PÉNTEK

1

NICK WILLIAMS hajnali ötkor ébredt föl, és nem is tudott már újra elaludni. Agya lázasan dolgozott, vissza-visszatérve az előző nap eseményeire, és az előtte álló nap lehetőségeit mérlegelve. Gyakran megtörtént ez vele középiskolás éveiben Virginiában, és később is, a Harvardon, különösen a nagyobb úszóversenyek előtt. Ha túlzott izgalmak érték, az agya nem volt képes kikapcsolni, egyszerűen nem hagyta aludni.

Csaknem egy órán át feküdt még az ágyban, megpróbálva mégis álomba ringatni magát, s közben arról fantáziáit, hogy előző napi leletük csupán az első darabja egy nagyobb értékű kincsnek. Nick szeretett álmodozni. Lelki szemeivel mindig könnyedén maga elé képzelte az olvasott regények minden jelenetét. Most egy pillanatra maga előtt látta a Miami Herald fejléceit, melyek hírt adnak bámulatos kincstalálásáról Key West partjai mellett.

Hat óra körül föladta minden reményét az elalvásra, és kiszállt az ágyból. Akis sporttáska a ruhásszekrény mellett hevert. Előhúzta az arany szigonyt, és megnézegette, amint azt már legalább négyszer-ötször megtette az éjszaka folyamán. Mi lehetett ez az izé? – kérdezte magától. – Kellett legyen valami haszna, hisz dísznek istenverte ronda. Megcsóválta a fejét. Amanda tudni fogja. Ha valaki megmondhatja, honnan való ez a tárgy, az ő.

Nick átsétált a hálószobán az üveg tolóajtóhoz, és széthúzta a függönyöket. Hamarosan fölkel a nap. A kis erkélyen túl látta az öblöt és az óceánt. Bérlakása a harmadik emeleten volt, így semmi sem zavarta meg a csöndes part panorámáját. A víz fölött néhány barna pelikán suhant méltóságteljesen, csak az alkalmat lesve, mikor vágódhatnak a hullámok közé, zsákmányul ejtve a gyanútlanul a felszínhez közel úszó halakat. Nick figyelte, ahogy egy hetvenes pár lassan végigsétál a parton. Egymás kezét fogták, és halkan beszélgettek; az asszony néhányszor megállt, fölkapott egykét kagylót, és szatyrába süllyesztette.

Nick hátat fordított az ajtónak, és lehajolt a farmerjáért, amit előző éjjel a padlóra dobott. Fölhúzta, és átsétált a nappaliba, magával cipelve a táskát is, benne a szigonnyal. Az aranyszín tárgyat óvatosan az asztalra helyezte, hogy majd alaposabban tanulmányozhassa, aztán belépett a helyiséggel egybefüggő konyhába bekapcsolni a kávéfőzőt és a rádiót.

A könyvektől eltekintve Nick nappalijának berendezése semmiben sem különbözött a floridai tengerparti bérlakások százainak hasonló helyiségeiétől. A heverő és a fotel kényelmes volt, világos krémszínű, s a látványt élénkzöld, cserepes páfrányok tették teljessé. Két, vízimadarakat ábrázoló kisebb festmény díszítette az egyébként üres falakat. Világos bézsszínű, a szőnyeghez hasonló árnyalatú függönyök keretezték az erkélyre nyíló üvegajtót; kint nádbútorok álltak.

A könyvek adták meg a lakás egyéni jellegét. A heverővel szemközti fal mentén, mely a nappalit a hálószobától választotta el, egy nagy, fa könyvszekrény terpeszkedett. Az erkély üvegajtajától majdnem egész a háló bejáratáig ért. A lakásban ugyan mindenütt máshol iszonyú rendetlenség uralkodott (a dohányzóasztalon napilapok és sportmagazinok gyűltek halomba, a háló- és a fürdőszoba padlóján ruhadarabok és használt törülközők hevertek szétdobálva, a mosogató dugig szennyes edénnyel, a mosogatógép ajtaja pedig félig nyitva, és az is tele volt), a könyvszekrény környékét mégis példás rend jellemezte. A négy hosszú polcon legalább négy-ötszáz könyv sorakozott, mind puhafedelű, jóformán kivétel nélkül regények, gondosan, kategóriák szerint elrendezve.

