3

CAROL a búvárfelszerelésével küszködött.

– Segítsek, angyalkám? – kérdezte tőle Troy. ODalepett mellé a hajnal előtti derengésben. Ő már teljesen készen állt a merülésre.

– Az oktatás első órái óta nem volt rajtam ilyen förmedvény – szólt Carol, kényelmetlenül igazgatva magán a régimódi búváröltözetet.

Troy szorosabbra húzta az ólomövet az újságírónő dereka körül.

– Csak nem fél, angyalkám? – Carol nem válaszolt. – Mert én igen. A pulzusom a normális kétszerese lehet.

Végre úgy látszott, Carol is elkészült.

– Tudja, Troy, még az utóbbi három nap után is csak nehezen bírom fölfogni, hogy mindez valóban megtörténik velünk. Képzelje el, ha ezt mondjuk az újságban olvasná. „Mikor visszaindultunk az idegen űrhajóra...”

– Hé, ide, gyorsan! – kiáltotta Nick a kormányállás másik oldaláról. Carol és Troy a hajó orrába sétált. Nick kelet felé bámult. Kisebbfajta távcsövet adott át Carolnak.

– Látja azt a fényt ott a távolban, attól a szigettől egy picit balra?

Carolnak erőltetnie kellett a szemét.

– Aha – felelte. – Na és? Nem gondolja ésszerűnek, hogy az óceánon rajtunk kívül más hajó is jár?

– Dehogynem – mondta Nick. – De az a fénypont már negyedórája nem mozdul. Csak egy helyben áll. Miért jönne ki egy halászhajó, vagy éppenséggel akármi más...

– Css! – hallgattatta el Troy. Ujját a szája elé rakta. – Figyeljetek – suttogta –, mintha zenét hallanék.

Társai némán álltak a fedélzeten. Mögöttük a hold alábukott az óceánba. A hullámok halk csapkodásából lassan kibontakozott egy dallam, akár egy szimfónia zárótétele, egy teljes zenekar előadásában. Vagy fél percig hallgatták. A muzsika csúcspontjára ért, kissé elhalkult, aztán váratlanul elhallgatott.

– Gyönyörű volt – jegyezte meg Carol.

– És furcsa – tette hozzá Nick, az újságírónő mellé lépve. – De honnan az ördögből jöhetett? Valaki az új erősítőjét próbálgatja? Te atyaúristen, ha a hang tíz-tizenöt kilométerre is elér, milyen erővel szólhatott ez közvetlen közelről?

Troy kissé félrehúzódva állt a korlátnál. Mintha nagy igyekezettel összpontosítana valamire. Hirtelen két társához fordult.

– Tudom, hogy őrültségnek hangzik – szólalt meg de szerintem ez a zene adta meg a jelet a merülésre. Vagy talán figyelmeztetésnek szánták.

– Remek – mondta Carol. – Már csak épp ez hiányzott a lelki nyugalmamhoz. Egy figyelmeztetés. Mintha nem lennénk már így is éppen elég idegesek.

Nick átölelte.

– Hé, hölgyem – mondta nehogy most hagyjon cserben minket! Miután annyit magyarázott az életben egyszer adódó, nagy lehetőségekről...

– Tényleg induljunk! – szólt rájuk Troy türelmetlenül. Aggódó, ráadásul nagyon komoly képet vágott. – Egyre sürgetőbbek az üzeneteik.

Troy komolysága az egész trió hangulatát megváltoztatta. A továbbiakban némán kötözték le az ólmot, aranyat és az információs diszkeket tartalmazó ballasztzsákok száját. A keleti horizont világosodni kezdett. Már csak negyedóra maradt a napkeltéig.

Munka közben Carol észrevette, hogy Nick esze máshol jár. Mielőtt elhagyták volna a hajót, odalepett a férfihoz.

– Jól van? – kérdezte csöndesen.

– Igen – felelte a férfi. – Csak azon gondolkodom, vajon teljesen elment-e az eszem. Nyolc éven át töprengtem, mihez kezdek majd, ha megkapom a kincsből a nekem járó részt. Most pedig kész vagyok odaadni az egészet valami isten tudja honnan érkezett földönkívülieknek. – Carol-ra nézett. – Három ember nagyon sokáig elélhetne ennyi aranyból.

– Tudom – felelte a nő, és gyorsan magához ölelte. – El kell ismerjem, nekem is eszembe jutott. De valójában ennek egy része Amanda Winchesteré, egy másik Jaké Lewisé, és a legnagyobb az adóhivatalé... – Elvigyorodott. – Különben is, ez csak pénz. Semmiség, ha ahhoz méri, hogy mi vagyunk az egyedüliek a Földön, akik kapcsolatba léptek az űrből érkezett látogatókkal.

– Remélem, igaza van – mondta a férfi –, és nem arra az érzésre ébredek holnap reggel, hogy valami rettentő hibát követtem el. Ez az egész ügy annyira bizarr, tényleg már arra kell gondoljak, elment az eszem. Még azt sem tudjuk, barátságosak-e ezek az idegenek...

Carol arcára húzta a légzőmaszkot.

– Az összes választ talán sose kapjuk meg – mondta. Megfogta a férfi kezét. – Gyerünk, Nick!

Troy érkezett elsőként a vízbe. Nick és Carol követte. Még merülés előtt megegyeztek, hogy Carol viszi a lámpát, és vezeti a csoportot. Ő volt a legmozgékonyabb, hisz a két férfi egy-egy zsákot vonszolt maga után. Mivel aggódtak, hogy nem találják meg az űrhajót, bonyolult kutatási tervet dolgoztak ki. Félelmük azonban alaptalannak bizonyult. Kilenc-tíz méternyire a Florida Queen alatt, szinte pontosan azon a helyen, ahol csütörtökön a rést találták, fény világított. Carol rámutatott, és arra indultak. Mikor közelebb értek, látták, a világosság egy három méter magas és hat méter széles, négyszögletes felületből árad. Semmi mást nem tudtak kivenni azon az anyagon vagy szöveten túl, melyen át a puha fény kisugárzott.

Carol tétovázott. Troy megállás nélkül úszott tovább, bele a világító négyszögbe, ballasztzsákját maga után húzva. Mindenestül eltűnt. Nick és Carol várt. Az újságírónő egyre növekvő feszültséget érzett. Gyerünk már, Dawson – gondolta te jössz. Hisz jártál már itt. Mély lélegzetet vett, és beleúszott az anyagba. Mintha valami műanyagszerű ért volna az arcához, aztán máris egy fedett alagútban találta magát. Gyors áramlat szippantotta jobb felé. Lesiklott egy kisebb csúszdán, és végül egy sekély medencében állapodott meg. Kikászálódott, aztán lassan hámozni kezdte magáról a búváröltözetet.

Troy körülbelül háromméternyire állt a medence szélétől. Egy őr már át is vette tőle a zsákját, kinyitotta, és most ügyesen válogatta szét egymástól az aranyrudakat, az ólomsúlyokat és az információs diszkeket. Amint Carol szeme hozzászokott a félhomályhoz, meglátta, hogy az őr elkezdi pakolni az aranyat egy kis, talán harminc centi magas, lánctalpas raklapra. Amint ezzel végzett, újabb két apró járműre fölrakta a diszkeket és az ólmot. Egy szőnyeg, amely eddig szinte észrevétlenül támaszkodott a falnak, ekkor fölemelkedett, láthatóan bekapcsolta a raklapok meghajtását, aztán kiterelte őket egy folyosóra.

Carol levette a maszkját, és végre megszabadult felszerelésének többi részétől is. Egy közepes méretű helyiségben volt, hasonlóban azokhoz, amilyeneket legutóbbi merülése során látott. A girbegurba falak elemeit feketére és fehérre festették. A medence bal oldalán egy kis ablak nyílt az óceánra. A mennyezet ezúttal alacsony volt, alig méternyire húzódott a feje fölött, és Carolt már-már elfogta a klausztrofóbia. Hát itt vagyok megint – gondolta Csodaországban. De most aztán jó sok fényképet készítek. Lefotózta a szőnyeg és a három raklap menetét, amint kikanyarodnak a szobából. Aztán optikát cserélt, és vagy egy tucat közeli felvételt készített a Troy mellett álló őrről. Ugyanolyan amőbaszerű teste volt ennek is, mint az előző napinak, de a fölső végéből csupán öt nyúlvány meredt elő. Valószínűleg külön erre a feladatra specializálták, hogy elvegye tőlük a hozott anyagokat.

