A 447. CIKLUS

1

A CSILLAGOKKAL teleszórt, mélyfekete háttérben a Tejút galaxisának leheletfinom fénypamacsait mintha egy zseniális művész helyezte volna el. Itt, a Külső Héj peremén, közel ahhoz, amit a Gyarmatosítók Szakadéknak neveznek, semmi sem árulkodik a mintegy huszonnégy fény-milliciklusnyira levő Kolónia nyüzsgő életéről. Félelmetes, néma csönd társul a pislogó csillagokkal kivert, fekete égbolt lélegzetelállító szépségéhez.

Hirtelen a semmiből előtűnik egy apró, csillagközi futárrobot. Egy sötét, gömb alakú égitestet keres, és végül meg is találja. A műbolygó átmérője körülbelül öt kilométer, könnyen elvész szem elől az égboltozat hatalmas panorámájában. Telik-múlik az idő. Közelebbről már mozgolódás is látszik a felszínen. Puha, mesterséges fények világítják meg egy-egy részét. Önműködő szerkezetek dolgoznak a tárgy bizonyos pontjain, láthatólag megváltoztatva annak alakját. A külső építményeket lebontják, és egy távolabbi raktározóhelyre szállítják. Végül a kezdeti forma teljesen eltűnik, s ami marad, az mindössze két hosszú, párhuzamos, fémötvözetek alkotta sín. Mindegyik kétszáz méteres darabokból áll, a lebontott műbolygó alkatrészeiből épült föl. A sínek szélessége tíz méter, egymástól pedig nagyjából száz választja el őket.

Tovább folytatódnak a raktárakba irányuló rendszeres szállítmányok, míg az összes használható anyag el nem fogy. A sínek ekkor már csaknem tizenöt kilométerre nyúlnak.

Most leáll a mozgás. A semmiből semmibe tartó sínek úgy függnek az űrben, mint valami hirtelen félbehagyott gigászi mérnöki vállalkozás néma mementói. Vagy mégsem? Egy tündöklő kettős csillag, a keleti égbolt két legragyogóbb fénypontja alatt egy folt jelenik meg. A folt addig nő, míg végül már uralja az ég egész keleti negyedét. Egy tucat, nem, tizenhat hatalmas csillagközi teherhajó ragyogó, villogó vörös fényekkel robotjárművek végtelen menetét vezeti ebbe a régióba. Az újonnan érkezettek körülveszik a kísérteties, semmibe vezető síneket. Az első teherhajó fölnyílik, és nyolc kis komp repül elő, aztán végighaladva a sor mentén mindegyik megáll a többi óriás szállítójármű egyike előtt. Némán várakoznak, míg mindenki el nem foglalja a helyét.

Az utolsónak érkező jármű egy apró űrvontató; hosszú, karcsú tárgyat húz maga után, mely olyan, mint két összecsukott japán legyező a végén egymáshoz kapcsolva. Az egészet valami nagyon vékony anyag átlátszó védőburka veszi körül. Nyolc piciny, sebes hajócska kíséri, akárcsak a kolibrik, vezetve, óvva, ugyanakkor az állapotát is folyton ellenőrizve.

Az ősi léghajókra emlékeztető hatalmas teherszállítók most fölnyílnak, és előtárják tartalmukat. Legtöbbjük sínalkatrészeket hozott, elképesztő tornyokban egymásra halmozva. Akis kompok kirakodják, és több kilométer hosszan csoportokba rendezik őket az elkészült szakasz két végén. Amikor ezzel már csaknem elkészültek, négy komp megközelíti az egyik még zárt teherhajót, és várja, hogy az óriási kapuk megnyíljanak. Ennek a szállítójárműnek a belsejéből nyolc szerkezet bukkan elő, párosával letámadva egy-egy kompot, gondosan darabokra szedik őket, és az alkatrészeket magukkal viszik a raktér sötétjébe. Néhány pillanattal később hosszú, ízekből álló gépezet úszik elő a nagy hajóból. Kiszabadulva a raktér szűkös korlátai közül gigászi, csaknem másfél kilométeres munkaplatformmá nyílik szét. Nagyjából minden száz méteren az alkotórészek egy kisebb, koordinált egysége tökéletesen szervezett, önálló tevékenységbe kezd.

