HARMADIK FEJEZET

Salgó Oszkár április 14-én, szombaton hét óra után néhány perccel már irodájában ült és Joquain hadnagyra, az éjszakai ügyeletes tisztre figyelt, aki a hagyományos kék mappával a kezében, láthatóan álmosan állt az íróasztal előtt. Joquain tudta, hogy ma reggel nem fog kávét kapni, mert Anne nem jött be, az őrnagy szabadságot adott neki. A hadnagy ebből arra következtetett, hogy főnöke akcióra készül, ilyen esetekben tartja távol magától a csinos Anne-t, akiről ők ketten, vagyis Otto Dürfilger őrnagy és ő tudja, hogy Anne az angolok beépített ügynöke, Dürfilger őrnagy szerint az IS{3} hivatásos tisztje. Bár a NATO vezetői lépten-nyomon hirdetik és bizonyítják a tagállamok közötti egységes gondolkodást és cselekvést – valójában ez nem igaz. Bizalmatlanok egymás iránt. Ezért építik be titkos ügynökeiket a tagállamok titkosszolgálataiba. A hadnagy feltétel nélküli híve és csodálója volt Dürfilger őrnagynak, s így megtiszteltetésnek vette, hogy mellette teljesíthet szolgálatot.

Joquain jelentkezett, aztán a mappát Salgó asztalára tette.

– Maga álmos, ha nem tévedek! – mondta Salgó.

– Nem tagadom, őrnagy úr. Az éjjel egy percet sem aludtam.

Salgó meggyújtotta szivarját, pöfékelt kettőt-hármat.

– Néhány perc még és hazamehet.

– Haza? Hova, őrnagy úr?

– A menyasszonyához.

– Párizsba?

– Ott él a menyasszonya?

Joquain mosolyra húzta a száját.

– Ezt úgy kérdezi őrnagy úr, mintha nem tudná. De én ismerem az őrnagy urat, ezért biztos vagyok benne, hogy mindent tud rólam, többet, mint én magamról. Tehát azt is nagyon jól tudja, hogy Jeanne Párizsban él, ami azt jelenti, hogy a hét végén nem utazhatom el hozzá, mert hétfő reggel szolgálatba kell lépnem.

– Sajnálom, Pierre, ez az átkozott szolgálat már ilyen. De ha nagyon hiányzik az a drága Jeanne, szerda reggelig szabadságot adok…

– Igazán hálás vagyok, őrnagy úr, de most már nem indulok el.

– És miért nem? Ugye nem veszi tolakodásnak az érdeklődésemet?

– Mert nem akarom egyedül hagyni az őrnagy urat.

– Ezt őszintén mondja? – kérdezte Salgó meghatódva.

– Őszintén, őrnagy úr. Sőt azt sem titkolom el, hogy nyugtalan vagyok.

– Csak nem?

– De igen, őrnagy úr. Két nap óta a „Cég” előtti mozgás gyanúsnak tűnik. Többen az iránt érdeklődtek, hogy van-e kiadó lakás a házban. Nagyon sok telefonáló azt kérdezte, hogy Dürfilger őrnagy odahaza tartózkodik-e.

– Milyen nyelven kérdezték: franciául, németül, vagy magyarul?

– Így is, úgy is.

– Érdekes, senki sem hívott fel.

– Pontosan erről van szó, őrnagy úr. Az én feladatom többek között az is, hogy vigyázzak az őrnagy úrra.

– Köszönöm, hadnagy úr! Ez igazán jólesett. – Salgó maga elé húzta a mappát, s anélkül, hogy szétnyitotta volna, így szólt: – Látja, édes fiam, ezért szeretek magukkal dolgozni. – Nehezére esett, de beosztottja előtt nem akart elérzékenyülni. – Van a jelentések között valami érdekes?

– Rejtjelesek, a kódot nem ismerem, nem fejthettem meg.

– Majd én megfejtem. – Salgó a hadnagyra nézett. – Pierre, az őrség és a biztonsági szolgálat tudja, hogy látogatókat várok?

– Tudják, őrnagy úr! Minden váratlan akcióra felkészültünk.

– Köszönöm, Pierre! De úgy gondolom, nem itt fogadom a látogatókat, hanem a Tearózsában. Kíváncsi vagyok Lächner barátunk viselkedésére. Meg aztán már érzem, hogy a jó öreg panziósnak fontos mondanivalója van a számomra.

– Értettem. A hamu, őrnagy úr!

Abban a pillanatban pottyant Salgó nadrágjára. Az őrnagy lustán legyintett:

– Ott egye meg a fene! Köszönöm Pierre, igazán, és ezt őszintén mondom, az ég különös ajándéka, hogy együtt dolgozhatok magával. Jegyezze fel, ma egész napra elsőfokú készültséget rendelek el. Ki vette át a szolgálatot magától?

– Gaston Carnet főhadnagy, őrnagy úr!