Troy az újságírónő mellé sétált.

– Hol van Nick? – kérdezte.

Úristen! – gondolta Carol, amint megfordult, és visszanézett a csúszdára és a medencére. – Majdnem elfelejtettem. – Megszidta magát, amiért nem várta meg a férfit.

– Pedig ő még nem is járt itt lent...

Nick megtermett teste irányíthatatlanul csapódott a csúszda egyik oldalától a másikhoz, aztán nagy csobbanással megállapodott a medencében. A súlyos zsák utánazuhant, és alaposan el is találta, alig valamivel a veséje fölött. Nagy nehezen talpra kászálódott, visszaesett, újra megpróbált fölállni. Búvárfelszerelésében, a vékony gumiszalaggal a csuklójához rögzített zsákkal leginkább ő látszott világűrből érkezett látogatónak.

Carol és Troy a hasukat fogták nevettükben, amikor kimászott végre a medencéből.

– Jól van, professzor! – kiáltotta a fekete férfi. Előrenyújtotta a kezét, hogy segítsen. – Jó kis műsor volt. Kár, hogy nem vettük videóra.

Nick kivette szájából a csutorát. Lélegzetért kapkodott.

– Ezer kösz, hogy egyáltalán megvártatok – morogta. Körülnézett. – Egyáltalán, mi ez a hely?

Az őr eközben oldalról óvatosan megközelítette, és egyik nyúlványával máris a zsák után nyúlt.

– Egy pillanat, te rém! – szólt rá Nick, elfojtva félelmét.

– Hadd szedjem össze magam!

Az őr azonban rá se hederített. Egy késszerű nyúlvány elvágta a zsákot Nick csuklójához rögzítő madzagot. Aztán fogta, és az egészet szőröstül-bőröstül, aranyostul-ólmostul bekebelezte áttetsző bőrén át. A zsák továbbra is sértetlennek látszott, a kis, négyszögletű ellenőrződobozok között; az őr megfordult, és kisietett. Ugyanazon az ajtón át távozott, amin korábban a szőnyeg és a raklapok is.

– Szívesen – szólt utána Nick, amint a különös lény zsákmányával együtt eltűnt a szemük elől. Aztán levette búvárfelszerelését, és odasétált Troyhoz. – Jól van, Jefferson, itt te vagy a főnök. Most mit csináljunk?

– Nos, professzor – felelte a másik amennyire meg tudom mondani, a mi feladatunk véget ért. Ha akarjátok, visszaöltözhetünk, és kiugorhatunk azon az ablakon át. Kevesebb mint öt perc alatt visszaérnénk a hajóra. Ha jól értettem az üzeneteiket, a mi idegen barátaink hamarosan odébbállnak.

– Azt akarja mondani, hogy ennyi? Mehetünk? – kérdezte Carol. Troy bólintott. – Akkor ez a leginkább túllihegett semmi első szexuális próbálkozásaim óta.

Nick közben keresztülsétált a szobán, el a medencétől és társaitól.

– Hová mész? – kérdezte Troy.

– Jópofa kis belépti díjat fizettem – közölte vele Nick.

– Úgyhogy a legkevesebb, hogy kicsit körül is nézzek. Carol és Troy követte. Aszóba túlsó végén léptek ki egy falelemek közti résen át. Rövid, sötét, fedett folyosón találták magukat. A másik végén fényt láttak. Újabb helyiségbe érkeztek. Ez kerek volt, és sokkal hatalmasabb. Fönt ugyanaz a magas katedrálismennyezet látszott, ami annyira tetszett Carolnak legutóbb.

Ez a helyiség nem volt üres. Közepén egy óriási, áttetsző henger terpeszkedett, körülbelül nyolc méter magas, és alapjánál három méter széles. Egész hadseregnyi narancssárga cső és bíborszínű kábel kötötte össze a mögötte a falba épített gépekkel. A hengert világoszöld folyadék töltötte meg, és ebben különböző magasságokban nyolc aranyszínű fémtárgy lebegett. Alakjuk is sokféle volt. Az egyik tengeri csillagra emlékeztetett, a másik egy dobozra, a harmadik keménykalapra. Az egyetlen hasonlóság köztük egységesen aranyszínben fénylő burkolatuk volt. Közelebbről megfigyelve a hengert, a folyadékban vékony hártyák különültek el. Ezek a teljes magasságból minden egyes arany tárgynak leválasztottak egy szeletet.

– Jól van, zsenikém – mondta Nick Troynak, miután már legalább egy perce bámulták a hengert. – Most már elmagyarázhatnád, mi ez az egész.

Carol mintha a fotósok paradicsomába tévedt volna. Majdnem ellőtte már mind a százhuszonnyolc felvételt, amit egyetlen minidiszken tárolni lehet. Mindenféle szögből lefényképezte a hengert, közelről a folyadékban lebegő arany tárgyakat, és most fogott neki a gépeknek. Troy magyarázatát várva azonban ő is leállt.

– Hát, professzor... – kezdte a fekete férfi. Homloka ráncokba szaladt a nagy koncentrálástól. – Amennyire én ki tudom venni abból, amit elmondanak nekem, ez az űrhajó sorban végiglátogat egy tucat bolygót a galaxisnak ebben a felében. Mindegyiken ott hagyják a hengerben látható arany tárgyak egyikét. Ezek apró embriókat vagy magvakat tartalmaznak, amelyeket genetikailag tenyésztettek ki az adott bolygó körülményei közti túlélésre. Carol odasétált hozzájuk.

– Szóval ez a hajó bolygóról bolygóra jár, és mindenütt ledobja a maga kis, magvakkal vagy mikkel teli csomagját? Ez valami galaktikus spermabank?

– Olyasmi, angyalkám, csakhogy egy ilyen konténerben állati és növényi magvak is vannak. És még igen fejlett robotok is, amelyek ápolják és gondozzák a növekvő csírákat, egészen felnőttkorukig. Akkor aztán már maguktól is elboldogulnak a kifejlett lények.

– És mindez egy ilyen kis csomagban? – kérdezte Nick. Megint a henger folyadékjában lebegő, lenyűgöző tárgyakra nézett. Szerette az arany színét. Váratlanul eszébe jutott az arany szigony. Elképzelte, hogy az arany felszín mögött ezernyi apró embrió nyüzsög, és maga elé képzelte a jövőt. Volt valami félelmetes a földi körülményekhez genetikusán kitenyésztett lények gondolatában. És mi a helyzet, ha nem barátságosak?

Nick szívverése fölgyorsult, amint ráébredt, mi zavarja őt tudat alatt attól az első pillanattól fogva, hogy hinni kezdett Troy idegenekről szóló meséjében. Először is, miért épp a Földön álltak meg? Igazából mit akarnak tőlünk? – Fejében egymást kergették a gondolatok. – De ha a szigony a Földnek szánt, igen fejlett lényeket tartalmaz, akkor már egyáltalán nem számít, barátságosak-e. Előbb-utóbb nekünk úgyis befellegzik.

Carol és Troy nagy általánosságokban arról beszélgettek, egy fejlett civilizáció hogyan gyarmatosíthat magvakkal idegen bolygókat. Nick nem is figyelt rájuk. Nem szólhatok egyiküknek sem. Ha az idegenek megtudják, mit tervezek, megakadályozzák. Jobb lesz, ha hamar végigcsinálom.

– Troy – hallotta Carol hangját, miközben az újságírónő belekezdett egy újabb képsorozatba a hengerben lebegő tárgyakról –, vajon csak véletlen, hogy a csütörtökön talált szigony annyira hasonlít ezekre a magtartályokra?

Nick nem várta meg Troy válaszát.

– Elnézést – vágott közbe hangosan. – Elfelejtettem valami nagyon fontosat. Vissza kell mennem a hajóra. Itt várjatok meg! Rögtön visszajövök.

Kirohant a teremből, végig a folyosón, és be a szobába, ahonnan az ablak nyílt az óceánra. Jól van – mondta magában most már semmi sem állíthat meg. Nem is bajlódott a búvárfelszereléssel, nagy levegőt vett, és kiugrott az ablakon. Attól félt, a tüdeje fölrobban, mielőtt a felszínre ér, de sikerült. Fölmászott a létrán a fedélzetre.

