CSÜTÖRTÖK

1

A NAPKELTE a parton érte őket. Valamikor az éjszaka folyamán hét kis kardszárnyú delfin^[1] vetette magát partra Deer Keynél, nyolc kilométernyire keletre Key Westtől. A tengermély erőteljes szörnyetegei – valamennyi háromnégy méter hosszú – tehetetlenül csapkodva hevertek a fövenyen. A sekély lagúna vizében további fél tucat kardszárnyú úszkált, az egész csapat láthatóan eltévedt, teljesen összezavarodott.

E verőfényes márciusi reggelen hét órára meg is érkeztek Key Westből a bálnaszakértők, s szervezni kezdték a mentőalakulatot a helybéli halászokból és vitorlázó turistákból, hogy visszavontassák a megfeneklett állatokat a tengerbe. Amint a ceteket vízbe segítik, a következő feladat a csapat kicsalogatása lesz a Mexikói-öbölbe. Túlélésükre egyetlen esély volt csupán: ha sikerül visszaterelni őket a nyílt tengerbe.

A riporterek közül Carol Dawson érkezett elsőként. Feltűnő, koreai gyártmányú kombiját az útpadkán állította le, közel a parthoz, és kiugrott, hogy fölmérje a helyzetet. A Deer Key-i lagúna félhold alakú tengeröblöt formázott. A két földnyelv végpontját összekötő képzeletbeli vonal csaknem egy kilométer hosszú lett volna. Azon kívül terült el a Mexikói-öböl. A hét kardszárnyú delfin középtájon úszott át a szoroson, és a tengertől a lehető legtávolabb vetődött partra. Nagyjából kilencméteres szakaszon szóródtak szét, a víztől úgy hétméternyire. A többiek a sekélyesben rekedtek, a parttól nem több mint harminc méterre.

Carol a kombija hátuljához sétált. Mielőtt kivette volna nagy fotóstáskáját, meghúzta a nadrágját csípőjén tartó madzagot. (Gyorsan öltözködött reggel, mikor Key West-i hotelszobájában utolérte a hívás Miamiból. Melegítőjét sosem használta még munkaruhaként. A laza viselet elrejtette formás, kecses vonalú alakját, mely nem harmincnak, inkább húsznak mutatta.) A táskában több fényképezőgép is pihent, valamint videokamerák. Kiválasztott közülük hármat, pár M&M-drazsét dobott a szájába egy régi zacskóból, és elindult a partra. Miközben a homokon az embertömeg és a partra vetett cetek felé sétált, időnként megállt, hogy lefényképezze a színhelyet.

Carol először egy férfit vett célba, aki a Dél-floridai Tengeri Kutatóközpont egyenruháját viselte. Az óceán felé fordulva állt, és a Key West-i Haditengerészeti Légierőbázis Tengerfigyelő Szolgálatának két tisztjével beszélgetett. Vagy egy tucat helybéli önkéntes rajzotta körül őket, tartva a távolságot, de közben feszülten figyelve minden elhangzott szót. Carol oDalepett a kutatóközpont emberéhez, és belekarolt.

– Jó reggelt, Jeff! – üdvözölte.

A férfi felé fordult. Egy pillanattal később a felismerés halvány mosolya suhant át arcán.

– Carol Dawson, Miami Herald – hadarta a nő. – Az MOI-ban találkoztunk egy este. Dale Michaelsszel voltam.

– Hát persze, emlékszem – felelte a férfi. – Hogy is felejthetnék el egy ilyen gyönyörű arcot? – Pillanatnyi szünet után folytatta: – De mit keres itt? Amennyire én tudom, egy órával ezelőttig egy lélek sem sejtette, hogy ezek a kis kardszárnyú delfinek a partra vetődtek. Miami pedig több mint százötven kilométer ide.

Carol fölnevetett, pillantásával udvariasan tudomásul véve és megköszönve Jeff bókját. Még mindig nem szerette ugyan, ha az emberek – különösen a férfiak – a külseje miatt jegyezték meg, de az idő múlásával kénytelen-kelletlen hozzászokott.

