NEGYEDIK FEJEZET

Jármai Sándor főhadnagy nyolc óra után öt perccel már ott ült Gombos alezredes irodájában. A sovány, sápadt arcú tiszt nemrég nyelte le szokásos reggeli szódabikarbóna-adagját, gyomorégése szűnőben volt, és ennek köszönhetően nézett egyre barátságosabban Jármaira. A főhadnagy engedélyt kért, hogy rágyújthasson. Gombos bólintással adta beleegyezését. Jármai rágyújtott, aztán szétnyitotta jegyzetfüzetét, és beszélni kezdett.

– Először talán a kódexekről – mondta. – Horváth a Széchényi Könyvtár vezetőitől megtudta, hogy a kódexek valóban léteztek, az Endrődy család tulajdonában voltak. De a háború során nyomtalanul eltűntek. Ha valami csoda folytán mégis előkerülnének, akkor a magyar állam lenne a jogos tulajdonosuk, mert Bogyay Kázmért és feleségét, Endrődy Ilonát, kilencszáznegyvenhét augusztus tizennegyedikén a Budapesti Népbíróság jogerősen tíz év fegyházra és teljes vagyonelkobzásra ítélte.

– Erről eddig nem tudtunk.

– Nem, pedig tudnunk kellett volna. Egyébként a kódexek védett műkincseknek minősülnek, külföldieknek nem szabad eladni, és az országból sem lehet kivinni. Horváth több adatot szeretett volna megtudni a kódexekről, ezért felkereste dr. Tölgyesi Mihályt, a Parlamenti Könyvtár főmunkatársát, aki mindenben megerősítette a Széchényi Könyvtárban kapott információkat. Azt is elmondta, hogy az utóbbi hónapokban bizonyos híresztelések kaptak szárnyra a volt arisztokrata körökben. Arról suttognak, hogy a kódexek nem vesztek el, valakik elrejtették, és ma is biztos helyen vannak. Tölgyesi doktort több kutató felhívta telefonon és azután érdeklődtek, hogy igazak-e a híresztelések. Horváth arra a következtetésre jutott, hogy a kódexek után ez idáig semmiféle nyomozás nem indult, elfogadták a család tagjainak a vallomását, nevezetesen azt, hogy a kódexeket báró Endrődy Tivadar negyvennégy karácsonya előtt magával vitte Nyugatra, és azóta nyoma veszett a bárónak és a kódexeknek is. Otto Dürfilgerről a nyilvántartásukban semmi adat nincs. Varga Zsoltról viszont bőséges adat áll a rendelkezésünkre. Büntetett előéletű. A nyilvántartás kivonatolt anyagát a jelentésemhez csatoltam. Ami érdekes és figyelemreméltó, Varga Zsolt február tizennegyedikén elment hazulról, és azóta senki sem látta. Úgy tervezem, hogy felkeresem Varga Zsolt anyját és elbeszélgetek vele.

Gombos bólogatott, közben elmélyülten simogatta keskeny állát.

– Olvastam a jelentést és Varga nyilvántartási anyagát. Számomra néhány dolog érthetetlen. – Cigarettára gyújtott. – Az egyik: Varga az Egyesült Államokban született, tehát amerikai állampolgár. Negyvenhatban az amerikai útlevelével utazott Európába, Svájcba. Bankot rabolt egy Joe Parker nevű, volt amerikai kapitánnyal. Tíz évet ültek. Varga a szabadulása után Franciaországba szökik. Elfogják, ki akarják toloncolni az Egyesült Államokba, s ekkor Varga kijelenti, hogy Magyarországra akar jönni a szüleihez. Egyszerűen nem értem, hogy a franciák miért Magyarországra toloncolták? Egy hónapig volt vizsgálati fogságban. Kihallgatásáról semmiféle anyag nincs. Még azt sem tudjuk, hogy kik hallgatták ki.

– Nyilván az elhárítók – mondta Jármai.

– Rendben van, Sándor, beszélek Karáékkal. Te keresd fel Varga mamáját! Ha végeztél, akkor hívj fel! Este pedig benézünk Mónika presszójába. Te rendszeresen látogatod a presszót?

– Törzsvendég vagyok, őszintén mondom, Mónikáék szeretnek.

– Tudják rólad, hogy rendőr vagy?

– Nem, nem tudják. Annyit tudnak rólam, hogy valamelyik minisztériumban dolgozom.

Gombos bólintott.

– Akkor végeztünk, várom a hívásodat – mondta.

Jármai felállt, megbiccentette a fejét és azt mondta:

– Vilmos, elnézést, hogy belepofázok a magánéletedbe, de nagyon kérlek, menj orvoshoz! Ha akarod, megszervezem.

– Ahogy gondolod. – Jármai kiment, Gombos tekintetével az ajtóig kísérte. Hátra dőlt, lehunyta a szemét, és arra gondolt, ha betegségéről a főnökei tudomást szereznek, akkor csöngettek! Mit fog csinálni nyugdíjasként? Horgászni, vadászni nem szeret, egész nap otthon ülhetne az asszony szoknyája mellett. Esetleg megtanul kézimunkázni, ahogy a nyugdíjasok közül sokan ezt teszik. Felnyitotta a szemét, a jelentésre nézett, amely ott feküdt az asztalon. Tulajdonképpen mi is a feladatunk? Mire vár választ a miniszter? Igen! Mi van a kódexekkel, ki az a Varga Zsolt és Otto Dürfilger? Ha tetszik, ha nem, a kérdésekre válaszolni kell. Felhívta telefonon Kara Ernőt.

– Parancsolj, Vilmos! – mondta Kara udvariasan.

– Mikor mehetnék át hozzád? – kérdezte.

– Akár most is.

– Tíz perc múlva ott vagyok. – Nem tévedett, még nem telt el tíz perc, amikor bekopogott Karához. Belépett, Kara felállt, megkerülte az íróasztalát, s mint régi barátok, kezet fogtak, megölelték egymást.

– Parancsolj, foglalj helyet!

– Köszönöm! – Gombos leült, cigarettára gyújtott. Csak most ne marjon a gyomrába a fájás. – Régen találkoztunk.

– Egy éve, ha emlékezetem nem csal. Jól vagy? Úgy tűnik, hogy fogytál néhány kilót – mondta Kara.

– Fogyókúrát tartok. Nincs rondább az elhízott embernél.

– Kocogsz vagy koplalsz?

– Keveset eszem. Naponta többször, de csak néhány falatot.

– Gyerekek?

– Kösz, megvannak. Zsuzsa már másodéves a bölcsészkaron, Ági az idén érettségizik. És ti hogy vagytok?

– Öregesen.

– Ne bolondozz! Ha nem tévedek, egy évvel vagy idősebb nálam. Tizennégyes vagy, én tizenötös.

– Igen, de a háborús és a börtönévek duplán számítanak. Nekem pedig mindkettőből kijutott.

Gombos bólintott.

– Tudom, Ernő. De remélem, nem akarsz még nyugdíjba menni.

– Még nem. – Kara is rágyújtott. – Mi újság? – kérdezte aztán, és eltette az öngyújtóját.

– Kaptunk egy feladatot a miniszter elvtárstól.

– Tudok róla. És mi a problémád?

Gombos lepöccintette a hamut a cigarettájáról és Kara figyelmes tekintetét kereste.

– Akkor nyilván ismered a névtelen levelet is.

– Ismerem. Kaptunk róla egy fénymásolatot.

– Megkezdtük a felderítést. Az a problémánk, hogy a levélben szereplő Otto Dürfilgerről semmi adatot nem találtunk a nyilvántartásban. A miniszter elvtárs pedig…

Kara közbeszólt.

– Már tudják, hogy Otto Dürfilger kicsoda. Ne foglalkozzatok vele!

– Mondanál róla mégis valamit?

– Elég, ha annyit tudsz róla, hogy Dürfilger a francia titkosszolgálat bécsi irodájának a vezetője, feladata a kelet-európai felderítés.

– Német származású?

– Nem. Magyar. Valamikor kémelhárító tiszt volt. Ne foglalkozzatok vele! Ha jelentést írsz a miniszter elvtársnak, hivatkozz a beszélgetésünkre.

– Értem!

