TIZENÖTÖDIK FEJEZET

Csütörtökön, május 24-én, egész nap szokatlanul nagy forgalom volt a presszóban, mintha legalábbis munkaszüneti nap lett volna. Varga délelőttös volt, kivételesen ő nyitott Erzsivel. A lány gyorsan takarított, Varga pedig bekapcsolta a kávéfőző gépet, feltöltötte vízzel, aztán az esti standolás alapján ellenőrizte a készleteket. Mire Mónika és Baba megérkezett, a presszó fogadóképes volt, jöhettek a vendégek. Vargának a sürgés-forgás között még arra is maradt ideje, hogy Erzsivel néhány szót váltson. Konyakot töltött két pohárba, az egyiket a lánynak adta.

– A sikerre! – mondta.

– Helyes, papa, a sikerre! – Erzsi fölhajtotta az italt, az üres poharat a mosogatóba tette. – Mikor kezdjük meg az akciót? – kérdezte.

– Hamarosan. Alaposan fel kell derítem a terepet.

– Ülj le, papa! – mondta Erzsi –, mert furcsát fogok mondani.

– Mondhatod! – Varga leült az egyik magasított székre a pult mögött. Cigarettára gyújtott.

– Három nappal ezelőtt, vagyis hétfőn, amikor délutános voltam, délelőtt felkerestem Kozmann Győzőt. Körbe akartam nézni nála és beszélni szerettem volna vele.

– És találkoztál Kozmann-nal?

– Nem. Csengettem, csengettem, de senki sem nyitott ajtót. Már el akartam menni, amikor megjelent egy jóképű fiatal férfi. Kit keresek? – kérdezi. Mondom, hogy Kozmann urat. Azt feleli, hogy ő is Kozmannt keresi már harmadik napja. Bemutatkozik, Szamosi Istvánnak hívják, gépészmérnök, szerszámkészítő műhelye van Angyalföldön a Révész utcában. Beültünk az egyik presszóba, láttam rajta, hogy nagyon aggódik Kozmannért. Elmondta, hogy üzlettársának a Sallai utcában van egy műanyag-feldolgozó műhelye, és az emberei sem tudják, hogy mi történhetett a főnökkel. Kérdezte, hogy mit csináljon? Mondom, talán jelenteni kéne Kozmann váratlan eltűnését a rendőrségnek. Igen, mondta, már ő is gondolt rá.

– És jelentette? – kérdezte Varga és egyre kíváncsibb lett.

– Igen. Azt is közölte a rendőrséggel, hogy Kozmann disszidálása nem valószínű, mert lakásán fantasztikus értékű könyv- és képgyűjtemény van. Milliókat ér. Az a gyanúja, hogy Kozmannt vagy baleset érte, vagy bűncselekmény áldozata lett. Tegnap délután találkoztam Szamosival az Országház étteremben. Elmondta, hogy a rendőrség felnyitotta Kozmann lakását.

– Mikor?

– Kedden. Tegnapelőtt. Ő is jelen volt, mint Kozmann üzlettársa. A rendőrök átnézték az egész lakást, nyomokat kerestek, találtak ujjlenyomatokat, megpróbálták azonosítani, de a bűnügyi nyilvántartóban nem találták meg az ujjlenyomat tulajdonosát.

– Vagyis nem bűnöző hagyta ott az ujjlenyomatát.

– Ez a véleménye a nyomozóknak is. – Erzsi rágyújtott és folytatta. – Szamosi szerint a lakásból semmi sem hiányzik, dulakodásnak sem volt nyoma. A hálószobában nem volt beágyazva, a nyomozás vezetője úgy véli, hogy Kozmann valamikor reggel felkelt, megfürdött, aztán eltűnt.

– A kulcsait megtalálták? – kérdezte Varga.

– Az ajtó kívülről volt bezárva.

– Hát ez valóban furcsa – mondta Varga. Ha a rendőrség a lakásban van, akkor lőttek az akciónak. A kódexek ott vannak elrejtve valahol. Gondolkodnunk kell, hogy mit csináljunk.

Abbahagyták a beszélgetést, mert megérkezett Sziráky Bálintné, köszönt, köpenyt vett magára és beült a pénztárba. Hamarosan megjött Lacika, a felszolgáló, és Baba is Mónika társaságában. Aztán percek múlva beindult az üzem. Egymást váltva érkeztek a vendégek, a törzsgárda tagjai, megrendelték szokásos italukat. Baba kedvesen tréfálkozott velük, valamién vidám, jókedvű volt.

– Mitől vagy úgy feldobva? – kérdezte Varga, mikor Baba leadta a rendelést a pultnál.

– Attól drágám – súgta az asszony Vargának – hogy Kázmér üzleti ügyben vidékre utazik, és az éjszakám a tiéd.

– Oké, benne vagyok! – mondta Varga és bement az irodába. Mónika a szokásos elszámolást végezte. Felnézett. Varga rámosolygott. – Bogyay nálad lesz ma éjjel?

– Igen.

– Tehát ne menjek haza.

– Gondolom, remekül el fogsz szórakozni Babával.

– Megpróbálom. Nem vagy féltékeny?

– És ha az vagyok? Mit tehetek? Nekem Kázmér mellett van a helyem. Mindenkit nem vehetek el Babától.

– De ha le akarok feküdni veled, nem utasítasz vissza?

– Miért tenném? Nagyon jó veled lenni. És még lelkifurdalásom sincs.

Varga lovaglóülésben ült a széken, karjával a támlára támaszkodott.

– Kozmann eltűnt – mondta, aztán a megdöbbent Mónikának elmesélte mindazt, amit Erzsitől hallott. Csak azt hallgatta el, hogy értesülése a lánytól származik.

– Ezek szerint elkéstünk… – mondta lehangoltan Mónika.

– Ez még nem biztos. Ha a rendőrség nem találja meg a titkos ajtót, van reményünk. Néhány nap múlva lepecsételik a lakást, utána megszervezzük az akciót.

– Gondolod, hogy sikerülni fog?

– Miért ne sikerülne? – kérdezte magabiztosan Varga. – Ennél bonyolultabb akciókat is végrehajtottam már. Egyébként a múlt héten körülnéztem a házban én is.

Mintegy végszóra Erzsi lépett be, és a Népszabadság reggeli számát tette az asztalra.

– Az ötödik oldal érdekes – mondta és kiment.

Vargáék egymásra néztek.

