TIZENHETEDIK FEJEZET

Erzsi éjfél után ért haza. Amikor a taxi befordult a Mátyás király útra, megállította. Kifizette a viteldíjat, borravalót adott, a fiatal gépkocsivezető megköszönte, aztán elhajtott. Meleg május végi éjszaka volt, s Erzsi megnyugodva lépkedett a csendes utcában. A földszintes házakból már nem szűrődött ki fény. Egy pillantást vetett a túloldalra, a mozi neonlámpái sem égtek már. Valamilyen olasz filmet játszottak, mert a plakáton De Sica portréját vélte felismerni, de ahhoz túl fáradt volt, hogy a film címét is elolvassa.

Megérkezett a ház elé. Az utcai lámpa megvilágította a kaput. A drótkerítés mellett az orgonák bódító illatot árasztottak a csendes éjszakában. A fenyők tornácos ágai között átszűrődött a Hold bágyadt fénye, árnyékát ráfeszítette az aszfaltozott úttestre. Kinyitotta a vaskaput, belépett, bezárta maga mögött. Végigsietett a betonjárdán és kinyitotta a bejárati tölgyfa ajtót. Valami ismerős slágert dudorászott, felkattintotta az előszoba világítását, táskáját felakasztotta a fogasra, aztán kulcsra zárta az ajtót, majd a tükör elé állt, mosolyogva megigazította haját, s mint aki jól végezte dolgát, benyitott a hallba, onnan pedig a boltíves ajtó alatt belépett a nappaliba. Még akkor is az ismert slágert dúdolta, „Halk szellő suhant át a lombok tetején…”, amikor felkattintotta a világítást. Aztán szinte elakadt a lélegzete, a sláger szövege elhalt az ajkán, tenyerét a szívéhez szorította, lehunyta a szemét, mert azt remélte, hogy álmodik, de nem álmodott, mert amikor újra felnyitotta, az ismeretlen férfi akkor is ott ült a fotelban, és mosolygott. Kezében ezüst dohányosszelencét tartott és cigarettát sodort. A szelence fedelén egy legelésző szarvas látszott. Az ismeretlen arca szabályos volt, keskeny, egyenes orra alatt érzéki, húsos ajkak rajzolódtak ki, rövidre nyírt fekete haját vagy a természet, vagy a fodrász göndörítette ki. A férfi megnyálazta a cigarettapapírt, aztán meggyújtotta.

– Kicsoda maga? – kérdezte a lány nyugalmat erőltetve magára, és nagyokat nyelt, mert túlontúl jól tudta, hogy ki az a férfi, aki a szobájában ül.

– Ezt inkább én kérdezhetném meg tőled! – csattant fel a férfi. – De ha azt mondod, hogy Pepita Böske vagy, az én drága szeretőm, hogy divatosan fejezzem ki magamat, szétrúglak.

– Szentgáli úr, vagy Baumann úr, én mindent megmagyarázok! Kérem, legyen türelemmel.

– Ülj le! – A férfi a vele szemben lévő fotelra mutatott. – De a két kezedet mindig látni akarom. Világos?

– Értem, Baumann úr! Tessék megbízni bennem. Nem lesz semmi baj.

– A kezed? Mit mondtam az előbb?

– Itt van a kezem, Baumann úr, tessék idenézni, mind a kettő itt van.

– Látni akarom!

– Igen, Baumann úr! Itt van… a jobb is meg a bal is.

– Van fegyvered?

– Hogy nekem, Baumann úr? Hát miért lenne? Nem vagyok én olyan.

– Hol van Pepita Böske? Beszélj! – És azt is tudni szeretném, hogy te ki vagy? Hogy kerültél ebbe a házba? Jó, ha az agyadba vésed: ennek a háznak a tulajdonosa egy Herbert Gütich nevű osztrák állampolgár, ezt a házat nem államosították, mert tulajdonjogát az osztrák-magyar vagyonjogi szerződés védi. Ezt a házat én annak idején, néhány nappal a forradalom előtt, bérbe adtam Pepita Böskének. Amikor letartóztatták őt, a ház lakatlanná vált, de a hatóság nem foglaltatta le, mert osztrák tulajdon volt. Világos?

– Hát persze hogy az. Nem vagyok én hülye, drága Baumann úr! – Erzsi már kezdett megnyugodni, bár sejtette, hogy még nehéz percek vagy órák előtt áll. Tudta, hogy Baumann, vagyis Szentgáli Mátyás művészettörténész létére, tömeggyilkos, ami nagyon elgondolkodtató, mert aki szereti a szépet, aki művészettörténetet tanult és esztétikát, abból csak akkor lesz tömeggyilkos, ha természete vagy jelleme valahol deformálódott. Hirtelen eszébe jutottak olvasmányai: Heidrich például szerette a zenét, jól hegedült, sportember volt, és mégis tömeggyilkos lett. Vagy Göring, aki gyűjtötte a festményeket, a szobrokat, mint háborús bűnös Nürnbergben a vádlottak padjára került, és ha nem követ el öngyilkosságot, felakasztják, mint a többit.