– Annyit elárulok neked, hogy a mi adataink szerint az Endrődy-kódexek léteznek, és egy doktor Höttl Ervin nevű müncheni műkereskedő akarja megvásárolni őket. Höttl doktor szintén magyar származású, jelenleg a Gehlen-féle nyugatnémet hírszerzés tagja, de valószínű, hogy az amerikaiaknak is dolgozik.

– Fantasztikus! Ti sokkal többet tudtok az ügyről, mint mi.

– Végül is ez a feladatunk – mondta Kara.

– Akkor bizonyára Varga Zsolt neve is ismerős neked.

– Hogyne. Mi van vele?

– Eltűnt. Február tizennegyedikén, szerdán tűnt el a lakásáról.

– Majd előkerül. Vargáról bőséges anyag van a nyilvántartóban.

– Valóban? De én sok mindent nem értek.

– Például?

– Ismered Varga Zsolt életét?

– Nagyjából.

– Milyen állampolgár?

– Hontalan. Lemondott az amerikai állampolgárságáról. Nem akar az Egyesült Államokba menni, mert ott elfogatóparancsot adtak ki ellen. A magyar állampolgárságot pedig még nem kapta meg.

– Értem. Tehát ezerkilencszázötvenkilencben azért szökött át Svájcból Franciaországba, mert a svájciak az Egyesült Államoknak akarták kiadni.

– Pontosan.

– Az nem lehetséges, hogy a franciák beszervezték Vargát?

Kara széttárta a karját.

– Elvileg minden lehetséges – mondta. – Varga ötvenkilenc elején több hétig vizsgálati fogságban volt, de semmiféle jel nem mutatott arra, hogy a franciák ügynöke. Magyarországon bűncselekményt nem követett el, ezért helyeztük szabadlábra. Tehát eltűnt?

– Igen. Nyoma veszett.

Kara feljegyzett valamit egy papírra és azt mondta:

– Utánanézünk mi is. – Gombosra nézett. – Mi az elképzelésetek? – kérdezte.

– Megpróbáljuk felderíteni a kódexek rejtekhelyét, és megakadályozzuk, hogy kicsempésszék külföldre.

– Helyes. Felhívom a figyelmedet arra, hogy Endrődy Baba fantaszta. Mélységesen gyűlöli a rendszert, és a szocialista társadalom megdöntéséért képes feláldozni önmagát is.

– Köszönöm az információt! – Gombos elnyomta a csikket. Felállt.

– Tartsuk a kapcsolatot – mondta Kara –, azt hiszem, ezt az ügyet közösen kell megoldanunk.

– Rám számíthatsz.

Elbúcsúztak egymástól, és Gombos visszament az irodájába.

Jármai Sándor eközben Vargáék Bimbó úti villájában Varga Zsolt anyjával beszélgetett. Az asszony kedves volt, készségesen válaszolt Jármai kérdéseire, miközben többször is megkérdezte, hogy mivel kínálhatja meg.

– Nagyon kedves, Varga néni, de semmit sem kérek. Ha meg tetszik engedni, akkor rágyújtok.

– Csak nyugodtan, édes gyermekem! – mondta, és egy kristály hamutálat tett az asztalra.

Jármai rágyújtott, közben arra gondolt, hogy ez az amerikás erdélyi asszony nem lesz könnyű dió, egyáltalán nem biztos, hogy szólásra búja. Mindenesetre megpróbálja.

– Ha jól értettem, február tizennegyedikén este Zsolt elköszönt Varga nénitől, s azóta nem jelentkezett.

– Úgy, ahogy mondja, édes gyermekem!

– És azt sem mondta meg, hogy hova megy?

– Csak annyit mondott, hogy hosszabb időre el kell utaznia. De hát Zsolt már gyerekkorában is ilyen volt. Fogta magát és eltűnt. Hetekig nem ment iskolába. Csavargott a barátjával, azzal a Parker gyerekkel. Én tudom, hogy ő vitte rá a bűnözésre is. Isten a megmondhatója, mennyit sírtam miatta. Kedves gyermekem, most elárulok magának valamit. Én nemcsak azért települtem vissza Magyarországra, mert Vilmos bátyám, a feltaláló, rám hagyta minden vagyonát. Hiszen a találmányai után járó díjakat Amerikában is kifizették volna nekem, és ha ezt a villát bérbe adom, akkor a lakbért átutalják az én számlámra. Azért jöttem haza a férjemmel, hogy Zsolt fiamat elszakítsam tőle. Nem sikerült! Zsolt megtudta, hogy Parker Svájcban lakik, így hát nem volt maradása, fogta magát és kiutazott hozzá. Még csak el sem búcsúzott. Sok szomorúságot okozott nekem… És most megint eltűnt. – Az asszony szeme könnyes volt. – Most mondja meg, kedves gyermekem, mit tegyek?

– Elnézést, Varga néni! – mondta Jármai, és arca elől elhessegette a füstöt. – Azt tetszett mondani, hogy Zsolt, mikor negyvenhatban elhagyta az országot, el sem köszönt.

– Így volt, kedves gyermekem.

– De ha így volt, akkor miért írt a berlini Siemens Műveknek és az AEG-nek, hogy a további intézkedésig a találmányi díjakat a fia nevére utalják Svájcba, a Züricher Kredit Bankba. Gondolom ezt megbeszélték egymással.

Az asszony csak egy pillanatra jött zavarba, aztán magabiztosan azt mondta:

– Nagyon egyszerű, kedves gyermekem. Levelet kaptam a fiamtól. Azt írta, hogy nagyon nehezen él, szívesen elfogadna valami pénzecskét. Mit tehettem? Beszéltem egy ügyvéddel…

– Hogy hívják az ügyvédet?

– Komáromi Bálint – vágta rá gondolkodás nélkül az asszony. – Sajnos már nem él. ötvenhatban disszidált Kanadába, és egy év múlva meghalt. Szóval Komáromi azt javasolta, hogy írjak a Siemensnek és az AEG-nek, hogy a találmányi díjakat a fiam nevére utalják át.

– Megvan a kedves fia levele?

– Sajnos nincs meg, kedves gyermekem. Mi elővigyázatosságból sohasem tartunk meg leveleket.

– Miért? Zaklatták magukat, Varga néni?

– De még mennyire. Az én drága jó uram szakszervezeti ember volt, nyomoztak utána, még házkutatást is tartottak. Magának kedves gyermekem elárulhatom, mert hivatalos személy, az én drága emberem tizenkilencben vörösparancsnok volt, aztán a bukás után menekülnünk kellett. Hát így kerültünk mi Amerikába ezerkilencszázhúszban. Persze azt letagadtuk, hogy az én drága emberem kommunista meg vörösparancsnok volt. Azt mondta nekem: édes csillagom, levelet meg fényképeket ne őrizgess meg emlékül, mert a vesztünket okozhatják! Így aztán nekem egyetlen fényképem, egyetlen levelem sincs.

– A fiáról van fénykép a bűnügyi nyilvántartóban. Szakállt viselt és bajuszt, méghozzá sűrű, tömött bajuszt.

– Így, ahogy mondja. Ő volt a szakállas ejtőernyős. Parkerral megfogadták, hogy csak akkor borotválják le a szakállukat meg a bajuszukat, ha megnyerték a háborút. Aztán megnyerték, de az én drága fiam akkor sem borotválta le, mert volt egy Angelika nevű szerelme, aki szerette a szakállát.

– Ki volt ez az Angelika?

– Apáca volt, de kilépett a rendből. Én még asszonyban olyan szépet nem láttam. Zsoltikám Olaszországban ismerkedett meg vele, onnan küldte el nekem a fényképét, de sajnos az sincs már meg, elégettem.

– Kár.

– Kár bizony, mert Angelika maga volt a csoda, édes gyermekem.

– Mi történt Angelikával?

– Eltűnt. Elhagyta az én drága Zsoltimat.

– Varga néni, a fia veszélyben van!

– Jézus Mária, csak nem! – csapta össze a kezét az asszony.

– De igen. Mi meg akarjuk védeni őt. Tehát arra kérem, hogy ha levelet vagy üzenetet kap tőle, értesítsen engem! – Jegyzetfüzetéből kitépett egy lapot, ráírta a nevét és a telefonszámát. – Tessék Varga néni! Ha szereti a fiát, segít nekünk.

