EPILÓGUS

 

 

James T. Kirk felemelte szauri konyakkal teli poharát.

– Tósztot mondok – jelentette ki. – Távollévő barátainkra... – És fiainkra – fűzte hozzá gondolatban, miközben a szesz forró zamata elömlött a nyelvén.

Spock és McCoy komoly arccal emelték, ürítették ki poharukat. Mindhárman Kirk szállásán ültek. A vulkanita az előző “este” tért vissza a Sarpeidonról. A tengernagy érezte az Enterprise hajtóműveinek egyenletes vibrációját – hát ismét a Földre tart, várja a kötelesség...

Kirk sóhajtott, hátradőlt a székében, körülpillantott a kabinjában. Az indulási parancs oly váratlanul érte, hogy személyes tárgyakat nem állt módjában magával hozni; ráadásul Spockkal ellentétben, nem tartózkodott eleget a fedélzeten ahhoz, hogy egyéni ízlésének megfelelően alakítsa ki a szállását. Sivársága dacára azonban e helyiség Kirk otthona volt – sosem talál sehol ehhez foghatót.

Hamarosan ismét a bürokraták seregében találom magam – gondolta. Irtóztató már a gondolat is! Tudta azonban, hogy kötelessége szólítja, márpedig Kirk, mióta az eszét tudta, mindig megtette a kötelességét. El sem tudta képzelni életét a szolgálat, a csillagflotta nélkül.

Az ám! Pedig ha nem a flotta és az Enterprise mellett döntök – idézte eszébe –, Carol meg én még mindig együtt lennénk. S az életemből nem hiányozna David sem...

Végzett a konyakkal, azután kissé hányavetin újratöltötte poharát, s kortyolt az italból. A gyomrában tanyát vert forróság lassanként elöntötte az egész testét. Maga előtt látta a fia arcát – a srác kamasz volt még, mikor utoljára találkoztak. Nem is igen hasonlít rám. Határozottan Carolra ütött... Hajszínében, s minden másban. Nem hiszem, hogy sikerült elnyernem a tetszését – de hát nincs ebben semmi meglepő. A gyerekek érzékenyek, én pedig feszült voltam – ez biztosan nem kerülte el a figyelmét.

Mikor is volt ez? Vagy tíz éve. Legkevesebb tíz éve. Milyen idős lehet most David? Szégyellte, de nem emlékezett

Rosszul döntöttem, mikor belementem, hogy Carol egyedül nevelje fel. Hisz nem is beszélt neki rólam! Hiba volt, ma már tudom. Alighanem a legnagyobb azok közt, amelyeket eddig elkövettem. De most... Jót tennék-e Daviddel, ha megkísérelném visszacsempészni magam az életébe csak azért, mert valamiféle feloldozást várok tőle? Hasznára válna vajon a fiúnak a kapcsolatfelvétel? Vagy csak én erezném jobban magam utána?

Felsóhajtott. Azelőtt mindig tudtam, mi a helyes – legalábbis többnyire... Netán hittem, hogy tudom. De minél idősebb leszek, annál határozatlanabbá válók. S mind többször sajnálkozom...

Homlokát ráncolva kortyolt a konyakból. Légy őszinte magadhoz, Jim! Ha felkeresnéd Davidet, többet ártanál neki, mint amennyit használhatsz... Keze keményebben markolta a poharat. Lepillantott megint, kortyolt még egyet. Ó, az ördögbe is...

Felnézett, s észrevette, hogy Spock aggodalmasan figyeli. Kihúzta magát, igyekezett rendezni arcvonásait. Sokat szenvedett ő is... Nem kívánhatod tőle, hogy mostantól téged pátyolgasson. Kapd össze magad, Jim!

– Még egy kis konyakot? – kérdezte.

– Köszönöm, nem kérek – felelte Spock. – Felmegyek még a hídra, mielőtt visszavonulnék.

– Bár láthattalak volna páncélba öltözötten, kardot lengetve! – mondta Kirk már vagy negyedszer, s a fejét ingatta, ahogy maga elé képzelte a jelenetet. – Ez az egész olyan, mintha Tennyson... vagy, mondjuk, Scott agyában született volna. Csupa kaland, csupa romantika...

– Úgy beszélsz, akár Miniver Cheevy, Jim – szólalt meg szemöldökét felhúzva McCoy. – Elfelejtetted már a hideget, a koszt meg a bűzt?

Spock is felvonta a szemöldökét.

