HAZATELEPÍTÉS
A SMARAGDZÖLD óceán fenekén némán pihen az űrhajó. Különös, halszerű lények ússzák körül, megszemlélik az égből érkezett látogatót, aztán folytatják saját útjukat. Az utolsó ellenőrzések folynak. Mikor azoknak vége, egy ajtó nyílik ki a hajó aljának közelében, és egy körülbelül nyolc centiméteres átmérőjű fémgömb jelenik meg a nyílásban. A gömb egy hosszú, keskeny lapra van lerögzítve. Az egészet apró lánctalpak hajtják le egy rámpán, aztán tovább, a homokos tengerfenéken.
A lapos jármű és terhe eltűnik a távolban. Hosszú idő elteltével a különös, mozgó lap visszatér a hajóhoz, az aranyszínű gömb nélkül. A rámpa visszacsúszik az űrjármű falába, az ajtó bezárul. A hajó előkészül a fölszállásra. Nem sokkal később hatalmas teste emelkedni kezd a vízben, egészen, míg el nem ér a felszín közvetlen közelébe. Akkor átalakítja magát, szárnyakat tol ki, kormányozható vezérsíkokat és más berendezéseket. Amikor fölbukkan a vízből, már teljesen úgy néz ki, mint egy repülőgép. Lélegzetelállító sebességgel emelkedik az ikernapok fényében fürdő égbe. Pillanatok alatt eléri az orbitális sebességet. Az atmoszféra fölött pályára állva visszavonja áramvonalas nyúlványait, és még egyszer, utoljára megkerüli a Canthor bolygót. A megfelelő pontra érve aztán a jármű fölgyorsít, és ismét visszatér a csillagközi űr jéghideg sötétségébe. A harmadik szállítmányt is célba juttatta, kilenc maradt még hatvan milliciklusos küldetésének végéig.
Eltelik a hatvanból három. A következő bolygó csupán hat rendszerrel odébb van, szintén teli óceánokkal, és egyetlen, szokatlan stabilitású sárga nap körül kering. Itt kell elhelyeznie a negyedik bölcsőt, a csillagtól számított harmadik égitesten, melynek napja körüli keringési periódusa oly gyors, hogy tizennégyet fordul egyetlen milliciklus alatt.
Mielőtt a célhoz érne, az űrhajó tesz egy kitérőt. Mélyen belemerül az új rendszer leghatalmasabb bolygójának hidrogénben gazdag légkörébe, kettős eredményt érve el. A központi csillaghoz viszonyított sebessége jelentősen lecsökken, mivel kinetikus energiájának jó része hővé alakul, másrészt pedig megújítja kémiai nyersanyagkészletét, melyből az út során szükségessé váló pótalkatrészeket készítheti el. Miután kilépett a sűrű atmoszférából, a csillagközi vándor kényelmesen, hatszáz nanociklus alatt teszi meg a hátralévő távolságot.
Közeledés közben a központi komputer automatikus programot futtat le, melynek célja annak megállapítása, hogy a bolygón a három ciklussal korábban végzett teljes körű mérések óta megváltoztak-e valamilyen módon a körülmények. Mivel valamennyi bölcső tartalma egyedi tervezőmunka eredménye, azon környezet adatai alapján létrehozva, melyben a zigótáknak fejlődniük és szaporodniuk kell, bármiféle jelentősebb változás drasztikusan lecsökkentené a hazatelepített faj túlélési esélyeit. A számítógép parancsára egész sor távérzékelő berendezés lép működésbe, hogy visszaigazolja a tervezésnél fölhasznált információk helytállóságát.
A műszerek azonban, a tervekkel ellentétben, negatív választ adnak. A környezet megváltozott. Nem olyan jelentősen, mintha egy igazán fejlett civilizáció alakította volna át meghatározott céllal. Az adatok inkább azt sugallják, hogy az utóbbi egy-két ciklus során megszületett valamiféle helyi értelem, és az formálta át többé-kevésbé a bolygó felszínét és légkörét.
Ahogy a távérzékelő berendezések folytatják vizsgálatukat, még szokatlanabb dolgokat fedeznek fel. Mesterséges holdak keringenek ezrével a bolygó körül. Az itt kifejlődött lények tehát már az űrbe is kiléptek. Riadó szólal meg a hajó központi komputerében. A zigótákat és a bölcsőt nem úgy tervezték, hogy kapcsolatba kerülhessenek egy másik értelmes fajjal.