– Hogy szeretem-e? Már hogyne szeretném, rajta kívül nekem senkim sincs. Ha levelet kapok tőle, fel fogom hívni, kedves gyermekem.

Jármai elbúcsúzott az asszonytól és visszament a hivatalába. Ibolya, a „fekete csoda”, azzal fogadta őt, hogy a főnök már régóta várja.

– Kösz, te szépség! – mondta Jármai, és megcsókolta a lány arcát. – Istenem, csak egyszer vesztenéd el a fejedet és lefeküdnél velem! – súgta a fülébe.

– Lehet róla szó – mondta Ibolya.

– Mikor?

– Ha feleségül veszel. Esküszöm, hogy akkor naponta többször is lefekszem veled, mert én is kajollak.

– Akkor ezt most megbeszéltük – mondta Jármai és benyitott Gomboshoz.

– Ülj le! – mondta az alezredes. Jármai leült. – Mit végeztél?

– Nem sokat. Az az érzésem, hogy Varga mama hülyének néz minket. Biztos vagyok benne, tudja, hogy hol van a fia. De bizonyítani nem tudom. – Aztán részletesen elmondta, hogy mit tudott meg Varga Zsolt mamájától. – És te hogy boldogultál Karával?

Gombos cigarettára gyújtott. Kivételesen nem fájt a gyomra, láthatóan élvezettel fújta ki a füstöt.

– Beszélt, beszélt, de nem mondott el mindent. Bizonyos értelemben ők is érdekeltek az ügyben. Azt mindenesetre megtudtam, hogy a levélben szereplő Otto Dürfilger a francia titkosszolgálat bécsi rezidentúrájának a vezetője. Kara megkért, hogy Dürfilgerrel ne foglalkozzunk, ami magyarán azt jelenti, ők vannak rajta az ürgén. És ezt nézd meg! – Az egyik mappából elővett egy „Szigorúan titkos” jelzésű „feljegyzést” és átadta Jármainak. A „feljegyzés” Karától származott.

„Tapsifüles jelenti: 1962. április 20-án. Kemény Frigyes volt báró és hajdani őrnagy április 17-én kedden felkereste a Béke presszóban Endrődy Ilona, közismertebb nevén Baba, volt bárónőt, és bizalmasan közölte vele, hogy illegálisan Budapestre érkezett Joe Parker, az Egyesült Államok kapitánya, a CIA tagja, azzal a feladattal, hogy a rendszer ellen küzdő magyar hazafiak harcát segítse, és minden eszközzel támogassa. Parker kapitánynak módjában áll bizonyos kompromittált személyeket külföldre szöktetnie. Baba bárónő azt mondta, jó lenne Nyugatra szökni, a kódexeket Höttl doktornak egymillió márkáért el lehetne adni. A pénzen fegyvert vásárolhatnának és megindíthatnák a fegyveres harcot a rendszer ellen.” Az osztály megjegyzése: „Kemény Frigyes 1912. március 12-én született Losoncon. Középiskoláit ott végezte el, aztán Budapestre, a Ludovika Akadémiára került. 1934. augusztus 20-án avatták utász hadnaggyá. Robbantási szakértő. A harmincas évek végén már mint főhadnagy a vezérkar megbízásából terroristákat és diverzánsokat képzett ki Lanária-telepen és Martfűn, a vezérkari főnökség titkos kiképzőbázisán. Részt vett a Szovjetunió elleni háborúban, őrnagyként került haza, negyvenhétben. Később a Népbíróság rendszerellenes összeesküvésért nyolcévi fegyházra ítélte, 1953-ban szabadult. Éjjeliőrként dolgozott a 22-es Építőipari Vállalat telepén. 1956-ban fegyveres csoportot szervezett, részt vett a harcokban, 1957-ben jogerősen tízévi fegyházra ítélték, de méltányossági okokból 1962 februárjában szabadlábra helyezték. Nőtlen. Szélsőséges nacionalista, minden őrültségre képes. Jelenleg a Budamadarasi MÉH-telepen targoncásként dolgozik.”

– Érdekes – mondta Jármai, és visszaadta a jelentést.

– Ezek szerint Karáék vastagon benne vannak az ügyben. Csak azt nem tudom, hogy ezek után nekünk mit kell csinálnunk? Akaratunk ellenére csak egymás munkáját fogjuk hátráltatni.

– Beszéltem Karával telefonon, miután a jelentést megkaptam – mondta Gombos. – Az a helyzet, hogy az ügy elhárítási részében érdekeltek, és megemlítette Höttl doktort, aki nemcsak Gehlenéknek dolgozik, hanem az amerikaiaknak is. Abban állapodtunk meg, hogy tartjuk egymással a kapcsolatot, és értesüléseinket kicseréljük.

– Értem – mondta Jármai. – De az a véleményem, hogy ez így túró! Vagy ők csinálják, vagy mi. Közös lónak…

– Ebből elég! Hát nem érted? Együtt fogunk dolgozni.

– Erre kíváncsi vagyok. Este elmegyünk a Békébe?

– Megbeszéltük vagy nem?

Gombos csodálkozott, hogy Jármait milyen szeretettel fogadták a felszolgálók. Kilenc óra múlt néhány perccel, de a presszóban még nagy forgalom volt, alig találtak üres asztalt. Végül mégis sikerült, leültek az ablak mellé a pulttal szembe. A szellőzés nem működött, a cigarettafüst ködfátyolként lebegett a mennyezet alatt, a levegőben a kávé illata összekeveredett a sokféle alkohol szagával. Gombos úgy érezte, hogy ha sokáig kell a presszóban időznie, megfullad. Mindenesetre tüzetesen szemügyre vett mindent, először magát a helyiséget; három hatalmas ablaka a szűk, fákkal szegélyezett Evező utcára nézett, a bejárata pedig a Frankel Leó utcára. A hosszú pult mögött ügyesen megvilágított állványsor fedte el a falat, az állvány polcain italosüvegek, cigarettásdobozok, csokoládék sorakoztak egymás mellett. A pult mögött volt a mosogató is. Attól balra egy keskeny, világos tapétával bevont ajtón át lehetett bemenni az irodába.

Asztaluknál egy fiatal, fekete bajuszos férfi állt meg, nem lehetett több huszonöt évesnél. Udvariasan köszönt, aztán Jármaira mosolygott.

– Mit hozhatok, doktor úr?

A főhadnagy Gombosra nézett.

– Mit iszunk, főnök?

– Én legszívesebben bort innék. Mondjuk vörösbort.

– Finom szekszárdi kadarkánk van. Merem ajánlani – mondta a pincér, és Jármaira nézett. – Maga ismeri doktor úr.

– Igen, ismerem. Ízes, könnyű bor. Hozzon egy üveggel, Lacikám!

– Kávét is hozhatok?

– Hozzon azt is, de tejet is kérek! – mondta Gombos.

A pincér eltávozott, de néhány perc múlva már ott állt újból az asztalnál, rátette a poharakat, kihúzta a dugót az üvegből és töltött. – Kedves egészségükre! Rögtön hozom a kávét is.

– Kösz, Lacika! – mondta Jármai, és felemelte a poharát. – Egészségedre, főnök!

– A tiedre! – Koccintottak, ittak. – Hangulatos kis presszó – mondta Gombos.

– Az. Szeretek idejárni. Igaz, közel is van a lakásomhoz.

Gombos körülnézett.

– Melyik Endrődy Baba? – kérdezte.

– Az a barna, Cleopatra-frizurás, ott áll a bejárati ajtó mellett.

Gombos jól megnézte a csinos, jó alakú asszonyt. Fiatalabbnak látszott a koránál.

– Szép, kívánatos nő – mondta az alezredes.

– Mónika sem akármilyen.

– Aki a kávét főzi?

– Igen, az a bronzvörös hajú. Ragyogó nő.

– És aki mosogat?

– Az Szatmári Erzsi. Nemrégen dolgozik itt. Állami gondozott volt, szüleit nem ismeri. Csak ideiglenesen takarít, ki akarja tanulni a vendéglátóipari szakmát, őszintén szólva, belevaló teremtés.