– Köszönöm! Továbbítsa a parancsomat Carnet-nak!

– Meglesz, őrnagy úr! – A hadnagy távozott, Salgó pedig páncélszekrényéből elővette a számítógéppel kidolgozott rejtjelkulcsot, és hozzálátott a szöveg megfejtéséhez. órákon át dolgozott, s annyira beletemetkezett a munkájába, hogy a kávéfőzésről is megfeledkezett. Íróasztalát, ruháját teleszórta szivarhamuval, néha lefújta, keze fejével lesöpörte, nem sok eredménnyel.

A jelentésekkel nagyon meg volt elégedve. Szivarja már elaludt, elővett egy másikat, finoman megnyomkodta, aztán rágyújtott. Rövid töprengés után felvette a lehallgatásmentes telefonját, és felhívta az Interpol bécsi irodájából jó ismerősét, a francia munkatársat. Hosszan kicsengetett, mire végül valaki felvette a kagylót.

– Lequerce őrnagy!

– Dürfilger, ugyancsak őrnagy. Az ég áldjon meg, és adjon bő gyermekáldást minden szeretődnek!

– Ennél jobbat nem is kívánhattál, te tohonya fráter. Mire vagy kíváncsi?

– Kire.

– Mondd a nevét!

– Joe Parker. Bostonban született. A háborúban ejtőernyős százados volt.

– Jegyeztem, visszahívlak! Egyébként jól vagy?

– Kitűnően! Egy pillanat, Albert. Nézd meg Szentgáli Mátyás nevét is.

– Szentgáli… Magyar?

– Igen. Helyesebben volt magyar. A háború alatt a Gestapo századosa volt, Hauptsturmführer.

– Jegyeztem! Perceken belül visszahívlak.

– Kösz, Albert!

Sokkal hamarabb visszahívta, mint ahogy Salgó várta.

– Tohonya, ennek a Joe Parkernak nem hétköznapi anyaga van! Fénymásoltatom és átküldöm.

– Annyit árulj el, hogy most hol van?

– Ezerkilencszázötvenkilenc januárjában szabadult Svájcban, tízévi börtön után. Feljegyzéseink szerint a CIA várta őt a börtön előtt. Gépkocsiba ültették, azóta nyoma veszett Átküldöm az anyagát. Miért érdekel?

– Jelentést kaptam, hogy Magyarországon, Budapesten tevékenykedik.

– Lehetséges. Vakmerő fickó.

– És a másik?

– Ezerkilencszázhatvanegyben szabadult Svájcban, a zürichi börtönből. Ismeretlen helyen tartózkodik.

– Miért volt elítélve?

– Műkincsek lopásáért, templomi betörésekért. Ha akarod, átküldöm az anyagát.

– Megköszönném!

– Oké, átküldöm! Liza hogy van?

– Remekül! Párizsban mi újság van?

– Szépek a lányok. És engem még mindig nagyon kívánnak.

– Te Casanova, már megint dicsekszel!

– Ilyen a természetem.

– Ilyen maradjon sokáig. Várom az anyagot. Szervusz!

– Szervusz!

Salgó letette a kagylót, felállt, kitárta az ablakot, mert a szobában olyan sűrű és csípős volt a szivarfüst, mintha megrepedt volna az épület kéménye, és a kazánból szivárogna a füst. Salgó újra átolvasta a jelentéseket, a fontosabb mondatokat aláhúzta, megnézte az óráját, tíz óra múlt néhány perccel. Felállt, az iratokat berakta a páncélszekrénybe, becsukta az ajtaját, a számrendszerbe betáplálta a biztonsági kódot, magához vette a különleges kontaktlencséjét, és gyakorlott mozdulattal a szemére helyezte. Két gázszűrő orrdugót – a tartószelencével együtt – a zsebébe tett, az íróasztal fiókjának titkos rekeszéből elővett két darab pirosarany gyűrűs szivart, becsúsztatta tárcájába a többi közé. Egy-két másodpercig azon gondolkodott, hogy magához vegye-e Mauser-pisztolyát, majd úgy döntött: igen, mert az ördög nem alszik. Ezután felhívta telefonon Lizát.

– Csillagom! – mondta neki –, kiugrom a Tearózsába Karl Lächnerhez. Délre megjövök. Ha fél egyig nem jelentkeznék, riaszd a fiúkat!

Liza hangjában aggódás volt érezhető, amikor megkérdezte:

– Egyedül mész, Oszikám?

– Egyedül. Tudod csillagom, szombat van.

– Tudom! De nem szeretem, ha egyedül mégy el. Ne menjek veled?

– Nem drágaságom, nem lesz semmi baj! Csókollak!

– Nagyon vigyázz magadra, Oszi!

– Vigyázok, ne nyugtalankodj! – Letette a kagylót. – Néhány pillanatig várt, aztán lenyomta a diktafon negyedik gombját.

– Itt Gaston Carnet főhadnagy, a biztonsági őrség ügyeletes parancsnoka!

