MÁSODIK FEJEZET

 

 

– A fenébe! – csattant fel Kirk. – Ez már valóban pokoli helyzet!

– Csakugyan – hagyta helyben Spock. Morrow leverten bólintott. A kínos csendet végül a Vulcan-lakó törte meg:

– Esetleg elénk tárhatná a problémát, Morrow tengernagy... Elárulhatná azt is, miért éppen hármunkat szemelt ki arra, hogy megoldásában segédkezzünk.

Morrow mély lélegzetet vett.

– Mielőtt belevágnék, közölnöm kell: minden, amit hallani fogtok, szigorúan bizalmas. Magam is csak tegnapelőtt kaptam megfelelően részletes tájékoztatást. A Föderáció Tanácsának főtitkárán kívül még négyen – ketten közülük elméleti fizikusok – tudnak mindarról, ami itt elhangzik majd.

Kirk a felettesét figyelte. Azon tűnődött, mi célt szolgálhat ez a színpadias bevezető. Évek hosszú sora óta ismerte Harry Morrow-t, ez idő alatt a tengernagy egyetlenegyszer sem dramatizálta túl a szerepét. Magamagát igyekszik bátorítani, mielőtt a dolgot szavakba önti... ébredt rá hirtelen.

– Nem csupán az Alfa Centauri B öregszik el idő előtt – vágott bele végre-valahára Morrow. – Hasonló sors fenyeget jó néhány más csillagot is. Felteszem, Mr. Spock találkozott már a szaksajtóban olyan cikkekkel, melyek a csillagpusztulás rátájának ugrásszerű növekedésével foglalkoznak... – A Vulcan-lakóra pillantott.

Spock biccentett.

– Hogyne. A statisztikák tanúsága szerint az utóbbi két hónap során a szokásosnál tízszerte több csillag végezte be pályafutását galaxisunkban. Az asztrofizikusok mindeddig nem találtak magyarázatot a jelenségre, ám ha ez a trend már a tízszeres naptömegű csillagok közt is megfigyelhető, az előre látható következményeket legalábbis nyugtalanítónak kell mondanunk...

– Vagy inkább rémisztőnek – csattant fel Morrow. – Azokban a cikkekben persze szó sem esett a csillagpusztulás okáról.

Szünetet tartott.

– Hullámszerű időgyorsulás? – kérdezett rá Kirk.

– Az. Szerencsére az érintett csillagok egyikének sem voltak bolygói – így állt a helyzet egészen tegnapig. Most azonban halódik az Alfa Centauri B. Képzeljétek csak el, mi történik, ha a Solra vagy a 40 Eridanira csapnak le azok a hullámok! A Kentnek ötvenmillió lakója van. Hányan élnek a Vulcanon?

– A legfrissebb népszámlálási adatok szerint hétmilliárd-hétszázötvenkétezren – mondta Spock.

– S a Földön csaknem kétszer ennyien! – Morrow dörzsölgetni kezdte a halántékát, mint akit fejfájás gyötör. – Minden szállítógépet, minden jachtot, a csillagflotta valamennyi, ebben a körzetben tartózkodó egységét a Kentre rendeltem, hogy segédkezzenek a kiürítésben. Épphogy sikerülhet.

– Hát a Constellation? – firtatta Kirk. – Azt mi érte?

– Túl korán csökkentette a fény alá a sebességét – mondta a tengernagy. – És valósággal... – A hívójelet hallva előrehajolt, bekapcsolt egy kis képernyőt. – Itt Morrow!

– Uram... – A híradóstiszt, ez a középkorú amerikai, feszengett. – ...Az imént kódolt üzenet érkezett a Föderációs Tanács főtitkárától.

– Dekódolják, aztán továbbítsák ide! Egy perccel később, átolvasván az üzenetet, a tengernagy elsápadt az iszonyattól.

– Neutrínódetektoraink a Canopus fokozódó instabilitását jelzik. A főtitkár tudni kívánja, hány szövetségileg regisztrált jármű áll rendelkezésre abban a szektorban mentési célokra... – Ismét bekapcsolta a monitort. – Buck hadnagy! Közölje, hogy ellenőrzést kell tartanom, mielőtt érdemi választ adok – mondta lassan. – Nem tudhatom, hány magánjachttal rendelkezhetünk. Tudassa a főtitkár asszonnyal, hogy amint lehet, értesítem! Kikapcsolta az ernyőt, arca eltorzult a tehetetlen dühtől.

– A Canopus rendszerének két lakott bolygója van... – mormolta. – Nyolcmilliárdnyi élőlény! Attól tartok, félbe kell szakítanunk az eligazítást, uraim. Továbbítom a hírt T’ Kyrára. Jim, szükségem lesz a segítségedre a hasznosítható hajótér kiszámításában. Spock, kérem jelentkezzék a szakértői csoportnál!

 

 

A következő néhány órában Kirk kénytelen volt elfojtani kollégája és barátja, McCoy doktor sorsa felett érzett aggodalmát. Kényszerítette magát, hogy csak a feladatára koncentráljon: a Canopus szektorában tartózkodó, evakuációs célokra alkalmas hajók pályaadatait és várható menetidejét igyekezett meghatározni.

– Uram?

A bizonytalan hang hallatán felütötte a fejét: Morrow tengernagy tellurita szárnysegédje várakozott asztala mellett egy bögre kávéval és egy tál szendviccsel. Kirk gépiesen látott az evéshez, pedig világéletében leginkább a hússalátás szendvicset kedvelte. Ujjai egy idő után hiába tapogatóztak újabbak után: rá kellett döbbennie, hogy felfalta valamennyit... A kávét feketén itta, s némi erőt mentett annak keserűségéből. Mikor feltápászkodott, csuklókronométerére nézett, s hüledezve vette tudomásul, hogy csaknem öt órán át dolgozott.

Még két bögre kávé, egy szonárzuhany és húszpercnyi szunyókálás (bár erejét megfeszítve harcolt, egy alkalommal elnyomta az álom a számadatok felett) után végzett a Morrow-nak szánt analízissel. A végeredményt gépre vitte, majd továbbította a főnökének. Szemei vöröslöttek, sajogtak – jócskán dörzsölgette őket, hogy elűzze a szaggató fejfájást. Meg kellene végre nézetnem a szememet – gondolta, miközben felállt, hogy kinyújtózzék. Csontjai ropogtak. Pedig csak harminchat órája vagyok fenn! – bosszankodott. Tényleg kezdek öregedni. Egy időben harminchat órányi munka után kész lettem volna még megküzdeni bárkivel, bármivel...

