HETEDIK FEJEZET

Salgó Oszkár május 3-án rejtjeles üzenetet kapott Budapestről. A levelet a Budapesten élő P–0013 jelű ügynök írta. Salgó megfejtette a kódot.

„A régóta keresett Szentgáli Mátyás, volt gestapós tiszt a svájci börtönből való szabadulás után nevet változtatott. Jelenleg Bécsben él: Walter Baumann-nak hívják. Több jel mutat arra, hogy szabadulása után már többször járt Magyarországon doktor Ervin Höttl megbízásából. Utasítást kérek a régi címre.”

Salgó hátradőlt karosszékében, szivarra gyújtott, aztán leeresztette nehéz szemhéját és Szentgáli Mátyásra gondolt. Elővette a páncélszekrényből az Albert Lequerce-től kapott Szentgáli-anyagot és a név alá írta: Walter Baumann. Tehát Bécsben élsz, galambocskám.

Kivett a szekrényből egy magnókazettát, becsúsztatta a készülékbe, megnyomta az indítógombot. Lächner hangja tisztán, érthetően hallatszott. Magyarul beszélt.

„Dürfilger úr, higgye el, őszintén beszélek. Az én drága, egyetlen gyerekem életére esküszöm. Magának el kell hinnie – Salgó megnyomta a gyorsítógombot és várt, aztán ismét a normál lejátszásra kapcsolt.

…hetekkel ezelőtt újból megjelent Szentgáli Mátyás. Képzelje el, hogyan éreztem magam. Ha hiszi, ha nem, hasmenést kaptam. Alig ismertem meg, annyira megváltozott. Koromfekete lett a haja és olyan göndör, mint a született négereké. Az orra is más lett, azelőtt olyan pisze volt, most meg keskeny lett és hajlott: mit mondjak, amolyan görögös. Megkérdezte, hogy honnan ismerem magát. Hazudtam neki, nem mertem megmondani az igazat. Akkor ő felvilágosított és közölte: jól jegyezzem meg, Otto Dürfilger a franciák titkos ügynöke, őrnagya, aki meg akarja szerezni az Endrődy-féle kódexeket. Ezt meg kell akadályozni. Most utólag bevallom, én már Budapesten tudtam a kódexekről. Szentgálival annak idején több alkalommal jártam az Endrődy palotában a Várban, ha jól emlékszem a Werbőczy utcában. Ismertem jól a bárót, mutatós, ősz hajú úr volt, a felesége pedig kimondott szépség. Ismertem a lányukat is, szép fejlett kislány volt. Szentgáli azt mondta, ne áruljam el, hogy tudok magyarul, de jól figyeljek és jegyezzem meg, hogy a háta mögött vagy távollétében mit mondanak róla.

Endrődyék egyik szobalánya a mi ügynökünk volt. Karácsony előtt néhány nappal Szentgáli utasított, hogy keressem fel a palotában a szobalányt, és vegyem át a jelentését. A szobalány Bonyhád környékéről származott, s a vőlegénye – ezt Endrődyék nem tudták – a Waffen SS-hadosztályban szolgált. A lány – ha emlékezetem nem csal, Erikának hívták – elmondta, hogy Endrődy báró és a felesége gépkocsin elutazott. Svájcba akarnak jutni. Azért éppen oda, mert Endrődy báró valamikor Svájcban teljesített diplomáciai szolgálatot, és nagyon sok barátja, ismerőse él ott. Erika azt mondta, biztosan tudja, hogy Endrődyék a kódexeket magukkal vitték. Mindezt jelentettem Szentgálinak és Höttl doktornak. Azt mondta a doktor, hogy el kell kapni őket. Január hetedikén jelentették, hogy Endrődy báró és felesége Bregenzben a Hotel Lótuszban szállt meg. Gépkocsiba ültünk és Bregenzbe hajtottunk. Höttl doktor előző nap érkezett vissza Prágából, így ő is velünk jött. Jelen voltam és sohasem fogom elfelejteni a báró döbbent arcát. – Önök – mondta –, akik jószerivel mindennapos vendégei voltak a házamnak? Nem, ez nem lehet igaz. – De bizony igaz! – mondta Szentgáli és kijelentette: – Attól függ az élete, hogy mennyire lesz őszinte. – Nem részletezem, mert ami ott történt, az szörnyű volt. Höttl doktor is vallatta a bárót. Csak egy kérdése volt, hova rejtették el a kódexeket? Endrődy nem válaszolt, hallgatott. Akkor két SS-legény nekiesett a bárónak, ütötték-verték, s minduntalan azt kérdezték, hol vannak a kódexek. Később Szentgáli is ütni kezdte a megkínzott embert, de az továbbra sem beszélt. Ott halt meg a pincében egy lócára kötözve. Höttl parancsot adott, hogy éjjel temessék el őt valahol a város szélén.

Az asszony elárulta, hogy a kódexeket Budapesten hagyták a Várban. Úgy tudja, hogy a lánya, Endrődy Baba, biztos helyre rejtette el őket. Höttl doktor a kihallgatás után úgy döntött, hogy tanúra nincs szükség, az asszonyt likvidálni kell. Még akkor éjjel kivittük őt az erdőbe, ahol Höttl doktor tarkón lőtte az asszonyt, aztán jöttek az SS-ek és elásták a hullát. Meg tudom mutatni a jeltelen sírt. Hát ezekről a dolgokról nem volt szabad beszélnem. De muszáj volt elmondanom. Lehet, hogy ezzel a vallomással aláírtam a halálos ítéletemet, nem tudom. Az isten legyen irgalmas a lelkemnek.”

Salgó kikapcsolta a magnót, a szalagot kivette, visszatette a páncélszekrényébe. Aztán papírt, tollat vett elő és írni kezdett. Közel egy oldalt írt. Elolvasta, javított a szövegen, majd elővett egy speciális villanyírógépet, amely csak annyiban hasonlított más írógéphez, hogy betűjelzéses billentyűsorok voltak rajta, középen pedig egy ugyancsak betűket tartalmazó gömbfej, amelyet a tervezők összekapcsoltak egy számítógép által vezérelt rejtjelző készülékkel. A készülék nem a betűket változtatta meg, hanem a szavakat, amelyekből értelmes szöveget állított össze. A szöveget egy megadott kód szerint vissza lehetett állítani az eredetire. Salgó sokáig dolgozott, s miután végzett, felhívott egy számot.

