7

CAROL ÉS TROY nyugszékekben ültek a Florida Queen orrában, arccal előre, az óceán és a meleg tüzű délutáni nap felé. Carol levette lila blúzát, alóla előtűnt egy kék egyberészes fürdőruha, fehér pamutnadrágjától azonban nem vált meg. Troy csupán egy fehér szörföltözetet viselt, mely jó darabon elfedte gyönyörű fekete combját is. Teste sovány volt, és izmos, egészséges, de nem túlpumpált. Élénk hangon beszélgettek mindenféléről, közben fel-felnevettek. Mögöttük, a vászontető alatt Nick Williams Fred Exley könyvét az Egy rajongó feljegyzéseit olvasta. Olykor-olykor pár pillanatra fölnézett a másik kettőre, aztán visszatért olvasmányához.

– Szóval miért nem ment főiskolára? – kérdezte Carol Troyt. – Hisz a képességei nyilván megvoltak. Fantasztikus mérnök lehetett volna magából.

Troy fölállt, levette a napszemüvegét, és a korláthoz sétált.

– A bátyám, Jamie ugyanezt mondta – felelte lassan, a néma óceánt bámulva. – De túlontúl vad voltam. Amikor végül elvégeztem a középiskolát, éhesen vártam már, hogy megismerhessem az életet. Szóval szedtem a sátorfámat. Pár évig az Államokat és Kanadát jártam.

– Akkor ismerkedett meg az elektronikával? – kérdezte Carol. Megnézte az óráját, hogy lássa, mennyi az idő.

– Az később volt, sokkal később – válaszolta Troy elmerengve. – Az a két év csavargás semmire sem tanított meg, csak arra, hogy maradhatok életben egymagamra utalva. No meg hogy milyen fekete gyereknek lenni a fehérek világában. – Carolra pillantott, de nem vett rajta észre semmiféle reakciót. – Legalább száz különféle munkám volt – folytatta, tekintetét visszafordítva az óceánra. – Dolgoztam mint szakács, kifutófiú, bárpincér, építőmunkás. Még úszást is tanítottam egy magánklubban. Voltam londiner egy üdülőszállóban, karbantartó egy golfpályán... – Troy fölnevetett, és megint megfordult, hogy lássa, figyeli-e Carol. – De szerintem úgysem érdekli ez magát...

– Dehogynem – vágta rá a nő –, lenyűgöző ez a sokoldalúság. Épp azt próbálom elképzelni, hogy nézhetett ki szállodai egyenruhában. És ha Nick nagyfőnöknek igaza van, úgyis beletelik még tíz percbe, míg elérjük az úti célunkat. – Lejjebb eresztette a hangját. – Maga legalább beszél. A professzor nem mestere a társasági életnek.

– Fekete bőrű londinernek lenni egy dél-mississippi üdülőszállóban megtanított sok mindenre – kezdett bele ismét Troy, arcán szétterülő mosollyal. Imádott az életéről mesélni. Szeretett a társaság középpontjába kerülni. – Képzelje el, angyalkám, tizennyolc évesen kacsintott rám a szerencse, és kerültem állásba a jó öreg Gulfport Innben, a tengerparton. Koszt-kvártély, plusz a borravaló. A világ tetején éreztem magam. Legalábbis, míg a londinerfőnök, egy Fish nevű, képtelenül apró termetű pasas ki nem kísért a barakkokhoz, ahol a társaim meg a konyhaszemélyzet lakott, és úgy mutatott be nekik, mint az „új nigger fiút”. Elejtett szavakból aztán rájöttem, a szálloda bajba került a vezetőség faji előítéletei miatt, és az én alkalmazásom erre született válaszul.

A szobám épp a golfpálya tizenkettes szakaszára nézett. Volt benne egy kis priccs, egy falba épített ruhásszekrény, egy asztalszerűség, rajta hordozható lámpa, egy mosdó, hogy megmoshassam a fogam és az arcom; hat hétig éltem így. Az épület másik végébe jártam fürdeni, a közös zuhanyzóba, de amint oda beléptem, mindenki más eltűnt.

Miamiban, a középiskolában szinte az összes tanuló vagy kubai volt, vagy fekete, vagy mindkettő. Így aztán a fehérekről semmit sem tudtam. A könyvekből és a tévéből összeállítottam magamnak egy fantáziaképet, ami csinosnak, értelmesnek, jól neveltnek és gazdagnak mutatta őket. Hah! Ez az álomkép gyorsan szertefoszlott. El se hinné, micsoda fazonok dolgoztak abban a szállodában. A londinerfőnök, Fish minden este együtt szívta a füvet a tizenhat éves fiával, Dannyvel, és arról álmodozott, hogy egyszer valamelyik kiürült szobában ráakad egy kalap pénzre. Életében egyetlen eredményt ért el: halála napjáig minden reggel jól megkefélte a kamrában Marie-t, a séf feleségét.

Volt a londinerek között egy szegény, magányos lélek, akit Szent Johnnak hívtak, mert észlény szülei azt hitték, a „Szent” szabályos keresztnév. A szájában hat fog árválkodott, vastag szemüveget viselt, és a bal szeme alatt hatalmas duzzanat éktelenkedett. Szent John tudta, milyen csúnya, és egyfolytában attól rettegett, hogy a kinézete miatt egyszer elveszti az állását. Fish persze ezért könyörtelenül kihasználta őt, a legmocskosabb melókat sózva a nyakába, ráadásul a borravalója egy részét is rendszeresen elzsarolta. A többiek is kigúnyolták, ha alkalmuk adódott rá, idióta tréfáik céltáblájává tették.

Egy éjszaka csöndben üldögéltem a szobámban, és egy könyvet olvastam, amikor halk kopogást hallottam az ajtó felől. Azt mondtam, szabad, mire Szent John nyitott be. Zavartnak, szinte már tébolyultnak látszott. Egyik kezében egy kis játékdobozt szorongatott, a másikban pedig egy hatüveges sörösrekeszt. Vártam pár másodpercig, aztán megkérdeztem, mit akar. Idegesen pillantott körbe, majd visszakérdezett, tudok-e sakkozni. Mikor mondtam, hogy igen, és hozzátettem, örülnék most egy partinak, Szent John szája a füléig húzódott, és valamit mormolt, mennyire boldog, amiért végre játszhat valakivel. Beinvitáltam, aztán játszottunk, beszélgettünk és söröztünk vagy két órán át. Kilencedik gyereknek született egy szegény, egyszerű, mississippi családba. Játék közben mintegy mellékesen azt is megjegyezte, kissé tétovázott, meg merjen-e kérdezni engem, hisz Fish és Miller azt mondták, egy nigger túl hülye a sakkhoz.

