ÖTÖDIK FEJEZET

Kemény Frigyes volt utász őrnagy már hosszú percek óta várakozott a Városligeti tó felett átívelő híd ligeti oldalán, a hídfeljárótól mintegy harminc méterre. Kicsit izgatott volt, úgy érezte, hogy a fák mögül láthatatlan szemek figyelik. Sok minden történt az életében a mai napig, eredmények, kudarcok, de ezek sohasem az ő hibájából következtek be. Abban reménykedett, hogy ma este vége szakad a kudarcok sorozatának, mert akivel randevúja van, minden szempontból megbízható, igazi harcos, az ő katonája volt, ő képezte ki a Lanária-telepen annak idején. Megtanította mindarra, amire egy különleges feladattal megbízott különítmény tagjának szüksége van: a robbantásra, az ellenséges őrök hangtalan megsemmisítésére, robbanószerkezetek elkészítésére, az önvédelmi és támadó dzsúdóra és sok minden másra. Gépkocsik suhantak el mellette, a fák lombjaival sátorozott úton, a gyéren világító lámpák hol növelték, hol összezsugorították testének árnyékát. Kemény Frigyes ötvenéves volt. Sovány, inas testén egy gramm felesleges zsír sem volt, életében mindig sportolt, még hosszú börtönévei alatt is rendszeresen tornázott, naponta száz fekvőtámaszt csinált, jógagyakorlatokkal erősítette tüdejét és izmait. Első szabadulása után, 1955-ben éjjeliőrként dolgozott egy építőipari vállalat budafoki telepén, ahol vagonszámra volt felhalmozva a cement, a különböző színű és minőségű csempe, burkolólap, fürdőkád, mosdó-, vécékagyló, hónapok óta száradó parketta, különféle szigetelőanyag és kéziszerszám. Hárman őrködtek a hatalmas telepen, két társa jóval idősebb volt nála. Kemény Frigyesnek nagyon éles, kifinomult hallása volt, annak köszönhette, hogy meghallotta a kerítésen behatoló tolvajokat. Kemény várt, behúzódott a fal mellé, figyelt. Látta, hogy a kerítés egy részét szinte hangtalanul ledöntötték, az így keletkezett széles résen jól látszott az ott vesztegelő tehergépkocsi. A tolvajok öten voltak, fiatalosan mozogtak, óvatosan a csemperaktár ajtajához osontak, egy hatalmas fémvágó ollóval lecsípték a lakatot, feszítővassal felnyitották a kétszárnyú ajtót, aztán egyenként bementek a raktárba. Kemény átment a raktárhoz, erősen megszorította fokosának nyelét és várt. Hallotta, amint az első tolvaj kilépett a raktárból, vállán két kartondoboz csempét vitt, amikor befordult az épület sarkán, Kemény fokosa lecsapott rá, pontosan ütött, a nyak és a váll közé. A kartondobozok tompán puffantak a puha talajon. A tolvaj eldőlt, mint a zsák. Kemény egyetlen mozdulattal behúzta az alélt testet a fal mellé. Máris jött a második és a harmadik férfi egymás mögött. Kemény villámgyorsan ütött. Őket már nem húzta be a fal mellé, hanem az ajtóhoz ment és ott várt. A két férfi észrevette őt, eldobták a dobozokat és Keményre támadtak. Vesztükre, mert az akkor még negyvenegy éves Kemény, a dzsúdó mestere, pillanatok alatt harcképtelenné tette őket, az egyiknek a karja ficamodott ki, a másik olyan rúgást kapott a heréjére, hogy a fájdalomtól elveszítette eszméletét. Kemény ezután riasztotta társait és a rendőrséget. Veszedelmes fosztogató bandát tett ártalmatlanná. Dicséretet, pénzjutalmat kapott, és a belügyminiszter engedélyezte, hogy Érdről Budapestre költözhessen. Beköltözött a régi Váci utcai lakásba, melyben idős nagynénje lakott egy barátnőjével és annak tanárnő lányával. Frida néni nagy szeretettel fogadta unokaöccsét. Ott lakott 1956. november 5-ig, letartóztatásáig. A bíróság tízévi fegyházra ítélte. 1962-ben kegyelmet kapott, februárban szabadult. Szabadulása után azonnal felvette a kapcsolatot barátaival és kitartásra buzdította őket. Gizi, a tanárnő, a mamájával még ott lakott nála. Kemény ezt nem bánta, mert róla is gondoskodtak. Gizi 32 éves múlt, nem ment férjhez, túlságosan finnyás, nagyigényű volt, pedig akadtak kérői szép számmal. Nem szimpatizált a rendszerrel, ennek Kemény nagyon megörült. Amikor megtudta, hogy Gizi látogató útlevéllel Bécsbe utazik a rokonaihoz, írt egy levelet, és arra kérte őt, hogy juttassa el azt a címzettnek. Így vette fel újra a kapcsolatot Ervin Höttl doktorral, s ez a kapcsolat még ma is tart.