– Otto Dürfilger beszél. Üdvözlöm, doktor úr! Kedves doktor, Liza asszony délután háromkor szeretne kezelésre menni. Igen, azzal a rágófogával történt valami, amelyet két hete tömtek. Köszönöm. Pontosan háromkor ott lesz. Viszontlátásra. – Letette a kagylót, aztán átszólt Lizának telefonon.

– Drágám, átjönnél hozzám?

– Máris megyek, Oszikám. Valami baj van?

– Nincs semmi baj, Lizácskám! – mondta Salgó. – El kell menned a fogorvoshoz, mert a jobb oldali rágófogaddal valami baj van.

– Értem – mondta Liza. – Hány órára vár a doktor?

– Három órára vár, csillagom.

– Máris megyek.

Salgó a rejtjelzett levelet betette egy borítékba, lezárta, s amikor Liza indult, átadta neki.

– Mondd meg a doktornak, hogy sürgős!

Liza eltette a levelet, aztán az órájára nézett. – Akkor én most megyek, drágám.

Salgó az asszonyhoz lépett, megcsókolta a homlokát.

– Édesem, vigyázz magadra! – mondta aggódva.

– Vigyázok, Oszikám, ne aggódj!

Miután Liza elment, Salgó feltárcsázta barátja, Albert Lequerce őrnagy számát. Rövid csengetés után Lequerce őrnagy felvette a kagylót.

– Itt Monsieur Tohonya, a legjobb barátod. Az ég áldjon, ha te vetted föl a kagylót.

– Szerencséd van, hogy én vettem fel. Mi van, barátom, régen hallottam a hangodat. Azt gondoltam, hogy a nagykövet fogadásán ott leszel, de sehol sem láttam zsíros képedet.

– Most viszont hallod a hangomat – mondta Salgó.

– És ez azt jelenti, hogy még élek. Egyébként örömhírt hoztam neked. Megtudtam valami fontosat. A nyilvántartásotokban szerepel Szentgáli Mátyás, volt gestapós tiszt.

– Igen, valami rémlik.

– Rémlik? Hiszen az anyagáról készített fotókópiát te küldte el nekem.

– Várj, koncentrálok! Igen, már emlékszem – mondta Lequerce – ez az a fickó, aki Svájcban bukott le templomi műkincsek lopása közben, és a bíróság hat vagy nyolc évre elítélte. Szabadulás után eltűnt.

– Eltűnt, de létezik! – mondta diadalmasan Salgó. – Igaz, némileg átszabatta az arcát, úgyhogy új fényképeket kell készíteni róla a nyilvántartásotok részére. Természetesen a neve is megváltozott. Nem ártana, ha feljegyeznéd.

– Te, mi nem a primitívek országában élünk. Nálunk az efféle hívások automatikusan hangszalagra kerülnek. Mondd a fickó új nevét!

– Walter Baumann.

– Értem. Hol lakik?

– Ez az, amit neked kell megállapíttatnod.

– Akkor mégiscsak feljegyzem, tehát Walter Baumann. És a lakcímére vagy kíváncsi.

– Gondolatolvasó vagy, Albert. Mikor kapom meg a címét?

– Egy órán belül visszahívlak.

S valóban Lequerce őrnagy egy órán belül visszahívta Salgót.

– Nos, Tohonya meg vagy velem elégedve?

– A Szolgálat nevében megdicsérlek – mondta Salgó. – Megdicsérlek és hallgatlak.

– Kösz! Akkor hát diktálom. Walter Baumann a Johannes Rauf Export-Import Kft. piackutatója. Bécsben az Elisabeth Strasse és Schiller-platz sarkán épült ház második emeletén, a hármas számú lakásban lakik. Feljegyezted?

– Talán, figyelj, visszaolvasom. – Visszaolvasta a szöveget.

– Hát ez óriási, Tohonya, hiszen te tudsz olvasni. – Lequerce hangosan nevetett. – Egyébként adok egy baráti tanácsot, ne foglalkozz ezzel a fickóval, a CIA embere.

– Értem. Nagyon köszönöm a segítséget! Ha bármivel viszonozhatom, szólj! – Letette a hallgatót, aztán behívta Pierre Joquain hadnagyot. A fekete, hullámos hajú, magas fiatalember figyelmesen nézett Salgóra.

– Jól érzi magát, Pierre fiam? – kérdezte.

A hadnagy elmosolyodott.

– Kitűnően, őrnagy úr. Mi a feladat?

– Üljön le, és jegyezze fel, amit szükségesnek tart. – Megvárta, míg a hadnagy előveszi a ceruzáját és a jegyzettömbjét, és elmondott mindent, amit Szentgálival kapcsolatban megtudott. – De ennél sokkal többre vagyok kíváncsi! Milyen a lakása, kik laknak a házban, milyen zár vagy zárak vannak az ajtóban, van-e riasztóberendezés, a fickó egyedül lakik-e? Van-e állandó barátnője, vagy váltogatja a nőit? Az export-import iroda mivel foglalkozik? Az irodán belül az emberünk milyen helyet foglal el, beosztott, üzlettárs, van-e aláírási joga, hány órára jár be az irodába, sűrűn utazik-e külföldre, többnyire hova, melyik országba, Keletre, vagy Nyugatra? Azt sem bánnám, ha néhány róla készült fényképpel örvendeztetne meg. Hálás lennék érte. A feladat sürgős, minden emberünket igénybe veheti. Van kérdése, gyermekem?

– Minden világos, uram!

Három nap múlva Joquain hadnagy jelentkezett.

– A jelentésem, uram! – Az asztalra tett egy vékony dossziét. – A fotók is benne vannak, uram.

– Köszönöm, fiam! – Salgó felnyitotta a dossziét, kivette belőle a fényképeket. – A lényeget mondja el szóban, hallgatom! – mondta, és tüzetesen tanulmányozni kezdte Szentgáli megnyerő, férfias arcát, keskenyre vont sötét szemét, vékony orrát, alatta dús, tömött bajuszát, pengevékony száját, szegletes állát, göndör fekete haját.

