2
AZT MONDTAD, sokat akarok, de ennek vége már... Most múlnak a percek...” Brenda előrehajolt, és lehalkította a magnót.
– Én vagyok az, Mr. Stubbs, esküszöm. Brenda Goldfine. Hát nem ismer meg? – Egy kék egyenruhát viselő öregembernek kiabált, aki egy kis, henger alakú toronyban üldögélt az út közepén. – Az ott a hátsó ülésen pedig Teresa Silver. Nem érzi túl jól magát. Kérem, nyissa már föl a sorompót, hadd menjünk be!
A biztonsági őr lekászálódott magas székéről, és lassan kisétált Nick vén Pontiacja elé. Fölírta a rendszámot egy jegyzettömbbe, aztán oDalepett a Brenda felőli ablakhoz.
– Na jó, most az egyszer, Brenda, de tudod, ez szabályellenes. Minden, Windsor Cove-ba érkező, este tíz utáni látogatót előre jelezni kell.
Az őr végre fölemelte a sorompót, és Nick behajtott a kocsijával.
– Ez a fickó az agyamra megy – mondta Brenda, közben nagyot pukkantva rágógumijával. – Krisztusom, az ember azt hinné, övé az egész kóceráj!
Nick hallott már Windsor Cove-ról. Vagy legalábbis olvasott róla. Egyszer, mikor a nagybátyjánál járt, a marylandi Potomacban, kezébe került a Town and Country magazin egy száma, abban talált egy cikket „Windsor Cove előkelőségeiről”. Most, miközben végighajtott Palm Beach legfelkapottabb negyedének telkei között, lenyűgözte a mindenütt hivalkodóan jelen levő gazdagság.
– Arra. Az Teresáék háza. – Brenda egy koloniál stílusú házra mutatott, az úttól úgy százméternyire.
Nick rákanyarodott a hosszú, félköríves kocsibejáróra, aztán leparkolt a bejárathoz vezető ösvény végén. Bámulatos egy építmény volt. Kétszintes, a homlokzatot hat, legalább hatméteres fehér oszlop díszítette, középütt pedig egy pazar ajtó, mely fölött az íves üvegablakra festve fehér kócsag repült a gyapjas felhőkkel teli kék égen.
Brenda a hátsó ülésre nézett, ahol eszméletlen barátnője hevert.
– Nézd, azt hiszem, jobb lesz, ha ezt én intézem. Megyek, beszélek Mrs. Silverrel, és elmondom neki, mi történt, meg mindent. Különben nyakig ülnél a szarban. Néha kitörnek belőle az előítéletei.
Mire Brenda az ajtóhoz ért, hogy becsöngessen, az már ki is nyílt. Egy vonzó nő jelent meg vörös selyemblúzban és divatos, bő szárú, fekete nadrágban. Nicknek eszébe jutott, biztos a biztonsági őr riasztotta. A beszélgetésből nem hallott sokat, de annyit látott, Teresa anyja kérdéseket tesz föl. Pár perc múlva Brendával együtt visszasétált az autóhoz.
– Nem is mondtad, hogy még mindig nincs magánál – hallotta Nick az asszony meglepően rekedt hangját. Valamilyen akcentus is kiérződött belőle, talán európai. – Tudod, Brenda, ez a legeslegutolsó alkalom, hogy veled elengedtem. Képtelen vagy vigyázni rá. Még abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán megpróbálod. – A hang mérges volt, mégsem bántó.
Nick kinyitotta az ajtót, és kiszállt a kocsiból.
– Ő az a fiú, akiről meséltem, Mrs. Silver – szólt Brenda.
– Ha ő nincs, Teresa talán még mindig a parton feküdne. Mrs. Silver a kezét nyújtotta. Nick elfogadta, bár kissé kényelmetlenül érezte magát. Fogalma sem volt, hogy kell kezet rázni egy nővel.
– Ezek szerint az adósa vagyok, fiatalember – mondta Mrs. Silver nyájasan. – Brenda azt mesélte, maga mindenféle rémségektől megmentette Teresát. – Az utcai lámpák fénye játékosan táncolt szoborszerű arcán. Keze puha volt, érzéki. Nicket finom parfümillat csapta meg, egészen egzotikus. Az asszony pillantása Nickébe kapcsolódott, rezzenetlenül, kíváncsian.
– Igen, hölgyem – felelte a fiú esetlenül. – Úgy értem, szóval, túl sokat ivott, én meg arra gondoltam, a többi srác, akikkel volt, kezdett már megszédülni. – Elhallgatott. Az asszony még mindig őt bámulta, méregette. Nick érezte, izgatottság vesz rajta erőt, de nem tudta, miért. – Valakinek segítenie kellett rajta, én meg épp ott voltam... – A hangja erőtlenül elhalt.
Mrs. Silver ismételten köszönetét mondott neki, aztán Brendához fordult.
– A mamád biztosan nagyon izgul már érted, kedvesem. Itt kint megvárjuk, míg hazaérsz. Villantsd föl egyszer a bejárat fölötti lámpát, hogy lássuk, minden rendben!
Brendán látszott, örömmel áll odébb. Elsietett a legközelebbi, körülbelül százméternyire álló ház felé.
