TIZENEGYEDIK FEJEZET

– Három óra van – mondta Kemény Frigyes, és Baumannról Babára nézett. Az asszony arca kipirult, igaz este tíz óra óta sok konyakot ivott. Folyvást arra gondolt, hogy valahonnan ismeri a fekete, göndör hajú férfit. Nem is az arca volt ismerős, hanem a mozdulatai, a fintora, ahogy a cigarettáját megsodorta. Mondta is neki:

– Furcsa, ezerkilencszázhatvankettőben maga cigarettát sodor, Baumann úr?

– Igen, bárónő. Így magam szabályozom azt a nikotinmennyiséget, amire a szervezetemnek éppen szüksége van. Tudományos magyarázatba kezdett a kábítószerekről, kijelentvén, hogy a nikotin is az, csak enyhébb, mint a morfium, az LSD, a marihuana vagy a heroin.

Kemény Frigyes egyik emberének, Pongrácz Mártonnak a budakalászi villájában beszélgettek. Pongrácz egy évvel ezelőtt szabadult a Váci Büntetőintézetből. A háborúban, tartalékos zászlósként, később hadnagyként Kemény zászlóaljában szolgált, és az ő fegyveres csoportjához tartozott ötvenhatban. Mindenre elszánt, vakmerő férfi volt. Mindszenty odaadó híve, bigott katolikus, annyira konzervatív, hogy még a Vatikán reformtörekvéseivel sem értett egyet. Az egyetemen jogi diplomát szerzett, a háború előtt hivatásos leventeoktató volt, versenyszerűen sportolt a margitszigeti MAC-ban. A Lanária-telepen ismerkedett meg Kemény Frigyessel, aki kiképzőtisztje volt. Pongrácz Márton apja, a kúriai bíró, kommunistaellenes szellemben nevelte fiát. Pongrácz anyja akkor halt meg, amikor férje 1954 tavaszán kiszabadult a börtönből. Fiuk, Márton, az erdőgazdaságban dolgozott, fakitermelőként, az erős, egészséges férfi télen-nyáron a szabadban végezte a munkáját, szorgalmával felettesei nagyon elégedettek voltak. Csendesen viselkedett, nem politizált, de magában eltökélten készült a leszámolásra. Apját odaadó szeretettel fogadta, s amikor az idős Pongrácz elmesélte börtönélményeit, tapasztalatait, az lett a meggyőződése, hogy a kommunista rendszer az utolsókat rúgja, menthetetlenül halálra van ítélve.

Az idős Pongrácz is az erdőgazdaságban helyezkedett el. Raktáros lett, de nem sokáig élvezhette az életet, mert a felesége elvesztése lelkileg összetörte. Annyira vágyódott utána, hogy nem akart tovább élni, és 1956 nyarán az asszony sírjánál megmérgezte magát. Pongrácz száraz szemekkel megsiratta apját, és ott, a temetőben megfogadta: bosszút áll érte. Hogy személy szerint kin, azt nem tudta megmondani. Apja együtt ült a Váci Büntetőintézetben Kemény Frigyessel, sokat mesélt neki a báróról. Nagyszerű ember, mondta, következetesen elvhű, a keresztény világrend győzelmébe vetett hitét nem törték meg a börtönévek. Pongrácz Márton rajongó szeretettel gondolt tanítójára, mesterére. 1956-ban találkoztak, együtt harcoltak a rendszer ellen, utána mindketten börtönbe kerültek. Szinte egy időben szabadultak kegyelemmel, s azóta rendszeresen találkoznak, szövik terveiket, konspirálnak, szervezkednek. Pongrácz nem nősült meg, barátnője mindig volt, de különösebben nem érdekelte a szerelem, gondolkodásának középpontjában a rendszer elleni harc állt. Tagja volt a Kemény által életre keltett Kard és Kereszt Szövetségnek. Még mindig az erdőgazdaságnál dolgozott, s most már egyedül lakott a négyszobás villában, amelyet régi cselédjük, a már öregecske Kulcsár Borbála takarított. Pongrácz örömmel odaadta a villáját Kemény Frigyesnek a „nagyon fontos és bizalmas” találkozásokra. Megkérdezte, hogy jelen lehet-e ő is.

– Természetesen! – mondta Kemény. – Szeretném, ha megismernéd Ausztriában élő kapcsolatunkat, és a legnagyszerűbb magyar asszonyt. De arra kérlek, hogy az embereiddel szervezd meg a ház védelmét.

– Bízd rám, Frigyes! – harsogta a negyvennégy éves férfi –, nem lesz semmi probléma.

Így jött létre este tíz órakor a találkozó. Kemény és Baba már kilenc órakor a villában volt. Üröm felől jöttek egy régi Adler kocsival, amelyet Kemény Horváth Emil autószerelő kisiparostól kért kölcsön. Horváth valamikor a katonája volt, minden további nélkül odaadta neki az öreg, de jó karban levő Adlert. Persze, arra is gondja volt, hogy Kemény távozása után értesítse barátját, Varga Zsoltot a történtekről.

