2

CAROL a modemen keresztül többször is átjátszotta a videofelvételt Joey Hernandeznek Miamiba, aztán máris egy-másik számot hívott. A Key West Marriott új kommunikációs csarnokának egyik privát fülkéjében ült. Előtte a képernyőn feltűnt a jelzés, hogy a hívott számmal a kapcsolat létrejött, kép azonban egyelőre nem érkezett. Aztán meghallott egy női hangot:

– Jó reggelt, itt dr. Michaels irodája.

– Jó reggelt, Bernice, itt Carol. Videón vagyok.

A képernyő egy pillanat alatt kivilágosodott, és egy kellemes, középkorú nő arca jelent meg rajta.

– Ó, helló, Carol! Szólok Dale-nek, hogy te vagy a vonalban.

Carol elmosolyodott, miközben nézte, hogy Bernice megpördül a székén, és balra gördül, egy kapcsolótáblához. Előtte több billentyűzet sorakozott két nagy képernyőhöz kötve, egy sor lemezes meghajtóhoz, meg még valamihez, ami leginkább egy monitorba épített telefonra hasonlított. A kommunikációs panelnek nyilván nem jutott már hely a videotelefon mellett, ezért kellett Bernice-nek egy-másfél métert gurulni a székével, hogy jelezhesse dr. Dale Michaelsnek, keresik, méghozzá videón, Carol, Key Westből. Dr. Dale – Carolon kívül mindenki csak így hívta – mindent tudni akart, mielőtt beleszólt volna a kagylóba.

Bernice-től jobbra és balra az asztal két oldalán polcrendszer emelkedett, melyen különböző méretű flopik sorakoztak (az egyes polcokon kis címkék: ELOLVASANDÓ, ADATÁLLOMÁNY, illetve KIMENŐ LEVELEZÉS), mellettük magazinok és gyűrűs irattartók, melyek a számítógépek kinyomtatott adatmásolatait őrizték. Bernice megnyomott egy gombot a panelen, de semmi sem történt. Elnézéskérően pillantott Carolra a telefon fölötti képernyőn.

– Ne haragudj! – Zavartnak látszott. – Talán valamit nem jól csináltam. Dr. Dale a héten megint egy újabb rendszert installáltatott, és nem vagyok benne biztos...

A két nagy monitor egyikére kiíródott egy üzenet.

– Ó, jól van – folytatta Bernice, most már mosolyogva mégiscsak jól csináltam. Egy perc, és szabad lesz. Valaki van bent nála, de gyorsan elintézi, hogy láthasson és beszélhessen veled. Remélem, nem sértődsz meg, ha várakozásra kapcsollak.

Carol bólintott, mire Bernice arca eltűnt a képernyőről. Rövid oktatófilm vette kezdetét az osztrigatenyésztésről. A legmodernebb berendezésekkel készült, gyönyörűbbnél gyönyörűbb víz alatti felvételek váltogatták egymást. A kísérőszöveget dr. Dale mézédes hangja fuvolázta, és rámutatott, mi mindennel járultak hozzá az MOI (a Miami Oceanográfiai Intézet, melynek dr. Dale Michaels alapítója és igazgatóhelyettese volt) felfedezései a tengergazdálkodás gyors fejlődéséhez. Carolnak nevethetnékje támadt. A narrátor beszéde alatt halkan, de a szövegközi szünetekben hangosabban Pachelbel „Kánon”-ja szólt. Ez volt Dale kedvenc zeneszáma (annyira kiszámítható – Carol pontosan tudta, mi következik, ha a férfi Pachelbelt tett föl a CD-lejátszóra a lakásán), mégis, furcsának tűnt neki a hegedűk finoman áradó melódiája, miközben a kamera növekvő osztrigákra közelített rá.

Az előadás hirtelen félbeszakadt, és a képernyőn megjelent egy óriási iroda berendezése. Dale Michaels egy heverőn ült, szemközt modern asztalával, és a helyiségben látható három videomonitor egyikét bámulta.

– Még egyszer jó reggelt, Carol! – szólt lelkesen. – Na, hogy ment? És hol vagy? Nem gondoltam, hogy már a Marriott szobáiba is szereltek videókat.

Dr. Michaels magas volt, és karcsú. Szőke haja enyhén göndörödött, és még épp csak megkezdte visszahúzódását a halántékok fölött. Fölvillantotta szokásos mosolyát, mely csupán gyors rándulás volt, begyakorlott mozdulat, zöld szeme azonban melegen és nyíltan pillantott a nőre.

– A szálloda kommunikációs termében vagyok – felelte Carol. – Az előbb küldtem el a sztorit diszken a Heraldnak. Jézusom, Dale, én úgy sajnáltam azokat a szerencsétlen állatokat! Hogy lehet az, hogy annyira okosak, mégis így el tudnak tévedni?

