5

AMIKOR Winters alezredes visszatért az irodájába egy a sajtófőnökséggel tartott megbeszélés után, titkárnője, Dóra feltűnően a Key West-i újságot olvasta.

– Ühüm – szólalt meg a nő, magára vonva főnöke figyelmét. – Ezt a Vernon Winterst, aki ma este föllép a Key West-i Színházban, Az iguána éjszakája bemutatóján, talán ismernem kellene? Vagy talán él még egy ugyanilyen nevű ember a városban?

A férfi nevetett. Szerette Dórát. Már majdnem elérte a hatvanat, fekete bőrű volt, és nagymama, több mint egy-tucatszorosan. Ráadásul a bázisnak azon kevés titkárnője közé tartozott, akik örömüket lelték a munkájukban. Mindenkit, még Winters alezredest is úgy kezelte, mintha a gyereke volna.

– Szóval, miért nem szólt nekem? – kérdezte tettetett haraggal. – Mi van akkor, ha nem veszem itt észre? Már tavaly is mondtam, mindig előre szóljon, ha fellép.

A férfi megfogta a kezét, és kicsit megszorította.

– Szólni akartam, Dóra, de valahogy kiment a fejemből. Tudja, a haditengerészet nem nagyon szíveli színházi tevékenykedésemet, ezért aztán nem is reklámozom túlságosan a bázis területén. De magának és a férjének egykét héten belül szerzek jegyet. – Az asztalán tornyosuló üzenethalmokra pillantott. – Ilyen sok? Pedig alig két órára mentem el. Mindig csőstül jön az áldás.

– Kettő közülük az igazán sürgős. – Dóra az órájára nézett. – Egy bizonyos Miss Dawson a Miami Héráidtól öt percen belül visszahívja, és az a Todd hadnagy is egész délelőtt kereste. Ragaszkodott hozzá, hogy még ebéd előtt beszélhessen önnel, különben nem képes kellően fölkészülni a délutáni megbeszélésre. Úgy látszik, egy elég hosszú üzenetet is hagyott a szigorúan titkos telemailen, még valamikor a délelőtt folyamán. Most éppen dühös rám, mert nem akartam megzavarni önt egyéb hivatalos teendői közepette, hogy átadjam az üzenetét. Valóban olyan fontos?

Winters alezredes vállat vont, és kinyitotta irodája ajtaját. Vajon mit akarhat Todd? – gondolta. – Talán meg kellett volna nézzem a telemailt, mielőtt elrohantam a főnökkel beszélni.

– Az összes többi üzenetet számítógépre rögzítette? – kérdezte még, mielőtt becsukta az ajtót. Az asszony bólintott.

– Jól van, beszélek Miss Dawsonnal, ha hív. Mondja meg Toddnak, hogy negyedóra múlva várom. – Leült az asztalához, és bekapcsolta a számítógépet. Aktiválta a telemail-alkönyvtárat, és látta, három új üzenet érkezett, az egyik SZIGORÚAN TITKOS jelzéssel. Winters alezredes azonosította magát, bezongorázta a titkos kódszót, és olvasni kezdte a Todd hadnagy által hagyott szöveget.

Megcsendült a videofon. Pár másodperccel később Dóra csörgött át, és szólt, hogy Miss Dawson az. Mielőtt beszélgetni kezdtek volna, Winters alezredes beleegyezett a képkapcsolatba, és felvétel készítésébe is. Azonnal megismerte Carolt, látta már néhányszor a tévében. A nő elmagyarázta neki, hogy a Miami Nemzetközi Repülőtér kommunikációs rendszerén át hívja.

– Winters alezredes – kezdte, nem vesztegetve az időt –, eddig meg nem erősített jelentést kaptunk arról, hogy a haditengerészet valami fontos és titkos dolgot keres a Mexikói-öbölben, Key West és az Everglades között. A sajtóembereik és egy bizonyos Todd hadnagy egyként tagadták az információt, és önhöz irányítottak tovább. A forrásunk azt is elmondta, és azóta állítása megerősítést nyert, hogy nagyszámú kutatóhajó jelent meg az öbölben ma, és önök még legmodernebb fejlesztésű óceánteleszkópokat is akartak bérelni a Miami Oceanográfiai Intézettől. Van valami hozzáfűznivalója mindehhez?