– Üdvözlöm! Gaston fiam, örülök, hogy hallom a hangját. Felesége, gyerekek?

– Köszönöm őrnagy úr, jól vannak! Feleségem bizonyára örülni fog, ha megtudja, hogy érdeklődött utána. Parancsol, őrnagy úr?

– Adja át kézcsókomat kedves feleségének! – mondta Salgó.

– Átadom, őrnagy úr!

– Gaston fiam, én most kiautózom Nickelsdorfba, a Tearózsa panzióba. Amennyiben tizenkettő-harmincig nem jelentkezem, jöjjenek utánam!

– Értettem, őrnagy úr! Remélem, nem lesz semmi baj.

– Én is remélem. A viszontlátásra!

– A viszontlátásra, őrnagy úr!

Salgó letette a kagylót, még egyszer megnézte, hogy minden be van-e zárva, aztán elhagyta az irodáját, beszállt a liftbe, megnyomta az alagsori gombot. A gyorslift pillanatok alatt a garázsban volt. Lassú léptekkel ment a kocsijához, az üvegezett fülkében a garázsmester tisztelgett, majd kijött a birodalmából és hangosan köszönt.

– Jó napot, jó víkendet, Dürfilger úr!

– Magának is, kedves Hoffmann. Üdvözlöm a családját. Kislánya jól van? Hogy megy a tanulás?

– Nagyszerűen! Ingrid nagyon okos, szorgalmas kislány.

– Ezt el is várom tőle, legyen szíves, mondja meg neki, Otto Dürfilger nem akar csalódni Ingrid kisasszonyban.

Hoffmann-nak vastag bajusza alatt széles mosolyra húzódott a szája.

– Megmondom neki, kedves Dürfilger úr! – A kocsiig kísérte a lassan lépegető embert.

Salgó beült az Opeljébe és indított, kezét búcsúra emelte. A visszapillantó tükörből látta, hogy követik. Hagyta, nem rázta le követőit, a sötétszürke Ford Escort a panzióig a nyomában volt. Beállt a panzió parkolójába. A szelencéből kivette a gázszűrő dugókat, és orrlyukába helyezte, aztán lezárta a kocsit, és akkurátusan besétált az ivóba. Johann, a felszolgáló megismerte, meghajolt.

– Mit hozhatok, felügyelő úr? – kérdezte szolgálatkészen.

– Küldd ide a főnöködet! – mondta Salgó, és leült a kettes bokszba.

– Igenis, felügyelő úr! – A nyurga Johann eltűnt az egyik ajtó mögött.

Salgónak nem kellett sokáig várnia, Karl Lächner hamarosan megjelent. Erősen lihegett. A bajor csaposok bőrköténye volt rajta, lehet, hogy söröshordókkal bajlódott, amikor Johann értesítette őt. Megállt Salgó előtt.

– Üdvözlöm, kedves Karl! – mondta a kövér ember, és a kezét nyújtotta.

– Jó napot, Dürfilger úr! – fogadta a köszönést Lächner. – Miben állhatok a rendelkezésére? Kicsit zavarban vagyok, elnézést, nem számítottam a látogatására.

– Bevallom, tapintatlan voltam. Be kellett volna jelenteni magamat. Elnézését kérem!

– Semmi baj, Dürfilger úr, nem azért mondtam!

– Világos, én értek a szóból. Mondja, Karl, hol beszélhetnék magával nyugodtan?

Lächner körbenézett, mintha egy helyet keresne az étteremben, ahol nyugodtan beszélgethetnének, közben azt gondolta, Dürfilger valamit akar tőle. De mit? Ez a tohonya fráter teljesen kikészíti őt. De olyan ravasz, hogy nem bír túljárni az eszén. Naponta annyi ember hal meg autóbaleset következtében, meg infarktusban, a rákról nem is beszélve, ez a kövér zsaroló pedig vidáman él. Salgó puha arcára nézett.

– Talán menjünk az irodámba! – mondta. – Ide! – az ajtók felé mutatott.

– Rendben!

Végigmentek a keskeny folyosón és benyitottak Lächner irodájába.

– Parancsoljon, Dürfilger úr! – mutatott a karosszékre Lächner, és megpróbált barátságos arcot vágni, de Salgó jól látta, hogy a férfi szája körül gyűrődző mosoly mesterkélt. Leült a karosszékbe, elmaradhatatlan szivarját párnás ujjai közé fogta. – Megkínálhatom valamivel?

Salgó felemelte a kezét, tenyerét elutasítóan Lächner felé fordította.

– Semmit sem kérek! – Az asztalra nézett. – Esetleg egy hamutálat.

Lächner a sublód tetejéről leemelt egy kerámiatálat és Salgó elé tette.

– Köszönöm! – mondta Salgó –, mindjárt jobban érzem magamat. Miért nem ül le, kedves Karl? Úgy áll, mintha támadásra készülne.