Szent John és én barátok lettünk, legalábbis ahhoz hasonlók, arra a néhány hétre, amit ott töltöttem. A legmélyebb kötelék kapcsolt össze minket: mindketten kívülállók voltunk a Gulfport Inn személyzete által kreált furcsa társadalmi rendben. Szent John ismertetett meg a déli fehérek négerekkel kapcsolatos legtöbb tévhitével. – Troy fölnevetett. – Tudja, egy éjszaka még a fürdőbe is utánam jött, hogy saját szemével meggyőződjön róla, az enyém se sokkal nagyobb, mint az övé.

Visszaült a nyugágyba, és megint Carolra pillantott. A nő mosolygott. Nehéz lett volna komoly arccal végighallgatni Troy történeteit. Olyan átéléssel és bájjal tudta előadni őket. A tető alatt Nick is félrerakta a könyvét, és a társalgást figyelte.

– Aztán ott volt az óriás Farrell, egy huszonvalahány éves fickó, aki pont úgy nézett ki, mint Elvis Presley. Olcsó szesszel látta el a szállóvendégeket, hívásra testőrfeladatokat is vállalt, és a fogyóeszközkészlet fölöslegeit a nővére boltjában piacra dobta. Kibérelte a szobám egyik sarkát, hogy ott tárolja a piát. Micsoda figura volt! Nagyobb csoportok reggelije után a maradék narancsdzsúzokat a kancsókból üvegekbe töltötte, aztán újra eladta. Egyik reggel a szállodaigazgató rátalált a haliból nyíló helyiségek egyikében egy rekesznyire, és követelte, hogy mondják meg neki, mi folyik a háta mögött. Farrell elkapta a grabancomat, és kicipelt az épületből. Ott elmondta, üzletet akar ajánlani. Ha magamra vállalom a dzsúszok ellopását, ad nekem húsz dollárt. Elmagyarázta, hogy ha én ismerem be, velem nem történik semmi, mert a niggerek közismerten enyveskezűek. De ha őt kapják rajta, elvesztené az állását...

Nick kilépett a vászontető árnyékából.

– Nem szívesen szakítlak félbe – szólt, hangjában gúnyos éllel –, de a navigációs komputer szerint elértük a kijelölt terület déli határát. – Visszaadta a térképet Carolnak.

– Kösz, professzor – nevetett Troy –, azt hiszem, megmentetted a hölgyet attól, hogy lyukat beszéljek a hasába. – Oda sétált, ahol a láda tetejére fölállították a megfigyelőberendezéseket, a vászontető mellé. Bekapcsolta az áramellátást. – Hé, angyalkám, most már elmesélhetné, hogyan működik ez az egész.

Dale Michaels óceánteleszkópja minden fix beállításon három, jóformán egyidejű képet készített. Az elsőt a normális, látható fénytartományban, a másodikat ugyanarról a területről infravörösben, a harmadikra pedig egy szonárjelek kivetítette, összetett ábrát rajzolt fel. Ez utóbbi alegység nem adott valami éles képet, csupán a tárgyak körvonalait mutatta meg. Ezzel szemben sokkal mélyebbre lehatolhatott, mint akár a látható fényű, illetve az infravörös érzékelők, és még akkor is használható eredményt produkált, ha a hajó alatt zavaros volt a víz.

A teleszkóp szinte bármely vízi jármű aljára fölerősítve negyvenfoknyit tudott előre-hátra mozogni, eltérve a függőleges síktól, egy beépített kis motor segítségével. A megfigyelés rendjét általában egy előre beprogramozott terv szabta meg. Ennek részleteit, valamint a teleszkóp szükséges optikai határértékeit a rendszer mikroprocesszora őrizte, ám a kezelő bármikor változtathatott az adatokon a billentyűzetet igénybe véve.

A beérkező adatokat a hajóra cipelt többi elektronikus berendezés hajszálvékony optikai kábeleken kapta meg. Ennek kötegei végigfutottak a hajó oldalán. Az előállított képeknek aztán mintegy tíz százaléka került (némi vázlatosabb javítgatás után) a képernyőre. Azonban a teljes mennyiséget elraktározta az a száz gigabites memóriaegység, mely a navigációs berendezés és a teleszkópot irányító szervomotoros vezérlés közé került. Az áramkörökön minden tíz millimásodpercben impulzus futott végig, a felvevő célirányát és a hajó pozícióját minden expozíció alkalmával eltárolva egyetlen óriási fájlba.

A monitor mellett, a láda tetején, de épp átellenben a memóriaegységgel helyezkedett el a vezérlőpanel. Dr. Dale Michaelst és az MOI-t ügyes találmányaik tették ismertté az egész világon, ugyanakkor ezeknek a zseniális berendezéseknek a kezelése korántsem volt egyszerű feladat. Noha Dale megpróbálta Carolt megismertetni a rendszer működésével, még az indulása előtti éjszakán, Miamiban, de szinte teljesen hiába. Végül kétségbeesésében a férfi egy egyszerű mozaikprogramot táplált a mikroprocesszorba, mely szabályos darabonként föltérképezi a hajó alatti tengerkörzetet. Aztán az optikai jelfogókat normális hibaszűrési értékekre állította be, és Carol lelkére kötötte, hogy ne nyúljon semmihez.

– Csak annyi a teendőd – mondta dr. Michaels, miközben gondosan elhelyezte a vezérlőpanelt a kombi csomagterében hogy megnyomd az indítógombot. Aztán takard le a billentyűzetet, nehogy valaki véletlenül is elbaltázzon benne valamit!

Carol tehát egy mukkot sem tudott volna mondani Troynak arról, hogyan működik az egész. Odasétált mellé, kezét a vállára tette, és félszegen elvigyorodott.