– Természetesen, Miss Dawson. – Az alezredes felöltötte legmeggyőzőbb színészmosolyát. Az admirális reggeli eligazításán már alaposan begyakorolta a választ. – Bámulatos, hogy teljed a pletyka, különösen ha a haditengerészet gonosz ármánykodásairól szól. – Fölkuncogott. – Minden tevékenység csupán egy jövő hétre tervezett hadgyakorlat előkészítése. A kutatóhajókon szolgáló tengerészek egy része annyira elszokott már az ilyesmitől, hogy engedélyt kértek egy kis, hogy úgy mondjam, bemelegítésre. Ami pedig az MOI teleszkópjait illeti, a hadgyakorlaton kívánjuk fölhasználni őket, a víz alatti veszedelmek előrejelzésére. – Egyenesen a kamerába nézett. – Hát ennyi, Miss Dawson. Semmi különleges nem történik.

Carol figyelte az alezredest a repülőtéri monitoron. Valaki másra számított, aki lefegyverzően mindentudó és magabiztos. Ennek a férfinak a szemében azonban szelídséget látott, olyasfajta érzékenységet, ami egy hivatásos katonatisztnél fölöttébb szokatlan. Hirtelen ötlete támadt. Egészen közel lépett a saját kamerájához.

– Winters alezredes – szólt kedvesen –, hadd tegyek fel önnek egy hipotetikus kérdést. Ha a haditengerészet egy újfajta rakétát tesztel, és az egyik letér a pályájáról, esetleg sűrűn lakott területeket is veszélyeztetve, nem tartja valószínűnek, hogy nemzetbiztonsági okokra hivatkozva letagadná az esemény megtörténtét?

A másodperc törtrészére Winters alezredes tekintete megváltozott. Szinte döbbentnek látszott. Aztán visszanyerte önuralmát.

– Nehéz megválaszolni egy efféle hipotetikus kérdést – mondta hivatalos hangon –, de elmondhatom, a haditengerészet azt az elvet vallja, hogy a nagyközönséget mindenről értesíteni kell. Csupán akkor folyamodunk cenzúrához, ha az információk közzététele jelentősen aláaknázná nemzetbiztonságunkat.

Az interjú gyorsan véget ért. Carol elérte a célját. Az ördögbe! – mondta magában Winters alezredes, miközben Dóra bejelentette a kint várakozó Todd hadnagyot. – Számítanom kellett volna erre a kérdésre. De vajon honnan tudta? Valami csellel kiszedte talán Toddból vagy valamelyik másik tisztből? Esetleg Washingtonban jártéi valakinek a szája?

Winters kinyitotta irodája ajtaját, mire Todd hadnagy viharzott be a helyiségbe. Vele együtt belépett egy másik hadnagy is, magas, fiatal, széles vállú, bozontos bajszú, aki Ramirez néven lett bemutatva, mint a Haditengerészeti Hírszerzés tisztje.

– Elolvasta a telemail-üzenetemet? Mit gondol? Úristen, szinte hihetetlen, amit azok az oroszok csinálnak! Fogalmam sincs, hogy lehetnek ilyen átkozottul okosak.

– Todd már majdnem ordított, és közben izgatott léptekkel rótta az irodát.

Winters a férfi ugráló mozdulatait figyelte. Ez a fiatal hadnagy – gondolta – nagyon szeretne már előrébb lépni. Minden pórusából árad a türelmetlenség. De mit beszél itt össze az oroszokról? És miért van vele ez a mexikói izompacsirta?

– Kérem, üljenek le! – mondta, és az asztalával szembeni két székre mutatott. Aztán szigorúan Todd hadnagyra pillantott. – Kezdje annak a magyarázatával, hogy mit keres itt Ramirez hadnagy! Ismeri a szabályzatot, épp a múlt héten volt eligazítás. Csak alezredesi és annál magasabb szinten hagyhatja jóvá bárki a legapróbb információ kiadását.