Kemény nagyon jól vezetett. A visszapillantó tükörből gondosan figyelte, hogy nem követik-e. Mestere volt a konspirációnak, ezért látszólag cél nélkül, de nagyon meggondoltan, hatalmas kerülőkkel tért rá az óbudai temetőnél a Bécsi útra. Nyugodt volt, mert úgy látta, hogy nem követték. Amikor Horváth Vargának telefonált, azt mondta, amit Keménytől hallott: egy ragyogó nővel van találkája, valahol Pest környékén. Varga sejtette, hogy az a ragyogó nő: Baba, legyintett, s azt gondolta, üsse kő, legyen egy jó éjszakájuk.

Kemény a kocsit beállította a villa garázsába, aztán megölelte, megcsókolta jobbról-balról a jó megjelenésű, izmos férfit. Bemutatta neki Babát. Pongrácz kezet csókolt.

– Asszonyom, boldog vagyok, hogy megismerhettem! Csodás történeteket hallottam önről.

– Nem kell eltúlozni a dolgokat, kedves Márton! – mondta Baba szerényen. – Én végzem azt, amit végeznem kell. Ez a dolgom. Bocsásson meg, merre van a mosdó?

– Megmutatom. Parancsoljon! – Átmentek a hallon. Pongrácz megállt az ajtó előtt. – Talál tiszta törülközőt.

– Köszönöm! – mondta Baba, és a férfira mosolygott, aztán bement a fürdőszobába.

– Kit vársz, Frigyes bátyám? – kérdezte Pongrácz.

– Szigorúan bizalmas, Marci – mondta Kemény. – Futárt várok Bécsből.

– Magyar?

– Az volt. Most osztrák vagy német, nem is tudom. Majd megismered.

– Ismeri Budapestet?

– Mint a tenyerét. Valamikor itt élt. Sőt egy időben majdnem mindennap járt ezen a környéken. Itt lakott valahol Szálasi Ferenc, a nemzetvezető. Barátunk akkor a nemzet megmentése ügyében több alkalommal tárgyalt Szálasival Himmler megbízásából.

– Fantasztikus! Frigyes bátyám, akkor a vendégem egy igazi történelmi személyiség.

– A legigazibb, Márton! Nála igazibb már nem is lehetne.

Baba jött vissza felfrissülve, mosolyogva. Kemény olyan áhítattal nézte, ahogy a hívők nézik Mária képét a templomban.

– Drága Baba, csodálatosan néz ki!

– Köszönöm, Frigyes, tudom, hogy magára mindig számíthatok!

– Mindig és mindenben – válaszolta Kemény, és kihúzta magát. – Ha a sors úgy rendeli, magáért még embert is ölök.

– Lehet, hogy sor kerül rá.

Pongrácz Márton konyakkal kínálta meg a vendégeit, aztán arról beszélt, hogy rendkívül nehéz a szervezés, az emberek vonakodva állnak kötélnek. Kádár nagyon népszerű, az élet is egyre javul, és mindenki a maga személyes dolgával törődik. Az elmúlt évek eredményei semlegesítették a nemrég még tapasztalható forradalmi hangulatot. Kemény bólogatott, aztán azt mondta, bizonyára úgy van, ahogyan Márton mondja, de ebbe nem lehet belenyugodni, mert az igazságot ők képviselik, ezért a forradalom tüzét élesztgetni kell nem szabad hagyni, hogy kialudjon.

Hamarosan megérkezett a várva várt vendég. Bemutatkozott: – Walter Baumann – mondta, egy osztrák export-import cég piackutatója és üzletkötője. Keményt régi ismerősként üdvözölte, megölelte, megveregette a hátát. Babának kezet csókolt, aztán magyarul így szólt:

– Kedves bárónő, az elmúlt években sok szépet hallottam önről, de be kell vallanom, nem hittem volna, hogy ilyen gyönyörű asszonnyal fogok találkozni!

Baba mosolyogva nézte a férfit, és azon gondolkodott, hogy hol találkozott ezzel a jó megjelenésű emberrel.

– Kedves Baumann, maga nős?

– Nem, nem vagyok az – mondta Baumann.

– Hol tanult meg ilyen jól magyarul?

– Anyám magyar volt. Szegény már nem él. Én a piaristákhoz jártam. Ott is érettségiztem. Apám, Max Baumann, latint és görögöt tanított Budapesten a német birodalmi gimnáziumban. De anyám ragaszkodott hozzá, hogy magyar iskolában végezzem el a tanulmányaimat. – Baumann folyékonyan hazudott.

– De ön osztrák… – mondta tétován Baba.

– Bajor vagyok és nyugatnémet állampolgár, de Bécsben élek, mert ott dolgozom.

– Ezt mind elhiszem – mondta Baba –, de azért nem titkolhatom el, Baumann úr, hogy ön engem nagyon emlékeztet valakire.