– Mit akar ez a lány az ötödik oldallal? – kérdezte Mónika, és felvette az újságot az asztalról. Fellapozta az ötödik oldalt. „Rejtélyes gyilkosság a volt főúri palota titkos sziklapincéjében” – olvasta a címet. Arca egyre sápadtabb lett. „A budapesti rendőrkapitányságra e hó 22-én bejelentés érkezett, hogy Kozmann Győző kisiparos, budapesti lakos napok óta nem ad életjelt magáról. A rendőrség illetékes szervei felnyitották Kozmann Táncsics utcai lakásának ajtaját, de a 43 éves dúsgazdag kisiparost nem találták a lakásban. A nyomozók megállapították, hogy a lakásban tartott értékes képgyűjteményből és a ritkaságszámba menő könyvtárból látszólag semmi sem hiányzik. Dulakodásra vagy erőszakos cselekményre utaló nyomokat nem találtak. Másnap Jármai Sándor főhadnagy, a műkincseket védő csoport megbízott vezetője is bekapcsolódott a nyomozásba, tekintettel arra, hogy a lakás légkondicionált alagsorában védett könyvritkaságok és védett festmények vannak. Arra figyelt fel, hogy valahonnan furcsa, kellemetlen szag érződik. Rendőrkutyákat hozatott, és az idomított állatok megoldották a rejtélyt. Szulimán, a legképzettebb rendőrkutya, az alagsori bejárattól azonnal a harmadik szobába rohant, és rövid szaglászás után megállt a beépített tölgyfa könyvállvány második részénél, és ugatni, nyüszíteni kezdett. A nyomozók megismételték Szulimánnal a nyomra vezetést, az eredmény ugyanaz volt. Jármai főhadnagy utasítására a polcokról leszedték a könyvritkaságokat, és hangvizsgálattal megállapították, hogy a könyvállvány mögött üreg van. Szakértők bevonásával sikerült megtalálni a bejárat titkos zárszerkezetét. Az állvány könnyedén elmozdult a helyéről, és mögötte szabaddá vált egy rejtett sziklaalagút bejárata. Mintegy harminc méterre a bejárattól, egy börtöncellához hasonló üreg előtt, a földön hanyatt fekve megtalálták Kozmann Győző holttestét. A rendőrorvosi vizsgálat szerint öt-hat nappal ezelőtt lőtték le a kisiparost. Közvetlen közelről leadott két lövés végzett vele. A 7,65-ös kaliberű pisztolygolyók egyike a gyomrát roncsolta szét, a másik golyó a szívét érte és azonnali halált okozott. A jelek arra utalnak, hogy a gyilkos vagy gyilkosok profi bűnözők voltak, mert semmi nyomot nem hagytak maguk után, még a töltényhüvelyeket is elvitték a helyszínről. A rendőrség nagy erővel folytatta a nyomozást az ismeretlen tettes után, és arra a kérdésre keresi a választ, hogy ki és miért ölte meg a dúsgazdag kisiparost. Rablógyilkosságról nem lehet szó, mert a rendőrség megtalálta Kozmann többmilliós betétkönyvét, az aranyékszereit és közel ötvenezer forintot készpénzben. Ezek az értékek el sem voltak rejtve, a nyitott íróasztalfiókban hevertek.”

Mónika keze remegett, amikor letette az újságot. – Légy szíves, hozz egy pohár italt! – Varga kiment, konyakot töltött két pohárba. Erzsi megkérdezte:

– Olvastad, papa?

– Olvastam.

– És?

– Majd megbeszéljük. – Bement az irodába, az egyik poharat az asztalra tette. Mónika mohón ivott.

– Érted ezt? – kérdezte.

Varga is kortyolt a konyakból.

– Azt hiszem értem. De gondolkodnom kell. Kimegyek és körülnézek, te pedig uralkodj magadon, mert az az érzésem, hogy hamarosan látogatókat kapunk. – Meglepődött, amikor kilépett az irodából. Egyetlen üres asztal sem volt, Erzsi alig győzte a kiszolgálást. Kezelte a kávéfőzőt, kimérte a röviditalokat, tányérra tette a szendvicseket, süteményeket, és még mosogatott is. Baba és Lacika sem lazíthatott, egyensúlyoztak a tálcával, kapkodták a lábukat és közben udvariaskodtak, kedélyeskedtek a borravaló reményében. Varga beállt a pult mögé, átvette Erzsitől a gép kezelését és odasúgta a lánynak.

– Ne idegeskedj, a blokk alatti a tied!

– Tudod, ki idegeskedik?

– Nem tudom.

– A magányos gyilkos – mondta a lány. – Gondolom, nem ok nélkül.

– Ha tényleg profi volt, ahogy az újság írja, akkor nem ideges, mert minden nyomot eltüntetett. – Az egyik sarokasztalnál Kemény Frigyes ült két férfivel. Vargának mindkettő nagyon ismerős volt. – Mióta ül ott Kemény? – kérdezte a lányt.

– Jó egy órája – felelte Erzsi. – A műszak végén találkozni akar velem.

– Mit akar tőled?

– Lehet, hogy meg akar döngetni. Azt mondta, nagyon tetszem neki.

– Szétrúgom a tökét, ha hozzád mer nyúlni! – dühöngött Varga. – Te Matyié voltál és az enyém leszel.

Erzsi Vargára mosolygott.

– De mikor?

– Megfojtalak! Esküszöm ilyen dörzsölt tyúkkal, mint amilyen te vagy, még nem találkoztam. Te csak cukkolni tudod az embert.

Kemény Erzsit meg Vargát nézte.

A két férfi barackot ivott sörrel. A szőkésbarna hajú, kék szemű középtermetűt Hajnóczy Vazulnak hívták. A háborúban vadászpilótaként harcolt, először Savoyakon repült, később Messerschmitteken vette fel a küzdelmet az amerikai liberátorokkal szemben. Több mint harminc légi győzelme volt. 1945 márciusában lőtték le Bécs térségében, légi harcban. Kiugrott az égő gépből, de ruhája lángot fogott, s mire nyolcezer méter magasból földet ért, észre sem vette, hogy arca is alaposan megégett. A hadikórházban új arcot kapott. Negyvenöt júliusában tért haza, akkor tudta meg, hogy felesége időközben elvált tőle, és Nyugatra szökött egy textilkereskedővel. Hajnóczy akkor 27 éves volt. Most töltötte be a 44. évét. Negyvenkilencben belekeveredett egy összeesküvésbe, lebukott, tíz évre ítélték el. Vácon ismerkedett meg Kemény Frigyessel, és ott lettek jó barátok, ötvenhatban Hajnóczy a Rádiónál harcolt, ezekben a napokban újra találkozott Keménnyel, őt is lecsukták 57-ben. Szabadulása után rákapott az ivásra. Rendszeresen hallgatja a Szabad Európát, és elhitte, hogy szabadon bocsátásuk a kormány gyengeségét bizonyítja.