Ez az önműködő, sokoldalú építőrendszer egyike a Gyarmatosítók megbecsült technológiai kincseinek. Most teljes hosszában elhelyezkedik a sínek végén, és rengeteg kezdi az elemeket a különböző halmokból. Az érzékeny kezek és ujjak fürgén illesztik helyükre az új darabokat, majd atomhegesztőkkel egybeolvasztják őket. A sebességük lenyűgöző. Perceken belül elkészül egy teljes kilométer, és a hatalmas építőszerkezet továbbsiklik egy újabb alkatrészhalomhoz. A sínek most már csaknem másfél száz kilométernyire nyúlnak az űrben.

Munkáját befejezve az építőrendszer újabb metamorfózison megy át. A platform két végén kezdve szétszedi magát, és a monolitikus struktúra lassan átadja helyét ezernyi apróbb, különálló egységnek. Ezek a kis, hangyaszerű gépezetek csapatostul körülvesznek egy-egy sínszakaszt. Gondosan ellenőrzik az összes méretét, valamint a hegesztések szilárdságát. Aztán, mintha jelre tennék, egyszerre emelni, hajlítani kezdik a négy sínvéget. Az építmény teljes hosszában egyre jobban meggörbül. A két hosszú, párhuzamos sín végül hatalmas kettős karikává alakul át, melynek átmérője több mint tizenöt kilométer. Az egész úgy fest, mintha egy vidámparki óriáskerék függene az űrben.

A kettős gyűrű elkészültével az építőberendezés ismét megváltoztatja szerkezetét. Újonnan keletkezett nyúlványainak egy része megragadja a hosszú, karcsú tárgyat, amely két, végén összekapcsolt japán legyezőhöz hasonlít. A gyűrűk közelében helyezik el (csöppet sem meglepő, hogy hossza csaknem megegyezik az óriáskerék átmérőjével), kolibriszerű őreinek éber felügyelete alatt. A tárgyat észak-déli küllőként illesztik be. A kolibrik közül néhány ekkor láthatatlanul vékony kábeleket bocsát ki, és rögzíti velük a legyezők egy-egy szabad végét. A többi parányi gépmadár hálót sző a kerék közepén, és az óriás antennát összeköti a gyűrűk kelet-nyugati tengelyével.

Immár állványzatához rögzítve az antenna lassan nyílni kezd, mind az északi, mind a déli végén. A közelebbi vizsgálódás megmutatja, hogy a kolibrik maguk bontogatják a leheletfinom, összehajtott szerkezetet. Egyre nagyobbra nyílik szét, míg végül már a gyűrűk által közrefogott terület egészét beborítja a hálók, a bordázat és a bámulatosan összetett mintázatok rendszere. Befejeződik a szerelés.

A kommunikációs komplexum most bonyolult önellenőrzést végez, miközben az építőegységek készenlétben állnak, hátha valami probléma adódik. A tesztek sikerrel zárulnak, az állomás működésbe léphet. A lakott világegyetemből érkezett robotkövetek órákon belül összeszedik a maradék fém alkatrészeket, és berámolják az egyik hatalmas teherhajóba. Aztán ugyanolyan gyorsan, ahogy jöttek, az automata járművek eltűnnek az állomást körülvevő feketeségben. Csupán az impozáns kettős gyűrű árulkodik már az univerzum értelmes lakóinak jelenlétéről.

A gigászi Külső Héj körül, melynek kétszázötvenhat szektora egyenként is sokkal nagyobb, mint maga a Kolónia, több mint ezer ehhez hasonló reléállomás épült a 446. Ciklus folyamán, abból a célból, hogy megkönnyítsék a körzetek egymás közötti kommunikációját. Ez volt az utolsó fejlesztés a legtöbb nehézséget okozó csoportban, közel a Szakadékhoz. Az építkezés többször is késedelmet szenvedett a legközelebbi, mintegy két fény-milliciklusnyira levő üzemből kikerült selejtek elfogadhatatlanul nagy mennyisége miatt. A problémák diagnosztizálására és kijavítására tett többszöri kísérlet után a telepet végül le kellett zárni, majd teljesen elölről kezdve újra összerakni. A terv befejeztének összkésése tizennégy milliciklus volt, pontosan annyi, amennyit a Mérnökök Tanácsa megjósolt a 446. Ciklus Nyilatkozatát kísérő elemzésében.