Todd azonnal védekezésbe vonult.

– Alezredes úr – kezdte –, szerintem itt hatalmas méretű nemzetközi incidensről van szó, ami túl összetett ahhoz, hogy a Különleges Tervezőegység és a Rendszerszervezés egyedül megbirkózzon vele. Ma reggel 8.30-kor üzenetet hagytam önnek telemailen, amelyben kértem, sürgősen hívjon föl, mert jelentős, új fejlemények következtek be a Kettétört Nyíl programban. Mikor még 10.00-kor sem jelentkezett, annak ellenére, hogy közben többször is megpróbáltam elérni, aggódni kezdtem az értékes idő elvesztegetése miatt. Fölvettem tehát a kapcsolatot Ramirezzel, és az emberei munkához láttak.

Todd fölállt a székéből.

– Uram – kezdte elölről, és hangja egyre izgatottabbá vált –, talán nem fejeztem ki magam elég világosan a telemail-üzenetben. Bizonyítékunk van rá, hogy valaki utasítást adott a Panthernek az irányváltoztatásra, rögtön az APRS aktiválódása után. A telemetrikus adatok ellenőrzése közben észrevettük, a parancsszámláló egy két másodperces időszakra mintha megbolondult volna, nem sokkal a rakéta pályaeltérése előtt.

– Nyugodjon meg, Todd hadnagy, és üljön vissza! – Winterst nemcsak az idegesítette, hogy Todd egyszerűen semmibe vette a szabályzat utasításait, hanem az is, hogy nyíltan megvádolta őt, üzeneteire késlekedett a válaszadással. Az alezredes napja az admirálisnál, a légitámaszpont parancsnokánál kezdődött. Felvilágosítást kért a Kettétört Nyíl tervről. Winters tehát be se jutott az irodájába egykét percnél többre, míg vissza nem ért a sajtófőnökségen tartott eligazításáról.

Amikor Todd ismét helyet foglalt, az alezredes nyugodtan folytatta:

– Most pedig, kérem, kíméljen meg a hisztériájától és a személyes következtetéseitől! Csupán a tényeket akarom hallani, lassan, előítéletek nélkül. A maga néhány pillanattal ezelőtt elhangzott vádaskodásai nagyon komolyak voltak. Amennyiben kiderül, hogy alaptalanul vont le ilyen súlyos következtetéseket, alkalmassága a tiszti pályára veszélyben lehet. Na, kezdjen mindent az elején!

A hadnagy szemében harag szikrája villant, de kinyitotta a jegyzetfüzetét. Mikor megszólalt, monotonul, gondosan hangsúlyozva beszélt, minden érzelem nélkül.

– Pontosan 3.45-kor ma reggel – kezdte – fölébresztett Andrews zászlós, aki egész éjjel a Canaveralból, valamint a Bimini közelében állomásozó követőhajóról beérkezett távmérési adatokat tanulmányozta. Azt a feladatot kapta, vizsgálja meg a Panther rakétával történteket, és, ha a hiányos információk lehetővé teszik, határozza meg, miféle rendellenesség válthatta ki az irányváltoztatást. Azt gondoltuk, talán így sikerül rábukkannunk a probléma okára.

Andrews zászlós voltaképpen detektívmunkát végzett. Mint ön is jól tudja, az összeköttetés sávszélessége korlátokat szab az átáramló adatmennyiségnek. A telemetrikus információk tehát csomagokban érkeznek, ami azt jelenti, hogy a madár irányváltoztatásakor fennálló körülményekre vonatkozók csak percekkel később, a rendellenesség bekövetkezte után továbbítódtak a földre. A követőállomások addigra már többször megszakították, majd újra fölvették a kapcsolatot a rakétával.