– A Johannes Rauf Export-Import Kft. a CIA tulajdona. Érdeklődési területe kimondottan Kelet-Európa. Általában régiségekkel, festményekkel, szobrokkal, porcelánokkal, arany-ezüst műkincsekkel, szőnyegekkel, gobelin faliképekkel, kárpitokkal foglalkoznak. Keletről vásárolnak, Nyugatra eladnak. Nem pénzzel fizetnek, hanem elektromos berendezésekkel, műszerekkel. Ennyit nagy vonalakban a cégről, azzal a megjegyzéssel, hogy jelentésemben ennél részletesebben írtam róla. Ami a lakást illeti: a ház, amelyben Baumann lakik, az Elisabeth Strasse és a Schiller-platz sarkán áll. A második emeleti lakás bejárati ajtaja zárt lépcsőházból nyílik. Az emeleten még két lakás van, a kétszázkettes lakást egy Martha Schwinberg nevű özvegyasszony bérli, nyugdíjából él. A kettőszázegyes lakás tulajdonosa doktor Helmuth Kraft ügyvéd, felesége és két fia van. Baumann lakásának ajtaja tölgyfából készült, két biztonsági zárral van felszerelve, riasztókészülékkel nincs ellátva. Baumann alkalomszerűen ismerkedik meg nőkkel, találkáit a lakásában bonyolítja le. Sikerült megszereznünk a második emeleti lakások műszaki rajzát, amely egy esetleges akció végrehajtásához használható támpontot nyújt. Ami még lényeges, Baumann lakását egy nagybecskereki születésű, magyarul beszélő jugoszláv vendégmunkás takarítja hetente háromszor. A neve Török Mária. Megtudtuk róla, hogy a külső Thalia Strasse egyik bérházában lakik többedmagával albérletben. Albérlőtársai is jugoszláv vendégmunkások. Török Mária elmondta, hogy vőlegényét kilencszáznegyvenháromban a németek agyonlőtték. ő akkor megfogadta, hogy nem megy férjhez, hűséges marad vőlegénye emlékéhez. Fogadalmát megtartotta. Török Máriának kulcsa van Baumann lakásához. Ami Baumannt illeti: az export-import cég megbízásából rendszeresen jár Magyarországra, Csehszlovákiába és Lengyelországba. Feladata olyan műkincsek, régiségek felkutatása, amelyeket megvásárolhatnak és Nyugatra szállíthatnak. Magyarországi útjait felhasználja arra…

Salgó közbeszólt:

– Baumann?

– Róla beszélek uram – mondta kicsit neheztelő hangon Pierre Joquain. A hadnagy Salgóra nézett. – Folytathatom?

– Természetesen.

– Tehát Baumann a magyarországi útjait felhasználja arra, hogy ügynökeivel találkozzon. Egyébként Baumann felső kapcsolata doktor Ervin Höttl, műgyűjtő és képszalon-tulajdonos, akivel nem is olyan régen a magyar határ mellett, Nickelsdorfban találkoztak.

– Igen. – Salgó bólintott. – Nagyszerű munkát végzett, kedves Pierre. Igazán meg vagyok elégedve. A fiúkkal is. Ez igazi csapatmunka volt. Maga ugyebár tudja, hogy ez a Walter Baumann valójában kicsoda?

– Tudom, uram. Ne feledkezzék meg róla, hogy az ön tanítványa vagyok. Szégyellhetném magam, ha nem tudnám, hogy ez a Walter Baumann Szentgáli Mátyással, a volt gestapós tiszttel azonos. Csak azt nem tudom, uram, hogy mi a terve ezzel a fickóval.

– Szeretnék elbeszélgetni vele – mondta Salgó. A magyarországi műkincslopáson túlmenően, engem nagyon érdekelne Höttl doktor és Baumann magyarországi hálózata. Gondolom, nem lenne rossz, ha Höttl doktor ügynökei a mi istállónkban ropogtatnák a zabot.

– Ami azt illeti, őrnagy úr, valóban nem lenne rossz. Úgy vélem, hogy Párizs is örömmel fogadná a meglepő hírt.

Salgó a hadnagyra nézett.

– Mire gondol?

– Arra, uram, hogy Gehlenék magyarországi ügynökei nekünk dolgoznának.

– Erről van szó – mondta Salgó. – Az az elképzelésem, hogy beszélgetni fogok Baumann-nal. Ehhez viszont az kell, hogy előbb szót értsünk Török Máriával. Ennek lényege: legyen kulcsunk a Baumann lakáshoz, és akkor menjünk be, amikor még Baumann nincs otthon. Természetesen a dolgunkat megkönnyítené, ha az archívumból kapnánk néhány eredeti fényképet Szentgáli Mátyásról. Jó lenne, ha Szentgáli úr SS-egyenruhában feszítene.

– Értem, uram! – mondta Pierre Joquain, és lágyan Salgóra mosolygott. – Gondolom a fotókra Liza asszonynak van szüksége.

– Maga, édes fiam, gondolatolvasó.

– Nem vagyok gondolatolvasó, uram. Egyszerűen arról van szó, hogy évek óta dolgozom ön mellett, s kezdem megtanulni az észjárását.

Salgó kövérkés arca ellágyult, meleg tekintetével kíváncsian nézett a fiatal tisztre.

– Érdekes, amit mond. De miért gondolja, hogy a fotókra Liza asszonynak lesz szüksége?

– Rágyújthatok, uram?

– Miért ne gyújthatna rá?

– Köszönöm! Őszinte leszek uram, és megkísérlem, hogy az ön logikája szerint gondolkodjam.

– Ez nemcsak kedves magától, Pierre, hanem rám nézve megtisztelő is. Nos, halljuk! Tehát most ön Otto Dürfilger őrnagy.

– Igen, uram. Abból indulok ki, ha megengedi, hogy Liza asszony férjét a nácik halálra kínozták, Török Mária vőlegényét ugyancsak a nácik gyilkolták le. Következésképpen a két asszonynak van közös nevezője: a fájdalom és a szenvedés, amely életre-halálra szövetségessé teszi őket. Török Máriának be kell bizonyítani fehéren-feketén, hogy az az ember, akinél tisztességesen takarít, az közönséges náci gyilkos, és éppen ezért segítenie kell Liza asszonynak.

– Nagyszerű, Pierre fiam. őszintén mondom, és ezt el kell hinnie, büszke vagyok magára. Pontosan arról van szó, amit maga, barátom, olyan plasztikusan felvázolt az imént. Mikor kapom meg Szentgáliról a fotókat?

– Holnapra meglesznek a fotók, uram. Meg kell azonban jegyeznem, hogy az időközben végrehajtott plasztikai műtét miatt a hasonlatosság nehezen vehető észre.

