3

– DE RICHARD – mondta Ramirez nagyon nagy bajba keveredhetünk!

– Nem értem, hogyan – felelte Todd hadnagy. – Egyáltalán miért is kéne bárkinek is megtudnia? A rendszert végül is a haditengerészet építette ki, elsősorban a saját hajói részére. Épp csak mindenki más is használhatja. Annyit kell tennünk csupán, hogy fölütjük a gépnaplót, és az ő azonosítókódjukhoz kapcsolt összes adatot kiolvassuk belőle. Akkor megtudhatjuk, hol vannak. Nem nehéz. A saját hajóinkkal számtalanszor megcsináltuk már.

– De aláírtunk egy egyezményt, miszerint a haditengerészet csak abszolút élet-halál kérdés esetén nyúlhat hozzá a magánregiszterekhez – ellenkezett Ramirez.

– Egyszerűen nem törhetünk föl szatellitfájlokat csak azért, mert mi ketten azt hisszük, egy bizonyos hajó illegális úton jár. Ehhez a parancsnokság beleegyezése kell.

– Nézd, Roberto – vitatkozott Todd hevesen –, mit gondolsz, ki adna nekünk erre engedélyt? Nincsenek nálunk a fotók. Csak a te állításod, hogy láttad őket. Nem. A saját szakállunkra kell dolgoznunk. Ha tévedtünk, soha senkinek nem kell megtudnia. De ha nem, elkapjuk azt a disznót, és mindketten hősök leszünk, akkor pedig senki nem húzhatja ránk a vizes lepedőt.

Ramirez pár másodpercig hallgatott.

– Nem gondolod, hogy legalább Winters alezredest értesítenünk kellene? Végül is az egész Panther-ügynek ő a főparancsnoka.

– Eszedbe ne jusson! – vágta rá gyorsan Todd hadnagy.

– Hallottad őt tegnap a megbeszélésen. Azt hiszi, máris túlléptük a hatáskörünket. Semmit se szeretne jobban, mint beleszarni a renoménkba. Féltékeny ránk. – Látta, Ramirez még mindig nem döntött. – Mondok neked valamit – folytatta –, fölhívjuk őt, miután megtudtuk, hol az a hajó.

Ramirez hadnagy a fejét rázta.

– Az már nem számít. A hatáskörtúllépés akkor is áll.

– A francba! – fakadt ki Todd elkeseredésében. – Mondd, mit csináljak, és én megteszem. Nélküled. Vállalok minden felelősséget. – Elhallgatott, és Ramirez szemébe nézett. – A rohadt életbe, én ezt nem értem! Szerintem nektek mexikóiaknak nincs vér a pucátokban. Te vagy az egyetlen, aki a saját szemeddel láttad a rakétát a fotón, de...

Ramirez szeme összeszűkült. Hangja megkeményedett.

– Ebből elég, Todd. Megszerezzük az adatokat. De ha balul üt ki a dolog, saját kezűleg tekerem ki a nyakad.

– Tudtam, hogy végül megegyezünk – felelte Todd hadnagy, és mosolyogva követte Ramirezt a vezérlőpulthoz.

Winters alezredes még egy hatos kóláscsomagot rakott a jégre, aztán lecsukta a hűtőláda fedelét.

– Valami mást? – kiáltott ki az ajtón feleségének és a fiának. – Mielőtt kiviszem a cuccot az autóba?

– Nem, uram – érkezett a válasz a kocsibejáró felől. Az alezredes fölkapta a hűtőládát, és kicipelte a szúnyoghálós ajtón.

– Fúú! – nyögte megkönnyebbülten, mikor berakta a nyitott csomagtartóba. – Egy tucat embernek elég lenne ennyi étel-ital.

– Bárcsak velünk jönne, uram! – mondta Hap. – A legtöbb apa ott lesz.

– Tudom, tudom – válaszolta Winters. – De anyád elkísér. Nekem pedig próbálnom kell még estére. – Sietve megölelte a fiát. – Különben is, Hap, megbeszéltük már egyszer. Újabban nem érzem jól magam az efféle egyházi összejöveteleken. Szerintem az igazi vallás Isten és az egyén közt nyilvánul meg.

– Nem mindig gondolkoztál így – szólt közbe Betty az autó másik oldaláról. – Sőt, régen szeretted az egyházi piknikeket. Labdáztál, úsztál, és egész este együtt nevettünk.

– Hangjába csipetnyi keserűség vegyült. – Gyere, Hap! – tette hozzá pillanatnyi szünet után. – Nem akarunk elkésni. Köszönd meg apádnak, hogy segített pakolni!

– Kösz, apa. – Hap bemászott a kocsiba, és Winters becsukta az ajtót mögötte. Integettek egymásnak, amikor a Pontiac kihátrált a kocsibejáróról az utcára. Miközben elhajtottak, Winters agyán átfutott egy gondolat: Többet kéne foglalkoznom vele. Szüksége van rám. Ha nem törődöm vele, hamarosan túl késő lesz.

