6
VERNON ALLEN WINTERS 1950. június 25-én született, azon a napon, amelyen Észak-Korea megtámadta Dél-Koreát. Apja, Martin Winters egész életében emlegette születési dátumának jelentőségét. Keményen dolgozó, mélyen vallásos farmer volt, Vernon születése idején kukoricát termesztett Indianában. Mikor a fiú elérte a hároméves kort, nővére, Linda pedig a hatot, a család otthagyta a farmot, és beköltözött Columbus városába, egy fehér falú házakkal teli, átlagos, harmincezres lélekszámú településre az állam déli részén. Vernon anyja elszigetelve érezte magát a farmon, különösen télvíz idején; társaságra vágyott. A földjükért szép pénzt kaptak. Az akkor negyvenéves Mr. Winters az összeg nagy részét félretette nehezebb napokra, és egy bankban vállalt munkát. Martin Winters büszkén vállalta amerikaiságát. Ahányszor Vernonnak a születéséről mesélt, a történet középpontjába mindig a koreai háború kitörése került, és az, ahogy Harry Truman elnök az egészet elmagyarázta a nemzetnek.
– Már akkor gondoltam – mondta Mr. Winters –, ez nem lehet véletlen. A mi Urunk azért küldött téged épp aznap a világra, mert célja van veled. Méghozzá lefogadom, e gyönyörű, általunk teremtett ország védelmezőjének szánt...
Az apa később is mindig gondoskodott róla, hogy a haditengerészet és a hadsereg futballmeccse az év egyik kulcsfontosságú eseménye legyen, a barátainak pedig lépten-nyomon azt mesélte, különösen, amikor a fiú már remek tanulmányi eredményeket ért el: „csak győzzön választani a gyerek, melyik akadémiára jelentkezzen”. Vemont azonban sosem kérdezte meg.
A Winters család egyszerű életet élt. Az apa meglehetősen sikeres volt, végül Columbus legnagyobb bankjának rangidős alelnöke lett. Társasági életük központjává a templom vált. Presbiteriánusok voltak, így vasárnapjaik nagy részét ott töltötték. Mrs. Winters vezette a vasárnapi iskolát. Mr. Winters egyházgondnok volt, és önkéntesen magára vállalta a templom anyagi ügyeinek intézését. Vernon és Linda segítettek megrendszabályozni a kisebb gyermekeket a vasárnapi iskolában, és ők tartoztak felelősséggel az óvodai és iskolatermi faliújságok bibliai idézeteiért is.
Hétköznapokon Mrs. Winters varrogatott, szappanoperákat nézett, és olykor leült bridzselni a barátnőivel. Sosem dolgozott máshol, csak otthon. Férje és gyermekei elég munkát adtak neki. Figyelmes, türelmes szülő volt. Igyekezett mindenben gondoskodni csemetéiről, fáradhatatlanul vitte őket, ahová csak menni akartak.
Vernon a középiskolában sportolni kezdett, futballozott és kosárlabdázott, mert ezt várták el tőle, de egyedül a baseballt szerette. Mindenben valamivel meghaladta az átlagot, ám kiugró tehetséget nem mutatott.
– A mozgás nagyon fontos, különösen a sport – bátorította gyakran Winters úr, a bankár. – Az akadémiák arra sokkal inkább figyelnek, mint az osztályzataidra.
Az egyetlen jelentősebb döntés, melyet Vernon egymaga hozott meg élete első tizennyolc évében, az volt, hogy kiválasztotta, melyik akadémiára jelentkezzen. (Mr. Winters összeköttetései révén előre elintézte fia bejutását bármelyik intézménybe. Vernont még arról is meg akarta győzni, hogy mindháromra egyszerre jelentkezzen, a biztonság kedvéért.) A columbusi középiskola harmadik osztályában a fiú átesett egy pályaválasztási képességvizsgáló (PKV-) teszten, és magas pontszámából egyértelművé vált, bármelyiket választhatja. Annapolis mellett döntött, és senki nem firtatta, miért. Ha mégis megteszik, azt válaszolta volna, kíváncsi rá, hogy festene haditengerész-uniformisban.