– Ne felejtse el, kedves Pierre, hogy minden embernek vannak olyan egyéni tulajdonságai, jellegzetes szokásai, manírjai, amelyeket semmiféle plasztikai műtéttel nem lehet eltüntetni. Nos, ez a jóképű náci gyilkos sem kivétel. Nem ártana, ha tüzetesen áttanulmányozná a Lequerce-től kapott Interpol-anyagot. Abban hatodik pont alatt részletes felsorolást talál Szentgáli jellegzetesen egyéni vonásairól s szokásairól. Tudja, kedves fiam, ez olyasmi, mint az ujjlenyomat. Nincs a földkerekségen két ember, akinek azonos lenne az ujjlenyomata. Szentgáli bal kezének kisujja hiányzik. És képzelje: minden harmadik másodpercben négyszer egymás után pislog. Aztán teljesen váratlanul lehunyja a szemét és bal keze hüvelyk- meg mutatóujjával megnyomkodja. És ami még ennél is fontosabb és árulkodóbb, Szentgálinak már gestapós korában volt egy ezüst dohányszelencéje, amelyben finom vágott dohányt és cigarettapapírt tartott. Ő ugyanis mindig maga sodorta cigarettát szívott. Annyira hozzászokott ehhez, hogy ha nem tudott szerezni vágott dohányt, akkor a gyári cigarettát is feltépte, a dohányt beleszórta az ezüstszelencébe, és abból a dohányból csavart magának. És még valami: csak sört ivott. De nem akárhogyan, rumot öntött a sörbe. Furcsa, de így van, az emberek ezektől a hétköznapi szokásaiktól képtelenek megszabadulni, tulajdonképpen nem is akarnak, mert nem sejtik, hogy adott esetben az életük függ ezektől a megkövesedett, ösztönös vagy tudatalatti szokásoktól.

– Értem, uram! Az ember mindig tanul öntől. Köszönöm!

– Helyes, Pierre! – mondta Salgó, és intett a hadnagynak, távozhat.

Este Salgó behatóan megbeszélte Lizával a feladatot. Fogyókúrás vacsorát ettek, sonkát, kefirt, sajtot és zsemlét.

– Szerintem ez a Török Mária nem tudja, hogy akinél takarít, átkozott náci gyilkos.

– Nem tudja – mondta Liza –, de vajon el fogja-e hinni?

Salgó elgondolkodva kanalazta a kefirt, zsemledarabkákat evett hozzá.

– Elviszlek kocsin – mondta – és megvárlak.

– Az nagyon jó lesz – válaszolta Liza.

Másnap délelőtt Joquain hadnagy elhozta a Szentgáli Mátyásról készült archív fotókat. Mindegyik a háború alatt készült. Szentgáli feszített az egyenruhában, mellén kitüntetések és hadijelvények, zubbonya gomblyukában a német vaskereszt szalagja díszlett, sapkáján jól látszott az SS-ek halálfejes jelvénye. Három fényképen civilben volt. Az egyiken kockás térdnadrágban, bőrzekében ül egy fatönkön, valamelyik tölgyerdő tisztásán éppen cigarettát sodor, dohányosszelencéjét a térdére fekteti, amelyen jól látszik a véset, egy legelésző szarvas. A másik civil ruhás fénykép a Halászbástyán készült, Szentgáli fehér vászon öltönyben áll egy csinos fiatal hölgy mellett, szalmakalapját a jobb kezében tartja, bal kezével pedig éppen harántcsíkos nyakkendőjét igazítja. A harmadik kép Párizsban készült. Szentgáli többedmagával áll a Diadalív alatt.

Salgó halkan füttyentett, örült a fényképeknek. Intézkedett, hogy a szelencés képről a laboratórium azonnal készítsen néhány nagyítást; az volt a kívánsága, hogy a szelence legapróbb részletét is látni lehessen. A fényképek ebéd utánra elkészültek. Salgó lelkesedett, ezekkel a képekkel már lehet valamit kezdeni. Kiválasztott néhányat a képek közül, beletette egy borítékba, és átment a lakásába.

Emberei reggel óta figyelték és feltűnés nélkül követték Török Máriát. Délután két órakor még Baumann lakásán tartózkodott. Tizennégy óra után néhány perccel elhagyta a házat és a közeli csemegeboltba ment, bevásárolt, aztán átsétált a henteshez, ott is vásárolt, hosszabban beszélgetett az egyik kiszolgálóval, majd visszament a Baumann lakásba.

Hat óra után jelentette az egyik figyelő, hogy Török Mária most ért haza. A négyemeletes bérház második emeletén lakott együtt három vajdasági asszonnyal. Mindhárman egy textilgyárban dolgoztak, ezen a héten a délutáni műszakban, így este tizenegy óra körül értek haza a munkából.

Liza kicsit izgatott volt, amikor Salgó megmutatta neki a fényképeket és a nagyításokat. Palástolta izgatottságát, de Salgó mégis észrevette.

– Mi van, drágám – kérdezte –, halasszuk el az akciót?

– Dehogy, isten ments! – Ivott egy pohár vizet, lenyelt egy csillapítót. – Nem lesz semmi baj – mondta aztán. – A valódi nevemet mondjam?

– Igen. Gondolom, még a telefonszámodat is meg kell adnod neki, mert a kapcsolatot tartani kell vele.

Félóra múlva már a Thalia Strassén jártak. Salgó nyugodtan és gyakorlottan vezetett, sebességváltásai simák, gördülékenyek voltak. Amikor a négyemeletes bérházhoz értek, lassított, de nem állt meg, mintegy kétszáz méterrel túlment, befordult az egyik fákkal szegélyezett mellékutcába, aztán leállította a motort. Elővette szivarostárcáját, kivett belőle egy karcsú holland szivart és rágyújtott.

– Ahogy megbeszéltük, Lizácska. Tehát második emelet, huszonkettő.

Kiléptek a kocsiból, Salgó lezárta az ajtókat, majd visszasétáltak a Thalia Strasséra, és lassan elindultak a ház felé.

A kapunál Salgó azt mondta:

– Itt várok rád, drágám.