 

 

Nick azonnal az elektronikus alkatrészek polcai alatti legalsó fiókhoz lépett. Benyúlt, és kivette az arany szigonyt. Érezte, hogy a nyele alaposan megvastagodott. Legalább kétszer akkorára nőtt már, mint amikor először a kezében tartotta. Carolnak igaza volt. A fenébe is, miért nem hallgattam rá már akkor? Teljesen kihúzta a tárgyat a fiókból. Háta mögött a nap már fölkelni készült. A hajnali fényben látta, a szigonyon még sok minden megváltozott. Nehezebb volt. Villás végének ágai megvastagodtak, és csaknem összenőttek már. Ráadásul a két gömb közül a nagyobbikban, az északi pólusnál kis lyuk nyílt, melyen át valami puha, zselészerű anyag látszott.

Nick óvatosan vizsgálgatta. Hirtelen erős karok fonódtak a mellkasára és egész felsőtestére, kényszerítve, hogy dobja el a szigonyt.

– Csak semmi meggondolatlanság! – hallott egy enyhén akcentusos hangot. – Lassan forduljon meg! Nem bántjuk, ha együttműködik.

Nick megfordult. Winters alezredes és egy soha korábban nem látott, kövér tengerész állt előtte búvárruhában. Ramirez hadnagy még mindig lefogta hátulról. A szorítás lassan gyengült, és a férfi végül elengedte Nicket, lehajolva a szigonyért. Átadta Wintersnek.

– Köszönöm, hadnagy – mondta az alezredes. – Hol vannak a társai, Williams? – fordult aztán Nickhez. – Lent a rakétámmal?

Nick először nem válaszolt. Túl sok minden történt egyszerre. Nem tudta, mit kezdjen Wintersszel, hogy vigye most vissza a szigonyt az űrhajóra. Amint megérezte rajta a változásokat, már biztosra vette, ez is egyike a magvakat tároló konténereknek.

Winters a szigonyt tanulmányozta.

– És ennek az izének mi a szerepe? – érdeklődött. – Hisz egész sor fotót csináltak róla.

Nick gyors fejszámolást végzett. Ha ezek túl sokáig föltartanak, Carol és Troy elhagyja a hajót, akkor pedig az idegenek fölszállnak. – Mély lélegzetet vett. – Egyetlen esélyem van csak: az igazság.

– Winters alezredes – kezdte kérem, nagyon jól figyelje, amit most mondani fogok. Fantasztikusnak hangzik majd, sőt, talán abszurdnak, de ez az igazság. És ha velem jön, mindent bebizonyítok. Talán az egész emberiség sorsa múlik azon, amit mi az elkövetkező öt percben teszünk. – Szünetet tartott, hogy összeszedje gondolatait.

Valami okból Wintersnek eszébe jutott a Toddtól hallott nevetséges répamese. A Nick arcáról sugárzó őszinteség hatására azonban tovább figyelt.

– Folytassa, Williams! – csak ennyit mondott.

– Carol Dawson és Troy Jefferson jelenleg egy szuperfejlett földönkívüli faj űrhajóján tartózkodnak, pontosan a mi hajónk alatt. Az idegen jármű bolygóról bolygóra jár, embrióállapotú lényeket tartalmazó csomagokat helyezve el mindenütt. Ezeket a lényeket genetikailag tenyésztették ki az adott bolygó körülményei közti túlélésre. Az az arany tárgy a kezében egyfajta bölcső, amely a Földnek szánt lények ideiglenes otthona. Vissza kell juttatnom az idegenekhez, mielőtt elmennek, különben az emberiség talán nem éri meg a holnapot.

Winters alezredes úgy nézett Nickre, mintha valami eszelőst vizsgálna. Szóra nyitotta a száját.

– Ne! – fojtotta belé Nick a szuszt. – Hallgasson végig! Az űrhajó mellesleg azért szállt le itt, mert javításokat kellett elvégeznie. Úgy gondoljuk, a rakétájukat is az idegenek találták meg. Mi tulajdonképpen így keveredtünk az ügybe. Nem is tudtunk a bölcsőben rejtőző lényekről. Megpróbáltunk tehát segíteni. Az idegeneknek a javításokhoz többek közt aranyra is szükségük volt. Tudja, csak három napjuk maradt...

– Jézus Krisztus! – ordította Winters. – Tényleg azt várja, hogy elhiggyem ezt a baromságot? Ez a legőrültebb, legvalószínűtlenebb sztori, amit életemben hallottam. Maga meghibbant. Bölcsők, idegenek, akiknek arany kell a szereléshez... Gondolom, legközelebb már azt mondja, ők két méter magasak, és úgy néznek ki, mint egy répa...

– Négy függőleges nyílással az arcuk helyén? – tette hozzá Nick.

Winters körülpillantott.

– Maga mondta el neki? – kérdezte Ramirez hadnagytól, de az megrázta a fejét.

– Nem – folytatta Nick hirtelen, mikor látta, az alezredes teljesen összezavarodott. – Az a répa nem idegen volt, legalábbis nem az űrhajót készítő szuperintelligenciák közé tartozott. Azt csak holografikusan kivetítették...

Winters alezredes dühösen legyintett.

– Nem hallgatom tovább ezt a sületlenséget, Williams. Legalábbis nem itt. Azt akarom tudni, mit tudnak maga meg a barátai a rakétánk hollétéről. Hajlandó szabad akaratából átjönni a mi hajónkra, vagy megkötözzük?

Csaknem kétméternyire a fejük fölött egy tízlábú, pókszerű, mintegy tíz centi testátmérőjű lény mászott ki észrevétlenül a kormányállás vászontetejének szélére. Előbb három antennát nyújtott ki a férfiak felé, aztán leugrott, egyenesen Ramirez hadnagy nyakába. A férfi hatalmasat ordított a társalgásban időközben beállt csöndbe. Térdre rogyott Nick mögött, és kotorászni kezdett a fekete valami után, mely mintha mintát akart volna venni a nyakából. Egy másodpercig senki se mozdult. Aztán Nick fölragadott egy hatalmas fogót a pultról, és rácsapott egyszer, kétszer, sőt, harmadszor is a pókra, míg az végre elengedte Ramirez nyakát.

A négy férfi dermedten figyelte, ahogy a fedélzetre hullik, és gyorsan odaszalad a bölcsőhöz, amelyet Winters alezredes időközben letett, hogy segíthessen a hadnagynak. Ott méretét tizedére csökkentette, és eltűnt a nagyobbik gömb tetején tátongó lyuk puha, zselészerű anyagában. Ez a massza aztán pillanatokon belül megszilárdult, és eggyé olvadt a bölcső felszínének többi részével.

Winters szóhoz sem jutott. Ramirez keresztet vetett. A tengerész úgy nézett ki, mint aki mindjárt elájul.

– Esküszöm, hogy az igazat mondtam, alezredes – szólalt meg Nick nyugodtan. – Csak annyit kell tennie, hogy lejön velem, és megnézi a saját szemével. A búvárfelszerelésem odalent hagytam, mert minél előbb föl akartam érni ezért. De lemerülhetünk együtt, az utolsó szuperáló tartályommal; majd megosztozunk a levegőn.

Wintersszel forgott a világ. A tízlábú pók volt az utolsó csepp a pohárban. Úgy érezte magát, mint aki belépett az Alkonyzónába. Sose láttam, de még csak nem is hallottam hírét ilyesminek életemben – gondolta. – És alig fél órával ezelőtt vad hallucinációim támadtak, zenekísérettel. Talán én veszítem el lassan a valóságérzetemet. Ramirez hadnagy még mindig térdelt. Mintha imádkozna. Vagy ez lenne a jel, amit Istentől vártam?

– Rendben van, Williams. – Az alezredes meglepődve hallotta saját hangját. – Magával megyek. De az embereim itt várnak a hajóján, amíg visszatérünk.

Nick fölkapta a szigonyt, és átszaladt a kormányállás másik oldalára, előkészíteni a búvárfelszerelést.

 

 

Carolnak és Troynak másodperceibe telt, míg fölfogták Nick hirtelen távozását.

– Ez fura volt – szólalt meg végül az újságírónő. – Mit gondol, mit felejtett el?

– Fogalmam sincs – vont vállat Troy. – De remélem, siet vissza. Nem hiszem, hogy sok időnk volna még a felszállásig. Akkor pedig ők mindenképpen kidobnak minket.

Carol egy pillanatig gondolkodott, aztán visszafordult a henger felé.

– Tudja, Troy, azok az arany valamik tényleg nagyon hasonlítanak a mi szigonyunkra. Azt mondta...