– Miniver Cheevy?

A doktor megrökönyödve pillantott rá.

– El se hiszem! Ezek szerint mégiscsak olvastam valamit, amit maga nem?

– Olybá tűnik – hagyta helyben higgadtan Spock. – Hol kell utánanéznem?

– Edwin Arlington Robinson költeményei közt – mondta McCoy. – Verset írt egyebek mellett egy olyan alakról, aki egész életében a lovagregények világába vágyott.

– Az utolsó versszakra emlékszem – jegyezte meg Kirk, s máris idézte:

Miniver Cheevy rosszkor jött e korba Fejét megvakarva eltöprengett legott

– Köhintett egy párat, végzetét okolta Aztán tovább ivott.

– Ürítsük poharunkat most ama “régi szép időkre”! – A tengernagy odamutatta poharát a vulkanitának, azután kortyolt az italából.

– Érteni... – mormolta Spock, és sötét szemében ismét megjelent az aggodalom. Kirk a fejét rázta.

– Ugyan, Spock! Ismerhetnél már...

– Azt hiszem, ismerlek is – felelte a barátja. – Igen nehéz küldetés volt ez... valamennyiünk számára.

– Meghiszem azt! – kapott a szón McCoy. – Mire hazaérünk, majdnem vége a szemeszternek. Az egyetemen biztosan találtak már valakit a helyemre, valószínű hát, hogy munka nélkül maradok.

A tengernagy elmosolyodott.

– Miért nem maradsz egy darabig a Földön? Taníthatnál te is az akadémián, mint Spock.

– Mit taníthatnék? – horkant fel McCoy. – Netán elsősegélynyújtást a fiatal tiszteknek?

– A helyzet az – töprengett el Spock –, hogy igenis hasznát látnánk, doktor. Tanácstalan vagyok, valahányszor kadétjaim érzelmi reakcióit kell értékelnem – kiváltképp szélsőséges helyzetekben. Értékelném a segítségét. A doktor szeme elkerekedett. Kirkhöz fordult.

– Jól hallottam? Tényleg azt mondta, amit hallani véltem? A tengernagy kuncogott.

– Ugyan már, Öreg! Spock világéletében adott a véleményedre!

– Jól titkolja, annyi szent – mormolta McCoy. – Hát jó, majd meggondolom...

– Én is átjárok majd – közölte Kirk. – Amint hazaérünk, megmondom Morrow-nak, hogy időmet legalább felerészben oktatásra szeretném fordítani... – A nagyobb nyomaték kedvéért öklével párszor széke karfájára csapott. – És ezúttal engedni fog, úgy éljek!

McCoy hirtelen előrehajolt, a vulkanita kezében lévő tárgyra meredt.

– Mi az ott, Spock?

A vulkanita felemelte az adatrögzítő kazettát, mellyel mindeddig babrált.

– A Kapu elhagyása előtt megint rögzítettem Sarpeidon történetét. Azért tettem, hogy kielemezhessem, milyen hatást gyakorolt küldetésünk az időfolyamra. Hogy megbizonyosodjak arról, valóban sikerült-e megváltoztatnunk Zar történetét.

– Mióta kérdéses ez? – firtatta McCoy. – Azt mondta, minden a legnagyobb rendben. Hogy a sérülése nem volt súlyos.

Spock bólintott.

– Igaz, de nem tudhatjuk, mennyire alakítható a múlt. Fennáll a lehetőség, hogy igazában nem változtattunk semmin. Hogy az időfolyam erőnek erejével megőrzi integritását... Mert, ahogy ön fogalmazná, doktor: a végzettel nem lehet kibabrálni.

– Egy nagy túrót nem! – horkant fel McCoy. – Szerintem, ami egyszer megtörtént, megtörtént. Továbbá: ha nekünk is volt szerepünk a dologban, akkor így is kellett lennie. Emlékszik arra az incidensre a Gary VII-en? Mikor utánanéztünk a történelemkönyvekben, kiderült, hogy beavatkozásunk következménye mindig is a múlt része volt!

A vulkanita kissé megnyugodott.

– Ezt már el is felejtettem. Meglehet, igaza van, doktor...

Azzal felemelte az asztalról a trikordert, belehelyezte a kazettát, majd megfontoltan, higgadtan lenyomta a TÖRLÉS feliratú gombot.

Kirk döbbenten pillantott McCoyra, azután mindketten barátjukra meredtek.