– Honnan tudod, hogy engem Baumann-nak hívnak? – kérdezte a férfi és felállt. Magas volt, széles vállú.

– Böske mondta.

– Hol van Böske? Már egyszer kérdeztem. – Baumann a szekrényben ital után kutatott.

– Mit keres, Baumann úr?

– Valami italt.

– Csak vodkám van. A hűtőszekrényben tartom.

– Állj fel! – Erzsi engedelmeskedett. – Menj előttem, de semmi ravaszkodás, mert lövök! – Kimentek a konyhába, Erzsi kivette a hűtőszekrényből a vodkásüveget, a konyhaszekrényből pedig egy poharat.

– Magadnak is vegyél egy poharat, közben ne feledkezz meg arról, amit kérdeztem!

– Tudom mit kérdezett, Baumann úr! – mondta Erzsi, és a férfi előtt visszament a nappaliba. – Azt tetszett kérdezni, hogy hol van Pepita Böske. – Közben az üveget és a poharakat az asztalra tette. Ahogy lehajolt, kirajzolódott csípőjének tökéletes vonala, karcsú dereka, s ahogy Baumann hátulról nézte, megkívánta a lányt.

– Ülj le! – Erzsi leült, megigazította szoknyáját, ami nehézséget okozott, mert hossza a térdéig sem ért. Baumann teletöltötte a poharakat, fejével intett a lánynak. – Idd ki! Ex! – Felemelte saját poharát és fölhajtotta az italt. Erzsi becsukott szemmel itta meg a vodkát, utána a mellére szorította a tenyerét, mert csuklani kezdett.

– Még nem feleltél a kérdésemre.

– Tudom. Elnézést, nem tehetek róla, csuklom. Mindjárt rendbejövök. – Mélyeket lélegzett, négyszer-ötször, aztán folytatta. – Böskét a rendőrség letartóztatta. Ráfogták, hogy kurválkodik, még hamis tanú is akadt három vagy négy. Én tudom, hogy nem igaz a vád, mert Böske csak magát szerette, Baumann úr. Amikor ideköltöztem, nekem azt mondta: Erzsikém, imádom Matyit, mert nincs még egy olyan férfi, mint ő.

– Matyit mondott? – Baumann újból teletöltötte a poharakat.

– Igen. Mert tetszik tudni, előttem nem titkolódzott.

– Nekem elmondta, hogy Baumann úr valójában Szentgáli Mátyás, az ő egyetlen igaz nagy szerelme.

Baumann elmélyülten nézte a lány szép arcát, a könnyű pamutblúzon átdomborodó formás mellét, a rövid szoknya alól elővillanó és sokat sejtető térdét, combja vonalát és azt gondolta: „Kár érted, te szépség. Tudod, hogy ki vagyok, meg kell halnod. De előbb látni akarom a testedet. Érzem, hogy valami csodálatos élményben lesz részem.”

– Tehát Böske a rendőrség őrizetében van?

– Igen. A jövő hónapban lesz a tárgyalása.

– Te honnan ismered Böskét?

– Kalocsáról, a börtönből. Majdnem egy időben szabadultunk. Nagyon megszeretett…

– Viszonyotok volt?

– Dehogy. Mi nem voltunk homokosok. Mi csak úgy szerettük egymást.

– Igyál! Azt mondtam, vedd fel a poharat és idd ki.

– Erzsi vonakodva engedelmeskedett. – Gyerünk, fenékig! – A lány kiitta. Rettenetesen felt, alig tudta félelmét leplezni.

– Meg fog ártani – mondta félénken. – Mindjárt elalszom.

– Az még odább van. – Baumann is ivott. – Miért ültél börtönben?

– Hát – megvonta a vállát – erről nem szeretek beszélni.

– De most beszélni fogsz róla. Gyerünk!

– Megöltem a férjemet.

– Mikor?

– Ötvenhatban, amikor az a felkelés volt.

– Hány éves voltál akkor?

– Tizenkilenc.

– A férjed?

– Hát ő, harmincegy.

– És miért ölted meg?

Erzsi megvonta a vállát, jobbra-balra nézett, és azon tűnődött, hogy még mit hazudjon. Nem volt férjnél sohasem, nem volt könnyű hazudnia.