– Nem sikerült válaszolnom, angyalkám – szakította félbe Troy. – De igen, igaza van. Ugyanaz az anyag. Én is csak akkor értettem meg, amikor ma lejöttünk ide, hogy az a tárgy, amit az első merülésünkön találtunk, a Földnek szánt magvak csomagja volt. Ők talán próbálták már közölni velem, csak én nem értettem meg.

Carol csak bámult. Odasétált a hengerhez, és arcát a burkolatnak nyomta. Inkább üvegnek érezte, mint műanyagnak.

– Szóval igazam volt, mikor azt hittem, vastagabb és nehezebb lett... – mondta, legalább annyira magának, mint Troynak. – És abban a szigonyban jobb növények és állatok csírái vannak?

Troy válaszként csak bólintott.

Most valami mozgás kezdődött a hengerben. A folyadékszeleteket elválasztó, vékony hártyák drótszerűségeket növesztettek ki magukból, melyek körülfonták az arany tárgyakat. Carol betöltött a gépébe egy újabb diszket, aztán körbejárta a hengert, meg-megállva a jobb pozíciókban, lefotózva a folyamatot. Troy lenézett a karkötőjére.

– Semmi kétség, angyalkám. Az E.T.-k határozottan indulni készülnek. Azt hiszem, mennünk kéne.

– Várunk, ameddig tudunk – kiáltotta vissza Carol a helyiség másik végéből. – Ezek a fényképek felbecsülhetetlen értékűek lesznek. – Most már mindketten különös zajokat hallottak a falak mögül. Ezek nem voltak túl hangosak, mégis idegesítően hatottak rendszertelenségük és teljes idegenségük miatt. Troy nyugtalanul járkálva hallgatta őket. Carol odalepett hozzá. – Különben is – mondta Nick arra kért minket, itt várjuk meg.

– Hát ez remek – felelte Troy –, csak aztán ők is várjanak. – Tőle szokatlanul idegesnek látszott. – Nem akarok a fedélzeten lenni, mikor a fiúk itt hagyják a Földet.

– Ugyan már, Mr. Jefferson – szólt rá Carol hisz kettőnk közül maga a nyugodtabb természet. Csigavér! Az előbb épp maga mondta, hogy indulás előtt kiteszik a szűrünket. – Elhallgatott, és kutatva mérte végig Troyt. – Mit tud, amit én nem?

A férfi hátat fordított neki, és elindult a kijárat felé. Carol utánarohant, és megragadta a karját.

– Mi van, Troy? – kérdezte. – Mi a baj?

– Nézze, angyalkám – felelte a férfi, de nem nézett Carolra –, nekem is csak egy perce esett le a tantusz. Még mindig nem tudom pontosan, miről van szó. Remélem, nem követtem el egy rémesen nagy...

– Miről beszél? – szakította félbe Carol. – Egyetlen szavát sem értem.

– A Földnek szánt csomag – nyögte ki a férfi. – Emberi csírák is vannak benne. A fák, rovarok, füvek és madarak magvai mellett.

Carol Troy elé állt, próbálta megérteni, mi idegesíti a férfit ennyire.

– Amikor ők nagyon-nagyon régen egyszer már itt jártak – kezdte Troy, az aggodalomtól ráncokba gyűrődött arccal –, mintát vettek a különböző fajokból, és elvitték magukkal haza. Ott aztán genetikai módszerekkel tökéletesítették őket, és most végül elérkezett az idő, hogy visszatérjenek a Földre. A mintapéldányok közt emberek is voltak.

Carol szívverése fölgyorsult, amikor megértette, mit akar közölni Troy. Hát erről van szó – mondta magában. – Szuperemberek vannak a csomagban, amit találtunk. Nem csak jobb virágok és bogarak, de jobb emberek is. Carol első reakciója mégsem a rémület volt. Elfogta a kíváncsiság.

– Láthatom őket? – kérdezte izgatottan. Troy nem értette. – A szuperembereket, vagy tudom is én, hogy hívják őket... – magyarázta. – Láthatom őket?

Troy a fejét rázta.

– Hisz még csak apró zigóták, angyalkám. A kezében is milliárdnyinál több férne el. Semmit se látna.

Carolt azonban nem lehetett lebeszélni.

– De ezeknek a fickóknak olyan lenyűgöző technikai eszközeik vannak. Talán mégis... – Elhallgatott. – Egy pillanat, Troy! Emlékszik arra a répára a bázison? Holografikus kivetítés volt, és valahogyan a hajó adatbankjának információi alapján alkották meg.

Carol visszasétált Troy mellől a helyiség közepére. Fölemelte a karját, és fölnézett a kilenc méter magasban húzódó mennyezet felé.

– Ide figyeljetek, akárkik vagytok is! – szólalt meg jó hangosan. – Szeretnék valamit kérni tőletek. Mi vállaltuk a rizikót, hogy elhozzuk, ami nektek a javításokhoz kell. Legalább valami kis fizetséggel háláljátok meg! Szeretném látni, milyenek lehetünk majd egy napon...

A bal oldalon, nem messze a hengerrel összeköttetésben álló zömök masináktól két falrész félrecsúszott, egy folyosót tárva föl. A másik végén fény látszódott.

– Gyerünk! – kiáltotta oda Carol diadalmasan Troy-nak, aki már megint mosolygott, a nő magabiztosságát csodálva. – Nézzük meg, mit mutatnak nekünk ezek a szuperidegenek!

A rövid folyosó végén egy halványan kivilágított, négyszögletes szobát találtak, melynek egy-egy oldala hat méter lehetett. A szemközti falnál, a látványnak szürreális jelleget kölcsönző kék fényben fürödve nyolc gyermek állt a Föld sugárzó modellje körül. Ahogy Carol és Troy közeledtek, fölismerték, valójában nincs ott semmi, csupán a levegőbe eléjük kivetített képek bonyolult sorozatát látják. Minden részlete olyan aprólékosan lett azonban kidolgozva, hogy az ember el is felejtette, csupán egy hologram előtt áll.

A gyermekek négy-öt évesek voltak. Mindannyian csupán vékony, fehér ágyékkötőt viseltek, mely nemi szerveiket takarta. Négy közülük lány volt, négy pedig fiú. Kettő fekete, két kaukázusi, kék szemmel és szőke hajjal, két keleti, és az utolsó páros, szemmel láthatóan ikrek, mintha magukban egyesítették volna az emberiség minden válfaját. Carolnak egyből föltűnt a szemük. Mind a nyolc gyermeknek nagy, átható pillantású, fényes szeme volt, mely az előttük csillogó földgolyóra tapadt.

– E bolygó kontinensei – szólalt meg a fekete fiú – valamikor egyetlen hatalmas földtömeget alkottak, mely pólustól pólusig nyúlt. Relatív értelemben ez nem volt túl régen, mindössze kétszázmillió évvel ezelőtt. Azóta az egyes földtömegeket hátukon hordozó kéregdarabok mozgása teljesen átformálta a felszínt. Itt látható például, amint az indiai szubkontinens elválik az Antarktisztól, százmillió évvel ezelőtt, és megindul az óceánon át, míg végül össze nem ütközik Ázsiával. Ez az ütközés és az ezt követő kéregmozgások gyűrték föl a Himaláját, a bolygó legmagasabb hegyláncát, jelenlegi formájára.

A kisfiú beszéde közben a Föld elektronikus modellje előtte bemutatta az általa leírt változásokat.

– De vajon mi okozza a kéreglemezek és a földrészek egymáshoz viszonyított elmozdulását? – kérdezte a szőke hajú kislány.

– Pszt – súgta oda Carol Troynak. – Hogyhogy angolul beszélnek, és ismerik a bolygónk földrajzát?

Troy szinte csalódott pillantással mérte végig, és kezével körkörös mozdulatokat tett. Hát persze – jutott Carol eszébe máris földolgozták a diszkeket.

– ...és ez az aktivitás löki föl a kéreg alatt kavargó magmát. A földrészek így lökődnek el egymástól. Van még kérdés? – A fekete kisfiú mosolygott. Az előtte forgó modellre mutatott. – Ez fog történni a földrészekkel a következő ötvenmillió év során. Amerika tovább halad nyugat felé, eltávolodva Afrikától és Európától, az Atlantióceán területét sokszorosára növelve. A Perzsa-öböl teljesen bezárul, Ausztrália áthalad az Egyenlítőn, és csatlakozik Ázsiához. A Kaliforniai-félsziget és a Los Angeles körüli terület leszakad Észak-Amerikáról, és észak felé indul a Csendes-óceánban. Ötvenmillió év múlva érkezik meg az Aleut-szigetekhez.