Liza bólintott és megnyugtató mosollyal nézett Salgóra, megfordult és bement a házba. A legjobb akarattal sem állíthatta senki, hogy a négyemeletes épület a kerület luxusházainak egyike. Valamikor a századforduló táján épült, a függőfolyosók öntöttvas korlátait erősen kikezdte a rozsda, a falakról sok helyen lemállott a vakolat, a téglalap alakú udvart még sárga égetett téglával rakták ki, ott ahol a keramittéglák hiányoztak, cementtel pótolták. A kapubejárattal szemben porolóállvány állt. Ami mégis elviselhetővé tette a lehangolóan sivár látványt, az a sok virág volt. Nemcsak az udvaron pompáztak dézsákban, cserepekben meg favályúkban leanderek, tulipánok, nárciszok, muskátlik, hanem a folyosókon és a korlátra akasztott virágtartókban is. Liza néhány pillanatig gyönyörködött a virágokban, aztán belépett a liftbe. A második emeleten kiszállt, behúzta maga mögött az ajtót. Hamar megtalálta a huszonkettes számú lakást. Kicsit várakozott, kifújta magát, majd becsengetett. Kisvártatva szép arcú asszony nyitott ajtót.

– Tessék, mit akar? – kérdezte németül.

Liza magyarul válaszolt.

– Jó estét, kedvesem. Török Máriát keresem.

Az asszony gyanakvással vegyes kíváncsisággal nézett Lizára.

– Én vagyok.

– Liza Dürfilger – mondta a látogató, és igazolványt vett elő a táskájából. – A Nácik Áldozatai után Kutató Iroda munkatársaként jöttem ide. Szeretnék beszélni magával.

– Miről? – Török Mária gyanakvása nem szűnt meg, az ajtót sem tárta szélesebbre.

– Nem mehetnénk beljebb? – kérdezte Liza barátságoséin –, nem szeretek a folyosón tárgyalni.

Az asszony bizonytalan mozdulattal tágabbra nyitotta az ajtót.

– Jöjjön be – mondta.

Liza a kókusz lábtörlőben alaposan letisztította a cipőjét, aztán belépett a tiszta előszobába.

– Erre tessék! – mondta Török Mária, miután becsukta a lakás ajtaját, és az előszobából a jobb oldali ajtóra mutatott. – Ez az én szobám. – Magyarázatképpen gyorsan hozzáfűzte, négyen bérlik a lakást; ők ugyanis vendégmunkások, Jugoszláviából. – Foglaljon helyet! – mutatott az egyik bársonnyal kárpitozott fotelra.

– Köszönöm! – Liza leült, megigazította szoknyáját a térdén, akár egy szemérmes, múlt századbeli nő.

– Főzzek kávét? – kérdezte Török Mária.

– Igazán kedves, de ne fáradjon! – mondta mosolyogva Liza. – Az az igazság, hogy nagyon ritkán iszom feketét. Nos, kedves Mária, hogy a tárgyra térjek. Röviden. Irodánk kapcsolatot tart fenn az ENSZ tagállamainak hivatalos szervezeteivel; a Vöröskereszttel, a Vörösfélholddal, és más humanitárius szervezetekkel. Nyilvántartást vezetünk azokról, akiket a nácik vagy csatlósaik öltek meg a megszállt országok területén, és megpróbáljuk felderíteni a bujkáló gyilkosokat. A Belgrádból és Újvidékről, vagy ha úgy jobban tetszik, Novisadról származó adataink szerint a maga vőlegényét, Fábián Mihályt is megölték a megszállók Nagybecskereken. Nos, ezért vagyok itt.

Török Mária egy ideig szótlanul nézett maga elé, mintha a hallottakat rendezné el magában, aztán köténye zsebéből cigarettát és öngyújtót vett elő. Rágyújtott.

– Igen – mondta alig hallhatóan. – A vőlegényemet is megölték. És én, amíg élek, nem bocsátok meg nekik.

– Kiknek?

– A fasisztáknak, a gyilkosoknak! – Török Mária szeme száraz maradt. Lizának az volt az érzése, hogy ez a vajdasági asszony már kisírta magából minden könnyét, szomorúsága, bánata könnytelen, megkövesedett, s talán ezért olyan elviselhetetlenül nehéz. Török Mária szavai nyomán Liza előtt kirajzolódott egy náciellenes harcos töretlen jelleme. Fábián a barátaival együtt felvette a harcot a megszállók ellen, hidakat, utakat, vasúti síneket robbantott fel, mígnem árulás révén a csendőrnyomozók kezére került. Kihallgatásába bekapcsolódtak a Gestapo emberei is, aztán bírósági tárgyalás nélkül Nagybecskerek főterén nyilvánosan felakasztották. A nácik úgy intézkedtek, hogy a holttestet napokig az akasztófán kell tartani, elrettentő példaként. Két nap múlva éjjel, a városka német negyedében tűz ütött ki, s a viharos szélben rohamosan terjedt a német laktanya felé. Elsötétítés volt, a holdat felhők takarták, méterekre sem lehetett látni, és amíg a tűzoltóság a laktanyát veszélyeztető lángok oltásával volt elfoglalva, valaki felrobbantotta az áramfejlesztő telep transzformátorait, és a hatalmas zűrzavarban a főtéren felállított bitófáról eltűnt a kivégzett Fábián holtteste.

– Igen, mi, a vőlegényem csoportjának életben maradt tagjai gyújtottuk föl a német kolónia épületeit, mi robbantottuk fel a transzformátorokat az áramfejlesztő telepen, és mi vágtuk le a kötélről vőlegényem testét.

– Liza megrendülve hallgatta az asszony szavait és arra gondolt, hogyan fordulhat elő, hogy egy ilyen nőnek vendégmunkásként kell dolgoznia egy idegen országban.

– Mária – szólalt meg halkan –, mit tenne, ha találkozna a vőlegénye gyilkosaival?

Török Mária Lizára nézett, szeme kerekre nyílt, cigarettáját a porcelántálkához ütögette, a hamu lepottyant. – Hogy mit tennék? – kérdezte eltűnődve – és nyomban válaszolt is a kérdésre. – Azt hiszem, megölném őket. – Megszívta cigarettáját, szemét lehunyta. – Igen, megölném őket – mondta halkan, de mély meggyőződéssel. – Felnézett Lizára. – Tudja, én nem bízom az itteni igazságszolgáltatásban. Sokat tudnék erről mesélni. Tíz éve dolgozom Nyugaton. Négy évig Bajorországban vállaltam munkát, és most már hatodik éve Bécsben vagyok állásban. Maga, ugye, nem tudja, hogy itt a volt háborús bűnösök csodálatos nyugdíjat kapnak?

– De tudom, Mária – mondta Liza. – Mást is tudok. Török Mária kíváncsian nézett Lizára.

– Éspedig? – kérdezte.

– Például azt, hogy Walter Baumann, akinél maga takarít, náci gyilkos.

– Ezt nem mondja komolyan, ugye?