– És az az öreg mámi a pénztárban?

– Valamikor méltóságos asszony volt. Néhai Sziráky Bálint miniszteri tanácsos felesége. Jópofa az öreglány, csípem őt, mert van humora.

Gombos észrevette az irodából kilépő magas, sötétbarna hajú, választékosan öltözött férfit. Nem tévesztette szem elől. A férfi – nem lehetett több negyvenévesnél – Mónikához ment, valamit kérdezett tőle, figyelmesen meghallgatta az asszony válaszát, aztán az egyik üvegből töltött magának és ivott.

– Az a férfi, ha nem tévedek, Fekete Miklós.

– Igen, ő az – mondta Jármai. – Színész, de nincs szerződése, haknizni meg nem akar, méltóságon alulinak tartja. Most itt dolgozik Mónikánál. Egyébként…

Gombos közbevágott.

– Nála is lakik. Azt hiszed, hogy nem olvastam el a jelentésedet? Elolvastam és pontosan tudom, hogy Fekete Miklós kicsoda. – Tekintetét nem vette le a férfiról, amikor azt mondta.

– Valamit azonban nem értek.

– Éspedig? – kérdezte Jármai, és kortyolt a borból.

– Azt nem értem, hogy ha színész, miért nem játszik valamelyik színházban?

– Múltkor beszélgettem vele – mondta Jármai –, akkor azt mondta, ő nem ripacs, hogy mindenhol fellépjen és mutogassa magát, hanem művész, aki megválogatja a szerepeit. Vagy a Nemzeti Színházban játszik, vagy sehol. Egyébként – magyarázta nekem – a pincérkedés sem kárba veszett idő, felér két egyetemmel is, mert a pult mögül típus- és magatartás-tanulmányokat végezhet és végez is.

– Érdekes fickó. Lenyomoztátok a múltját?

– Igen, megszereztük a KEOK-tól a részletes életrajzát. Tulajdonképpen én becsülöm azokat a művészeket, akik nem olcsójánosokként árulják magukat, hanem akarnak valamit.

– Szerinted az itt dolgozók közül kik tudnak a kódexről?

– Babán kívül azt hiszem, csak Mónika. Ami természetes is, mert hiszen gimnazista koruk óta elválaszthatatlan barátnők.

A vendégek lassan szállingózni kezdtek, közeledett a záróra. Gombosék azonban nem zavartatták magukat.

– Szeretném megismerni Babát! – mondta az alezredes, és tekintetével a szép arcú, barna asszonyt kereste.

– Semmi akadálya.

– Tudja, hogy rendőrtiszt vagy?

– Már mondtam, hogy nem tudja. Legfeljebb azt tudhatja, hogy minisztériumi dolgozó vagyok. Akkor idehívom.

– Hívd!

Jármai intett Babának. Az asszony a hamutálra tette a cigarettáját és Jármaiékhoz ment.

– Csókolom, Sándorkám. Mit számolhatok?

– Még nem fizetünk. Baba drága, bemutatom a főnökömet. Doktor Gombos.

– Üdvözlöm! – mondta az asszony, és kezét nyújtotta. – Endrődy Baba vagyok.

– Kedvesem, mi rendeltünk két kávét, de úgy látszik a Laci gyerek megfeledkezett rólunk. Hozna két kávét? – kérdezte Gombos.

– Természetesen. Azért vagyok itt. Azt a Laci gyereket pedig seggbe rúgom. – Baba a pulthoz ment. – Két dupla, tejjel.

Mónika halkan megszólalt.

– Azt a sovány, sápadt ürgét valahonnan ismerem.

– Sanyika főnöke – mondta Baba.– Doktor Gombos, ha jól értettem a nevét.

Mónika lehúzta, majd felengedte a kávéfőző gép karját.

– Baba, te tudod, hogy Sanyika hol dolgozik?

– Azt hiszem valamelyik minisztériumban.

Szatmári Erzsi a mosogatónál megfordult. Szép barna szemével Babára nézett.

– Valamelyik minisztériumban… Miért nem mondja meg a bárónő?

– Mit miért nem mondok meg? – kérdezte Baba.

– Hát hogy Sándorka a belkerben dolgozik. Itt említette a múltkor.

– Igaza van, Böském! – így Baba – , most már én is emlékszem. Tényleg, a belkerben valami vezetőféle.

– Vezetőféle… Osztályvezető – mondta korholó hangon Erzsi. – Egyébként már sokszor mondtam magának, bárónő, hogy ne szólítson Böskének.

– De hát miért? Nincs abban semmi sértő.

– De igen. Ahol én nevelkedtem, minden kancát Böskének hívnak.

– Elnézését, Erzsikém! – mondta Baba, és Mónikára nézett. – Vihetem a kávét?

– Viheted – mondta Mónika.

Baba a tálcára tette a két csésze kávét és a tejeskannát, aztán lesújtó pillantással végigmérte Szatmári Erzsit, és Jármaiék asztalához ment.

– Parancsoljanak! – mondta, és a csészéket meg a kis tejeskannát az asztalra tette.

– Köszönjük! – mondta Gombos, aztán megkérdezte: – Leülne egy-két percre?

– Kérem, uram, én nem ülhetek le.

– Üljön csak le nyugodtan! – mondta Jármai, és magabiztosan nézett Babára.

Baba Gombos sovány arcát figyelte, aztán lassan leült.

– Bocsánat, a doktor úr hol dolgozik? – kérdezte tétován.

– A minisztérium ellenőrzési osztályán – mondta gyorsan Jármai.

– Értem, Sándorka. Most már csak arra vagyok kíváncsi, hogy a doktor úr hivatalos minőségben vagy magánemberként akar beszélni velem.

– Hivatalosan – mondta Gombos.

– Akkor kedves doktorom, mutasson nekem valamilyen elfogadható flepnit. Elnézést, hogy nem Vörösmarty nyelvén beszélek, de ha jól számolom, tizenöt évet ültem kurvák, gyilkosok, betörők, szélhámosok között, megtanultam nemcsak a szokásaikat, de a nyelvüket is, ami ugyebár azt jelenti, hogy nem a hathúszassal jöttem Budapestre. Persze nem bánnám, ha azon a flepnin pecsét is lenne, meg ötágú csillag és minden más efféle.

– Kereszt ne legyen rajta? – kérdezte mosolyogva Gombos.

– Engem a kereszt sem zavar. Az Orsolyáknál érettségiztem.

Gombos ivott a kávéból, azután elővette igazolványai közül az előre elkészítettet, és az asszony elé tartotta.

Baba figyelmesen megnézte.

– Oké – mondta –, mire kíváncsi?

Gombos felemelte a poharát.

– Megengedi, hogy az egészségére igyunk?

– Megtisztelve érzem magam, uram…

– Akkor hát az egészségére, kedves Baba, ha így szólíthatom.

– Istenemre mondom, elkényeztetnek. Egészségükre! – Töltött magának is az egyik üres pohárba, és ivott.

Gombos mosolygó arccal nézett Babára. – Ugye a maga férje is arisztokrata volt?

– Ma is az, kedves doktorom. A férjem gróf Bogyay Kázmér, tehát arisztokrata. Maguk eltörölték a grófi címeket, de mi akkor is arisztokraták vagyunk. Jól jegyezzék meg, arisztokratának lenni velünk született állapot, egy másfajta emberi magatartás.

– Ha így érzi, kedves Baba, akkor bizonyára így is van – mondta Gombos. – Mondja, első ízben mikor szabadult?

– Hogy egészen pontos legyek, ötvenhat október huszonkilencedikén. Csodálatos nap volt. Szólt a zene, valamilyen alkalmi zenekar indulókat játszott, zászlók, kokárdák lengtek, az égen bárányfelhők úsztak…

– Az ég alatt pedig börtönőrök – szólt közbe Jármai.

Baba egy pillanatra a főhadnagyra nézett, éles fogaival húsos alsó ajkába harapott, aztán csendesen azt mondta:

– Sajnos uraim, hülyék, ostobák minden forradalomban vannak. Akadtak köztünk is hülyék, akik megszédültek a hatalomtól, visszaéltek vele, és néhány smasszert kidobtak az ablakon. Így én újból börtönbe kerültem, bár smasszerröpültetési ügyekben nem vettem részt.