– Valóban? – kérdezte mosolyogva Baumann és sűrűn pislogott, aztán bal keze hüvelyk- és mutatóujjával megnyomkodta szemét. Babának ez a mozdulat is ismerős volt. – Megmondaná bárónő, hogy kire emlékeztetem?

– Nem titok – mondta Baba és üres poharát Pongrácz felé nyújtotta. A férfi konyakot töltött a pohárba. Baba kortyolt az italból, aztán a férfira nézett. – Ismertem a háború alatt a Gestapo egyik századosát, de lehet, hogy csak főhadnagy volt. Ez a fickó magyar származású volt, Szentgáli Mátyásnak hívták, s a német követségen teljesített szolgálatot. Több alkalommal járt nálunk.

– Szentgáli? – kérdezte Baumann szemrebbenés nélkül, és Keményre nézett. – Igen, szolgált egy ilyen nevű tiszt a követségen. Ismertem. Ha jól emlékszem rá, világosbarna haja volt…

– Igen – mondta Baba. – Maga nem hasonlít Szentgálira, csak valahogyan emlékeztet rá. Egy-két mozdulata, és különös módon ő is, mint maga, cigarettát sodort. Nem tudja, mi van vele?

– Ha jól tudom, Svájcban elítélték. Ugye azt tudja, hogy Szentgáli művészettörténetet tanult, azt mondják, nagyon értett a festményekhez, szobrokhoz…

– Igen, ez így igaz – mondta Baba. – És nagyon érdekelték őt a kódexek. Höttl doktornak volt a munkatársa.

– No, ezt nem tudtam. Pedig én évek óta együtt dolgozom a doktorral. Mondhatom, kitűnő ember és világhírű gyűjtő. Csodálatos műkincsei vannak. Müncheni és bécsi műkereskedését jószerivel az egész világon ismerik. Szóval, Szentgáli az ő embere volt? Meglepő…

Kemény nem értette, hogy Szentgáli miért hazudik Babának, miért nem vallja be neki, hogy ő nem Baumann, hanem valójában Szentgáli Mátyás. Már-már közbe akart szólni, mondván, Matyikám, ne bolondozz, ne vezesd félre ezt a csodálatos nőt, de aztán arra gondolt, mégsem teszi, mert Szentgálinak bizonyára konspirációs okokból kell lepleznie a kilétét Baba előtt. Még szerencse, hogy eddig Babának nem mondta el, hogy Baumann azonos Szentgálival. Most szégyellhetné magát. Röstelkedve Baumannra nézett.

– Milyen volt az utad, Walter? – kérdezte.

– Kellemes. Mondhatnám azt is, hogy nagyszerű. A határon udvariasak voltak, a vámosok sem kíváncsiskodtak.

– Nem követtek?

– Nem vettem észre, hogy követtek volna. – Ivott a konyakból. – Nos, hogy áll a szervezkedés?

Kemény Babára nézett. Az asszony a szemével intett neki, hogy beszéljen. Kemény nem kérette magát. A tőle megszokott lendülettel és hévvel, részletesen ismertette a Kard és Kereszt Szövetség felépítését, a konspirációs szabályokat, a sejtek riasztásának a módját, és természetesen a terveiket. – Kérlek, jelentsd, hogy fegyverekre van szükségünk és robbanóanyagra. Modern fegyverekre természetesen. Márton barátomnak módjában áll, hogy az erdőgazdaság területén megfelelő raktárt létesítsen, amelyet persze tökéletesen álcázunk.

– Itthon nem tudtok fegyvereket szerezni? – kérdezte Baumann.

– Nagyon nehéz – mondta Baba. – Ötvenhat óta rendkívül szigorú az ellenőrzés. De megpróbáljuk. Valamit még el kell mondanunk. Frigyes nem említette, mert még ő sem tudja. A börtönben ötvenhétben a hazafiak megalakították a Felszabadítási Bizottságot. Elnöke a férjem, Bogyay Kázmér gróf lett. Konspirációs okokból nem ismerem az elnökség tagjait, azt sem tudom, hogy a szervezetnek hány tagja van, de azt kijelenthetem, hogy jelentős erők állnak férjem mögött, ő annyit elárult nekem, hogy kapcsolatuk van a müncheni és a bécsi központtal.

– Erről miért nincs tudomásom? – kérdezte enyhe szemrehányással Kemény.

– Mert úgy látszik, hogy gróf Bogyay nagyszerűen konspirál, és azt hiszem igaza van – mondta Baumann.

– Neked Frigyes tudnod kell, hogy nem babra megy a játék.

– Tudom, kérlek. De ez akkor is bizalmatlanság. Végül is én sem vagyok akárki a mozgalomban.

– Ez igaz – mondta Baumann. – De a konspiráció kötelező. A gróf bizonyára szigorú utasítást kapott Münchenből. Most pedig azt szeretném tudni, hogy tizedikén, csütörtökön miért nem indultatok el? Höttl doktor néhány emberével ott várt rátok Mörbisch határában.