– Nem szívesen okozok csalódást, kedves érdeklődő barátom, de semmi többet nem tudok erről a berendezésről, mint amennyit már a felállításakor elmondtam. A működtetéséhez csak áram alá kell helyeznünk, amit már meg is tett, aztán megnyomni ezt a gombot. – Azzal lenyomta az INDÍT feliratú gombot a panelen. A színes monitoron azonnal megjelent a tiszta óceán képe, úgy tizenöt méternyire a hajó alatt. Megdöbbentően élesen látszott minden. Mindhárman elbűvölve figyelték, amint egy pörölycápa úszik át apró, szürke halak egész seregén, félelmetes suhanása közben százával nyeldekelve őket.

– Amennyire én fölfogtam – folytatta Carol, míg a két férfi földbe gyökerezett lábbal tovább bámulta a monitort –, a teleszkóp-berendezés aztán már mindent önállóan végez, egy a szoftverben elraktározott, előre elkészített programot követve. Nyilvánvalóan itt a monitoron mi is látjuk azt, amit ő. Legalábbis a képek vizuális részét. Az ezzel egyidejűleg készülő infravörös és szonárfelvételeket a memória rögzíti. A barátom az MOI-nál (nem akarta őket még jobban fölizgatni Dale nevének említésével) megpróbálta elmagyarázni, hogyan válthatnék át az infravörös vagy a szonárképre, de nem volt valami egyszerű. Az ember azt gondolná, elég megnyomni az „I” vagy az „S” gombot. Hát nem. Legalább egy tucat parancsot be kell táplálni, hogy a gép kiválassza a monitorba érkező megfelelő jelcsomagot.

Troy csak bámult. Nemcsak az óceánteleszkóp nyűgözte le, hanem az is, ahogy Carol, a gépészetben és elektronikában igencsak járatlan nő, ösztönösen is rátapintott a dolgok lényegére.

– Az infravörös jelfogó valószínűleg a hőkisugárzást érzékeli – mondta a férfi lassan –, hajói emlékszem középiskolai tanulmányaimra. De a víz alatti hőmérsékletváltozások mit árulhatnak el a bálnákról?

Ezen a ponton Nick Williams megcsóválta a fejét, és elfordult a képernyőtől. Ráébredt, hogy minden hiába, képtelen követni a mindinkább műszaki eszmecsere menetét, de nem szívesen ismerte volna be tudatlanságát Carol és Troy előtt. Azt azonban egy percig sem hitte, hogy a nő ezt az elektronikus csodamasinát a szokott vándorlási úttól elkóborolt bálnák fölkutatására hozta magával. Odasétált a kis hűtőszekrényhez, és kivett egy újabb sört.

– Ezek szerint, hajói értem, a következő két órában körbe-körbe mászkálunk majd a hajóval, míg maga bálnákat keres a képernyőn?

Nick gúnyos megjegyzése egyértelmű kihívásként hangzott. Valósággal kettéhasította azt a meleg, barátságos viszonyt, amely lassan Carol és Troy közt kialakult. Az újságírónőt ismét földühítette Nick magatartása, és egész szólavinával vágott vissza.

– Ez volt a terv, Mr. Williams, amit még Key Westben elmondtam magának. Troytól azonban azt hallom, maga afféle kincsvadász. Legalábbis az volt néhány éve még. És mivel úgy látom, sikerült meggyőznie magát, hogy én valójában kincset keresek, gondolom, szeretne ideülni mellém, és a képernyőt figyelni, nehogy véletlenül egy bálnát is elszalasszak. Vagy kincset, ahogy tetszik.

Nick és Carol pár pillanatig némán bámulták egymást. Aztán Troy közébük lépett.

– Nézd, professzor... és maga is figyeljen, angyalkám... nem is próbálom megérteni, miért akarjátok folyton átharapni egymás torkát, de kezd már elegem lenni belőle. Miért nem tudtok nyugton maradni legalább egy kicsit? Hisz végül is – tette hozzá, előbb Nickre, aztán Carolra pillantva – ha merülésre kerül a sor, együtt kell mennetek. Egymástól függ majd az életetek. Úgyhogy elég legyen!

Carol vállat vont, és bólintott.

– Részemről rendben – mondta. De mivel Nicktől semmiféle válasz nem érkezett, megeresztett még egy megjegyzést. – Feltéve, ha Mr. Williams ráébred felelősségére, és elég józan marad egy merüléshez.

Nick szeme mérgesen villant. Aztán odasétált a hajókorláthoz, és frissen kinyitott sörét drámai gesztussal a tengerbe öntötte.

– Miattam nem kell aggódnia, kis szívem – szólalt meg erőltetett mosollyal –, tudok vigyázni magamra. A saját dolgával törődjön inkább!

Az óceánteleszkóp mikroprocesszora tartalmazott egy különleges riasztószubrutint, amely telefoncsörgéshez hasonló hangjelzéssel adta tudtul, ha valami a programban előre nem szabályzott szituáció állt elő. Carol kérésére Dale Michaels személyesen változtatta meg a szokásos algoritmust, nem sokkal a Key Westre indulás előtt. A riasztó így most már jelzett minden a képmezőn áthaladó nagyobb testű élőlény, illetve a megfelelő méretű, tengerfenéken nyugvó, „ismeretlen” tárgy észlelésekor. Miután a férfi befejezte az apró változtatás logikai tervét, és elsőrendű fontosságú munkaként átküldte a szoftverrészlegnek programozásra és tesztelésre, Dale magában elmosolyodott. Szórakoztatta, hogy ezzel Carol bűntársává válik. Ez a ravasz technológiai mesterfogás minden bizonnyal meggyőzi majd a nő útitársait a bálnakutató-mese őszinteségéről. Ugyanakkor a riasztó azt is jelzi, amit Carol valójában keres: az elkóborolt (és titkos) haditengerészeti rakéta kísérleti példányát – már amennyiben a hajó áthalad fölötte.

Mindkét riasztóalgoritmus alapszerkezetét könnyű volt megérteni. Egy mozgó állat azonosításához elegendő két-három, töredék-másodperces időeltéréssel készült képet egymásra kopírozni (mindezt akármelyik hullámhossztartományban, bár a látható fény pontosabb eredményt szolgáltat), aztán összevetni az adatokat, feltételezve, hogy a látótér nagyobbik része változatlan maradt. Jelentősebb eltérések (képről képre vándorló, zárt ponthalmazok) egy nagyobb testű, mozgó élőlény jelenlétét sugallják.