Megfordult, és visszasétált a házba. A hűtőszekrénynél megállt, és kinyitotta az ajtót. Öntött magának egy pohár narancslevet. Ivás közben lustán körbepillantott a konyhában. Betty máris eltakarította a reggeli edényeket, berakta őket a mosogatógépbe. A pultot lesikálta. A reggeli újság gondosan összehajtogatva az asztalon hevert. A konyha tiszta volt, minden a helyén. Mint az életében. Az asszony irtózott mindenféle rendetlenségtől. Winters visszaemlékezett egy reggelre, mikor Hap még pelenkát hordott, és a virginiai Norfolkban éltek. A legényke kitartóan csépelte az asztalt, aztán a keze egyszer csak megcsúszott, és Betty csésze kávéja, valamint a tejszínes kancsó a földre repült. Mindkettő eltört, és elég szép disznóólát csinált a konyhából. Betty hirtelen abbahagyta az evést. Mire visszaült, a rántottája jéghidegre hűlt, de a balesetnek már a legkisebb nyoma sem látszott, se a padlón, se a szekrények alján, sőt, még a szemetesben sem (minden apró darabkát gondosan berakott a nejlon betétzsákba, aztán az egészet kivitte a kukába).

A hűtőtől nem messze kis plakett lógott a falon, rajta egyszerű betűkkel ez állt: „Mert úgy szerette Isten e világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta, hogy valaki hiszen ő benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen...^[12] János 3:16”. Vernon Winters mindennap látta ezt a plakettet, de már vagy hónapok, sőt, talán évek óta nem olvasta el rajta a szöveget.

Ezen a bizonyos szombat reggelen azonban egészen megrendítette. Betty Istenére gondolt, aki nagyon is emlékeztet az ő gyermekkori Istenére; csöndes, nyugodt, bölcs öregember, fönt üldögél valahol a mennyországban, mindent megfigyel és mindent tud, várja az imáinkat, hogy válaszolhasson rájuk. Annyira egyszerű, gyönyörű ez a kép.

– Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy – szólalt meg, visszaemlékezve a templomban százszor, ezerszer elmondott imádságra –, szenteltessék meg a te neved; jöjjön el a te országod; legyen meg a te akaratod, amint a mennyben, úgy a földön is...

És tőlem mit kívánsz, öreg? – gondolta Winters, és magát is megdöbbentette tiszteletlensége. – Nyolc éven át hagytál hányódni. Nem törődtél velem. Próbára tettél, mint Jóbot. Vagy talán büntetésnek szántad. A konyhaasztalhoz sétált, és leült. Megint belekortyolt a narancslébe. De elnyertem a bocsánatodat? Még nem tudom. Mindez idő alatt egyszer sem adtál nekem félreértelmezhetetlen jelet. Minden imádságom, minden könnyem ellenére sem. Egyszer ugyan – idézte emlékezetébe közvetlenül Líbia után, akkor talán...

Visszaemlékezett arra a napra, amikor félálomban hevert a strandon, hanyatt fekve, lehunyt szemmel, egy nagy, kényelmes törülközőn. A távolból hallotta a hullámokat és a gyermekek hangját. Néha még Hapét vagy Bettyét is ki tudta venni közülük. A nyári nap melegen, nyugtatóan sütött. Egy fénysugár vetődött a szemhéjára. Kinyitotta a szemét. Nem látott sokat, mert elvakította a napfény, és valami fémes tárgyról még egyenesen rá is tükröződött. Kezével elernyőzte a szemét. Hosszú hajú, talán egy év körüli kislány állt fölötte, és őt bámulta. A csillogás a haját összefogó fémfésűtől eredt.

Winters lehunyta a szemét, aztán megint kinyitotta. Most már jobban látta. A kislány kissé megemelte a fejét, mire a csillogás eltűnt. Még mindig őt bámulta azonban, teljesen kifejezéstelen arccal. Csak pelenka volt rajta. A férfi első pillantásra látta, hogy külföldi lehet. Talán arab – gondolta, visszabámulva mandulaalakú, mélybarna szemébe. A kislány se nem mozdult, se egy szót nem szólt. Csak figyelte a férfit, kíváncsian, könyörtelenül, mintha a mozdulatait észre se venné.

– Helló! – szólította meg Winters csöndesen. – Ki vagy?

A kis arab lány semmi jelét nem adta, hogy meghallotta volna. Pár másodperccel később azonban hirtelen a férfira szegezte az ujját, és nagyon mérges arcot vágott hozzá. Winters összerázkódott, és hirtelen fölült. Gyors mozdulata megijeszthette a kislányt, mert elpityeregte magát. A férfi feléje nyúlt, de ő elhúzódott, megbotlott, elvesztette az egyensúlyát, és elesett. A fejét valami éles dologba üthette, mert csordogálni kezdett belőle a vér, és lassan a vállára csöpögött. Már az esés is megrémítette, de most ehhez társult saját vérének látványa; a kislány keservesen zokogni kezdett.