– Ez az igazság! Azt is elárulom, hogy Baumann magyar, a neve Szentgáli Mátyás. A háború alatt a Gestapo különleges feladatokkal megbízott tisztje volt, hónapokig a német követségen szolgált. Saját kezűleg lőtte agyon a szovjet hadifoglyokat, de megtörtént az is, hogy magyar embereket is halálra kínzott.

– Ez döbbenetes, el sem tudom hinni.

Liza a táskájából elővette a Szentgáliról készült fotókat.

– Nézze meg ezeket a fényképeket, de nagyon figyelmesen. – Az asszony átvette a képeket és alaposan szemügyre vette, egyiket a másik után, miközben Liza magyarázó hangját hallgatta. – Ezek a képek a háború alatt készültek. Baumann, vagyis Szentgáli akkor húszvalahány éves volt. Jó pár évet ült az egyik svájci börtönben. Átoperáltatta az arcát, az orrát is átszabatta, a haját befestette feketére, kigöndörítette, de a mozdulatait nem bírta megváltoztatni. Nézze meg a testtartását. És még valamit. Szentgálinak a bal kezén a kisujját amputálták. Figyelje meg, hogy Baumann-nak megvan-e a kisujja.

– Nincs! – mondta gyorsan Török Mária. – Igen, hiányzik. Nemrégiben kérdeztem is tőle, hogy mi történt a kisujjával, azt mondta, gyerekkorában valamilyen fertőzött vagy mérgezett tüske megszúrta, későn vette észre és le kellett vágni.

– Magyarul beszélnek?

– Igen. Leginkább magyarul. Elmesélte, hogy az édesanyja magyar volt, egy ideig Budapesten éltek, az iskoláit is a piaristáknál végezte el, már úgy értem, hogy ott érettségizett.

– Mária, Szentgálinak volt egy ezüst dohányszelencéje, a fedelén egy legelésző szarvas látható. Szép ötvösmunka. És ugye, nem gyári cigarettát szív…

Török Mária közbeszólt.

– Maga sodorja.

– Úgy van! Mint ezen a fényképen, nézze meg kedvesem!

Török Mária nézte a fényképet.

– Igen, ő az. Szentgáli.

– Mária, kedves, akarsz segítem nekünk? – kérdezte Liza.

Az asszony gondolkodás nélkül kérdezte:

– Mit kell tennem? – s jószerivel természetesnek vette, hogy Liza letegezte őt.

– Figyelj rám, kedvesem!

Másnap reggel Török Mária a megszokottnál valamivel korábban ment takarítani Walter Baumannhoz. Csengetnie kellett, mert az ajtózárban belülről benn volt a kulcs. Az erős csengetésre Márta Schweinberg lakásában hangosan ugatni kezdett Dávid, a másfél éves német juhászkutya, Schweinberg kisasszony kinyitotta az ajtó ablakát, kinézett.

– Jó reggelt, Mária!

– Jó reggelt, kisasszony! – mondta Török Mária és mosolygott az élete delén már jóval túl járó Martha kisasszonyra. – Ma kicsit korábban jöttem – magyarázta –, mert ablakot akarok tisztítani. Nem tudom, mi van Baumann úrral, csengetek, de nem jön ki ajtót nyitni.

Martha Schweinberg intett az ujjával, hogy Török Mária menjen közelebb hozzá. Az asszony engedelmeskedett.

– Itthon van – súgta bizalmasan és hátrasimította őszülő haját. – Az éjjel Dáviddal nem bírtam. Tudja, milyenek a kutyák. Meghallanak minden moccanást, a legkisebb zajt is, és nyomban ugatni kezdenek. Baumann úrnál az éjjel nagy muri lehetett, mert őszintén szólva aludni sem tudtam. Táncoltak, énekeltek. És tudja mit? El sem merem mondani magának, Mária.

– Nekem nyugodtan elmondhatja, kisasszony.

Martha Schweinberg még halkabbra fogta a hangját.

– Olyan volt, mint egy bajtársi találkozó a hitleri időkben. Az Erikát énekelték, meg a Horst Wesselt, engem pedig a hideg rázott ki, Dávid szegénykém idegesen ugatott. Éjfél körül valaki becsöngetett és üvöltött, hogy csend legyen, hallgattassam el a kutyát, mert kinyírja. Érti? Kinyírja. Így mondta, esküszöm magának. Én meg reszkettem a félelemtől.

Abba kellett hagyni a beszélgetést, mert Baumann ajtózárjában megfordult a kulcs, és kinyílt az ajtó.

– Maga az, Mária? – kérdezte Baumann. Kócos, kialvatlan volt, szeme fehérje mintha bevérzett volna, szeme alatt sötét sarlók duzzadtak. Ásított. – Korábban jött, Mária.

– Igen, Baumann úr. Úgy gondoltam, hogy ma ablakot tisztítok…

– Ahogy gondolja. Jöjjön be! – Mikor Török Mária belépett, bizalmasan súgta a fülébe: – Vendégem van. Egy fiatal hölgy. Fürdik. Nehogy ráijesszen! – Becsukta az ajtót. – Tudja mit, Mária?

– Nem tudom, Baumann úr.

– Készítsen nekünk valami reggelit. De ne ijedjen meg, ha belép a konyhába. Olyan, mint egy csatatér. Néhány volt bajtársammal találkoztam az éjjel. Hát amit azok csináltak… Elképesztő volt. Tudja, azért nem rúgtam ki őket, mert az emlékek összekötnek bennünket életre-halálra. De hát túl sokat fecsegek. Na, menjen, Mária! Én szívesen ennék reggelire sonkát tojással. De azt sem bánnám, ha valami tojásos lecsót vagy ilyesmit készítene. Ezt csak azért említem, mert tudom, hogy a Bácskában isteni jó lecsót tudnak készíteni.

– Járt Bácskában, Baumann úr?

– Jártam, Mária. Még a háborús években. Na, menjen, pokoli éhes vagyok!

– Baumann úr, szeretnék beszélni magával.

– Oké! Reggeli után, ha a hölgy már elment.