A Kolónia zseniális mérnökei azonban számítottak rá, hogy a tucatnyi célbolygó közül legalább az egyik jelentős változásokon ment át a legutolsó teljes körű felmérés óta eltelt három ciklus során. A programba beépítettek egy váratlan helyzetekkel is megbirkózó alprogramot. Ez tulajdonképpen gondosan megvizsgálja a bolygón előállt új körülményeket, azok lehetséges hatását a kulcsfontosságú túlélési paraméterekre, és végül, feltételezve, hogy a hatás nem kifejezetten káros, ami új információt csak lehet, azt átülteti a bölcső üzembe helyezése után a hazatelepített egyedek oktatásáért felelős elektronikus infrastruktúrába.
Az alprogram egyik speciális szubrutinja foglalkozik az űrhajózásig fejlődött, új civilizáció lehetőségével. Az első lépés az egyik keringő műhold vizsgálata, megállapítandó annak technikai színvonalát. A csillagközi űrhajó nagy gonddal megfelelő pozícióba helyezkedik, hogy találkozzon az egyik ilyen berendezéssel, mely többé-kevésbé egy helyben lebeg a bolygófelszín egy pontja fölött. A memóriában tárolt szupergyors kommunikációs algoritmusokkal föltérképezi a műhold parancs- és információsugárzási frekvenciáit. Utasításokat mégsem sikerül adnia neki, és ez vagy összetett védelmi kódokat enged sejteni, vagy csupán a válaszmechanizmus túl lassú.
Mivel nem sikerült kapcsolatot létesíteni, és így az újonnan fölfedezett faj technikai fejlettsége nem meghatározható, a program következő lépésként a műhold „elfogását” javasolja, amennyiben ez nem jár nyilvánvaló veszéllyel. Az űrhajó logikai áramkörének ez a része heves vita tárgyát képezte a Mérnökök Tanácsában, még a tervezési időszakban, néhány ciklussal korábban. A tapasztaltabbak közül sokan úgy vélték, kockázatos egy ilyen visszacsatolás beépítése, hiszen egy paranoid kultúra elképzelhetően olyan pusztító eszközökkel szereli föl mesterséges holdjait, amelyeket nem könnyű azonosítani és hatástalanítani.
A galaxis történelmének tényei alapján azonban végül megállapították, hogy a legtöbb primitív civilizáció eltörli a háborúskodást és az agressziót, még mielőtt kilépne az űrbe. Ennélfogva egy világosan azonosítható támadó vagy védelmi mechanizmus hiánya esetén engedélyezhető a műhold óvatos elfogása és szétszerelése. Abban mindenki egyetértett, hogy az e „fordított mérnöki munka” eredményeként születő információmennyiség, mely segít behatárolni az újonnan felfedezett faj technikai fejlettségét, rendkívül értékesnek bizonyulhat a visszatelepítés kockázatának fölmérésekor.
Hatalmas, távirányított manipulátorkarok nyúlnak elő az űrhajóból, megragadják a hírszerző műholdat, és behúzzák egy boltozatos mennyezetű csarnokba. Ott azonnal hadseregnyi apró elektronikus robot támad rá, szondákkal és műszerekkel lepve el felszínét. Több trillió bitnyi adat áramlik be a hajó komputerének fő tárolóegységébe. Az űrjárók technikailag nem túl fejlettek. Valójában, vonja le az algoritmus a végkövetkeztetést, meglepő, hogy egyáltalán képesek voltak ilyen mennyiségű mesterséges holdat pályára állítani.
Robbanás tépi föl a csarnok falait. Intézkedések sorozata veszi kezdetét bámulatos gyorsasággal, a hajó védelmi rendszere igyekszik megakadályozni a tűzgolyó rohamos növekedését, mely a műhold önmegsemmisítő szerkezetének nukleáris detonációjakor keletkezett. A robbanást az ismeretlen technika hamar elfojtja, de addigra már a csillagközi jármű szerkezetében jelentősebb károk keletkeztek.
Bonyolult önellenőrző műveletek futnak végig a hajó szerkezetén. A károk részletes számítógépes elemzése azt mutatja, hogy a fennmaradó nyolc bölcső célba juttatásának valószínűségét nagyban növelné, ha a küldetés ideiglenes felfüggesztésével helyben nekilátnának a hibák kijavításának. Ehhez mindössze egy biztonságos kikötőre van szükség, ismert környezetben. A központi komputer a lehetőségeket figyelembe véve úgy dönt, legalkalmasabb a célbolygó egyik sekélyebb óceánfeneke lenne.
Az űrhajó leereszkedik az atmoszférába, ismét kibocsátva testéből az áramvonalas vezérsíkokat. Gyors süllyedése közben útját egy lövedékforma jármű keresztezi, mely nemrég vált le egy nagy magasságban szálló repülőgépről. Az űrhajó megközelíti a rakétát, és fölveszi a sebességét. Fölfogja a kisugárzott távmérési adatokat, és összeveti a mesterséges hold korábban elraktározott adásaival. Az űrhajó komputere hatalmas kapacitását igénybe véve megpróbálja megfejteni az apró rakéta parancsnyelvének kódját. Végül sikerrel jár, és a csillagközi vendég immár képes befolyásolni a lövedék pályáját.
