5

VERNON WINTERS alezredes remegett, amikor letette a telefont. Úgy érezte magát, mintha kísértetet látott volna. Almacsutkáját a szemétkosárba dobta, aztán a zsebébe nyúlt egy Pall Mallért. Gondolkodás nélkül fölállt, és átsétált a szoba túloldalába, a hatalmas erkélyablakhoz, mely a központi adminisztrációs épület füves udvarára nyílt. Az Egyesült Államok Légierejének bázisán épp véget ért az ebédszünet. A fiatal férfiak és nők tömege, mely eddig ki-be áramlott az étkezde ajtaján, lassan elapadt. Egyetlen magányos, fiatal zászlós üldögélt a füvön, és egy könyvet olvasott, hátát egy vastag törzsű fának vetve.

Winters alezredes meggyújtotta füstszűrő nélküli cigarettáját, és mélyet szívott belőle. Gyorsan kifújta a füstöt, majd ismét mélyet lélegzett.

– Hé, Indiana – mondta neki a hang két perccel ezelőtt –, itt Randy. Emlékszel rám? – Mintha valaha is elfelejthetné azt az orrhangú baritont. És aztán, válaszra sem várva, a hang mellé komoly arc társult a videoernyőn. Randolph Hilliard admirális az íróasztala mögött ült egy tágas Pentagonirodában. – Jó – folytatta –, most már látjuk is egymást.

Hilliard rövid szünetet tartott, aztán előrehajolt, a kamera felé.

– Örömmel hallottam, hogy Duckett téged bízott meg ennek a Panther-ügynek a kivizsgálásával. Meglehet, csúnya botrány lesz. Meg kell tudjuk, mi történt, gyorsan, és a nyilvánosság teljes kizárásával. A miniszter is, én is számítunk rád.

Mit is mondott válaszul az admirálisnak? Winters alezredes nem emlékezett, de feltételezte, hogy helyesen felelt. Az utolsó néhány szó azonban világosan ott csengett még a fülében: Hilliard admirális azt mondta, visszahívja őt a péntek délutáni megbeszélés után, újabb adatokért. Winters csaknem nyolc éve nem hallotta már ezt a hangot, mégis azonnal ráismert. És alig pár milliszekundummal később elárasztották az emlékek.

Az alezredes még egyet szippantott cigarettájából, és elfordult az ablaktól. Lassan átsétált a szobán. Szeme végigsiklott a gyönyörű Renoir-festmény – „Deux jeunes fiiles au piano”^[2] – finom nyomatán, irodája falának legremekebb díszén, de nem is látta. Pedig a kedvenc képe volt. Feleségétől és fiától kapta ajándékba a hatalmas reprodukciót negyvenedik születésnapjára. Rendszerint hetente többször megállt előtte, és megcsodálta a gyönyörű kompozíciót. A mai napirendbe azonban nem fért be a két, délutáni zongoraleckéjében elmerülő, méltóságteljes, fiatal lány.

Vemon Winters visszaült az asztala mögé, és arcát a kezébe temette. Na tessék, már megint – gondolta. – Nem bírom visszatartani, most, hogy láttam Randyt, és hallottam a hangját. Körülpillantott, aztán elnyomta a csikket az íróasztalán álló nagy hamutartóban. Pár pillanatig céltalanul játszadozott két apró, bekeretezett fényképpel. (Az egyik egy sápadt, tizenkét éves fiút ábrázolt egy negyvenes évei elején járó, hétköznapi kinézetű asszony oldalán. A másik a Macska a forró bádogtetőn szereplőgárdáját mutatta a Key West-i Színjátszók 1993. márciusi előadása után; ezen Winters nyári, civil öltönyben látszott.) Kis idő múlva az alezredes félrerakta a fotókat, hátradőlt a székében, lehunyta a szemét, és megadta magát emlékei mindent elsöprő vonzerejének. Mintha tudatában függönyt vontak volna szét, egy tiszta, meleg éjszakán találta magát, csaknem nyolc évvel korábban, 1986 kora áprilisában. Az első, amit meghallott, Randolph Hilliard hadnagy izgatott orrhangja volt.

– Pszt, Indiana, ébresztő! Hogy tudsz te ilyenkor aludni? Randy vagyok. Beszélnünk kell. Olyan ideges vagyok, mindjárt összecsinálom magam.

Vemon Winters alig egy órája szenderedett el. Ösztönösen az órájára nézett. Mindjárt kettő. Barátja az ágya mellett állt, arcán fültől fülig érő vigyorral.