A társaság harmadik tagja, Baranyai Levente egyidős volt Hajnóczy Vazullal. Jó fejjel magasabb volt nála, hullámos fekete haja mélyen benőtt a homlokába, sűrű, tömött bajusza rásimult húsos felső ajkára. Tartalékos főhadnagyként esett hadifogságba a Donnál, 1947-ben jött haza, s a bankszakmában helyezkedett el, a háború előtt is az Angol–Magyar Bankban dolgozott a devizaosztályon. Szüleit az ötvenes évek elején kitelepítették Budapestről, s amikor ez ellen tiltakozott, ő sem kerülhette el a sorsát. Az egyik Bihar megyei gazdaságban dolgozott, amolyan istállófiúként. Szerette a lovakat, s munkája így elviselhető volt. A gazdaságban ismerkedett meg Tarnai Gizella adminisztrátorral, megszerették egymást, és a fiatal, szőke lány szülei ellenkezése dacára Baranyai Levente felesége lett. Albérletben laktak egy olyan középparasztnál, akit a helyi hatóságok kuláklistára tettek. Gizella tartotta a kapcsolatot Baranyai szüleivel. A volt államtitkár a Szabolcs megyei Kázlak községben élt a feleségével, a beteges Fürjessy Ibolyával, nyomorúságos körülmények között. Az egyik termelőszövetkezet dohányföldjén dolgoztak, és a többi kitelepítettel együtt laktak egy hatalmas, alig fűthető pavilonban. Fürjessy Ibolya 1952 májusában meghalt, ott temették el a község temetőjében. Amikor 1953 után megszüntették a kitelepítéseket, az idős Baranyai nem tért vissza Budapestre, ott maradt a termelőszövetkezetben, persze már emberséges körülmények között, és lényegesen jobb fizetéssel. Amikor fia érte ment és haza akarta hívni, az öreg azt mondta, hogy nem hagyja el a felesége sírját. Baranyai Levente nem bocsátotta meg a hatalomnak a kitelepítést, anyja halálát. Felesége nem tudta, hogy férje mi mindent forgat a fejében. Budapesti lakását nem kapta vissza, a fővároshoz közel, Budakalászon kerestek albérletet. Ott ismerkedtek meg Pongrácz Mártonnal; hamar szót értettek egymással. Baranyai Levente állást kapott az erdőgazdaságban, traktoros lett, Gizella pedig adminisztrátorként dolgozott a közeli textilgyárban. 1956 októberében teljes erejével, lelkesen részt vett a harcokban. Gizella hiába könyörgött neki, hogy maradjon otthon, dobja el a fegyvert, higgye el, ennek nem lesz jó vége. Baranyai megaláztatására, anyja halálára hivatkozott. A fiatalasszonynak igaza lett. Baranyait elfogták, a bíróság 13 évre ítélte. Ez év márciusában szabadult kegyelemmel, azóta az erdőgazdaságban dolgozik segédmunkásként. Időközben Gizella törvényesen elvált tőle, és férjhez ment egy gépészmérnökhöz. Most Budakalászon élnek a hároméves kislányukkal, saját családi házukban. Baranyai nagyon kívánta a feleségét, vágyódott utána. Mikor leitta magát, borgőzös agyával arra gondolt, hogy megöli a fiatal mérnököt. Pongrácz Márton tartotta benne a lelket, biztatta, reményt öntött belé, mondván, hogy eljön még az ő idejük, hősök lesznek, válogathatnak majd a jobbnál jobb nők közül. Megtörtént néhányszor, hogy Pongrácz szerzett két vállalkozó kedvű nőt a közeli munkásszállásról, megfizette őket, és négyesben rendeztek egy görbe éjszakát. Most ott ült Kemény Frigyessel és Hajnóczyval a presszó sarokasztalánál, itta a pálinkát, a sört, és áhítattal figyelt tanítómesterének, Kemény Frigyesnek minden szavára.

– Látjátok a pult mögött azt a fickót? – kérdezte.

– Látjuk – mondta Hajnóczy Baranyai nevében is. – Ki az a pasas?

Kemény lehalkította a hangját.

– Joe Parkernek hívják. Az amerikai titkosszolgálat kapitánya. Magyar származású, jól beszél magyarul. Itt Fekete Miklós néven él. A fickó úgy hiszi, hogy én nem ismerem valódi kilétét.

Hajnóczy ivott a sörből.

– Várj csak, Frigyes! Nemrégiben azt mondtad, hogy az a Joe Parker szélhámos, Mörbisch helyett Soroksárra vitte a társaságot. Angolul beszéltél vele, de az arcát nem láttad…

– Így volt – bólintott Kemény. – Pontosan így történt. Csakhogy én nem nyugodtam bele a megalázó vereségbe, és utánakevertem a dolgoknak. Így jöttem rá, hogy Fekete Miklós azonos Joe Parkerral. De megtudtam mást is. Többek között azt, hogy a kapitány a saját számlájára dolgozik, ezért a szolgálat úgy döntött, hogy likvidálnunk kell. Még ma éjjel. Ez kettőtök feladata. Világos?

– Nincs fegyverünk – mondta Hajnóczy.

– Vazul, ne butáskodj! A légierő főhadnagya voltál. Sportember. Csak nem azt akarod mondani, hogy ketten nem bírtok el azzal a fickóval?

– Ugyan, Frici, csak nem gondolod, hogy nem bírunk el vele! Tehát haza kell vágnunk.

– Ahogy mondod.

A cigarettafüstöt vágni lehetett, pedig az ablakokon a szellőzők nyitva voltak, és a mennyezetre szerelt hatalmas ventilátor is kavargatta a levegőt. A zsibongás álmosító volt, az asztaloknál a vendégek beszélgettek, sugdolóztak vagy vitatkoztak, itt-ott valaki időnként felnevetett. Kemény közelebb hajolt társaihoz.

– Egyébként délután kaptok tőlem pisztolyt.

Baranyai bólintott, és intett Babának. Az asszony odasietett.

– Három barackot és három üveg sört kérek!

– Azonnal hozom!

Kemény gyönyörködve nézte Baba testének hullámzó mozgását, ahogy végigkígyózott az asztalok között. Vágyódott utána. Gyűlölettel gondolt Vargára, és a féltékenység görcsbe rántotta a gyomrát. S ahogy tekintetével Vargát kereste, észrevette az ajtón belépő Jármai Sándor főhadnagyot.

– Tudjátok, hogy ki az a magas fiatalember? Mindketten az ajtó felé néztek.

– Az a kék inges? – kérdezte Hajnóczy, és mereven bámult a főhadnagyra.

– Igen. Kék ing, sötétkék nyakkendő, blézer, galambszürke nadrág. Az, fiúk, egy nyomozó. Méghozzá egy veszélyes kiber. Egyszer őt is ki fogom nyírni.

– Hogy hívják? – kérdezte kíváncsian Baranyai.

– Nekem Jármai Sándor néven mutatkozott be, de ki tudja, hogy mi az igazi neve. Ezeknek sok nevük van. – Látta, hogy Jármai Babához ment, rámosolygott, váltott vele néhány szót. Az asszony a tálcára mutatva magyarázott neki valamit, Jármai bólintott és bement az irodába. Baba közeledett tálcával a kezében. A poharakat és az üvegeket az asztalra tette, lekapta róluk a kupakot.

– Mit akart a kopó? – kérdezte Kemény.

– Beszélni akar velem.

– Miről?

– Nem tudom.

– Légy óvatos és főleg nyugodt!

– Bízd rám! – Baba visszament a pulthoz, rátette az üres tálcát. Varga hozzálépett.

– Vigyázz, hogy mit mondasz! – súgta az asszonynak. – Ez ügyes zsaru. Kedves, udvarias, barátságos.

– Marcipánból van a lelke, a szíve pedig tejszínhabból. Bízd rám, művészkém! Nem tegnap jöttem napkeletről. Én jelesen diplomáztam Kalocsán. – Két ujjával intett, aztán bement az irodába.

– Mónika, légy szíves menj ki, mert Lacika egyedül nem győzi!

– Megyek!

– De magával is szeretnék beszélni – mondta Jármai.

– Amikor csak akar. De most mennem kell, mert mi valóban a dolgozó népet szolgáljuk.

– Bírom a humorát, Mónika. Mindig is bírtam. – Megvárta míg Mónika kiment, aztán a székre mutatott. – Tessék, Baba, üljön le!

Baba leült.

– Mondja, de őszintén, mit csinál maga, hogy napról napra csinosabb?

– Ajaj! – nevetett fel Baba. – Mondok én magának valamit, Sanyika. – Kalocsán együtt ültem egy Pepita Böske nevű hölggyel. Személyesen nem ismertem, de jószerivel mindent tudtam róla. Ez a Böske szemináriumot tartott a rabnőknek. Többek között ilyeneket mondott: „Kedves hallgatóim, jól véssétek az agyatokba, hogy ha egy zsaru szépeket mond nektek, az nem azt jelenti, hogy le akar feküdni veletek. Egy frászt. Arról van szó, hogy meg akar puhítani, s ha megpuhultál, ráken a pirítósára és megzabál.”

– Jó fránya lehetett ez a Pepita Böske. Mi volt civilben?

– Művésznő. Artista. Azt mondták, hogy nagyon szép. Úgy tudom ebben az évben szabadult.

– Valami rémlik – mondta Jármai és cigarettára gyújtott. – Baba, maga tudja, hogy ki az a Kozmann Győző?