Az űrhajó utasig a a rakétát, hogy közölje vele vezérlési szubrutinjait. Másodpercenként műveletek kvadrillióit végrehajtva az intelligens számítógép a jármű szívében kikövetkezteti a célzóberendezés alapelvét. Az algoritmusba beprogramozza egy új célpont képét, közel ahhoz a helyhez, ahol az űrhajó is leszállni készül. A két repülő szerkezet szinte egyszerre csapódik be a Mexikói-öböl vizébe.
Egymástól három kilométernyire állapodnak meg a tengerfenéken. Az hatalmas űrhajó nagy gonddal kódolt hibaelhárító szoftvere, amely a műhold fölrobbanása után azonnal átvette az irányítást, most négy különböző dologba kezd bele egyszerre. Az egyik processzor végigkutatja az adatarchívumokat, hogy kiderítse, a bolygó melyik honos életformája lódult így neki az evolúciós létrán, és hódította meg a világűrt ilyen elképesztő gyorsasággal. Ezzel párhuzamban megindul annak értékelése, milyen hatással lehet ez az időközben kialakult értelem a hazatelepített zigóták túlélési esélyeire. A föltett kérdések között az is szerepel, mit tehet az űrhajó az embriók sikeres csíráztatásának és növekedésének valószínűsítése érdekében.
A központi komputer egy harmadik processzora elvégzi a jármű állapotának alapos, részletekbe menő vizsgálatát, beleértve a javítási módszerek kidolgozását és a szükséges anyagok számba vételét. A negyedik jelentősebb szubrutin a kis, lapos robotok munkáját hangolja össze, melyek kirajzanak az óceánba, először is ellenőrizni, hogy a közelben lezuhant rakéta sértetlen-e, és biztonságban elszállítható-e a hajóhoz, másrészt pedig katalogizálni a közvetlen környezet teljes flóráját és faunáját, hátha szükségessé válik az álcázás.
A szőnyegek további elemzés céljából beszállítják a lövedéket, ez azonban semmiféle jelentősebb újdonsággal nem szolgál. A rakéta és a korábbi mesterséges hold közötti építési hasonlóságok egyszerűen elraktározódnak az adatarchívumokban. A párhuzamos kárfelmérés végeredménye szerint a javításokhoz szükséges valamennyi eszköz és nyersanyag rendelkezésre áll, kivéve a megfelelő mennyiségű aranyat és ólmot. Sajnos ezeket a transzmitterben is igen fáradságos és időigényes előállítani. Ha valami módon elegendő aranyat és ólmot találhatna, az űrhajó három helyi napon belül ismét elhagyhatná ezt a bolygót. Ha azonban a két anyagot magának kell előállítania, vagy nyomelemekként kivonnia a környező óceánból, a javítások teljes ideje akár ennek tízszeresére is elhúzódhat.
A másik két processzor is hasonlóan érdekes konklúziókat von le. Nagyban támaszkodva a hét ciklussal korábbi veszélyeztetettfaj-begyűjtési körút adataira, két különböző állattípus – egy szárazföldi és egy vízi – egyikéből alakulhatott ki az evolúciós robbanás során a jelenlegi űrhajózó civilizáció ilyen rövid idő alatt. A komputer szerint, ha a szárazföldi, emberforma lények túlélték korábbi mélypontjukat (ekkortájt vittek magukkal állatkertjeik számára több példányt is a Kolónia hajói), és nem haltak ki, sokkal jobb eséllyel indulhattak a világűr meghódítása felé, különösen az Állatkertkomplexumokban velük elért kísérleti eredmények tükrében. De ha valóban azoknak a két lábon járó, agresszív lényeknek az utódai a mostani űrhajósok, figyelmeztet a processzor, akkor a zigóták életben maradási esélyei jócskán megcsappannak. Hacsak nem hajt végre jelentős változtatásokat a bölcsőn, vagy legalább egy millicikluson át titokban tartható az emberek előtt a hazatelepítettek létezése.
A küldetés szempontjából még aggasztóbbak azok a következtetések, melyek szerint a földönkívüli hajót is nagy valószínűséggel igen hamar fölfedezi a célbolygó intelligens, ám potenciálisan veszélyes lakossága. Persze amennyiben fölfedezik, és fenyegetve érzi magát, gyorsan fölszállhat, és újabb kikötőt kereshet a javítások befejezésére, de jelen állapotában az űrbe kilépni meglehetősen kockázatos volna. Elküldhetné persze a saját robotjait is a bolygó érclelőhelyeire, hogy így bebiztosítsa biztonságos útját a legközelebbi, nehézfémekben gazdag égitestig.
