6

NICK videofonján égett az üzenetjelző, amikor hazaért Amandától, a Gretával való találkozás után. A táskát a szigonnyal visszarakta a szekrénybe, és bekapcsolta az üzenetrögzítőt. Julianne jelent meg a kis, hét és fél centis monitoron. Nick magában elmosolyodott. A lány a legapróbb üzeneteit is mindig képpel hagyta meg.

– Sajnos rossz hírem van, Nick, a holnapi és vasárnapi tampai járatodat visszamondták. Állítólag az időjárásjelentés vihart jósolt. Azért nincs veszve minden, a foglaló a tiéd marad. – Pár másodpercnyi szünetet tartott. – Mellesleg Linda, Corinne meg én este elmegyünk Kétbalkezes Joe-hoz, meghallgatni Angie Leatherwoodot. Beugorhatnál te is. Meghívlak egy italra.

A francba! – mondta magában Nick. – Kellett volna az a pénz. Troynak is. Gondolt egyet, és beütötte Troy hívószámát a videotelefon billentyűzetén, aztán várta, hogy a másik fölvegye a kagylót, és bekapcsolja a kamerát.

– Á, helló, professzor! Mit művelsz te egy ilyen gyönyörű napon a trópusokon? – Troy humoránál volt, mint mindig. Nick sosem értette, hogy lehet valaki egyfolytában jókedvű.

– Van egy rossz hírem meg egy rossz hírem, haver – felelte. – Először is, Amanda Winchester szerint a szigonyunk modem technika műve, tehát semmiképp sem származhat valami rég elsüllyedt kincsből. Én a magam részéről még nem vagyok teljesen meggyőzve. A szénánk azonban nem áll jól. Másodszor ugyanis, és ez rövidtávon alighanem fontosabb, a mai bérlőnk lemondta a fuvart. Semmi munkánk hétvégére.

– Jaj – mondta Troy, és arca fintorba rándult. – Hát ez tényleg nagy gond. – Egy pillanatra úgy tűnt, nem jut eszébe semmi, amit mondhatna. Aztán mégis visszatért a jó öreg Troy, vidám mosollyal: – Hé, professzor, van egy ötletem. Mivel ezen a délutánon egyikünknek sincs semmi dolga, miért nem jössz át a Jefferson Szanatóriumba? Elrágcsálunk pár zacskó krumplit, és ledöntünk egy-két pofa sört. Különben is mutatni akarok valamit. – A szeme csillogott.

Bármilyen más körülmények között Nick elutasította volna Troy ajánlatát, és a délutánt a Bovaryné olvasásával tölti. Reggel azonban már úgyis elege lett az érzelmekből, és tudta, most jót tenne neki egy kis vidámság. Elmosolyodott Troy vicces fickó. Az ő és sörösüveg társaságában eltöltött délután lehetősége csábítóan hangzott. Különben is, Troy már négy hónapja dolgozik neki, de szabadidejükben még egyszer sem ültek le beszélgetni. A hajón persze rengeteg időt töltöttek együtt, Nick azonban még sosem járt a másik lakásán.

– Jól van – hallotta saját hangját –, megyek. Viszek kaját, de sört te szerezz! Húsz-harminc perc múlva ott leszek.

Mikor Nick leállította a kocsiját Key West egy régebbi kerületének egyik kétszintes, favázas háza előtt, Troy is épp akkor érkezett. Nyilván valamelyik közeli boltba sétált el, mert hatalmas, barna papírzacskót cipelt, benne háromszor hat doboz sör.

– Ez ki kell tartson estig – kacsintott Nickre, azzal bevezette a járdán a bejárati ajtóhoz. Egy cédula volt ráragasztva: PROF – EGY PERC ÉS JÖVÖK – TROY. A férfi levette a papírdarabot, és fölnyúlt egy keskeny párkányra az ajtó fölött a kulcsért.

Nick sose töprengett el rajta, milyen lehet Troy lakása. Olyannak azonban biztos nem képzelte volna a nappalit, mint ami beléptekor fogadta. A szobában példás rend uralkodott, és berendezését leginkább nagyanyós stílusúnak nevezhette. A régi díványok és fotelek tarkabarka együttese, amit Troy a szomszédos házak lomtalanításakor gyűjtött össze (mellesleg nem volt köztük két egyforma, de ez őt csöppet sem zavarta – a bútorokat csupán használati tárgyként kezelte, nem dekorációként), négyszög alakba rendeződött egy hosszú, fa dohányzóasztal körül. Ennek lapján elektronikai és videomagazinok hevertek kusza halomban. A szobát egy hipermodern hifitorony uralta, melynek négy magas hangfalát gondosan úgy rendezték el, hogy fókuszuk a szoba közepére essen. Amint beléptek, Troy odament a CD-lejátszóhoz, és bekapcsolta. Zongorával és gitárral kísért, csodálatosan gazdag, fekete női hang töltötte be a helyiséget.