– Hogy miért nem indultunk el? – ismételte meg a kérdést Kemény, és cigarettára gyújtott.

– Igen. Höttl doktor szentül meg volt győződve, hogy a bárónő is a csoporttal megy, és a kódexeket is magával hozza.

– Igen, ez volt a tervünk. De az indulás előtt néhány nappal tudtam meg, hogy a férjem is részt vesz az ellenállásban, tehát nem mehettem, mert mellette van a helyem. Ezt meg is mondtam a kapitánynak.

– Maga ismeri a kapitányt? – kérdezte Baumann.

– Ismerem.

– Személyesen?

– Személyesen.

– Azt a mindenségit, drágám, és én erről sem tudok! – fakadt ki Kemény.

– Nem – mondta Baba –, mert eddig nem tudhatott a dologról.

– De még mindig nem kaptam arra választ, hogy tizedikén, csütörtökön miért nem jöttetek? – méltatlankodott Baumann.

– Mert az az átkozott kapitány becsapott bennünket! – mondta dühösen Kemény, és elmesélte a soroksári kirándulás történetét.

Baumann diszkréten felnevetett.

– Fantasztikus! Erről a kapitányra ismerek.

– Tényleg ismeri? – kérdezte Baba.

Baumann egy pillanatig habozott, hogy bevallja-e az igazat, igen ismeri őt, a zürichi kantoni börtönben együtt ült vele, de aztán meggondolta magát. Úgy érezte, hogy jobb, ha nem vallja be.

– Nem ismerem, de sok legendás történetet hallottam róla. Meggyőződésem, hogy a kapitánynak valami oka volt rá, hogy így cselekedjen.

– Igen, volt rá oka – szólt közbe Baba. – Nekem elmondta, bizalmasan, hogy miért változtatta meg a tervét.

– Erre aztán már én is kíváncsi vagyok! – Kemény indulatosan felugrott a helyéről. Baba dühösen nézett rá.

– Maga Frigyes, tudhatná, hogy a kapitány semmit sem biz a véletlenre. Mikor maga átadta neki az indulók névsorát, a kapitány lenyomoztatta a résztvevőket.

– Kivel nyomoztatta le? – kérdezte Kemény.

– Az embereivel. Mert neki is vannak emberei – mondta Baba. – Aztán jóval az indulás előtt a teherautóban olyan speciális mikrofonokat rejtett el, hogy a vezetőfülkében még a suttogást is meghallotta.

– És mit hallott? – kíváncsiskodott Kemény.

– Azt, hogy Kenéz Péter, akit maga szervezett be a Szövetségbe, és ezt már én mondom és nem a kapitány – Baba hangja egyre indulatosabb lett –, szóval, ez a Kenéz odasúgta Konkoly Thege Bálintnak, hogy Mörbischben újságírók várják majd őket, és ő sajtókonferenciát fog tartani.

– Kenéz? Erről engem miért nem tájékoztatott? – háborodott fel Kemény.

– De lám, a kapitány megtudta. Ez lett a szerencsénk, mert az az állat nyilatkozni akart az újságíróknak, arról, hogy a Kard és Kereszt Szövetség milyen elszántan harcol a kommunisták ellen. Persze neveket is említett volna. Ezért a kapitány Komáromnál visszafordult. Köszönettel tartozunk neki, hogy a Szövetségünket megvédte a lebukástól.

– Ez így van! – mondta Baumann. – De ettől függetlenül az a szigorú parancs, hogy Parker kapitányt félre kell tenni az útból.

– Miért? – kérdezte Baba.

– Mert nem akarjuk, hogy a kódexek a kapitány kezébe kerüljenek. Olyan értesüléseket szereztünk, hogy Parker a kódexeket magának akarja. Én pedig úgy tudom Höttl doktortól, hogy a kódexeket ő szeretné megvásárolni. Így van, bárónő?

– Igen. Én ugyanis a kódexekért kapott pénzen fegyvereket meg egyéb eszközöket akarok vásárolni a szervezet részére.

– Nagyszerű! – kiáltott fel elismerően Baumann. – Ön, drága bárónő megérdemli, hogy a győzelem után utcát vagy teret nevezzenek el önről. – Töltött magának, ivott, aztán szinte ünnepélyesen így folytatta: – Két dolgot kell megbeszélnünk, barátaim. Az egyik a Szövetség terve, a másik a fegyverszállítások ügye, vagyis a kódexek értékesítése. Ami az első pontot illeti; nos, a tervük, elképzelésük nagyon jó, de fontos az akciók körültekintő előkészítése. Ne feledjék el, az olyan akciók, amelyeknek ártatlan áldozataik vannak, a tömegeket a szervezet ellen hangolják. Ezért nagyon fontos az akciók meggondolt végrehajtása, mert ugye az ENSZ-ben a „magyar ügy” még nem zárult le. Szükséges, hogy a magyar szabadság barátainak, szerte a világon, a nemzetközi fórumokon elmondhassuk, íme a magyar nép, az idegen fegyverekkel levert forradalom harcosai nem ismerik el a szuronyokkal rájuk erőszakolt kommunista kormányt, harcolnak ellene.

