigyessel, ő, köztudott, hogy furcsa játékot folytat.

– Maga sérteget? Hogy merészel sértegetni! Hát mit képzel maga?

– Nyugalom, kedves báró! Inkább arról beszéljen, hogy miért nem mondta el Babának…

Varga kivárt és az asszonyra nézett, Kemény idegesen közbevágott:

– Mit miért nem mondtam el?

– Azt, kedves báró, hogy Baumann azonos Szentgáli Mátyással.

– Hogy Baumann és Szentgáli…, szóval, hogy…

– Ne dadogjon, kedves báró!

– Nem tagadom, de engem köt az esküm, én konspirációs okokból nem beszélhettem. – Babára nézett. – Elnézést, drága bárónő, kérem, nagyon kérem, értsen meg!…

Baba láthatóan dühös volt, arca kipirult a feltoluló vértől. Hangja felindultságtól remegett:

– Mit értsek meg? Hogy egy nyomorult gyilkost védett?

– Gyilkost? Baba drága, miket beszél? – Kemény teljesen megzavarodott.

– Igenis, gyilkost! Ha tudni akarja, Szentgáli kínoztatta halálra az apámat.

Kemény dadogva tiltakozott:

– Ez nem lehet igaz! Nem, ezt nem tudom elhinni!

– Pedig igaz, Kemény Frigyes! – mondta Varga, és rábeszélő hangon hozzátette. – Jobb, ha elhiszi!

– Maga ne szóljon bele, magának ehhez semmi köze, az égvilágon semmi! Érti? Jó lesz, ha ehhez tartja magát!

– Oké, értem! – mondta Varga, aztán Keményhez lépett, és irtózatos erővel állon vágta. A szikár, karvalyorrú embert váratlanul érte az ütés, szeme felakadt és eldőlt, mint egy kivágott fatörzs.

– Erre miért volt szükség? – kérdezte Baba, és a hanyatt fekvő férfit nézte.

– Bízd csak rám! – mondta Varga az öklét tapogatva, mert az erős ütéstől lehorzsolódott róla a bőr. – Én tudom, hogyan kell ezekkel bánni. – Ivott egy pohár konyakot, cigarettára gyújtott. – Tudod, az a felháborító, hogy olyan valaki játszik össze ellened Szentgálival, akit az ágyadba fogadtál.

Baba szeme megrebbent.

– Honnan tudod, hogy Kemény és én…

Varga mosolyogva az asszonyhoz lépett, kedvesen megcsókolta a homlokát.

– Drágám, hát elfelejtetted? Nekem a többi között az a dolgom, hogy mindenről tudjak, legalábbis sok mindenről. Nálunk a szolgálatban alaptörvény; semmit sem bízhatunk a véletlenre. Még arra vagyok kíváncsi, hogy Höttl doktor mit fog mondani, ha megkérdezed tőle, hogy kik ölték meg a szüleidet? – Az órájára nézett. Éjfél már elmúlt, a nagymutató az egy órához közeledett. – Elmegyek, drágám!

– Miért nem maradsz itt?

– Mert sürgős dolgom van. Találkoznom kell valakivel. Ezt pedig – mutatott Keményre – hozd valahogy rendbe!

– Kivel akarsz találkozni éjjel, egy óra után?

– Baumann-nal, vagyis Szentgáli Mátyással.

– Tudod, hogy hol lakik?

– Nem tudom. De sejtem, hogy hol találom meg.

Varga távozása után néhány perccel Kemény magához tért, s mint aki hosszú, mély álomból ébredt, kábultan bámulta a mennyezetet, aztán szédelegve felült, tétován körbenézett. Látszott rajta, hogy nem tudja, hol van. A falak, a bútorok furcsán imbolyogtak a szeme előtt, sokáig tartott, amíg fölvették valóságos formájukat.

– Hol vagyok? – kérdezte mintegy önmagától. Valahonnan, mintha üvegbura alól válaszolt volna valaki: megismerte Baba hangját.

– Nálam vagy.

A hang irányába fordult, meglátta Babát, fel akart tápászkodni, de valami baj lehetett az egyensúlyérzékével, mert szédülten eldőlt. Baba hozzálépett, segített neki. Nagy nehezen lábra állt.