Kemény az órájára nézett. Már itt kéne lenniük, suhant át az agyán, de még be sem fejezte a gondolatot, amikor szinte hangtalanul megállt mellette egy sötétzöld R–16-os. Kinyílt a hátsó ajtó, Kemény gyorsan beszállt, a vezető kapcsolt, gázt adott és elindultak.

– Ugye, Frigyes bátyám, te beszélsz angolul?

– Természetesen!

– Akkor, ha megengeded, bemutatom Joe Parker kapitányt!

– Jó estét! – mondta angolul a kapitány, de a kezét nem nyújtotta.

– Jó estét! – viszonozta a köszönést Kemény. Szerette volna látni a kapitány arcát, de csak a hátát, széles vállát, puha kalapját látta, néha profiljának a sziluettjét is. A kapitány fekete szemüveget viselt. Nyilván nem akarja, hogy sokat lássanak az arcából, gondolta Kemény.

– Hova megyünk, fiam? – kérdezte Kemény magyarul.

– Autózunk.

– Szeretném látni a fickónak az arcát.

– Még nem lehet, Frigyes bátyám. Tudod, hogy a konspirációnak szigorú szabályai vannak.

– Uraim! – szólt közbe angolul a kapitány –, nincs ínyemre, ha jelenlétemben olyan nyelven társalognak, amelyet nem értek.

– Elnézést, kapitány! – mondta a gépkocsivezető. – A báró szeretné látni az arcát.

– Majd arra is sor kerül. Most azt szeretném tudni, kedves báró úr, egyébként megvallom, nagy tisztelője vagyok önnek…

– Köszönöm, kapitány!

– Szóval azt szeretném tudni, hogy gondolkodott-e az ajánlatomon.

– Igen, kapitány, gondolkodtam. És nem tagadom, nagyon tetszik, bár nem veszélytelen a vállalkozás.

– Minden vállalkozás kockázattal jár – mondta a kapitány. – De ennél a vállalkozásnál már kockázatosabbat is megoldottunk. Hány jelentkező van?

Már Ferihegy közelében jártak. Kemény az utat nézte, szerette volna tudni, hogy hova mennek, de nem kíváncsiskodott, nem akarta, hogy gyávának higgyék.

– Kérdeztem valamit – mondta keményen a kapitány.

– Hogy hányan jelentkeztek?

– Igen, azt.

– Egyelőre tízen. Elkészítettem a kirándulás résztvevőiről a névsort. – Parancsoljon! – Előrenyújtott egy zárt borítékot.

A kapitány átvette, nem bontotta fel, belső zsebébe tette.

– Mondjon valamit róluk, báró úr!

– Ahogy gondolja, kapitány – szólalt meg Kemény. – Mindegyik elmúlt negyvenéves, de a hatvanat még egyikük sem töltötte be. A tízből hat férfi, négy nő. Jó hazafiak, megbízható magyarok és igaz barátai az Egyesült Államoknak. Származásukat tekintve négyen arisztokraták, a többiek gyárosok, bankárok, kormányzati főtisztviselők voltak. A tízből nyolcan megjárták a börtönöket, éppen ezért mindenre elszántak és minden áldozatra képesek, természetesen beleértve az anyagi áldozatot is, hogy végre a szabad világ polgárai legyenek. Lehetséges, hogy lesz még három utasunk, nevezetesen gróf Bogyay Kázmér, volt huszártiszt, a német Vaskereszt lovagkeresztjének a tulajdonosa, felesége báró Endrődy Baba és a bárónő barátnője, Vadász Mónika. Nos, a hölgyek még fiatalok, harmincöt évesek. Meg kell említenem, hogy a gróf és felesége igazi hősök, eleddig tizenöt vagy tizenhat évet töltöttek a börtönben politikai meggyőződésükért.