– Még három óra, és támadunk. Végre Allah paradicsomába robbantjuk azt a bolond arab terroristavezért! A francba, öreg haver, ez itt a mi nagy pillanatunk! Ezért hajtottunk egész életünkben!

Winters megrázta a fejét, lassan immár teljesen fölébredt. Egy pillanatba még beletelt azért, hogy rájöjjön, a USS Nimitz fedélzetén van, Líbia partjai előtt. Katonai karrierjének első bevetése vészesen közeledett.

– Nézd, Randy – szólalt meg végül Winters (azon a csaknem nyolc évvel korábbi éjszakán) nem gondolod, hogy aludni kéne? Mi lesz, ha a líbiaiak holnap támadnak ránk? Készen kell álljunk.

– A fenébe is, nem! – mondta barátja és tiszttársa, miközben segített neki fölülni, és a kezébe nyomott egy cigit.

– Azok a nyomorultak sose támadnak meg olyat, aki vissza tud ütni. Hisz terroristák. Csak fegyvertelen embereket képesek legyilkolni. Az egyetlen közülük, akibe szorult valamennyi kurázsi, az a Kadhafi ezredes, de az meg lökött, mintha bolondgombát evett volna. Ha őt elrobbantjuk a mennyországba, a csata véget ér. Különben is, úgy meglódult bennem az adrenalin, hogy akár harminchat órán át is könnyedén fönnmaradnék.

Winters érezte, amint a nikotin átjárja a testét. Fölébredt benne az a mohó vágyakozás is, amely egy órával korábban álomba ringatta. Randy szinte levegőt sem véve beszélt.

– Nem tudom elhinni, milyen átkozottul szerencsések vagyunk. Hat éven át töprengtem rajta, mivel emelkedhet ki a többi közül, mivel tüntetheti ki magát egy tiszt manapság, békeidőben. És most itt vagyunk. Valami marha elrejt egy bombát egy berlini klubban, és mi épp szolgálatban vagyunk a Földközi-tengeren. Ez „a megfelelő helyen, a megfelelő időben” tipikus esete. A francba! Gondold el, az évfolyamunkról hány kadét adná oda akár a mogyoróit is azért, hogy most cserélhessen velünk! Holnap elintézzük azt az agyalágyultat, és máris úton vagyunk a századosi, sőt, talán az admirálisi kinevezés felé. Az egész csak idő kérdése, alig hét-nyolc évé.

Wintersnek nem tetszett barátja ötlete, hogy a Kadhafi elleni akciót fölhasználhatják saját karrierjük érdekében. De nem szólt semmit. Máris mélyen elmerült saját gondolataiban. Ő is izgult, de nem egészen értette, miért. Hasonló volt ez ahhoz, amit középiskolás korában érzett, kosárlabdacsapatuk állami negyeddöntős mérkőzése előtt. Winters hadnagy azon töprengett, mennyire áthatja ezt az izgalmat a félelem, amikor az ember igazi csatára készül.

Csaknem egy hete tervezték már az akciót. A hadseregnél megszokott dolognak számított, hogy fölkészítik a katonákat, aztán az utolsó percben lefújják a tervet. Ez azonban kezdettől fogva másnak látszott. Hilliard és Winters gyorsan rádöbbent, hogy a rangidős tisztek között szokatlan komolyság uralkodott el. A repülőgépek, rakéták és gépágyúk hosszadalmas, unalmas ellenőrzésekor a legkisebb rendbontást vagy tréfálkozást is szigorúan megtorolták. A Nimitz háborúra készült. Aztán előző nap, amikor egy normális gyakorlatot már illett volna lefújni, a kapitány összegyűjtötte a tiszteket, és elmondta, parancsot kapott, hogy hajnalban támadjanak. Wintersnek majd kiugrott a szíve, amikor a parancsnok eligazította őket a Líbia elleni teljes amerikai akció részleteiről.

Utolsó feladatként vacsora után a pilótákkal át kellett vegye még egyszer a bombacélpontok sorát. Két repülőgép is indul a rezidencia ellen, ahol Kadhafi feltehetőleg gyanútlanul alszik majd. Az egyik pilóta teljesen önkívületben volt. Megtudta, hogy övé lesz az elsődleges célpont. A másik pilóta, az oregoni Gibson hadnagy csöndben, de alaposan készült a támadásra. Egyre a térképet vizsgálgatta Wintersszel, a líbiai légvédelmi állásokat memorizálva. Gibson panaszkodott, hogy száraz a szája, és több pohár vizet megivott.