Vemon életének következő évei meglepően egyenes vonalú fejlődést mutatnak, és ennek jelentősége különösen a korszak társadalmi válságainak tükrében válik egyértelművé. Wintersék órákon át imádkoztak Kennedy meggyilkolását követően, aggódtak a szomszédok Vietnamban harcoló fiaiért, kétségbeestek, amikor három negyedikes kitűnő tanuló nem volt hajlandó levágatni a haját, és ezért eltanácsolták őket az iskolából, no és az egyház szervezésében több gyűlésen is részt vettek, melyeken a marihuána rémségeit tárgyalták meg. Mindeme aggasztó dolgok azonban nem zavarhatták meg a család mindennapjainak harmóniáját. A Beatles és a Rolling Stones zenéje persze áttört a szigorú szabályok közé szorított Winters-kultúra falain, sőt, Vemon magnójából olykor még Bob Dylan és Joan Baez tiltakozó dalai is fölcsendültek, szövegükre azonban sem a fiú, sem a nővére nem figyeltek különösebben.
Az élet olyan könnyűnek látszott. Vemon közeli barátai mind az övéhez hasonló családokból kerültek ki. Az anyák nem dolgoztak, az apák bankárok voltak, ügyvédek vagy üzletemberek, és csaknem valamennyien republikánusok (bár azért egy hazafias demokratát is maguk közé fogadtak). Hittek Istenben, a hazában és az egész litániában, melynek utolsó tétele az almás pite. Vernon, jó gyerek” volt, sőt, „kivételes gyerek”, aki először a templomban évente megtartott karácsonyi és húsvéti színielőadásokon hívta fel magára a figyelmet. Lelkipásztoruk tiszta szívéből vallotta, hogy ha a gyermekek újrajátsszák Krisztus születését és keresztre feszíttetését, az megszilárdítja a város felnőtteinek hitét is. És Pendleton atyának igaza volt. A columbusi presbiteriánus templom passióelőadásai az év fénypontjává váltak. Mikor a gyülekezet és meghívott barátaik meglátták gyermekeiket József, Mária és Krisztus szerepében, érzelmileg oly magas fokon élték bele magukat az eseményekbe, amilyet semmiféle más módszerrel nem sikerülhetett volna elérni.
Pendleton atya minden alkalommal két gárdát is színpadra állított, így több fiatal vehetett részt a játékban; a sztár azonban mindig Vernon volt. Először tizenegy éves korában alakította Krisztus szerepét, a húsvéti ünnepségen, és a helyi újság vallási hírei között megemlítették, hogy mikor elgyötörtén vonszolta maga után a keresztet, az „mindenki szívét rabul ejtette”. Karácsonykor Józsefet játszotta, húsvétkor pedig Jézust, több éven át, míg csak ki nem öregedett a szereplésből. Az utolsó két esztendőben, tizenhárom és tizennégy éves korában Szűz Máriát az A-szereposztásban a lelkész lánya, Betty alakította. Vernon és ő meglehetősen sok időt töltöttek együtt a próbák alkalmával, és ennek mindkét család szívből örült. A szülők nem tartották titokban, hogy nagylelkűen beleegyeznének, ha „az Úr akaratából” barátságuk valami tartósabb kapcsolattá nőné ki magát.
Vernonnak tetszett, amikor az előadások alkalmával a figyelem középpontjába került. Betty mélyen átérezte játékuk vallási vonatkozásait (egész életében pillanatnyi megingás nélkül hitt Istenben), Vernonnak azonban csupán szülei büszkesége szerzett örömöt, valósággal itta magába dicséreteiket. A középiskolában magától értetődően csatlakozott a színjátszó körhöz, és aztán minden évben, minden darabban ő játszotta a főszerepet. Anyja támogatta apja bizonytalan ellenvetéseivel szemben, mert úgy érezte, a tapsok részben neki is szólnak. („Végül is, drágám – mondogatta –, nem hinném, hogy bárki is gyámoltalannak tartaná Vemont ezért, hisz mellette sportol is.”)