– Nagyszerű koncepció! – lelkesedett Baba. – Egyszerűen zseniális.

– Az bizony – szólt közbe elismerően Pongrácz Márton. – Mi annak idején, ha szabad elmondanom – itt Keményre nézett…

– Hallgatunk, Márton! – biztatta Kemény a férfit.

– Köszönöm! Mi annak idején, a háború előtt a rongyos gárdistákkal ugyanilyen zseniális koncepció jegyében hajtottunk végre sorozatos támadásokat a Trianonban jogtalanul elrabolt magyar lakta területeken, hogy a Népszövetségben elmondhassuk, lám az elszakított magyar föld lakosai nem ismerik el Trianont.

– Igen, igen – bólogatott Baumann –, én emlékszem a gárdára. Ha nem tévedek, a kapitányuk vagy szervezőjük Héjjas Iván volt, és a csehek elleni…

– Szlovákok – helyesbített Pongrácz.

– Teljesen mindegy – legyintett Baumann –, szóval az akciók, a határon való betörések vezetője: a fiatal Meskó Zoltán hadnagy vagy főhadnagy volt.

– Igen, uram, jól emlékszik – bólintott Pongrácz. – Meskó édesapja nagyszerű magyar politikus volt. Derék fajvédő.

Baumann elővette dohányosszelencéjét, kinyitotta, a legelésző szarvas nagyon jól látszott a szelence fedelén. Letépett egy papírt a tömbből, dohányt szórt bele, ügyesen eligazgatta, megsodorta, megnyálazta, aztán rágyújtott. Közben beszélt, dicsérte Keményéket, elragadtatva méltatta munkájukat, amelyet a magyarság jövője szempontjából rendkívül fontosnak tartott. Nem fukarkodott a szebbnél szebb jelzőkkel, amikor Babáról beszélt. Meggyőződése, mondta, hogy ahol olyan csodálatos asszonyok vállalják a harcot, mint a bárónő, ott még nincs elveszve a szabadság ügye. Ő ismeri a magyar nép történetét, tudja jól, hogy az elmúlt századokban a magyar nőknek meghatározó szerepük volt a szabadságért vívott harcban. És meggyőződése, hogy Baba bárónő a nagy magyar asszonyok, Zrínyi Ilonák, Lorántffy Zsuzsannák, Kanizsay Dorottyák, a hős egri asszonyok méltó utóda.

Baba egészen meghatódott. Szeretett volna hangosan hálát adni a magyarok istenének, hogy megérhette ezt a napot. Lám, érdemes volt élni, szenvedni, következetesnek maradni. Hamarosan megismeri a világ is a nevét, meg fogja tudni barát és ellenség, hogy Endrődy Ilona nem egy cukorbaba, hanem kipróbált, szenvedélyes harcosa a magyar szabadság ügyének.

– Köszönöm, Baumann úr!

Baumann megbiccentette a fejét. Igazán semmiség, gondolta, ha ezzel ekkora boldogságot szerezhet, dicsérni fogja ezt az asszonyt továbbra is.

– Bárónő, térjünk rá a második pontra. A kódexek ügyére. – Kifújta a füstöt és érdeklődéssel nézte az asszonyt. Hirtelen fellobbanó vágy árasztotta el testét. De jó is lenne az éjszaka hátralevő részét ezzel az asszonnyal eltölteni! Megint pislogni kezdett, aztán szokása szerint megnyomkodta a szemét. – Az érdekelne, bárónő, hogy mi a terve, az elképzelése? Valóban értékesíteni akarja a kódexeket? Ezt természetesen Höttl doktor megbízásából kérdezem.

– Igen – mondta Baba. – Értékesíteni akarom mind az öt kódexet. Két dolgot azonban meg kell említenem. Az egyik: a kódexek jelenleg olyan helyen vannak elrejtve, hogy megszerzésük nagyon körültekintő szervezést és munkát igényel.

– Rám számíthat, bárónő! Elárulom, mint a Johannes Rauf Export-Import Kft. üzletkötője, olyan szerencsés helyzetben vagyok, hogy a kódexeket veszély nélkül kivihetem az országból.

– Hogyan? – kérdezte Baba, és érdeklődve nézett Baumannra.

– Cégünk rendelkezik TIR-jelzésű kamionokkal, és azoknál lényegesen kisebb, de ugyancsak TIR-jelzésű teherszállító járművekkel. Ezenkívül rendelkezünk a pénzügyőrség plombájával meg egyéb szükséges kellékekkel is. Nem okoz nehézséget az eredeti plomba felbontása. Ez azt jelenti, hogy bárhol felnyithatjuk a rakodótér ajtaját, betehetjük a kódexeket, és az ajtót szabályszerűen leplombáljuk.