A gyermekek lankadatlan figyelemmel nézték a változó Földet. Amikor a kontinensek mozgása abbamaradt, a keleti fiú kissé kijjebb lépett a csoportból.

– A Brian által most leírt földrészvándorlás jelenségét féltucatnyi más égitesten is megfigyeltük már, ezeknek felszínét nagyrészt folyadék borítja. Holnap Sherry részletesebben is elmagyarázza a bolygók belsejében egymásra ható erőket, melyek következtében a tengerfenék folytonos mozgásban van.

Egy őr kivetített képe jelent meg balról, eltávolította a földgolyót és még néhány azonosítatlan kelléket. A kisfiú türelmesen várt, míg elkészül, aztán folytatta:

– Most Darla és David megosztják velünk többnapi munkájuk eredményét. Ők szolgáltatják a zenét, míg Miranda és Justin előadják az általuk koreografált táncot.

A keverék ikrek izgatottan fordultak tanulótársaikhoz. A lány beszélt.

– Amikor először hallottunk a felnőttek szerelmi szokásairól, és a változásokról, melyeken a pubertás időszakában mindannyian átmegyünk, David és én megpróbáltuk elképzelni, milyen lehet fölfedezni magunkban egy minden eddig ismertnél erősebb, új vágyakozást. Kettőnk látomása egy rövid zenei kompozíció alakját öltötte, és egy táncét. Mi, ,A szerelem táncá”-nak neveztük el.

A két gyermek leült a csoporttól távolabb, szinte egész a kép szélén, és gyorsan mozgatni kezdték ujjaikat, mintha egy képzeletbeli írógépet kopogtatnának. Kellemes, fantáziadús, szintetizált dallam töltötte be a helyiséget. A szőke fiú és a keleti lány táncolni kezdtek a kör közepén. Először egymástól teljesen külön mozogtak, mintha tudatában sem lennének a másik jelenlétének, elmerültek saját tevékenységükben. A fiú letérdelt, és fölvett egy gyönyörű virágot: vörös és fehér színei reszkettek a holografikus képen. A lány tánc közben egy nagy, világoskék labdát pattogtatott. Egy idő után észrevette a fiút, és közeledni kezdett hozzá, félszegen odakínálva neki a labdát. Egy darabig egymásnak dobálták, de a fiút semmi más nem érdekelte, csak a játék.

Ez varázslat – gondolta Carol, miközben a gyermekek méltóságteljes, pontos lépésekkel táncoltak előtte. – Csodálatosan csinálják. De valami nincs rendben. Túl rendesek, túl zárkózottak. Hol a feszültség, a vetélkedés? Mindezek ellenére mélyen megindította a jelenet. A gyermekek együtt, csoportként léteztek, harmóniájukból látszott, mindent együtt csinálnak. Gesztusnyelvük nyílt volt, félelem nélküli. Semmiféle komplexus nem szabott gátat tanulási vágyuknak.

A tánc folytatódott. A zene elmélyült, ahogy a fiú lassan fölfigyelt partnerére, a lány pedig minden találkozásuk előtt földíszítette haját virágokkal. Mozgásuk is megváltozott, korábbi vidám ugrándozásuk finoman kétértelmű mozdulatoknak adta át a helyét, melyek fölébresztették és bizsergették bimbózó nemi vágyukat. A kis táncosok megérintették egymást, eltávolodtak, aztán ölelésben forrtak össze.

Carolt ez elbűvölte. Mennyivel más lehetett volna az életem – gondolta ha én is tudtam volna mindezt ötéves koromban. – Visszaemlékezett gazdag barátnőjére a focitáborban, Jessicára Laguna Beachből, akivel néhanapján azóta is találkozott. – Jessica mindenben elöl járt, mindig első akart lenni. Ő már lefeküdt fiúkkal, amikor nekem még meg sem kezdődött a vérzésem. És tessék, mi lett belőle. Három házasság, három válás, pedig még csak harminc éves.

Carol próbálta visszaterelni el-elkalandozó figyelmét a táncra. Hirtelen eszébe jutott a fényképezőgépe. Alig készített egy-két felvételt a gyermekekről, amikor a háta mögül zajt hallott. Nick közeledett a folyosón, és kezében a szigonyt hozta.

A férfi szóra nyitotta a száját, de Troy a szája elé rakta az ujját, és a táncolókra mutatott. Most megváltozott a tempó. A két keverék gyermek automatára állíthatta zeneszerszámait (mintha az előző dallamok közül ismételgetett volna néhányat, de egyre újabb hangszereket fölvonultatva, és egyre bonyolultabb hangfűzéssel), s csatlakozott a táncoló szőke fiúhoz és keleti lányhoz. Carol első benyomása az volt, most a pár és barátaik közti kapcsolatot mutatják be. Aztán Nick éles hangja megtörte a varázst.

– Mi a csuda folyik itt? – kérdezte. Amint megszólalt, az egész kivetített kép eltűnt. Az összes gyermek, a tánc, a zene, egyetlen pillanat alatt megszűnt létezni.

Carolt meglepte saját csalódottsága, sőt, haragja.

– Na, ezt szépen elintézted – jegyezte meg.

Nick társai komor arcára nézett.

– Jézusom – szólt, föltartva a bölcsőt –, micsoda fogadtatás! Én majd a nyakam töröm, hogy időben visszaérjek ezzel az átkozott izével, ti meg játsszátok a sértődöttet, amiért félbeszakítottam valami mozielőadást.

– Csak hogy tudja, Mr. Williams – felelte Carol –, amit mi néztünk, az nem egy közönséges mozielőadás volt. Azok a táncoló gyerekek ugyanahhoz a fajhoz tartoztak, amit a maga szigonya is tartalmaz. – Nick cinikus pillantást vetett felé. – Mondja el neki, Troy!

– Igaza van, professzor – erősítette meg a fekete férfi.

– Mindenre rájöttünk, amíg te fönt jártál. Az ott a kezedben a Földnek szánt csíracsomag. A benne lévő zigóták egy része a Carol által szuperembereknek nevezett lényeké. Ezek genetikailag továbbfejlesztett emberek, mindenben sokkal jobbak, mint te vagy én. Az imént látott srácok is közéjük tartoztak.

Nick szemmagasságba emelte a bölcsőt.

– Én magamtól is rájöttem, hogy ez az izé magvakkal van tele. De miféle emberi csírákról dumálsz itt össze? – Troyra pillantott. – Csak nem komolyan beszélsz?

Troy bólintott. Mindhárman feszülten figyelték a szigonyt. Carol néha még vissza-visszanézett oda, ahol az előbb a szupergyermekek képe látszott.

– Még mindig olyan valószínűtlen az egész – tette hozzá Nick –, de hát az utóbbi napok után...

– Szóval mit is felejtett el, Nick? – szakította félbe Carol.

– És miért hozta vissza a szigonyt? – Nicktől nem érkezett válasz. – Mellesleg – mosolyodott el az újságírónő –, lemaradt a legfantasztikusabb műsorról.

– A szigonyt felejtettem el – válaszolta végre Nick. – Eszembe jutott, míg a hengerben lebegő arany tárgyakat nézegettem, hogy hátha a mi nagy kincsleletünk is egy csíracsomag. És aggódni kezdtem a dologgal járó veszélyek miatt...

Hirtelen orgonamuzsika hangjai szakították félbe a beszélgetést; a dallam az elhagyott nagyobb helyiségből hömpölygött feléjük a folyosón át. Nick és Carol Troyra pillantott. A férfi a füléhez rakta a karkötőt, mintha belehallgatna, aztán széles vigyor ült ki a képére.

– Azt hiszem, ez volt az ötperces figyelmeztetés – mondta. – Legjobb lesz, ha hamarosan elhúzzuk a csíkot.

Sarkon fordultak, és visszasétáltak a folyosón át a hengert rejtő helyiségbe. Mikor odaértek, Carol és Troy döbbenten pillantott meg egy kék-fehér búvárruhás alakot a terem túlsó végében. A férfi áhítattal térdelt a henger előtt.

– Ó, igen – szólalt meg Nick ideges nevetéssel –, majd elfelejtettem. Winters alezredes is lejött velem...