Csöndben figyelték a távolodó tizenhat éves lányt, mint tűnik el az éjszakában. Nick azon kapta magát, hogy lopva Mrs. Silver arcára pillantgat. Kezdett rádöbbenni, mit érez, és ez még idegesebbé tette. Jézusom, de gyönyörű nő! És fiatal. Hogy lehetne ennek a lánynak az anyja? Még mindig zavaros gondolataival birkózott, amikor meglátta a távolban felvillanni a fényt.
– Jó – szólt az asszony, és mosolyogva Nick felé fordult –, Brenda hazaért. Most akkor térjünk rá Teresára. – Egy pillanatra elhallgatott, aztán felnevetett. – Ó, majdnem elfelejtettem! Még be se mutatkoztunk egymásnak. Teresa anyja vagyok, Monica Silver.
– Én pedig Nick Williams – válaszolta a fiú.
Az asszony sötét szeme már megint őt kutatta. A táncoló fények bizonytalanná tették arckifejezését. Az egyik pillanatban olyan volt, mint egy manó, a következőben, mint a végzet asszonya, aztán pedig, mint egy egyszerű Palm Beach-i társasági hölgy. Vagy az egész csupán Nick képzeletében játszódott le? Nem állta tovább az asszony pillantását. Érezte, hogy elpirul, és elfordította a tekintetét.
– A partról is magam cipeltem el a parkolóig – szólalt meg hirtelen, miközben a kocsi hátsó ajtajához lépett, és kinyitotta. Teresa addig annak támaszkodott, így most kis híján kiesett. De meg se moccant. Nick elkapta, aztán a lány karját a nyaka köré kanyarította. – Úgyhogy szívesen beviszem a házba. Már hozzászoktam.
Szó nélkül sétáltak vissza az ösvényen a házhoz. Monica Silver haladt elöl. Nick figyelte az előtte lépkedő asszonyt. Könnyedén mozgott, mint egy táncos, tartása szinte tökéletes volt. Fekete haját hátul kontyba fogta. Nagyon hosszú lehet – gondolta a fiú örömmel, és maga elé képzelte, amint vízesésként leomlik az asszony gyönyörű hátán.
Meleg, párás Palm Beach-i este volt. Nick megizzadt, mire a bejárathoz ért.
– Megtenne nekem még egy szívességet? – kérdezte Mrs. Silver. – Fölvinné a szobájába? A férjem nincs itthon, és a személyzet is lefeküdt már. Azt pedig komolyan kétlem, hogy a leányzó a közeli jövőben képes lenne megmászni a lépcsőket, még ha én segítek is neki.
Nick követte hát Mrs. Silver utasításait, végigcipelte Teresát az előcsarnokon, be a nappaliba, föl néhány lépcsőn az első pihenőig, aztán a bal oldali lépcsősoron föl az emeletre, végül be a lány hálószobájába. Hatalmas volt. A szobában egy óriási baldachinos ágy állt, egy nagyképernyős tévé egész szekrénynyi videokazettával, valamint egy akkora erősítő, amit akármelyik rockbanda örömmel elfogadott volna. A falak tele Bruce Springsteen-poszterekkel és fotókkal. Nick gyengéden lefektette Teresát az ágyra.
– Köszönöm – mormolta a lány, jelezve, hogy legalább félig-meddig öntudatánál van. Anyja föléje hajolt, és megcsókolta.
Nick egyedül hagyta őket, és visszament a földszintre, a nappaliba. El sem tudta hinni, hogy valaki egy efféle házban éljen. Hisz a nappali egyedül hatalmasabb volt, mint az ő szülőháza Falls Churchben. Végigjárta a helyiséget. A falakon eredeti festmények lógtak, a mennyezetről kristálycsillárok, az asztalokon és a falmélyedésekben pedig mindenféle műtárgyak sorakoztak. Ez már túl sok volt neki. Egész beleszédült.
Vállán egy kéz érintését érezte, és önkéntelenül összerándult.
– Te jó ég, maga aztán ijedős! – korholta Monica Silver.
– Csak én vagyok az.
Nick megfordult, és ránézett. Vajon csak képzelődik, vagy tényleg megfésülködött, és újrasminkelte magát ez alatt a néhány másodperc alatt? Először látta őt teljes megvilágításban. A leggyönyörűbb asszony volt, akivel életében találkozott. A lélegzete is elakadt, és úgy érezte, szédül. Odakint a sötétben nem láthatta a bőrét. Most azonban le sem tudta venni a szemét az asszony meztelen karjáról, elegáns vonalú nyakáról. A bőre olyan sima volt, mint az elefántcsont. Leküzdhetetlen vágya támadt, hogy megérintse. Vigyázz magadra, Williams – figyelmeztette egy belső hang ha nem akarsz botrányt! Megpróbálta lecsillapítani magát.
De semmi sem használt. Képtelen volt levenni szemét az asszonyról. Az közben valamit mondott neki. Valamit kérdezett. Ő nem is hallotta, annyira megszédítették a történtek, hogy egyáltalán itt lehet. Az asszony valahová vezette a házban. Nick képzelete elszabadult. Végül egy kis szobába jutottak, és az asszony leültette őt egy asztal mellé.
– A legkevesebb, amit tehetek – mondta –, hogy valamivel meghálálom Teresa megmentését. Biztos éhes lehet. A ma esti partiról maradt pár finom falat.