A lány – Mária alaposan megnézte – fiatal volt, csinos, kék szemű, szőke és nagyon barátságos. Máriának egyszerűen azt mondta, mamikám. Hát ami azt illeti, gondolta Török Mária, ha negyvenkettőben tizenhat évesen megszüli szerelemgyerekét, az most idősebb lenne ennél a kék szemű, szőke babánál. De háború volt, szörnyű vérengzés, és vőlegényével úgy döntöttek, hogy nem tartja meg a gyereket, pedig Isten a tanú rá, nagyon szerette volna megszülni. De ki látott akkor a jövőbe? Senki. A lány – Gretinek hívták – igen kedves volt, Mária szerette volna tudni a vezetéknevét és a címét is, de ez a beszélgetés során nem derült ki, s így hát kénytelen volt kinyitni a lány kézitáskáját az előszobában és elolvasni az igazolványát. Greti Huber, született negyvenkettő április hatodikán Bécsben, anyja neve Sarah Hufnagel. Lakik: Salvatorgasse 7. Mária egy pillanatra maga elé idézte a környéket, míg az adatokat memorizálta. Igen, ez az utca a Lépcsős Szűz Mária templomnál kezdődik és a Mark Aurél Strasséig tart. Ha nem téved, a Salvator utcában van az öreg tanácsháza, ahol most – ezt Liza biztosan tudja – az Osztrák Ellenállási Mozgalom Levéltára van, és abban a kis utcában látható még egy kápolna is, de a nevére nem emlékszik. Mária azt is megtudta, hogy Greti még egyetemista, művészettörténetet tanul. Később, rövid beszélgetésük során arról is szó esett, hogy naponta órákat tölt el a Művészettörténeti Múzeumban, s főleg a görög és a római kori művészet érdekli. Greti Huber apja a polgármesteri hivatalban tanácsos. Mária nem mert feljegyzéseket készíteni, a megismert adatokat fejben rögzítette.

Greti, mielőtt távozott, jobbról-balról megcsókolta Máriát. – Remélem, még találkozunk! – mondta az asszonynak.

Miután magukra maradtak, Baumann háziköntösben kiment a konyhába Török Máriához.

– Beszélni akart velem – mondta, és leült az egyik székre az asztal mellé.

Az asszony abbahagyta a mosogatást, vizes kezét megtörölte kötényébe, a homlokába hulló hajszálakat hosszú ujjaival hátrasimította és zavartan azt mondta:

– Baumann úr, nem is tudom, hogyan kezdjem el.

A férfi mosolyra húzta húsos ajkát.

– Vágjon a közepébe, bátran!

– Könnyű azt mondani, Baumann úr… Szóval furcsa dolog történt velem az este. Tulajdonképpen nem szabadna erről magának beszélnem, merthogy az illető a telkemre kötötte, hogy hallgatnom kell.

Baumann még mindig mosolygott.

– Ki volt az illető? – kérdezte.

Az asszony az asztalnak támaszkodott, bal kezével a nyakában lógó aranyláncot babrálgatta.

– Egy magas férfi volt. Lehetett úgy negyvenéves. Bemutatkozott. Azt mondta, hogy őt Varga Zsoltnak hívják. – Az asszony figyelmét nem kerülte el, hogy Baumann magabiztos mosolya egyszerre lehervadt a név hallatára.

– Milyen nevet mondott?

– Varga Zsolt. Azt állította, hogy maga, Baumann úr, nem is osztrák, hanem magyar, és az igazi neve Szentgáli Mátyás, meg hogy maga a háború alatt a Gestapónál szolgált, tiszt volt, mondott valami rangot is, de arra már nem emlékszem. Még azt is hozzátette, hogy együtt ült magával Svájcban a börtönben. – Elhallgatott, de a férfi rászólt.

– Nagyon érdekes, mondja tovább!

– Mondom, de nem olyan könnyű.

– Próbálja meg!

– Igen, Baumann úr, megpróbálom. Tessék elképzelni, ez az ember azt mondta nekem, hogy maga, miután kijött a svájci börtönből, megoperáltatta az arcát és hamis néven él itt Bécsben. Azt állította, hogy maga Magyarországon többször is járt, és a legutóbbi útja alkalmával ellopta valamilyen bárónőtől, tessék csak egy kicsit várni, mindjárt eszembe jut a bárónő neve, Endrődy vagy Erdődy. Igen, már emlékszem, Endrődyt mondott. Szóval, hogy maga ellopta tőle a kódexeket.

– Ezt mondta? – ordította magánkívül Baumann, és gyorsan hozzátette. – Ez nem igaz, aljas hazugság!

Török Máriát most az ájulás környékezte, mert beigazolódott, hogy Liza igazat beszélt. Az az ember, akihez ő olyan szívesen járt, mert kedves, közvetlen, udvarias volt, valóban azonos Szentgáli Mátyással, a náci tiszttel, az orosz hadifoglyok gyilkosával. Ahogy nézte a férfi szegletes arcát, keskeny orrát, észrevette, hogy arcának egyes részein a bőre sápadt, majdhogynem hófehér maradt, míg arcának többi része a feltoluló vértől kivörösödött.

– Én nem tudom, hogy mindez hazugság-e – mondta Török Mária nagy önuralommal –, de ha ezt tetszik mondani, akkor bizonyára így is van. Én hiszek magának, Baumann úr. De hadd mondjam meg, ez a Varga nevű ember még másról is beszélt.

– Éspedig? Mondja már, hadd halljam! – A férfi hangja ingerült, türelmeden volt.

– Képzelje el, Baumann úr – folytatta Török Mária –, azt állította, hogy maga nemrégiben Budapesten járt, és akkor lopta el a kódexeket, pedig magának volt egy megállapodása valami Höttl nevű doktorral, hogy milyen doktor, azt én bizony nem tudom megmondani magának, én csak arra figyeltem, hogy maga állítólag becsapta azt a doktort. A Höttlt, ha jól emlékszem a nevére.

Török Mária látta, hogy a férfi nagy erővel fegyelmezi magát, nem válaszolt azonnal, azt latolgatta-fontolgatta, hogy mit is mondjon. Aztán hosszú gondolkodás után így szólt:

– Mária, maga elhiszi, hogy én Szentgáli Mátyás vagyok?

Az asszony leült az asztal másik oldalán a székre, és az asztalra könyökölt.

– Én már nem tudom, hogy mit higgyek – mondta az asszony –, de ha maga azt állítja, hogy nem azonos Szentgálival, akkor miért ne hinném el. Hiszen, ha alaposan belegondolok, végül is maga nem úgy néz ki, mint egy gyilkos.

– Gyilkos? Miféle gyilkos? – kérdezte Baumann, és arca újból vörösödni kezdett.