 

 

Az alezredes egész jól érezte magát a vízben, annak ellenére, hogy már vagy öt éve nem merült le. Nick mellette tempózott, szájában Winters légzőkészülékének tartalékcsutorájával. Bármennyire sietett is Nick, tudta, az alezredes jóformán kezdőnek számít, így nem sürgette. De aztán, mikor az sokadszorra is megtagadta, hogy vele együtt beússzon a fénylő négyszögbe, megdühödött.

Még egy nagyot szívott a tartalékcsutorából, majd megragadta Winters vállát. Mutogatva elmagyarázta neki, hogy ő most keresztülúszik a műanyagburkon, vagy akármi van is a fény előtt, az alezredes pedig döntse el, követi-e vagy sem. Winters kelletlenül odanyújtotta Nicknek a kezét. Ő azonnal megfordult, és keresztülhúzta az alezredest az idegen űrhajót az óceántól elválasztó hártyán.

Winterst halálra rémítette sebes útja a csúszdán. Rövidesen beleszédült a pörgésbe, és így a medencében is meglehetősen nehezére esett a fölállás. Nick addigra már kiugrott a vízből, és izgatottan barátai keresésére indult volna.

– Nézze – szólt, mihelyt sikerült magára vonnia az alezredes figyelmét –, most pár percre egyedül hagyom. – A szoba túlsó végében nyíló ajtóra mutatott. – Azon a falon túl leszünk egy nagy, magas mennyezetű helyiségben. – Azzal elsietett, kezében a hajóról hozott különös aranytárggyal.

Winters egyedül maradt. Óvatosan kihúzódzkodott a medence peremére, és módszeresen a többi mellé rendezte levetett búvárfelszerelését. Körülnézett a szobában, fölfigyelve a fekete és fehér falrészek egyenetlenségeire. Ő is zavaróan közelinek érezte a mennyezetet. Most Williams szerint – gondolta – egy idegen űrhajó fedélzetén vagyok, amely útja közben megállt a Földön. Eddig azonban, eltekintve attól az ügyes kis bejárattól, amit nem volt időm alaposabban megvizsgálni, semmi nyomát nem látom földönkívüli eredetnek...

Következtetései logikájától eltelve megindult a szemközti fal felé, és kilépett a sötét folyosóra. Minden magabiztossága elpárolgott azonban, amint belépett a terembe, ahol a zöld folyadékban lebegő arany tárgyakkal teli, óriási henger állt. Fölnézett a magasban húzódó boltozatos katedrálismennyezetre. Aztán a hengerhez lépett.

Winters számára a kapcsolat Nick szigonya és a hengerben lebegő tárgyak közt első pillantásra világossá vált. Ezek újabb csíracsomagok lehetnek – gondolta amiket más világoknak szánnak. Kétméteres répákkal meg isten tudja még mikkel telepítik be a fél galaxist.

Az alezredes körbesétálta a hengert, mint egy alvajáró. Tudatában folyamatosan újra és újra lejátszódott az a jelenet, amint a pókszerű lény összezsugorodik, és beleugrik az arany szigonyba. Tehát igaz. Igaz, amit a tudósok beszélnek a csillagok közötti más életformák létezéséről.

– Egy pillanatra megtorpant, a falakból áradó különös zajokat hallgatta. – És mi csupán egy vagyunk Isten számos gyermeke közül.

Orgonamuzsika szólalt meg valahol a magasban, hasonló Carol „Csendes éj”-koncertjéhez, de a dallam más volt. Winterst a templomi zenékre emlékeztette. Ösztönösen cselekedett. Letérdelt a henger előtt, és kezét imára kulcsolta.

A zene betöltötte a termet. Winters gondolatban egy rövid liturgikus ének bevezetőjét hallotta, melyet tizennyolc éven át minden egyes vasárnap előadtak a columbusi presbiteriánus templomban. Lelki szemeivel ismét tizenhárom esztendősnek látta magát, Betty mellett ült a kórustagok díszes ruhájában. Rámosolygott a lányra, és együtt álltak föl.

Köszönjük az Úrnak az Ő áldásit.

A kórus elénekelte az első sort, és Winters agyát megtöltötték gyermekkorának emlékképei, amikor még ártatlan és mit sem sejtő közelségben élt atyai Istenével. Ez az Isten ott lakott az ágya fejénél a falban, házuk teteje fölött a levegőben, a Columbus egén lustán úszó, nyárdélutáni fellegekben. Őhozzá imádkozott nyolcéves korában, azért, nehogy apja megtudja, ő gyújtott tüzet a Smithék házával szemközti üres telken. Tízévesen aztán könnyezve tartotta ölében kimúlt spánieljét, és ugyanehhez a mindenható Istenhez könyörgött, fogadja be kutyája lelkét a mennyországba.

A húsvéti ünnepség előtti éjszakán, mikor a tizenegy éves Vernon először készült eljátszani Őt életének utolsó óráiban, maga után vonszolva a keresztet a Golgotára, nem bírt elaludni. Ahogy telt-múlt az idő, a fiú egyre jobban rettegett, hogy másnap el fogja felejteni szövegének valamennyi sorát. De tudta jól, mit kell tennie. Benyúlt a párnája alá, és elővette az Újtestamentumot, amelyet éjjel-nappal ott őrzött. Kinyitotta Máté evangéliumának 28. részénél, ahol azt írja: „...tegyetek tanítványokká minden népeket, megkeresztelvén őket...^[17]

Ennyi elég is volt. Akkor elmondott még egy imát, hogy álom jöjjön a szemére. Barátságos, atyai Istene varázslatos képeket küldött neki, melyeken elbűvölte a hallgatóságot a másnapi előadáson. Így megnyugodva Vernon végre elaludt.

Dicsérjük az Ő irgalmas tetteit.

A himnusz második sora csendült fülébe, és a kép átváltott a marylandi Annapolisra. Fiatalember volt immár, a Haditengerészeti Akadémia utolsó két évét végezte. Az agyát betöltő képek mind ugyanazon a helyen készültek, az egyetemi városrész központjában elhelyezkedő, gyönyörű kis protestáns kápolna előtt. Vagy kifelé sétált rajtuk, vagy befelé. Hóban, esőben és nyárutói melegben. Teljesíti ígéretét. Alkut kötött Istennel, valóságos üzletet: ha te megteszed ezt, én megteszem amazt. Többé már nem volt egyoldalú a kapcsolatuk. Az élet megtanította a fiatal indianai tengerészkadétot, hogy az Úrnak cserébe valamit föl kell ajánlani, ha azt akarja, Ő is segítsen neki.

Két éven át Vernon rendszeresen eljárt a kápolnába, legalább hetente kétszer. Igazából nem imádkozni járt oda, ő egy világi Istennel alkudozott, aki a New York Timest és a Wall Street Journalt olvassa. Elbeszélgettek. Vernon emlékeztette Őt, hogy a maga részéről szigorúan tartja a megállapodást, és megköszönte az Úrnak az együttműködést. Joanna Carr-ról azonban soha többé nem esett szó. Ő többé nem számított. Ez az egész ügy immár csak Vernon Winters kadétra és Istenre tartozott.

Mert Ő a mindenségnek pásztora.

Az alezredes öntudatlanul csaknem a padlóig hajolt, mikor fejében fölhangzott a himnusz harmadik sora. Nagyon is jól tudta, életének melyik állomása következik. Először Líbia partjai mentén találta magát, mikor azokkal a rettenetes szavakkal halált kívánt Kadhafi egész családjának. Isten úgy változott, ahogy Winters hadnagy komolyodott. Akkor épp valami trösztvezér volt, egy nagy nemzet elnöke, admirális, bíró; távoli alak, aki a nagy szükségben mégis mindig elérhető.

Elvesztette azonban mindent megbocsátó, jó természetét. Szigorúvá és ítélkezővé vált. Egy arab kislányt megölni sem ugyanaz persze, mint leégetni egy üres telket. Winters Istene most már minden tettéért külön felelősségre vonta őt. És voltak olyan súlyos bűnök, olyan rettenetes gaztettek, amik után az ember heteket, hónapokat, sőt, éveket tölthet arra várva, hogy Ő egyáltalán meghallgassa, amint kegyelemért könyörög.

Az alezredes emlékezetében újra lepergett az a jelenet, amikor a heverőn ülve feleségével együtt nézték a líbiai bombázás videóra vett híranyagát. Az asszony olyan büszke volt rá. A CBS híreinek minden adását fölvette, ami az észak-afrikai beavatkozással foglalkozott, aztán a hazatérését követő napon az egészet levetítette neki. Ekkor fogta föl Winters tettének teljes rettenetét. Amikor a kamera végigpásztázott az ő gépeiről elindított rakéták által végzett szörnyű pusztításon, hányingerrel küzdve kitántorgott a friss, éjszakai levegőre, egyedül, és napkeltéig kint kóborolt.