– Ugyan, ne mondjon már ilyet, Dürfilger úr! – Lächner leült. – Parancsoljon! Miben segíthetek?

Salgó megmasszírozta a tokáját, lágyan, barátságosan mosolygott.

– Mondja kedves Karl, ki vagy kik ölték meg Endrődy bárót és feleségét? Ezt már egyébként nagyon régen meg akartam kérdezni magától, kedves Lächner.

– Dürfilger úr, nem tudom, hogy miről beszél!

– Dehogynem tudja!

Lächner arca sápadtszürke lett, homlokát kiverte a veríték.

– Ide figyeljen, Dürfilger úr, nekem elegem van ebből a társasjátékból! Maga engem a markában tart, de higgye el, teljesen jogtalanul. Amikor megmutatta azokat a nyomorult fényképeket, én megijedtem és azt sem tudtam, hogy mit kell mondanom.

– Most már tudja?

– Most már tudom, hogy két évvel ezelőtt mit kellett volna mondanom.

– Ez engem is nagyon érdekel.

– Azt kellett volna mondanom, uram, ezek a felvételek csalások. Én az életem során mindig gyáva voltam, egy legyet nem ütöttem agyon. Érti, egy rohadt legyet sem! Olyan voltam, mint egy született buddhista, tiszteltem minden élőlényt. Ócska, vacak, gyáva féreg voltam, de mindig irigyeltem az erős, a bátor embereket. Amikor a fronton láttam, hogy a partizánvadászok milyen férfiasan viselkednek, és milyen könyörtelenül, lelkifurdalás nélkül végeznek az ellenséggel, irigyeltem őket. Olyan bátor akartam lenni, mint ők. Szerettem volna, ha idehaza a szüleim, testvéreim, rokonaim kérlelhetetlen hősnek látnának. Ezért álltam a kivégzett partizánok hulláira, és fényképeztettem le magamat. Én senkit nem öltem meg! Az a korbácsos kép sem igaz. Én valóban ott voltam tolmácsként abban a svábhegyi szállodában. Részt vettem a kihallgatásokon is, mert tolmácsolnom kellett. Láttam, hogy embereket kegyetlenül megkínoznak, de én nem bántottam senkit sem, a képen látható nőt sem én korbácsoltam meg…

– Akkor ki?

– Szentgáli Mátyás – mondta halkan Lächner. – Amikor azt a fényképet készítették, Höttl doktor szólt, hogy álljak oda én is, vegyek a kezembe korbácsot és csináljak úgy, mintha ütnék. Tiltakoztam. Én ezt nem akarom. Erre azt kiáltotta: – Ez parancs! Mit tehettem? Höttl Obersturmbannführer volt, én pedig egy kis senki, aki nem akart Buchenwaldba kerülni. Bevallom, náci voltam, örültem, amikor Hitler bevonult Ausztriába, de el kell hinnie – a kislányom életére esküszöm! –, az én kezemhez nem tapad vér, s ha bűnöm van, akkor csak az, hogy hülye, barom voltam. Szerettem volna többnek látszani, mint ami vagyok. Igen Dürfílger úr, ez az én bűnöm. – Lächner hirtelen elnémult. Kétségbeesésében közel állt a síráshoz.

Salgó miközben hallgatta a megtört férfit, egyre azon tűnődött, vajon mennyire őszinte. Tulajdonképpen mindaz, amit Karl Lächner elmondott, nagyon meggyőzőnek, hitelesnek tűnt… De nem sok ideje maradt a töprengésre, mert váratlanul kinyílt az ajtó, és belépett egy ősz hajú férfi, mellette egy magas, izmos, harminc év körüli fiatalember állt. Salgó kíváncsian nézett a belépőkre, s ahogy tekintetét leemelte Lächnerről, észrevette a megdöbbenést a férfi kemény, szegletes arcán.

– Wolfgang Küchnemann rendőrfelügyelő vagyok – mondta németül. – Kérem az igazolványaikat! – Aztán Lächnerre nézett. – Bocsánat, rosszul fogalmaztam. Igazolványaikat mondtam, holott önt, Lächner úr, ismerjük, következésképpen az ön igazolványára nem vagyunk kíváncsiak.

– Milyen kitüntető megtiszteltetés, Küchnemann uram, hogy csak rám kíváncsiak. Otto Dürfilger vagyok, francia állampolgár, a SIGMA elektronikai vállalat bécsi irodájának a vezetője.

– Kérem az igazolványát!

– Természetesen. De nem bánnám, ha ön is felmutatna valami igazolványfélét, tisztelt felügyelő úr!

– Pofa be! – Küchnemann előrenyújtotta kezét, várta, hogy Salgó átadja neki az igazolványát.