– Tudom. Műanyag-kisiparos, ő lakik a volt palotánkban. Ha jól emlékszem, Szilágyi ezredes vele cserélt lakást.

– Pontosan. Mikor találkozott Kozmann-nal?

– Sohasem találkoztam vele. Persze, szabadulásom után elmentem a Táncsics Mihály utcába és megnéztem azt a házat, ahol születtem, ahol az ifjúságomat töltöttem el, akkor láttam Kozmann nevét kiírva a kapucsengő mellett. Volt ott még egy név, egy festőművész neve, mindjárt eszembe jut, várjon csak, megvan, ha nem tévedek Bánáti Imrének hívják.

– Jól emlékszik. Szóval Kozmann-nal nem találkozott sohasem?

– Olyan hihetetlen?

– Nem is tudom. – Jármai lepöccintette cigarettájáról a hamut.

– De hogy jön most ide Kozmann?

– Megölték! – Figyelte Baba arcát, de semmiféle változást nem vett észre rajta.

– Kik és miért? – Baba kérdése, és ezt el kellett ismernie, nagyon logikus volt.

– Nem tudjuk – mondta Jármai. – Még nem tudjuk.

– Majd kiderítik. A magyar rendőrség nagyon jó.

– Kösz az elismerést. De miből gondolja ezt?

– Néhányszor a vendégük voltam. Meg aztán a kalocsai leánynevelő intézet növendékeit is a rendőrség juttatta rácsos osztályhoz. Viszonylag sok volt a bentlakó, gondolom, ma sincsenek kevesebben.

– Bizonyára, bár a számszerű adatokat nem ismerem.

Baba is rágyújtott, a hamutálat közelebb húzta magához.

– Bocsánat – kérdezte aztán –, ha nem titok, megmondaná, hogyan végeztek azzal a szerencsétlennel? Agyonverték?

– Nem. Két pisztolylövést adtak le rá. A lövések közvetlen közelről, talán egy vagy fél centiméterről érték Kozmann testét.

– Hátulról?

– Nem, elölről. És ez még furcsább. Tehát szemtől szemben állt a gyilkossal, mintha ölelkeztek volna, de Kozmann ruháján és bőrén nem találtak lőpornyomot, amiből a szakértők azt a következtetést vonták le, hogy a gyilkos valamit tett a pisztolycső elé.

– És Kozmann addig mit csinált?

– Hát ez az! – mondta Jármai, tetszett neki az asszony okos következtetése. Ebből aztán új gondolata támadt. – Ez, vagyis az, hogy testközelben voltak és a gyilkos mindkét kezét használhatta, Kozmann pedig nem védekezett, két esetben lehetséges.

– Éspedig?

– Az egyik eset, hogy Kozmann eszméletlen volt, s a gyilkos úgy lőtte agyon, ahogy akarta. A másik eset: mondjuk Kozmann volt a támadó, a később gyilkossá vált személyt meg akarta fojtani, talán már fojtogatta is, és nem tudta, hogy az illetőnél pisztoly van. És elképzelhető, hogy az illető, mondjuk, zsebből lőtt. Ez megmagyarázná, hogy miért nem találtunk az áldozaton lőpornyomot.

Baba elismerőn bólogatott.

– Nem is rossz elképzelés – mondta. – De ha ezt az utóbbi feltételezést fogadjuk el, akkor nem lehet gyilkosságról beszélni, hanem önvédelemről.

– Igen! Persze, bonyolult a történet akkor is. És sok kérdést kell megválaszolni. Mondja, Baba, a Táncsics utcai palotának volt pincéje?

– Amikor mi ott laktunk, akkor még volt. Az udvarról nyílt, ott volt az óvóhely. Nagyon mély és biztonságos sziklapince volt. De úgy tudom, befalazták valamiért.

– A lakásból, pontosabban az alagsor valamelyik helyiségéből nem volt bejárat egy másik pincébe?

– Ezt hogy érti?

– Úgy, hogy a ház alatt volt még egy pincerendszer, és annak a bejárata nem az udvarról nyílt, hanem az alagsor valamelyik szobájából.

Baba összevonta a szemöldökét.

– Én ismertem a házunk minden szobáját az alagsortól az emeletig, de pinceajtót nem láttam egyik szobában sem.

– És arról sem tud, hogy az a bizonyos pinceajtó rejtett volt?

Baba elmosolyodott.

– Értem már, Sanyika, hogy hova akar kilyukadni. Szóval arra kíváncsi, hogy a házunknak volt-e titkos pincéje?

– Igen. Maga nem olvasta a ma reggeli lapokat?

– Még nem. Miért?

– Majd megmondom. Maradjunk a titkos pincénél. Folytassa.

Baba elnyomta a csikket.

– Nézze, Sándorka, lehet, hogy van a házban egy ilyesféle pincerendszer, amelyet valamelyik ősöm építtetett. A budavári házakban voltak, és nyilván vannak ilyen rejtett pincék, hogy miért, nem tudom, de lehet magyarázatot találni az építésükre. Apám nekem sohasem tett említést arról, hogy a mi házunknak is van titkos pincéje. De mi köze van ennek Kozmann megöléséhez?

Jármai szétnyitotta az újságot és rámutatott a rendőrségi jelentésre. Baba figyelmesen olvasta a beszámolót, a főhadnagy az asszony arcát nézte. Baba arca nyugodt, rezzenéstelen volt.

– Fantasztikus. Erre álmomban sem gondoltam volna. És mi az, hogy börtöncellához hasonló helyiség?

– Hát hogy is mondjam? Ott valóban van egy börtöncella. Valamikor ajtaja is volt, a felerősítés helye is megvan. Aztán ott vannak a sziklába erősített vaskarikák, amelyekhez odaláncolták a rabokat.

– Középkorból maradhattak fenn. Azóta nyilván nem használták.

– Használták, kedves Baba – mondta Jármai. – Mégpedig a háború előtt, amikor maguk laktak az épületben. Az egyik vaskarika mögött ugyanis egy páncélszéfet találtunk.

– Ezt komolyan mondja?

– Megállapítottuk, hogy a széf acélajtajára nagyszerű munkával szikladarabokat erősítettek valamilyen speciális ragasztóval. Azt levertük, s lám, ott volt mögötte a széf páncélajtaja. Ekkor az is kiderült, hogy maga a vaskarika az ajtó nyitószerkezete. A többi már játék volt. Igen, türelemjáték, de hát mi szeretünk játszani, igazi felnőttek vagyunk. Türelmünk pedig van.

– És találtak valamit a széfben?

– Sajnos semmit. Még ujjnyomokat sem.

– Arra nem gondoltak, hogy esetleg Kozmann építette ki magának a sziklapincét és a széfet? És azért ölték meg, hogy elvigyék a széfben őrzött tárgyakat?

– Ez is nagyon logikus feltételezés. De néhány dolog nem stimmel – mondta Jármai. – A széfet utólag építették be, mégpedig ezerkilencszázharmincegyben, az ajtó belső oldalán van a beépítő cégjelzése. A Wertheim F. és Társa utóda, a Magyar Felvonó- és Gépgyár emberei készítették a páncélszéfet. Telefonszámuk Lipót kilencszáznyolc-ötvennégy. Azt már nem tudjuk, hogy ők szerelték-e a sziklába. De ez nem is lényeges. Nekem az a feltevésem, ha kíváncsi rá, hogy olyasvalaki ölte meg Kozmannt, aki ismerte a titkos pincét, a széfet, és mondjuk valamikor elrejtett benne valamit. Nos, ezt a valamit szerette volna visszaszerezni. Tegyük fel, hogy behatolt titokban Kozmann lakásába, kinyitotta a titkos ajtót, lement a celláig. Kinyitotta a széfet, amikor Kozmann rácsapott. Esetleg meg akarta akadályozni, hogy az ismeretlen elvigye a széfben elrejtett dolgokat. Dulakodni kezdtek, az ismeretlen belelőtt Kozmannba, kivette a széfből a nem tudom miket, aztán eltüntette a nyomokat, lezárta a széfet, és ő maga is eltűnt.