Hosszú órák óta először gondolt McCoyra, az Öregre. Vajon hogy utazhat szegény? Pokoli érzés lehet ott gubbasztani, vakon és süketen abban a működésképtelen kis hajóban, várni, hogy a csillag óriássá duzzadjon, és elnyeljen mindent, ami az útjába akad...

Nyílt az ajtó, Spock érkezett. Sokkal kipihentebbnek, tettre készebbnek tűnt annál, amilyennek Kirk látni szerette volna. A tengernagy képe láttán felvonta a szemöldökét.

– Jól érzed magad, Jim?

Kirk leverten bólintott.

– Mennyi időbe telik még, hogy beérjük a Kismetet?

– Utolsó ismert pozíciója csakhamar a műszerek hatótávolságában lesz. Morrow tengernagy hasznunkat látná a hídon. Ne feledd, a Cochise személyzetének létszáma most minimális!

– Rendben, gyerünk! Nem bánom a munkát, csak ne kelljen itt tétlenkednem és aggódnom...

A hídra indultak. Noha a járőrgép lényegesen kisebb volt egy Enterprise-osztályú hajónál, felépítését tekintve nagyjából azonos volt vele. Kirk egy másodpercre megtorpant: a kapitányi ülést, a kilátóernyőt, a posztokat nézte, s elégedetten szusszantott. Végre ismét idekint lehet az űrben, végre fedélzetet érez a talpa alatt! Igazi boldogságról természetesen szó sem lehet, míg az Öreget veszély fenyegeti – de az ördögbe is, hosszú hónapok óta most mozdul ki először az orbitális pályáról!

Mindig csak idekint jövök rá, mennyire hiányzik az utazás – gondolta. Mindig idefenn hagyok valamit, ha odalent járok... alighanem a lelkem jobbik felét.

– Jim, átvennéd a kormányt? – kérdezte Morrow a parancsnoki posztról. – A kormányost meg a navigátort leküldtem a siklóba, arra az esetre, ha megtalálnánk őket...

– Igenis, uram! – mondta Kirk, s úgy szalutált, ahogy az igyekvő kadétok. A navigációs pulthoz indult.

– Mr. Spock! – hangzott Morrow következő utasítása. – Foglalja el helyét a szenzorpultnál! Folyamatos jelentést kérek.

– Értettem, tengernagy – mormolta Spock, s helyet foglalt a tudományos tiszt oldalán.

– Szabad az út, Mr. Spock?

– Igen, uram. A letapogatás szempontjainak legmegfelelőbb pálya sugara százmillió kilométer, a pajzsok felhúzva tartandók: az EMH-hatás állandó.

– Rendben. Kormányos! Egynegyed rész reaktív meghajtás előre! Irány: három-négy kettő pont négyes.

Kirk a megfelelő karok után kutatott a pulton. Bár itt volna Mr. Sulu, minden kormányosok gyöngye! Beállította a pályagörbét, azután felengedte a kapcsolót. A Cochise simán suhant tovább.

Az elülső ernyőkön immár tisztán kivehető volt az Alfa Centauri B, ez az apró, narancsszín korong. Átmérője valamivel alatta maradt a nap Földről látható átmérőjének.

– Számottevő neutrínotevékenységet észlelek, tengernagy! – jelentette Spock. – Az Alfa B most már bármelyik percben narancsszín óriássá duzzadhat!

– Nagyítást az elülső kitekintőre! Fényszűrést fokozni!

Az Alfa B folyvást növekedett. Kirk mintegy megbabonázva meredt rá. Micsoda napfoltok! Sosem láttam még ennyit. És azok a flarejelenségek...!

– Észleljük a Kismetet, Mr. Spock?

– Nincs nyoma, tengernagy.

– Sebességet fél reaktívra, Jim! Az irány marad.

– Igenis, uram... – Kirk éppúgy érezte magát, mint hajdanán a Farragut kormányosaként hajózószolgálata első napjaiban. Ujjai mind magabiztosabban zongoráztak a billentyűsorokon.

A Cochise fokozatosan pályára tért az Alfa B körül. Ebben a tempóban napokig tart, amíg megkerüljük – gondolta bosszúsan Kirk. Tudta azonban, nem kockáztathatnak: ha növelik a sebességet, műszereik esetleg nem érzékelik az apró Kismetet – második lehetőségük pedig aligha lesz. Már ha az első egyáltalán megadatik...

Az elektromágneses hullámok lehetetlenné tették a kommunikációt, a közeledők nem tudhatták, miként halad a Kent kiürítése. Kirk továbbvitte körpályáján a Cochise-t, ügyelt rá, hogy a hajó tartsa a sebességét.

– Tengernagy – szólalt meg egy jó óra múlva. – A védőpajzsok folyamatos működtetése miatt a vártnál gyorsabban fogy az energiánk!

– Meddig folytathatjuk a kutatást ebben a tempóban? – kérdezte Morrow.

– Legfeljebb két órán át – felelte Kirk. – Közölte-e koordinátáit a Kismet, mielőtt elhallgatott?

– Igen – mondotta Morrow. – Utolsó ismert pozíciója az a pont volt, ahol pályára álltunk.

– De több mint harminckét órája sodródik – mutatott rá Kirk.

– A tehetetlenség! – Spock elismerően biccentett egykori parancsnoka felé. – Ha logikusan belegondolunk, aligha hagyhatjuk figyelmen kívül a tényt, miszerint az adott sebességgel mozgó test mindaddig megőrzi sebességét, míg abban külső erők nem akadályozzák.

Morrow megdörzsölte a homlokát.

– Értem, mire céloz... Csakhogy ha letérünk pályánkról, könnyen elhaladhatunk mellettük... Vállalhatunk-e ekkora kockázatot?

Kirk mély lélegzetet vett.

– Van-e más választásunk?

– Milyen sebességgel haladt a Kismet, mikor az EMH-hatás megbénította? – érdeklődött Spock.

– Üzenetet vitt a Kentre – töprengett Morrow. – Ezért jött ki a hipertérből. Ha Perez kapitány a szabályzat szerint járt el, háromnegyed reaktívval haladt...

– Ez már valami! – Kirk lázas munkába fogott. Betáplálta a problémát a navigációs számítógépekbe, az eredményt többször is ellenőrizte, még az Alfa B napszelének súrlódási tényezőjéről sem feledkezett meg – minden égitesttől, vonzásmezőtől távol csupán ez fékezhette valamelyest a hajtóművek nélkül tovasodródó járművet. Minden hozzáférhető adatot gépre vitt, azután utasította a rendszert, határozza meg a Kismet valószínű pályagörbéjét három dimenzióban. Pillanatok alatt megkapta a választ.

– Spock – szólt kimerültén –, jó pár éve már, hogy utoljára ilyesmit csináltam. Ellenőriznéd az eredményeket?