– Ez Angie új lemeze – mondta Troy, Nick kezébe nyomva egy kinyitott sörösdobozt. Már a konyhában is járt, a hűtőnél, míg főnöke a szobában nézelődött. – Az ügynöke biztosra veszi, hogy aranylemez lesz. A Love Lettersnél se sokon múlt, de azon is keresett vagy negyedmilliót. És akkor még nem is számoltam a koncertturné bevételeit.

– Ha jól emlékszem, azt mondtad, ismerted őt – szólt Nick, nagyot húzva a söréből. Átsétált a szobán, a hifitorony mellé, ahol egy dobozban szép rendben ott sorakozott hatvan-hetven lemez. Legfölül, egy szétnyitott tokban a borítón egy gyönyörű, fekete nő képe látszott, puha ellenfényben. Hosszú, sötét koktélruhát viselt. Memories of Enchanting Nights, ‘varázslatos éjszakák emlékei’, ez volt a lemez címe.

– Kell még valamit tudnom Miss Leatherwoodról? – kérdezte Nick Troyra pillantva. – Ha kíváncsi vagy a véleményemre, fantasztikus egy nő lehet.

Troy odasétált mellé. A nyolcadik számra állította a lejátszót.

– Már azt hittem, sosem kérdezed meg – mondta széles vigyorral. – Ez a dal mindent elmond neked. – Nick leült az egyik furcsa formájú fotelbe, és hallgatni kezdte a halk balladát, a háttérben puhán lüktető ritmusszekcióval. A címe „Let Me Take Care of You, Baby” volt. Egy ügyes szeretőről szólt, aki az énekesnőt sokszor megnevettette. Összeillettek, nagyon jó barátok voltak. A férfi azonban nem tudta rászánni magát egy komolyabb kapcsolatra. Az utolsó versszakban aztán az asszony azt énekli neki, nyelje le büszkeségét, és engedje, hogy ő segítsen meghozni a döntést.

Nick Troyra pillantott, és a szemét forgatva megcsóválta a fejét.

– Jefferson – szólt elképesztő figura vagy. Sose tudom, mikor mondasz igazat, és mikor lapátolod rám két kézzel a hazugságaidat.

Troy elnevette magát, és fölkelt a díványról.

– De professzor – tiltakozott –, hisz épp ettől olyan érdekes a dolog. – Elvette Nicktől a kiürült sörösdobozt. – Nehéz elhinned, ugye? – mondta még mindig mosolyogva, szemével a másikat fürkészve. – A te vicces, fekete hajóslegényednek meglepő dimenzióit ismerheted meg.

Troy megfordult, és kisietett a konyhába. Nick hallotta, amint újabb sörösdobozokat pattint föl, és a burgonyaszirmot egy tálba önti.

– Nos? – kiáltotta. – Várok. Mi az ábra?

– Angie meg én öt éven át találkozgattunk – hallatszott Troy hangja a konyhából. – Az első randink idején csak tizenkilenc éves volt, és teljesen naivan szemlélte az életet. Egy este eljöttünk ide, nem sokkal azután, hogy beköltöztem, és egy Whitney Houston-lemezt hallgattunk, Angie pedig énekelni kezdett.

Troy visszatért a nappaliba. A burgonyaszirommal teli tálat a fa dohányzóasztalra rakta, és leült a Nickhez legközelebbi fotelbe.

– A többi már történelem, ahogy azt Hollywoodban mondják. – Meglengette a karját. – Bemutattam egy környékbeli éjszakai klub tulajdonosának. Egy éven belül megvolt a lemezszerződés, nekem pedig új gond szakadt a nyakamba. Egy nő. Én azonban nem tarthattam a lépést vele. – Troy tőle idegen némaságba burkolózott pár másodpercig. – Szar ügy, ha a büszkeséged az egyetlen nő ellen fordul, akit életedben igazán szerettél.

Nick meglepődve érezte, mennyire szíven üti Troy története. Előrehajolt a fotelben, és kezét könnyedén, megértőén barátja vállára ejtette. Troy gyorsan témát váltott.

– És veled mi a helyzet, professzor? Hány megtört szív lóg a szekrényedben? Láttam, hogy méreget Julianne és Corinne, sőt, még Greta is. Miért nem házasodtál meg soha?

Nick nevetett, és belekortyolt a sörébe.

– Krisztusom, úgy látszik, ma ilyen az én szerencsém. Tudod te, Jefferson, hogy legalább a második vagy a mai napon, aki a szexuális életem iránt érdeklődik? És az első egy hetvenéves öreglány volt.

Nick megint kortyolt egyet.