Őt kereste. A következő három évben még vagy tucatnyiszor végigcsinálta ezt, egész éjszakákat töltött sétával és imádkozással, s reménykedett benne, hogy Ő látja, hallja. Feje fölött a csillagok és a hold mindig elbűvölték. De azoktól nem nyerhetett bocsánatot, nyugalmat zaklatott lelkének.

Atya, Fiú s Szentlélek egymaga.

Így vált Vernon Winters számára Isten feketeséggé, űrré. Azokon a későbbi ritka alkalmakon, amikor imádkozni próbált, soha többé nem kapott semmiféle jelet. Csak sötétséget látott, ürességet. Eddig a pillanatig. Ahogy ott térdelt a henger előtt, fülében fölcsendült a doxológia utolsó sora, és ő imádkozni kezdett Istenhez, bocsássa meg kétkedését, vágyakozását Tiffani Thomas után, és életének egész céltalanságát. Lelki szemei előtt mintha fényrobbanás zajlott volna le. Isten beszélt hozzá! Végre jelet kapott!

Nem egészen az a jel volt, amire számított, nem annak bizonysága, hogy Ő megbocsátott, és elfogadta az alezredes bűnbánatát, de annál valami sokkal jobb. A fényrobbanás egy csillagból eredt, egy világméretű kemencéből, ahol hidrogénből héliumot sütnek. Amint fejében a kamera távolodni kezdett, bolygók tűntek föl előtte, egyiken-másikon az értelem nyomaival. A távolban újabb csillagok sorakoztak, s körülöttük újabb bolygók. Milliárdnyi csillag csak ebben a galaxisban, és akkor ott vannak a gigantikus űrökön túl a további csillagok és bolygók, s ez így megy tovább ember számára elképzelhetetlen távolságokig.

Winters teste beleremegett az örömbe, és szemét elárasztották a könnyek, amikor rádöbbent, Isten megválaszolta az imáit. És nem is egyszerűen csak azt közölte vele, hogy megbocsát. Nem, a mindenségnek ez a pásztora, aki egy fölfoghatatlanul hatalmas univerzum milliónyi világán öleli magához gyermekeként az öntudatra ébredt vegyületeket, aki valóban mindenható és mindenütt jelenlevő, túl is teljesítette az imában kérteket. Megmutatta Wintersnek a mindenben jelenlevő egységet. Ő nem csupán a Tejút galaxisának egyik spirálkarján elhelyezkedő, mindennapos kis sárga csillag jelentéktelen, kék bolygóját igazgatja. Az Ő hatalmas birodalmának minden atomja, minden elemi részecskéje kapcsolatban áll minden másikkal.

 

 

Miközben Nick Winters alezredes felé lépkedett, a falak mögül hallatszó hangok ereje és sűrűsége egyaránt növekedni kezdett. A henger túloldalán, az ellátógépek közelében kinyílt egy ajtó, és két, araszoló hernyó módra mozgó szőnyeg jelent meg. Őket két őr követte, aztán négy lánctalpas raklap. Ez utóbbiak építőanyagokat szállítottak. Az őrök két-két raklapot vezettek el különböző sarkokba, és mindkét oldalon megkezdték egy rögzítőpillér összeállítását a henger számára.

A két szőnyeg Nick elé állt a helyiség közepén. A keskenyebbik végükre emelkedtek, és testükkel az óceánra nyíló ablak felé hajoltak.

– Azt mondják, ideje mennünk – szólt Carol, amikor Troyjal Nick mellé érkezett.

– Értem én – felelte a férfi. – Csakhogy én még nem akarok menni. – Troyhoz fordult. – Van ezen a játékon egyáltalán X-gomb? – kérdezte. – Most ugyanis jó hasznát venném egy kis gondolkodási időnek.

Troy fölnevetett.

– Nem hiszem, hogy kaphatsz, professzor. És nem is lehet a játékot elmenteni vagy újrakezdeni.

Nick úgy meredt maga elé, mintha mélyen gondolkozna. A szőnyegek tovább hajlongtak.

– Gyerünk, Nick! – ragadta meg Carol a férfi karját.

– Menjünk, mielőtt még feldühödnek!

Nick hirtelen megindult az egyik szőnyeg felé, és odanyújtotta neki az arany bölcsőt.

– Tessék – mondta –, vidd ezt, és tedd a többi közé, a hengerbe, ahová tartozik!

A szőnyeg visszahúzódott, és tetejét jobbra-balra ingatta. Aztán két függőleges szélét összecsukta, és Nickre mutatott.

– Ezt a gesztust a karkötő nélkül is értem – jegyezte meg Troy. – A szőnyeg azt akarja, vidd vissza a szigonyt a hajódra.

Nick bólintott, aztán egy darabig csöndben maradt.

– Ez az egyetlen? – kérdezte Troyt, de a fekete férfi nem értette. – Ez az egyetlen Földnek szánt csíracsomag?

– Gondolom – felelte Troy pillanatnyi tétovázás után. Zavartan nézett Nickre.

Közben a szobában egyre nagyobb nyüzsgés támadt. Mikor Winters alezredes is csatlakozott a kis csoporthoz, az őrök és a raklapok már bőszen építkeztek a sarkokban, a falak mögül elmozdított berendezések nyikorgása hallatszott, az orgonamuzsika pedig egyre hangosabbá és fenyegetőbbé vált. Ráadásul a fejük fölött valami puha, hajlékony takaró nyílt szét, és lassan ereszkedni kezdett a hengerre. Winters alezredes leplezetlen csodálattal pillantott körül. Szíve még mindig ujjongott sorsának szerencsés alakulásán, így nem is igen figyelt a mellette zajló beszélgetésre.

– Muszáj ezt magukkal vinniük – mondta Nick komolyan Carolnak és Troynak. – Hát nem értitek? Most, hogy tudjuk, emberi csírák is vannak benne, még az eddiginél is fontosabb. A gyermekeink életéről van szó.

– De hiszen ők olyan gyönyörűek, olyan okosak voltak! – ellenkezett Carol. – Maga nem látta azt, amit mi. Nem hiszem el, hogy azok a gyermekek bárkit vagy bármit bántani tudnának.

– Nem akarják ők a pusztulásunkat – vitatkozott vele Nick. – Az egyszerűen megtörténik.

A szőnyegek ugrándozni kezdtek.

– Tudom, tudom – mondta Nick, és ismét feléjük nyújtotta a bölcsőt. – Azt akarjátok, hogy elmenjünk. De először, kérlek, hallgassatok meg! Mi segítettünk nektek, most én kérem a segítségeteket. Attól tartok, ami ebben a csomagban van, fölboríthatja bolygónk kényes egyensúlyát. Az eddigi fejlődésünk meglehetősen lassú volt, teli megtorpanásokkal. Majdnem ugyanannyi lépést tettünk meg visszafelé, mint előre. Akármi is van ebben, az fenyegeti a haladásunkat. Vagy egyszerűen meg is állítja.

A teremben a nyüzsgés továbbra sem csökkent. Nick szónoklata a türelmetlen szőnyegeknél látszólag semmiféle reakciót nem váltott ki. Ezek most felváltva megindultak a kijárat felé, majd visszatértek, arra az esetre, ha az ostoba emberek még mindig nem értenék meg az üzenetüket. Nick könyörgően pillantott Carolra. Az újságírónő visszanézett rá, és elmosolyodott. Pár másodperc elteltével a férfihoz lépett, és kézen fogta. Pillantásuk rövidke időre ismét találkozott, aztán Carol beszélni kezdett, és Nick új kifejezést vett észre az arcán, amely közeljárt már a csodálathoz.

– A helyzet az, hogy igaza van – fordult az újságírónő a két szőnyeghez. – Nem gondoltátok eléggé át a küldetésetek lehetséges következményeit. Előbb vagy utóbb az általatok hozott embriók és a bolygó őslakossága kapcsolatba kerülnek egymással, és máris kész a katasztrófa. Ha a csíracsomagot a szuperemberek fejlődésének korai szakaszában találják meg, a földiek szinte biztosan az elpusztítása mellett döntenek. De hogy is reagálhatnának másként? A fenyegetés valódi mértéke nem ismert előttük, ugyanakkor könnyen fölfogható, hogy egy szuperintelligencia által genetikailag kitenyésztett lény milyen problémákat okozhat a bolygó korábbi lakóinak.