– Nem tudjuk, Carol – válaszolta Dale. – De ne feledd, a mi fogalmaink az értelemről egészen biztosan különböznek a bálnák fogalmaitól. Különben is, nem meglepő, hogy bíznak a belső navigációs rendszerükben, még ha katasztrofális következményei lesznek is. El tudsz képzelni olyan helyzetet, amelyben figyelmen kívül kéne hagynod a szemed közvetítette információkat? Ez ugyanaz a dolog. Az érzékelőrendszerük hibájáról van szó.

Carol egy pillanatig még hallgatott.

– Azt hiszem, értem, mit mondasz – szólalt meg végül de akkor is fáj látni, hogy ilyen tehetetlenek. Na mindegy. Videóra is fölvettem mindent. Az új, integrált technika egyszerűen zseniális. A Marriottban nemrég installáltak egy nagyobb kapacitású videomodemet, így az egész nyolcperces anyagot alig két perc alatt eljuttattam a 44-es csatornához, Joey Hernandeznek. Odavolt érte. Ő csinálja a déli hírműsort, tudod. Ha egy mód van rá, nézd meg, aztán mondd el, mit szólsz!

Carol pillanatnyi szünetet tartott.

– Ja, és ha már itt tartunk, Dale, még egyszer kösz a tippet.

– Örülök, hogy segíthettem. – A férfi arca sugárzott. Imádta, amikor egyengethette egy kicsit Carol karrierjét. Csaknem másfél éve üldözte már a nőt céltudatosan, a maga bal agyféltekés, tudományos gondolkodásával, ám nem sikerült meggyőznie egy hosszú távú párkapcsolat kölcsönös előnyeiről. Legalábbis ő azt hitte, csak ennyi a probléma.

– Azt hiszem, ez a bálna-sztori remek fedezék lesz – folytatta Carol. – Tudod, aggódtam, hogy túlságosan nagy figyelmet keltek a teleszkópotokkal. Ráadásul, ha valaki meglát engem itt, a kincsvadász-mesém sem ért volna sokat. Most azonban ürügyként felhasználhatom a cetkutatást. Mit szólsz hozzá?

– Jól hangzik – válaszolta Dale. – Mellesleg ma máshonnan is jelentették a kardszárnyúak szokatlan viselkedését... Fönt Sanibelnél egy kisebb csapat szintén partra vetődött, Marathontól északra pedig állítólag egy halászhajót támadtak meg. A tulajdonosa valami vietnami, ideges fickó. Emberrel kapcsolatos dolgokat sosem támadtak még meg kis kardszárnyúak. Te viszont talán fölhasználhatnád ezt az egészet.

Carol látta, amint a férfi hirtelen fölpattan a heverőről, és gyors léptekkel róni kezdi az irodát. Dr. Dale Michaels-be annyi energia szorult, hogy képtelen volt nyugodtan egy helyben ülni. Alig pár hónap, és negyvenéves lesz, mégis olyan lelkesedéssel és lendülettel veti bele magát mindenbe, mint egy tinédzser.

– Csak arra kérlek, a haditengerészetnél nehogy valaki megszimatolja, hogy nálad van a teleszkóp – folytatta a férfi. – Ma reggel újra hívtak, és már a harmadik berendezést kérték. Azt mondtam nekik, a harmadik teleszkópot kikölcsönöztük kutatási célokra. Akármit is keresnek, az nagyon fontos lehet. – Megfordult, és a kamerába nézett.

– És nagyon titkos. Ez a fickó, valami Todd hadnagy, ma reggel ismét emlékeztetett, ahogy kérdésre mertem nyitni a számat, hogy az egész a haditengerészet ügye, és semmit sem árulhat el belőle.

Carol jegyzeteket firkantott egy kis spirálfüzetbe.

– Tudod, Dale – szólalt meg aztán én biztos voltam benne, hogy ebben a sztoriban óriási lehetőségek rejlenek, amint tegnap megemlítetted nekem. Minden arra vall, a haditengerészet valami szokatlan, nagyon titkos ügyön munkálkodik. Engem egész elszórakoztatott, amilyen amatőr módon Todd tegnap lerázott a telefonban, aztán követelni kezdte, áruljam el, ki adta meg nekem a nevét. Azt mondtam neki, a Pentagonból szivárgott ki a hír, hogy a Key West-i Haditengerészeti Légierőbázison valami fontos program vette kezdetét, és ő, Todd is kapcsolatban van vele. Úgy látszott, beveszi. Meg vagyok győződve róla, hogy az a balfék itteni katonai sajtófőnök semmit sem tud az ügyről.

Carol ásított, gyorsan szája elé kapva a kezét.

– Hát, most már túl késő visszafeküdni. Azt hiszem, úszom egyet, aztán megkeresem azt a hajót, amiről beszéltünk. Mintha tű után kutatnék a szénakazalban, de lehet, hogy igazad lesz. Akárhogy is, a térképeddel kezdek. És ha tényleg elvesztettek errefelé egy cirkálórakétát, és most megpróbálják előkeríteni, az aztán nagy fogás lenne. Később hívlak.