– Miért nem felelsz?

– Felelek én, csak tetszik tudni, az emlékek felkavarnak. Mert nagyon szép ember volt az a gazember. Szóval megöltem, mert becsapott. Megtudtam, hogy törvényes felesége és két gyereke van. Meg aztán durva, goromba volt. A házban lakó Tutanicsné megsúgta, hogy a férjem hétfőn, szerdán és pénteken a családjával él együtt, kedden, csütörtökön és szombaton nálam alszik. A vasárnapokat pedig beosztotta, egyik vasárnapot nálam töltötte, a következőt pedig a családjánál. Én ostoba, egyszer megkérdeztem tőle, igaz-e, hogy családos ember. Rettenetesen megvert. Majdnem megölt.

– Mi volt a foglalkozása?

– Olyan igazgatóféle volt az egyik kerületi temetőben. ó volt a parancsnok: „A holtak kapitánya”. Ezt ő mondta így. Nézz rám, Erzsi, én vagyok a temető ura!

– Mivel ölted meg azt az embert?

– Megmérgeztem szegényt. – Nagyot sóhajtott. – Patkányméreggel. Én a Légszesz utcában laktam, a földszinten. Nagyon szép lakásom volt. Amikor aztán a férjem meghalt, nem tudtam, hogy mit csináljak a hullájával. A Futanicsné azt mondta, harcok vannak a téren, nagyon sok a hulla, vigyük ki, aztán őt is el fogják temetni a többi hőssel együtt. Ráálltam, mert jó megoldásnak találtam. Kivittük nagy nehezen, már az úton is átcipeltük, amikor karhatalmisták jöttek. Megállítottak, megkérdezték, mi történt. Mondom, meghalt az uram. Megszólal az egyik fegyveres, ez nem a maga ura, kislány, ez doktor Csizmadia Dénes, az én főnököm, és kétgyerekes családapa, akinek felesége van. Én sírásó vagyok az ő temetőjében. Emberek, itt valami nem stimmel. Bekísértek a kerületi kapitányságra, letartóztattak, és a harcok után tíz évre elítéltek emberölésért. Így kerültem Kalocsára, ott ismerkedtem meg Pepita Böskével.

– Most hol dolgozol?

– A Béke presszóban Vadász Mónikánál. A lakását is én takarítom, meg Endrődy Baba bárónőét is.

– Ez érdekes. Hogy kerültél oda?

– Az úgy történt, hogy mi a börtönben, mármint Böske és én, megtudtuk egy Kriszti nevű rabtól, hogy Endrődy Babának, aki szintén Kalocsán raboskodott, van öt kódexe, ami egy csomó pénzt ér, és egy Höttl nevű milliomos akarja megvenni tőle. Böske azt mondta, Erzsi ne legyünk marhák, lopjuk el mi a kódexeket, és az én hapim, Szentgáli Matyi értékesíteni fogja őket. No, szabadulásunk után ideköltöztem Bözsihez, ő pedig elintézte valakinél, hogy engem felvegyenek a presszóba Mónikához. Sajnos, mint mondtam, szegénykémet letartóztatták, így én most egyedül maradtam.

Baumann újból töltött a poharakba, s ráparancsolt Erzsire, hogy igya ki. A lány, ha vonakodva is, de engedelmeskedett. Persze, megint csuklani kezdett.

– Mit tudsz a kódexekről? Most hol vannak?

– Úgy tudom, hogy Babánál. Azt is említették, hogy Höttl doktor ma érkezik Budapestre, Baba bárónő beszélt vele. Meghívta ebédre.

– Mikor lenne az ebéd?

– Holnap délben. Babánál, a Katona József utcában. – Úgy beszélték meg, hogy Höttl elárulja Babának, ki ölte meg negyvenöt januárjában az apját meg az anyját.

– Fene tájékozott vagy! – jegyezte meg a férfi.

– Előttem nem titkolóznak, mert én a Szövetség tagja vagyok, meg aztán magának bevallom, ha csak tehetem, hallgatózom. Így hát sok mindent tudok.

Erzsinek melege volt, a három pohár vodkától arca kipirult, blúzának legfelső gombját kikapcsolta. A férfi egyre erősebb vágyakozással nézte.

– Ne hagyd abba! – sürgette.

– Mit ne hagyjak abba?

– Gombold ki egészen!

– Tréfál? Miért gomboljam ki?

– Mert meg akarom nézni a melledet.

– Nincs azon semmi látnivaló.