A látómezőbe került idegen tárgy meghatározására a riasztóalgoritmus kihasználta a teleszkóp adatelemző rendszerének kiterjedt memóriáját. A közel egy időpontban készült infravörös és vizuális képeket elraktározta, aztán végigfuttatott rajtuk egy durvább azonosító programot a mindkét hullámhosszrégióra érvényes formaparaméter-egyeztető információállomány segítségével. E paramétereket hosszú évek aprólékos munkájával dolgozták ki az MOI-ban, betáplálva minden normális dolgot (növényeket, állatokat, korallalakzatokat stb.), ami csak föltűnhet a tenger fenekén a floridai szigetvilág környékén. Mindenféle nagyobb tárgy, amely nem illeszkedik ebbe a meglévő adatbázisba, jelet kap, és a riasztó megszólal.

Ez szükségtelenné tette, hogy az ember birkatürelemmel ott üldögéljen a képernyő előtt, és a megjelenő képeket fürkéssze. Még Troy is, aki saját bevallása szerint „tudásfüggőségben” szenvedett, és szinte csillapíthatatlan érdeklődéssel fogadott minden újdonságot, belefáradt egy idő után a monitor bámulásába, különösen, mikor a hajó mélyebb vizekre ért, és a képeken egyre kevesebb látszott.

A teleszkóp aktiválása után úgy húsz perccel egy magányos cápapár szólaltatta meg a riasztót, rövid izgalmat keltve a fedélzeten, de aztán hosszú ideig semmi sem történt. Mikor a délután lassan már alkonyatba hajlott, Nicken egyre jobban úrrá lett a türelmetlenség.

– Nem is tudom, miért hagytam rábeszélni magam erre az értelmetlenségre – dünnyögte maga elé. – Inkább előkészíthettük volna a hajót a hétvégére.

Carol oda se figyelt Nick megjegyzésére, hanem még egyszer végignézte a térképet. Délről észak felé haladva átszelték már a területet, melyet ő és Dale határoztak meg, és most lassan keleti irányba tartottak annak északi határán. A kutatási körzetet a férfi következtetései adták meg, melyeket a haditengerészet kérdései alapján vont le. Ha ő is föltesz néhányat, valószínűleg pontosabban körülhatárolhatta volna a területet, de nem akarta fölkelteni a gyanakvásukat.

Carol tudta jól, amit most csinálnak, az olyan, mintha tűt keresnének a szénakazalban, ugyanakkor azzal is tisztában volt, megéri, hisz a tét nem akármekkora. Ha rátalálna egy titkos haditengerészeti rakétára, amely egy lakott terület közelében zuhant le, sőt, le is fényképezhetné... Micsoda fogás volna! Most azonban már ő is türelmetlenkedni kezdett, az induláskor érzett izgalom nyomtalanul eltűnt belőle a hosszúra nyúló délután során. Hamarosan meg kell fordulniuk, hogy még sötétedés előtt visszaérjenek Key Westbe. Na mindegy – mondta magában belenyugvással legalább megpróbáltam. És ahogy apám mondta mindig: ha nincs kockázat, nincs nyereség.

Egész a hajó orrában állt, amikor hirtelen fölhangzott a riasztócsengő a monitor melletti memóriaegység felől. Egy csörgés, kettő, aztán rövid szünet. Egy harmadik jelzés következett, és közvetlenül utána egy negyedik. Carol izgatottan rohant oda a monitorhoz.

– Állítsa meg a hajót! – kiáltotta parancsolóan Nicknek, de elkésett. Mire a képernyő elé ért, a riasztó elhallgatott, és már semmit sem látott. – Forduljon meg, forduljon meg! – ordította elkeseredetten, észre sem véve, Nick megint milyen dühösen bámul rá.

– Igenis, kapitány – mondta a férfi, olyan erővel tekerve meg a kormánykereket, hogy Carol elveszítette az egyensúlyát. A monitor és a többi elektronikus berendezés lassan szánkázni kezdett alkalmi állványa széle felé; Troy mentette meg őket az utolsó pillanatban. A Florida Queen élesen irányt változtatott. Az óceán felszíne nyugodt volt, mégis egy kis hullám csapott át a korláton a fedélzet vízhez közelebb dőlő oldalán, térdtől lefelé eláztatva Carolt. Pamutnadrágja szára lábikráira tapadt. Fehér teniszcipője és zoknija teleszívta magát. Nick meg sem próbálta eltitkolni, milyen jól szórakozik.

Carol már ott tartott, hogy nekiugrik, de a riasztó újabb csengése elvonta a figyelmét. Óvatosan egyensúlyozva a sikamlós deszkákon, miközben a hajó fölegyenesedett, meglátta a képernyőn, alattuk korallzátony húzódik. Még mélyebben pedig, alig kivehetően, három kis kardszárnyú delfin úszott, ugyanolyanok, amilyeneket reggel látott a Deer Key-i parton. Látszólag céltalanul keringtek. De ez még nem volt minden. A kiírt különleges kód arról árulkodott, hogy valahol a képmezőben vagy annak közeli környékén egy idegen tárgy is található. Carol nem tudta visszatartani izgalmát. Tapsolni kezdett.

– Horgonyozzunk le, kérem! – kiáltotta, aztán fölnevetett. Látta, hogy Troy már le is dobta a horgonyt a fedélzetről.

* * *

Pár perccel később Carol sietve bújt bele fölfújható mellényébe a hajó hátsó részén, a vászontetős kormányállás mögött. Maszkja és uszonyai leellenőrizve hevertek mellette a fedélzeten. Troy segített föladni rá a beleépített levegőpalacktól súlyos mellényt.

– Ne aggódjon Nick miatt! – mondta. – Ma egy kicsit harapós, talán mert a Harvard elvesztette a kosárlabdameccset, de azért még kitűnő búvár. Ráadásul a szigeteken a legjobb oktatónak is tartják. – Elvigyorodott. – Elvégre pár hónapja engem is megtanított, pedig mi állítólag még úszni sem tudunk.

Carol elmosolyodott, és a fejét csóválta.