– A férjével a harcok alatt találkozott? – kérdezte Jármai.

Baba bólintott.

– Csodálatos órákat töltöttünk egymással. Az én drága Kázméromat azonnal beválasztották a Politikai Elítéltek Szövetségének az elnökségébe. Mit mondjak? Isteni napok voltak. Nappal üléseztünk, szónokoltunk, éjszaka pedig… remélem elnézik nekem, ha éjszakai együttlétünket nem részletezem.

– Természetesen. Egyébként van fantáziánk – mondta az alezredes.

– Ennek nagyon örülök. Egyszóval az éjszakáink is csodálatosak voltak. Aztán vége lett a ragyogó álmainknak, november ötödikén, ahogy nálunk Kalocsán mondták, jött a bukfenc.

– Éspedig? – kíváncsiskodott Jármai.

– Egy müncheni meghívásnak akartunk eleget tenni, amikor megjelent egy Szilágyi nevű úr a pufajkásaival a Táncsics Mihály utcai lakásunkon, és lebeszéltek az utazásról. Elvittek mindkettőnket.

– Már becsomagoltak? – kérdezte Gombos, és arra gondolt, hátha a csomagjuk is velük volt, akkor Szilágyiéknak a kódexeket meg kellett találniuk.

– Nem, még nem csomagoltunk össze, mert nem tudtuk, hogy mennyi mindent vihetünk magunkkal.

– Értem – mondta Gombos. – És újból börtönbe kerültek.

– Úgy ahogy mondja, doktorom. De megbocsássanak, nekem dolgoznom kell. Nagyon szívesen válaszolok a kérdéseikre, de csakis munkaidő után. – A pult felé nézett. – Ahogy látom, a főnökasszony máris pipás.

Jármai felállt.

– Nyugi, drága Baba, én majd beszélek a főnökasszonnyal! – Ezzel Mónikához ment, váltott vele néhány szót, Baba szerette volna tudni, hogy mit beszélnek egymással, de távol ültek a pulttól, a zsivajban nem hallatszott hozzá a hangjuk. Mónika kijött a pult mögül.

– Maradhatsz, Baba – mondta –, én majd helyettesítelek.

– Kösz, Mónikám! – Az asszony Gombosra nézett.

– Mire kíváncsiak?

Jármai is visszaült a helyére.

– Mondja, kedves Baba – folytatta Gombos a kérdezést –, lemondtak arról, hogy a müncheni meghívásnak eleget tegyenek?

– Doktor úr, maga is nagyon jól tudja, hogy mi cinkesek vagyunk, nem kapunk útlevelet. – Gyanakodva nézett Gombosra, aztán Jármaira. – Mondják, tulajdonképpen miért faggatnak?

– Most ez a dolgunk – mondta Gombos. De ezzel nem nyugtatta meg az asszonyt.

– Maguk nem ellenőrök. A fejemet teszem rá. Maguk nyomozók! Mondják, mi a fenét akarnak tőlem?

– Csak nyugodtan, kedves Baba! – mondta Gombos, és tenyerét az asszony keze fejére tette. – Nincs semmi baj. Arra gondoltunk, hogy magát esetleg más munkakörbe helyezzük. Végül is maga nyelveket beszél, művelt, mutatós nő, véleményünk szerint maga nagyszerű idegenvezető lenne.

– Büntetett előéletű vagyok.

– Tudjuk. A priusz azonban akkor évül el, amikor az illetékesek akarják.

Baba elhúzta a kezét, köténykéje zsebéből cigarettát vett elő, rágyújtott, miközben egyik férfiról a másikra nézett. Eszébe jutottak azok az éjszakai beszélgetések, amelyeket Kalocsán a zárkában folytattak rabtársaival. Ezek a beszélgetések nemcsak a szerelemről, a férfiakról, a szeretkezés módozatairól szóltak, hanem arról is, hogy a nyomozók kit, hogyan „húznak be a csőbe”. Baba „dörzsölt”, profi bűnösökkel ült együtt, sokat tanult tőlük. Úgy érezte, elegendő tapasztalatot szerzett ahhoz, hogy most ne hagyja magát „átverni” az ellenőröknek álcázott nyomozóktól, mert meggyőződése szerint Sándorka és a főnöke kiberek, mégpedig a dörzsöltek közül valók. Elég piszok dolog volt Sándorkától, hogy eltitkolta foglalkozását! Igaz, ők nem kérdezték meg tőle, hogy hol dolgozik. De akkor is… A tisztesség úgy kívánta volna, hogy bevallja, lányok szeretlek benneteket, de jó ha tudjátok, én kiber vagyok. Ez a szép arcú tróger azonban erről nem beszélt…

– Uraim vagy elvtársaim, teljesen mindegy, mondok én maguknak valamit. – Kifújta a füstöt. – Azt mondom én maguknak, jó szívvel és tisztelettel, hogy itt valami nem tiszta. Valami, hogy úgy mondjam sáros. Maguk engem ne akarjanak elhelyezni innen, mert én nem leszek „tégla” vagy vamzer. Tudom, hogy mire megy a játék. De ki kell jelentenem, hogy én nagyon jól érzem itt magam. Tisztességesen dolgozom, a vendégek szeretnek, néha egyesek belecsípnek a fenekembe, és még nem is szólhatok, mert ugyebár én csak felszolgáló vagyok. De hát megvan a pénzem, és ez sem utolsó szempont. És ha most megengedik, szeretnék dolgozni. – Felállt. – Magához, Sanyikám, lesz még egy-két szavam.

– Helyes, Baba asszony, mondja csak meg neki, hogy mit gondol róla! – mondta Gombos. – Most pedig fizetek.

– Ez a helyes beszéd, doktor úr! – mondta Baba és számolni kezdett. A számlát az asztalra tette. – Parancsoljon, doktor úr, és legyen máskor is a vendégünk.

Gombos megnézte a számlát, aztán száz forintot tett az asztalra.

– A többi a magáé, kedves! – Gombos felállt. – örülök, hogy megismertem! – mondta.

– Legyen máskor is szerencsénk egymáshoz! – Eltette a pénzt, aztán tekintetével addig kísérte Gombosékat, amíg ki nem mentek a helyiségből. Az asztaloknál már csak néhányan ültek, Erzsi többször is hangosan elkiáltotta magát:

– Záróra! – aztán a székeket kezdte felrakni az asztalokra. Lacika, a fiatal pincér, az utolsó vendégeknél számolt, s miután azok is eltávoztak, lehúzta a bejárati ajtó redőnyét. Sziráky Bálintné, a pénztáros nagy buzgalommal végezte az elszámolást, Fekete Miklós kijött az irodából, Mónika rászólt:

– Miklós kérem, standoljon! De pontos legyen minden!

– Igenis, főnökasszony!

Mónika Babához ment, aki szintén az elszámolással volt elfoglalva.

– Mit akartak Sándorkáék? – kérdezte.

Baba abbahagyta a számolást.

– Rá akartak beszélni, hogy legyek idegenvezető. Érted ezt?

Mónika elgondolkodva nézett Baba arcába.

– Tulajdonképpen ki volt az a sovány pacák? – kérdezte.

– Sanyika azt mondta, hogy Gombos doktor a minisztérium ellenőrzési osztályán dolgozik, de meggyőződésem szerint Sanyi is meg a főnöke is nyomozó.

– Nekem is az volt az érzésem, hogy azok – mondta Mónika – , de mi az úristent akarhatnak tőled?

Baba rágyújtott. Mozdulatain látszott, hogy ideges.

– Fogalmam sincs. Ebbe bele kell őrülni, a kurva anyjukat, még fél éve sincs, hogy szabadlábon vagyok, és máris rám szálltak.

– Nem tudom. – Mónika Erzsire nézett. – Kedvesem, a redőnyt lehúzták?

– Már régen. Lacika volt a tettes. Takaríthatok?

– Természetesen – mondta Mónika. – Szeretnék mielőbb hazamenni. Miklós, összeállította a holnapi rendelést?

– Igen, Mónika – mondta a férfi felnézve a pultra terített jegyzeteiből. – Ahogy megbeszéltük.