A kövérkés, tohonya férfi félig leengedte nehéz szemhéját, közben álmosnak látszó, de valójában éber tekintetével felmérte a helyzetet. Nem kerülte el a figyelmét, hogy a Küchnemannt biztosító fiatalember keze zakója zsebében van, nyilván a pisztolyát fogja, s ha szükséges, nem cifrázza a dolgot, zseben keresztül lő. Na, öreg Salgó, most aztán benne vagy a kutyaszorítóban. Bal zsebéből elővett egy igazolványt, átadta Küchnemann-nak, aztán így szólt hozzá:

– Remélem, tisztelt felügyelő úr, megengedi, hogy rágyújtsak!

– Parancsoljon, Monsieur Dürfilger, gyújtson rá! Egy pillanat, van Önnél fegyver?

– Igen, uram! Van fegyverviselési engedélyem, egy automata Mauser van a zsebemben.

– Álljon arccal a falnak! – hangzott az újabb parancs.

– Nem zavarja, hogy francia állampolgár vagyok? De Gaulle elnök nagyon nem szereti, ha állampolgárait zaklatják.

– Az az elnök gondja. Hadnagy, motozza meg!

Salgó már a szájába vette az arany-piros gyűrűvel ellátott szivart.

– Rágyújt? – kínálta Küchnemannt.

– Én nem, és ne húzza az időt!…

– Elnézést! – mondta Salgó, és meggyújtotta a szivart. Kettőt-hármat szippantott, és a következő pillanatban a szivarból robbanásszerűen áradt szét valami ismeretlen, csípős füst, amely pillanatok alatt betöltötte a kicsi irodát. Salgó ekkor már a földön ült, kezében a pisztollyal, látta, hogy Küchnemann és a testőre a szeméhez kap, összegörnyed, levegő után kapkod, fulladozik. Lächner is fulladozott és köhögve, könnyezve botorkált az ajtó felé. De nem jutott el odáig, mert megszédült és lehuppant a fal mellett a szőnyegre. Salgó várt néhány másodpercig, aztán így szólt:

– Na uraim, feküdjenek a hasukra! Ehhez nem kell látni, fulladozva is hasra lehet feküdni. Úgy bizony. De nem bánnám, ha kicsit fürgébben csinálnák. – Megvárta, míg nyögve, könnyezve hasra feküdtek, akkor – kezében a pisztollyal – egyenként megmotozta őket. Küchnemann zsebében egy Lugert talált, a testőrének a hóna alatt pedig egy Parabellumot. Kinyitotta az iroda ablakát, bekapcsolta a nagy teljesítményű ventilátort, és megvárta, amíg a csípős füstöt kihajtotta az ablakon. Salgót a füst nem zavarta, mert a különleges kontaktlencsével jól látott. Az órájára nézett. Fél egy múlt tíz perccel, a fiúk már nyilván útban vannak, gondolta, még néhány percig kell várnia.

Letérdelt Lächner mellé, kékeszöld, szegletes arcát maga felé fordította.

– Hogy érzi magát, Lächner úr? – kérdezte.

– Rettenetesen.

– Lélegezzen mélyeket, és a szemét ne nyissa ki!

– Mi volt ez a szörnyű robbanás?

– Semmi különös. Ne foglalkozzon vele!

– Megfulladok!

– Még most nem. Esetleg akkor, ha Magyarországon a kötelet a nyakába teszik.

– Én nem követtem el semmiféle bűnt!

Salgó tudta, hogy Küchnemann ért magyarul, tulajdonképpen azt akarta, hogy minden szót halljon.

– Elhiszem. Azt mondja meg, hogy ki vagy kik ölték meg kilencszáznegyvennégy december végén, vagy újév után a svájci határ közelében Endrődy Tivadar bárót és feleségét.

Lächner teste megrázkódott, szenvedő arcán is végighullámzott a remegés.

– Nem tudom, higgye el, hogy nem tudom.

A ventilátor ha lassan is, de kihajtotta a csípős, köhögtető füstöt a nyitott ablakon, a padlón fekvő emberek kezdték jobban érezni magukat.

– Lächner úr, maga távozhat – mondta szelíden Salgó –, végül is maga az üzletből él. Csak semmi bolondság! Gondoljon arra, hogy sohasem járok egyedül. Angyalaim velem vannak, vigyáznak rám. Kérem, hogy az ajtót lehetőleg ne zárja be. Álljon fel! – A férfi nehézkesen feltápászkodott. – Segítsek?

– Nem kell! – mondta Lächner. – Kimehetek?

– Már megbeszéltük. – Salgó az ajtóig kísérte Lächnert, egy pillanatig megállt a nyitott ajtóban és halkan azt mondta: – Ismétlem, semmi butaság! És tusoljon le! Ez jó tanács.

Lächner támolyogva kiment. Salgó nézte a szőnyegen hasaló két férfit. Szánalmasaknak, elesetteknek találta őket.

– Azt hiszem, most már felülhetnek, felügyelő úr!

Küchnemann a hátára fordult, testőre is, aztán lassan feltápászkodtak. Siralmasan néztek ki, szemük bedagadt, bőrük hamuszürke lett.