Az 1968-as év nyarán, mielőtt megkezdte volna annapolisi tanulmányait, Vernon nagybátyja kukoricaföldjein dolgozott. Alig másfélszáz kilométernyire, Chicagóban a demokratagyűlés zavargásokba torkollott, ő azonban a nyugalmas, columbusi estéket Bettyvel töltötte, a haverokkal, beszélgetve és üdítőt iszogatva az autósbüfében. Mr. és Mrs. Winters olykor minigolfot vagy kanasztát játszott velük. Örültek, és büszkék voltak „tiszta, rendes gyermekeikre”, akik se nem hippik, se füvet nem szívnak. Mindent egybevetve Vernon utolsó indianai nyara szabályszerűen, felügyelet mellett, mégis igen kellemesen telt el.
Az elvárásoknak megfelelően Annapolisban mintatanuló lett. Keményen megdolgozott érte, engedelmeskedett a szabályoknak, eszébe véste a professzorok minden szavát, és közben arról álmodott, hogy egyszer egy repülőgéphordozó vagy egy atom-tengeralattjáró parancsnoka lesz. Nemigen barátkozott, a nagyvárosi fiúkat túl nagyképűnek tartotta, ráadásul kényelmetlenül érezte magát köztük, hisz olyan hétköznapi dologként beszéltek a szexről. Ő még szűz volt, de ezt csöppet sem szégyellte. Egyszerűen csak nem kívánta telekürtölni vele a Haditengerészeti Akadémiát. Havonta többször is akadt azért randevúja, mikor a helyzet úgy alakult, de ezeken semmi különös nem történt. Miután egyszer, harmadéves korában a véletlen összehozta Joanna Carr-ral, a Marylandi Egyetem szurkolócsapatának vezetőjével, többször találkoztak még. Eleven, csinos, vidám, modern lány volt. Vernonból is a legjobbat hozta ki, megnevettette, ellazította. Együtt mentek el egy hétvégén a philadelphiai hadsereg-tengerészet mérkőzésre is.
(Az akadémián töltött évek alatt Vernon minden nyáron és karácsonykor hazalátogatott Indianába. Olyankor Betty Pendletonnal is találkozgatott. Betty a középiskola elvégzése után beiratkozott egy közeli állami főiskolára, pedagógia szakra. Évente egyszer-kétszer, olyan különleges alkalmakkor, mint az első csókjuk napja vagy újév, együtt ünnepeltek, valami intimebb dolgot művelve, mint például egy kis óvatos petting – csakis ruhán át – vagy fekve csókolózás. E megszokott rutinon egyikük sem kívánt aztán változtatni.)
Vernonhoz és Joannához a hétvégére csatlakozott még egy kadét, a fiú barátnak ugyan még nem nevezhető, de legközelebbi ismerőse, Duane Eller, meg a csaja a Columbiáról, egy Edith nevezetű, hihetetlenül harsány és erőszakos leányzó. Vernon sosem töltött még huzamosabb időt New York-i lány társaságában, de Edithet már elsőre is kifejezetten kiállhatatlannak találta. Heves Nixon- és Vietnam-ellenes nézeteket vallott, és úgy tűnt, annak ellenére, hogy barátja katonai pályára készül, az egyenruhásokat sem szívelheti. Az eredeti terv szerint a hétvége makulátlan, sőt kimondottan visszafogott szellemben telt volna, elvégre 1970-et írtak, amikorra az alkalmi szexuális kapcsolatok betörtek már a kollégiumok területére is. Vernon és Duane osztoztak az egyik motelszobán, míg a két lány egy másikon. A meccs előtti este pizzavacsorája közben azonban Edith folyton Joannát és Vernont sértegette („Ugra-bugra kisasszony”, „Előre, keresztény katonák, Isten a mi oldalunkon áll!” meg ehhez hasonló kiszólásokkal), Duane pedig semmit sem tett a megfékezésére. Látva, Joannát mennyire idegesíti a másik lány, Vernon fölajánlotta, talán jobb lesz, ha ők ketten osztoznak majd egy szobán. A válasz készséges beleegyezés volt.