– Nagy értékeknek kellett lenniük a széfben…

– Miből gondolja?

– Abból, hogy az ismeretlen semmit sem vitt el Kozmann lakásából, pedig az újság szerint ott nagyon nagy értékek voltak.

Jármai hallgatta az asszonyt és arra gondolt, hogy miért ismeretlent mond és miért nem gyilkost?

– Igen – mondta Jármai –, ez valóban figyelemreméltó tény, mintha a gyilkos csak a jogos tulajdonát vitte volna el, ami valamiféle morális tartásra utal.

Baba bólintott, aztán mosolyogva azt mondta.

– Sanyikám, drága, maga most akar rákenni a pirítósra, hogy aztán felfaljon, igaz?

– Miért gondolja?

– Sanyikám – mondta Baba, és újra rágyújtott –, elfelejti, hogy tizenöt évet ültem börtönben, abból tízet embertelen körülmények között, Rákosiék alatt. Sokat tanultam. A maga logikája szerint azok között kell keresni a tettest, akik a háború előtt vagy alatt a ház lakói voltak, és ismerték a pince titkos bejáratát, a cellában lévő széf működését, és mondjuk valamikor a háború előtt vagy alatt nagy értékeket rejtettek el benne. De miket, könyörgöm?

– Mondjuk az Endrődy-kódexeket.

Baba mélyre szívta le a füstöt, aztán néhány pillanat múlva lassan eresztette ki a száján.

– Maga aztán vicces fiú – mondta halkan. – Megjegyzése azt jelenti, hogy Kozmannt én öltem meg.

Jármai felemelte a kezét.

– Ezt én nem mondtam – tiltakozott szelíden, de ez a tiltakozás nem volt valami meggyőző.

– Dehogynem! – vitatkozott Baba. – Fogadjuk el, hogy léteztek a kódexek.

Jármai közbeszólt.

– Ez már játék, Baba. Mindketten tudjuk, hogy az Endrődy-kódexek létezése nem legenda, hanem valóság. Bizonyítható valóság.

– Oké. Bizonyára így van.

– Ezzel azt akarja mondani, hogy maga sohasem látta a kódexeket?

– Nem tagadom. Láttam őket, még a háború előtt. Még kislány voltam. Nem nagyon érdekeltek, nem voltam tisztában az értékükkel. Hogy a háború alatt apám mit csinált velük, hová rejtette el őket, nem tudom. Apám nem él, kérdésünkre nem válaszolhat. Valamire felhívom a figyelmét. Amikor engem és férjemet kilencszáznegyvenhétben letartóztattak, a politikai rendőrség felforgatta a lakást, fogalmam sincs, hogy mi mindent találtak, mi mindent vittek el. Talán őket, a házkutatást végzőket is meg kéne kérdezni.

– Amikor apja Nyugatra távozott, nem árulta el, hogy hova rejtette el a kódexeket?

– Én úgy tudtam, hogy magával vitte őket.

– Maga miért nem ment velük? Ha jól számolok, tizenhét éves volt.

– Tizenhét éves és szerelmes… A vőlegényemre vártam. Nekem erőt adott a szerelem. Nem féltem senkitől. Az ostromtól sem, a nyilasoktól sem, az oroszoktól sem. Tehát a házunkban maradtam.

– Egyedül?

– Nem. Vadász Mónikával. Az óvóhelyen voltunk. Ott rendeztük be az életünket. Hát ezt mondhatom, Sanyika.

Baba szavai őszintének hatottak, de Jármai a nyomozás és a felderítés adataiból tudta, hogy Baba sok mindenben nem mondott igazat. Persze, pillanatnyilag birtokon belül van. Nem hivatkozhat a Bécsből kapott névtelen levélre és Tapsifüles jelentésére, az állítását neki kell bizonyítani tényekkel. Vagyis, nekik kell bebizonyítaniuk, hogy Baba ismerte Kozmann Győzőt, hogy járt nála, hogy ismerte a sziklafolyosó rejtett ajtaját, hogy ő dugta el a kódexeket annak idején, és most elvitte, mert a széf üres. Ami azt illeti, nem kis munka. Az asszonyra mosolygott.

– Hát köszönöm, Baba! – mondta. – Egyelőre ennyi. Beküldené Mónikát?

– Természetesen. – Baba kiment. Mónika a gépnél állt, kávét főzött, Varga, Erzsi és Lacika felszolgált, sok volt a vendég. – Mónika, beszélni akar veled! A kódexekről semmit sem tudunk, és arról sem, hogy van egy titkos pince. Világos?

– Ne nézz már hülyének! A kódexeket az apád tüntette el, vagy vitte magával.

– Oké! Menj be! Átveszem a gépet.

Mónika a tükörbe nézett, megigazította a haját, egy kevéske rúzst kent az ajkára, megnyálazta ujja hegyét és végighúzta szemöldökét, aztán mosolyra igazította arcát és bement az irodába. Jármai a vékony jegyzettömbjébe írt valamit.

– Nem zavarom? – kérdezte Mónika.

– Furcsa lenne, ha a saját irodájában zavarnám. Jól van, Mónika?

– Megvagyok.

– Hogy megy az üzlet?

– Egyre nehezebben. Látja, mi van künn. Nincs egy szabad szék. Hozzuk a tervet, aztán jövőre megint felemelik. Készítettem egy számítást, mert ha nem tudná, én évekig dolgoztam a központban. – Leült, megigazította szoknyáját, de szép térdét nem fedte el. – Ennek a nyavalyás boltnak azért olyan nagy a rezsije, mert a központban egy hadseregnyi embert nekünk kell eltartanunk. Gondolja el, mennyi a központi irodaház üzemeltetési költsége, mennyi a munkabér? Csakhogy azt a költséget nekünk, a piti presszóknak kell kitermelnünk. Egyszerűen nem értem, hogy miért van szükség rájuk?

– Nem tudom – mondta Jármai mosolyogva –, művészettörténész vagyok és nem közgazdász.

– Micsoda maga, Sándorkám, művészettörténész? Mindjárt halálra kacagom magam. – Mónika hangosan nevetett, csak akkor hagyta abba a nevetést, amikor észrevette, hogy Jármai arca egyre jobban elkomorul.

– Látja Mónika, ezért nem szeretem én magukat – mondta Jármai Sándor, és hangjából kiérződött a keserűség. – Azt hiszik, hogy a kultúra, a műveltség a maguk privilégiuma, Isten olyan egyedüli ajándéka, melyhez csakis maguk juthatnak hozzá. Maguk még mindig azt hiszik, hogy a rendőrtisztek bunkók, el sem tudják képzelni, hogy mi diplomás emberek lettünk időközben… Csak zárójelben említem meg, hogy az én diplomamunkám a bölcsészkaron „Az iszonyat filozófiája és Picasso Guernica című alkotása” volt. Nos, erről ennyit. Még annyit fűzök hozzá, asszonyom, hogy ez a disszertációm több nyelven megjelent. Egyébként, doktor Jármai Sándor vagyok, csak nem használom a doktori titulust, mint mondjuk a maga barátai a régen eltörölt bárói meg grófi címeket. De nem ezért akartam magával beszélni.