– Ülj ide! – mondta Baba, és a fotelhoz vezette a még mindig szédelgő férfit. Kemény belehuppant a fotelba, szemét lehunyta, álla irtózatosan fájt, hányinger kínozta.

– Mi történt velem? – kérdezte furcsa hangon, mert állkapcsát csak kínkeservesen tudta mozgatni, száját sem volt képes rendesen kinyitni.

– Hát nem emlékszel? – kérdezte Baba, és átadott neki egy pohárka konyakot. – Idd meg!

Kemény átvette, szürcsölt az italból.

– Arra emlékszem, hogy följöttem hozzád. Valamin vitatkoztunk… igen.

– És Joe Parker alaposan szájon vágott.

Kemény az állát tapogatta. Nagyon fájt.

– Hát ő volt? – Lehunyta a szemét. – Megölöm.

– Ne légy olyan harcias, Frigyes! – mondta Baba. – Ahogy én Parker kapitányt ismerem, ha felbosszantod, elevenen megnyúz és a bőrödet felszögezi a falra. Mit fogsz csinálni bőr nélkül? El tudod képzelni magadat bőr nélkül? Nagyon randa lehetsz. Gyere, feküdj végig a pamlagon, hozok az álladra jeges tömlőt, és lenyelsz egy fájdalomcsillapítót.

Kemény végignyúlt a pamlagon, Baba segítségével lenyelte a fájdalomcsillapítót, a jégtömlőt az állára tette és lehunyt szemmel feküdt. Szégyellte magát, sírni lett volna kedve. Hogy őt, Kemény Frigyest, a dzsúdó mesterét, a Kard és Kereszt Szövetség vezetőjét, egy jöttment amerikai az imádott asszony előtt megszégyenítette, megalázta, egyetlen ütéssel harcképtelenné tette, ezt nem lehet megbocsátani. Ez elégtételt kíván, bosszút követel. Aztán eszébe jutott, hogy Hajnóczy Vazul és Baranyai Levente este óta lesben áll, hogy végrehajtsák Joe Parkeron az ítéletet. Biztosan sikerülni fog, bár a történtek után neki kellett volna végeznie Parkerral. De most már késő, az akciót, amelyre ő adott parancsot, nem fújhatja le. Persze, Baba az akcióról semmit se tud, nem is fontos, hogy tudjon róla. Úgy látszott, hogy a jeges tömlő és a fájdalomcsillapító megtette hatását, mert fájdalma csökkent, agya egyre jobban kitisztult, emlékezetében már kezdtek összeállni az elmúlt órák történésének mozaikkockái… és Szentgáli Mátyás eredeti és új arca tűnt föl előtte váltakozva. Lehetséges, hogy tényleg gyilkos? Lehetséges, hogy valóban ő ölte meg Baba szüleit? Ki tudja, hogy hol az igazság!

Baba ült mellé, megsimogatta a férfi fejét, kedvesen megkérdezte:

– Hogy érzed magad, Frigyes?

– Jobban, sokkal jobban. Már nem haragszol rám?

– Nem, mert tudom, hogy jóváteszed a hibádat. Látod, finoman fogalmaztam. Hibát mondtam és nem bűnt.

– Mondd meg, mit tegyek!

– Öld meg Szentgálit!

– Biztos vagy benne, hogy valóban ő kínoztatta meg a szüleidet?

– Verd ki belőle! De ha nem hiszed, hogy ő volt, holnap meggyőződhetsz róla.

– Hogyan?

– Höttl ma Budapestre érkezik. Holnapra meghívtam ebédre.

– Ide?

– Igen. Szeretném, ha te is eljönnél.

– Mikor beszéltél Höttl doktorral?

– Tegnap. Telefonon. De nem innen. Annyi eszem van. Meg kell mondjam, elég rosszul beszél már magyarul.

– Ismered személyesen?

– Találkoztam vele negyvenkettőben. Azóta bizonyára nagyon megváltozott.

– És holnap átadod neki a kódexeket?