– Remek emberek lehetnek – mondta a kapitány. – Ugye tudják, hogy fejenként mennyit kell befizetni a Felszabadítási Alap javára.

– Tudják, kapitány. Ezer dollárt vagy annak megfelelő konvertibilis valutát, de fizethetnek ékszerrel, drágakővel is.

– Nagyszerű. Kedves báró, nem titkolhatom elismerésemet, ön remek szervező. Vegye úgy, hogy a Szolgálat nevében férfiasan megszorítottam a kezét. Nos, a lényeg, teherautóval fogunk menni, természetesen a szállítmányt a szokásnak megfelelően álcázzuk, és a szükséges menetokmányokkal látjuk el. Kényelmet nem ígérhetek, hiszen nem IBUSZ-utazásról lesz szó. Az értékeken és a nélkülözhetetlen személyi holmin kívül más nem hozható. A határ megfelelő szakaszát az indulás napján embereim megnyitják. A gépkocsi a határtól mintegy hétszáz méterre áll meg, onnan a földhöz lapulva, kúszva kell megtenni az utat. A határ túlsó oldalán a Szolgálat emberei várják önöket. A szabadság díját természetesen az indulás előtt kell lefizetni. Nem bánnám, ha a társaság tagjai az indulásig gyakorolnák a kúszást. Most már jó az idő, nem kell félni a megfázástól. Zsigmond, visszafordulhat!

– Értettem, kapitány! – Gödöllőnél jártak, a sofőr az egyik bekötőútnál megfordult és visszaindult a fővárosba.

– Kapitány – szólalt meg kis idő múlva Kemény –, önben egy igazi férfit, nagy szervezőt ismertem meg!

– Ennek örülök – mondta a kapitány, és belső zsebéből kivett egy lapos üveget és hátranyújtotta. – Húzza meg, kedves báró, valódi whisky, ne takarékoskodjon vele!

Kemény nem kérette magát, istenesen meghúzta az üveget, nem is egyszer, aminek az lett a következménye, hogy megoldódott a nyelve. Lelkesen, dicsekedve beszélt illegális szervezetéről. Kistarcsánál már azt is elmondta, hogy kapcsolatban áll a Gehlen-szervezettel, az általa megszervezett híranyagot futárral továbbítja Bécsbe vagy Münchenbe, attól függően, hogy kapcsolata éppen hol tartózkodik.

– Kapitány, ön ismeri Höttl doktort?

– Ismerem! Feladatom, hogy ismerjem azokat, akik ezen a területen dolgoznak. Ha már itt tartunk, a doktornak volt egy hűséges embere, egy magyar származású gestapós tiszt.

– Azt hiszem, tudom, kire gondol, kapitány. – Kemény a jól értesült, fontos ember látszatát akarta kelteni, ezért aztán mondta, amit tud, vagy amit csak sejt.

– Azt hiszem, Szentgáli Mátyásra gondolunk mindketten.

– Úgy van. Szentgáli Mátyás. Évekkel ezelőtt Svájcban találkoztam vele. Mit tud róla?

– Rendszeresen jár Budapestre. De nevet változtatott és némileg külsőt is. Egy osztrák cég piackutatója, Walter Baumann néven utazgat. Szoktam vele találkozni. Höttl doktor megbízásából szabadulásom óta kétszer is együtt voltunk. Ha legközelebb találkozom vele…

– Rólam egy szót sem! – vágott közbe a kapitány. De ha Budapestre jönne, nem bánnám, ha értesítené barátomat. – A gépkocsivezetőre mutatott.

– Természetesen. Végül is mi szövetségesek vagyunk, igaz, kapitány?

– Azok vagyunk, kedves báró, életre-halálra!

Másnap reggel Varga arra ébredt, hogy Mónika csókolgatja, és bebújik mellé az ágyba.

– Mikor jöttél haza? – kérdezte Varga, felhúzta Mónika hálóingét, és simogatni kezdte a mellét.

– Éjfél után. Miklóskám, szeretlek, de erre most nincs idő. – Megpróbálta lefejteni melléről a férfi tenyerét, de nem sikerült.