– Egy másik sztori miatt már korábban Key Westbe jöttem. Dale most reggel hívott föl, amint meghallotta az esetet. Föltarthatnám egy percre, hogy szakértői véleményt kérjek öntől? Fel is venném persze.

Miközben beszélt, fölkapott egy videokamerát, egyikét a legújabb modelleknek, egy kisebb jegyzetfüzet méretű, 1993-as SONY-t, és ezzel kezdetét vette dr. Jeff Marsden, „a Florida Keys legfőbb bálnaszakértőjének” interjúja. A kérdések a szokásosak voltak, Carol akár maga is megadhatta volna rájuk a válaszokat. Ms. Dawson azonban – jó riporter lévén – tudta, mennyit ér egy szakértő az ilyen helyzetekben.

Dr. Marsden elmagyarázta, hogy a tengerbiológusok még mindig nem értik, miért vetik magukat olykor partra egyes cetfajok, bár az ilyen eseteknek a nyolcvanas évek végén, kilencvenes évek elején megnövekedett száma mindenképpen megfelelő okot szolgáltat az alaposabb kutatásra: Szerinte a legtöbb szakember bizonyos fertőzéseket tesz felelőssé, melyek a csapat vezetőjét támadják meg. Az uralkodó elmélet azt vallja, e paraziták okozta betegségek összezavarják a cetek bonyolult navigációs rendszerét. Más szavakkal, a vezér valamiképp azt kell higgye, az egyetlen helyes út a parton, a szárazföldön át vezet; a többiek persze követik, hisz a csapatban szigorú a hierarchia.

– Hallottam már olyan véleményt is, dr. Marsden, ami szerint a hasonló balesetek számának növekedését a környezetszennyezés okozza. Volna valami hozzáfűznivalója ehhez a vádhoz? Hogy a hulladékaink, valamint az akusztikus és elektronikus környezetszennyezés rongálta meg a bálnák igen finom navigációs rendszerét?

Carol parányi videokamerájának képe egy gombnyomásra ráközelített Jeff Marsden ráncokba szaladó homlokára. A férfi nyilván nem számított ilyen veszélyes kérdésre korán reggel.

Pillanatnyi töprengés után így válaszolt:

– Történtek kísérletek annak megválaszolására, vajon mi az oka, hogy manapság több hasonló eset történik, mint a múltban bármikor. Legtöbb kutató arra az elkerülhetetlen válaszra jut, miszerint a bálnák környezetében állt be valamiféle változás az elmúlt félszáz év során. Innen aztán már nem nehéz kikövetkeztetni, hogy valószínűleg mi is ludasak vagyunk a dologban.

Carol érezte, remek anyaga gyűlt össze egy rövid tévébeszámolóhoz. Gyorsan, gyakorlott módon lezárta a beszélgetést, köszönetét mondott dr. Marsdennek, aztán átsétált a bámészkodókhoz. Egy perc sem telt belé, máris csapatostul jelentkeztek, hogy kiviszik a lagúnára, közelebbről is lefilmezni a zavarodott kis kardszárnyú delfineket. Újabb öt perc elteltével több fotódiszkje megtelt már, ráadásul az egyik ladikban stabilizáló lábakra állított videokamerájával saját magától is fölvett egy rövid magyarázó szöveget.

Mielőtt elhagyta volna a Deer Key-i partot, Carol Dawson fölnyitotta kombija hátulját. Itt remek fotólabort rendezett be magának. Először visszatekercselte és leellenőrizte a videoszalagot, különös tekintettel arra, hallható-e saját beszédének hátterében a kardszárnyúak csapkodása. Azután a fotódiszkeket is kiszedte a gépekből, és berakta őket egy leolvasóba, megnézni, jól sikerültek-e a felvételek. Tetszettek neki. Elmosolyodott, lezárta a kocsi hátulját, és elindult vissza Key Westbe.