– Ha már szóba került Greta – folytatta –, reggel vele is összefutottam, de korántsem véletlenül. Várt rám, míg én Amandával beszéltem. Tudta, hogy találtunk valamit tegnap, és fölajánlotta, legyünk üzlettársak. Tudsz te erről valamit?

– Hát persze – felelte Troy könnyedén. – Homer biztos rávette, hogy kémkedjen utánunk. Mikor tegnap este végeztem a hajónkkal, megpróbált belőlem is kipumpolni egy kis információt. Látta, mikor elmész azzal a táskával, és vagy kikövetkeztette, vagy már tudta is, hogy találtunk valamit. Én persze nem mondtam neki semmit, de nem is tagadtam. Ne feledd, Ellen látott Carolt meg engem, meg a látványos berendezéseinket a kikötőparancsnokságon.

– Igen, tudom – mondta Nick –, és nem is akartam én ezt mindörökre eltitkolni. Csak azt remélem, megtaláljuk a kincs többi részét, ha létezik, mielőtt az a két minden lében kanál követni kezdene minket.

Csöndben üldögéltek tovább, a sörüket iszogatva.

– Csak sikerült kibújnod a válasz alól – szólalt meg végül Troy gonosz vigyorral. – A nőkről beszéltünk épp. Hogyhogy egy ilyen magadfajta jóképű, művelt, látszólag nem buzi fickónak nincs állandó barátnője?

Nick gondolkodott egy pillanatig. Troy barátságos, jámbor arcát vizslatta, és végül úgy döntött, fejest ugrik a mély vízbe.

– Nem tudom biztosan – mondta komolyan –, de valószínűleg én hajtom el őket. Mindig találok bennük hibát, így aztán mentségem is van rá. – Újabb ötlet cikázott át az agyán. – Talán egyenlíteni akarok. Te említettél itt összetört szíveket? Hát a legnagyobb abban a szekrényben az enyém. Kölyökkoromban apró darabokra cincálta egy nő, aki, meglehet, már nem is emlékszik rám.

Troy fölkelt a fotelből, és a CD-játszóhoz sétált, kicserélni a lemezt.

– Micsoda pár – szólt vidáman –, mindketten a női természet végtelen komplexitásával birkózunk. Bár maradnának mindörökre ilyen bolondosak, rejtélyesek és csodálatosak! Apropó, professzor – Troy arcára visszatért a megszokott vigyor –, azért hoztam szóba a témát, hogy figyelmeztesselek. Ha nem tévedek, az az újságíró hölgyike kivetette rád a hálóját. Szereti a kihívásokat, te pedig eddig csak visszautasítással szolgáltál, semmi mással. Hogy mást ne mondjak.

Nick a benne fölhalmozódott energia kitörésével pattant föl a fotelből.

– Megyek, hozok még egy sört, öregem. A legutóbbi pillanatig azt hittem, a lelkembe látsz, és megértesz engem. Most azonban mintha egy ostoba néger fickóval beszélnék, aki azt hiszi, a seggfej valami becézés. – A konyhába menet rövid időre elhallgatott, és fölkapott pár burgonyaszirmot.

– Mellesleg – ordította Troynak két harsogó harapás között –, a telefonban azt mondtad, mutatni akarsz valamit. Az Angie Leatherwood-albumra gondoltál, vagy van még valami más is?

Troy az előszobában várta, mikor visszatért egy újabb doboz sörrel.

– Igen – mondta komoly arccal –, van más. Először azonban el akartam beszélgetni veled egy kicsit, hogy lássam... hát, nem is tudom biztosan, mit akartam látni, talán egyszerűen csak szerettem volna összeszedni az önbizalmamat.

– Miről beszélsz? – kérdezte Nick kissé zavartan.

– Erről, ni – felelte Troy, megkopogtatva egy bezárt ajtót az előszoba szemközti végében. – A kicsinyem. Már vagy két éve dolgozom rajta, többnyire egy szál magam, bár Angie művészlelkű öccse, Lanny, besegített néha. És most, szeretném, ha kipróbálnád. – Elmosolyodott. – Te leszel az alfa teszter.

– Hogy mi?... Lemaradtam. Mi az az alfa teszter? – Nick a homlokát ráncolva próbálta megérteni barátja szavait. Az üres gyomorra lehajtott két sör máris kisebb, nem várt kábulatot okozott nála.

– A találmányom – mondta lassan Troy, minden egyes szó után szünetet tartva – egy komputerjáték. Csaknem két éve dolgozom már rajta. És te leszel az első laikus, aki kipróbálja.

Nick akkorát fintorgott, mintha egy különlegesen keserű grépfrútba harapott volna.

