2

WINTERS egyedül állt a fedélzeten, némán cigarettázva. A hajó nem volt nagy, csak egy átalakított halászbárka, viszont annál gyorsabb. Négy óra után hagyták el a dokkot, de máris csaknem utolérték a szökevényeket. Az alezredes a szemét dörgölte, és ásított. Fáradt volt. Kifújta a füstöt az óceán felé. A keleti horizonton már sejteni lehetett a hajnal fényeit. Nyugatra, a hold irányában, mintha egy másik hajó halvány fényeit látta volna.

Ezek a fiatalok megbolondultak – gondolta magában, miközben visszaidézte az éjszaka eseményeit. – Mi az ördögnek szöktek meg? És vajon ők lökték le Toddot azon a lépcsőn? Annyival könnyebb lett volna minden, ha megváljék a kihallgatás végét.

Visszaemlékezett Ramirez hadnagy arckifejezésére, amikor félbeszakította Winters telefonbeszélgetését a feleségével, Bettyvel.

– Elnézést, alezredes – mondta. Kapkodva szedte a levegőt. – Jöjjön gyorsan! Todd hadnagy megsérült, és a három őrizetes megszökött.

Megmondta a feleségének, fogalma sincs, mikor ér haza, aztán Ramirezzel együtt visszasétált az adminisztrációs szárnyba. Útközben egész idő alatt Tiffanin járt az esze, azon, milyen nehezen tudta megértetni a lány tizenhét éves fejével, hogy miért nem hagyhat itt csapot-papot a parti miatt.

– Hisz bármelyik nap, bármelyik éjjel dolgozhatsz, Vernon – erősködött Tiffani. – De most az egyszer lehetünk csak együtt. – Máris túl sok pezsgőt ivott. Később, mikor Winters közölte vele, hogy valószínűleg reggelig el sem szabadul a bázisról, így meg kell kérje Melvint és Marcot, vigyék őt haza, a lány megmérgesedett. Többé nem nevezte a férfit Vernonnak. – Jól van, alezredes – mondta akkor kedden este találkozunk a színházban.

A telefon kattant, és Winters szívébe belehasított a fájdalom. A francba – villant az eszébe ezt elszúrtam. Elképzelte, hogy beugrik a kocsijába, megfeledkezik Toddról és Ramirezről és a Panther rakétáról is, a partira hajt, és Tiffanit a karjába kapja. De nem tette meg. Bármekkorának érezte is vágyát, a kötelességtudat erősebbnek bizonyult. Ha az égiek is úgy akarják – vigasztalta magát akkor újra fellángol majd a szenvedély. De bármily csekély tapasztalattal rendelkezett is szerelmi téren, tudta, ez nem így van. Legfontosabb az időzítés. Ha a kritikus pillanatban elvész a lendület, a szenvedély nyom nélkül elhamvad.

Ramirez már korábban hívta a bázis orvosát, és a férfi nem sokkal kettejük után érkezett az épülethez. Míg ott álldogáltak, Ramirez arról győzködte Winterst, hogy kétségkívül bűntény történt; Todd nem esett volna ekkorát, csak ha lökik, sőt, egyenesen ledobják a betonlépcsőn. A doktor vizsgálata közben a hadnagy egyszer csak mocorogni kezdett.

– Csúnya agyrázkódást szenvedett – szólt az orvos, miután megnézte Todd szemét. – Valószínűleg gond nélkül rendbe jön, de reggel iszonyatosan fog fájni a feje. Addig is bevisszük a gyengélkedőbe, és összevarrjuk a homlokán a sebet.

Winters az egészből semmit nem értett. Miközben az egyik szomszédos szobában várta türelmesen, hogy az orvosok és ápolónők befejezzék a hadnagy összeöltögetését, megpróbálta kitalálni, mi okból támadhatott a férfira Nick, Carol és Troy, s miért akartak megszökni. Az a Dawson nő okos és sikeres. Miért tenne ilyet? – Eltöprengett, vajon nem keveredtek-e bele valami nagyszabású droghadműveletbe. – Az legalább megmagyarázná az aranyat. De Todd és Ramirez drogoknak semmi nyomára nem akadt. Akkor meg mi a frász folyik itt?