– Én mégis kíváncsi vagyok rá. Meg másra is. Az egész testedre. Azt hiszem, megkívántalak. Gusztosos vagy. Kívánatos. – Felállt és lassan lépkedett a lány felé. Már Erzsi is talpon volt, mert a férfi vágyakozó tekintetéből kiolvasta, hogy nem tréfál. Erzsit félelem fogta el, tehetetlennek, kiszolgáltatottnak érezte magát, nem tudta, mit tegyen, ez az ember mindenre képes. A férfi ott termett előtte. Erzsi szemben állt a bejárattal, hátát a falnak támasztotta, két kezével a mellét védte.

– Azt mondtam, vetkőzz le!

– Nem! Hagyjon, könyörgök, hagyjon!…

– Galambom, tudok én másképpen is beszélni – mondta, és nagy erővel arcul ütötte a lányt. Erzsi fájdalmat érzett, de nem hagyta magát, visszaütött, aztán a másik kezével a férfi arcába kapott, körmeivel végighasította a képét. – A kurva anyádat! – kiáltott a megvadult férfi, átfogta a lány nyakát, megszorította, fejét a falnak feszítette, a másik kezével, megragadta a lány blúzát, és egyetlen rántással letépte róla. Erzsi két melle szabaddá vált. A férfi újból ütésre emelte a karját, amikor valaki hátulról megragadta a csuklóját, majd tenyéréllel tarkón ütötte. Baumann elvesztette az eszméletét, oldalt a szőnyegre dőlt.

Erzsi könnyes, kitágult szemmel nézte a férfit.

– Zsolt! – kiáltotta, és a férfi karjába vetette magát, aztán görcsös sírás rázta meg a testét.

Varga szeretettel simogatta a lány haját, nyakát, vállát.

– Nincs semmi baj! Nyugodj meg! Menj, vegyél magadra valami normális ruhadarabot, mert még kísértésbe hozol!

A lány olyan szorosan tapadt hozzá, mintha soha többé nem akarná elengedni.

– Bántott ez a tetű?

– Csak megütött. De én visszaadtam neki. Meg akart erőszakolni.

Baumann már ébredezett, felemelte a fejét, oldalt fordította, Varga észrevette, nem sokat teketóriázott, jobb lábbal állon rúgta. Baumann feje a szőnyegen koppant.

– Na menj, Erzsi, öltözz át, vagy vetkőzz le és bújj ágyba, de csinálj már valamit, mert ha nem tudnád, én férfi vagyok…

– Tudom – mondta halkan a lány, és zavartan még hozzátette – meg érzem is, hogy az vagy. – Erzsi felnézett, megcsókolta a férfi arcát, aztán anélkül, hogy mellét elfedte volna, bement a hálószobába, de nem csukta be maga mögött az ajtót, amikor vetkőzni kezdett. Erzsi néhány másodpercig állt a tükör előtt mezítelen testtel, aztán bement a fürdőszobába és lezuhanyozott. Varga magához vette a vodkásüveget, a fotelba ült, úgy, hogy láthassa a szőnyegen heverő alélt férfit. Ivott az üvegből, közben éberen figyelt minden neszre. Hallotta, hogy Erzsi zuhanyozik, látta, hogy Baumann megmozdul, ujjaival kaparászik a szőnyegen, feje meg-megrándul. Megölje? Hülyeség. Ez nem az ő dolga, meg aztán biztos, hogy még szüksége lesz rá. Elég sok ismeretlen tényező van, márpedig, hogy az egyenletet megoldja, az ismeretlen tényezőket ismertté kell tenni. Az egyenlet megoldásának az eredménye, az öt Endrődy-kódex. – Erzsi még mindig zuhanyozott, Baumann felnyitotta a szemét.

– Ülj fel, Matyi! – mondta Varga, és ivott az üvegből. – Támaszkodj háttal a szekrénynek. Gyerünk, fiú, ne kéresd magad! Baumann nagy keservesen a szekrényhez vonszolta magát, hátát megtámasztotta. Tekintete még zavaros volt, s mintha megkancsult volna.

– Nézz rám!

– Rád nézek.

– A fészkes fenét nézel rám! Az ajtót nézed, vagy mit tudom én mit.

– Isten bizony, hogy rád nézek. Csak valami történt a szememmel.

– Kancsal lettél! Megismersz? Tudod, hogy ki vagyok?

– Tudom, Varga Zsolt vagy.

– A szentségit, igazítsd már el a szemedet valahogy, mert engem nagyon zavar.

Baumann széttárta a kezét.

– Mit tegyek? Mit akarsz csinálni?

– Valószínűleg megnyúzlak. De előtte néhány dolgot tisztázni kell. Először is, add ide szépen az útleveledet. De jól vigyázz, fegyver van nálam, csőre töltve.