Elmélyültségében még arról is megfeledkezett, hogy ezúttal nem ő a parancsnok. Spock Morrow tengernagyra pillantott, ő beleegyezően bólintott. Kirk továbbította az adatokat Spock konzoljának, azután feszülten várakozott, igyekezett nem gondolni arra, hogy McCoy doktor élete épp megszületendő döntésüktől függ.

A Vulcan-lakó pár pillanat múltán kihúzta magát. – Helyes – mondta Kirkre pillantva. – A logika szabályai szerint pontosan itt kell lenniük.

– Rendben, Jim – mondta a pályagörbét szemrevételezve Morrow is. – Add meg az új irányt. Egyes fénnyel előre!

A Cochise meglódult.

– Elértük a megadott koordinátákat, tengernagy – jelentette húsz perc múltán Kirk. – Fény alá megyünk.

– Lát valamit, Mr. Spock?

– A világon semmit, tengernagy.

– Szabvány kutatóprogram. Fél reaktívra lassulunk!

Kirk gépiesen állította kutatópályára a hajót. Torka taplószáraz volt az idegességtől. Mi lesz, ha tévedett? Ha máris elhagyták a Kismetet? Igen, meglehet, az Öreg tízezer kilométerrel mögöttünk maradt azon a bárkán, melynek életfenntartó rendszerei is működésképtelenek... Lehet, hogy már haldoklik is, sőt nem kizárt, hogy valamennyien rég elpusztultak!

Tíz perc telt el... tizenöt... harminc. Eltelt egy óra.

Azután újabb húsz perc.

– Hogy állunk energiával, Jim?

– Már csak tizenöt percig működtethetjük a pajzsokat – mondta csendesen Kirk, s lassan kezdett elhatalmasodni felette a kétségbeesés. – Ha tovább kutatunk, elveszítjük őket, s akkor mi sem menekülhetünk.

Morrow arca együttérzésről árulkodott. – Akkor hát kutatunk, amíg csak lehet. Te mindent elkövettél, Jim: ne nézz így rám, nagyon kérlek!

Kirk megrázta a fejét. Szinte megbénította a bizonyosság, hogy ez alkalommal nem történik csoda. Hogy ezúttal...

– Van itt valami. – Spock hanghordozásából kiérződött az izgalom.

– A Kismet? – Morrow előrehajolt.

– Megerősítem, tengernagy úr. A jármű épp előttünk halad, iránya három pont négyes-kettes.

Kirk bensőjében elömlött a megkönnyebbülés, ezt azonban csakhamar ismét növekvő feszültség váltotta fel. Idejében érkeztünk vajon? Életben vannak még?

A Cochise megközelítette a sodródó futárhajót. A vész esetén is működőképes helyzetlámpák pislákoltak csupán rajta, a Kismet egyébiránt élettelennek látszott.

– Nos, ráakadtunk... – mondta Morrow, csak hogy mondjon valamit. – De hogyan lépjünk kapcsolatba a bentiekkel? Berendezéseik nem működnek, vagyis nem láthatnak, s nem is hallhatnak bennünket!

A Cochise tudományos tisztje, egy Lisa Washington névre hallgató nő, az ernyő kínálta képet szemlélte. – Küldjünk talán át valakit, hogy kopogjon be? – kérdezte halálra váltán.

Kirk ajka aggodalma ellenére is mosolyra rándult, ahogy belegondolt a dologba. – Ez sajnos nem fog menni, hadnagy... – Aztán hirtelen felegyenesedett. – Hé, ez az! A hajótestet fogjuk megkopogtatni!

– Micsoda? – rezzent fel Washington.

– Lézerágyúinkkal célba vesszük a hajótestet, és alacsony energiafokozattal tüzet nyitunk. Ütemesen lövünk majd, hogy rájöjjenek, itt vagyunk!

Spock máris biccentett. – Ez bizony beválhat, tengernagy.

– Akkor ne habozzunk! Ha elkészültél, tüzelj, Jim!

– Igenis, uram. Egyes üteg tüzel!... – Kirk lenyomta az elsütő billentyűt, s a halálos sugár nyomban felvillant.

Rövidebb-hosszabb impulzusokkal próbálkoztak. Kirk leadta a klasszikus, pont-pont-pont, vonás-vonás-vonás, pont-pont-pont kódot, az S. O. S. jelét, elismételte, azután ösztöneitől vezettetve megtoldotta egy “borotválást és hajvágást kérek”-kel.

Amint végzett, némán hátradőlt. Mozdulatlanul ültek valamennyien, reményteljes és feszült csendben, valamiféle választ várva a megbénult járműből. Kirk azon kapta magát, hogy szeretné leengedni az elhárítópajzsokat, ha csak pár pillanatra is... Ha megtenné, szenzoraikat ráállíthatnák a Kismetre, átteleportálhatnák személyzetét – tudta persze, hogy ez lehetetlen. A következő lépést már a bajba jutottaknak kell megtenniük...

Öt perc telt el. Tíz.

– Jelezzek ismét, tengernagy? – érdeklődött Kirk erőltetett nyugalommal.

– Igen... Azaz várj csak! – Morrow felpattant, tekintetét azonban egy pillanatra sem vette le az ernyőről. – Odaát nyílik a légzsilip!

Kirk tüstént növelte a nagyítást: most már valamennyien látták, hogy a Kismet zsilipajtaján egy nehézkes repülőöltözéket viselő alak bukkan elő. Markában kötéltekercset pillantottak meg. A zsilipből ezalatt három szabványos űrruhát viselő figura lebegett ki. A repülőöltözékes kötelével egymáshoz rögzítette, majd vontatni kezdte őket. A rá következő tíz percben még két repülőöltözetű alak indult útnak, tíz-tíz embert cipelve. A menekülők fényes, fehér ruhájukban lazán felfűzött gyöngyszemekre emlékeztetőén lavíroztak a végtelen, bársonyfekete ürességben.

Kézi vezérléssel kell működtetniük a rakétákat – gondolta Kirk. Hisz a számítógépek nem működnek... Fejben kell kiszámolniuk a legmegfelelőbb pályagörbét, megbecsülniük, hány másodpercig tartson a meghajtás!

– De hogyan jutnak fel a Cochise-ra? – latolgatta Buck hadnagy.

– Ha elég közel érnek, kiküldjük értük a siklógépet – mondta Morrow. – Úgy fordítjuk a hajót, hogy a hangár a menekülők felé nézzen; a Cochise tömege eltakarja majd a csillagot, leárnyékolja az elektromágneses hullámokat. Leengedhetjük az elülső elhárítópajzsot, így a sikló elindulhat, s biztonságban vissza is térhet... Siklóhangár! – folytatta a kommunikátor mikrofonjához hajolva. – Készítsék fel az Onizukát! Hamarosan indulnia kell, hogy fedélzetére vegye a Kismet személyzetét!