– Drágám, erre mindig van idő – súgta a férfi, és a nő száját kereste.

Mónika megadta magát. Szorosan átölelte a férfi izmos testét, és átadta magát az egyre fokozódó gyönyörnek.

Együtt zuhanyoztak.

– Hiába – mondta Mónika –, éhgyomorra legjobb szeretkezni.

– Ez régi igazság.

Babáék már az üzlet előtt toporogtak. Mónika odaadta a kulcsokat Erzsinek, aki leszedte a lakatokat és Varga segítségével feltolta a vasredőnyt.

– Az este hiába vártam, hogy megerőszakoljon – súgta a lány.

– Majd legközelebb! – Mintha véletlen lenne, megszorította a lány kezét.

Mónika gyorsan bekapcsolta a kávéfőző gépet, s csak utána ment be öltözködni az irodába. Baba már bugyiban, blúzban állt, amikor Varga belépett.

– Pardon! – mondta a férfi és ki akart menni. – Jöjjön csak nyugodtan – mondta Baba –, gondolom látott már bugyiban nőt.

– Láttam anélkül is. De ilyen tüneményes formát még soha vagy nagy ritkán.

– Ez igen – mondta Baba és felhúzta fekete szoknyáját –, maga aztán tudja, hogy mi kell a nőknek.

– Nem titkolom, bárónő, meg is adom nekik…

– Irigylem őket. Erzsikém, maga miért nem öltözik át?

– A művész úr előtt?

– Édesem, hiszen mi egy család vagyunk. Csak nem szégyelli magát?

– Nem, nem szégyellem – mondta Erzsi –, de mi van, ha az efféle csoportos vetkőzésből gyerek lesz?

– A család felneveli – mondta nevetve Baba, és kiment.

– Mónika, képzeld, az éjjel felkeresett Kemény Frici.

– Frici?

– Igen. Kázmér nem volt otthon. Csak hajnaltájt jött haza.

– Mit akart? – kérdezte Mónika.

– Találkozott Pimpernellel az este.

– Ne mondd!

Varga látta, hogy Erzsi az ajtóban áll és minden szóra figyel. Közbeszólt:

– Én már nem beszélgetnék, mert vendégek vannak.

– Igaza van! – mondta Mónika. – Menj, Baba! Maga, Miklós, nézze meg, mit kell behozni a raktárból!

– Oké, főnökasszony! – Varga kiment. Szirákiné már a pénztárban ült, sietve adta ki a kávéblokkokat, Baba és a vékony Laci felvette a rendeléseket. Mónika a kávét főzte, közben kimérte a röviditalokat, Erzsi a szendvicseket meg a süteményeket adta ki, a szünetekben pedig a csészéket, tányérokat mosta el. Törölgette a poharakat, amikor Mónika mellé állt.

– Mónika, maga látta a moziban a Modern Pimpernel című filmet?

– Én láttam, de maga, kedvesem, nem láthatta, mert még kislány volt, amikor játszották. – Lehúzta a gép karját, aztán a másikat, a kávé lassan csepegni kezdett. – Meg aztán az állami gondozókban ilyen filmeket nem játszottak.

– Két fel konyak kísérővel, két üveg sör, két dupla! – rendelt hangosan Baba, aztán az egyik asztalhoz nézett. – Rögtön viszem, drága Dezső bácsi! Türelmet kérek! Hogy tetszett aludni? Jól, ugye, gondoltam, ragyogó színe van.

Két erősen ittas fiatalember jött be, jószerivel egymást támogatták és nehézkesen leültek az egyik asztalhoz, a fűtőtest mellé. Baba észrevette, odaszólt nekik.

– Na gyerekek, gyorsan felállni!

– Miért, mamuska? – kérdezte az egyik alig forgó nyelvvel.

– Mert ülve, fiúcskák, nem lehet szaladni.

– Mamuska, ne vacakolj!…

– Mamuskád neked a bodolai szent szűz – mondta Baba. – Na, gyerünk, fiúk, felállni és futás az ajtón át az utcára!

– Csak akkor, ha te is jössz. Nem bánod meg…

Varga állt meg Baba mellett.

– Menjen, Baba, szolgáljon ki, a fiúkat bízza rám!

– Jó mulatást! – mondta Baba.