– Talán jobb lenne, ha székre ülnének – tanácsolta Salgó. – Segítsenek egymásnak. – Lassan feltápászkodtak, bizonytalan léptekkel a székekhez mentek, és leültek. Bambán bámultak egymásra, aztán Salgóra. – Hogy érzik magukat?

– Most már valamivel jobban – mondta a szavakat lassan tagolva Küchnemann.

– Örülök! – Salgó elővette szivarostárcáját, kivett belőle egy szőke szivart, finoman megnyomkodta, aztán rágyújtott. – Akkor én most telefonálok a főkapitányságra Bécsbe, hogy Önöket szerencsétlenség érte, és segítséget kérnek. Ha nem tévedek, Önök, kedves Küchnemann felügyelő, doktor Wagner csoportjához tartoznak. – Maga elé húzta a telefont, közben folyamatosan beszélt. – Meg kell mondanom, nem értem Félix barátomat. Valamelyik este együtt vacsoráztunk, s lám, most rám küldte Önöket. Csak tudnám miért. – Tárcsázni kezdett. – Kedves Küchnemann, érti, amit mondok?

– Értem – mondta elgyötört, rekedtes hangon Küchnemann. – Kérem, ne telefonáljon! Valami félreértés történt.

Salgó abbahagyta a tárcsázást, a kagylót visszatette a helyére.

– Félreértés?

– Igen.

– Ez érdekes. Sőt mondhatnám, egyre érdekesebb. Talán még az is kiderül, hogy nem is rám voltak kíváncsiak. Esetleg összetévesztettek valakivel.

Küchnemann kezdett magához térni.

– Pontosan erről van szó, nem önt kerestük.

– Megvallom, Küchnemann úr, közlése nagyon megnyugtató. Mondja kérem, lehetséges, hogy én rosszul hallottam valamit…

– Amennyiben…

– Önök talán nem is rendőrök.

– Hát hogy is mondjam…

Salgó hangnemet váltott, puha arcáról is leolvadt a nyájas mosoly.

– Szeretném doktor Höttl, ha egyszerűen és világosan elmondaná, hogy mit akar tőlem.

– Doktor Höttlt mondott?

– Jól hallotta. Őszintén szólva nagy csalódást okozott nekem.

– Honnan tudta, hogy doktor Höttl vagyok?

– Uram, ön a Wolfgang Küchnemann nevet már egyszer kijátszotta Budapesten, de ott sem jött be. Ott is felismerték.

– Honnan tudja?

– Vadász Mónika kisasszony naplót vezet. Szuperlatívuszban ír az ön férfiasságáról. Gondolom, beleadott – ahogy pestiesen mondják – apait-anyait.

– Gondoljon, amit akar. Ön ismeri Mónikát?

– Nem, nem ismerem. Önt sem ismerem és mégis tudom, hogy a Gestapónál szolgált, obersturmbannführeri rangban, és azt is tudom, hogy csodálatos műértékeket rabolt össze… Többszörös milliomos lett.

– Csak parancsot teljesítettem. Működésemet egyébként az illetékes amerikai és német nyomozószervek a háború után alaposan és megnyugtatóan kivizsgálták. Atrocitásokban nem vettem részt.

– Igen, ez lehetséges, bár én nem hiszem. Mondja Höttl, kik ölték meg Endrődy bárót és feleségét? Vadász Mónikának azt mondta, hogy maga ismeri a gyilkost.

– Igen, mondtam, de miért mondjam meg önnek? Dürfilger úr, játsszunk nyílt kártyákkal!

– Nem bánom. De ha kiteríti a lapjait, az egyikre legyen ráírva Gehlen tábornok neve.

– Jól van, kezdjük hát a tábornokkal. Nem tagadom, tagja vagyok a szervezetnek, ugyanúgy, mint ön a francia titkosszolgálatnak, közelebbről az R–2-es alosztály bécsi rezidentúrájának. Hivatalból tudom, hogy ön az iroda vezetője. Tehát együtt kell működnünk.

– Helyes! De mit akart tőlem ezzel a mai trükkel? Ez régen lejátszott lemez, nagyon rossz minőségű. Rám akart ijeszteni?

– Meg akartam tudni, hogy miben állapodott meg Varga Zsolttal.

– Hát nem mondta el Önnek?

– Ki?

– Varga. Ha jól tudom, március huszonegyedikén este találkoztak egymással az első emelet hetes számú szobájában.

Höttl csodálkozva nézett Salgóra, de csodálkozásában volt némi döbbenet.

– Ön félelmetesen informált – mondta. – Varga csak annyit mondott nekem, hogy a franciák érdeklődnek az Endrődy-kódexek után. És a francia érdeklődőket ön képviseli.