– Moi? – kiáltotta. – Azt akarod, hogy valami komputerjátékkal játsszak? Hogy én, aki még színjózanon sem vagyok képes rendesen koordinálni a szemem és a kezem, leüljek, és idegenekre lődözzek, bombákat dobáljak vagy golyókat gurigassak olyan iramban, amit csupán egy mai kamasz tud igazán élvezni? Jefferson, neked elment az eszed. Nick Williams vagyok, az a fickó, akit professzornak hívsz, aki leül, és elolvas egy könyvet, ha szórakozásra vágyik.

– Jó, nagyon jó – felelte Troy, szívből kacagva Nick kifakadásán. – Te vagy a legtökéletesebb alfa teszter. Az én játékom nem kifejezetten a reflexekre épül, noha van benne egy-két rész, ahol felgyorsul az iram. Ez egy kalandjáték. Kicsit olyan, mint egy regény, kivéve, hogy kimenetelét a játékos befolyásolja. Széles közönséget célzok meg vele, és egy rakás technikai újdonságot építettem bele. Nagyon szeretném látni, hogy fogadod.

Nick vállvonogatását beleegyezésnek vette, és kinyitotta az ajtót, melynek elméletileg egy tágas hálószobába kellett volna vezetnie. Ehelyett Nick pillantását a legkülönfélébb elektronikus berendezések minden zegzugot betöltő kavalkádja fogadta. Először úgy érezte, a helyiségben teljes zűrzavar uralkodik. Amint azonban kirázta fejéből a kábaságot, és pislogott párat, észrevette a rendszert a mérőműszerek, monitorok, kábelek, számítógépek és különböző szétszórt alkatrészek rengetegében. A szoba egyik végében egy szék állt, úgy háromméternyire egy hatalmas képernyőtől. A kettő között alacsony pult húzódott, rajta mindenféle billentyűzetek. Troy intett Nicknek, hogy üljön le.

– A játék neve Űrkaland – szólt izgatottan –, és azonnal elkezdődik, amint betöltőm a diszkeket, és te készen állsz a billentyűzetnél. De van néhány dolog, amit még elmondanék kezdés előtt. – Letérdelt Nick mellé, és a billentyűzetre bökött. – Három nagyon fontos gomb van, amit ne felejts el játék közben. Először is, az X állítja meg az órát. Az indulás pillanatától kezdve a számlálón peregnek a másodpercek. Az idő múlásával pedig létfontosságú pontokat vesztesz. Ezen az egy módon állíthatod csak le az órát büntetés nélkül. Ha lenyomod az X-billentyűt, gondolkozhatsz egy kicsit.

Még ennél is fontosabb az S. Ez teszi lehetővé, hogy kijelentkezz, azaz a te szavaiddal, elmentsd az állást. Egyelőre nem érted, amit mondok, mert életedben nem játszottál még bonyolultabb számítógépes játékot, de higgy nekem, a mentés nagyon fontos. Ha lenyomod az S-billentyűt, az állás valamennyi paramétere bekerül egy egyedi felismerőrendszerrel rendelkező, speciális adatbázisba. Így a jövőben bármikor lehívhatod az adott játszmát, és onnan folytathatod, ahol a mentés előtt abbahagytad. Ezen akár az életed múlhat. Ha egy kockázatosabb útvonalat választasz, és a figurád földobja a talpát, a mentésnek köszönhetően nem kell mindent elölről kezdened.

Nick csak bámult. Sosem látta még Troyt ilyennek. Az igaz, meglepte már párszor társának szaktudása, amivel a hajón bármilyen elromlott elektronikus berendezést egykettőre megjavított, de legvadabb álmaiban sem gondolta volna, hogy itthon is ugyanazzal foglalkozik, csupán kreatívabb módon. Most ez az egyszerű, mosolygós, fekete fiú beültette egy székbe egy óriási képernyő előtt, és olyan türelemmel magyarázott neki, mint egy kisgyereknek. Nick egyre izgatottabban várta, mi következik.

– Végül – mondta Troy, kérdőn pillantva Nickre, vajon követi-e még – itt a H-billentyű, ha segítséget kérsz. Ha kifogytál az ötletekből, és nem tudod, mit csinálj, nyomd meg a H-t. A játék akkor ad pár tippet, hogy juthatsz tovább. De egyvalamire figyelmeztetnélek kell. A segítségkérés ideje alatt az óra nem áll meg. Vannak olyan helyek is a játékban, például a csaták, ahol a H-billentyű megnyomása végzetes következményekkel jár, mert akkor automatikusan beszünteted a védekezést. A H akkor a leghasznosabb, ha egy veszélytelen környezetben épp valami stratégián töröd a fejed.

Még mindig mellette guggolva Troy átadott Nicknek egy kis spirálfüzetet, és egy intéssel arra biztatta, nyissa ki. Az első oldalon ez állt: „Parancsszótár”. Minden új oldal egy önálló címszót tartalmazott, olvasható kézírással, és leírta, az adott gomb megnyomása adott helyzetekben milyen következményekkel járhat.