Vernon addigi randevúikon semmiféle szexuális közeledési kísérletet nem tett Joanna felé. Figyelmes volt hozzá, néhányszor puszival búcsúzott el tőle, és a legutóbbi alkalommal szinte végig fogta a kezét. Mindig a lehető legilledelmesebben viselkedett, de egyébként sem maradtak szinte soha kettesben. Joanna tehát nem tudta, mire számíthat. Tetszett neki a csinos indianai kadét, és néhányszor eszébe is jutott, hogy randevúik esetleg valamiféle komolyabb kapcsolathoz vezethetnek, de Vernon még nem jelentett számára semmi különöset.
Miután megtörtént a szobacsere (amelyet a részeg Edith csak tovább nehezített mindenkit megbotránkoztató, sikamlós megjegyzéseivel), a fiú körülményesen bocsánatot kért Joannától, és azt mondta, ha neki kellemetlen a helyzet, ő akár a kocsiban is elalhat. Szobájuk tipikus Holiday Inn-szoba volt, két franciaággyal. Joanna nevetett.
– Tudom, hogy nem te tervelted ki az egészet – mondta.
– Ha majd nem érzem biztonságban magam, átparancsollak a másik ágyba.
Az első estén tévét néztek és elsörözgettek a szobában. Mindketten kissé kínosan érezték magukat. Lefekvés előtt néhány szinte már szenvedélyes csókot váltottak, nevetgéltek, aztán ki-ki ment a maga ágyába.
A következő estén, hazatérve a mérkőzés utáni táncmulatságról, melyet a Haditengerészeti Akadémia rendezett egy belvárosi szállodában, Joanna és Vernon visszavonultak a szobájukba. Éjfél felé járt az idő. Átöltöztek farmerba, és a fiú épp a fogát mosta, amikor valaki bekopogott az ajtón. Joanna kinyitotta, és Duane Eller állt előtte, arcán fültől fülig érő, rettentő farkasvigyorral, kezét ökölbe szorítva valami apró tárgy körül.
– Kibaszott jó ez a fű – mondta, a lány kezébe nyomva egy cigarettát. – Ki kell próbálnotok. – Azzal Duane egy újabb vad vigyorral gyorsan eltrappolt.
Joanna eszes lány volt, de az meg se fordult a fejében, hogy barátja talán még sosem látott ilyesmit, nemhogy a szájába vette volna. Ő maga már vagy tucatszor szívott marihuánát az elmúlt négy év során, még a középiskola harmadik osztályában kezdve. Tetszett neki, ha az alkalmat és a társaságot megfelelőnek találta, de kerülte, ha nem bízott a körülötte levőkben. Vernonnal élvezte a hétvégét, és úgy gondolta, ez talán segít föloldani a fiú gátlásait.
Vernon a marihuána fölkínálására bármely más helyzetben nemmel felelt volna, és nem csupán azért, mert elítélte a kábítószereket, hanem mert rettegett attól, hogy valami módon lelepleződhet, és kidobják az akadémiáról. De most itt volt vele ez a gyönyörű lány, ez a marylandi drukkervezér, s épp ő gyújtott rá a cigire, és kínálta oda neki. Joanna rögtön észrevette, hogy először szív füvet. Megmutatta neki, hogy kell bent tartani a füstöt, összelapítás nélkül fogni a cigarettát, és egy különleges csipesz (ezúttal az egyik hajcsatja) segítségével egészen végigszívni a csikket. Vernon azt képzelte, egyfajta részegség vesz majd erőt rajta. Meglepődött, hogy ehelyett inkább mind éberebb lesz. Legnagyobb megdöbbenésére egyszer csak nekiállt az irodalomórán tanult-e a cummings-költeményeket szavalni. Aztán Joannával együtt nevetgélni kezdtek. Mindenen nevettek. Edithen, a futballon, a Haditengerészeti Akadémián, a szüleiken, még Vietnamon is. Úgy kacagtak, hogy a könnyük is kicsordult.