– Maga folyton viccel? – kérdezte. Szabad kezét becsúsztatta a mellény karlyukába; ez is megvolt. – Apropó – folytatta halkan –, ahhoz képest, hogy ennyire profi, a barátja meglehetősen elaggott felszereléseket használ. – Bánta már, amiért saját búvárruháját a kocsiban hagyta. Dale-lel mindig abban merült; mindenféle újdonsággal föl volt szerelve, például automata lebegésszabályzóval meg egy tökéletesen a víz alatti kamera számára méretezett zsebbel. Miután azonban a kikötőparancsnokságon akkora hűhót csaptak az elektronikai berendezések miatt, úgy döntött, inkább nem csigázza tovább az érdeklődésüket modern mellényével.

– Nick úgy gondolja, azok az újmódi cuccok túlságosan megkönnyítik a búvár dolgát. Ő szereti, ha az embernek kézzel kell beszabályoznia a lebegési szintet... Így jobban tudatában van, milyen mélyre merült. – Troy végignézett Carolon. – Maga elég könnyű. Talán az öv önmagában is elég lesz. Szokott súlyokat használni?

Carol megrázta a fejét, és dereka köré csatolta az övét. A kormányállást megkerülve Nick is hátrajött, maszkját és uszonyait a kezében hozva. Levegőpalackos mellényét és az ólomövét már fölvette.

– Azok a maga bálnái azóta se moccantak odalent – mondta. – Sose láttam még így egy helyen megmaradni őket. – Átadott a nőnek egy darab bagót. Carol bekente vele a maszk belső oldalát (a párásodást megakadályozandó), miközben Nick a háta mögé sétált. Megnézte a tartály mérőműszerét, ellenőrizte a szelepeket és a tartalékcsutorát, amit szükség esetén neki kellene használnia.

A felszerelés átnézése közben Nick elbeszélgetett Carollal.

– Maga a fizető vendég – kezdte, szinte már barátságos hangon –, szóval odalent nagyjából oda megyünk majd, ahová akarja. A merülés nem lesz nehéz, a tengerfenék mindössze tizenöt méterre húzódik alattunk. Mindazonáltal – Nick Carol elé lépett, és egyenesen a szemébe nézett – szeretném, ha egy dolgot megértene. Ez a hajó az enyém, így én tartozom felelősséggel a fedélzetére lépő emberek biztonságáért. Ez magára is vonatkozik, akár tetszik, akár nem. Mielőtt lemerülünk, szeretném, ha megígérné, hogy rám bízza az irányítást a víz alatt.

Carol észrevette, Nick igyekszik diplomatikusan előadni a mondandóját. Még az is keresztülfutott az agyán, hogy a férfi egész jól fest a búvárruhában. Úgy döntött, nagylelkű lesz.

– Megígérem – mondta. – De még valamit hadd jegyezzek meg, mielőtt lemerülünk. Ne feledje, riporter vagyok. Fényképezőgépet viszek magammal, és néha esetleg oldalba bököm majd, hogy menjen arrébb, mert belelóg a képbe. Előre kérem, ne sértődjön meg.

Nick elmosolyodott.

– Rendben – felelte –, megpróbálom nem elfelejteni.

Carol fölhúzta az uszonyait és a maszkot. Aztán fogta a víz alatti fényképezőgép szíját, és átvetette a vállán. Troy segített összekapcsolni a hátán. Nick a fedélzet szélén ült, ott, ahol egy kisebb szakaszon hiányzott a korlát, a durván összetákolt létra mellett, melyet Troy az imént rakott ki.

– Megnéztem, milyen a víz – szólt. – A felszín közelében elég erős az áramlás. Ereszkedjünk le a horgonykötél mentén, míg el nem éljük a feneket! Onnantól maga szabhatja meg az irányt.

Nick háttal az óceánba bukott. Egy pillanattal később föl is bukkant, a vizet taposva. Carol viszonozta a feltartott hüvelykujj jelét (ami a búvároknál annyit jelent, minden rendben), és ő is leült az alacsony hajópalánkra. Troy segített neki még egyszer utoljára eligazgatni magán a mellényt.

– Sok szerencsét, angyalkám! – mondta a férfi. – Remélem, megtalálja, amit keres. De legyen óvatos!

Carol a szájába rakta a csutorát, nagy levegőt vett, aztán Nickhez hasonlóan háttal a vízbe bukfencezett. Az óceán hűsen ölelte körül napsütötte hátát. Néhány másodperc múlva csatlakozott Nickhez a horgonykötélnél, és mindketten megismételték a feltartott hüvelykujj jelét. A férfi haladt elöl. A kezével kapaszkodva húzta magát lefelé, óvatosan, sosem engedve el teljesen a kötelet. Carol vigyázva követte. Bőrén érezte azt az erős áramlatot, melyet Nick említett. Belekapaszkodott, megpróbálta elrángatni a kötéltől, de neki is sikerült megtartania magát. Minden két, két és fél méter után Nick megállt, hogy kiegyenlítődjön a nyomás a fülében, és fölnézett, Carol gond nélkül követi-e. Aztán folytatta az ereszkedést.

Nem volt sok látnivaló, míg el nem érték a korallzátony csúcsát. A teleszkóp képei olyan élesen mutatták, hogy teljesen félrevezették őket. A harsány színekben tobzódó, növényektől és állatoktól nyüzsgő zátonyt az automata fókuszos optikai rendszer úgy éreztette, mintha közvetlenül alattuk lenne. Tíz méter azonban hosszú út lefelé. Egy háromemeletes épület is elfért volna a Florida Queen alatt, anélkül hogy a hajó fenekét érintené.

Amikor végül elérték a zátonyba fúródott horgonyt, Carol rádöbbent, hogy hibát követett el. Nem véste emlékezetébe a környező tengerfenék jellegzetességeit, így fogalma sem volt, milyen irányban keressék a delfineket. Rövid szemrehányást tett magának, amiért nem figyelte meg alaposabban a monitor képét. Na jó – gondolta aztán most már úgyis mindegy. Egyszerűen kinézek magamnak egy irányt, és elindulok arra. Mellesleg azt sem tudom, az a titokzatos tárgy merre lehet.

A látási viszonyok nagyon jók voltak, tizenöt-húsz méter minden irányban. Carol állított kicsit a lebegési mélységen, aztán egy résre mutatott két korallépítmény között. Mindkettőt benőtték a moszatok és a tengeri rózsák. Nick bólintott. Karját oldalához szorítva, hogy csökkentse a víz ellenállását, Carol elrugaszkodott, és lefelé indult, uszonyaival hajtva magát, a rés irányába.