– Itt a többi parancs, összesen ötven – mondta Troy.

– De nem kell megjegyezned őket. Majd segítek. Ha már egy ideje játszol, magad is rájössz, mi mire való. A legtöbb fontos parancs egyetlen billentyű lenyomásával kiadható, van azonban, amelyikhez kettő kell.

Nick átlapozta a jegyzetfüzetet. Megjegyezte, hogy az L annyit tesz, „körülnézni”. Annak meghatározásához azonban, hogy mivel nézzen körül, már egy újabb billentyű kell. Ha például az L-et 1 követi, az a szemet jelenti. Az L8 pedig ultraibolya-spektrométert, bármi legyen is az. Nick máris föladta. Barátjára pillantott, aki épp az utolsó ellenőrzéseket végezte valami berendezésen.

Troy visszajött a székhez, és lenézett Nickre.

– Nos – mondta –, azt hiszem, készen állsz. Van kérdésed?

– Csak egy, uram és vezérlő csillagom – felelte Nick gúnyos szelídséggel. – Kaphatnék még egy sört, mielőtt kockára teszem férfiúi erényeimet a te bolond világodban?

 

 

Nick persze még korántsem állt készen a játékra. Mikor Troy betöltötte a három diszket, további tennivalók szükségeltettek, mielőtt a program elindult volna. Nick beütötte nevét, faji hovatartozását, korát és nemét, válaszul az óriási képernyőn megjelenő kérdésekre. Aztán fejét kíváncsian félrebillentve Troyra nézett, arcán fura kifejezéssel.

– Most még ne kérdezz tőlem semmit – mondta a barátja. – Nemsokára minden megvilágosodik előtted.

A képernyőt egy gyönyörű, gyűrűs bolygó töltötte be; olyan volt, mintha egy a bíborokba szerelmes művész festette volna le a Szaturnuszt. Az égitest az egyik sarkvidék felől látszott. Gyűrűi leginkább egy célbadobós tábla köreire emlékeztettek. Közöttük időről időre fények villantak föl, jelezve, hogy a fény forrásául szolgáló csillag nem lehet messze. Gyönyörű kép volt. Az egyszerű, nyomtatott nagybetűs cím – ŰRKALAND, Troy Jefferson programja – a bolygóra vetítve tűnt fel három-négy másodpercre, és közben halk klasszikus zene hangjai töltötték be a szobát. Nick alig bírta legyűrni kuncogását, amikor Troy komolyan, öntudatosan beszélni kezdett az egyik hangszóróból.

A hangfelvétel ismertette a játék kezdeti fölállását. A kalandkereső egy űrállomáson tartózkodik, mely poláris pályán kering a Gunna körül. Ez a bolygó egy idegen naprendszer tagja, a központi égitest egy G-típusú csillag, melyet az emberek Tau Cetinek hívnak. Alig tíz fényévnyire járunk a Földtől.

– A Tau Ceti rendszerében nyolc elsődleges objektum kering – folytatta Troy hangja hat bolygó és két hold.

Térképeket az állomás biztonsági főnökénél lehet beszerezni, bár egyes régiók nincsenek még teljesen földerítve. Kalandod kezdetén a kabinodban alszol, az űrállomás fedélzetén. Személyi vevődön megszólal a riasztó...

A hang elúszott, helyét a riasztó pittyegése foglalta el. Az óriási ernyőn a kép egy űrkabin belsejét mutatta, melyet minden valószínűség szerint valamelyik sikeres fantasztikus filmből loptak. A jobb felső sarokban egy digitális óra látszott, mely nagyjából négy másodpercenként ugrott előre egy egységnyit. Nick elveszetten pillantott Troyra. Az azt javasolta, üsse le az L-et. Pár másodperc alatt megtanulta, hogy az iránygombokat használva a kabin bizonyos részeit közelebbről is megnézheti. Valahányszor ezek közül leütött egyet, a kép is megváltozott, alkalmazkodva az új nézőponthoz. Nick észrevette, hogy kis tévékészülékének képernyőjén zavaros fényfolt jelenik meg, és Troy utasításait követve addig közeledett felé, míg ki nem tisztult.

Az immár éles képen egy fiatal nő látszott, hosszú, díszes, élénkvörös színű ruhában, mely csaknem a földig ért. Szinte anakronisztikusnak ható kis szobában állt, amelynek egész berendezése mindössze egy keskeny ágy, egy kis asztal és egy egyenes támlájú szék volt. Az asztal mögött, a mennyezet közelében nyíló egyetlen ablakon át nem sok fény szűrődött be a helyiségbe. Vastag, függőleges rácsok osztották többfelé az üveget.

A kamera ráközelített az arcra. Nick előrehajolt a székében.

– De... de hisz ez Julianne – szólalt meg döbbenten, épp mikor a nő is beszélni kezdett.