Andrews zászlós megmutatta, hogy a hézagos adatok között négy különálló eredmény jelentette a parancsszámláló állását bizonyos időpontokban. Ez a számláló valójában a szoftver része, mely minden alkalommal eggyel növekvő számot produkál, valahányszor a rakéta újabb utasítást kap. Először hinni sem akartunk a szemünknek. Azt gondoltuk, talán valaki tévedett, vagy a visszaalakítás során torzultak a jelek. Reggel 7.00-ra azonban összevetettük a két követőállomás adatsorát, és ez megerősítette korábbi észrevételünket. Alezredes úr, az APRS aktiválása utáni 1,7 másodperc alatt a parancsszámláló több mint háromszáz új üzenetet jelzett. Aztán a rakéta eltért a kijelölt útiránytól.

Az alezredes egy kis spirálfüzetbe írogatott, míg Todd beszélt. Csaknem fél percébe telt még a jegyzetelés befejezése. Akkor fölpillantott Toddra és Ramirezre.

– Azt akarja mondani tehát – szólalt meg gúnnyal terhes hangon –, hogy ez minden, amire a feltételezését építi a Szovjetunió beavatkozásáról? Ezért riadóztatta nekem a haditengerészet hírszerzését? Vagy van még valami más is?

Todd zavartnak látszott.

– Szóval maga valószínűbbnek tartja – folytatta Winters alezredes egyre emelkedő hangon –, hogy az oroszok ismerik vezérlőberendezéseink legújabb kódját, és nem egészen két másodperc alatt képesek háromszáz parancsot elküldeni, pontosan a megfelelő pillanatban, Florida partjai mellől, mint hogy valahol a 4.2-es szoftverben van egy hiba, amely felpörgetheti a parancsszámlálót? Úristen, hadnagy, használja már a fejét! Éjjelente nem lát kísérteteket? 1994-et írunk. A nemzetközi politika jóformán feszültségmentes. Azt hiszi talán, az oroszok annyira ostobák, hogy kockára teszik a békét egy kísérleti haditengerészeti rakéta eltérítésével? Még ha valamiképp meghatározott helyre irányíthatnák is, és később megkaparintva alaposan áttanulmányoznák, miért vállalnának ilyen képtelen kockázatot minimális haszonért?

A két hadnagy egy szót se szólt az alezredes szónoklata alatt. A vége felé Ramirez egyre zavartabban kezdett fészkelődni. Todd kisfiús önbizalma is elpárolgott, szórakozottan tördelte a kezét, és ropogtatta az ujjait. Winters hosszú szünet után folytatta csak mondókáját, határozottan, de a korábbinál kisebb ingerültséggel.

– Tegnap pontosan megbeszéltük a teendőket, hadnagy. Ma kellett volna beszámolnia. Nézze meg még egyszer a 4.2-es szoftvert; különösen az összekötő egységnél keresse hiba nyomát, ami esetleg teszteléskor is fölbukkant már! Talán valami nem stimmelt a parancsszámláló szubrutinnal, és azt az újabb változatnál sem javították ki. A ma délutáni megbeszélésen kérem a lehetséges okok listáját, amik a telemetrikus adatokra magyarázatot adhatnak, kivéve az idegen hatalmaktól érkezett utasítások elméletét. Aztán mutassa meg, hogy képzeli a meghibásodások elemzését és a lista leellenőrzését!

Ramirez fölállt, és indulni készült.

– Jelen körülmények közt, alezredes úr, úgy érzem, itt tartózkodásom kissé, öö, nem helyénvaló. Néhány emberemet már eligazítottam, és megkezdtük a nyomozást, hogy megállapítsuk, vajon volt-e a közelmúltban orosz katonai vagy civil mozgolódás a körzetben. Elsődleges fontosságot tulajdonítottam a feladatnak. E beszélgetés hallatán azonban úgy érzem, legjobb lesz, ha fölfüggesztem...

– Nem feltétlenül – szakította félbe Winters alezredes.

– Ezen a ponton már bonyolult magyarázatokra kényszerülne. – Végigpillantott a két fészkelődő hadnagyon.