– Ez jó megoldásnak látszik – mondta Baba. – De közölnöm kell a második problémát is. Amikor Höttl doktor ezerkilencszázötvenötben Wolfgang Küchnemannként Budapesten járt, barátnőmnek azt mondta, hogy szüleimet kilencszáznegyvenöt januárjában Ausztriában meggyilkolták. Ha eladom neki a kódexeket, feltárja előttem a gyilkos kilétét. Nos, én eladom neki a ritkaságokat, de ragaszkodom hozzá, hogy Höttl doktor Budapestre jöjjön, árulja el szüleim gyilkosának vagy gyilkosainak a nevét, és akkor megkapja a kódexeket. Persze, ahhoz még meg kell mutatnia az egymillió márkáról szóló bankátutalást. – Baba úgy vette észre, hogy Baumann arcizma többször is megrándult, sűrűbben pislogott, mint máskor.

– Értem, bárónő! – mondta. – Hangja is mintha fakóbb lett volna. – Feltétlenül megmondom Höttl doktornak, bár nem hiszem, hogy vállalkozik az utazásra.

– Akkor viszont nem kapja meg a kódexeket. Eladom a kapitánynak vagy másvalakinek. Ragaszkodom hozzá, hogy találkozhassam vele. És tőle halljam a gyilkos nevét.

Baumann újból ivott, a keze is enyhén remegett.

– Bárónő – mondta elgondolkodva – és ha Höttl doktor a gyilkos vagy gyilkosok nevét magnószalagra mondaná és a szalagot legközelebbi utamon magammal hoznám? Persze az átutalással együtt, ez megfelelne önnek? Egy pillanat – emelte fel a kezét Baumann, mert látta, hogy Baba beszélni akar. – Természetesen én úgy gondolom, hogy ön felhívná Höttl doktort telefonon és megállapodna vele abban, hogy a közlését magnószalagon küldje el önnek.

Kemény báró közbeszólt.

– Azt hiszem, kedves Baba, hogy ez nagyon fair ajánlat.

– Lehetséges. Ne haragudjon, kedves Baumann, ha most nem válaszolok, de gondolkodnom kell az ajánlatán. Nem szeretnék vesztesként kikerülni ebből az ütközetből. Én szembe akarok nézni szüleim gyilkosával és le akarok számolni vele. Úgy érzem, hogy ez kötelességem. – Keményre pillantott. – És nagyon fájna, ha maga, Frigyes, nem értene meg…

A szikár, karvalyorrú ember kézzel-lábbal tiltakozott a feltételezés ellen.

– Drága Baba, Isten látja a lelkemet, egyetértek magával. Nem lenne Endrődy Ilona, ha nem bosszulná meg szülei halálát. Esküszöm az élő Istenre, segítek önnek. Boldog lennék, ha egyike lehetnék azoknak, akik leszámolnak az ocsmány gyilkossal.

– Köszönöm, Frigyes, ezt vártam magától! – mondta Baba, s azzal a férfihoz ment, jobbról-balról megcsókolta az arcát.

Hosszú hallgatás után Baumann is megszólalt.

– Csak meghatódva tudok szólni önről, bárónő – mondta. – Én egyszerűen el vagyok ragadtatva emberi nagyságától. Ne tekintse szemtelenségnek, hogy nem hallgatok az érzéseimről. Irigylem a férjét. Irigylem azt az embert, akinek a sors ilyen asszonyt adott.

– Köszönöm, Baumann úr! – szólt Baba, és az órájára nézett.

– Három óra van – mondta Kemény Frigyes. – Ideje lenne valamicskét pihennünk.

– Én is ezt szerettem volna javasolni – szólalt meg halk hangon Pongrácz Márton. – A hajlékom a rendelkezésükre áll. Nem tanácsolom, hogy most induljanak útnak, ilyenkor hajnaltájt a rendőrök rendszerint igazoltatnak. Még az is előfordul, hogy megszondáztatják az embert. Az a javaslatom, hogy reggel hét óra körül menjenek el. Nemsokára pirkad. Hét óráig pihenhetnek egy keveset.

Baba szabadkozott.

– Megtisztelő az ajánlata, de én a magam részéről nem szeretnék visszaélni vendégszeretetével.

– Jaj, drága bárónő, megtiszteltetésnek, nagy kitüntetésnek tekintem, ha édesanyám szobáját elfogadja.

– Köszönöm, Márton!

– Ha megengedi, megmutatom a szobáját. Az ágyra már ráterítettem édesanyám sohasem használt hálóingét.

– Kedves Márton, maga igazán nagyszerű ember, örülök, hogy megismerhettem. – Baba elindult a férfi után, de az ajtóban megállt. – Uraim – mondta –, remélem nem fognak neheztelni rám, ha a fürdőszobát fél órára igénybe veszem.

– Ugyan, bárónő! – mondta Baumann.

– Köszönöm! – Baba kiment a szobából.

– Frigyes, te vén gazember, irigyellek – mondta Baumann. Micsoda nő!