– Köszönöm, Miklós! – mondta Mónika, és Varga után nézett, aki visszament az irodába.

Baba Mónikához lépett, s halkan, hogy a közelükben takarító Erzsi ne hallja, megkérdezte:

– Hogy jöttök ki egymással?

– Azt hiszem, remekül. Művelt, okos, udvarias. Nagyon jól beszél angolul. Tanítani akar.

– Tulajdonképpen milyen állampolgár? Román? Magyar?

– Hontalan. Lemondott a román állampolgárságáról, a magyart még nem kapta meg, de már folyamatban van.

Baba figyelmesen hallgatta Mónika válaszát, közben Erzsit nézte, aki pokoli ügyesen takarított.

– Erzsikém – mondta neki hirtelen támadt ötlettel –, nem lehetne szó arról, hogy hetenként, mondjuk két alkalommal, nálam is takarítson?

– Örömmel vállalom, kedves bárónő – mondta Erzsi –, remélem Mónika kisasszonynak nincs kifogása ellene.

– Majd beszélünk róla – mondta Mónika, s nem tetszett neki Erzsi beleegyező magatartása.

– Beszéljük meg most – erősködött Baba. – Jöhet hozzám is, vagy nem?

Erzsi közbeszólt.

– Mónika kisasszony, nekem is szükségem van a pénzre.

Mónika bosszúsan nézett a lányra, és megkérdezte:

– Nem tudom, mikor mehetne Babához?

Erzsi gyorsan válaszolt, amiből arra lehetett következtetni, hogy ő már alaposan átgondolta elhatározását.

– Mondjuk kedden és pénteken. Kettőtől hatig, hétig.

Mónika megvonta a vállát.

– Maga tudja. Ahhoz azonban ragaszkodom, hogy itt a presszóban tisztaság legyen.

– Nem lesz semmi baj, kisasszony! De beláthatja, hogy szegény bárónőnek segíteni kell.

– Belátom. – Mónika Babára emelte tekintetét. – Meg vagy elégedve? – kérdezte.

– Nagyon. Igazán aranyos vagy. – Baba az irodából kilépő Vargára nézett. A férfi jól mutatott új galambszürke flanelöltönyében.

– Bocsánat – mondta Mónikához fordulva –, akkor én most megyek. Vigyek haza valamit?

– Nem, köszönöm! Minden van otthon. A kulcsot ne hagyja a zárban.

– Nem hagyom benne, vigyázni fogok, és ismét elnézést kérek a múltkori esetért, higgye el, nem akartam bosszúságot okozni önnek. – Baba felé fordult. – Az történt, kedves bárónő – magyarázta –, hogy két héttel ezelőtt bezártam az ajtót, és Mónika nem tudta kinyitni a lakást. Azt hitte, hogy nő van nálam.

– És nem volt? – kérdezte Baba, és hamiskásan Vargára hunyorított.

– Esküszöm, hogy nem volt. Pedig… – Hirtelen abbahagyta a megkezdett mondatot.

– Pedig… folytassa – biztatta Baba.

– Semmi. Csak azt akartam mondani, hogy már rám férne egy szelíd szerelem, mert ahogy Villon mondta: „Rég nem hegedültem két asszonyláb között.”

– Maga ismeri Villont? – kérdezte Baba.

– Hogyne ismerném, végül is színész lennék. – Szavalni kezdett.

A nagy kalappal ferdén homlokában

Míg övében sandán ült a tőr

S két jő lábán kissé ingadozva

– A rum tette ezt s az átkozott likőr –

Ez volt Pierre, a vörös coquiard.

Ki ismert Párizsban, minden kaput

– Elég volt, Miklós, menjen kérem!

– De kár – sajnálkozott Baba –, olyan szépen mondta, jaj de kár, hogy nem hallgathattam meg az egész verset.

– Legközelebb majd elmondom magának, bárónő. Hölgyeim, kézcsókom. – Meghajtotta magát és elindult, de az ajtónál megállt, Erzsire nézett és suttogva azt mondta:

– Erzsókom, mondtam már magának, ha továbbra is így fog rám nézni, istenemre, egyszer megerőszakolom.

– Csak egyszer? – kérdezte huncutul a lány.

– Igen, csak egyszer, mert utána már maga fog erőszakot elkövetni rajtam.

– Ezt komolyan mondja? – kérdezte a lány, és megsimogatta a férfi arcát.

– Ennél komolyabb még sohasem voltam…

Mónika hangosan rájuk szólt.

– Mit sustorognak ott?

– Tessék elképzelni, kisasszony, a művész úr azt súgta a fülembe, hogy egyszer meg fog erőszakolni, én pedig megkérdeztem, hogy miért csak egyszer…

– Ez engem nem érdekel – mondta Mónika –, csipkedje magát, mert sohasem fogunk zárni. Maga meg Miklós, menjen már!

– Már itt sem vagyok, megyek a főpostára – mondta, és gyors léptekkel kiment a presszóból.

– Őszintén szólva, nagyon jóképű férfi – epekedett Baba.

– Kétségkívül, de túlzásba viszi a szédítést meg a kedveskedést – mondta Mónika.

– Mit csodálkozol ezen? Ki van éhezve a szerelemre. Én a helyedben, drágám, lefeküdnék vele.

– Szóljak neki? – kérdezte Mónika.

– Nem, nem szükséges. – Baba elgondolkodva nézett barátnőjére. – Ha le akarok feküdni vele, gondolom, meg fogom találni a módját, hacsak te nem vagy már a szeretője, mert akkor én félreállok.

– Nem, én még nem vagyok Miklós szeretője – nyugtatta meg Mónika.

Mónika nem mondott igazat. Március tizenharmadikán lett Fekete Miklós, vagyis Varga Zsolt szeretője. Nem volt szerelmes a férfiba és Varga sem Mónikába. A nagyon csinos és okos Mónika elkeseredésében lett annak a férfinak a szeretője, akit Feketének hitt. Varga azon az éjszakán egy érdekes könyvet olvasott. Arra lett figyelmes, hogy kinyílt szobájának ajtaja. A mellére tette a könyvet és az ajtó felé nézett. Mónika állt ott világoskék selyemköntösben. Vöröses haján megcsillant a lámpa fénye, köntöse rásimult formás testére. Varga mozdulatlanul feküdt, szó nélkül figyelte a lágy léptekkel közeledő asszonyt. Nem kérdezett semmit sem tőle, csak nézte őt, mint valami csodát. Mónika már ott állt az ágy mellett, lassú mozdulattal szétnyitotta selyemköntösét, hagyta, hogy lehulljon a szőnyegre.

– Húzódj beljebb! – mondta halkan, de ellenkezést nem tűrő hangon.

A férfi az éjjeliszekrényre tette a vastag könyvet, és a fal mellé húzódott. Mónika átölelte a férfit és azt súgta a fülébe:

– Szeress!… Azt akarom, hogy nagyon szeress!

A férfit nem kellett biztatni. Mónika egyszerűen nem akarta hinni, hogy így is lehet szeretni, a soha nem tapasztalt gyönyör valósággal elszédítette.

– Úristen – mondta a pihenés perceiben –, most érzem, hogy mit vesztettem február óta. Ha én ezt tudom…

– És most? – kérdezte a férfi.

– Mi az, hogy és most? – kérdezte Mónika.

– Ez az ostoba kérdés valójában azt jelenti, hogyan tovább: azt szeretném tudni, hogy mi lesz ezután.

– Nem tudom – mondta Mónika, és az éjjeliszekrényről levette a férfi cigarettásdobozát. Kivett belőle két cigarettát, mindkettőt meggyújtotta, az egyiket átadta Vargának. – Semmit sem tudok. Azt kérem tőled, hogy erről az éjszakáról csak ketten tudjunk. Senki más. Soha. Ennek az éjszakának az emléke maradjon a miénk. A tiéd és az enyém. És még valamit kérek tőled.

– Bármit kérhetsz – biztatta a férfi, és átölelte Mónika vállát.

– Azt kérem, hogy mások előtt tartsuk meg a három lépést. Mintha semmi sem történt volna.

– Ezzel azt akarod mondani, hogy ennek az éjszakának nem lesz folytatása?