– Ez a Varga azt állította, hogy maga halálra kínozta valahol a svájci határnál Endrődy bárót, a feleségét pedig agyonlőtte, aztán mindkettőjüket eltemették egy fenyőerdő mellett, ő pontosan tudja, hogy hol van a jeltelen sír.

– Ezt mondta?

– Ezt. Elmondtam, mert úgy éreztem, hogy érdekli magát.

Baumann kivette a zsebéből a cigarettaszelencéjét. Amikor felnyitotta a fedelét, Török Mária jól látta rajta a legelésző szarvast. Lehunyta a szemét, nagyot nyelt. Baumann, vagyis Szentgáli dohányt szórt a cigarettapapírba, megsodorta a cigarettáját, rágyújtott és mosolyogva mondta:

– Mária, maga igazán nagyon izgalmas mesét tálalt itt fel nekem.

– Ez nem mese, Baumann úr!

– Nem úgy értem, Mária, hogy maga találta ki, hanem az a fickó, az a szélhámos, aki magát felkereste és alaposan rászedte. Persze nagyon örülnék, ha közölné velem azt is, hogy miben állapodott meg ezzel a Varga nevű szélhámossal?

– Hát hogyan is mondjam?

– Egyszerűen, hogy megértsem.

– Őszinte leszek, Baumann úr. Ez a Varga azt kérte tőlem, hogy kutassam át Baumann úr lakását, és próbáljam megtalálni az eldugott kódexeket.

– Nafene. És már átkutatta a lakásomat?

– Ne mondjon már ilyet, Baumann úr. Csak nem gondolja, hogy én kutatni fogok a lakásában. Eddig sem csináltam, ezután sem fogom csinálni. Már a kutatást. Én nagyon örülök, hogy takaríthatok magánál. Én nagyon jól érzem magamat itt.

– Ennek igazán örülök, Mária, drága. És hálás lennék, ha elmondaná nekem, hogy ez a Varga mikor fog találkozni magával?

– Azt mondta, hogy majd fölhív telefonon.

– Hol? Magának tudomásom szerint nincs telefonja.

– Itt fog fölhívni. Baumann úr lakásán.

– Ezt mondta?

– Ezt, Baumann úr.

– Maga mit válaszolt neki?

– Én? Hát én semmit. Ha felhív, meghallgatom őt, aztán mindent elmondok Baumann úrnak. Mégiscsak Baumann úr az én kenyéradó gazdám.

Baumann felállt, elnyomta a csikket, aztán az asszonyra nézett.

– És ha Varga többet ígérne magának, mint én?

Török Mária mosolyra húzta arcát, kicsit vidámabbra sikerült, mint ahogy szerette volna, most látszott csak, hogy felső fogsora mennyire szabályos és milyen szép. Még fogpasztareklám fotót is lehetne készíteni róla, gondolta Baumann.

– Tehát itt fogja felhívni magát?

– Ezt ígérte.

– Értem. – A férfi az asszonyhoz ment, átölelte a vállát. – Köszönöm, Mária, hogy őszinte volt hozzám. Elsejétől felemelem a fizetését ötszáz schillinggel.

– Óh, hálásan köszönöm, Baumann úr – felelte, de lúdbőrös lett a karja.

Másnap reggel a D’OLRIOL cég technikai részlege egy telefonbeszélgetést rögzített magnetofonszalagra, és kilenc óra után két perccel már átadták a jó minőségű felvételt Salgó Oszkárnak. A technikusok ugyanis egy szót sem értettek a számukra furcsa és érthetetlen nyelven folyó párbeszédből.

Salgó viszont minden szót értett.

– Höttl doktor?

– Én vagyok. Kivel beszélek?

– Azt hittem, megismered a hangomat.

– Szentgáli Matyi?

– Walter Baumann.

– Ja, igen. Értem. Nos, mi újság? Régen hallottam rólad. Szép, hogy végre jelentkezel.

– Ervin, ez a buli a te akciód volt?

– Miről beszélsz, Matyi?

– Kérlek, viselkedjünk felnőtt módra. Nem jó, na ködösítünk egymás előtt. Tőled tudom, hogy március közepe táján, huszadikán vagy mikor, találkoztál Vargával Nickelsdorfban, Lächnernél a Tearózsában.

– Igen, találkoztunk. De édes fiam, nem tudom, hogy most mit akarsz tőlem?

– Miért uszítottad rám Vargát?

– Nem értem, hogy miről beszélsz.

– A fenét nem érted. Varga Bécsben van és szaglászik utánam. Tudja a nevemet, meg mindent, ezekről csak tőled hallhatott.

– Berúgtál, fiam? Varga Budapesten van.

– Nincs Budapesten. Ervin, ne nézz hülyének! Én a múlt héten felkerestem Budapesten Varga mamáját, azt mondta, hogy a fia februárban eltűnt. A rendőrség is keresi, mert valaki feljelentette. Ervin, én sejtem, hogy mit akarsz. Meg akarod szerezni a kódexeket és a buliból…

– Ostobaság. Ez kettőnk üzlete, Matyi. Csak nem gondolod, hogy kihagylak az üzletből. Már a múltkor megmondtam, hogy én Vargát akarom kihagyni. De véglegesen. Azt is közlöm, hogy telefonon már beszéltem a bárónővel, és megállapodtam vele, hogy nem fogja igénybe venni annak az amerikai kapitánynak a segítségét.

– Joe Parkerról beszélsz?

– Róla. Te együtt ültél vele. Mondd, lehetségesnek tartod, hogy Budapesten van?

– Parkerról éppen úgy elképzelhető minden, mint Vargáról. Mindketten vakmerő kalandorok. Én vagyok a hibás, hogy beszéltem nekik a kódexekről a börtönben. Te valóban nem tudod, hogy Varga Bécsben van?

– Már mondtam, hogy nincs itt. Március huszonnegyedikén este beszéltem vele Lächnernél, akkor bejelentette, hogy még aznap visszamegy Budapestre. Az lehet, hogy újból átjött illegálisan a kamionos barátjával. Most jobb, ha itt befejezzük. Ha valami problémád van, keress fel. Jó ha tudod, a jövő héten Münchenbe utazom.

– Mikor jössz vissza?

– Tizedikére várom Kapisztrán Jánost a Tearózsában.

– Ez jó. Ez a Kapisztrán…

– Kardot és keresztet visel.

– Ez is találó: Kard és kereszt… Nem rossz. Holnap felkereslek. Ezzel a Vargával csinálni kell valamit.

– Helyes. Tekerd ki a nyakát!

– Oké! Megbeszéljük.