Baumann a belső zsebéből előkotorta osztrák útlevelét.

– Dobd az asztalra! – A férfi engedelmeskedett. Varga magához vette az útlevelet, szétnyitotta, de közben szemmel tartotta a férfit. – Nofene, új neved van, Matyi. Herbert Gütich. Szép, hangzatos név. Persze, az útleveled nyilván hamis. – Baumann hallgatott. – Nem válaszolsz? Mindegy. A rendőrség majd megvizsgálja.

– Csak nem akarsz átadni a rendőrségnek?

– Miért ne adnálak át? Megütötted a menyasszonyomat – nem folytatta tovább, mert belépett Erzsi. Világoskék pizsama és fehér tűzött nejlonköntös volt rajta. Vargához ment, megcsókolta az arcát, aztán a fotel karfájára ült.

– A menyasszonyod? – kérdezte Baumann. – Ne haragudj, de nem tudtam!

– Letegezted, megütötted és meg akartad erőszakolni.

– Nem, ez nem igaz!

– Akkor miért tépted le róla a blúzt?

– Elvesztettem a fejemet.

– Hát erről van szó.

Szentgáli sűrűn pislogott, aztán két ujjával megnyomkodta a szemét.

– Szeretnék rágyújtani! – kérte halkan.

Varga meggyújtott egy cigarettát és odadobta neki.

– Köszönöm! – Mohón leszívta a füstöt.

– Hol laksz? Melyik szállodában?

– Nem szállodában lakom – magyarázta a férfi – egyik rokonomnál. Mindig nála szállok meg.

– Nevet és címet mondj! – Varga hangja sürgető volt.

– Gütich Péter. Szentendre, Virányos dűlő négy. Magányos villa, garázzsal.

– Most onnan jöttél?

– Onnan. De nem a saját kocsimmal. Lakik a szomszédban egy srác, van egy Moszkvicsa, ő szokott furikázni vele.

– Most hol van a srác? – kérdezte Erzsi.

– Reggel hat órára jön értem. Abban reménykedtem, hogy itt találom Pepita Böskét, és nála maradok reggelig.

– Tehát van kulcsa a házhoz – mondta Erzsi.

– Mindig is volt. Ezt a házat én adtam ki Böskének annak idején.

– Miért mondtad azt Pepita Böskének, hogy Parker kapitány karján tetoválás van? Egy margaréta és egy név: Angelika.

– Valami tévedés van. Én azt állítottam, hogy ez a tetoválás jóbarátom, Varga Zsolt karján van.

– Márpedig nekem Böske határozottan kijelentette, hogy a tetoválás Joe Parker karján van – szólt közbe Erzsi.

– Nem, Erzsike, én ilyet sohasem mondtam Böskének. Esküszöm! Itt valami félreértés történt.

Varga összevont szemöldökkel hallgatta a beszélgetést.

– Nem érdekes – mondta elgondolkodva. – Van némi sejtésem a történtekről, de menjünk tovább! – Az órájára nézett. – Lassan hajnal lesz. Május huszonötödike van, péntek. A nap kel három óra ötven perckor, és nyugszik tizenkilenc óra harminckor. Vagyis, perceken belül virrad, s mi még jószerivel semmit sem végeztünk. Beszélj, miért adtál utasítást Keménynek, hogy öljön meg?!

– Honnan veszed, hogy én…

– Onnan, hogy Kemény kapott egy nagy pofont, azóta dadog, de bevallotta, hogy a te utasításodra ő küldte rám Hajnóczy és Baranyai mestert. Most mindkettő kórházban fekszik.

– Bocsáss meg, én azt az utasítást adtam, hogy Joe Parkert állítsák félre az útból, és nem Varga Zsolt barátomat. Ki tudta, hogy te Parkernak adod ki magadat. Én úgy tudtam, hogy Varga Zsolt Bécsben van. Höttl márciusban találkozott vele.

– Oké! Miért jöttél Budapestre? – kérdezte Varga.

– Ha elmondok mindent, futni hagysz?

Varga Erzsire nézett.

– Hagyjuk futni! – mondta Erzsi.

– Rendben. Hallgatunk.

– Kaphatnék egy pohár konyakot?

– Csak vodkát, konyakom nincs – mondta Erzsi. – Melyik volt a pohara?

– Azt hiszem, az innenső – mutatott Baumann az asztalra.

Erzsi Vargára nézett, s tekintetével kérdezte, hogy tölthet-e? Varga bólintott, a lány teletöltötte a poharat és az asztal szélére tette.

– Vegye el! – mondta.