– Tény, hogy találkoztam Vargával három évvel ezelőtt, amikor Svájcból Franciaországba szökött, de nem állapodtam meg vele. Hallottam a kódexekről, de engem különösebben nem érdekelt. Ön miben állapodott meg Vargával?

– Azt ígérte, hogy megszerzi a kódexeket, és eladja nekem.

– Egymillió márkáért.

– Ezt is tudja?

– Ennél még többet is! De valamit nem értek – folytatta Salgó –, éspedig azt, hogy megállapodik Vargával, aztán névtelen levelet ír a magyar belügyminiszternek, és feljelenti őt is, engem is. Azóta a magyar rendőrség Vargát keresi.

– Honnan veszi, hogy én jelentettem föl Vargát?

– Hát nem játszunk nyílt kártyákkal? – kérdezte Salgó. – Ketten találkoztak, s erről senki más nem értesült.

– Ön is tudott róla.

– Ez igaz, de én nem írtam névtelen levelet a magyar belügyminiszternek. Varga pedig nyilván nem jelentette föl önmagát. Csak ön írhatta a levelet. Továbbmegyek, a levélben engem is megemlített, mint Varga bűntársát. Tehát? – Salgó kíváncsian nézett Höttlre.

– Jól van! Elismerem, én írtam a levelet. Elárulom, hogy miért…

– Erre kíváncsi vagyok.

– Meghallgattam Vargát, de a kódexeket nem tőle akarom megszerezni.

– Hanem?

– Endrődy Babától. A levéllel azt akartam elérni, hogy Vargát vonják ki a forgalomból. Ne veszélyeztesse Endrődy Baba akcióját. Én nem bízom ebben a Vargában. Magyarországon nemcsak önnek vannak jól informált kapcsolatai. Ezt ne feledje el! Vagy ha ez jobban tetszik, én kapcsolatban állok Endrődy Babával. Tehát az a javaslatom, kedves Dürfilger, szálljon ki ebből az ügyből!

– Figyelemreméltó az ajánlata – mondta Salgó –, de van itt egy bökkenő. Éspedig az, hogy kezd érdekelni engem ez a kódexügy. Egyre jobban. Úgyhogy javaslatát nem vehetem figyelembe.

– Tehát hadat üzen.

– Ez kérdés vagy megállapítás?

– Az utóbbi.

– Kedves doktor, maga nem dicsekedhet valami nagy realitásérzékkel. Sőt, mondhatnám azt is, realitásérzéke egyenlő a nullával. Márpedig ez az ön szakmájában – és most nem a műkincsek lopására gondolok, hanem Gehlenéknél betöltött tisztségére – végzetes tévedések és hibák forrása. Egy pillanatra se felejtse el, hogy önök nem a vendégeim, hanem a foglyaim. Gondolja meg, rám törtek, rendőrnek adták ki magukat, fegyvert viseltek, mit tehettem mást, védekeznem kellett, agyonlőttem önöket. Természetesen önvédelemből.

– Gondolom, ilyen marhaságot nem fog elkövetni – mondta ijedten Höttl. Tudta, hogy Dürfilgernek igaza van. Ostobán viselkedett, lebecsülte ennek a kövér embernek a képességeit.

Kopogtak az ajtón. Salgó úgy fordult, hogy szemmel tarthatta a két férfit és az ajtót is.

– Tessék! – mondta németül. Az ajtó kinyílt, és Pierre Joquain hadnagy lépett be, mögötte Gaston Carnet főhadnagy állt.

– Minden rendben van, uram? – kérdezte Joquain.

– Semmi baj, fiúk! Ez két terrorista, rám törtek, de sikerült lefegyvereznem őket. Képzeljék fiúk, osztrák rendőrtiszteknek adták ki magukat!

– Végezzünk velük, uram?

– Még nem tudom, Pierre fiam. Lehet, hogy az lesz a vége. Ámbár, ha okosan viselkednek, megúszhatják. Várjanak künn!

– Értettem, uram!

– Egy pillanat! – mondta Salgó, és Höttl társára mutatott: – Azt a fickót mindenesetre bilincseljék meg és feltűnés nélkül vigyék magukkal! Esetleg tegyék be a gépkocsijuk csomagtartójába!

– Uram, ezt nem tehetik velem! – tiltakozott a fiatalember. – Ott én megfulladok.

– Addig ki fogja bírni, míg a Ford Escort véletlenül belezuhan valamelyik szakadékba.

– Maguk komolyan beszélnek? – kérdezte riadtan Höttl.

– Higgye el, kedves doktor, nincs kedvünk hülyéskedni – mondta Salgó és Joquainhez fordult. – Attól a fickótól az iratait vegyék el, jobb, ha azok nélkül találják meg a hulláját.

– Dürfilger, kérem, ne csináljon bolondságot! – könyörgött Höttl.

– Bízza csak rám! Tudom, hogy mit kell tennem. Vigyék el a fickót, fiúk!

Höttl testőrét Joquainék megbilincselték, elvették az iratait, aztán kivezették az irodából. Miután Höttlék magukra maradtak, Salgó azt mondta.