Nick a konyha melletti étkezősarokban ült. Baloldalt egy ajtó vezetett ki a teraszra, és azon túl a kertbe. A hatalmas úszómedence körül még égtek a lámpák. Látta a virágzó rózsákkal, nyugágyakkal, színes ernyőkkel, csavart lábú, fehér kovácsoltvas asztalokkal teli parkot – és el se bírta hinni, hogy ez mind igaz. Mintha egy másik világba került volna, mely csak a könyvek lapjain és a mozivásznon létezik.
Monica Silver telerakta az asztalt ennivalóval. Füstölt lazacot, hagymát, kapribogyót, krémsajtokat, két különböző fajta kenyeret szedett elő, plusz egy tálban még egy másikféle halat is, amit Nick nem ismert föl.
– Ez marinírozott hering – mondta az asszony mosolyogva, mikor észrevette a fiú értetlen arckifejezését. A kezébe nyomott egy borospoharat. Nick elvette, és akaratlanul is egyenest az asszony szemébe nézett. Azonnal megbénult. Gyengének, erőtlennek érezte magát, mintha az a két boszorkányos, mélybarna szem lassan beszippantaná saját birodalmába, a gazdagság, luxus és szépség világába. Térde összekoccant, szíve vadul kalapált, és érezte, hogy ujjai bizseregni kezdenek.
Az asszony fehérbort töltött a poharába, aztán a sajátjába is.
– Remek burgundi, Clos des Mouches – szólt, finoman koccintva Nickkel. – És most egy pohárköszöntőt!
Csak úgy sugárzott. Nicket teljesen elbűvölte.
– A boldogságra! – mondta.
Több mint három órán át beszélgettek. Nick megtudta, hogy Monica Silver Franciaországban nőtt fel, apja egy kis, megélhetéséért küzdő szűcsmester volt Párizsban, és hogy férjét, Aaront (a nagy montreali szőrmekereskedők legnagyobbikát) a boltjukban ismerte meg. Tizenhét évesen a férfi viharos udvarlása levette a lábáról. Mr. Silver találkozásuk után alig hét nappal megkérte a kezét, és ő rögtön elfogadta, annak ellenére, hogy jövendőbelije húsz évvel idősebb volt nála. Montrealba költözött, és még be sem töltötte a tizennyolcat, amikor megtartották az esküvőt. Teresa kilenc hónappal később született.
Nick elmesélte, hogy harmadéves a Harvardon, angol-francia szakra jár, és ha megszerzi a bölcsészdiplomát, jogot fog tanulni, vagy valami mást, de mindenképpen elvégez még egy iskolát. Amint az asszony ezt meghallotta, átváltott saját anyanyelvére. A neve így hangzott: Monique. Nick nem értette ugyan minden szavát, de ez nem számított. A velejét fölfogta. Drámai hangsúlyozása és az idegen nyelv csupán tovább fokozta szépségének és a bornak kábító hatását.
Időről időre Nick is megpróbálkozott a franciával. Szokásos zavarát nyomtalanul elsöpörte a hely és egyre szorosabbra fonódó kapcsolatuk varázsa. Hibáin együtt nevettek. Az asszony kedvesen kijavította, eleinte mindig hozzátéve: „mais vous parlez francais tres bien”. Később, ahogy társalgásuk személyesebbé vált (Nick arról beszélt, milyen nézet-eltérései támadtak az apjával; Monique pedig hangosan elgondolkodott azon, mit tehet egy anya a tizenéves lányával, ha nem akarja, hogy a saját kárán tanuljon), áttért a tegező „tu” formára. Ez tovább csökkentette a távolságot kettejük között. És csak beszéltek, beszéltek hajnalig.
Monique Párizsról mesélt, az utcák, a bisztrók, a múzeumok, a történelem romantikájáról. Nick mindent élénken maga elé képzelt, és szinte ott érezte magát a fény városában. Az asszony mesélt gyermekkori álmairól, arról, hogy egyszer majd ő is gazdag lesz... A fiú némán, elbűvölten hallgatta, arcán angyali mosollyal. Végül aztán Monique közölte vele, hogy ideje mennie, mert neki korán reggel teniszórája lesz. Három óra is elmúlt már akkor. Nick kifelé menet elnézést kért az alkalmatlankodásért. Az asszony nevetett, és azt mondta, ő remekül szórakozott. Az ajtóban aztán előrehajolt, és arcon csókolta a fiút. Nick szíve majd kiugrott a helyéből, mikor azok az ajkak hozzáértek.
– Aztán hívj majd föl! – búcsúzott az asszony játékosan mosolyogva, és becsukta az ajtót a fiú mögött.
Nick még legalább harminc órán át csak Monique-ra tudott gondolni. Képzeletben vele beszélgetett egész nap, álmaiban pedig a szeretője lett. Fölhívta egyszer, kétszer, háromszor, de mindannyiszor csak az üzenetrögzítője válaszolt. Harmadszorra megadta a telefonszámát és a címét, azzal, hogy az asszony hívja vissza, ha az ideje engedi.
A Silverék Palm Beach-i villájában töltött éjszaka utáni második napon, dél felé, már kezdett lehiggadni, és rádöbbent, semmi értelme egy mindössze egyszer látott nő fantáziaképét imádni. Különösen, ha az a nő másnak a felesége. Délután kiment a partra röplabdázni néhány főiskolással, akikkel még a Floridába érkezése utáni első napokon találkozott. Éppen ászt szerváit, amikor mintha valaki a nevén szólította volna; érdes, akcentussal beszélő hang volt, teljességgel összetéveszthetetlen.