Őrjítő éhség fogta el őket. Dzsekit húztak, és kisétáltak a hideg decemberi éjszakába, hogy valami ennivalót keressenek. Kart karba öltve lépkedtek végig a fasorral övezett külvárosi utcán, és végül a moteltől úgy egy kilométernyire találtak is egy még nyitva tartó üzletet. Kólát vettek, meg burgonyaszirmot, Fritost, és Vernon legnagyobb meglepetésére egy csomag Ding Dongot. Joanna még a boltban kibontotta a burgonyaszirmos zacskót. Egyet Vernon szájába is rakott, aztán mindketten elégedetten „mmm”-ögtek, és a pénztáros velük nevetett.
A fiú, mint aki nem hisz saját ízlelőbimbóinak, úgy kóstolgatta a hajszálvékony krumpliszeleteket, míg a zacskó ki nem ürült, még jócskán útközben, vissza a motelba. Mikor a burgonyaszirmokkal végzett, Vernon egyszer csak dalra fakadt, a „Maxwell’s Silver Hammer”-t énekelve a Beatlestől. Aztán Joanna is bekapcsolódott, és együtt fújták: „Bumm, bumm, Maxwell ezüst pörölye lecsapott a fejére...” A lány fölemelte a kezét, és játékosan megütögette a fiú fejét. Vernon egyszeriben gondtalannak, felszabadultnak érezte magát, mintha időtlen idők óta ismerné már Joannát. Karját a dereka köré fonta, és tüntetően megcsókolta, mikor besétáltak a motel kocsibejáróján.
Apadión üldögéltek, körülöttük szétszórva a vásárolt rágcsálnivalók. Vernon bekapcsolta a rádiót. Egy klasszikus zenét sugárzó állomásra volt hangolva, javában szólt valami szimfónia. Vernont egészen megigézte a dallam. Életében először valósággal a fejében hallotta a zenekar egyes hangszereit külön-külön. Szinte látta maga előtt a színpadot, rajta a zenészeket, amint a vonót huzigálják hegedűjükön. Elbűvölte a zene, és izgalomba hozta. Elmondta Joannának, hogy úgy érzi, minden érzéke életre kelt.
A lány örömmel fogadta Vemon kitárulkozását. Mikor a fiú föléhajolt, hogy megcsókolja, több volt, mint készséges. Ártatlanul, de egyre jobban belemelegedve csókolóztak, míg szólt a szimfónia. Aztán, mikor abbahagyták, és ettek egy kicsit, Joanna áthangolta a rádiót egy rock and roll állomásra. A műfajjal együtt megváltozott ölelkezésük tempója is. Az érzékeket ajzó, dübörgő hangok hatására csókjaik szaporábbá, szenvedélyesebbekké váltak. Izgalmában Vernon a földre döntötte Joannát, aztán már fekve csókolta, ahol érte, de ruháiktól még mindig nem szabadultak meg. Egészen elvarázsolta őket ébredező vágyuk.