Nick elismerően, sőt, csodálattal figyelte mozdulatait. Olyan méltóságteljesen suhant a vízben, mint a mellette cikázó sárga-fekete pillangóhalak. Nick nem faggatta ki Carolt különösebben arról, mennyit merült eddig, így nem is tudhatta, mire számítson. Nyugodtságából ítélve, és abból az otthonosságból, amivel a felszerelést kezelte, tapasztalt búvárnak sejtette, de most egyenesen páratlanul tehetségesnek bizonyult. Gretát kivéve Nick még nem látott nőt ilyen magabiztosan mozogni a vízben.

A férfi rajongott a tengermély tarka, nyüzsgő, ugyanakkor békés világáért. Itt még semmit nem hallott a saját lélegzésén kívül. Körülötte a korallzátonyokon hemzsegett a rengeteg, elképzelhetetlenül bonyolult, szebbnél szebb élőlény. Alatta épp egy fűrészes sügér tisztálkodott egy gödör fenekén lapulva, s hagyva, hogy több tucat apró tisztogatóhal leegye róla a bőrén megtelepedett parazitákat. Egy pillanattal korábban Nick kis kerülője a tengerfenék felé fölriasztott egy a homokban rejtőző ördögráját. Ez az óriási hal, amit a szakértők mantának is neveznek, az utolsó pillanatban hullámzott elő búvóhelyéről, és erőteljes, veszedelmes farka épphogy csak elkerülte a férfit.

Nick Williams otthon érezte magát a Mexikói-öböl vízi világának mélyén. Pihenni és elrejtőzni járt ide. Ahányszor csak megrémítették vagy összezavarták a felszíni események, tudta, itt nyugalmat és menedéket talál. Szokásos érzelmei ezen a merülésen azonban összevegyültek egy másik, szavakkal szinte kifejezhetetlen érzéssel, érzéskezdeménnyel, egy szinte meghatározhatatlan vágyódással, ami egy évekkel korábbi emléket is föltámasztott benne. Egy gyönyörű sellőlányt követett a zátonyok között, és a látvány megbizsergette. Úgy viselkedtem, akár egy kisiskolás – gondolta egy pimasz fráter. Vagy még rosszabb. És miért? Azért, mert csinos? Nem. Azért, mert annyira él. Sokkal inkább, mint én.

Carol és Nick kétszer indultak útnak, két különböző irányba a horgonykötéltől, de sem a delfineket, sem más szokatlan dolgot nem találtak. Amikor visszatértek második sikertelen próbálkozásukról, a férfi az órájára mutatott. Már csaknem fél órája tartózkodtak a víz alatt. Carol bólintott, aztán fölemelte a mutatóujját, jelezve, még egy útvonalat szeretne kipróbálni.

Rögtön megpillantották a delfineket, amint átúsztak a zátony egy kiszögellése fölött, mely egészen ötméternyire megközelítette a felszínt. Nick látta meg őket elsőként, és lemutatott. A három delfin hatméternyire alattuk és talán harmincméternyire előttük úszkált. Még mindig lassan mozogtak, többé-kevésbé együtt maradva, ugyanolyan céltalanul, nagyjából köröket írva le, amint azt a képernyőn is látták. Carol intett Nicknek, hogy menjen az útból, és a fényképezőgépére mutatott. Tempózni kezdett a delfinek felé, egymás után készítve a fotókat, s közben gondosan figyelte a mélységmérőt, és igyekezett kiegyenlíteni a nyomást a fülében.

Nick is leúszott mellé. A férfi biztos volt benne, hogy a delfinek észrevették már őket, de valami okból mégsem menekültek el. Nick vízben töltött évei során eddig mindössze egyszer látott ilyen állatot a nyílt óceánban, amely elfogadta egy ember közelségét. Az egy borját váró anya volt a Kaliforniai-félsziget egyik csendes-óceáni lagúnájában, s szülési fájdalmai minden ösztönös félelménél erősebbnek bizonyultak. Ezek a delfinek azonban még akkor is tovább köröztek lustán, amikor Carol már csak öt méterre járt tőlük. Mintha összezavarodtak volna, vagy el lennének kábítva.

Carol lassabban haladt tovább, mikor látta, hogy a delfinek nem menekülnek. Újabb felvételeket készített. Természetes környezetükben elég kevés kép mutatta közelről őket, így kirándulását máris újságírói sikerként könyvelhette el. Ez a különös viselkedés azonban elgondolkodtatta. Vajon miért nem vesznek róla tudomást? És miért maradnak ilyen hosszan ezen az egy bizonyos helyen? Visszaemlékezett, mennyire meglepte reggeli úszásakor az a magányos bálna, és megint eltöprengett, vajon összefüggenek-e ezek a különös események.

Nick a jobb oldalán úszott, úgy húszméternyire. Valami felé mutogatott a delfinek mögött, és intett Carolnak, hogy menjen oda hozzá. Az újságírónő elúszott a nagy termetű emlősöktől, és a férfi irányába indult. Rögtön meglátta, mi kelthette föl Nick érdeklődését. A delfinek alatt, kevéssel a tengerfenék fölött széles lyuk tátongott egy impozáns korallépítményben. Első pillantásra valamiféle víz alatti barlang bejáratának látszott. Carol éles szeme azonban fölfedezte, hogy az ajakforma rés pereme hihetetlenül sima és szimmetrikus, szinte azt sugallva, mérnöki tudás hozta létre. Magában nevetett ezen, miközben Nick mellé úszott. A káprázatos víz alatti világ és a delfinek furcsa viselkedése már a gondolatait is összezavarja.

Nick lemutatott a lyukra, aztán saját magára, jelezve, hogy lemegy közelebbről megvizsgálni. Mikor nekilendült, Carol hirtelen késztetést érzett megfogni a lábát, és visszahúzni őt. Ahogy figyelte az elúszó férfit, röviddel később valami ismeretlen eredetű, mérhetetlen rettegés kerítette hatalmába. Minden ízében reszketve igyekezett leküzdeni magában ezt a furcsa érzést. Karja, lába lúdbőrözni kezdett, és mindent elsöprő vágy ébredt benne, hogy sarkon forduljon és elmeneküljön, mielőtt még valami rettenetes dolog történne.