– Pompás, ugye? – Kemény kidüllesztette mellét. – Dicsekvés nélkül állíthatom, hogy rajong értem. Persze, tőlem megkapja azt, amit egy nő elvár a férfitól. Tudod, Bogyay Kázmér nagyon tiszteletreméltó ember, de az a meggyőződésem, hogy impotens. Egy ilyen ragyogó nőt pedig vétek lenne parlagon hagyni.

– Én szívesen lennék nála szántó-vető – mondta Baumann, pompásan megművelném azt a bizonyos kertet.

– Elhiszem. De erre most nincs szüksége a bárónőnek, van neki földművese. Értesülésem szerint neked is van mit művelgetned, hiszen Budapesten él a te nagy szerelmed…

– Pepita Böske! – kiáltotta elragadtatva Baumann, s ivott a konyakból, és ábrándozva folytatta. – Micsoda nő! Tizenhét éves volt, amikor a szeretőm lett. És úgy szeretett, hogy szinte elégett karjai között az ember.

– Legutóbb azt mondtad, hogy Kalocsán van börtönben.

– Igen. Ott volt. De januárban szabadult.

– Mi januárban beszéltünk egymással – mondta Kemény, és csodálkozva nézett Baumannra.

– Úgy van. Akkor nem mondhattam meg neked, hogy találkoztam vele.

– Kérdeznék tőled valamit, Matyi…

– Megőrültél?! Még tréfából se ejtsd ki ezt a nevet.

– Elnézést!

– Kérdezz!

– Nem félsz hazajárni? Nem félsz, hogy valaki lebuktat, beköp…

– De félek! Tudom, hogy sok a tégla. – Magabiztosan mosolygott. – Ne feledd el, én sem vagyok pancser! Ha azt hitted, hogy valóban Walter Baumann néven jöttem Budapestre, akkor nagyon tévedsz. Nem, kedves Kázmér, az élet-halál iskoláját eddig eredményesen végeztem el, nem akarok börtönbe kerülni. Bécsben olyan tökéletes útlevelet szerzek magamnak, amilyet akarok, s amilyenre éppen szükségem van. Walter Baumann nem lépte át a határt. Johannes Rauf Export-Import Kft. képviselője nem jött Magyarországra…

– Ha sürgősen találkozni szeretnék veled, hol találhatlak meg? – kérdezte Kemény.

– Sehol!

– Az isten szerelmére! Nem bízol bennem?

– Dehogynem, édes barátom, de ne feledd, hogy az embernek csak egy élete van. – Pongráczra nézett, aki éppen akkor lépett be a szobába.

– Elkészítettem a szobáját, Baumann úr, megmutatom.

Baumann felállt.

– Jó éjszakát, Frigyes! Reggel találkozunk.

– Hét órakor lesz reggeli, uraim – mondta Pongrácz.

– Parancsoljon, Baumann úr! – Előrement, mutatta az utat.

– A bárónő már megfürdött? – kérdezte Baumann.

– Igen, Baumann úr! – Pongrácz úgy viselkedett, mint egy szorgalmas, tisztelettudó szobainas. – Ez az ön szobája.

– Köszönöm! – mondta Baumann és benyitott.

Kemény Frigyes, aki mögöttük ment, kezet fogott vele és azt mondta:

– Jó éjszakát, Walter, én most megfürdöm, reggel találkozunk. – Baumann intett, hogy érti. Kemény, miután alaposan lezuhanyozott és kijött a fürdőszobából, óvatosan benyitott Babához. Az asszony még nem aludt.

– Már vártalak – mondta Baba és vágyakozóan a férfi felé nyújtotta karját. – Tudtam, hogy bejössz hozzám, gyere édesem, gyorsan!

Kemény gyors mozdulatokkal vetkőzött és bebújt az asszony mellé.

– Groggy vagyok! – mondta egy idő után Kemény és szaggatottan lélegzett. – Mindent kiveszel az emberből.

– Az élet, mókuskám, kiéheztetett a szerelemre. Tudod a börtönben jószerivel naponta kezdtek ki velem a lányok, asszonyok, tiszták voltak, szépek is, de én, isten látja a lelkemet, sohasem voltam híve a leszboszi szerelemnek.

– Meg sem próbáltad?

– De igen, aztán hamar rájöttem, hogy a szeretkezésnek az a formája nem nekem való. – Rágyújtott, feje alá gyűrte a párnát, és játékosan eregette ki a füstöt a száján. – Érdekes fickó ez a Baumann – mondta.

– Feltétlenül az.

– Te mikor ismerted meg?

– A háború alatt. Aztán negyvenhétben, jóval a lebukásom előtt kerültem vele kapcsolatba. Akkor Baumann már az amerikaiaknak dolgozott. Nagyszerűen konspiráltunk, úgyhogy a kapcsolatunk a kihallgatásomkor szóba sem került. Szerencsére, mert kémkedésért biztos, hogy életfogytot kaptam volna. – Oldalt fordult, megcsókolta a nő vállát, nyakát.