Minden csoport előtt, a polc peremén, öntapadós cédulákon állt a kategória meghatározása. Nick csütörtökön végzett a hajón az Egy rajongó feljegyzéseivel és már vissza is rakta a helyére (a „XX. századi amerikai, A-G” jelű polcra), William Faulkner többi könyve közé. Esti olvasnivalónak egy XIX. századi francia regényt választott, Gustave Flaubert-től a Bovarynét. Egyszer már olvasta ugyan, másodéves harvardos korában, és nem értékelte valami nagyra. Újabban azonban meglepetten látta a regényt különböző, minden idők tíz legjobb irodalmi művét felsoroló listákon, olyanok mellett, mint például Dosztojevszkijtől a Bűn és bűnhődés. Hmm. Talán először valamit nem vettem észre – mondta magának előző éjjel, és eldöntötte, még egyszer elolvassa.

Képtelen volt azonban a százötven évvel korábbi, provinciális Franciaország részletes leírásaira koncentrálni. A szép Emma Bovary történetét követve, aki életének nevetséges egyhangúsága elől szerelmi viszonyokba menekül, míg végül a faluban ki nem pattan a botrány, újra és újra előtörtek saját emlékei. Nem tudott belemerülni az olvasásba. Agya egyre vissza-visszatért a sporttáskában rejtőző arany szigony nyújtotta lehetőségekre.

Nick ide-oda forgatta kezében a tárgyat, miközben reggeli kávéját itta. Aztán támadt egy ötlete. Átsétált a másik hálószobába, amely a konyhával szemben, a mosókonyha mellett nyílt, és benézett a szekrénybe. Ruhák helyett egy ideje már mindenféle limlomot tartott benne. A sarokban négy hatalmas papírdoboz sorakozott, melyeket még beköltözésekor hozott magával, hét évvel ezelőtt. Azóta sosem nyitotta ki egyiket sem. Jól emlékezett azonban, valamelyikben kell lennie egy rakás fotónak, amiket a Santa Rosáról fölhozott tárgyakról készítettek. Talán ha azokat végignézem – gondolta, miközben igyekezett rátalálni arra a bizonyos dobozra a ruhásszekrény félhomályában észreveszek valami hasonlóságot ezzel a mostani tárggyal.

Amikor megkerült a doboz, kirángatta a nappali közepére. A tartalma valaha rendezetten került bele, erről árulkodtak a gondosan fölcímkézett, fémgyűrűs gerincű irattartók. A papírok, fotók és újságkivágások nagy része azonban már kihullott a helyéről, és most áttekinthetetlen összevisszaságban hevert a doboz fenekén. Nick benyúlt, és kihúzott egy Miami Herald-cikket. Az idő megsárgította már, ráadásul az egyik sarokba gyűrődött. A címlap óriási fotóján öt ember állt, köztük Nick.

Egy pillanatra megdermedt, és a képaláírásra bámult. Ilyen régen történt volna? – csodálkozott. – Majdnem nyolc éve már, hogy megtaláltuk a Santa Rosát. A szöveg szerint a kép a Neptune, egy búvároktató és mentőhajó legénységét mutatta, akik egy régi, elsüllyedt spanyol vitorlás, a Santa Rosa roncsaira bukkantak a Mexikói-öbölben, a Száraz Tortugáktól vagy huszonöt kilométernyire északra. Több mint kétmillió dollár értékű arany- és ezüsttárgy került elő, melyek ott hevertek föltornyozva a boldogan mosolygó öt ember előtt. A kép balról jobbra haladva Greta Erhardot, Jaké Lewist, Homer Ashfordot, Ellen Ashfordot és Nick Williamset ábrázolta.

Ez még azelőtt volt, hogy elkezdtek enni – gondolta Nick.

– Ellen Greta miatt evett, mert így kívánt vezekelni azért, ami Homerrel történik. Homer azért evett, mert megengedhette magának. Mint az életben bármi mást. Egyes emberek józanságát csak a korlátok őrzik meg. Tedd szabaddá őket, és azonnal megvesznek.

Nick mélyebbre kotort a dobozban, azt a huszonegynéhány fotót keresve, ami a Santa Rosáról fölhozott nagyobb aranytárgyakat mutatta. Négyesével-ötösével bukkant rá egy részükre, a többi látszólag reménytelenül eltűnt a rettentő papírkazalban. Valahányszor újabb képekre bukkant, gondosan megvizsgálta őket, aztán megcsóválta a fejét, tudomásul véve, hogy az arany szigony egyikre se hasonlít a legkevésbé sem.

A doboz legalján Nick egy sárga, gyűrűs irattartót talált, gondosan átkötve egy gumiszalaggal. Először arra gondolt, ebben lesznek a Santa Rosa kincseiről készült maradék képek. Kihúzta, és sietve kinyitotta. Egy gyönyörű nő 8x11-es képe csusszant ki belőle, és megállapodott a nappali padlóján. Ezt kézzel írt jegyzetek követték, képeslapok, néhány levél borítékostul, aztán vagy húsz lap ritkásan teleírt géppapír. Nick fölsóhajtott. Hogy lehet az, hogy nem ismerte meg ezt az irattartót?