Egy pillanatra azt hitte, álmodik. A homokon, alig tízméternyire tőle ott állt Monique. Élénkvörös-fehér csíkos bikinit viselt, hosszú, fekete haja kibontva omlott végig a hátán, és majdnem a derekáig ért. A játék abbamaradt. A barátai füttyögni kezdtek. Ő odasétált az asszonyhoz, halántéka lüktetett, lélegzete kétségbeesve kereste a kiutat összeszoruló mellkasából. Monique elmosolyodott, és karját a fiú karjába fűzte. Elmagyarázta, hogy Teresát hozta be Fort Lauderdale-be valami középiskolai összejövetelre, és ha már ilyen forróság volt...
Végigsétáltak a parton, és beszélgettek, míg a nap le nem nyugodott a bérlakásokkal teli toronyházak mögött. Tudomást sem vettek a körülöttük rajzó fiatalokról. A langyos hullámok finoman cirógatták lábukat. Monique ragaszkodott hozzá, hogy Nick lakásán vacsorázzanak, így aztán elugrottak vásárolni; vettek tonhalat, paradicsomot, hagymát és majonézt szendvicsrevalónak. Ezeken kívül hideg sörből és burgonyasziromból állt még a lakoma. Deszszertként pedig szeretkeztek. Nick már az első csóknál kis híján elélvezett, és vágyakozásában ügyetlenül próbálta az asszonyt kihámozni a bikinijéből. Monique lelassította, gyengéden rámosolygott, szépen összehajtotta a levett fürdőruhát és köntöst (a fiú eközben már majd megőrült), s csak aztán feküdt mellé az ágyra. Mikor meztelenül csókolózni kezdtek, Nicket végképp hatalmába kerítette a vágy. Durván Monique-ra hengeredett, aztán tekergetni kezdte a csípőjét. Az asszony először egy kicsit megijedt, aztán igyekezett valamelyest lecsillapítani a fiút, végül finoman magába vezette.
Monique teste szinte maga volt a tökély. Gyönyörű, telt, peckesen álló mellek (kicsit meg lettek emelve, miután befejezte Teresa szoptatását, de ez Nicket, ha tudja, sem érdekli most), karcsú derék, gömbölyű, nőies fenék (nem az a fiús forma, ami a sovány nőkre jellemző), feszes, izmos, tornával edzett combok. De a bőre volt az, csodálatos, elefántcsont bőre, ami a fiút az őrületbe kergette. Olyan selymesnek és puhának érezte!
Szájuk tökéletesen illett egymáshoz. Nicknek két nővel volt addig dolga, először egy drága prostival, akit karácsonyi ajándéknak kapott, mikor a Harvard úszócsapata rájött, hogy elsőéves egyetemista létére még mindig szűz, másodszorra pedig Jennifer Barnesszal a Radcliffe-ről, akivel második éve nagy részében együtt járt. Jennifer-rel csókolózás közben mindig összekoccant a foguk. Nem ez volt azonban az egyetlen nehézség a kapcsolatukban. A lány orvosnak készült, így a szexhez is jóformán klinikai szempontból közelített. Méreteket, időtartamokat és gyakoriságokat jegyzett föl, sőt, még a kilövellt anyag mennyiségét is. Három „tervszerű együttlét” után Nick úgy döntött, ez így nem éri meg.
Fölsóhajtott, amikor Monique-ba hatolt. Mindketten tudták, hamar vége lesz. Tíz másodperccel később Nick fölért a csúcsra, aztán elkezdett visszahúzódni. Monique azonban biztos kézzel megragadta a fenekét, nem engedte menekülni, aztán ügyesen odébb gördítette, hogy ő kerüljön fölülre. Nickből már minden erő elszállt. Eddigi csekély tapasztalata szerint az ejakulációt mindig visszahúzódás követte. Nem tudta, mit akar Monique. Az asszony lassan, magában egy klasszikus zenedarabot dudorászva himbálózott rajta előre-hátra, miközben hüvelyének fala erősen szorította az ő elernyedt péniszét. Pár perc után körkörös mozgásba kezdett a medencéjével, egyre szaggatottabban lélegzett, és Nick legnagyobb meglepetésére érezte, hogy ismét megmerevedik. Az asszony szeme lecsukódott, ringásának ritmusa gyorsulni kezdett, egy-egy mozdulatára a fiúba kisebb fájdalom hasított. Nick most már megint úgy istenigazából izgalomba jött, és immár maga is besegített, lazán követve Monique mozdulatait.
Az asszony előredőlt, csukott szemmel összpontosítva, de közben mosolyogva, az orgazmusára készült. Azt is örömmel érezte, hogy Nick ismét föltámadt. Tökéletesen időzítve (biztosan uralva a helyzetet) puhán lenyúlt, és ingerelni kezdte a fiú mellbimbóit, kézmozdulatait összehangolva csípője ringásával. Nicknek sosem nyúltak még a melléhez szeretkezés közben, így a dolog először megdöbbentette. A benne feléledő izgalom azonban minden gátat elsodort. Az asszony gyorsított az iramon, még meg is csipkedte, mikor észrevette (és megérezte) reakcióit. Amikor az örömteli megkönnyebbülés hullámai döntötték Monique-ot, Nickből egy hangos, artikulátlan kiáltás tört elő, és negyedórán belül másodszor is elélvezett. A gyönyör e pillanatában teljesen megfeledkezett magáról, állati hangon nyüszített, és a fáradt kielégültség ellenállhatatlan rángásai futottak végig testén.