– Nos uraim, önök ittasak, ebben a presszóban ittas embereket nem szolgálunk ki. Szépen kérem, hogy távozzanak!

– Tudod ki az ittas? – kérdezte a fekete hajú. – Az anyád.

– Ezt kár volt mondania, uram, mert nem szeretem, ha anyámat ittasnak nevezik – azzal bal kezének a két ujja közé szorította a fekete hajú vaskos orrát, úgy megszorította, hogy a porcogok belerecsegtek, jobb kezével pedig lenyúlt, megragadta a férfi fenekén a nadrágot és kiemelte testét az asztal mögül, lassan, mint egy súlyemelő a feje fölé nyomta a levegő után kapkodó részeget, aztán intett a másiknak, aki tátott szájjal, döbbenten figyelte a jelenetet, hogy menjen ki az utcára.

– Tartsa előre a karját! – mondta Varga a szőke hajú részegnek az utcán. Az engedelmeskedett, Varga pedig leengedte az alélt testet, és a társa karjára tette. A fekete hajú levegő után kapkodott. – Ide figyelj, te csavargó, ha még egyszer megemlíted az anyámat, nyomorékká verlek! Világos? Most pedig tűnjetek el!

A nagyszámú nézőközönségnek tetszett a produkció, helyeseltek, veregették Varga karját. Mikor bement a presszóba, Baba rajongva nézett rá, aztán odament és szájon csókolta, még a nyelvével is megérintette Varga ajkát.

Kettőkor volt váltás. Varga odasúgta Mónikának:

– Ráhajtok Babára.

– De módjával! Nem szeretném, ha megdugnád!

– Történjen bármi, családon belül marad. Tudod mi az érdekes?

– Nem tudom.

– Feltűnően hasonlít a volt menyasszonyomra.

– Ez már nem tetszik nekem! – mondta Mónika és elfordult.

A két délutános felszolgáló, Veronika és Márti már teljes erővel dolgozott, Csorna Gézáné, a negyvenöt éves sovány asszony beült a pénztárba, Teri, a kövérkés, babaarcú lány pedig a pult mögé állt.

Baba jött ki az irodából, feltűnően jókedvű volt.

– Maga nem elveszett ember, Miklós! – mondta. – Hogy áll a szerencsével?

– Burokban születtem. Tölthetek valamit?

– Majd én – mondta Mónika. – Azzal italt töltött a poharakba, az egyiket Baba elé, a másikat Varga elé tette.

– Nos, bárónő – szólalt meg Varga –, Mónika mondta, hogy beszélni akar velem. Egészségére!

– Amit mondok, az bizalmas. Éjfél előtt felkeresett Kemény báró. – Halkan beszélt, nem akarta, hogy mások is meghallják. – Elmondta, hogy az este találkozott azzal az emberrel, akit mi magunk között Pimpernelnek hívunk. Mónika azt mondta, hogy maga többet tud róla, mint mi.

– Valóban. Én tudom, hogy Pimpernel kicsoda.

Mónika közbeszólt.

– Ezt nekem sohasem mondta. – A pultra könyökölt és előredőlt.

– Nem szóltam róla, mert még nem jött el az ideje. – Erzsire nézett, aki most lépett ki az irodából. Igazgatta táskáját, blúzát.

– Bárónő, ha megengedi, hazakísérem, és közben elmondok mindent, amit tudok.

– Nagyon boldog vagyok! – mondta Baba, aztán Erzsihez fordult.

– Apropó, Erzsikém, iszik valamit?

– Konyakot, előmelegített öblös pohárban.

– Az anyád! – jegyezte meg Varga. – Magának aztán volt gyerekszobája, a menhelyen meg a tanyán.

– Azt meghiszem! Én, drága művész úr, mindig úriemberek és úrinők között éltem.

– Bravó! Mehetünk, bárónő?

– Menjünk, Miklós!

Elköszöntek Mónikáéktól és elindultak.

– Sétáljunk! – ajánlotta Baba.

– Örömmel! – mondta Varga és udvariasan lesegítette a járdáról. Kimentek az Árpád fejedelem útra és kényelmes léptekkel sétáltak a Margit híd felé. A szentendrei HÉV-szerelvény csattogó kerekekkel dübörgött a síneken, személygépkocsik, többtonnás teherautók versenyeztek egymással.