– Ha megnevezi szüleim gyilkosát és kiállítja az egymillió márkáról szóló csekket.

– És hogyan viszi át a határon a kódexeket?

– Az már az ő dolga.

– Baumann hol van?

– Fogalmam sincs – mondta Baba. – A futár azt közölte, hogy jelentkezni fog telefonon. De nem jelentkezett.

– Ha nem tudom, hogy hol van, hogy öljem meg?

– Biztos, hogy jelentkezni fog.

– Adja isten! Baba, nagyon szereted Parkert?

Az asszony ellágyuló tekintettel nézett a semmibe, kedvesen mosolygott.

– Csodálatosan szeret. Ne haragudj meg, ha azt mondom, még egyetlen férfival sem volt olyan jó, mint vele. Fantasztikusan tud szeretni. És változatosan. Nem egyhangú. Finom, kedves és nagyon önzetlen. Csak azt csinálja, ami nekem tetszik, és csak úgy, hogy nekem jó legyen.

Kemény megigazította a tömlőt az állán, kesernyésen elhúzta a száját:

– Jobb vele, mint velem?

– Kedvesem – mondta az asszony, és megcsókolta a férfi homlokát. – Ez nem vetélkedő. Vele más, és veled is más. Amit te tudsz, azt ő nem tudja. És nekem rád is szükségem van.

– Beleszerettél?

– Ugyan! Csupán arról van szó, hogy imádok szeretkezni vele.

– És ha hirtelen meghalna?

– Nagyon fájna, és nagyon hiányozna.

– Egy biztos, nagyon dörzsölt fickó. Sok mindent elhallgat előttünk. Az az érzésem, hogy a férjedről olyan dolgokat tud, amiket mi nem is sejtünk.

– Igen, ebben én is biztos vagyok. De Bogyayról én is sok mindent tudok, amiről a szerencsétlennek fogalma sincs. De hamarosan csodálkozni fog. És más is.

– Nem értem, miről beszélsz.

– Nem baj, maradjon egyelőre az én titkom! Hogy érzed magad?

– Már nagyon kellemesen. – Dorombolni kezdett: Nem akarsz lefeküdni velem?

– Kicsit fáradt vagyok, de ha akarod…

– Hát hogyne akarnám! – Kemény feltápászkodott és vetkőzni kezdett.

Baba már mezítelenül állt az asztalnál, amikor váratlanul megszólalt a telefon. Felvette a kagylót:

– Bogyay lakás!

– Itt Joe!

– Te jóisten! Mi történt, Joe kedves?

– Itt vagyok az Elektromos pálya előtt a Dunaparton. Annak a szemétláda Kemény Frigyesnek két vitéz harcosa: Hajnóczy Vazul és Baranyai Levente itt fekszik előttem; lábuk belelóg a vízbe. Mondd meg az ágyasodnak…

– De Joe, kedves…

– Mondd meg az ágyasodnak, hogy ha még egyszer brávókat küld rám, megölöm őt. Most pedig hívjátok föl a mentőket, és a két bérgyilkost vigyék kórházba. Mindkettő elájult. Hajnóczynak vállból kitört a jobb karja, Baranyainak pedig a bal lába, és a szemére sem lát. A pisztolyukat elvettem.

– Joe, kedvesem, döbbenetes dolgokat mondasz. Honnan veszed, hogy az a két fickó Kemény báró embere?

– Mielőtt elvesztették volna az eszméletüket, kollokváltattam őket. Vagy elmondják, hogy ki a megbízójuk, vagy nem hívok mentőt. Így hát bevallották: Kemény Frigyes.

– Értem, kedvesem! Döbbenetes. Nem történt bajod?

– Nem, mert számítottam a merényletre. Azért csaltam őket a Duna-partra. Hívd a mentőket! Majd jelentkezem.

A vonal túlsó végén letették a kagylót. Baba visszarakta helyére a hallgatót, aztán szigorúan Keményre nézett.

– Te marha! – mondta gyűlölettel.

– Drágám, mindent megmagyarázok.

– De nem nekem. – Baba felvette bugyiját, magára öltötte pongyoláját, aztán feltárcsázta a mentőket.