– Nem, ezt nem mondtam. De a történtekről senki nem tudhat. Főleg Baba nem.

– Csak nem félsz Babától? Ahogy én tudom, Baba hálával tartozik neked. Te vagy az egyetlen, aki önzetlenül kitartott mellette. Miért nem tudhatja meg Baba, hogy a szeretőd vagyok? Végül is, nem az anyád, és te sem vagy már kislány.

Mónika kifújta a füstöt, szemét egy-egy pillanatra lehunyta, mintha emlékezne.

– Nem erről van szó.

– Hanem miről? Az az érzésem, hogy valamit titkolsz előttem. Úgy viselkedsz, mintha férjes asszony lennél és féltékeny, vadállat férjedtől tartanál.

Mónika mélyet lélegzett, aztán a férfi felé fordult, megcsókolta az arcát.

– Miklós, te rám vagy utalva.

– Ez igaz.

– Bízzál bennem! A szerelemben is, meg mindenben.

– Bocsáss meg – szólt közbe a férfi –, én nem vagyok diplomata, te sem vagy az. Én a te ködösítésedből semmit sem értek. Valamit titkolsz előttem. Tudni akarom, hogy mit. Mert megvallom, nem mondok le rólad. Nem tudom, hogy ki a vetélytársam, de bárki legyen is, megküzdök vele és a földbe verem. Nekem szükségem van rád. Én magammal akarlak vinni a nagyvilágba. Neked látnod kell Londont, Párizst, Brüsszelt, Koppenhágát, az egész világot.

– Te nem akarsz Magyarországon maradni?

– De nem ám! Elegem volt a nyomorból meg mindenből. Az én művészetemre a világ vár. És azt akarom, hogy te velem gyere.

– Hogy akarsz Nyugatra menni? Van útleveled?

– Nincs. Azt hiszed, hogy útlevél nélkül nem lehet elhagyni az országot?

– Hát nem is tudom – mondta Mónika. – Tulajdonképpen hová akarsz menni?

– Párizsba. Hallottál Viktolenről? Petru Viktolen filmrendező. Gyerekkori barátom. A háború után Párizsba ment Ott lett rendező. Van vagy három Oscar-díja. Ő vár engem. És a nagy, igaz szerepek hosszú sora.

Mónika elgondolkodva hallgatta a lelkesen beszélő férfit, egészen a hatása alá került. Aztán váratlanul megkérdezte:

– Miklós, tudsz titkot tartani?

– Drágám, bennem megbízhatsz. Én bízom benned, ezért is adtam ki magamat neked. Rajtad kívül senki sem tudja, hogy titokban el akarom hagyni az országot. Nyugodtan beszélhetsz. – Apró csókokat lehelt a nő arcára.

– Azt hallottam, hogy itt él Budapesten illegalitásban egy Joe Parker nevű amerikai kapitány. Az a feladata, hogy az igazi hazafiakat Nyugatra szöktesse. Állítólag már vitt Nyugatra embereket.

– Bocsáss meg, hogy megkérdezem, kitől hallottál Joe Parkerról?

Mónika késlekedett a válasszal, azon tűnődött, helyes-e, ha elárulja hírforrását, azután úgy döntött, nem titkolódzik.

– Kemény Frigyestől hallottam Parkerról. Tulajdonképpen nem nekem mondta, hanem Babának.

– Baba Nyugatra akar menni?

– Igen. Baba bizonyos értelemben őrült. Pénzt akar előteremtem, a pénzen pedig fegyvereket, nyomdai felszerelést akar vásárolni.

– Igen, ez világos. És megvalósítható, mert ma Nyugat-Európában nyüzsögnek a fegyvercsempészek. De hogyan és honnan akar pénzt szerezni?

– Ez az, amiről nem nagyon szívesen beszélek – mondta Mónika, és nem értette, hogy a férfi miért mosolyog olyan mindentudóan.

– A kódexeket akarja eladni? – kérdezte, és megcsókolta Mónika mellét.

– Te tudsz a kódexekről? Kitől?

– Sokan tudnak a kódexekről – mondta a férfi. – De nem titkolózom. Volt egy Varga Zsolt nevű ismerősöm, az beszélt róluk.

– Varga Zsolt?

– Igen. Mond neked valamit ez a név?

– Még nem hallottam ezt a nevet. – Megsimogatta a férfi arcát. – Te honnan ismered ezt a Vargát?

– Két éve múlt, hogy Pesten voltunk vendégjátékon. Egyik este a Fészekben összeismerkedtünk. Pókereztünk, elég tisztességesen veszítettem, nagyon előzékenyen kisegített. Aztán reggelig iszogattunk. Mesélt az életéről, a háborús kalandjairól, és akkor említette, hogy újból Nyugatra akar menni. Megkérdezte, hogy miért nem települök át Magyarországra. Most van folyamatban, mondtam neki. Ennek nagyon örült és azután érdeklődött, hogy van-e már befogadónyilatkozatom. Mondtam, hogy van, Vadász Mónikától. Csodálkozva nézett rám és nevetni kezdett. A presszós Mónika? Nahát, de kicsi a világ! Megkérdeztem, hogy ismer-e téged. Azt mondta, ismer, és sok mindent tud rólad.

– Mi a fenét tudhatna rólam?

A férfi megigazította feje alatt a párnát, kicsit feljebb húzta izmos testét.

– Varga szerint te régóta szeretője vagy Bogyay Kázmér grófnak.

Varga, vagyis Fekete Miklós ezúttal nem rögtönzött. Biztosra ment. Alig néhány napja lakott Mónikánál, amikor elkezdte a lakás módszeres átkutatását. Vadász Piroskától tudta, hogy Mónika kislány kora óta naplót vezet, az évek múlásával a naplóírás a szenvedélyévé vált. Varga biztos volt benne, hogy Mónika elrejti a naplóját. A férfi még gyerekkorában megtanulta apjától, hogy milyen bútorokban szoktak titkos fiókokat, rekeszeket készíteni, s ezeknek a titkos fiókoknak hogyan működik a zárrendszere. Alaposan átvizsgálta a hatalmas koloniál íróasztalt, és hosszas keresgélés után megtalálta a titkos fiókot, s benne a naplót. Izgalmas olvasmány volt. Varga megtudta, hogy Mónika tizenöt éves kora óta szeretője Bogyay Kázmérnak, s ez a szerelem még ma is tart. Mónika őszinte volt önmagához, s naplójában egyéb kalandjait is leírta, így pár sorban bejegyezte a Höttl doktorral töltött éjszaka emlékét is.

Varga nézte a nőt és várta a válaszát. Mónika rágyújtott, lelépett az ágyról és átment a másik szobába. Rövidesen két pohárral és egy üveg konyakkal tért vissza. Töltött a poharakba, az egyiket átnyújtotta a férfinak. Ittak, aztán Mónika visszabújt a férfi mellé.

– Tizenöt éves voltam, amikor befejeztem az Orsolyáknál az ötödik osztályt. Negyvenkettő volt, a háború javában dúlt. A nyarat Babáék lellei nyaralójában töltöttem, néha átmentünk Badacsonyba is, Endrődyék szőlőbirtokára. Augusztus huszadika után ismerkedtem meg Kázmérral. Huszár hadnagy volt. Tudtam, hogy a szülők már egymás közt eldöntötték: Kázmér feleségül fogja venni Babát. Engem ez a döntés nem zavart, szerelmes voltam Kázmérba és elhatároztam, hogy ha leszakad az ég, én akkor is az övé leszek. Még szűz voltam, de nem voltak gátlásaim. Amikor vitorláztunk, csak bőszárú sortot húztam magamra, és úgy ültem, hogy Kázmér jól láthassa, amit látni akar. Ez a játék ismétlődött és Kázmér egyre jobban felhevült, kereste az alkalmat, hogy együtt lehessen velem. Esténként kiültünk a kertbe, a várható légitámadás miatt nem gyújtottuk fel a villanyt, koromsötét volt, sehol semmi fény. Ilyenkor csak nagyon bő nyári szoknya volt rajtam. Az oldalát felhasítottam, mintha zseb lenne, s amikor egymás mellett ültünk hárman, középen Kázmér, bal oldalán én, jobbra pedig Baba, minden szégyenkezés nélkül, óvatosan a combomra húztam Kázmér kezét és hagytam, hogy kedvére játszadozzon. Baba semmit sem vett észre, mert Kázmér a jobb kajával átölelte és csókolgatta az arcát. Játékunk akkor vált igazán izgatóvá, amikor Kázmér is kitépte sortnadrágja zsebét, és én is megérinthettem őt. Rettenetesen élveztük ezt a titkos játékot, és egyre jobban egymásba szerettünk. Szeptember végén szüretre utaztunk Badacsonyba, ott lettem az övé, a borospincében. A mennyországban éreztem magam. Negyvenkettő novemberében Kázmért kivitték a frontra, én pedig megesküdtem, hogy hűségesen várok rá. Igen, azóta tart ez a szerelem, de egyre nehezebb, mert Baba féltékenyen vigyáz Kázmérra.