– Nick Williams kapitány – mondta, a férfi legnagyobb meglepetésére –, sosem találkoztunk még, de bátorságának és igazságszeretetének híre páratlan az egész Föderációban. Heather vagyok, Othen hercegnője. A Toom alkirályának beiktatása alkalmából rendezett nagy bálon a willenek fogságába estem, akik aztán az erődítményükbe hurcoltak magukkal, az Accutar bolygóra. Atyámnak, Merson királynak azt üzenték, hogy csak akkor engednek szabadon, ha átengedi nekik az Endelva körzet ércekben gazdag aszteroidáit.

– Ezt nem szabad megtennie – folytatta a hercegnő komoran, miközben a kamera tovább közelített az arcára –, különben megfosztja népünket a hannától, halhatatlanságunk forrásától. Atyám máris ezen emészti magát, kiutat keres reménytelen helyzetéből. Húgom, Samantha elmenekült az Othenről legjobban kiképzett katonáink kis csapatával és nagy mennyiségű hannával. Abban sajnos nem vagyok biztos, engem akar-e kiszabadítani, vagy csupán atyám ellen készül lázadásra, amennyiben ő az Endelva-aszteroidák föláldozása mellett dönt. Samantha világ életében kiszámíthatatlan volt. Tegnap a willenek ultimátumot juttattak el atyámhoz. Egy hónapon belül döntenie kell, különben lefejeznek. Williams kapitány, kérem, segítsen! Nem akarok meghalni. Ha eljön értem, és megment, ígérem, hogy megosztom önnel az otheni trónt, és a halhatatlanság titkát. Örökké élhetünk, mint király és királyné.

Az adás hirtelen véget ért, a kép eltűnt. Az ernyőn ismét Nick kabinja látszott, az űrállomás fedélzetén. A férfi kis híján tapsolni kezdett, de visszafogta magát, és mozdulatlanul ült. Troy valahogy nagyon is hihető Heather hercegnőt fabrikált Julianne-ből. De hogy került be a nevem a szövegbe? – csodálkozott. Számtalan kérdést szeretett volna föltenni, de a hatalmas képernyőn figyelmeztető jelzés villant föl emlékeztetőül, hogy bár ő nem tesz semmit, az idő halad. Nick megkereste az X-billentyűt, és lenyomta, mire a digitális óra leállt. Troy felé fordult.

– Na és most mit csináljak?

Troy alkalmankénti segítségével Nick fölszerelkezett az utazásra, megkereste az űrkikötőbe vezető utat, és bemászott egy apró komphajóba. Barátja erősködött ugyan, hogy esélye a túlélésre igen csekély a nyílt űrben, ha nem tanulmányozza tovább az állomás szolgáltatásait, ő mégis gyorsan fölszállt.

Remekül szórakozott. A billentyűzeten leadott parancsokkal szabályozta sebességét és útirányát. A képernyőn látottak mindig pontosan követték utasításait, megteremtve az űrutazás tökéletes illúzióját. Sok más járművet is látott a monitoron, miközben célja, a Gunna bolygó felé manőverezett, de egyik sem közelítette meg az ő kompját. Aztán, alig valamivel kívül az égitest fennhatóságának határain, egy hegyes orrú gép gyorsan meglódult felé, és minden figyelmeztetés nélkül kilőtt rá egy halom rakétát. Nick nem menekülhetett. A képernyőt betöltötte a robbanások tüze, a komp darabokra szakadt. Aztán minden elsötétült, csak egy egyszerű felirat világított tovább fehéren, a monitor közepén: JÁTÉK VÉGE.

– Jöhet egy újabb sör? – kérdezte Nick, meglepetten észlelve, hogy a figura halála csalódottsággal tölti el.

– Azonnal, kapitány – felelte Troy.

Együtt sétáltak át a konyhába. Troy kinyitotta a hűtőszekrényt, és kivett még két sört. Az egyiket Nicknek adta. A professzor még mindig a játék végkimenetelén töprengett.

– Ha jól emlékszem, négy részleget jelöltek meg az űrállomás térképén – szólalt meg hangosan. – Én pedig csak kettőbe mentem el. Elmondanád nekem, mi van a másik kettőben?

– Az étkezdét hagytad ki, és a könyvtárat – válaszolta Troy, megörülve Nick érdeklődésének. – Az étkezde nem túl fontos – tette hozzá nevetve bár eddig nem úgy ismertelek, hogy csak úgy evés nélkül nekivágsz egy útnak. A könyvtár azonban...

– Ne is mondd – szólt közbe Nick. – Kitalálom. A könyvtárban mindent megtudhattam volna a willenekről meg az otheniakról, vagy hogy az ördögbe hívják őket; arról, ki él örökké, és mit is jelent pontosan az, hogy Toom alkirálya.

