10

A KOMMUNIKÁCIÓS terem öt perc múlva zár. A kommunikációs terem öt perc múlva zár. – A testetlen, felvételről szóló hang fáradtnak tűnt. Carol Dawson is elnyűttnek érezte magát. Dale Michaelsszel beszélt a videotelefonon. Az asztalon fényképek hevertek szétszórva a képernyő és a videokamera alatt.

– Jól van – szólt Carol azt hiszem, egyet kell értsek veled. A rejtély megoldásának egyetlen lehetséges módja a fotókkal és a teleszkóp felvevőegységével együtt visszamenni Miamiba. – Sóhajtott, aztán ásított egyet. – Reggel rögtön felmegyek, a hét harmincas géppel, hogy az IPL minél előbb hozzákezdhessen a rögzített adatok kielemzéséhez. De ne feledd, időben vissza kell éljek, mert négykor kapom meg az arany szigonyt. Képes a labor földolgozni az adatokat pár óra alatt?

– Nem az a neheze. Az elemzés és egy összefüggő elmélet fölállítása viszont nem egyszerű egy-két óra alatt. – Dr. Dale Key Biscayne-i tágas, bérelt lakásának nappalijában ült egy kanapén. Előtte, a kávézóasztalkán egy gyönyörűséges, jádéból készült, zöld és fehér kockás sakktábla állt. Hat faragott figura volt még játékban rajta, a két király és négy gyalog, mindkét oldaltól kettő-kettő. Dale Michaels szünetet tartott, és elgondolkodva nézett a kamerába. – Tudom, mennyire fontos ez az egész neked. Lemondtam a tizenegy órás megbeszélésemet is, hogy segíthessek.

– Kösz – vágta rá Carol automatikusan. Aztán magában mérgesen kifakadt.

Miért van az – gondolta, miközben Dale valami új MOI-programról beszélt hogy a férfiak mindig megkövetelik a hálát a legkisebb áldozatukért is? Ha egy nő változtatja meg a napirendjét egy férfi miatt, az természetes. A férfinál ugyanez már fene nagy dolog.

Dale tovább duruzsolt. Épp azt ecsetelte lelkesen, az intézet a Pápua Új-Guinea körüli víz alatti vulkánokat akarja tanulmányozni. Hűű – mosolyodon el magában Carol, amikor ráébredt, mennyire idegesíti Dale önző fecsegése tényleg szemét hangulatban vagyok. Még az hiányzik, hogy pimaszkodni kezdjek vele.

– Hé – szakította félbe a férfit. Fölállt, és elkezdte összeszedegetni a szétszórt fényképeket. – Ne haragudj, de be kell fejezzük, mert bezárják a termet, és én is alaposan elfáradtam. Reggel találkozunk.

– Nem akarsz lépni? – kérdezte Dale, és a sakktáblára mutatott.

– Nem, nem akarok – válaszolta Carol, hangjából kiéreztetve egy csipetnyi ingerültséget. – És lehet, hogy nem is fogok már. Bármelyik józanul gondolkodó játékos elfogadta volna a döntetlent, amit a múlt hétvégén fölajánlottam, és rég el is felejtette volna az egészet. A te istenverte természeted azonban nem képes elfogadni, hogy öt játszmából egyszer kiharcolhatok ellened egy döntetlent.

– Köztudottan legtöbb ember a végjátékot hibázza el – felelte Dale, tudomást sem véve a nő szavainak érzelmi tartalmáról. – De látom, fáradt vagy. Holnap a reptéren várlak, és elviszlek reggelizni.

– Rendben. Jó éjt! – Carol kissé gorombán lecsapta a kagylót, aztán a fotókat a táskájába pakolta. Amint elhagyta a kikötőt, a fényképezőgépet és a filmet elvitte a Key West Independent sötétkamrájába, s majd egy órát töltött az előhívással és a felvételek tanulmányozásával. Az eredmények káprázatosak voltak, különösen a nagyítások közül néhány. Egyikükön tisztán látszott négy önálló nyomsor, melyek alig valamivel a rés pereme előtt olvadtak össze. Egy másik kép a három delfint olyan pózban örökítette meg, mintha épp elmélyülten beszélgetnének.

Carol végigsétált a Marriott Szálló tágas előcsarnokán. A bár szinte kihaltnak tűnt. A karcsú fekete zongorista egy régi Karén Carpenter-számot játszott, az „Isten veled, szerelem”-et. Egy jóképű, harmincas-negyvenes éveiben járó férfi egy mutatós szőkét csókolgatott, jobbra, az egyik sarokban. Carol önérzetesen fölhúzta az orrát. Az a tyúk nem lehet több huszonháromnál – mondta magában valószínűleg a pasi titkárnője, vagy valami hasonlóan fontos személy.