– Értettem, tengernagy úr... Készen állunk!

– A menekülők begyújtották a hátirakétákat! – szólt Kirk.

Kiszáradt szájjal figyelték a Cochise-hoz közeledő űrruhás alakokat. Ahogy a kötelék megfeszült, nagyot rándult mindegyik, azután úszni kezdett az élen haladó repülőöltözetűek nyomában.

Mintha játszanának – futott át a gondolat Kirk agyán. De holnapra mindegyikük háta, nyaka sajogni fog!

Azután, hogy mindkét, űrruhás figurák alkotta “gyöngysor” eltávolodott pár kilométernyire a szerencsétlenül járt hajótól, Kirk megpillantotta a fékezőrakéták lángját.

Jól számoltak vajon? Olyan pozícióba kerülnek-e, ahonnét felvehetjük őket?

– Itt a siklóhangár! – hallatszott a mikrofonból egy perc múltán. – Elérjük őket! Ferguson navigátor szerint egy percen belül indulhatunk. Készüljenek a négyes számú energiapajzs leeresztésére!

A parancsnoki hídon izgatott pusmogás kezdődött. Kirk előrehajolt, felkészült rá, hogy kiiktassa, aztán újra üzembe helyezze a védőernyőt.

Végezetül alig negyedórányi, ám végtelennek rémlő szünet után Ferguson kontraltó hangja csendült: – Megvannak, tengernagy úr! Kutya bajuk. Most csukódik mögöttünk a zsilipajtó... A négyes számú pajzs újból aktiválható!

Kirk türtőztette magát, míg bevégezte feladatát, azután felugrott, s megszorította Morrow jobbját. A tengernagy szeme ragyogott. – Sikerült!

– Istennek hála – suttogta Kirk. Úrrá lett rajta a megkönnyebbülés, szabadnak és gondtalannak érezte magát. Mosolygott. Morrow vállon veregette.

– Terjessze fel magát kitüntetésre, Kirk tengernagy! – reccsent rá hivataloskodva. – Maga nélkül még most is azt találgatnánk, hol keressük őket.

– A logika a megfelelő pillanatokban csodát tehet Kirk képén alig talált helyet a széles vigyor. – Ennyi év alatt csak ragadt rám valami, igaz-e, Mr. Spock?

A Vulcan-lakó háta mögött összekulcsolt kézzel figyelte az ünneplést. – Engedelmével, tengernagy úr, szeretnék csatlakozni a siklóhangárban dolgozó elsősegélynyújtókhoz.

Morrow bólintott. – Mindketten mehetnek, urak. De amint lehetséges, jöjjenek az eligazítóba dr. McCoyjal együtt... Rengeteg a megbeszélnivalónk.

 

* * *

 

Kirk és Spock épp akkor ért a siklóhangárba, mikor az Onizuka rakteréből kisegítették az utolsó űrruhás figurát is.

– Látod az Öreget?

– Ott van! – mutatott előre a Vulcan-lakó. Mindketten ahhoz az alakhoz siettek, aki a sikló rámpáján kuporogva igyekezett eltávolítani sisakját. Spock hátulról kioldotta a biztonsági reteszt a doktor ruháján, s a makacskodó mechanizmus tüstént engedett – miáltal hallhatóvá vált McCoy szentségelése: – ...átkozott vacak szkaf... au! – Kirk átvette a sisakot a doktor kezéből, azután közelebb lépett volt fedélzeti orvosához.

– Nyugi, Öreg! Nekem és Spocknak épp elég gondunk volt a megmentéseddel; nem engedhetjük, hogy a saját tökfödőd tegyen kárt benned!

Leonard McCoy szája már-már hallható nesz kíséretében tágra nyílt. – Jim? Spock? Mi az ördög...?

A következő pillanatban talpon termett, Kirk pedig, anélkül hogy belegondolt volna, mit művel, átölelte, a hátát veregette – s ezzel, mitagadás, a doki sem maradt adósa. Kacagtak, amíg bírták szusszal, aztán, mielőtt e kacagás valamely zavarba ejtőbb érzelmi megnyilvánulásnak adhatta volna át a helyét, Spock jelentőségteljesen megköszörülte a torkát.

– Ha folytatni kívánjátok, én inkább az eligazítóban várok.

McCoy a Vulcan-lakóra meredt. – Hát ide süss, te érzéketlen anyaszom...

– Hadd el, Öreg... – szakította félbe Kirk, elnyomva egy mosolyt.

McCoy rápillantott. Markáns arcának vonásait lassanként meglágyította a tétova mosoly. – Az ördögbe! Magára Luciferre se tudnék orrolni most – ez az alak pedig még meg is mentette az életemet. Nos, hogy megy a sora, mióta hál’ Istennek nem láttam, Spock?

– Jól vagyok, doktor – felelte az idegen, s csak sötét szemének villanása árulkodott róla, örül, hogy viszontláthatja örökös vitapartnerét. – Örömömre szolgál, hogy ilyen emelkedett, bár profán hangulatban leledzik.

– Gyerünk, szabadítsuk meg a dokit ettől a gönctől! – sürgette Kirk. – Nem szívesen zargatlak egy ilyen utazás végén, Öreg, de vészhelyzetben vagyunk, és Morrow tengernagy, a jó ég a megmondhatója, miért, a mi segítségünket kéri a probléma megoldásához.

– Ezért rendelt vissza a Földre?

– Nyilvánvaló – mondta Spock, miközben Kirk közreműködésével kihámozta a doktort az űrruhából. Kirk fintora nem kerülte el McCoy figyelmét.

– Ebben a nyavalyában kellett töltenem az elmúlt tizennégy órát, Jim. És, mit mondjak, te sem voltál egy rózsakert a tholi incidens után... Már elfelejtetted? Ráadásul jó egy napja egyetlen falatot sem ettem – igaz, kedvem se nagyon volt hozzá, miután a mesterséges gravitáció megszűnt. Kész szerencse, hogy a hajó patikájában akadt elegendő gyógyszer émelygés ellen: annyi volt a páciensem, hogy aggódni se nagyon maradt időm. Micsoda felfordulás!

– Azt hiszem, az ügy várhat, míg lezuhanyozol és eszel valamit – mondta Kirk, ahogy kifelé indultak a zsúfolt siklóhangárból.