Troy valamivel Nick és Carol mögött állt, figyelmesen hallgatva az újságírónő szavait. Körülötte folytatódtak a start előkészületei. Az őrök és a raklapok befejezték a rögzítőpillérek szerelését, melyek a felszálláskor kell majd megakadályozzák a hengerben föllépő esetleges vibrációkat. Az arany bölcsőket már nem lehetett látni, a takaró csaknem a padlóig leereszkedett.

– ...Szóval ha nem viszitek vissza magatokkal ezt a csomagot, hogy esetleg elhelyezzétek egy másik, értelmes élet nélküli bolygón, az csak fölösleges vérontást eredményezhet. Vagy a csíráitok pusztulnak el még teljes kifejlődésük előtt, vagy a hozzánk hasonló őslakosokat nyelik el, ha mindjárt meg nem ölik, a ti kitenyésztett szuperembereitek. Így végül minden áldozatos munkátok kárba vész.

Carol elhallgatott, és figyelte, ahogy furcsa kötelek nyúlnak elő a henger aljából és tetejéből, végigtekergőznek a levegőben, aztán a szoba sarkaiban fölállított pillérekhez rögzülnek. A szőnyegek egyre izgatottabbá váltak. A két őr befejezte a start előtti ellenőrzések felügyeletét. Hirtelen a négy ember felé fordultak, és megindultak előre.

Carol még jobban megszorította Nick kezét.

– Talán igaz, hogy a mi természetes fejlődésünk lassú, és egyáltalán nem kielégítő – folytatta, és a hangjába egyre több félelem vegyült, ahogy a rémisztő őrök mindinkább közeledtek. – És az is minden bizonnyal igaz, miszerint az ember, akár egyénként szemléljük, akár csoportként, követ el hibákat. Ám az elbíráláskor vegyétek figyelembe azt a tényt, hogy a minket eredményező folyamat maga is tökéletlen volt, de rendelkeztünk annyi előrelátással, vagy nevezhetitek akár szánalomnak is...

– Megállj! – ordított föl Troy. Kitépte a bölcsőt Nick kezéből, és egyenesen a fenyegetően közeledő őrök elé ugrott. Alig néhány centire volt csak két pörgő rúdtól, melyek végére vágóéleket illesztettek. – Megállj! – kiáltotta még egyszer. Csodálatos módon minden tevékenység leállt. A szőnyegek és az őrök megdermedtek, a falakból áradó zörejek elhallgattak, még az orgonamuzsika is elnémult.

– Mindannyiunk közül – folytatta hangosan, fejét hátrahajtva, szemét a magasba szegezve – én tudom a legtöbbet a küldetésetekről. És én is veszíthetem a legtöbbet, ha elálltok ettől a részétől. Mégis egyetértek a barátaimmal.

Troy levette a karkötőjét, aztán drámai mozdulattal mind azt, mind a bölcsőt beledugta az egyik őrbe. A keze mintha egy tál forró kenyértésztába merült volna. Elengedte a két tárgyat, és visszahúzta. Az őr nem mozdult. A karkötő és a bölcső ott maradt, ahová Troy dugta, a lény belsejében.

– Kezdettől fogva fölismertem, hogy a tőletek kapott karperec különleges erőkkel, tehetségekkel ruház föl, melyeknek azelőtt nyoma sem volt bennem. Semmi pontosabbat nem tudtam, mégis megértettem, ezt szánjátok jutalmamul a segítségemért. Arra gondoltam, végre, végre Troy Jeffersonból is lehet valaki ezen a világon.

Elsétált a bámuló Winters alezredes előtt, aki az eseményeket a keleti bölcsek nyugalmával szemlélte, s odaállt Nick és Carol mellé. A helyiségben teljes némaság uralkodott.

– Amikor a bátyám, Jamie meghalt – szólalt meg Troy ismét, halkabban –, megesküdtem, mindent megteszek azért, hogy emlékezetes nyom maradjon utánam a társadalom arcán. Két éven átjártam az országot, időm nagy részét álmodozással töltve. De minden álmom ugyanarra a végkifejletre jutott. Fölfedezek valami földrengetően új dolgot, és egyik napról a másikra gazdag, híres ember leszek.

Troy gyorsan megcsókolta Carolt, és rákacsintott.

– Szeretem, angyalkám – szólt. – És téged is, professzor. – Azzal sarkon fordult, és a letakart hengerhez lépett. – Amikor elmentem innen csütörtök délután, annyira izgatott voltam, alig bírtam magammal. Folyton azt hajtogattam: „A francba, Jefferson, itt a nagy alkalom. Te leszel az egész rohadt világ történetében a legfontosabb ember.”

Szünetet tartott.

– Ebben az utolsó három napban azonban megtanultam valami nagyon lényegeset – folytatta. – Valamit, ami legtöbbünknek soha eszébe se jut. Mégpedig, hogy a cél eléréséért vívott küzdelem fontosabb, mint a cél maga. A legértékesebb, amit az ember álmodozás, tervezés vagy munka,közben megtanul, nem pedig ezeknek az eredménye. Nektek is ezért kell most megtennetek, amire a barátaim kérnek benneteket.

Tudom, hogy ti, E.T.-k megpróbáltatok mindent megmagyarázni az utóbbi pár percben, a karkötőn keresztül, amit egy életre ajánlottatok föl nekem, arról, hogy a hazatelepített, új emberek csupán egy merészebb és csodálatosabb korba vezetnek át bennünket, primitív lényeket. Ez talán igaz. És abban is egyetértek, hogy elkelne nekünk egy kis segítség, mert tele vagyunk előítéletekkel, önzéssel és még egy sor más rossz tulajdonsággal. De nem helyes, ha egyszerűen az ölünkbe hullajtjátok a válaszokat a problémáinkra. Ha nem szenvedhetjük végig saját megjobbításunk folyamatát, ha nem magunk győzzük le saját gyengéinket, alapvető változás nem következhet be a természetünkben. Nem válunk igazán jobbakká. Csupán másodosztályú polgárok leszünk, az általatok elképzelt és megtervezett jövő közkatonái. Úgyhogy vigyétek vissza a tökéletes embereiteket, és hagyjátok, hogy a saját erőnkből jussunk valamire! Rászolgáltunk erre az esélyre.

Miután Troy befejezte, néhány másodpercig még semmi sem mozdult a helyiségben. Aztán a vele szemben álló őr oldalt lendült, és nekiiramodott. Troy támadásra számított, a lény azonban eltűnt a hengerhez legközelebbi kijáratban. Testén át még mindig látszott a karkötő és a bölcső.

– Jól van, csapat – rikoltotta Troy vidáman.

Nick és Carol összeölelkezett. Troy megfogta Winters alezredes kezét. Kilépve még egyszer megfordultak, és visszanéztek a teremre. Ekkor, utoljára, valamennyien saját emlékeik tükrében látták a helyiséget. Ismét fölhangzottak a zajok a falak mögött. A szőnyegek, raklapok és őrök lassan kisorjáztak a letakart henger melletti ajtón.

 

 

Még csak három-négy perce érhettek vissza a hajóra, amikor alattuk hirtelen kavarogni kezdett a víz. Mind a négyen furcsán csöndben voltak. Ramirez hadnagy csalódottan rótta a fedélzetet, hiába próbálva bárkiből is választ kicsiholni, mi történt lent, a víz alatt. Még Winters alezredes sem akart tudomást venni a jelenlétéről, kérdéseire csak a fejét rázta, vagy kurtán felelgetett.

Biztosra vették, az űrhajó indulni készül. Föl sem merült bennük, hogy esetleg odébb megy a közelükből, nem lódítva nyakon őket a felszállásakor keltett hullámokkal. A víz még néhány percen át kavargott. Mindannyian árgus szemekkel kutatták a jármű legapróbb nyomát.

– Nézzék! – kiáltott fel egyszerre izgatottan Winters alezredes, egy óriás, ezüst madárra mutatva, mely az alacsonyan álló reggeli naptól negyvenöt foknyira szárnyalt a magasba. Először csak lassan emelkedett, aztán gyorsulni kezdett.

Nick, Carol és Troy szorosan fogták egymás kezét, úgy nézték ezt a félelmetes látványt. Winters is odalepett hozzájuk. Fél perccel később az űrjármű eltűnt a felhők között. Semmiféle hangját nem hallották.

– Fantasztikus – mondta Winters alezredes.