A fényképen szereplő nőnek hosszú, fekete, elöl kissé deres haja volt. Sötétvörös pamutblúzt viselt, épp csak annyira szétgombolva, hogy kilátsszon a nyakát körülfonó tripla gyöngysor. A blúz vörösén élesen kirajzolódó kék tintával a kép jobb alsó szélén gyönyörű, szinte már művészi kézírással ez állt: „Mon Cher – Je t’aime, Monique”.

Nick letérdelt, hogy fölszedje a dosszié szétszóródott tartalmát. Hosszasan nézegette az arcképet, szíve bolondul kalapálni kezdett, amikor visszaemlékezett rá, milyen gyönyörű is volt ez a nő. Aztán rendezgetni kezdte a gépelt lapokat. Az egyik tetején, csupa nagybetűvel, ez állt: „MONIQUE”, alatta: „írta Nicholas C. Williams”. Olvasni kezdte.

,A lét csodája a kiszámíthatatlanságában rejlik. Mindannyiunk életét visszavonhatatlanul megváltoztathatják előre teljességgel megjósolhatatlan események. Reggelente kilépünk az ajtón munkába, iskolába vagy bevásárolni menet, és száz esetből kilencvenkilencszer semmi sem történik velünk útközben, amire akár csak egy hónap múlva is emlékeznénk. Ezeken a napokon belesüppedünk az élet banalitásaiba, létezésünk egyhangú ritmusába. De mindig azt az egy varázslatos napot várjuk.

Azon a napon jellemünk határozott formát nyer, fejlődésünk fölgyorsul, érzelmeink gyökeresen megváltoznak. Olykor, talán egyszer az életben, egész sor követi egymást ezekből a varázslatos napokból, egyik a másik után jön, annyira teli változással és kihívással, hogy az élmény teljességgel átformál bennünket, lelkünket elönti a határtalan öröm. Ez idő alatt gyakran elcsodálkozunk magának az életnek egyszerű, mégis hihetetlen csodáján. Itt következik egy ilyen varázslatos eseménysor története.

Tavaszi szünet volt Fort Lauderdale-ben. Az úszószezon is befejeződött a Harvardon, és a nagybátyám, ajándékba huszonegyedik születésnapomra, kölcsönadta nekem floridai bérlakásának kulcsát néhány hétre, hogy kiheverjem a tanulás és az edzések kettős megerőltetését... „

Nick már vagy tíz éve bele se nézett ezekbe a lapokba. Az első bekezdések elolvasása közben élénken emlékezetébe idéződött az írásukkor érzett örömmámor. Két éjszakával a parti előtt volt. Neki valami dolga akadt, ami későig eltartott, de megígérte, hogy korán reggel átjön. Nem bírtam aludni. Egy hete először töltöttük külön az éjszakát.

– Gondolatai egy pillanatra megszakadtak, régi érzelmek kavarodtak föl benne; elszédült, enyhe hányingere támadt. Újra elolvasta az első bekezdést. – Még a fájdalom előtt volt. Az előtt a hihetetlen, istenverte fájdalom előtt.

A rádió már vagy fél órája zenét közvetített. Nick hallotta, tudomásul vette, de egyik dalra sem ismert volna rá. Csupán a háttérben szóltak. Most azonban, amikor Monique-kal kapcsolatos emlékeinek legkeserűbb részéhez érkezett, a miami „WMIM klasszikus rock and roll állomás a 99,9-es URH-sávon, ne keresse tovább” belekezdett Cyndi Lauper szívszorongató, 1984-es slágerébe, a „Time After Time”-ba. Mintha a hangerő is észrevehetően megnövekedett volna. Nicknek le kellett ülnie, hogy levegőhöz jusson. Míg ez a dal meg nem szólalt, valahogy csak-csak megbirkózott Monique emlékével. Szinte minden éjjel ezt hallgatta azonban a magnón, miközben átautózott Fort Lauderdale-ből Palm Beachbe, hozzá, és még mindig kicsengett belőle mindaz a fiatalos rajongás, öröm, félelem és düh, ami az egész kapcsolatukat jellemezte. Nick többé már nem tudott uralkodni az érzelmein. Ahogy ott ült a he-verőn, és a dalt hallgatta, forró könnyek gyűltek a szemébe, aztán puhán végigfutottak az arcán.

„...Az ágyamon fekszem, körülvesz a csend, és én rád gondolok... Rám zárult a világ fedele, menekülni nem tudok... Voltak meleg éjszakák, vagy csak álmodtam tán... Szétszórom az emlékeim, nap nap után.”