– Nem vagyok biztos benne, a gyomrom vajon ,akarja-e... – mormolta McCoy. – Az alapkiképzésemkor húztam utoljára űrruhát, akkor jártam odakint... Ahogy ott függ az ember, úgy érzi, menten széthullik, ráadásul minden porcikája más-más irányban indul neki a végtelennek... – Nagyot nyelt, egész testében megborzongott. – Még azt a nyavalyás anyagátvivőt is jobban kedvelem az űrsétánál. Forrón remélem, hogy soha, de soha többé nem kényszerülök ilyesmire!

– Bizakodj: igen jók az esélyeid – nyugtatta meg Kirk. – Fénysebességgel száguldunk a Kent felé, hogy annyi menekülőt vegyünk fel, amennyit csak tudunk – aztán visszatérünk a jó öreg Földre!

 

Miután a doktor lezuhanyozott, a három tiszt evett s kávézott egyet a kis kantinban, majd értesítették Morrow tengernagyot, s az eligazítóba indultak.

Míg Morrow-ra vártak, Kirk hátradőlt a székében, úgy figyelte az asztal túloldalán helyet foglaló Spockot és McCoyt. Azon töprengett, vajon hányszor ült már le így e két férfival valamiféle probléma megoldásán töprengve. Jó ideje már annak, hogy utoljára együtt dolgoztunk... Remélem, nem veszett el a régi jó lendület...

Volt hajóorvosát vagy egy esztendeje látta utoljára. McCoy egészen tegnapig xenoanatómiát adott elő a csillagflotta prímái orvosegyetemén, parszekek távolában. Kirk Spockkal sem találkozott sokkal gyakrabban, bár ők ketten legalább egyazon világon állomásoztak. A Vulcan-lakó oktatótiszt volt a csillagflotta akadémiáján, s ideje java részét gyakorlórepülésekkel, tanítványai társaságában töltötte.

– A körülményekhez képest remekül nézel ki, Jim! – McCoy gyűrött képe kimerültségről árulkodott, a barázdák úgy elmélyültek rajta, hogy szemei alig látszottak – e szempár azonban éppoly szikrázóan kéklett, mint azelőtt.

– Kösz, Öreg. Igyekszem formában maradni. Olykor kondizok.

– Hogy van Péter?

– Jól – mondta Kirk. – Anyám halála nagyon megviselte, de hát fiatal még, hamar összeszedi magát... – Vállat vont, a Vulcan-lakóhoz fordult. – Apropos, Spock, hogy fejlődnek a kadétjaid? Gatyába ráztad már őket?

– Se vége, se hossza a kínjaimnak, tengernagy – mondta Spock komolyságát megőrizve. – Az ifjak többségükben földi emberek, s mint ilyenek, hajlamosak... rossz irányban befolyásolni a többieket.

McCoy elhúzta a száját. – Ezek a vulkaniták azt se tudják, mi fán terem a becsület, Jim. Spock pontosan tudja, hogy fáradt vagyok viszonozni az élceit, de nem átallja kihasználni az előnyét!

– Szerintem egy darabig együtt maradunk, úgyhogy lesz időd bőven revansot venni, Öreg.

– Na igen – zsörtölődött a doktor. – A jó ég tudja, mikor jutok vissza az egyetemre. A csoportom nyilván most mutat be hálaáldozatot Hippokratésznek – mára zárthelyit terveztem, de hogy mikor keríthetek rá sort, fogalmam sincs...

Nyílt az ajtó, Harry Morrow lépett be.

– Dr. McCoy! Örülök, hogy nem esett baja! – A két férfi komolyan kezet rázott. – Jim és Spock említette már, miért vagyunk itt, ugye?

– Nem. De annyit tudok, hogy valami hibádzik az Alfa Centauri B-vel. Felrobbanni készül, ha nem tévedek.

Spock máris a fejét rázta. – Nem, doktor, nem fog felrobbanni –, ám ami történni fog, legalább olyan veszedelmes a Kentre nézve. A csillag hamarosan narancsszín óriássá duzzad, azután hűl egy keveset, és vörös óriás válik belőle.

– S mi lesz a Kenttel?

– Ha az Alfa B duzzadni kezd, egykettőre elnyeli valamennyi bolygóját, még az Alfa A néhány gázóriását is.

– Hát a Centaurus? – kérdezte villámgyorsan McCoy. Jó pár évet élt ott, hivatalosan még mindig e világ lakosaként tartották számon.

– Biztonságban van – sietett megnyugtatni Kirk. – Pajzsok rendszerével védik.

– De ha kitelepítik a Kent lakosságát... – kezdte McCoy.

Spock megint megrázta a fejét. – Nem csupán az Alfa B-vel van baj, doktor. Morrow tengernagy tájékoztatott bennünket, hogy más csillagok is az idő előtti, rohamos elöregedés jeleit mutatják – gyorsult időhullámok hatására fokozott sebességgel vénülnek, használják el hidrogén-fűtőanyagukat.

– Mi lenne, ha mindezt érthetően is elmagyarázná, Spock? – érdeklődött McCoy. – Egy szótagú szavakkal, ha kérnem szabad. Jusson eszébe, orvos vagyok, nem pedig...

– ...asztrofizikus – sietett a segítségére Spock, látván, hogy a doktor a megfelelő kifejezés után kutat. – Nos, rendben van... – Összeérintette hosszú ujjait, pár pillanatra magába mélyedt. – Kezdjük talán ott, hogy a csillagoknak, akár az eleven lényeknek, meghatározott, véges élettartamuk van. Miután hidrogénjük túlnyomó részét héliummá alakítják, elpusztulnak.

– Ennyit még én is tudok – mormolta McCoy.

– Remek. – Spock nem zavartatta magát. – Mármost, a kis- vagy középkategóriájú csillagok, mint például a Sol, vagy az Alfa A meg B, előbb vörös óriássá duzzadnak, majd fehér törpévé zsugorodnak. Egy ilyen csillag élettartama hozzávetőleg tízmilliárd év. Plusz-minusz egy vagy kétmilliárd.

– Mintha azt mondta volna, valami sürgős munka adódott – jegyezte meg a doktor gunyorosan. – Attól, amit elmondott, én ugyan még nyugodtan alszom...

Spock türelmetlensége jeléül... nos, mondjuk, köhintett.

– Dr. McCoy, mivel sem maga, sem más nem képes elejét venni a csillagok természetes vagy természetellenes elöregedésének... – felvonta szemöldökét... –, emiatt aggódva virrasztani csakugyan felettébb illogikus volna.

– Elég már, Öreg! – szólt közbe Kirk, látván, hogy a doktor újabb riposztra készül. – Értjük, Spock. Folytasd!