Todd hadnagyot egész idő alatt ébren tartották. Csupán helyi érzéstelenítéssel csökkentették a fájdalmait. Mégsem tudott világos válaszokat adni az orvos kérdéseire.

– Ez gyakran kíséri az agyrázkódásokat – mondta később a férfi Wintersnek. – Az elkövetkező egy-két napban még könnyen ilyen maradhat az állapota.

Két óra körül, közvetlenül azután, hogy Todd fejét összevarrták és bekötözték, az alezredes és Ramirez hadnagy úgy döntött, mégiscsak kikérdezi, mi történt vele. Winters képtelen volt elfogadni a válaszát, habár a férfi kétszer is megismételte szóról szóra. Todd ugyanis ragaszkodott hozzá, hogy a mosdóban egy függőlegesen fölszabdalt arcú, kétméteres répa rejtőzött, és vizelés közben rávetette magát. Sikerült kimenekülnie, de az óriászöldség nem tágított a nyomából.

– És mégis, ez az izé...

– Répa – segítette ki Todd.

– Ez a répa hogyan támadt magára? – fejezte be Winters.

Jézusom – gondolta ez az ember megháborodott! Elég volt egy kis ütés a fejre, és a kényes egyensúly fölborult.

– Nehéz pontosan leírni – felelte Todd hadnagy lassan.

– Tudja, négy mütyür lógott ki neki azokból a függőleges nyílásokból a fején. Mind elég rémesnek látszott...

A doktor lépett hozzá, és félbeszakította a magyarázatát.

– Uraim – szólt a tőle telhető legjóindulatúbb mosollyal a páciensemnek most pihennie kell. A kérdéseik minden bizonnyal várhatnak holnapig.

Winters alezredes visszaemlékezett, milyen rémülettel figyelte, amint Todd hadnagyot egy kerekes ágyon áttolták a műtőből a gyengélkedőbe. Amint hallótávon kívül értek, Ramirezhez fordult.

– Mi a véleménye minderről, hadnagy?

– Alezredes úr, nem vagyok járatos az orvostudományban...

– Tudom, hadnagy. Nem is orvosi véleményt kértem. Tudni akarom, mit gondol erről a... hmm, répa-ügyről.

A fenébe is! – gondolta Winters. – Hát tényleg annyira nincs fantáziája, hogy semmi reakciót nem váltott ki belőle Todd meséje?

– Uram – válaszolta Ramirez ez a répa-dolog számomra érthetetlen.

Nem csodálom. Winters magában elmosolyodott, és belepöckölte cigarettáját a vízbe. A kis kormányálláshoz sétált, és ellenőrizte a navigációs berendezést. Már csak tíz kilométernyire járhatnak a menekülőktől, és a távolság rohamosan csökken. Visszavett a gázból, és üresbe tette a motort. Nem akarta jobban megközelíteni a Florida Queent, míg Ramirezt és a másik két tengerészt föl nem ébreszti.

Úgy becsülte, még negyven perc lehet a napkeltéig. Winters ismét fölnevetett, emlékezetébe idézve, Ramirez mennyire nem mert megjegyzést fűzni Todd répa-meséjéhez. Ennek ellenére a fiatal dél-amerikai jó tiszt. Az egyetlen hibája, hogy hallgatott Toddra. Eszébe jutott, milyen gyorsan szervezte meg Ramirez ezt az utat, az átalakított halászhajót választva a sebesség és az álcázás szempontjából. Kiugrasztotta az ágyából két agglegény, tengerész emberét a hírszerzésnél, aztán állandó kapcsolatot létesített a halászhajó és a bázis között, hogy minden pillanatban tudják a Florida Queen helyzetét.

– Követnünk kell őket. Nincs más választásunk – mondta Ramirez hadnagy magabiztosan Wintersnek, miután megállapították, hogy Nick hajója két óra körül elhagyta a Hemingway-kikötőt. – Különben sosem bizonyíthatjuk be a letartóztatásuk indokoltságát.