Mónika megérezte, hogy elvetette a sulykot, akarata ellenére mélyen megsértette a főhadnagyot. Ez pedig nagy melléfogás, mert titkos tetve az volt, hogy Jármaival fog üzletet kötni. Bűnbánó arcot vágott.

– Bocsásson meg! – mondta halkan. – Nem akartam megbántani.

– Rendben van, térjünk a tárgyra!

– De a hangjából kiérződik, hogy maga neheztel rám. Haragszik.

Jármai legyintett.

– Hagyjuk. Ez a magánügyem. Maga ugye olvasta a cikket? – A főhadnagy az újságra tette a kezét.

– Olvastam.

– Úgy tudom, hogy maga a háború vége felé, negyvennégy decemberében együtt lakott Endrődy Babával.

– Igen. Az akkori Werbőczy utcai palotában.

– Az óvóhelyen is együtt voltak?

– Igen. Majdnem két hónapig. Pontosan február végéig.

– Mit tud a titkos sziklabarlangról?

– Semmit. Illetve annyit, amennyit a mai újságban olvastam róla. Egyszerűen fantasztikusnak tartom. Nem is akarom elhinni, hogy ilyesmi létezett.

– Maga hallott az Endrődy-kódexekről?

– Hallottam, de sohasem láttam őket. Én a kódexekről sohasem beszéltem Babával. És ő sem tett említést nekem róluk. Persze, ha kíváncsi a véleményemre…

– Kíváncsi vagyok rá – vágott közbe Jármai.

– Mondja, miben segíthetek?

– El kell fognunk a gyilkost. Talán abban segíthetne.

– De hogyan? És miért itt keresik a gyilkost?

– Meggyőződésem, hogy az Endrődy-kódexek és a gyilkosság között valami kapcsolat van. Nos, valahonnan el kell indulnunk. Nyilvánvaló, hogy ténykedésünket a Táncsics utcai háznál kell elkezdeni. Olyan kérdésekre kell válaszolni, hogy kik laktak ott a háború előtt és alatt, ki ismerhette a sziklafolyosóba vezető titkos ajtót, a börtöncellába beépített széf zárszerkezetének működését? És így tovább. – Jármai Mónikának is részletesen elmondta feltételezését, nevezetesen azt, hogy valaki a háborús évek alatt valamilyen értékes tárgyat vagy tárgyakat – esetleg az Endrődy-kódexeket rejtette el a széfbe. Most úgy érezte, hogy magához veheti a széfben elrejtett értékeket. Ez a valaki csak az lehetett, aki ismerte a titkos ajtót és a széf zárszerkezetének a működését. – Ezeket – folytatta Jármai, közben Mónika arcát figyelte – csak Endrődy báró ismerhette, vagy a felesége, és esetleg Baba. Endrődy és felesége már nem él. Tehát kézenfekvő, hogy Babánál kell kezdenünk a nyomozást.

– Meg nálam – mondta Mónika –, hiszen én vele voltam az ostrom alatt.

– Én magát nem gyanúsítom, Mónika.

– De csak gyanúsítson engem is. Hiszen jószerivel a családhoz tartozom. Engedjen meg egy szerény megjegyzést, Sanyika!

– Tessék, hallgatom!

Mónika cigarettára gyújtott, aztán rövid gondolkodás után merész játékba kezdett.

– Valamit el kell mondanom magának. De nem szeretném, ha Baba vagy bárki erről tudomást szerezne. – Ötvenötben én a Duna Szállóban voltam gazdasági vezető. Ha jól emlékszem, valamelyik nyári hónapban megszállt nálunk egy pasas. Wolfgang Küchnemann néven jelentkezett be, az útlevele is erre a névre volt kiállítva. Tudtam, hogy az igazi neve doktor Höttl Ervin. Én negyvenkettőben találkoztam vele Endrődyék balatoni nyaralójában. Ez a Höttl német tiszt volt. Többször járt Endrődyéknél, és ahogy visszaemlékszem, a kódexeket akarta megvásárolni Tivadar bácsitól. Nos, ötvenötben beszélgettem vele, ugyanis megismert és tudta, hogy én is felismertem őt. Elmesélt egy döbbenetes történetet. Ez arról szólt, hogy Endrődy bárót és feleségét a Gestapo ezerkilencszáznegyvenöt január első napjaiban valahol a svájci határ közelében elfogta. Azt akarták megtudni tőlük, hogy hol vannak a híres Endrődy-kódexek? Tivadar bácsi megmakacsolta magát és nem árulta el a kódexek rejtekhelyét, felesége azonban elmondta, hogy Budán, a Táncsics utcai palotában rejtették el. – Mónika néhány pillanatig gondolkodott. – Most az jár az eszemben, hogy a bárónő talán mégis kifecsegte a gestapósoknak a féltve őrzött titkot, nevezetesen azt, hogy hová rejtették el a kódexeket, és hogyan lehet azokat megtalálni. Nem lehetséges az, hogy valamelyik gestapós tiszt, aki részt vett Endrődyék vallatásában, elérkezettnek látta az időt a kódexek megszerzésére?

– Érdekes, amit mondott, Mónika…

Mónika közbevágott:

– Valamit elfelejtettem. Höttl doktor még azt is mondta, hogy ő ismeri Endrődy báró gyilkosát, a nevét is elárulja, ha Baba eladja neki a kódexeket. Höttl értesülése szerint a kódexek Babánál vannak.

– Ez nagyon érdekes. És maga beszélt erről Babával?

– Igen, amikor hazajött Kalocsáról. Csodálkozó tekintettel adta tudtomra, hogy fogalma sincs arról, hová rejtette el a kódexeket apja.

– Értem. Úgy látszik, hogy holtpontra jutottunk. Lehetséges, hogy a csendes, halk szavú Bogyaynál van a megoldás?

Mónika felkapta a fejét.

– Ezt hogy érti, Sándorkám?

– Nagyon egyszerűen. Tegyük fel, hogy Bogyay ismerte a kódexek helyét…

– Nem ismerhette – vágott közbe kicsit indulatosan Mónika. – Bogyay hadifogságban volt. Negyvenhétben tért vissza a Szovjetunióból, nem beszélhetett Endrődy báróval, nem tudhatta, hogy apósa hová rejtette el a kódexeket.

– Igen, ez lehetséges – mondta elgondolkodva Jármai.

– Sanyika, kérdeznék magától valamit.

– Hallgatom.

– Mennyit érnek a kódexek maguknak?

– Pénzben?

– Pénzben, emberéletben, egyszóval, úgy általában.

– Sokat. Az értéket valójában nem lehet pénzben kifejezni, mert az Endrődy-kódexeknek eszmei értékük van. Tulajdonképpen nemcsak a magyar kultúrtörténetnek szerves része, hanem beletartozik az egyetemes európai kultúrába is. Persze, Észak- és Dél-Amerika lakosságának nem sokat mondanak, nem hiszem, hogy az ott élőket különösebben érdekelné a kódexek sorsa. De nekünk, magyaroknak, nagyon fontos.

Mónika elnyomta a csikket.

– Mondja, Sanyikám, doktor Höttl is érdekes a maguk számára?

– Ezt hogy érti?

– Nem sokat konyítok a maguk szakmájához, de úgy gondolom, hogy ha Höttl Gestapo-tiszt létére a háborúban az amerikaiak embere volt, akkor ma is az.

– Igen, ez valószínű.

– Ha most jelentkezne valaki és azt kérdezné: főhadnagy, köthetnénk egy üzletet, mit válaszolna?

– Azt, hogy halljuk a feltételeket.