Baumann feltérdelt és az asztalhoz mászott. Elvette a poharat és visszavánszorgott a szekrényhez. Kényelembe helyezte magát, ivott, aztán lassan, minden szót megfontolva beszélni kezdett.

– Tegnap érkeztem Budapestre. Hétfőn Münchenbe utaztam, mert találkozóm volt Höttl doktorral, néhány dolgot ugyanis tisztázni kellett. Höttl elég barátságtalanul fogadott. Gyakorlatilag délelőtt nem is állt velem szóba, csak késő délután. Elmondtam neki, hogy te beszéltél a takarítónőmmel…

Varga kíváncsian közbeszólt:

– Hogy hívják a takarítónődet?

– Török Mária. Nagybecskerekről való jugoszláv vendégmunkás.

– Mondd tovább!

Baumann ivott a konyakból.

– Nem részletezem, hiszen jól tudod, hogy mit beszéltél Máriával. Szerencsére a nő mindent kitálalt nekem, őszintén. Mondanom sem kell, hogy Höttl azt hazudta, hogy ő nem találkozott veled. Én a fejére olvastam, hogy március huszadikán vagy huszonegyedikén találkoztatok Karl Lächnernél a Tearózsában, azt megelőzően pedig telefonon beszéltetek egymással. Azt válaszolta: igen ez stimmel, de te még akkor éjjel valamelyik kamionos barátoddal Nickelsdorfból visszamentél Budapestre. Arról akart meggyőzni, hogy te vagy a saját számládra dolgozol, vagy valaki ravaszul húzza a talpad alá a nótát. Azt mondta, ő állja a szavát, régi barátság fűzi hozzám, kipróbált barátok vagyunk, ha ő félre akarna tenni az útból, felvehetné a telefont, és értesítené a magyar rendőrséget, hogy mikor, milyen útlevéllel lépem át a határt.

– Höttl tudja, hogy Gütich néven utazgatsz hozzánk?

– Persze hogy tudja. Tőle kaptam a hamis útlevelet. Elég az hozzá, elmondta, hogy Baba felhívta őt telefonon és közölte vele, hogy a kódexek már nála vannak. Ha át akarja venni őket, akkor utazzon Budapestre, és pénteken, huszonötödikén vendégül látja ebédre, vigye magával a szabályosan kitöltött egymillió márkáról szóló csekket. De fel kell fednie, hogy ezerkilencszáznegyvenöt januárjában Bregenzben ki ölte meg Endrődy bárót és feleségét.

– Te elmondtad nekem a börtönben, hogy a bárót te veretted agyon kihallgatás közben.

– Igen, de arról nem beszéltem, hogy az asszonyt másnap ki lőtte tarkón.

– Akkor most árulja el! – szólt közbe Erzsi.

– Doktor Höttl Ervin. Saját kezével lőtte agyon a bárónőt.

Erzsi döbbenten nézett Vargára. A férfi arca mozdulatlan maradt, mintha vonásai megkövesedtek volna. Baumann nagyot nyelt és folytatta:

– Höttl azt bizonygatta, mindezt azért közölte velem, hogy bebizonyítsa, ő nem jár külön utakon, velem együtt akarja megszerezni a nagy értékű ritkaságokat. Csak azt kell előre megbeszélnünk, hogy kit nevezzünk meg Endrődyék gyilkosainak. Olyan valakit, aki él és akit el lehet kapni.

– Végül miben állapodtatok meg?

– Több dologban – mondta Baumann, aztán könyörgőre fogta a dolgot: – Remélem, Zsolt, méltányolod őszinteségemet és állod a szavadat!

– Mondd tovább! Tehát több dologban állapodtatok meg.

Erzsi Vargára nézett, közben arra gondolt: Hidegvérrel megölnek embereket, és évek múlva nyugodt lelkiismerettel arról tárgyalnak, hogy kinek a nyakába varrják a gyilkosságot?

– Nos – hallotta Baumann hangját –, megállapodtunk abban, hogy mindenekelőtt Joe Parkert kell félretenni az útból. Ez az én feladatom. De bevallom, álmomban sem gondoltam volna, hogy te ügyködsz, Parker nevét felhasználva.

– Pedig tudhattad volna, hogy szegény Joe Parker harmincéves börtönbüntetését tölti a Sing-Singben.

– Nem tudtam. Csak azt, hogy egy napon szabadultatok.

– Igen. De őt a börtön előtt már várták a CIA emberei, hogy miért, az ma is titok számomra.

– Ne haragudj, de én erről semmit sem tudtam. Nekem Höttl márciusban csak annyit mondott, hogy Parker feltűnt Budapesten, és meg akarja szerezni a kódexeket. Ezt, ugye, nem engedhetjük meg. Megállapodtunk abban, hogy én szerdán Budapestre jövök, beszélek Kemény Frigyessel, és kiadom neki az utasítást Parker likvidálására.