– Bogyay szereti Babát?

– Csak engem szeret. Nézd, ha már ennyit tudsz, tudj meg mindent. – Mónika mély lélegzetet vett. – Nehéz erről beszélni, de megbízom benned. Szóval a kódexek. Van egy nyugatnémet műgyűjtő, bizonyos Höttl Ervin doktor, aki egymillió márkát adna az öt kódexért.

– Hol vannak a kódexek?

– Ugyanezt kérdeztem nemrégiben a Margitszigeti Nagyszálló teraszán Babától. Nekem azt mondta, hogy a Táncsics utcai házukban rejtette el őket. Ötvenhat októberében néhány napig ott laktak. Mikor november negyedikén megkezdődtek a harcok, úgy volt, hogy mindhárman Nyugatra megyünk és magunkkal visszük a kódexeket. Nem indulhattunk el, mert ötödikén hajnalban elfogták Babáékat. Szerencsére, mint később megtudtam, Baba még nem vette ki a kódexeket a rejtekhelyről. Baba nemrégiben megnézte volt házukat. Most egy műanyag-feldolgozó kisiparos lakik benne, ha jól emlékszem a nevére, Kozmann Győzőnek hívják. Ő lakik a földszinten meg az alagsorban, az emeleten lakók nevét nem ismerem. Kázmér azt mondta nekem, ő is tudja, hogy hol vannak a kódexek.

– Ti akarjátok megszerezni, ugye? Te és Kázmér.

– Igen. De szívesen venném, ha te is beszállnál a buliba és segítenél a kódexek kivitelében. Eladjuk őket Höttlnek, a pénzt három részre osztjuk.

– Utána pedig elveszítelek. Te pedig nagy szerelemben boldogan élsz a csendes, szelíd Bogyayval.

Mónika csodálkozva nézett Vargára.

– Csak nem lettél szerelmes?

– Nem tudom, hogy mi lettem, de kívánlak! Reggeltől estig, estétől reggelig veled szeretnék lenni az ágyban és az ágyon kívül is.

– Aranyos vagy! Ami azt illeti, én is imádok veled lenni. De hát Nyugaton is élhetünk hármasban, aztán az idő majd mindent megold. Most a kódexek megszerzése a fontos.

Varga összeráncolta a homlokát.

– Te nem szereted Babát?

– Nem! Sohasem szerettem! Kázmér miatt tettem meg érte mindent. Baba elszánt, mindenre képes őrült. – Átölelte a férfit, szinte ráfonta forró testét. – Szeress, drágám, azt akarom, hogy nagyon szeress!

Azóta hetek teltek el, s Mónika egyre jobban ragaszkodott Vargához. Féltékenyen vigyázott rá. Ugyanakkor Bogyayt sem akarta elveszíteni, úgy érezte, nélküle egész élete értelmetlenné válna. Bántotta, hogy Bogyayval egyre ritkábban találkozhatott, mert Baba szinte magához bilincselte a férfit. Ha mégis sikerült megbeszélniük egy találkozót, boldogan siettek Fürjes Mihály doktor Pasaréti úti villájába. Fürjes doktor ügyvéd gyerekkori barátja volt Bogyaynak, tartalékos hadnagyként ugyanabban a huszárezredben szolgált, amelyikben ő.

– Zárunk, Mónika? – kérdezte Erzsi. Baba mellette állt, felöltözve. Mónika megfordult, s úgy nézte őket, ahogy egy szerelmes asszony a vetélytársakat nézi. Még Babát sem győzte le, s íme, ebben a feltűnően csinos lányban már újabb vetélytársa akadt, őt nem lehet becsapni, látja ő jól, hogy Erzsi hatással van Kázmérra és Miklósra is.

– Igen, zárunk – mondta fáradtan. Aztán megkérdezte Babát: – Taxival mégy haza?

– Azt hiszem, igen. Kázmér csak éjfél után jön haza, mióta a Vasipari Szövetkezetnél dolgozik, többször vidékre kell utaznia. Négy vagy öt telepük van vidéken.

– Csókolom őt, mondd meg neki!

– Megmondom!

Megölelték egymást, cuppantottak is a levegőbe, aztán kimentek az utcára.

Erzsi kulcsra zárta az ajtót, lehúzta a vasredőnyt. Szirákyné is segített neki. Mónika magához vette a kulcsokat, mindenkitől elbúcsúzott és sietett haza.

Varga már türelmetlenül várta. Megcsókolták egymást.

– Telefonon keresett egy férfi.

– Kicsoda? – Mónika vetkőzni kezdett.

– Nevet nem mondott. Az volt az érzésem, hogy elváltoztatta a hangját. – Nézte a nőt, aki tiszta fehérneműt vett ki a szekrényből és bevonult a fürdőszobába. – Hova készülsz?

– El kell mennem! – mondta Mónika és a zuhany alá állt.

Varga kinyitotta az ajtót. Mónika nem tiltakozott, nem takarta el meztelenségét.

– Hova az istenbe kell menned ilyenkor?

– Mi van, fiatal úr? Dilizünk? Nem vagy a férjem, nem vagyok köteles beszámolni neked a dolgaimról.

– Bogyayhoz mégy?

– Igen!

– Értem! Tudja, hogy megcsalod őt?

– Nem tudja! Szerencsére! Betegesen féltékeny.

Hallgattak néhány percig, csak a víz zuhogása hallatszott.

– Valamit nem értek – mondta Varga.

– Éspedig?

– Bogyay szeret, imád, betegesen féltékeny, mégsem mondja meg neked, hogy hova rejtették el a kódexeket. Bizalmatlan?

– Lehet. Nem tudom. Majd tisztázom vele, hogy miért nem bízik bennem. – Elzárta a csapot. Kilépett a kádból, magára terítette a fürdőlepedőt és végigdörzsölte testét. – Légy szíves, hozz egy italt!

Mikor a férfi visszatért az itallal, Mónika már pillekönnyű bugyiban ült a tükör előtt és fésülködött. Átvette az italt, a tükörből a férfira nézett.

– A szerelemre! – mondta. – Mindhármunk szerelmére!

– Arra Bogyayval igyál! – replikázott Varga. – Én csak kettőnk szerelmére iszom.

– Nem bánom! Igyunk arra!

Ittak. Varga elvette a poharat, kivitte mindkettőt, s amikor visszajött, Mónika már blúzban és szoknyában állt a tükör előtt.

– Mikor jössz haza? – kérdezte a férfi.

– Nem tudom, drágám. Kérlek, ne aggódj! – Vargához ment, átölelte a nyakát és szájon csókolta. – Szeretlek! – mondta azután, hogy kibontakozott a férfi öleléséből. – Légy szíves, kérj egy taxit!

Tíz perc múlva megérkezett a taxi, Mónika lesietett, beült, megmondta a címet. Varga az ablakból nézett a taxi után. Az órájára pillantott. Háromnegyed tíz múlt két perccel. Felemelte a telefonkagylót, tárcsázott. A csengetés hosszan kiment. Türelmesen várt.

– Tessék! – hallatszott egy mély férfihang.

– Itt a Hamlet!

– Hol az istenben csavarogtál? Órák óta ülök a telefon mellett, várom a hívásodat.

– Jól van, ne dühöngj! Minden rendben van?

– Minden. Ahogy megbeszéltük.

– Máris indulok!