–... S ha a doktor netán mégis téved – folytatta Spock alig hallhatóan –, a magam részéről nem kívánok tudni róla.

– A fiának nem lesz semmi baja, Spock – mondta McCoy. – Hat gyereke lesz, s békében vénül meg Wynn oldalán.

Egy futó másodpercre mosoly árnyéka vetült a vulkanita kemény vonalú ajkára. Lepillantott a kezében lévő trikorderre.

– Minden bizonnyal igaza van, doktor...

– S ha már a békés öregkor került szóba – folytatta McCoy, s kék szeme hamiskásan villant – Jövő hónapban lesz a születésnapod, Jim!

A tengernagy fintorgott.

– Ne is mondd! Próbálok nem gondolni rá.

– Mit szeretnél ajándékba? – firtatta a doktor. – Valami antikvitást a gyűjteményedbe? – Kuncogott. – Igazán elhozhatta volna Zar kardját, Spock! Ha már a kezében volt...

Kirk elvigyorodott.

– Csodaszép fegyver, valóban. Csakhogy Zarnak nagyobb szüksége van rá, mint nekem... – Eltöprengett. – Nem is tudom. Azaz... – Elhatározta magát, kiegyenesedett. – Szeretném a születésnapomat az űrben ünnepelni. Nem olyan kétségbeejtően komoly küldetésre gondolok, amilyen ez a mostani volt. A lényeg az, hogy megint idefenn lehessek.

– A jövő hónapra beterveztünk egy ellenőrzést és egy gyakorlórepülést – közölte Spock. – Miért ne végezhetnéd azt az ellenőrzést te magad, Jim?

– Addig nyaggatom majd a jó Morrow-t, míg engedélyezi – ígérte a tengernagy felvidulva. – Jut eszembe, Spock! Oly sok éve szolgálunk már együtt, s még mindig nem tudom, mikor van a te születésnapod...

– A vulkaniták a névnapjukat ünneplik, nem a születésük évfordulóit – mondta Spock. – A születésnapom egyébként... – egy pillanatig számolt – ... a múlt héten volt.

– Akkor jövök neked egy vacsorával – mondta a tengernagy, s felemelte a poharát. – Hogy hová menjünk, döntsd el te. S ha megkésve is, hadd kívánjak boldog születésnapot! S még sok hasonlót!

A vulkanita felvonta a szemöldökét.

– Még sok hasonlót? – visszhangozta értetlenül.

– Úgy érti, még sok ilyen boldog születésnapot, Spock – magyarázta McCoy. – Ez ugyanannyit tesz, mintha azt kívánná, élj soká!

– Vagy úgy... Köszönöm – mondta Spock, s felállt. – Hogy hol vacsorázzunk, még meggondolom. Most ideje körülnéznem a hídon... – Lekanyarította a szék támlájáról egyenkabátját, felöltötte, eligazgatta a vállánál, keskeny derekán, hogy tökéletesen álljon.

Kirk elvigyorodott, kinyújtóztatta a lábát, s ülve maradt.

– Nézz csak körül helyettem is! A hazavezető út hátralévő részében lustára veszem a figurát. Öné a hajó, kapitány!

A vulkanita bólintott.

– Pihenj, amíg lehet, Jim – mondta. Sötét szemei ez alkalommal tükrözték érzelmeit. – Ne feledd, hogy a gyakorlórepülés előtt a tisztjelölteknek még át kell esniük a Kobajasi Maru-teszten!

Nyílt és csukódott az ajtó, a vulkanita távozott, Kirk kettesben maradt McCoyjal. A tengernagy felnyögött.

– Ezt el is felejtettem. És ki nem állhatom az ellenőrzéseket!

McCoy felvonta a szemöldökét.

– A papírmunkát jobban szereted?

A csillagflotta Operatív Csoportjának vezetője elvigyorodott. – A pokolba is, dehogy! Mindig megfájdul tőle a fejem, Öreg. Egész komolyan.

– Igazán? Meg kéne néznem a szemedet, Jim. James T. Kirk ásított.

– Holnap, Öreg. Végtére is van időnk. Rengeteg időnk...

A két régi jó barát tovább ült italát kortyolgatva, beszélgetésbe merülve az Enterprise védelmet nyújtó, csillogó testében, mely szivárványszín fénypászmáktól környékezve suhant az örökös éjszakában – otthonuk, a Föld felé.

 

 

Gáspár András fordítása