– Beszéltél vele?

– Igen. Még szerdán délután, a munkahelyén, Budamadarason. Megnyugtatott, hogy minden rendben lesz, két legjobb emberét állította Parkerra. Igaz, hogy Baba ellenzi Parker likvidálását, mert beleesett a kapitányba, de őt ez érdekli a legkevésbé, pusztulnia kell, mert a hölgynél ő is érdekelt. Nem engedi meg, hogy Baba csodálatos „földjén” más is kertészkedjék. Megnyugodtam. – Fölemelte az üres poharát, és az asztalhoz kúszva rátette. Erzsi teletöltötte vodkával. A férfi leemelte és visszakúszott a helyére. Ivott és tovább mesélt. – Höttl elmondta nekem, hogy amikor januárban Budapesten járt, találkozott Vadász Mónikával, aki egyébként a szeretője. Ez év januárjában újból találkoztak és üzletet kötöttek. Abban állapodtak meg, hogy Mónika és Bogyay Kázmér elveszi Babától a kódexeket, ha másképpen nem megy, akkor erőszakot alkalmaznak. Höttl utasított, hogy Pesten keressem fel Mónikát vagy Bogyay Kázmért, és érdeklődjem meg, hogy az ajánlatuk megvalósítható-e.

– Találkoztál velük?

– Igen. Mielőtt idejöttem, felkerestem Vadász Mónikát a lakásán. Mondanom sem kell, hogy nem egyedül volt. Mi tagadás, mindketten meglepődtek. Bogyay talán jobban, mint Mónika. Persze, nem tudták, hogy valójában Szentgáli Mátyás vagyok, bár Mónika többször is megjegyezte, hogy emlékeztetem valakire, mintha már hallotta volna valahol a hangomat. Udvariasak voltak. Bejelentettem, hogy négyszemközt kívánok beszélni Mónikával. Bogyay Kázmér úriemberhez, arisztokratához illően azonnal távozott, hogy közben a másik szobában hallgatózott-e, azt nem tudom. Mónika itallal kínált, kedves, előzékeny volt. Mondtam neki, hogy doktor Höttl embere vagyok. Kérdezte, mivel tudom bizonyítani. – Két nagyszerű éjszaka történetével és a kilencszázötvenben kifizetett tízezer márkával.

– Megkért, hogy beszéljek halkabban, mert élettársa…

– Így mondta? – szólt közbe Varga.

– Pontosan így! Szóval, az élettársa nem tud a két éjszakáról, és nem is tudhat. Megkérdeztem, hogy áll a kódexügy, mennyire reális a doktornak tett ajánlata. Elém tette a Népszabadság aznapi számát. Elolvastam. Mondanom se kell, kicsit megdöbbentem. Mónika közölte, hogy meggyőződése szerint Baba ölte meg Kozmannt, és ő vette ki a széfből a kódexeket. Mint a cikkből kiderül, a rendőrség nyomoz, de bizonyítani semmit sem tud. Azt kérdezték, hogy ha ők elveszik Babától a kódexeket, mi a biztosíték arra, hogy biztonságosan elhagyhatják az országot. Megnyugtattam, hogy erre megvan a mód. Mi ugyanis – és most jól figyelj! –, úgy egyeztünk meg Höttl doktorral, hogy csütörtök reggel Bécsből Budapestre jön a Humberti Divatház kamionja, mely a Vadvirág Ruhaipari Szövetkezethez hoz nyersanyagokat és szabásmintákat, és még aznap átveszi az elkészült ruhákat. A magyar vámhatóságok kiállítják a vámokmányokat, a kamiont leplombálják. Csakhogy ez a kamion nem nyerges vontatós, hanem egy speciálisan kiképzett teherautó, speciális motorral és vezetőfülkével ellátva, ami azt jelenti, hogy a vezetőfülkéből át lehet menni a rakodótérbe, és ott biztonságosan el lehet rejtőzködni.

– Hol van most ez a kamion? – kérdezte Varga.

– Hogy most hol van, azt nem tudom. A terv szerint már indulásra készen kell állnia. Úgy beszéltük meg a doktorral, hogy ha ő átvette a kódexeket, akkor az újpesti Alsó rakparton a Pozsonyi úti református templommal szemben találkozunk az ott várakozó kamionnal. Az emberünk a kódexeket beteszi a rakodótérbe, és Vadász Mónikát és Bogyay Kázmért is ott rejtjük el.

Varga az órájára nézett.