Dale búcsúzásképp intett, és kikapcsolt. Carol elhagyta a kommunikációs termet, és a szállodaépület végébe sétált. Tengerre néző szobája volt az első emeleten. A Herald ugyan nem fizet az efféle luxusért, de úgy döntött, ez alkalommal megérdemel egy kis eleganciát. Miközben átöltözött feszes úszódresszébe, eltűnődött Dale-lel folytatott beszélgetésén. Soha senki nem jön rá – gondolta – hogy mi ketten szeretők vagyunk. Vagy legalábbis szexpartnerek. Az egész kapcsolat olyan üzleti jellegű. Mintha csak együtt dolgoznánk, vagy ilyesmi. Semmi drágám meg édesem. Egy pillanatig tétovázott, aztán befejezte a gondolatot. Vajon én alakítottam így? – tette föl a kérdést magának.

Majdnem kilenc óra volt már, az üdülőtelep ébredezni kezdett, amikor Carol kilépett a szobájából, és lement a szálloda parkjába. A partra már megérkezett a személyzet, most épp a nyugágyakat és a napernyőket hordták ki a strandra a koránkelőknek. Carol odasétált a fiatal vízimentőhöz (micsoda kinyalt szépfiú, gondolta gúnyosan, miközben figyelte, milyen kevélyen járkál kis őrbódéja előtt), és közölte vele, hosszan be akar úszni a tengerbe. A közelmúltban két szállodában elfelejtett szólni a strandőröknek, hogy fél mérföldre eltávolodik a parttól. Mindkét alkalommal minden tiltakozása ellenére „kimentették”, kínos jelenetet okozva.

Ahogy belemelegedett a tempózásba, érezte, máris enyhül benne a feszültség, lazulnak a csomók, amik ideje nagy részében megkötötték. Bár a legtöbb embernek azt mondta, elhízás ellen tornázik rendszeresen, az igazi oka a reggelenkénti negyvenöt perces futásnak, úszásnak vagy sétának az volt, hogy enélkül nem bírta volna gyors tempójú életét. Csak egy-egy keményebb testgyakorlat után öntötte el a nyugalom, és tudott megbékélni a világgal.

Úszás közben Carol gondolatai rendszerint lustán kalandoztak egyik témáról a másikra. Ezen a reggelen visszaemlékezett a régi napokra, amikor a kaliforniai Laguna Beach közelében a Csendes-óceán hideg vizében tempózott. Akkoriban nyolcéves volt, és egy Jessica nevű barátnője születésnapi zsúrjára érkezett. A lányt a nyári focitáborban ismerte meg. Jessica gazdag volt. A házuk egymillió dollárnál is többe kerülhetett, és a kislánynak annyi játéka és babája volt, amennyi szinte már Carol képzeletét is meghaladta.

Hmm – gondolta, miközben emlékezetébe idézte Jessica zsúrját a bohócokkal és a pónikkal. – Akkor még hittem a tündérmesékben. Még a veszekedések és a válás előtt...

Órájának jelzése kizökkentette ábrándozásból. Megfordult a vízben, és visszaindult a part felé. Forduláskor a szeme sarkából megpillantott valami különöset. Alig húszméternyire tőle egy bálna uszonya hasította a vizet. Gerincén borzongás futott végig, ereiben meglódult az adrenalin. Aztán a tenger óriása eltűnt a víz alatt, és bár Carol perceken át taposta a vizet és fürkészte a láthatárt, többször nem bukkant föl.

Tovább folytatta útját a part felé. Szívverése fokozatosan megint lelassult a különös találkozás után, és már azon járt az esze, mennyire csodálta világ életében a bálnákat. Emlékezett, a San Diego-i oceanáriumban kapott egy játék bálnát hétéves korában. Hogy is hívták? Shammy. Shamu. Valahogy így. Aztán eszébe jutott egy korábbi élménye is, már vagy huszonöt év óta először.

Öt-hat éves lehetett, a szobájában üldögélt, szülei kérésére lefekvéshez készen, és akkor bejött az apja, egy képeskönyvvel a kezében. Együtt leültek az ágyra, és a tapétának dőltek, melyen sárga virágok nyíltak. Az apja olvasott neki. Carol imádta, ha a papa magához ölelte, és úgy forgatta az ölében heverő könyv lapjait. Védve érezte magát, kényelmesen. Apja egy bálnáról mesélt neki, amely szinte már emberi volt, és egy Ahab kapitány nevű férfiról. A történetet ijesztő képek kísérték, különösen egy rémítette meg: egy hajót lökdösött rajta maga előtt az óriás cethal, s a hátából szigony állt ki.

Miután az apja betakargatta, úgy tűnt, mintha habozna elhagyni a szobát. Egyre csak ölelgette és csókolgatta őt. Carol látta szemében a könnyeket, és megkérdezte, valami baj van-e. Apja csak megrázta a fejét, és azt válaszolta, annyira szereti őt, hogy attól kell sírnia.

Carol úgy elmerült az emlékeiben, nem is figyelte, merre úszik. Messze nyugatra sodródott az áramlattal, ahonnan már a szállodát is csak alig látta. Percekbe telt, míg megtalálta a helyes irányt, és ismét nekiindulhatott.