Winters ott toporgott körülötte; saját feltörő félelmével küzdve, tehetetlenül nézte, ahogy a homok beissza a vércseppeket. Valami felismerhetetlen gondolat cikázott át az agyán, és úgy döntött, fölemeli az arab kislányt, és megvigasztalja. Az elkeseredetten viaskodott vele, vakmerően, és korához mérten meglepő erővel, végül sikerült is kiszabadulnia. Megint elesett, és fejsebéből újabb vörös vércseppek záporoztak a világosbarna homokra. Hisztériázni kezdett, annyira sírt, hogy még a lélegzete is elakadt, arcára rémülettel vegyes harag ült ki. Megint Wintersre mutatott.

Pillanatokon belül két barna kar csapott le az égből, és fölemelte a kislányt. Wintersben első ízben tudatosult, hogy mások is vannak körülötte, méghozzá jó sokan. A férfi, aki a kislányt fölkapta, valószínűleg az apja lehetett; alacsony, zömök arab férfi volt, a húszas évei közepén járhatott, és élénkkék fürdőnadrágot viselt. Védelmezőn szorította magához a gyermeket, és olyan arcot vágott, mintha legalábbis ökölharcra számítana, közben pedig kétségbeesett, ifjú feleségét vigasztalta, akinek szipogása elvegyült a kislány megszállott óbégatásával. Mindkét szülő vádlón nézett Wintersre. Az anya egy törülközővel szétmázolta a vért a kislány fején.

– Nem akartam bántani – szólt Winters, már beszéd közben megértve, hogy szavait könnyen félreértelmezhetik. – Elesett, és valamibe beütötte a fejét. Én csak... – Az arab pár lassan elhátrált tőle. Winters a többiekhez fordult, ahhoz a tucatnyi emberhez, akik a kislány sírását hallva gyűltek köré. Mind furcsán bámultak rá. – Nem akartam bántani – ismételte hangosan. – Én csak... – Elhallgatott. Hatalmas könnycseppek gördültek le az arcán, és lehullottak a homokba.

Istenem – gondolta sírok. Nem csoda hogy ezek az emberek itt...

Meghallotta még valakinek a sírását. Betty és Hap, úgy látszik, akkor értek oda hozzá, amikor az arab pár elhátrált a vérző kislánnyal. Mikor meglátta a vért apja kezén, az ötéves Hap könnyekben tört ki, és arcát anyja csípőjébe fúrta. Csak sírt és sírt. Winters a kezére pillantott, aztán az őt körülvevő emberekre. Ösztönösen lehajolt, és tisztogatni kezdte a kezét a homokkal. Fia sírása szolgált aláfestésként hiábavaló kísérleteihez.

Ahogy ott térdelt a homokban, Winters alezredes a feleségére nézett, először az események kezdete óta. Az asszony arcán leplezetlen rémületet látott. A férfi támogatásért fordult hozzá, de Betty szeme fátyolossá vált, és ő is térdre rogyott, vigyázva, nehogy közben valami baja essék bele kapaszkodó, síró fiának. Imádkozni kezdett.

– Édes Istenem – mondta lehunyt szemmel.

A tömeg lassan szétoszlott; néhányan odamentek az arab családhoz, hátha segíthetnek valamiben. Winters tovább térdelt a homokban, megrendítették saját tettei. Betty végül fölállt.

– Jól van, jól – csitítgatta kisfiát nincsen semmi baj.

– Egyetlen további szó nélkül óvatosan fölemelte a strandtáskát, a törülközőket, és elindult a parkoló felé. Az alezredes követte.

Otthagyták a strandot, és visszahajtottak Norfolkba, ahol laktak. És ő soha nem kérdezte meg tőlem, mi történt – gondolta Winters a konyhaasztalnál ülve, nyolc évvel később. – Még azt se hagyta, hogy én elmeséljem. Legalább három évig. Mintha ki akarta volna törölni az emlékezetéből. Mostanában elvétve már célozgat rá. De beszélgetni még mindig nem beszélgettünk róla.

Végzett a narancslevével, és rágyújtott egy cigarettára. Közben eszébe jutott Tiffani és az előző éjszaka. Egyszerre ébredt föl benne a félelem és a vágy, mikor a mai estére gondolt. Ugyanakkor különösmód imádkozni támadt kedve. És most, édes Istenem – kezdett bele hát már megint próbára teszel? Váratlanul tudatára ébredt saját haragjának. Vagy csak nevetsz rajtam? Nem elég neked, hogy elpártoltál mellőlem, hogy magamra hegytál? Talán meg sem elégszel addig semmivel, míg végképp meg nem alázkodom előtted.

Megint úgy érezte, rögtön elsírja magát. De kitartott. Szétnyomkodta cigarettáját, és fölállt az asztaltól. A hűtőszekrény oldalához sétált, és levette a bibliai idézettel díszített plakettet a falról. Már-már a szemétbe dobta, de pár másodpercnyi tétovázás után mégis inkább az egyik fiókot választotta.