Egy szempillantással később az egyik delfin megindult Nick felé. Ha a szárazföldön vannak, Carol kiabálhatott volna, de tizenöt méterre az óceán felszíne alatt nem könnyű messziről figyelmeztetni valakit. Nick gyanútlanul közelített a nyílás felé, amikor egyszer csak az egyik delfin félresöpörte, de olyan erővel, hogy teste a zátonynak csapódott, aztán visszapattant róla. A tengerfenéken állapodott meg, egy sima, homokos szakaszon. Carol gyorsan megindult felé, de közben fél szemmel folyton a delfineket figyelte. Nick szájából kiesett a csutora, és úgy látszott, nem is próbálja meg visszatenni. Carol melléúszott, és föltartotta a hüvelykujját. Nem érkezett válasz. Nick szeme csukva volt.

Carol érezte az ereibe áramló adrenalint, miközben a cső végén himbálózó csutora után nyúlt, és a férfi szájába nyomta. Ököllel a maszkra csapott. Pár kínosan hosszú másodperc után Nick kinyitotta a szemét. Carol ismét megpróbálkozott a hüvelykujj-jellel. Nick megrázta a fejét, mintha pókhálóktól igyekezne megszabadulni, aztán elmosolyodott, és visszamutatott: minden rendben. Indult volna, de Carol lenyomta. Mutogatva tudtára adta, hogy maradjon nyugton, míg megnézi, minden csontja ép-e. Amilyen erővel a zátonynak csapódott, Carol semmi jóra nem számított. Még ha a felszerelése nem is sérült meg, a bőrét mindenképpen föltépte az ütközéskor az éles korall.

Hihetetlen módon azonban úgy látta, sem Nicknek, sem a légzőkészüléknek nem esett baja. Néhány horzsolást talált csak, semmi mást.

A három kardszárnyú továbbra is ugyanazon a helyen körözött. Alulról fölpillantva rájuk Carol úgy érezte, őrszemekhez hasonlítanak, akik egy darabka óceánra felügyelnek. Ide-oda úszkálva mintegy kétszáz méter átmérőjű területet őriztek. Fogalma sem volt, az a delfin vajon miért hagyta félbe tevékenységét, és rohant bele Nickbe. Carol azonban semmiképp sem akart még egy hasonló ütközést megkockáztatni. Intett Nicknek, hogy kövesse, és elúsztak vagy harmincméternyire, egy a zátonyok közt húzódó homokos árokba.

Carol úgy tervezte, amint meggyőződik a férfi sértetlenségéről, visszatérnek a felszínre. Azonban míg ő zúzott sebek után keresgélt, amiket előbbi sietős vizsgálata során esetleg nem vett észre, Nick fölfedezett két párhuzamos bemélyedést a homokban. Megragadta Carol karját, hogy megmutassa, mit talált. A mélyedések tanknyomokhoz hasonlítottak, és úgy hét-nyolc centi mélyek lehettek. Frisseknek tűntek. Egyik irányban a három bálna alatt, a zátonyban tátongó résnél értek véget, a másik oldalon pedig folytatódtak, amíg csak a szemük ellátott, nyomvonaluk a homokos árok kanyarulatait követte.

Nick az utóbbi irányba mutatott, aztán elúszott arrafelé, döbbenten követve a nyomokat. Meg se fordult, hogy lássa, Carol kíséri-e. Az újságírónő gyorsan visszaóvakodott a réshez, már amennyire meg merte közelíteni (vajon csak képzelődött, vagy a három delfin valóban őt figyelte, miközben végigkúszott a tengerfenéken?), készített néhány felvételt, és megvizsgálta, a nyomok valóban a zátonyon ütött lyukból indulnak-e ki. A peremen mintha több mélyedéssort is látott volna összefutni, de nem maradt ott alaposabban körülnézni. Nem akart elszakadni Nicktől ezen a kísérteties helyen. Amikor megfordult, a férfit már így is csak alig látta. Szerencsére azonban ő is megtorpant, észrevéve, hogy Carol nem követi. Nick bocsánatkérő gesztussal fogadta, amikor utolérte.

A homokos fenék egyszerre szikláknak adta át a helyét, és a nyomok itt eltűntek, de hamar rábukkantak a folytatásra vagy ötven méterrel távolabb. Az árok végül annyira elkeskenyedett, hogy legalább két méterrel följebb kényszerültek, ha nem akartak folyton az oldalfalak szikla- és korallnyúlványaiba ütközni. Hamarosan egy balkanyar következett, s a nyomok eltűntek egy párkány alatt. Carol és Nick megállt, egymással szembe fordulva lebegtek a vízben. Kézjelekkel társalogtak. Kis idő múlva úgy döntöttek, Carol megy le elsőnek megnézni, mi rejtőzik a párkány alatt, hisz mindenképpen le akarja fényképezni a nyomok eltűnésének helyét.

Óvatosan úszott le az árok fenekére, mesterien kígyózva el a zátonyok kiszögellései közt. Ahol a nyomok eltűntek a szeme elől, már csak épp annyi helye volt, hogy hosszában letegye az egyik lábát. A sziklakiszögellés körülbelül negyvenöt centire húzódott a fenéktől, de semmiképp sem nézhetett alá anélkül, hogy az arcát vagy a kezét le ne nyúzza a sziklákon. Vigyázva becsúsztatta a kezét, arra, amerre a nyomok vezettek. Semmi. Közelebb kéne préselnie magát a kövekhez és a korallépítményekhez, hogy beljebb nyúlhasson.

Miközben igyekezett kényelmesebben elhelyezkedni, egy pillanatra elvesztette az egyensúlyát, és a bal combja hátulján megérezte egy korallfa szúrását. Aú – gondolta, de jobb kezét visszacsúsztatta a kiszögellés alá. – Úgy kell nekem. Ez emlékeztetni fog majd erre a rendkívüli napra. Sőt, jura napot is mondhatnék. Bizarrul viselkedő delfinek. Tanknyomok az óceán fenekén... Ez meg mi? Carol ujjai mintha egy két-három centi vastag fémrúd köré fonódtak volna. Annyira meglepődött, hogy azonnal visszarántotta a kezét, és gerincén áramütésként futott végig a borzongás. Szívverése is fölgyorsult. Igyekezett lassabban lélegezni, hogy szervezete megnyugodjon. Aztán elszántan visszadugta a kezét, és ismét kitapintotta a tárgyat. Vagy ez egy másik tárgy volt? Ezúttal is fémnek érezte, de szélesebbnek és négyágúnak: akár egy villa. Végigsimított rajta, és újra megtalálta az előbbi rúdformát.