– Nos, erre az illető így folytatná: főhadnagy, kérek maguktól két kivándorlóútlevelet és azt, hogy vámvizsgálat nélkül elhagyhassuk az országot, cserébe kiadjuk maguknak doktor Höttl Ervint és az Endrődy-kódexeket, mit válaszolna?

– Nagyon kecsegtető ajánlat. Azt hiszem, hogy el is fogadnánk. Persze, én kapásból nem mondhatom azt, hogy oké, mert előbb meg kell beszélnem a főnökeimmel.

– Beszélje meg! Kíváncsi vagyok a fejesek válaszára.

– Rendben van, Mónika! – Jármai felállt. – Nem tagadom, nagyon hasznos volt a beszélgetés. Drága Mónikám, hamarosan jelentkezni fogok.

Kezet fogott Mónikával, aztán kiment az irodából.

Varga éppen akkor jött ki a pult mögül. Megállt, Jármaira mosolygott.

– Tiszteletem, tábornok elvtárs!

– Adj’ isten, művész úr! – mondta Jármai, magában pedig azt gondolta: „Hamarosan elkaplak, te okos…”

– Meghívhatom valamire, Jármai úr? – kérdezte Varga.

– Nem bánom. Ott van egy üres asztal. Oda ülök. Hozzon egy kávét, egy vodkát és tonikot. – Varga bólintott és visszament a pult mögé. Jármai pedig leült az asztalhoz. A forgalom még mindig nagy volt, a pultnál is sokan álltak. Atyaisten, gondolta Jármai, kik lehetnek ezek az emberek? Munkanélküliek? Vagy mindannyian délutáni, esetleg éjszakai műszakban dolgoznak? Csupa életerős, középkorú férfi és nő.

Varga Zsolt állt meg az asztalnál. Letette a kávét és az italokat.

– Egészségére. – Felemelte a poharát, Jármai is felvette az asztalról a magáét.

– A művészi sikereire! – Ivott egy kortyot a vodkából.

– Tudja, hogy nem vállalok szerepet.

– Tudom. De nem értem, hogy miért nem?

– Már egyszer elmagyaráztam.

– Emlékszem. De az a magyarázat nem valami meggyőző. Legalábbis nekem nem az. Akarja, hogy segítsek?

Varga elhárító mozdulatot tett a kezével.

– Kösz, nem kell! Elboldogulok magam is. Rágyújt?

– Mit szív?

– Winstont. Nem rossz. Kóstolja meg!

– Köszönöm! – Rágyújtottak. Jármai kettőt-hármat szívott a cigarettából. Valóban nem rossz. – Kérdeznék valamit, művész úr!

– Parancsoljon!

– Nem tudja véletlenül, hogy unokatestvére, Varga Zsolt, hol tartózkodik? Tavasz óta nyoma veszett. Az édesanyja sem tudja, hogy hova tűnt.

Varga Zsolt megdörzsölte csontos állát.

– Fogalmam sincs – mondta. – Tudja, főhadnagy elvtárs, Zsolt nagyon furcsa fickó. Alapvetően rendes srác, de van benne valami kalandorságra való hajlam. Egyszerűen nem bírja elviselni a nyugodt, békés hétköznapokat. Élvezi, ha másokat átejthet. Pedig nincs is szüksége rá, hiszen anyjának nagyon szép vagyona van.

– Igen… – mondta Jármai, és cigarettára gyújtott. Közben arra gondolt, hogy mit csinálna ez a remekül játszó szélhámos, ha azt mondaná neki, drága művészkém, dobja a francba azt az ócska álarcot, mindketten tudjuk, hogy maga valójában Varga Zsolt. Elismerem, hogy nagyszerűen és merészen alakítja Fekete Miklós szerepét, de mi azt is tudjuk, hogy Fekete Párizsban él és várja, hogy barátja, Petru Viktolen valamilyen jó filmszerepet adjon neki. Mégsem árulta el, hogy mi mindent tud, hanem tovább játszotta ő is a naiv, de kíváncsi nyomozót. Intett Babának, kért még egy vodkát és egy üveg sört. – Értágító – mondta, és felemelte a vodkáspoharat, ivott. – Szóval, nem tudja, hogy Varga hova tűnt?

– Honnan tudnám?

– Nagyon meglepődne, ha megmondanám, hogy hol van?

– Azt hiszem, ijedtemben összecsinálnám magam. – Kihívóan nézett Jármaira.

A főhadnagy intett Babának, a számlát kérte.

– Az én vendégem volt – mondta Varga Zsolt, és megfogta Baba kezét.

– Nem, kedves művészem! – mondta mosolyogva Jármai. – Maga volt az én vendégem, helyesebben a rendőrségé. – Pénzt adott Babának és felállt, intett, hogy ne adjon vissza neki. Vargára nézett. – Maga, kedves művészem, mindig a mi vendégünk. Remélem, az is marad. Ami pedig az összecsinálást illeti, nem ártana, ha díszzsebkendő helyett pelenkát tenne a szivarzsebébe. Sohasem tudhatja, hogy mikor lesz rá szüksége. Viszlát, művészem!

– Ez úgy hangzott, mint egy szelíd fenyegetés – mondta zavartan Varga. – Viszlát!

Babára, majd a távozó Jármaira vetette tekintetét. A főhadnagy megállt az ajtóban, visszanézett rájuk, lágyan mosolygott, kezével kedvesen búcsút intett és kiment a presszóból.

– Ez meg mi a franc volt? – kérdezte Baba.

– Fogalmam sincs – mondta rosszkedvűen Varga Zsolt, és nagyon nem tetszett neki a főhadnagy viselkedése.

Jármai beült a szolgálati kocsiba és egyenesen Karához vitette magát. Kara azonnal fogadta őt. De mielőtt meghallgatta volna Jármai jelentését, behívatta Dombai őrnagyot. Dombai őrnagy magas és karcsú volt, sűrű, gesztenyeszínű hajában még nem csillogtak ősz hajszálak. Jármai ismerte az őrnagyról elterjedt legendákat, tudta azt is, hogy sokszorosan kipróbált barátság fűzi Kara Ernőhöz, együtt harcoltak az ellenállási mozgalom soraiban a németek ellen. A felszabadulás után mindketten az elhárító szolgálat tagjai lettek, de az ötvenes évek elején ők is gyanúba kerültek, Karát letartóztatták, Dombait csak kirúgták a szolgálatból. Az ellenforradalmi lázadás leverése után kerültek vissza régi beosztásukba. Jármai megilletődve és tisztelettel nézte a már veteránnak számító tiszteket, pedig Dombai Sándor még csak negyvenegy éves volt, Kara valamivel több.

– Nos – mondta Kara az íróasztalát rendezgetve –, mit végzett, főhadnagy elvtárs?

Jármai kezdeti zavarát leküzdve, részletesen elmondta, hogy mit beszélt Babával, Mónikával és Varga Zsolttal. Látta, hogy Kara és Dombai feszülten figyel, az őrnagy olykor feljegyez valamit egy cetlire.

– Meggyőződésem – mondta Jármai –, hogy a gyilkosságot vagy Endrődy Baba, vagy Vadász Mónika követte el.

– Bátor következtetés – mondta Kara. – Tulajdonképpen logikus is, csakhogy nem bizonyítható. Amit Vadász Mónika mondott a Höttl doktortól hallottakról, mindenesetre elgondolkodtató. Miért zárjuk ki azt a lehetőséget, hogy a gyilkosságot valamelyik Endrődyék megkínzásában részt vett gestapós követte el? Mi is tudjuk, hogy Höttl doktorék az asszonyt Bregenzben megtörték, elmondott mindent. És ebbe a mindenbe belefér a széf kinyitásának az ismerete és elárulása is.