Zajos, önfeledt produkciója utólag kissé zavarba ejtette, de Monique gyengéd utójátéka biztosította róla, hogy minden rendben. Az asszony benézett a szekrénybe, elővette a fiú három fehér ingének egyikét, és fölhúzta. Alja majdnem a térdéig ért (Monique csupán 168 centi volt, míg Nick majdnem 190), és tökéletesen úgy nézett ki, mint egy utcagyerek, a csibészes mosolyával, hosszú hajával, férfiingbe öltözötten. Nick szavalni kezdte, mennyire szereti, de ő hozzá lépett, és ujját a fiú ajkára nyomta. Aztán gyöngéden megcsókolta, azt mondta, még föl kell szednie Teresát, alig egy percre beugrott a zuhanyzóba, utána fölöltözött, még egyszer megcsókolta a fiút, és kisétált az ajtón. Nick egész idő alatt meg se mozdult. Mikor egyedül maradt, elégedetten elszenderedett. Nem álmodott.
A következő nyolc napban a világ tetején érezte magát. Mindennap találkozott Monique-kal, legtöbbször a Palm Beach-i villában, de néha nagybátyja lakásában is. Ha csak tehették, szeretkeztek, és mindig egy kicsit másképp. Monique tele volt meglepetésekkel. Másodjára például, amikor Nick elment hozzá, az asszonyra a ház mögött talált rá, meztelenül úszkált a medencében. Azt mondta, a személyzetnek szabadnapot adott. Perceken belül már a füvön hengergőztek.
Viszonyuk nyelve a francia volt. Monique megtanította az ételek és a borok nevére. Megosztották minden tudásukat a francia irodalomról. Egy szenvedélyes éjszakán szeretkezés előtt is, után is André Gide La Symphonie Pastorale[7]-járól vitatkoztak. Monique védelmébe vette a lelkészt, és nevetett, amikor Nick egyre a vak Gertrude ártatlansága mellett ágált. Egy másik estén az asszony ráerőltetett egy fekete mindenszentek napi maszkot, és egy fehér, testhezálló ruhát. Így kellett végigennie a szokásos francia vacsorát, aztán előjátékként Jean Genet Le Balcon[8]-jából olvastak föl.
És múltak a napok, mindegyik a szerelem mágiájába burkolózva. Egyszer, amikor Nick a villába érkezett, Monique bámulatos bundába öltözve fogadta: földig érő alaszkaifóka-prém kabát volt, kékróka gallérral és hajtókával, s az ujjakon is hasonló csíkok futottak végig a válltól a csuklóig. Ennél puhábbat Nick még életében nem érintett, még az asszony ingerlő bőre sem ért fel vele. Játékos kedvű szeretője a lehető legnagyobb fokozatra állította a légkondicionálót, hogy fölvehesse kedvenc bundáját. Alatta persze semmit sem viselt. Aznap este szeretkezés után föladta Nickre férje egyik hódbundáját, de a kérdésre, hogy mit keres egy Palm Beach-i házban ennyi prém, egyszerűen csak annyit válaszolt: „Ezzel foglalkozunk, úgyhogy valamit tudnunk kell mutatni a barátainknak és ismerőseinknek, ha érdeklődnek.”
A fiú minden egyes találkozásukkor egyre hevesebben bizonygatta szerelmét. Monique szokásos, je t’aime”-jével válaszolt, de Nick jövőt firtató kérdéseire sosem felelt. A Mr. Silverhez fűződő viszonyát sem volt hajlandó taglalni, csupán annyit mondott, a férje a munkájába szerelmes, és az év nagy részét Montrealban tölti. A Palm Beach-i házat leginkább Monique kedvéért vette meg, mert ő nem szerette a hideget, és élénkebb társasági életre vágyott, mint a montreali. Az asszony rendszerint karácsonytól húsvétig lakott itt; Teresa pedig (akinek tavaszi szünete nemrég véget ért, s visszautazott előkelő kanadai magániskolájába), amilyen gyakran csak tudott, lelátogatott az anyjához.
Monique rövid, tömör válaszokat adott, ha a fiú jelenlegi életéről kérdezte. Szívesen mesélt azonban párizsi gyermekkoráról. Férjére sose mondott rosszat, a házaséletükre sem panaszkodott. Mégis kijelentette, hogy Nick mellett élte át élete legboldogabb napjait. Néha a barátairól is beszélt, de a fiú látni nem láthatta őket. Mindig egyedül voltak.
Egy nap az asszony érte jött a Cadillacjén, és elmentek Key Largora, hogy a fiú könnyűbúvárkodhasson egy kicsit a Pennekamp Üdülőpark zátonyos vizében. Mint mindig, Monique most is viselte a jegygyűrűjét. Ezen a napon Nick megfogadta, kicsikar valami választ a jövőre nézve, így aztán különösen dühítette a gyűrű állandó jelenléte. Megkérte az asszonyt, hogy vegye le. Ő udvariasan visszautasította, aztán, amikor Nick csak nem hagyta annyiban, fölmérgesedett. Megállította a kocsit az autópálya szélén, a szigetektől északra elterülő mocsárvidék mentén, és kikapcsolta a motort.
– Nézd, én férjnél vagyok, ez tény – mondta határozottan –, és ha leveszem a gyűrűt, akkor sem változik meg semmi. Szeretlek, semmi kétség, de te kezdettől fogva megértetted a helyzetemet. Ha többé nem bírod elviselni, akkor talán hagyjuk abba az egészet.