Kényelmes megfigyelőhelyéről Nick egyből látta, Carol talált valamit. A nő izgalma immár rá is átragadt. Leúszott hozzá, miközben Carol még mindig sikertelenül próbálta kikötözni a tárgyat. Helyet cseréltek, és most Nick nyúlt be a sziklakiszögellés alá. Először valami sima gömbszerűségbe ütközött a keze; akkora lehetett, mint a tenyere. Érezte, a gömb a homokban pihen, a hozzákapcsolódó rúd pedig pár centivel fölötte. Nick megkapaszkodott, aztán húzni kezdte. Valamennyit elmozdult. Oldalt csúsztatta kezét a rúdon, és újból nekifeszült. Még néhány rántás, és a tárgy előbukkant a kiszögellés alól.

Nick és Carol legalább egy percig lebegtek mozdulatlanul a homokban heverő aranyszínű fémtárgy fölött. A felszíne szemmel láthatóan sima volt, és az érintés is ezt igazolta. Az egész mintegy ötven centi hosszú lehetett. Semmi sem látszott megtörni tükörfényesre csiszolt felületét, ami azt sugallta, a tárgy valóban valamiféle fémből készült. A hosszú nyél két-három centi vastag rúd volt, ami egyik végén elhegyesedett, horogféleséget formázva. A horogtól tíz centire egy kis gömb vette körül a rudat szimmetrikusan, a sugara nem lehetett több öt centinél. A nagyobb gömb, melyet az előbb kitapintott, mikor kezét a kiszögellés alá dugta, tízcentis sugarú volt, és pontosan a rúd közepén helyezkedett el, szintúgy szimmetrikusan körülfonva azt. A gömbökön túl már semmi más nem törte meg a nyél egyenes vonalát, egészen a másik végéig, ahol is négyfelé ágazott, a Carol által fölfedezett villává.

Az újságírónő körültekintően lefotózta a tárgyat, amint ott hevert a kiszögellés előtt. Még be sem fejezte, amikor Nick az órájára mutatott. Már csaknem egy órája voltak a víz alatt. Carol ellenőrizte a légtartály mérőműszerét, és látta, a mutató lassan a vörösbe ér. Intett Nicknek, és a férfi leúszott a tárgyért. Rettentő nehéz volt, Nick legalább tízkilósra becsülte. Ezek szerint nem is fogta semmi, amikor ki akartam húzni – gondolta. – Egyszerűen ilyen nehéz.

A tárgy súlya csak tovább növelte izgalmát, amit még az arany szín megpillantása keltett föl. Noha sosem látott korábban ehhez a horgos-villás-gömbös izéhez hasonlót, arra jól emlékezett, hogy a Santa Rosa roncsáról fölszállított legnehezebb tárgyak mind aranyból voltak. Ezt pedig még azoknál is súlyosabbnak érezte. Jézusom – gondolta magában, miközben megszabadult néhány ólomnehezéktől, megkönnyítve ezzel a fölemelkedést még ha csak öt kiló tiszta arany is, az a jelenlegi unciánkénti ezerdolláros árfolyamon 160 000, és meglehet, ez még csupán a kezdet. Ahonnan ez a valami jött, ott többnek is kell lenni. Jól van, Williams. Megfogtad az isten lábát.

Carol gondolatai hétmérföldes léptekkel száguldottak, miközben Nickkel a horgonykötél felé tempózott. Megpróbálta összegezni mindazt, amit az elmúlt órában látott. Azt máris meggyőződéssel vallotta, hogy az egész valamiféle kapcsolatban kell álljon a haditengerészet elkóborolt rakétájával... A delfinek viselkedése, az arany villa és horog, a tanknyomok az óceán fenekén. Egyelőre azonban fogalma sem volt, mi lehet az összefüggés.

A visszaúton Carolnak eszébe jutott egy évekkel korábbi újsághír, mely szerint szovjet tengeralattjáró-nyomokra bukkantak az óceánfenéken egy svéd haditengerészeti kikötő előtt. Riporteragyában megfogalmazódott egy vad, mindazonáltal lehetséges elmélet, magyarázatul a látottakra. A rakéta talán a közelben csapódott be, és a víz alatt tovább sugározta a jelzéseit – gondolta. – Az elektronikus adás valahogy összezavarta a delfineket. És talán ugyanezt az adást fogták a szovjet tengeralattjárók. Meg persze az amerikaiak. Gondolatai egy pillanatra zsákutcába futottak. Szóval kétféle megoldás lehetséges – szőtte tovább az elméletét néhány tempó után, közben Nicket figyelve, aki kezében az aranyszín tárgyat szorongatva most érte el a horgonykötelet. – Vagy az oroszok tervét lepleztük le az amerikai rakéta ellopására, vagy a nyomok és az aranyvilla valamiképp egy amerikai terv részei, melynek során a nagyközönség fellármázása nélkül próbálják előkeríteni az elkószált madárkát. De nem számít, melyik az igaz. Mindkettő nagy sztorit jelent. De először is el kell vinnem azt az arany izét Dale-nek az MOI-ba, analizáltatni.

Nicknek is, Carolnak is veszélyesen fogytán volt már a levegője, mikor elérték a felszínt a Florida Queen mellett. Hívták Troyt, hogy segítsen nekik kiemelni a mélyből hozott zsákmányt. Mindketten hullafáradtan másztak föl a hajóra. Ugyanakkor fölvillanyozták őket a délutáni felfedezések. Egymás szavába vágva meséltek. Troynak is volt azonban mondanivalója, mert míg Carol és Nick a nyomokat követték odalent, ő valami szokatlant látott a monitoron. Nick kivett pár sört és szendvicset a hűtőből, az újságírónő pedig ellátta combján a korall vágta sebet. Mindhárman nevetgélve elterpeszkedtek a fedélzeti nyugágyakban, úgy figyelték a lenyugvó napot. Sok mindent kellett még megbeszélniük a Key Westig hátralevő kilencvenperces út alatt.