– A francba, Indiana, tudod, mi zavar engem? A röpcsis fiúk bent lesznek a csata közepében, mi meg itt maradunk, és az égvilágon semmi dolgunk nem akadhat, hacsak azok a bolond arabok el nem szánják magukat a támadásra. Hogy vehetnénk ki a részünket a harcból? Várj csak! Azt hiszem, kitaláltam valamit.

Hilliard hadnagyból ki se fogyott a szó. Már három óra is elmúlt, és legalább kétszer átvettek mindent, amit csak tudhattak a támadásról. Winters élettelennek, gyengének érezte magát az alváshiánytól, Hilliard azonban bámulatos módon bírta a virrasztást, és csak úgy ömlött belőle a szó.

– Micsoda remek ötlet! – folytatta, magában beszélve.

– És meg tudjuk csinálni. Te ott voltál este a pilóták eligazításán, ugye? Szóval tudnod kell, ki melyik célpontot kapta.

Vernon bólintott.

– Akkor minden rendben. Fölragasztjuk a magunk „dögölj meg” címkéjét a Kadhafinak szánt rakétára. Így valamiképp mégis csak részt veszünk majd a harcban.

Vernonban nem volt annyi energia, hogy képes legyen lebeszélni Randyt őrült tervéről. Amikor közeledett a támadás ideje, Winters és Hilliard hadnagyok lementek a Nimitz hangárjába, és megkeresték Gibson hadnagy gépét. (Winters nem tudta, miért, de rögtön érezte, hogy Gibson lesz az, aki levegőbe röpíti Kadhafi búvóhelyét.) Randy nevetve magyarázta el az őrséget adó újonc zászlósnak, mire készülnek Vernonnal. Majdnem fél órájukba telt, mire ráakadtak a repülőre a többi között, és azonosították a rakétát, amit elsőnek lőnek majd ki Kadhafi udvartartására.

A két hadnagy aztán majd tíz percig vitatkozott azon, mit írjanak arra a papírdarabra, amit utána fölragasztanak a rakéta oldalára. Winters valami mélyebbet akart, szinte már filozofikusát, mint: „így ér véget a terrorizmus zsarnokuralma.” Hilliard mindenáron igyekezett meggyőzni őt, hogy ez nem elég egyértelmű. Egy idő után Winters hadnagy jóváhagyta barátja némileg póriasabb változatát. „DÖGÖLJ MEG, ROHADÉK”, ez a felirat került a papírra, majd azzal együtt a rakéta oldalára.

Winters kimerültén tért vissza hálóhelyére. Fáradtan, a másnapi események tudatában még mindig kissé nyugtalanul elővette saját Bibliáját, hogy elolvasson belőle néhány versnyit. Az indianai presbiteriánus fiú azonban ez alkalommal nem lelt vigaszra a Szentírásban. Megpróbált imádkozni is; először általánosabb imákat mormolt el, aztán elkezdte szűkíteni a kört, mint ahogy máskor is csinálta élete kritikusabb pontjain. Kérte az Urat, hogy védelmezze meg feleségét és kisfiát, hogy legyen mellette ebben a nehéz pillanatban. Aztán gyorsan, gondolkodás nélkül hozzátette még, Kadhafi ezredesre és egész családjára hulljon a rettegés rakétaesője.

Nyolc évvel később a Key West-i Haditengerészeti Bázis irodájában ülve Winters alezredes visszaemlékezett erre az imára és a megalázkodásra, amit közben érzett. Már akkor, 1986-ban, amint elmondta, furcsa zavarodottság vett rajta erőt, mintha istenkáromlást követett volna el, magára haragította volna az Urat. Rövidke órányi kínlódó alvás következett, rémséges szörnyekkel, vámpírokkal teli álmok gyötörték. Másnap hajnalban mintegy transzban figyelte, ahogy a repülők elhagyják az anyahajó fedélzetét. Szájában keserű, fémes ízt érzett, mikor gépiesen megrázta Gibson kezét, és sok szerencsét kívánt neki.

Az eltelt évek során Winters egyetlen vágya az volt, bárcsak semmissé tehetné azt az imát. Meggyőződéssel hitte, Isten azért engedte meg, hogy az a rakéta kioltsa Kadhafi kislányának életét, mert így akarta megleckéztetni Winterst. Azon a napon – gondolta, miközben az irodában ült 1994 márciusának ezen a csütörtökén – szentségtörést követtem el, visszaéltem a bizalmaddal. Túlléptem hatáskörömet, és elvesztettem kiváltságos helyemet a te szentélyedben. Azóta sokszor könyörögtem bocsánatodért, de nem kaptam meg. Meddig kell még várnom?