– Valamit nem értek, Frigyes – mondta Baba elgondolkodva. – Baumann az amerikaiak embere. Parker is az. Miért akarják Höttlék Parkert, a saját emberüket likvidálni?

– Bizonyára okuk van rá.

– Bizonyára, de engem érdekelne, hogy mi az az ok. Miért higgyek Baumann-nak? Talán a becsületszavának? Csakhogy az efféle sakkjátszmában a becsületszó semmit sem ér, azt senki sem tartja be. Engem a tények érdekelnek! Ezért és ezért kell likvidálni Parkert. Ezt és ezt csinálta. Teszem azt, áruló lett, kettős ügynök, besúgó vagy mit tudom én.

Kemény magához húzta az asszonyt.

– Édesem, nem vagy te szerelmes abba a fickóba?

– Nem, szerelmes nem vagyok belé, de nem tagadom, kedvelem. Nem akármilyen ember. – Baba elnyomta a csikket, és féloldalt fordulva Keményre nézett. A férfi tekintete gyanakvó volt.

– Mondd, édesem, lefeküdtél már vele? – Kíváncsian várta az asszony válaszát.

– És ha azt válaszolnám, hogy igen…

– Igen vagy nem? Egyenes választ kérek.

– Nafene! Tisztázzunk valamit, Kemény Frigyes. Nem vagy a férjem, ilyen hangon nem beszélhetsz velem. Világos? Én azzal fekszem le, akivel akarok, ehhez nem kell engedélyt kérnem tőled. Senkitől. Szövetségesem vagy, engem csak a szövetségi hűség köt hozzád és nem az élettársi. Lefeküdtem veled, mert láttam, hogy mennyire tetszem neked, és mennyire kívánsz. Ez minden. Nem bántam meg, mert jó veled lenni, jó szerető vagy.

– Köszönöm! De még mindig nem mondtad meg, hogy lefeküdtél-e Parkerral?

– Lefeküdtem vele! – mondta határozottan Baba, mintha ezzel a határozott hanggal a függetlenségét akarta volna Kemény tudtára hozni. – És ha kedvem lesz hozzá, máskor is le fogok feküdni vele.

– Megölöm őt! – mondta Kemény halkan, de elszántan. Babának az volt az érzése, hogy barátja nem a levegőbe beszél.

– Meg ne próbáld! – mondta az asszony és felült –, nekem szükségem van Parkerra, szeretném, ha ezt jól megjegyeznéd. Én meg fogom védeni őt.

– Én pedig megölöm – mondta határozottan Kemény –, nemcsak azért, mert féltékeny vagyok rá, hanem főleg amiatt, mert parancsot kaptam rá. Nekem pedig fontosabb az ország ügye, mint a te szerelmes ragaszkodásod hozzá.

– Oké, öltözz fel és menj a szobádba!

A reggelinél Baba és Kemény között érezhetően feszült volt a hangulat, természetesen ezt Baumann is érzékelte.

– Történt valami? – kérdezte, és Babáról Keményre nézett.

Baba kortyolt a kakaóból, aztán vajas kenyeret csúsztatott a szájába, és tekintetét Keményre emelte.

– Igen, történt – mondta a férfi, és vágott egy szeletet a paprikás szalonnából. – Az történt, hogy Baba asszony tudni akarja, miért kell likvidálni Joe Parker kapitányt.

– Te talán nem akarod tudni? – Baumann érdeklődve nézett Keményre.

– Nem! – mondta Kemény. – Én tudom, mit jelent a konspiráció. Az ember csak annyit tudjon, amennyi a munkája elvégzéséhez szükséges.

– Igen, ez a maga véleménye – mondta Baba. – Én is ismerem a konspiráció törvényeit, de gondolkodó ember vagyok, s ha csinálok valamit, tudni akarom, hogy miért csinálom. Rég kinőttem az iskolapadból, már nem hiszek a tanároknak csupán azért, mert hinni szép dolog és kötelesség. Parker amerikai tiszt. Miért kell megölni őt? Mit csinált? Tudni akarom!

– De miért? – kérdezte Baumann.

– Értse meg, nem vagyok hívő. Meg aztán Joe Parker a védelmem alatt áll. Segíti a munkánkat, remek tanácsokat ad, nap mint nap kockáztatja az életét értünk, az ügyünkért. Furcsa lenne, ha most orvul végeznénk vele. Tehát, én a döntés okát akarom tudni!

Baumann felső fogsorával a szájába harapott, szemét szűkre vonta és úgy nézett Babára.

– Azt hiszem, igaza van asszonyom, megértem magát, de sajnos nekem nincs felhatalmazásom arra, hogy az okokat feltárjam. Csak annyit mondhatok, hogy parancsot kell végrehajtani.

– Úgy van! – mondta Kemény. – A parancs pedig nem lehet vita tárgya.

– Értem! – mondta Baba, és eltolta maga elől a bögrét, a szalvétával megtörölte a száját, aztán felállt.

– Indulnunk kell.