Nicket megdöbbentette ez a kifakadás. A gondolat, hogy Monique elhagyhatja őt, megrémítette. Bocsánatot kért, és újra szerelmet vallott. Szenvedélyesen csókolgatni kezdte az asszonyt, aztán hátravetődött a hátsó ülésre. Most rögtön az övé kell legyen, közölte vele. Monique kissé kelletlenül mászott hátra hozzá, aztán szeretkeztek egyet a Cadillac hátsó ülésén. A nap további részében az asszony csöndes volt, elgondolkodó.
Pénteken, pontosan egy héttel első találkozásuk után, Monique elvitte Nicket egy szabóhoz, mert másnapra elegáns vacsorát rendezett néhány barátja számára. Hát végre együtt mutatkozik majd vele. És – gondolta a fiú most aztán beszélnie kell a jövőnkről. Nicknek hétfő reggelre Bostonban kellett lennie, szülei pedig már szombat éjjelre várták Falls Churchbe, de azzal nyugtatta magát, hogy majd egész álló nap vezet (és egész éjszaka is, ha kell, ennyire fűtötte a Monique iránt érzett szerelme), nehogy lekésse a hétfő reggeli órákat.
Reményekkel és álmokkal teli érkezett a Silver-villába szombat este. Elegánsan festett nyári szmokingjában, és a Monique-ot köszöntő mosolya is díjat érdemelt volna. Bár az inas ott állt az ajtóban, azért átadott az asszonynak egy csokor vörös rózsát, megcsókolta, és elmondta neki, szereti.
– Hát persze – fogadta Monique könnyedén –, mint itt mindenki. – Bevezette a házba, és bemutatta a négy hasonlóan korán érkezőnek, mint „a fiatalember, aki egyik nap megmentette Teresét Lauderdale-ben”. Aztán kimentette magát. Nick később tudta meg, ez szokása volt; néhány közeli barátját korábbra hívta, hétköznapi öltözékben fogadva őket, hogy aztán úgy egy órával később, amikor már mindenki megérkezett, nagy belépővel jelenjen meg ismét. Monique méltóságteljesen sétált föl a lépcsőkön, és a fiú szeme félreérthetetlenül imádó pillantással kísérte.
– Hát nem csodálatos? – kérdezte tőle egy ötvenes, petyhüdt, barna bőrű férfi, és egy martinit nyújtott oda neki. A neve Clayton volt. – Egyszer egy egész hétvégét töltöttem vele a jachtjukon, míg Aaron Montrealban dolgozott.
Azt hittem, egy kis félrelépéshez kellek neki. – Fölnevetett.
– De tévedtem. Egyszerűen csak társaságra vágyott, és én tudtam beszélgetni Franciaországról és Európáról. Jöjjön velem – azzal karját Nickébe fűzte hadd mutassam be a korábbra hívott csapat többi tagjának!
Minden vendég roppant udvariasan bánt vele, de őt aggasztották a Monique-kal kapcsolatos kérdések. Elvégre ha valakinek egyáltalán nyilatkoznia kellett a kapcsolatukról, az az asszony volt. Így aztán udvariasan, de tartózkodón válaszolgatott, nem bocsátkozva részletekbe.
A bárnál az egyik nő, aki valami Jane-ként mutatkozott be, azt állította, ő Monica legrégebbi barátnője Palm Beach-ben. (Mind Monicának hívták, Nick azonban el sem tudott volna képzelni más nevet, mint Monique. Elgondolkodott, vajon tudják-e, mi folyik köztük, az asszony elmondta-e.) Jane a harmincas évei végén járt, kövér volt, a hangja rekedtes; sokat ivott, és egyik cigarettáról a másikra gyújtott. Valamikor egészen csinos lehetett, de a túlzásba vitt élvezetek idő előtt elhasználták. Azok közé tartozott, akik beszélgetés közben folyton meg-megérintik partnerüket. Nicket ez idegesítette.
Lassan megérkezett a többi vendég is. Jane és Clayton (pontosabban Clayton Poindexter III, Newportból, illetve most épp Palm Beachből. Mikor Nick megkérdezte tőle, mivel foglalkozik, azt felelte, „SEÉF”. A fiúnak persze fogalma sem volt, ez mit jelenthet. Clayton nevetve magyarázta el: „SEÉF, azaz Semmi Emberi Ésszel Fölfogható – ezzel takarózik minden ingyenélő”.), úgy tűnt, magukhoz ragadják a házigazda szerepét Monique távollétében. Bemutatták mindenkinek. Nick a Silver-villában eltöltött első óra során megivott három-négy martinit, és legalább hétszer töviről hegyire elmesélte Teresa esetét.
Kezdett erősen becsípni. Az egyik szolga által odakínált tálcáról levett egy újabb martinit, és közben félhangosan dudorászott. A szesz följavította a hangulatát, egyre kellemesebben, vidámabban érezte magát. Épp a teraszon beszélgetett Monique lovaglótársával, egy Anne nevű, csinos, huszonéves nővel, amikor a nappaliból tétova taps hangzott fel.
– Ez Monica – mondta Anne. – Menjünk, nézzük meg!