– Tehát ma, péntek délután.

– Igen. Ez volt a terv.

– Höttl doktor már megérkezett? – kérdezte Varga.

– Szerintem már tegnap délután megérkezett. Úgy tudom, gépkocsival jött.

– Mindent elmondtál? – kérdezte Varga.

– Azt hiszem többet is, mint kellett volna. – Néhány másodpercig gondolkodott. – Van még valami, de nem tudom, hogy ez érdekes-e számodra.

– Beszélj, aztán eldöntjük! – mondta Varga.

– Szerda reggel – még Münchenben voltam, amikor délelőtt meglátogatta Höttl doktort egy magyar származású francia őrnagy: Otto Dürfilger. Ez a kövér fickó állítólag a francia titkosszolgálat bécsi rezidentúrájának a vezetője. Sokáig tárgyaltak egymással, de hogy miről, azt nem tudom. Nem is várhattam meg a tárgyalás végét, mert indulnom kellett Budapestre. Annyi biztos, hogy ezt az Otto Dürfilger nevű francia őrnagyot is érdeklik a kódexek.

– Ez minden?

– Igen.

– Mikor találkozol Höttl doktorral?

Baumann az órájára nézett.

– Ma délelőtt tizenegy órakor a Nagyszállóban.

– Oké! Más közlendőd nincs?

– Mindent elmondtam.

– Csak egyvalamit nem – szólalt meg Erzsi. – Höttl mit fog mondani Babának, ki ölte meg a szüleit?

– Otto Dürfilger – jelentette ki határozottan Baumann. – Otto Dürfilger ugyanis a háború alatt a magyar kémelhárítás főellenőre volt. Akkor Salgó Oszkárnak hívták.

– Ezt kitől tudod?

– Doktor Höttltől.

– Oké, kelj fel és tűnj el! – Varga a belső zsebéből kivett egy kisméretű magnetofont. – Jól vigyázz, mindazt, amit elmondtál, ez a szalag őrzi. És még valamit tanácsolok neked: ne találkozz Endrődy Babával, mert megöl.

– De miért?

– Mert tudja, hogy te öletted meg az apját.

– Kitől tudja?

– Tőlem.

– Gazember! – mondta gyűlölettel Baumann.

– Menj, amíg mehetsz! De a lakáskulcsot tedd az asztalra!

Baumann kivette zsebéből a lakáskulcsot, az asztalra dobta, aztán kiment a házból. Hallották, ahogy behúzta maga után a kertkaput.

– Mondd, hogy jöttél be a házba? – kérdezte Erzsi.

– Már mondtam, zárspecialista vagyok. És nem titkolom, a táskádból kivettem a kulcsaidat és másolatot csináltattam róla. Nem volt nagy ügy.

– Dörzsölt vagány vagy.

– Így igaz. De ennek köszönheted az életedet. Ez a fickó megölt volna.

Varga töprengve nézett a lányra. – Ez a tömeggyilkos mondott néhány figyelemre méltó dolgot.

– Mire gondolsz?

– Mónikára, Bogyayra. Ezek képesek kinyírni Babát.

– Igen, ezen én is meglepődtem – mondta Erzsi. – De tudod, nekem az a véleményem, hogy Baba lesöpri Mónikáékat a pályáról. Sokkal ravaszabb, tehetségesebb, mint azt Mónikáék hiszik. De azt mondd meg, hogy ezek után mi mit csinálunk? Hogyan szerezzük meg a kódexeket? És ha megszereztük, hová megyünk? Hogyan hagyjuk el az országot?

– Hát igen. Ez most a nagy kérdés. És van még valami. Miért hazudtad azt, hogy te vagy Pepita Böske?

– Világos vagy nem? Imponálni akartam neked.

– Egyvalamit azért nem értek.

– Éspedig?

– Miért mondta neked azt Pepita Böske, hogy Parker jól beszél magyarul és a karján tetoválás van. Tulajdonképpen átejtett. Néha az az érzésem, hogy tudatosan tette, mintha kényszer alatt állt volna.

– Őszintén szólva, ezen én is sokat gondolkodtam. Aztán úgy rendeztem le magamban az ügyet, hogy Szentgáli hazudott neki. Végül is Pepita Böske nem ismerte Parker kapitányt, és téged sem ismert.

– Igen, ez logikus.

– De még mindig nem mondtad meg, hogy mi legyen a kódexekkel?

– Ne nyugtalankodj! Megszerzem, ha addig élek is. Erre tettem fel mindent. Ha sikerül megszereznem a kódexeket, márpedig sikerülni fog, végleg elhagyom az országot. Velem jössz?

– Természetesen, megbeszéltük!