– Kérlek. Minél nagyobb egy csillag tömege, annál rövidebb az élettartama. Az igazán hatalmas, sűrű csillagok csekély tízmillió év alatt felélik hidrogénjüket. Robbanásszerűen kitágulnak, vörös szuperóriássá válnak – végül szupernóvaként a szó szoros értelmében felrobbannak.

– És ez újabban gyakorta előfordul? – kérdezte Kirk, felidézve Morrow és Spock korábbi beszélgetését.

– Igen, tengernagy. Hogy egészen pontos legyek: kimutatható a növekedés a csillagpusztulások minden fajtájánál.

– Mi történik a szupernóva robbanásakor? – firtatta McCoy. Hogy, hogy nem, kezdte érdekelni a dolog. – A csillag atomjaira hullik szét?

– Helyénvaló felvetés, doktor. Igen, némelyik csillaggal valóban ez történik: ionizált hidrogénfelhővé, nebulává válnak. Más csillagok – főként a kisebb tömegűek – összeomlanak, neutroncsillagokká válnak. A leghatalmasabb csillagok maradványai azonban másként viselkednek. Gravitációs kutak válnak belőlük, s ezekből még a fény sem juthat ki többé.

– A fekete lyukak – mondta Kirk.

– A köznyelv valóban így emlegeti őket.

– De hisz a fekete lyukakat már rég ismerjük! – tiltakozott a doktor. – Elnyelnek mindent, ami a gravitációs mezejükbe kerül, legyen az csillagközi gáz vagy por, netán kóbor aszteroida. De bolygókra sosem jelentettek veszélyt!

– Úgy érti, egészen mostanáig, doktor – szólt Morrow. – S talán csak azért, mert oly kevés akad belőlük az univerzum általunk felderített részében. De most, hogy egyre újabbak születnek... – Elnémult, vállat vont, arckifejezése minden szónál ékesebben beszélt. – Pár órája kaptam a hírt, hogy halódik a Canopus is.

– A Canopus is? – visszhangozta McCoy. Láthatólag lesújtotta a hír. – Egy régi barátom nyugdíjba vonulása után a Serenityn telepedett le!

– A csillagflotta egységei épp most evakuálják a rendszer lakosságát – mondta Morrow. – Reméljük, sikerül elhozniuk a két bolygóról nyolcmilliárd embert, mielőtt a csillag szupernóvaként robban, azután összesűrűsödik... A becslések szerencsére azt mutatják, jó pár hónapunk van még, így hát talán megmenthetjük őket. A Canopus “fiatalabb” az Alfa B-nél... – Sóhajtott. – Carmen Ikeyát és a Constellation legénységét azonban nem menthettük meg.

– Mi történt velük, Harry? – kérdezte Kirk. – Hiszen tudod: ismertem Carment.

– Akárcsak én... – Morrow fáradtan dörzsölgette szemét. – Csak találgathatjuk, hogyan történt a baj, de tudjuk, hogy megesett. A Constellation túl korán jött ki a hipertérből, s egy, a 87-es szektorban bemért fekete lyuk eseményhorizontján túl tért vissza a valós térbe... Azelőtt egy Cephied-osztályú csillag volt ott, olyan, mint a Canopus. Achernarnak hívták – de csak hívták. Most már fekete lyuk, s a Constellation foglyul esett benne.

– Miért nem tör ki? – csattant fel McCoy.

– Lehetetlen, doktor – mondta tárgyilagosan Spock. – A fekete lyuk természetéből adódóan olyan gravitációs mezőt gerjeszt, amelyből semmi nem szabadulhat – még a fény sem. Ezért hívják fekete lyuknak.

– És elnyelte az űrhajót? Spock tétovázott.

– Idő, tér, gravitáció: zavaros fogalmakká válnak ezek, amennyiben fekete lyukakkal kapcsolatban alkalmazzuk őket, doktor. Ami a Constellation személyzetét illeti: életüket megközelítőleg 6,7 nanoszekundummal az eseményhorizont átlépése után kioltotta az iszonyatos gravitációs terhelés. Az eseményhorizonton túlról nincs visszaút.

Értetlenséget vélt kiolvasni McCoy döbbent tekintetéből, ezért folytatta:

– A nanoszekundum, doktor, a másodperc egybilliomod része. Ha a hajó hajtóművei üzemeltek még, az emberek további egy-két nanoszekundumon át eszméletükön maradhattak, mielőtt...

– Az ördögbe is, Spock! – fakadt ki a doktor. – Észrevehette volna már, hogy nem szívesen hallgatom a tényeket, amiket higgadtan, mint valami nyavalyás gép, elsorol itt nekem! Hiszen mégiscsak emberek, értelmes lények pusztulásáról van szó!

– Engem éppúgy elkeserítenek e tények, mint Önt, doktor – felelte a Vulcan-lakó megfontoltan. – Ám biztosan tudom, hogy sem hangom felemelése, sem szélsőséges érzelmeim kinyilvánítása nem segíthet a Constellation személyzetén. Bár a jármű sziluettje az idők végezetéig látható lesz gravitációs szenzorainkon, a hajó és a legénység útja végére ért.

– Azt akarod mondani, hogy a Constellation még észlelhető? – Kirk kezdett összezavarodni. – Hogyan lehetséges ez, ha egyszer megsemmisült?

Spock alig hallható sóhajjal fejezte ki ingerültségét.

– Meglehetősen nehéz megmagyarázni, miért, de a távolabbi megfigyelők számára – amilyenek mi vagyunk – a Constellation örökké észlelhető marad az eseményhorizonton belül, akárha borostyánba dermedt rovar volna.

– Micsoda? – McCoy a homlokát ráncolta. – Miért?

– Mert az időtényező látszólag kiiktatódik, mihelyt az adott objektum túljut az eseményhorizonton. Szenzoraink számára a Constellation ott van a helyén, s ott is marad mindörökre. A jármű fedélzetén tartózkodók azonban az átlépés pillanatában elpusztultak.

McCoy hitetlenkedve pillantott Kirkre.

– Egy pillanat, egyetlen pillanat, Spock! – Azt akarja mondani, hogy a Constellation két helyen van egy időben? Ez őrültség! Lehetetlen!

– Nem az, doktor. – A Vulcan-lakó ismét sóhajtott. – A részletesebb magyarázathoz azonban időre volna szükség, annak pedig nem vagyunk bőviben. Arra kell kérnem tehát, higgye el, hogy amit hallott, színigaz.

A doktor felhorkant, azután, hogy Kirk nyugalomra intette pillantásával, legyintett.

– Rendben van, hiszek magának. De hogyan következhetett be ez a katasztrófa? Miért hibázott a valós térbe való visszatéréskor a hajó kapitánya?