Silverék koloniál stílusú rezidenciájának lépcsőházában a nappali padlójánál talán kétméternyivel magasabban következett egy pihenő; a lépcsősor ott kettévált, és két külön úton folytatódott az emelet felé. Monique a pihenőn állt, a tapsokat köszöngetve; egyszerű, tengerészkék, kötött ruhát viselt, amit mintha egyenesen tökéletes testére szabtak volna. A háta mélyen kivágott volt, a dekoltázs csaknem addig ért, ameddig gyönyörű haja (körbe is fordult, hogy mindent megmutasson a nagyjából negyventagú vendégseregnek), elöl pedig két keskeny anyagdarab futott le a vállától a derekáig, illendően elfedve ugyan a melleket, de azért rengeteg bámulnivalót szabadon hagyva. Királynője látványától elbűvölve Nick kissé tán túlságosan is hangos ujjongásba kezdett:
– Bravó! Bravó!
Monique azonban, mintha nem is hallaná, megfordult, és a lépcső teteje felé nézett.
Nicknek legalább egy percébe tellett, mire rájött, mit is lát. Egy férfi – egy előkelő kinézetű, koraötvenes férfi, rajta minőségi, sárgásbarna szmoking, kisujján pedig egy képtelenül hatalmas zafírgyűrű – jött le a lépcsőn, és átölelte Monique derekát. Az asszony lábujjhegyre állt, és megcsókolta. A férfi elmosolyodott, és intett az udvariasan tapsoló társaságnak. Együtt sétáltak le aztán a nappaliba.
Ki ez? – kérdezte magától Nick, és a válasz még az elfogyasztott ginek, vermutok és a benne kavargó érzelmek ellenére is azonnal megjött: Ez a férje, Aaron. De mit kereshet itt? És ő miért nem szólt nekem? Ezt pedig villámsebesen egy újabb gondolat követte: Hogy tehette ezt velem? Én imádom őt, ő imád engem, de ez most nagyon-nagyon nem tetszik. Egész egyszerűen nem lehet igaz.
Nick megpróbált lélegezni, de úgy érezte, mintha mellét legalábbis egy markológép súlya nyomná. Ösztönösen elfordult, nem nézte, ahogy Monique és Aaron kart karba öltve lesétál a lépcsőn. Hirtelen mozdulatának köszönhetően martinije maradékát Anne vállára löttyintette. Esetlenül próbált bocsánatot kérni. Immár teljesen összezavarodva a bárhoz tántorgott, kétségbeesetten küzdve lélegzetért, és a mellét átszakítani akaró, dörömbölő szíve ellen. Nem. Nem. Ezt nem teheti meg velem. Itt valami tévedés lesz. Agya nem volt képes földolgozni a szeme által közvetített üzenetet. Gyorsan fölhajtott még egy martinit, környezetéről és a lelkét kínzó zűrzavaros érzésekről tudomást sem véve.
– Ott van – hallotta az asszony hangját a háta mögül, azt a hangot, amely napok óta élete legértékesebb, legfontosabb darabja volt, a szerelem hangja. Ez egyszer azonban megrémítette. Nick megfordult, s ott állt előtte Monique és Aaron.
– Végre megismerhetem hát ezt a fiatalembert, akiről már annyit hallottam – mondta. Aaron kedvesnek tűnt, barátságosnak, hangjában nyoma sem volt a hálán kívül másnak. A férfi a kezét nyújtotta. Monique mosolygott. Istenem, de gyönyörű! Még most is, amikor gyűlölnöm kellene. Nick gépiesen megrázta Aaron kezét, és némán elfogadta köszönetét, amiért egy nehéz helyzetből kisegítette Teresét. A fiú nem szólt semmit. Monique felé fordult. Az asszony nyújtózkodva arcon csókolta. Ó, azok az ajkak! Hogy vágyom rájuk még mindig! Miért? Miért? Mi lesz most velünk?
Nick hirtelen rádöbbent, hogy könnyes a szeme. Uramisten. Mindjárt elbőgöm magam. Határtalan zavarában gyorsan bocsánatot kért, és kimenekült a teraszra. Most már patakokban folytak arcán a könnyek. Attól félt, hogy egyszer csak leül a fűbe, és bömbölni kezd, mint egy kisgyerek. Kínjában járni kezdte a parkot, leszegett fejjel, sikertelenül próbálkozva újra lélegzethez jutni.
Egy kezet érzett a könyökén. Jane volt az, az utolsó emberi lény a földön, akit épp látni kívánt.
– Pár perc múlva kijön magához. Először azonban Aaronnal végig kell futniuk a kötelező köröket. Tudja, milyen az, házigazdának lenni. – Cigarettára gyújtott. Nick érezte, rögtön elhányja magát. Gyorsan hátrafordult, hogy megkérje a nőt, oltsa el a cigarettát, de elveszítette az egyensúlyát.
Talán az ital tette, talán az adrenalin, de az is lehet, egyszerűen csak túl sok volt neki ez egy napra. Nick körül forogni kezdett a világ. Önkéntelenül nekitámaszkodott Jane-nek. A nő félreértette, és fejét a vállához húzta.
– Ugyan, ugyan – mondta. – Ne vedd úgy a szívedre! Ezek után is találkozhatsz majd Monicával. Aaron csupán egy-két napig marad itt, aztán megy vissza Montrealba, dolgozni. Mellesleg – tette hozzá kéjsóváran –, ha csak fele olyan jó vagy, mint amilyennek Monica mond, örömmel a szárnyaim alá veszlek, míg őt lefoglalja a félje.