– Figyeljen rám, doktor Höttl!

– Figyelek!

– Ha élni akar, akkor válaszolnia kell néhány kérdésemre.

– Halljam a kérdéseket!

– Az első: ki ölte meg Endrődy bárót és feleségét?

– Mondja Dürfilger, tulajdonképpen miért érdekli ez magát?

– Hiúságból. Elhatároztam, hogy meg fogom tudni, és most nem akarok csalódást okozni magamnak.

– Rendben van, megmondom! Szentgáli Mátyás ölte meg őket.

– Hol? És mikor?

– Bregenz mellett, ezerkilencszáznegyvenöt január tizedikén. Szentgáli tudta, hogy Endrődyék karácsony előtt elutaztak Budapestről. Nekem referált. Én akkor már Bécsben tartózkodtam. Telefonon beszéltünk egymással. Megkérdeztem tőle, mi van a kódexekkel? Azt válaszolta, hogy informátora szerint a báró becsomagolta és magával vitte.

– Ki volt Szentgáli informátora?

– Endrődyék szobalánya. A nevét nem ismerem. Utasítottam Szentgálit, hogy jöjjön Bécsbe. Két nap múlva találkoztunk. Elmondta, hogy Endrődyéknek nyoma veszett, az biztos, hogy Ausztriában vannak, de hogy merre járnak, nem tudják. Néhány nap múlva jelentést kaptunk, mely szerint Endrődy báró a feleségével Bregenzbe érkezett, és a Hotel Lótuszban szállt meg. Elküldtem Szentgálit Bregenzbe azzal a feladattal, hogy szerezze meg Endrődy bárótól a kódexeket. Magam szerettem volna Bregenzbe menni, de Prágába kellett utaznom, mert hírt kaptunk arról, hogy különösen értékes kincseket találtak a Hradzsinban. Mivel Göringet ez nagyon érdekelte, azonnal indulnom kellett. A prágai kincseket Berlinbe szállíttattam. Szentgáli a parancs szerint Bregenzbe autózott néhány emberével. A jelentésekből tudom, hogy Endrődyéket megtalálta a Lótuszban. A Gestapo bregenzi irodájában vallatni kezdték őket. A báró azonban csökönyös, állhatatos volt, nem árulta el, hogy hol vannak a kódexek. A szerencsétlen végül belehalt sérüléseibe. A báróné sem fizikailag, sem lelkileg nem volt olyan erős, mint a férje, és elmondta, hogy az értékes könyvek Budán maradtak a lányuknál. Az asszony vallomását nem ellenőrizhették, mert az oroszok már bekerítették Budapestet. Így aztán, hogy Endrődy báró halálának ne maradjon tanúja, Szentgáliék az asszonnyal is végeztek. Ami a történteket illeti, mi elhatároltuk magunkat Szentgáli önkényes cselekedetétől, s nem vállaltunk vele közösséget. Endrődyéket egy fenyőerdő szélén temették el.

– Hol van most Szentgáli?

– Tudomásom szerint valamelyik svájci börtönben.

– Höttl, ne szélhámoskodjon! Ön is jól tudja, hogy Szentgáli Mátyás ez év februárjában szabadult.

– Csakugyan, valami rémlik.

– Ez így nem lesz jó, doktor! – mondta Salgó. – Nézze Dürfilger, az a meggyőződésem, hogy Szentgáli arra vár, hogy én megszerezzem a kódexeket, s ha sikerült, akkor megpróbálja azokat elvenni tőlem. Ezért én megszakítottam vele minden kapcsolatot. Tudomásom szerint jelenleg Münchenben él, és a CIA-nak dolgozik. Ez minden, amit tudok róla.

– Nem képzelhető el, hogy illegálisan Magyarországra utazott? – kérdezte Salgó, és kíváncsian várta Höttl doktor válaszát.

– Nem hiszem, hogy Magyarországra merészkedne, ha ott elfogják, akasztófa vár rá. Ne feledje el, Szentgáli a Gestapo tisztje volt, és nem kesztyűs kézzel bánt a foglyokkal.

– Értem! Most azt mondja meg, hogy mit csináljak magával?

– Szövetségesek vagyunk, vagy nem? Maguk is, mi is a szovjet terjeszkedés ellen harcolunk, nem értem, hogy miért kéne elharapnunk egymás torkát. Kössünk egyezséget!

Salgó meggyújtotta elaludt szivarját, ami nem vallott valami jó ízlésre, de ezzel nem sokat törődött.

– Egyezséget? – kérdezte. – Tudja mit, nem bánom! De a zenekart én vezényelem.

– Rendben van! De valamit áruljon el nekem.

– Mire kíváncsi?

– Mikor olvasta el Vadász Mónika naplóját?

– Nem én olvastam a naplót.

– Hanem ki?

– Az informátorom nevét még nem árulom el!