– Megcsóválta a fejét. – Lám-lám, Troy. Meg kell mondjam, le vagyok nyűgözve. Fogalmam sincs, hogy képes valaki egy ilyet megcsinálni. És attól tartok, a javát még nem is láttam.

– Ezek szerint kész vagy folytatni, professzor? – kérdezte Troy, a dicséretet széles vigyorral fogadva. – Előbb azonban egy jó tanács. Ha a könyvtárban vagy, tanulmányozd át az Űrjárművek Enciklopédiáját, hogy legközelebb már fölismerd az ellenséges hajókat! Máskülönben sosem jutsz el a játék érdekesebb részéig.

 

 

A délután gyorsan eltelt. Nick úgy találta, remek módja a pihenésnek elmenekülni a Troy alkotta képzeletbeli világba. Pontosan erre volt szüksége Monique reggel kísértő emléke után. Troy látta, hogy Nick élvezi a játékot, és ez mámorosán boldoggá tette. Büszkeség töltötte el, és hite, miszerint az Űrkaland elrepíti a siker világába, újjászületett.

Nick elvérzett még párszor, hiába keresve Heather hercegnőt. Egyszer leszállt egy Thenia nevű, feltérképezetlen bolygón, mire megjelent egy fekete bőrű, gyíkfejű férfi, és fölszólította, menjen el, ha nem akarja kísérteni a sorsot. Nick semmibe vette a figyelmeztetést, és egy terepjáróval elhagyta a kompot. Hajszál híján megúszott egy vulkánkitörést, de aztán foglyul ejtette és fölfalta valami nyúlós penészfolt, ami a leszállóhelytől nem messze tört föl a földből.

Újabb reinkarnáció után Nick összefutott Samanthával, Heather hercegnő húgával, akit alig néhány jelenetében Julianne testes barátnője, Corinne játszott. Troy nem kis munkával elérte, hogy Susie Q-ra, a kilencvenes évek elejének híres pornókirálynőjére hasonlítson, sőt, a beállítások nagy részét a műfaj klasszikusából, A gyönyör kínjaiból vette. A régi és az új anyag ügyes keverése azt az illúziót keltette, mintha az ember egyenesen belecsöppent volna a Susie Q-filmbe, ahol bármely pillanatban megnyílhat előtte a gyönyörök kertje.

Samantha, azaz Susie Q, azaz Corinne elcsábította Nicket, aztán leszúrta egy kis tőrrel, miközben ő meztelenül és várakozóan hevert az ágyon. Ezen a ponton a két férfi megkezdte az utolsó hatos csomag sör elfogyasztását, s a pornográf jelenetek és az alkohol kombinációja egyre cifrább szavakkal tűzdelte tele beszédjüket.

– A francba! – kiáltotta Nick, könyörögve Troynak, ismételje meg azt a jelenetet, amelyben a meztelen Samantha Susie Q rámászik, és épp bekapni készül meredező péniszét. – Soha az életben nem láttam, sőt, nem is hallottam olyan komputerjátékról, ahol az embert kis híján leszopják. Öregem, te meghibbantál. Zseni vagy persze, ezzel egyetértek, de egy kibaszott hibbant zseni. Mi az úristen vett rá, hogy szexjeleneteket rakj a játékodba?

– Ugyan már, haver – nevetett Troy, karját Nick vállára téve, miközben áttámolyogtak a nappaliba –, az üzlet az üzlet. És itt, az Entertainment Software-ben – azzal fölkapott egy magazint az asztalról – azt írják, a komputerjátékok vásárlóinak hetvenkét százaléka, kibaszott hetvenkét százaléka barátom, tizenhat és huszonnégy év közötti hímnemű egyed. És tudod, mit szeret az a korosztály még, a játékok és a tudományos fantasztikum mellett? Természetesen a szexet. Hát nem látod magad előtt azt a gátlásos, tizenéves srácot, aki bezárkózik a szobájába ezzel a játékkal, és onanizál egy jót? – Troy egy ordítással lezökkent az egyik fotelbe, és verni kezdte a mellét.

– Te megbolondultál, Jefferson – mondta Nick, a barátját figyelve. – Nem tudom, ezek után is egyedül merek-e maradni veled a hajón. Semmi kétség, bediliztél. Próbáld csak meg magad elé képzelni a kritikákat! Az Űrkalandban találkozhatsz Susie Q-val, a pornó királynőjével egy föld alatti kastélyban, a Vitt nevű aszteroidán. Erről jut eszembe, honnan az ördögből szerezted ezt a rengeteg filmjelenetet?