Dombai Sándor belegereblyézett ujjaival sűrű hajába.

– Elképzelhető, hogy Endrődy báró és felesége elrejti a pince titkos széfjébe a kódexeket, és úgy menekülnek Nyugatra, hogy a lányuknak semmit sem mondanak el? Számomra ez érthetetlen és képtelenség. Gondoljuk meg. Endrődy mire számított? Hogy hamarosan visszatérnek a németekkel? Erre bizonyára nem gondolt, mert Endrődy báró bizonyítottan antifasiszta volt.

– Akkor miért szökött Nyugatra? – kérdezte Jármai.

– Mert félt az oroszoktól. Nem ő volt az egyetlen, aki antifasiszta létére elmenekült a szovjetek elől. Maga akkor még gyerek volt, nem emlékszik vissza a szovjetellenes propagandára. És gondolja el, Horthyék alatt keveset tudtunk a Szovjetunióról. Csak a rosszat ismertették a tömegekkel, az eredményeket elhallgatták. Visszatérve Endrődy báróra, meggyőződésem, hogy megmutatta lányának a titkos pincelejáratot és a széf zárrendszerének a működését.

– Valószínű, de nem tudjuk bizonyítani – mondta Kara. – Ellenben engem elgondolkodtatott az a rejtvényszerű kérdés, amelyet Vadász Mónika tett fel Jármai főhadnagynak.

– Hogy adnánk-e kivándorlóútlevelet annak a két személynek, aki a rendőrség kezére juttatná Höttl doktort és a kódexeket – mondta a jegyzeteit néző Dombai.

– Arra gondoltam, amikor ezt a kérdést hallottam – folytatta Kara –, hogy ez a vállalkozó kedvű valaki Vadász Mónika és Bogyay Kázmér. Szerintem ők szeretnének legálisan Nyugatra menni. De ez azt jelenti, hogy kapcsolatban állnak Höttl doktorral, és ismerik a kódexek rejtekhelyét.

– Igen, ez logikus. De kérem, ezredes elvtárs térjünk vissza a gyilkosságra!

– Helyes! – Kara Dombaira nézett. Az őrnagy felnyújtotta mutatóujját. – Parancsolj Sándor!

– Mi pontosan húsz napja szoros megfigyelés alatt tartjuk a társaságot. Vagyis Endrődy Babát, a férjét, Bogyay Kázmért, Vadász Mónikát, Fekete Miklóst, Szatmári Erzsébetet. Szinte percnyi pontossággal feltérképeztük az egyes személyek mozgását. Átnéztem az anyagot. Egyetlen olyan adatot sem találtam, amely azt bizonyította volna, hogy Endrődy Baba az elmúlt húsz napban felment volna a Várba. Tehát nem valószínű, hogy ő követte el a gyilkosságot. Persze elismerem, hogy Kozmann megölése és a kódexek között kapcsolat van.

– Őrnagy elvtárs, elnézést, de ellent kell mondanom – szólt Jármai.

– Mondja csak, főhadnagy elvtárs! – biztatta Dombai Jármait.

– Én nagyon szeretném átnézni az Endrődy Ilona, azaz Baba megfigyeléséről szóló jelentéseket. Az az érzésem ugyanis, hogy a figyelők aznap, amikor Kozmannt megölték, valahol szem elől vesztették néhány órára az asszonyt, őrnagy elvtárs, nem szabad elfelejteni, hogy Endrődy Baba tizenöt évet ült börtönben. Az pedig felér egy bűnügyi egyetemmel. Az a véleményem, hogy Baba valahol átverte a figyelőket.

– Lehetséges, ám ezt bizonyítani kell. Ha végeztünk a megbeszéléssel, jöjjön be hozzám és nézze át a jelentéseket.

– Köszönöm, őrnagy elvtárs! – mondta Jármai, és Dombairól Karára nézett.

– Akkor folytassuk! – mondta Kara. – Kozmann megölésével az események felgyorsultak. Valószínűnek látszik, hogy mind a két vonal akcióra készül. Gondolok itt elsősorban a Kemény-féle összeesküvőkre és doktor Höttl–Szentgáli együttesre. Meggyőződésem, hogy a kódexek már kézzelfogható közelségben vannak, csak még nem tudjuk, hogy kinél. De van néhány érdekes értesülésem. Az egyik: Szentgálit, vagyis Baumannt azért nem találtuk meg a nyilvántartásban, mert ezen a néven nem kért vízumot, és ilyen nevű ember egyetlen szállodában sem jelentkezett be. Azt is megállapítottuk, hogy a Johannes Rauf Export-Import Kft., bár kereskedik Magyarországgal, főképpen az Artex Külkereskedelmi Vállalattal, Baumann nevű üzletkötőt vagy piackutatót nem küldött Magyarországra. De találtunk egy Herbert Gütich nevű nyugatnémet állampolgárt, bécsi lakost, aki rendszeresen jár Magyarországra. Legutóbb, az okmányaink szerint, május tizenharmadikán lépte át a határt Hegyeshalomnál gépkocsival, és ugyanott távozott május huszadikán.

– Mi a foglalkozása? – kérdezte Jármai.

– Az iratok szerint tanár a bécsi Művészeti Akadémián. Ezt az adatot ellenőriztük, Herbert Gütich valóban ott tanít, és az egyiptomi művészetről tart előadásokat. Nézzék meg a fényképét, a vízumkérő lapjáról készítettük ezt a másolatot. Kétséget kizáróan megállapítottuk, hogy Gütich azonos Walter Baumann-nal, és semmi köze sincs ahhoz a Herbert Gütichhez, aki az akadémián előadásokat tart, annak csak a személyi adatait használja. Két dolgot tehetünk, ha legközelebb átlépi a határt, őrizetbe vesszük, vagy észrevétlenül követjük és felderítjük a kapcsolatait.

– Csakis a másodikat tehetjük, Ernő – mondta Dombai.

– És ha meglép?

– Ezt a kockázatot vállalni kell, ezredes elvtárs – így Jármai –, már csak azért is, mert Szentgáli, maradjunk ennél a névnél, nemcsak azért jön Budapestre, ha egyáltalán jön, hogy az ügynökeivel találkozzék, hanem, hogy a kódexeket magával vigye.

Kara bólintott és átadta a fényképet Dombainak. Az őrnagy megjegyzés nélkül hosszan nézte a fekete, göndör hajú férfit, arcát megnyerőnek, kifinomultnak találta. Átadta a fényképet Jármainak. A főhadnagy elmélyülten vizsgálta a képet, és azt mondta magában: elkaplak, ha addig élek is, istenemre mondom, bármennyire megnyerő a képed.

Kara összegezte a megbeszélést:

– Tehát, szoros megfigyelés! Ugyanez vonatkozik doktor Ervin Höttlre. Bármilyen névvel jönne Magyarországra, nem fogjuk el, csak figyeljük, és akkor csapunk le rá, amikor a kódexeket akarja átvenni. Ugyanez vonatkozik Kemény Frigyesre és csoportjára. Akkor vesszük őrizetbe őket, ha Höttl és Szentgáli már lebukott. Tehát teljes készültséget rendelek el.

– Értettem! – mondta Dombai.

Kara felállt és Jármaihoz fordult.

– Mit tudsz Gombosról? – kérdezte tegezve.

– Ma reggel kilenc órakor megműtötték. Csak annyit tudok, hogy a műtét sikerült. A szövettani eredményt még nem ismerem.

– Ha megtudsz valami közelebbit, keress meg!

– Feltétlenül, ezredes elvtárs!