A rádióból fölhangzott a „Light My Fire” a Doorstól, és mire ez a dal véget ért, Vernon Allen Winters, az indianai Columbusból, az Egyesült Államok Haditengerészeti Akadémiájának harmadéves kadétja többé már nem volt szűz. „Haboztunk mert volt időnk, / A sárban fekszünk, nincs erőnk. / Bármit teszünk, elveszünk, / Máglyán ég el szerelmünk. / Gyere babám lobbants lángra![3] Vernon soha életében nem feledkezett még el önmagáról, de amikor Joanna végigsimított a farmer alól elődudorodó, duzzadt péniszén, mintha egy égig érő acél- és betonfal omlott volna le. Évekkel később még mindig csodálattal gondolt arra a vad szenvedélyre, ami akkor két-három percre hatalmába kerítette. Joanna szűnni nem akaró csókjai, a fű és a zene érzelmeket fölkorbácsoló ritmusa együtt túllendítették a küszöbön. Valósággal állattá változott. Még mindig a motelszoba padlóján fekve ráncigálni kezdte Joanna nadrágját; kis híján szétszaggatta, mire sikerült lejjebb tornásznia a csípőjéről. Aztán következett a bugyi. Félúton elakadt, mire Vernon durván lerángatta, s közben saját nadrágjából is próbált kiszabadulni.
Joanna halk hangon igyekezett csillapítani a fiút, győzködve, hogy talán jobb lenne az ágyon. Hogy kényelmesebb lenne legalább a cipőt levenni, ne kelljen a bokájukra teke-redő nadrággal küszködve szeretkezniük. Vernon azonban messze járt. Hosszú évek visszafojtottsága képtelenné tette saját áradó vágya megzabolázására. Megszállottan törtetett a cél felé. Joannára mászott, arcán riasztóan komoly kifejezéssel. Először a lány megrémült tőle, de ez csak tovább növelte izgalmát. Vernon pár másodpercig küszködött (a „Light My Fire” eszelős, instrumentális részénél tartott épp), hogy megtalálja a megfelelő helyet, majd váratlanul, erőszakosan hatolt belé. Joanna érezte a lökéseit egyszer, kétszer, aztán a fiú testén reszketés futott végig. Az egész tán tíz másodpercbe se telt. A lány ösztönösen megértette, hogy ez lehetett neki az első alkalom, és az ebből fakadó öröm feledtette vele az ügyesség és a gyengédség hiányát.
Vernon szó nélkül elaludt, ott, a padlón, Joanna mellett. A lány fölállt, az ágyhoz sétált, lehúzta róla a takarót, aztán Vernon ölébe kucorodott, és magukra terítette a pokrócot. Mosolyogva nyomta el az álom, miközben még egyre a mellette fekvő indianai fiú furcsa viselkedésén gondolkodott. Azt azonban tudta, most már különlegesek egymás számára.
De hogy mennyire, az Joanna számára sohasem derült ki. Mikor Vernon az éjszaka közepén fölriadt, elöntötte a bűntudat. Képtelen volt megemészteni, hogy füvet szívott, aztán pedig valósággal megerőszakolt egy lányt, akit alig ismert. Elvesztette az uralmat önmaga fölött. Nem bírta megfékezni magát, és egyértelműen túllépett a helyénvalóság határán. Összerezzent, mikor arra gondolt, mit szólnának a szülei (sőt, ami még rosszabb, Betty és Pendleton atya), ha látták volna, amit az imént művelt. A bűntudat aztán átadta helyét a rémületnek. Vernon maga elé képzelte, hogy Joanna teherbe esik, és neki ott kell hagynia Annapolist, feleségül vennie őt (Mit csinálhatna akkor? Mi más lehetne belőle, ha nem tengerésztiszt?), és persze mindent megmagyarázni a szüleinek és Pendletonéknak. Ráadásul az is eszébe jutott, hogy a motelre razzia csap le, és a rendőrök megtalálják a csíptetőbe fogott füves cigaretta csikkjét. Akkor előbb kábítószer-élvezetért kirúgnák az akadémiáról, és aztán derülne ki a lány terhessége.
Vernon Winters most már igazán megrémült. Philadelphia külvárosában, egy motelszoba padlóján fekve, vasárnap hajnali háromkor imádkozni kezdett.