A nagy pillanat közeledtével a Kolónia szívében minden tevékenység leáll. Az utolsó nanociklusban nincs már se munka, se szórakozás. Még az űrkikötők is elnéptelenednek. Pontosan 446,9-kor a Vezetők Tanácsának kétszáz millicikluson át vitatott, az elkövetkező korszakra vonatkozó fejlesztési tervei bejárják majd a Kolónia valamennyi értelmes lények lakta világát.

Az óriásadó a kellő pillanatban aktiválódik, és a 447. Ciklus Nyilatkozata pikociklusonkénti száztrillió bites sebességgel kiáramlik az űrbe. A berendezés kapacitása ennél természetesen sokkal nagyobb, de az információrátát csökkenteni kell a bonyolult kódoló- és hibaszűrő programok tempójához alkalmazkodva. A kódolás azért szükséges, hogy az adást csak a Kolónia különleges jelfejtő algoritmussal fölszerelt vevői foghassák. Az adatcsomagok belső értelmi ellenőrzése pedig jóformán nullára csökkenti a téves információk bekerülésének lehetőségét, még a legtávolabbi vevőállomások esetében is.

A Géniusz Korában, a 371. és 406. Ciklus között megállapított rend szerint a Nyilatkozat adásának első mikrociklusa a teljes terv komplett összegzése. Ez öt, egyenként kétszáz nanociklusos részre bontva taglalja a Vezetők Tanácsának hatáskörébe tartozó témákat: igazgatás, információ, kommunikáció, közlekedés és felderítés. Egy négyszáz nanociklusos betervezett szünet után, mely alatt mindenütt pontosíthattak a vevőkészülékek beállításán, megkezdődik maga a 447. Ciklus Nyilatkozata. És csak megy, csak megy. Szünet nélkül tart húsz mikrocikluson át. Négy teljes mikrociklusnyi magyarázat ismerteti az öt fő témában végrehajtandó tervek részleteit. A Külső Héj Bizottság, a legtávolabbi gyarmatosított régiókat irányító csoport számára különösen érdekesek a felderítési programok. Ezek tartalmazzák a III. Állatkertkomplexumból a Külső Héj világaiba hazatelepítendő mintegy egymillió faj felsorolását.

(A Nyilatkozat adása – ez a gazdag információáradat, mely lefordítható betűkre, képekre, hangokra és más érzékszervek által felfogható jelekre is, függően az azt fogadó lények természetétől és dekódereiknek fejlettségétől – jelenti az új kormányzati ciklus kezdetét. A központi irányításnak alárendelt helyi igazgatási szervek a Vezetők Tanácsának utasításai szerint állítják össze terveiket. Mindezt részletesen meghatározzák a Kolónia Államszövetségének törvényei.)

A Nyilatkozat bejárja a Kolónia egész területét, valamint a Belső Héj közelebbi térségeit, a forgalmasabb közlekedési útvonalak mentén elhelyezett kommunikációs állomások segítségével. Ezek az állomások valójában olyan információközpontok, melyek kiterjedt könyvtárukban őriznek minden hivatalos üzenetet százciklusnyi időtartamig, az adásokat fölerősítve, aztán továbbsugározva a lánc következő szemének, úgy tíz fény-mikrociklusnyi távolságba. A Kolónia határait (és ennélfogva a Belső Héjét is) úgy módosította a 416. Ciklus Nyilatkozatának rendelete, hogy azontúl minden, az igazgatási központtól három fény-milliciklusnál közelebbi világ hozzá tartozik. Így aztán, mire a Nyilatkozat eléri a Kolónia peremén túli hatalmas Állatkertkomplexumot, mely három csillag tizenkilenc bolygóján terül el (közülük négy mesterséges), az üzenet háromszáz reléállomáson haladt már át.