Winters kelletlenül beleegyezett, és Ramirez kezébe vette a szervezést. Az alezredes aztán aludni küldte a többieket, míg ő kidolgozta a tervet. Pofonegyszerű. „Jól van, emberek, jöjjenek velünk, és válaszoljanak a kérdéseinkre, különben vád alá helyezzük magukat az 1991-es zendülési törvény értelmében.” A motort üresbe rakva most elindult, hogy fölébressze Ramirezt és a többieket. Le akarta tartóztatni Nicket, Carolt és Troyt, amint a nap fölkel.

A szél hirtelen irányt változtatott, és Winters megtorpant, hogy ellenőrizze, nem várható-e időváltozás. A hold felé fordult. A levegőt egyszeriben melegebbnek érezte, szinte forrónak, és eszébe jutott egy másik éjszaka, Líbia partjai mellett, nyolc évvel korábban. Életem legrémesebb éjszakája – gondolta. Egy pillanatra megingott határozottsága, és elgondolkozott, vajon nem követ-e el újabb hibát.

Aztán trombitaszó ütötte meg a fülét, majd talán négy másodperccel később egy hasonló, halkabb hang. Körülnézett a nyugodt óceánon. Semmit se látott. Most már seregnyi trombitát hallott, aztán a visszhangjukat, valamennyit határozottan nyugat felől. Az alezredes erőltetni kezdte a szemét. A hold lenyugvó tányérja előtt mintha egy csapatnyi kígyó táncolt volna a hullámok közt. Bement a kormányállásba a távcsövéért.

Mire visszatért a hajókorláthoz, valóságos szimfónia zengte körül. Honnan jöhet ez a csodálatos zene? – töprengett, de aztán teljesen maga alá gyűrte a dallam elbájoló szépsége. Erőtlenül állt, a korlátnak támaszkodva, feszülten figyelve. Érzelmekben gazdag muzsika volt, vágyódás áradt belőle. Winterst visszaröpítette a múltba, emlékei világába, majd onnan egy egészen más bolygóra, más korba, ahol a büszke, méltóságteljes, kék nyakú kígyók rövid, éves párzási időszakuk kezdetén e dallal hívták magukhoz párjukat.

Lenyűgözte a zene. Szeme megtelt könnyel. Végre gépiesen megemelte a távcsövet, és élesre állította benne azokat a holdfényben táncoló, hullámzó formákat. A kísérteties jelenések tökéletesen átlátszóak voltak. A hold sugarai akadálytalanul áthatoltak rajtuk. Miközben a víz fölött táncoló, ritmusra előre-hátra hajladozó, ezernyi nyakat figyelte, és hozzá hallgatta a canthori párzási szimfónia egyre erősödő hangjait, szeme előtt a kép elmosódott, és megesküdött volna, hogy szemben, a víztükör fölött, vágyódó dalával őt csalogatva, Tiffani Thomast látja. Szívét teljesen összetörte a zene a lány képéhez kapcsolódva. Ilyen erősen még sohasem érezte, hogy valamit elveszített.

Igen – mondta magában, miközben Tiffani tovább hajlongott a távolban, integetve neki jövök. Bocsáss meg, Tiffani drágám! Holnap meglátogatlak. És akkor... Abbahagyta belső monológját, és megtörölgette a szemét. A dallam csúcspontjára ért, a canthori kígyók párzási táncának kezdetét jelezve. Winters ismét belenézett a távcsőbe. Tiffani képe eltűnt. Amikor állított az élességen, Joanna Carr jelent meg előtte, kurtán elmosolyodott, aztán ő is eltűnt. Egy pillanattal később az arab kislányt látta meg, a virginiai strandról, mintha a hold előtt táncolt volna. Vidámnak látszott. Aztán az ő képe is szertefoszlott.

A muzsika teljesen körülölelte. Ez itt már az egekbe emelő teljességig átélt, mindent elsöprő gyönyör himnusza volt. Még egyszer szeme elé kapta a távcsövet. A hold lassan lenyugodott. Miközben elmerült az óceán vizében, a táncoló kígyók félreérthetetlen képet rajzoltak ki fénylő korongja előtt. Winters tisztán látta feleségét, Bettyt, és a fiát, Hapet. Mindketten szeretetteljes mosollyal néztek vissza rá. Addig el sem tűntek a szeme elől, míg a hold egészen el nem süllyedt az óceán habjaiban.