Mindenesetre amennyiben a rosszindulatú földlakók idő előtt fölfedezik őket, az szinte biztosan a zigóták pusztulását jelenti, már ha azokról kiderül, hogy földön kívüli eredetűek. Így aztán először is az űrhajó leellenőrzi, aztán a leszállóhelytől a lehető legtávolabb elrejti a Földnek szánt bölcsőt. A szőnyegek kijelölnek egy meglehetősen elhagyatott helyet, hat-hétszáz méternyire az óceánfenéken. A kis, lapos robotok elhelyezik az aranyszínű fémbölcsőt egy sziklakiszögellés alatt.
Hogy a felfedezés valószínűségét még tovább csökkentse, az űrhajó külső burkolatát a környezetéhez idomítja. Bonyolult számításokat és elemzéseket követően a központi komputer úgy dönt, a siker esélye nagyban növelhető, ha delfinek vagy emberek segítségével próbálja meg előteremteni a szükséges aranyat és ólmot, csakúgy, mint a bölcsőbe táplálandó új információkat. Az űrhajó tehát elvégzi az elvégezhető javításokat, aztán hozzákészül egy esetleges gyors fölszálláshoz, és kommunikálni kezd a földlakókkal.
A zoológusok által hét ciklussal (körülbelül százezer földi évvel) korábban gyűjtött adatok azt mutatják, hogy a delfinek és az emberek nagyjából egyenlő eséllyel indultak az intelligencia kifejlesztésének útján. A korábbi kutatás gazdagabbnak, összetettebbnek ítélte a delfinek nyelvét. Rövid tanulmányozás után a zoológusok ennek főbb szabályait rögzítették az archívumokban. A régi adatok alapján az űrhajó fölveszi a kapcsolatot a delfinekkel, ám ugyanakkor megkezdi kidolgozni az emberekkel történő kapcsolatfelvétel forgatókönyvét is. Mivel a delfinek az eltelt idő alatt lényegében nem változtak, az első kísérlet részben sikerrel zárul: az állatok megértik a hívó jeleket, de az üzenetek megzavarják őket, és nem tudják, hogyan válaszoljanak.
Két kisebb delfincsapat végül mégis megérti az űrhajó által az óceánba sugárzott adást, és megindul annak forrása felé. A földönkívüli jármű robotjai gondosan megvizsgálják őket, az egyik rajnak még az elfogott rakéta képét is megmutatják, hogy kiderüljön, fölismerik-e. A végeredmény egyértelműen azt mutatja, a delfinek nem lehetnek űrutazók. Maradnak tehát az emberi lények, velük kell fölvenni a kapcsolatot, tőlük kell megszerezni az aranyat, ólmot és a kívánt információkat. A delfinekkel a hajó beszünteti a kommunikációs kísérleteket.
Mielőtt kidolgozhatná a kapcsolatfelvétel módját, a véletlen remek alkalmat kínál. A delfinekkel folytatott utolsó párbeszéd alatt három emberi lény jelenik meg a környéken. Hihetetlen szerencsével megtalálják az elrejtett bölcsőt, és magukkal viszik a szárazföldre. A jármű számítógépe elővigyázatosságból ideiglenes változásokra utasítja a bölcsőt a nagyobb védelem érdekében, és gyakoribb rendszerellenőrzést kér; egyelőre azonban aggodalomra semmi ok. Az emberek nem fedezik föl a kapcsolatot a tárgy és az űrhajó között. A bölcső a zigóták fejlődésének korai szakaszában meglehetősen teherbíró formát vesz föl. Az, hogy az emberek birtokába került, még akár előnyként is felfogható; a benne elhelyezett vevők például lehallgathatják párbeszédeiket, aztán az információt továbbsugározhatják az anyahajónak, így megkönnyítve e lények nyelvének elsajátítását.
A központi komputer immár csak azzal foglalkozik, hogyan vegye föl a kapcsolatot az emberekkel, a bölcső és a további küldetés veszélyeztetése nélkül. Már éppen a földi arany- és ólombányák lerohanását tervezi, amikor – a nyelvet már részben megértve – rádöbben, az a három lény, akik megtalálták a bölcsőt is, talán visszatér a közeibe. A processzorok kutatni kezdenek a legmegfelelőbb módszer után, mellyel segítségre bírhatják őket. Az űrhajó még saját belső berendezését is átalakítja az emberek fogadására. Amennyiben sikerrel jár, nagy valószínűséggel folytatni tudja útját, zigóták millióit hazatelepítve, de közben mégsem okoz nagyobb zűrzavart a Földön. Ez volt az eredeti terv is.