– Sok-sok kutatással és kemény munkával, professzor – válaszolta Troy, immár kissé lecsillapodva. – Lanny és három barátja legalább ezerórányi filmet megnézett, míg a pontosan megfelelő klipeket kereste nekem. És persze az egész nem jöhetett volna létre az újabb adattárolási módszerek nélkül. Remek digitális verzióban rögzíthetnénk az Egyesült Államokban készült valamennyi filmet, és ennél a háznál nagyobb raktár nem is kellene nekik. Én is egyszerűen csak kihasználtam az adatbázis kapacitását.

Nick összeroppantotta markában a sörösdobozt.

– Csodálatos. Tényleg. De nem ismerem a szexpiacot. És miért kell a játék elején megadni a faji hovatartozást? Nem gondolod, hogy ez pár embert vissza fog riasztani? Sose láttam még olyan játékot, ami faji adatokat is fölhasznált volna.

Troynak még részegen is sikerült egy pillanatra elkomolyodnia, sőt, elkomorodnia.

– Nézd, öregem – mondta határozottan –, a nem és a faj életünk részét képezi. Talán igaz, hogy az emberek a szórakozás kedvéért játsszák a komputerjátékokat, és nem szívesen szembesülnek bennük bizonyos témákkal, de az eredetiségemet azért el kell ismerd. A faji hovatartozás mindennapos ügy, és nekem úgy tűnik, ha tudomást sem veszünk róla, azzal csak rontunk a helyzeten.

Aztán fölvidult.

– Hé, professzor, az a gyíkember a Thenián ugye fekete volt? Te oda se bagóztál a figyelmeztetésére. De mi lett volna, ha fehér? Akkor megfordulsz, és visszahordod az irhádat a kompba? Amikor egy feketebőrű játszik, a Thenián fehér gyíkember várja. Ez így lett megírva, öregem. A forgatókönyvben huszonvalahány változó múlik a faji hovatartozáson.

Nick arckifejezésén hitetlenség tükröződött.

– Tényleg – erősködött Troy, azzal fölállt, és visszaindult a játszószobába. – Megmutatom. Nézd meg, hogy kezdődik a játék, ha fekete vagy!

Nick követte Troyt. Kíváncsian várta a fejleményeket. Troy bekapcsolta a gépet, Nick pedig bezongorázta az adatait, csupán a faji hovatartozáshoz azt írta, fekete. Ezúttal, mikor a képbe beúszott a kabinjában álló tévémonitor, Heather hercegnő is fekete volt! Semmi kétség, Troy modellként Angie Leatherwoodot használta.

– Az ördögbe! – szólalt meg Nick, a sugárzó Troyra pillantva. – Eszes egy fickó maga, Mr. Jefferson. – Fütyörészve sétált ki a szobából, ismét a fejét csóválva. Troy kikapcsolta a gépet, és utána sietett.

– Jól van – kezdte Nick, mikor visszaértek a nappaliba, és leültek a díványra –, még egyetlen utolsó kérdés, aztán felejtsük el mára a játékodat. Hogy juttattad be a programba a nevemet? Annál tényleg eldobtam magam.

– Eredetileg ez Lanny ötlete volt, egy filmből vette, ami egy logopédusról szólt. Az összes mellékszereplővel egy napon keresztül ismételtette az ábécé magán- és mássalhangzóit. A hangokat aztán egy úgynevezett audioanalitikus folyamatosító technikával fűztük össze. – Troy fölnevetett. Láthatóan jólestek neki a dicséretek. – Persze ennek is megvannak a maga hátrányai. A fordítóprogram csupán egyszerűbb angol szavakat tud elolvasni. Ezzel lehet az egyetlen probléma, ha be akarunk törni a nemzetközi piacra. Nick fölállt.

– Hát, kifogytam a dicséretekből. Mellesleg, létezik belőled több példány is? Fivér, nővér, ilyesmi? Mert akkor még időben figyelmeztetni kéne a világot.

– Pillanatnyilag csak én – felelte Troy, és a távolba révedt. – Volt egy bátyám, Jamie, nálam hat évvel idősebb. Nagyon közel álltunk egymáshoz. Egy autóbalesetben halt meg, mikor én tizennégy éves voltam.

Bejelentését suta csönd fogadta.

– Sajnálom – szólalt meg végre Nick. Egész elérzékenyítette barátja föltárulkozása. Troy azonban csak vállat vont, és elhessegette a kellemetlen emléket.

Nick témát váltott. A hajóról beszélgettek, aztán Homer-ről és a legénységéről. Nick hirtelen az órájára nézett.

– Jézusom! – mondta. – Már elmúlt négy óra. Nem Carol Dawsonnal kéne találkoznunk?

Troy fölugrott a fotelből.

– Dehogynem. Szép kis társak vagyunk mi. – Már megint vigyorgott. – Egész délután csak sörözgetünk meg játszadozunk. – A két férfi hosszan megölelte egymást. Az üres sörösdobozokat a szemetesbe dobták, aztán már indultak is ki, Nick kocsija felé.