– Szóval, maga ismeri Pimpernelt – mondta Baba.

– Ismerem, bárónő. – Varga cigarettát vett elő zsebéből, rágyújtott. – Istenem, de udvariatlan vagyok, elnézést, de azért nem kínáltam meg, mert arisztokrata hölgyek utcán nem dohányoznak.

– Erről van szó, kedves Miklós. Tehát? Folytassa!

– Tud titkot tartani, bárónő?

– Tudok. A titoktartás létérdekünk.

– Remek. Nos, az a személy, akit önök Pimpernelnek neveznek, Joe Parker kapitány. Az a feladata, hogy tudásával, bátorságával és minden rendelkezésére álló eszközzel támogassa a magyar hazafiak nemes törekvéseit.

– Édes istenem, de szépen mondta, de nagyon szépen! Az igazi művész beszélt magából.

– Szeretek pontosan fogalmazni, bárónő.

Baba egy pillanatra megállt. Egy idős hölgy göndör szőrű fekete pulit sétáltatott.

– Gyönyörű vagy, te drága kutyus! – mondta elragadtatva. – A kutya valóban szép volt, Babához futott, játszadozott, ugrálgatott a lábánál, az asszony lehajolt, megsimogatta, mórikázott, udvarolgatott neki, aztán felegyenesedett és továbblépett.

– Imádom a kutyákat. Tudja, Miklós, lánykoromban volt egy szép pulim, meg egy telivér lovam. Persze nem Pesten, hanem Békésben, a birtokunkon. Imádtam lovagolni. Megeresztettem a gyeplőt, Csillag ezt megérezte és szélvészként vágtatni kezdett, Vitéz pedig ugyancsak szedte a lábát, hogy le ne maradjon. Istenem, milyen csodálatos idők voltak. – Megállt, szembenézett Vargával. – És tudja, mi az érdekes?

– Nem tudom, bárónő.

– Az az érdekes, hogy minket, Endrődyeket szerettek és tiszteltek a parasztok. Az urasági cselédek is, mert drága apám emberhez méltó életkörülményeket teremtett nekik. De hát hol van már az a boldog gyerekkor. – Továbblépett. – Elnézést, eltértem a tárgytól. Csak tudja, kedves Miklós, néha rám nehezednek az emlékek, és olyankor sírni volna kedvem. Szóval, a kapitány Joe Parker. Maga személyesen ismeri?

– Munkatársa, nagyképűség nélkül mondhatom, bizalmas barátja vagyok.

– Van itt azért valami zavaró! – Baba oldalról a férfira nézett.

– Éspedig?

– Az az ezer dollár vagy annak megfelelő valuta, esetleg arany.

– Az nem a kapitányé, drága bárónő. Az a Felszabadítási Alap kasszájába kerül. Sajnos, drága bárónő, a szabadság nemcsak vérbe, olykor pénzbe is kerül. És még ez a legolcsóbb.

– Igaz. Így mindjárt más. Kedves Miklós, mikor tudnék találkozni a kapitánnyal? Szeretnék megbeszélni vele néhány részletet.

A lépcsőkön felmentek a hídra.

– A részletek nem érdekesek. Ha jól tudom, arról van szó, hogy önök hárman, a harmadik Mónika, el akarják hagyni az országot.

– Így van! Magunkkal szeretnénk vinni a kódexeket meg egyéb értékeinket is. Ezek jelentős összeget érnek. Ezt mégiscsak meg kell beszélnem a kapitánnyal, nem gondolja?

– Értem. Azt hiszem, igaza van. Drága asszonyom, én felveszem a kapcsolatot a kapitánnyal és jelentkezni fogok. Lehet, hogy még ma este. – Hazáig kísérte Babát, ott elköszönt tőle, aztán az egyik telefonfülkéből felhívta Mónikát.

– Mikor mégy haza?

– Nemsokára – mondta Mónika. – Miklós… – elhallgatott.

– Parancsolj, drágám!

– Nem bánnám, ha kivételesen hajnalban jönnél haza vagy csak reggel.

– Kázmér-napod van?

– Igen. Egy sor dolgot kell tisztáznom vele.

– Értem, oké, dugj kedvedre! – Köszönés nélkül letette a kagylót, és rosszkedvűen ment a Körút felé.