Nick ellökte magától, és hátrébb támolygott. Úgy érezte, mintha egy súlyos kalapáccsal ütötték volna arcul. Jane szavainak teljes jelentősége csak lassan jutott el a tudatáig, de akkor a harag és az elkeseredés elemi erővel tört felszínre. Micsoda? Micsoda? Tudja. Ez a hájas kurva tudja. Lehet, hogy mind tudják. Micsoda? Basszák meg! Basszák meg az egészet! Majd, szinte azonnal, amint gondolatban végigpörgette az este eseményeit, az jutott eszébe: Hogy fogok kijutni innen?Hol a kijárat? Miközben megkerülte a házat (eszébe sem jutott volna újra bemenni), valahonnan mélyről egy hang tört elő, egy hang, amit egyszerűen nem bírt magában tartani. A fájdalom üvöltése volt, a kétségbeesett vadállat akaratától független ordítása. A több ezer éves kulturálódás következtében csak ritkán hallhatunk ilyen hangot emberi lények torkából előtörni. Ez a hangos, esetlen üvöltés azonban, mely rendőrségi szirénaként hasított a Palm Beach-i éjszakába, Nicket valamennyire lecsillapította. Miközben a vendégek azt találgatták, mit is hallhattak az imént, a fiú bemászott 1977-es Pontiacjába, és elhajtott.
Délnek indult, Fort Lauderdale felé. A szíve még mindig eszelősen vert, teste remegett az adrenalintól. Fejében összefüggéstelen gondolatok kóvályogtak. Agyában véletlenszerűen követték egymást a képek, mindenféle kapcsolódás nélkül. A montázs mindegyik darabjának Monique volt a főszereplője. Monique alaszkaifókabundájában, Monique piros-fehér strandköntösében, Monique a ma esti ruhájában (Nick összerezzent, mert lelki szemeinek épp a sarkából megpillantotta a lépcsőn lefelé lépkedő Aaront). Hát értelmetlen lett volna az egész? Csupán játék, semmi más? Nick túl fiatal volt még, nem ismerte az élet szürke árnyalatait. Számára csak fehér és fekete létezett. Valamit vagy csodálatosnak talált, vagy mocskosnak. Monique vagy szenvedélyesen szerette őt, és hajlandó lett volna még kényelmes, jómódú életét is föláldozni, hogy hozzámehessen, vagy csupán kihasználta őt szexuális vágyainak kielégítésére, büszkeségének helyreállítására. Szóval – vonta le a végkövetkeztetést, mikor befordult a Fort Lauderdale-i ház elé csak egy újabb játékszer voltam neki. Mint a bundái meg a lovai meg a jachtjai meg a ruhái. Azért kellettem, hogy jobban érezze magát.
Undorodott magától, iszonyatos depresszió lett úrrá rajta, ráadásul a martinik hatása múltán rémesen megfájdult a feje. Gyorsan összecsomagolt. Meg sem fürdött, nem is evett. Két bőröndjét lecipelte az autóhoz, a bérelt szmokingot ott hagyta az épület portáján, és útnak indult a 95-ös államközi autópálya felé. Pár kilométerrel előtte aztán leállította a kocsit a padkán, és engedélyezett magának egy-két könnyet. Ennyi volt az egész. Ekkor öltötte magára azt a külső, kemény, áthatolhatatlan burkot, ami aztán életének elkövetkezendő tíz évét jellemezte. Soha többé – mondta magában. – Soha többé nem hagyom, hogy egy szajha így bolondot csináljon belőlem. Nincs az az isten.
Tíz évvel később, egy márciusi reggelen, Key West-i bérelt lakásában Nick Williams lustán játszadozott egy a dohányzóasztalkán heverő tömör aranytárggyal, s közben újraélte annak a rettenetes fájdalmát, amikor megpillantotta Monique-ot a félje oldalán. Vágyakozással, és immár az idők távlatából bosszúsan idézte emlékezetébe azt is, hogy az I-95-öst elérve balra fordult, délnek, Miami és a szigetek felé, nem pedig jobbra, észak, Boston irányába. Akkoriban nem tudta volna megmondani, miért. Talán úgy érezte, a Harvard már csöppet sem számít, hisz Monique elhagyta, vagy inkább az életet akarta tanulmányozni a könyvek helyett. Nem értette meg, hogy azért érzi szükségét abszolút újrakezdeni mindent, mert nem mer önmagával szembesülni.
Már vagy öt éve nem elevenítette föl ilyen élénken Monique emlékét. Ezen a reggelen első ízben sikerült távol tartania magától a felidézett érzéseket, ha mégoly kevéssé is, és az egész kapcsolatukat nagyobb perspektívában átlátnia. Ráébredt, hogy saját ifjonti, vak szenvedélye kergette a kínszenvedésbe, de azért korántsem tudta még Monique-ot sem fölmenteni. Az emlékek legalább nem mardossák többé annyira. Fölvette a szigonyt, és az ablakhoz sétált vele. Talán most minden elrendeződik – gondolta magában. – Itt egy új kincs. Ez az esemény segíthet levetkőznöm kamaszkori bizonytalanságom maradékát. Aztán eszébe jutott Carol Dawson. Bosszantotta a nő, ugyanakkor tettrekészsége csodálatot ébresztett benne. Nick, az örök álmodozó elképzelte, hogy a karjaiban tartja, elképzelte csókjának melegét és puhaságát.