Az Állatkert Igazgatóbizottsága türelmetlenül várja az adást, a komplexum bővítésére vonatkozó kérdésükre érkező választ. Meglepetten fogadják, hogy ehelyett egy újabb hazatelepítési programot kell végrehajtaniuk. Egyszer, a 429. Ciklusban javasolták már az állatkert bővítését, az adaptív génsebészet 426. és 428. Ciklus között bekövetkezett áttörését, a mintapéldányok robbanásszerű elszaporodását ellensúlyozandó. Kérésüket akkor is megtagadták, és a Vezetők Tanácsa a túlnépesedési gondok megoldásaként a hazatelepítést ajánlotta. A 430. Ciklustól a 436-ig az Állatkertkomplexum lélekszámát sikerült nagyjából egy szinten tartani a szaporább egyedek példányainak rendszeres hazaszállításával eredeti világukba.

A 437. Ciklustól kezdve azonban növekedni kezdett az érdeklődés az összehasonlító biológia tudományága iránt. Ezt egy ötödik életforma fölfedezése váltotta ki, melyet a Biológusok Tanácsa E-típusnak nevezett el; az újfajta lények a Külső Héj 28. szektorában tűntek föl. A területre irányított későbbi expedíciók aztán kimutatták, hogy a 28-33. szektorokban nemcsak az uralkodó E-típusú életforma van jelen, hanem meglepő módon vele együtt az A is. Első ízben tapasztalták a természetes evolúció nem A-irányú (a Kolóniáéval egyező, illetve ahhoz hasonló) elsődleges fejlődését. A vágy, hogy megértsék ezeket a szokatlan lényeket, veszélyeztetett egyedeket gyűjtő expedíciókat indíttatott velük a Külső Héj világaira a 440. és 441. Ciklusban, majd a 442-ben több bolygó is fölépült külön az E-típusú lények tanulmányozására.

Az új egyedek többsége gyors szaporodásnak indult a III. Állatkertkomplexumban, ismét túlnépesedési és helyszűkeproblémákkal szembesítve az Igazgatóbizottságot. A gondokat csak tovább súlyosbította, hogy valamennyi gyorsan növekvő E-típusú fajt szigorúan el kellett különíteni egymástól. A 447. Ciklus tervezési folyamatának kezdetén ezért javasolták hát a komplexum kisebb kibővítését, ugyanakkor nemcsak egy negyedik, teljeséggel az E-típusnak szentelt állatkert fölépítését szorgalmazva, hanem a 14-es alatti agresszió-koefficiensű kolóniái és belső héjbeli lények végleges hazatelepítését is.

Az Igazgatóbizottságot megdöbbenti a 447. Ciklus Nyilatkozatában foglalt külső héji hazatelepítési program mérete. A váratlan javaslat kiváltotta élénk technikai vita újból megerősíti a Külső Héj világairól származó lények hazaszállításának veszélyességét. A Bizottság próbaképpen szokatlan lépés mellett dönt – megküldi saját tervváltozatát a Vezetők Tanácsának. Vázlatukban rámutatnak, hogy az E-típusú életformákon a múltban számos genetikai kísérletet végeztek, ezért evolúciós képességeik bizonytalanná váltak; hogy a megfigyelés és az ellenőrzés eszközei a Külső Héjon nem megfelelők, ráadásul a csoport nagy részének agressziókoefficiensét még nem is sikerült pontosan meghatározni.

Végül, még mielőtt elküldenék saját változatukat, az Igazgatóbizottság rádöbben, valaki nyilván a központban is fölvetette már ezeket az érveket a viták során. Akkor miért döntöttek mégis a hazatelepítés mellett? Ez talán egy újabb nagy ívű terv része, ami leértékeli a zoológiái információk fontosságát? Vagy a döntés csupán politikai jellegű, és a Második Hatalomtól érkezett üzenettel van összefüggésben?