– Nem tudjuk biztosan, a dolog túl gyorsan történt – mondta Morrow. – Az az igazság, hogy ha a tudósok nem figyelték volna éppen azt a fekete lyukat, a Constellation máig a nyom nélkül eltűnt hajók listáján szerepelne.

– Biztosan nem tudjátok... – hagyta rá Kirk. – De valami elképzelésetek csak van!

– Nekem aztán nincs – mosolygott kesernyésen Morrow. – Gondolod, tudom én követni az ilyen magas szintű matematikát? A hamalki R’t’lk végezte a számításokat. Szerinte a Constellation órái siettek, ezért hagyta el a hajó idő előtt a hiperteret...

Kirk hasztalan igyekezett magáévá tenni az elképzelést. – Hogy siettek az órák... De hisz ez képtelenség! Vannak ellenőrző berendezések, vészjelzők, figyelnek a számítógépek is... – Makacsul rázta fejét.

– A hajók fedélzetén amúgy csillagidőt mérnek, mely a legmegbízhatóbb minden ismert rendszer közül, vagyis...

Elnémult, amint tudatáig jutottak saját szavai. Kezdte már érteni.

Spock bólogatott.

– Értem – mondta megfontoltan. – A hamalki fizikus nem azt állította, hogy a hajó időmérő szerkezetei hibásodtak meg. Azt feltételezi, hogy maga az idő pergett a szokottnál sebesebben a jármű fedélzetén. – Mit okozhatott ez? – kérdezte McCoy.

– Ha az elmélet helytálló, Ikeya kapitány és a legénység alighanem elpusztult már, mire a hajó átlépte az eseményhorizontot. Megvénültek és elporladtak néhány pillanat alatt.

– Hát... – Kirk émelygéssel küszködött. – Legalább nem kellett szenvedniük.

– Nyilván azt sem tudták, mi történik velük – lódította Morrow.

– Tengernagy! – szólalt meg Spock sürgetően. – Ha logikusan végiggondolom, arra kell következtetnem, hogy R’t’lk szerint e jelenség felelős a nagyszámú korai csillagpusztulásért is... – Kérdőn vonta fel szemöldökét.

Morrow bólintott.

– Fogadja elismerésemet, Spock. Nekem tíz percembe telt, mire felfogtam végre, hányadán állunk, maga meg... – csettintett – így ráhibázott!

– Ezt aztán jól megcsinálta, tengernagy! – fordult a csillagflotta parancsnokához McCoy. – Mintha nem lenne barátunk épp elég öntelt éneikül is...

A Vulcan-lakó figyelmen kívül hagyta a megjegyzést. Arcizmai megfeszültek, zöldes árnyalatú bőre Kirk szeme láttára egy kevéssel szürkébbre sápadt.

– Ez... ez felettébb nyugtalanító – suttogta. – Ha a folyamat nem marad abba, könnyen véget vethet...

– Micsodának? – kapott a szón McCoy.

– Mindennek.

– Azt akarja mondani... – A doktor az asztal szélébe fogódzóit, annak szilárd voltából igyekezett némi erőt menteni. – Spock, az ég szerelmére, csak nem a világ végéről beszél? Mi ez az ostobaság? Hisz az első fekete lyukat több mint kétszáz évvel ezelőtt fedezte fel az emberiség, s mégis itt vagyunk!

– Itt, valóban – mondta a vulkánira, ám higgadt hangja most valahogy üresen kongott. – De ha felgyorsul az idő, vagy ha szaggatottan halad tovább, a téridő szövedékére felmérhetetlen nyomás nehezedik. Táguló világegyetemben élünk, még akkor is, ha ennek mozgását csupán távoli csillagok és galaxisok spektrumeltolódásának formájában érzékeljük.

McCoy lassan bólintott.

– Oké, erre emlékszem még. Elég nehéz elképzelni...

– Gondoljon a galaxisokra úgy, mint pontokra egy még fel nem fújt léggömb felületén, az majd segít. Ahogy a léggömb felfúvódik, a pontok eltávolodnak egymástól. Valahogy így viselkednek a mi univerzumunk galaxisai is.

– De mi köze ennek a csillagok pusztulásához és a fekete lyukakhoz? – firtatta Kirk.

– Nem tudjuk, milyen lesz a világegyetem pusztulása, Jim. Csak teóriáink vannak, s a legfrissebbek szerint évmilliárdok múltán a csillagok hamuvá égnek vagy fekete lyukakká sűrűsödnek – ez utóbbiak pedig magukhoz vonzanak minden megmaradt anyagot, mielőtt elpusztulnak. A világegyetem úgy fog elmúlni, ahogy T. S. Elliot írta: “Nem robajjal, csak nyöszörögve...”

Kirk igyekezett elképzelni a minden anyagtól, még az atomoktól is mentes űrt, melyben csak egy-egy széthulló proton meg elektron kószál.

– Azt akarod mondani, hogy ez a pusztulási folyamat gyorsul, tehát az univerzum jóval korábban semmisül meg a vártnál?

– Nagyon is valószínű, tengernagy. Azt sem tudjuk, milyen hatással lesznek a nagy számban megjelent fekete lyukak a téridő szövedékére. Nem kizárt, hogy a lyukak számának növekedése a táguló világegyetemben jókora hasadékok kialakulásához vezet – olyan ez, mintha egy mindenfelől erősen húzott fátyolba ütnénk lyukakat. A fátyol végül részekre szakadozhat. Persze a kozmosznak minimum négy, nem pedig két kiterjedése van... – töprengett tovább fennhangon a Vulcan-lakó.

– Ki a nyavalyát érdekelnek ilyenkor a dimenziók? – fakadt ki hadonászva McCoy. – Mindez azt jelenti, hogy a világegyetem akár már holnap szétpukkanhat, mint egy szappanbuborék?

– Nemigen hiszem, doktor – mondta Spock végtelen türelemmel. – Az univerzum hozzávetőleg tizenötmilliárd esztendős. Ha az idő normálisan halad, fennmarad még vagy egytrillió évig. A komoly veszélyt a csillagok pusztulása jelenti. Nem is sejtjük, mennyi időnk van az első “hasadékok” megjelenéséig...

– R’t’lk kiszámította már, mennyi időnk maradt a pusztulási folyamat megfékezésére – vetette közbe Morrow egy kiírásra pillantva. – Mivel a jelenség forrása tulajdon galaxisunkban keresendő, hozzávetőleg kilencven nap áll rendelkezésünkre – ezután a téridőszövedék már helyrehozhatatlan károkat szenved.