Miközben végighaladt a hosszú folyosón a szobája felé, elgondolkodott a Dale-lel folytatott beszélgetésén. A férfi azt mondta, a haditengerészet rendelkezik olyan kisebb robotszerkezetekkel – legtöbbjük az MOI eredeti tervei alapján készült amiktől esetleg a nyomok eredhetnek. Ez persze bizonyossá tette, hogy az oroszoknak is van hasonlójuk. Dale a delfinek viselkedését, mint jelentéktelen dolgot, figyelmen kívül hagyta, de azt, hogy Carol nem kotorászott tovább a sziklakiszögellés alatt újabb leletek után, komoly hibának minősítette. Hát persze – döbbent rá az újságírónő a férfi mondatát hallva még egy kicsit igazán nézelődhettem volna. Tiszta lökött vagyok. Remélem, nem szúrtam el. Lelki szemei előtt újra lepergette a sziklakiszögellés körül történteket, hogy lássa, utalt-e valami is további eldugott tárgyakra.

A legnagyobb meglepetés azonban akkor érte, amikor futólag megemlítette, milyen remekül működött az új riasztóalgoritmus. Dale hirtelen nagyon érdeklődővé vált.

– Szóval a kódszám egész biztosan 101 volt? – kérdezte.

– Igen – felelte ő –, ezért nem is lepett meg, amikor rábukkantunk arra a tárgyra.

– Képtelenség – jelentette ki a férfi határozottan. – A szigony nem válthatta ki azt a kódot. Még ha a teleszkóp látómezejének határán helyezkedett is el, márpedig ez valószínűtlennek tűnik, tudva, mennyire távolodtatok el az árkot követve, akkor is túl apró ahhoz, hogy megszólaltassa az „idegen tárgy” riasztót. Különben is, hogyan vehette volna észre a berendezés a sziklakiszögellés alatt? – Dale pár másodperces szünetet tartott. – Ugye az infravörös képeket meg se néztétek? Na mindegy, holnap előhozhatjuk azokat is a gépből, hátha meglátjuk rajtuk, mi is váltotta ki azt a riadót.

Carol furcsán legyőzöttnek érezte magát, ahogy benyitott a szobája ajtaján. Ez csak a fáradtság – mondta magának, nem akarva elismerni, hogy a Dale-lel folytatott beszélgetés anyátlanította így el. Táskáját az egyik székre rakta, és nyúzottan a fürdőszobába sétált megmosakodni. Két perccel később már fehérneműre vetkőzve aludt az ágyban. Nadrágja, blúza, cipője és harisnyája egymásra hányva hevert az egyik sarokban.

Álmában megint kicsi lány, kék-sárga csíkos ruháját viseli, amit szüleitől kapott hetedik születésnapjára. Carol az apjával járja a Northridge áruházat egy forgalmas szombat délelőtt. Elhaladnak egy nagy édességbolt előtt. Elengedi apja kezét, beszalad az üzletbe, és a pult üvegén át bámulja a sok csokoládét. A tejcsokiból formázott kis teknősökre mutat épp, amikor az üveg túloldalán álló férfi megkérdezi, mit akar.

Álmában Carol nem éri föl a pultot, és pénz sincsen nála. „Hol van az anyukád, kislány?” – érdeklődik az édességboltos férfi. Carol a fejét rázza, mire az megismétli a kérdést. Ő lábujjhegyre áll, és nagy titokzatosan megsúgja a boltosnak, hogy az anyukája túl sokat iszik, de a papa azért mindig vesz neki cukorkát.

A férfi elmosolyodik, de csak nem ad neki a csokoládéból. „És hol van a papád, kislány?” – kérdezi helyette. Carol az üvegen látja egy háta mögött álló, kedvesen mosolygó ember tükörképét két csokihalom között. Megpördül, arra számítva, hogy az apja az. De a mögötte álló férfi valaki más. Az arca groteszkül torz. Ő rémülten fordul vissza a csokoládék felé. A boltos rámolni kezdi az édességeket. Záróra. Carol sírni kezd.

„Hol a papád, kislány? Hol a papád?” A kislány az álomban hangosan pityereg. Nagyra nőtt emberek veszik körül, és mind kérdezősködnek. Kezét a fülére szorítja.

„Elment! – kiállja végül Carol. – Elment. Itt hagyott minket, elment, és most egyedül vagyok.”