– Édes Istenem – kezdte, először könyörögve saját magáért azóta, hogy a PKV-teszten átesett engedd megúsznom ezt, és ígérem, a legfegyelmezettebb tengerésztiszt lesz belőlem, akit valaha láttál. Egész életemet istenfélő hazám védelmének szentelem. Kérlek, segíts!
Vernonnak végül sikerült ismét elaludnia. Álma azonban zavaros volt, nyugtalanító. Egyszer kadétegyenruhába öltözve látta magát, de a columbusi presbiteriánus templom színpadán. A húsvéti ünnepség zajlott, és ő játszotta Krisztust, maga után húzva a keresztet a Golgotára. Az alkotmány éles pereme keresztülvágta uniformisát, és Vernont nyugtalanította, hogy egy ellenőrzésen ezt szemére vethetik. Megbotlott és elzuhant, a kereszt, félelmét igazolva, még mélyebbre hasított. Látta, a karján vércsík fut végig. „Feszítsétek keresztre!” – hallotta álmában a kiáltozást mindenfelől. „Feszítsétek keresztre!” – ordította egy csapat a bámészkodók között, Vernon azonban hiába kereste őket, szeme nem látott át a jupiterlámpák erős fényén. Verítékben fürödve ébredt. Néhány pillanatig azt sem tudta, hol van. Aztán érzelmei ismét végighaladtak ugyanazon a skálán, amin korábban, éjszakai imádkozása idején: undorból csüggedésen át a rémületig.
Joanna amint fölébredt, elhalmozta őt kedvességével és gyengédségével, Vernon azonban nagyon távolinak tűnt. Viselkedését azzal magyarázta, hogy aggódik a közeledő vizsgaidőszak miatt. Joanna párszor megpróbálta szóba hozni az éjszaka történteket, de a fiú minden alkalommal gyorsan témát váltott. Vernon végigszenvedte a késői reggelit, és az utat vissza College Parkba, Joanna diákszállására. A lány búcsúzáskor megpróbálkozott még egy jelentőségteljes csókkal, de a fiú nem viszonozta. Ő épp igyekezett elfelejteni az egész hétvégét. Annapolisi szobája magányában bűnbánóan ismét alkut ajánlott az Úrnak, csak ép bőrrel megússza ezt az incidenst.
Vernon Winters kadét állta a szavát. Nemcsak soha többé nem találkozott Joanna Carr-ral (a lány néhányszor fölhívta, de nem érte el, két levele is megválaszolatlan maradt, végül föladta), de Annapolisban eltöltött utolsó tizennyolc hónapja alatt egyáltalán nem randevúzott senkivel. Minden energiáját a tanulásba ölte, és a kápolnát is szorgosan látogatta, hetente kétszer, ahogy azt az Úrnak megígérte.
Kitüntetéssel végezte el az akadémiát, és első szolgálatára egy óriás repülőgép-hordozóra vezényelték. Két évvel később, 1974 júniusában, miután Betty Pendleton is elvégezte a főiskolát, és tanári diplomát szerzett, összeházasodtak a columbusi presbiteriánus templomban, ahol tucatnyi esztendővel korábban Józsefet és Máriát játszották. A virginiai Norfolkba költöztek, és Vernon azt hitte, az élete nyugodt mederbe terelődött végre. Hosszú utakra jár majd a tengereken, kettő között pedig rövid időt tölt otthon Bettyvel és majdan a gyerekekkel.
Rendszeresen megköszönte az Úrnak, amiért megtartotta az alku rá eső részét, és életét annak szentelte, hogy az Egyesült Államok haditengerészetének legkiválóbb tisztjévé váljon. A róla készült jelentések kivétel nélkül dicsérték megbízhatóságát és alaposságát. Parancsnokai nyíltan a szemébe mondták, egyszer admirális lesz belőle. De aztán jött Líbia. Vagy pontosabban a hazatérés a líbiai akció után. A Kadhafi elleni amerikai támadást követően ugyanis Vernon Winters számára az egész világ megváltozott.