– Nézzék, nem kenyerem a megtorlás, nem írok jelentést magukról, bár mindketten meggondolatlanul, szabályellenesen döntöttek. Nem, hadnagy, folytassa csak az információgyűjtést, még hasznosnak bizonyulhat. De ne verje nagydobra! A felelősség az én vállamon nyugszik.

Ramirez az ajtóhoz lépett. Látszott rajta, mennyire hálás.

– Köszönöm, alezredes úr – mondta őszintén –, egy pillanatra már azt hittem, keresztet vethetek a csillagjaimra. Mindenesetre okultam az esetből.

Winters tisztelgett a hírszerzőtisztnek, aztán a szintén menni készülő Toddot visszaintette a székébe. A Renoir-festmény elé sétált, és úgy tűnt, elmerül a tanulmányozásában. Amikor megszólalt, halkan beszélt, háttal állva a hadnagynak.

– Mondott valamit annak a Miss Dawson nevű riporternek a rakétáról, vagy esetleg ő említett magának ilyesmit a beszélgetésükkor?

– Nem, uram, semmi ilyesmiről nem esett szó – jelentette ki Todd. – Még akkor is elég ködösen válaszolt, amikor megkérdeztem, mit hallott.

– Vagy információhoz jutott valahonnan, vagy csak nagyon szerencsés – mondta az alezredes elgondolkozva, mintha csak magában beszélne. Közelebb lépett a festményhez, és képzeletben már hallotta is a fiatalabb nővér zongorajátékát. Ezúttal egy Mozart-szonáta hangjai csendültek föl a fülében. De nem a legmegfelelőbb idő volt ez a zenehallgatásra.

A fiatal hadnagyocska rászolgált egy alapos megleckéztetésre – gondolta, és megfordult.

– Dohányzik? – kérdezte, Todd felé kínálva a cigarettát, miközben egyet a saját szájába rakott. A fiatalember megrázta a fejét. – Én igen – mondta Winters, és meggyújtotta Pall Malljét. – Még ha ezer és egy érv szól is ellene. Olyan emberek társaságában azonban rendszerint nem gyújtok rá, akik nem dohányoznak. Az egész csupán józan megfontolás kérdése.

Winters az ablakhoz sétált, kinézett, és lassan fújta ki a füstöt. Todd zavartan nézte.

– Most éppen – folytatta az alezredes –, különös módon, mégis rágyújtottam. És maga az oka. Tudja, Todd hadnagy – mondta, színpadiasán megpördülve –, a dohányzás megnyugtat. Így jobban megbirkózom a haragommal.

Egyenesen a férfi elé sétált.

– Mert most épp majd megüt a guta, fiatalember. Ne értsen félre. Legszívesebben példát statuálnék magával, talán hadbíróság elé is állítanám, amiért nem követte az utasításokat. Maga kifejezetten arcátlan, túlontúl biztos a következtetéseiben. Veszélyes ember. Ha ne adj’ isten az előtt az újságírónő előtt is eljárt volna a szája, már repülne is kifelé azon az ajtón. De... – azzal Winters az íróasztala mögé lépett, és eloltotta cigarettáját – ...mindig is úgy véltem, nem szabad senkit egyetlen vétség miatt keresztre feszíteni.

Az alezredes leült, és hátradőlt a székében.

– Jobb, ha tudja, hadnagy, ezentúl próbaidősnek tekintem. Nem akarok több badarságot hallani holmi nemzetközi incidensről. Egyszerű eset ez: egy kísérleti rakéta meghibásodott. Maga csak végezze a munkáját gondosan és alaposan! Ne aggódjon, a jó pontokat is följegyzem. Látom magában az ambíciót és a tehetséget. De ha még egyszer így elveti a sulykot, személyesen húzom le a vécébe a személyi aktáját.

Todd érezte, ideje odébbállni. Még mindig mérges volt, leginkább saját magára, de tudta, most nem szabad kimutatnia. Winters alezredest tehetetlen, vén trottynak tartotta, és gyűlölte, amiért így kioktatta. Egyelőre azonban nincs más választásom, mint hogy beletörődjek – mondta magában, miközben elhagyta az alezredes irodáját.