– Kilencven nap! – Kirk úgy érezte, szíve kiugrani készül, s hogy nem boldogult, dühödten, szaporán vert tovább. A véráramába került adrenalin megborzongatta. – Harry, ha azért hívtál ide minket, hogy idejekorán végrendelkezhessünk, rendben van... Csak arra kérlek, hadd haljunk meg mindannyian áldott semmittevésben! – Mély lélegzetet vett, igyekezett legyűrni a félelmet, erősen gondolkodott. – Muszáj lennie valamiféle megoldásnak, másként aligha riadóztattál volna. Miért épp mi kellünk? Miért nem alkalmasak a feladatra a flotta más tisztjei?

– Logikus felvetés – mormolta Spock. Morrow végignézett alárendeltjein.

– Fején találtad a szöget, Jim. Okom volt arra, hogy épp hármótokat válasszam. Megtaláltuk azon hullámok forrását, melyek az időgyorsulást előidézik. A 90.4-es szektorban van.

– A Kapu! Vagyis mindezért az Őrző felelős?

A 90.4-es szektor a galaxis felderített régiói közül a legősibbekhez tartozott, alig néhány sötét törpecsillag izzott, pár tucat csupa szikla planetoid sodródott benne. Egyetlen többé-kevésbé lakható világa (oxigén-nitrogénkeverékből álló atmoszférája volt, életet azonban nem hordozott) a Föderációtól a Kapu nevet kapta.

A Kapun egy elképzelhetetlenül ősi civilizáció maradványait fedezték fel, ám a kérdéses kultúra jellegére vonatkozóan az archeológusok sokévi kutatás után sem állíthattak biztosat. Az egyetlen ép konstrukció (ha ugyan annak minősül) az a hatalmas kőkerék volt, mely az Örökkévalóság őrzőjének mondta magát.

Értelmes, félig-meddig tudatos lény volt ez, ám Kirk és társai szemszögéből mindenképp élettelen. Időkapuként is működött, s felmérhetetlen hatalommal rendelkezett: egy-egy világ történetét is képes volt percek alatt végigpergetni. Azok a vakmerők, akik átugrottak központi nyílásán, a történelem megváltoztatásának lehetőségével szembesültek – az Őrző nyomban az óhajtott világra s időbe helyezte őket.

Az Enterprise, Kirk hajója évekkel korábban, az idő fura “hullámgyűrűit” kiindulópontjukig követve fedezte fel a lényt. A kapitány, Spock és McCoy használták elsőként az időkaput. Az “utazás” eredményezte rémálmok olykor még manapság is felriasztották Kirköt, aki azon az éjszakán már nem is igen merte lehunyni szemét...

Gondolataiból most Morrow hangja zökkentette ki.

– Igen, Jim, tartunk tőle, hogy az Őrző a vétkes. S miután ti voltatok a felfedezői, gondoltam, javaslatotok is akad.

– Pontosan mit művel az Őrző? – tudakolta Spock.

– Senki sem tudja biztosan. Tény, hogy többé egyetlen kérdésre sem válaszol, s hogy az általa kibocsátott időhullámok természete megváltozott. A hullámok most rendszertelenül követik egymást, és...

– És ezek gyorsítják az idő múlását? – kérdezte McCoy. – Ezért öregszenek és pusztulnak idő előtt a csillagok?

– Semmivel sem tudunk többet ezekről az új hullámokról, mint a régiekről, doktor – ismerte be Morrow. – Az sem zárható ki, hogy az Őrző mindeddig lassította az időfolyamot, hogy a csillagok élettartamát növelje. Nem tudhatjuk.

– Azt mondta, rég a helyén volt már akkor is, mikor a mi napunk, a Sol felragyogott – mormolta Kirk. – Tudtuk, milyen különös hatalommal bír, de nem gondoltam, hogy ilyesmire is képes. Közölt egyáltalán bármit a Kapun időző archeológusokkal?

– Semmit az égvilágon – mondta Morrow. – Nem felel a kérdésekre, egészen pontosan: nem lépett kapcsolatba a mieinkkel... – lepillantott az előtte fekvő jelentésre – százhetvennégy földi nap óta. Az archeológuscsoporttal és az őrhajóval két hónapja nincs kapcsolatunk. A legrosszabbtól tartunk...

– Telepátiával próbálkoztak már? – kérdezte Spock váratlanul.

– Telepátiával? – visszhangozta homlokráncolva

Morrow. – Nem, ezzel még senki nem próbálkozott. Miből gondolja, hogy egy telepata képes volna kapcsolatba lépni az őrzővel? Amennyire én tudom, az az izé egyfajta roppantul kifinomult számítógép. Egyébként sem túl gyakoriak mifelénk a telepaták...

– Amikor az Őrzőt felfedeztük – magyarázta Kirk –, Spock is helyet kapott a vizsgálatra kirendelt tudóscsapatban. Többet tud a lényről bárki másnál... – S jelentőségteljes pillantást vetett a Vulcan-lakóra.

– Tudom... – felelte Morrow, Spock ábrázatát fürkészve. – Jó párszor olvastam a jelentését. Nem esett benne szó arról, hogy tudat-összeolvasztással is megpróbálkozott.

Kirk hallotta, hogy McCoy halkan felszisszen, s tudta, hogy a doktor is arra gondol, akire ő – a személyre, aki sikerrel lépett tudati kapcsolatba az Őrzővel.

– Spock elmélete – kezdte körülményesen –, miszerint az Őrzővel telepatikus úton kapcsolatba léphetünk...

A Vulcan-lakó nem nézett feléje, csak a kezét emelte fel; Kirk kénytelen-kelletlen elhallgatott.

– Nem, Morrow tengernagy, nem én próbáltam meg telepatikus kapcsolatba lépni az őrzővel – mondta. – De tanúja voltam annak, hogy valaki megtette.

– Miután az Őrző létezése egyike Föderációnk legszigorúbban őrzött titkainak – mondta halkan, nyugodtan Morrow –, feljogosítva érzem magam, hogy megtudakoljam: ki az a személy?

– Spock egy ifjú rokona a Vulcanról, aki... – kezdte dr. McCoy, Spock azonban feléje fordult, s szemében felcsillant a derű.

– Értékelem, hogy a védelmemre kel, doktor, ám a mostanihoz fogható súlyos helyzetben nem segíthet más, csakis az őszinteség! – Ismét szembefordult Morrowval. – Az a személy, tengernagy, aki tudatközi kapcsolatot alakított ki az Őrzővel, a fiam volt, Zar.

– A maga... – Kirk úgy vélte, Morrow akkor sem döbbent volna meg jobban, ha asztaluk váratlanul életre s táncra kél. Jó fél percbe telt, mire ismét szóhoz jutott. – Elnézését kérem, Mr. Spock, amiért a magánéletében vájkálok, de a dossziéjában nem esik említés... – Meg köszörülte torkát. – A helyzet, ahogy az imént mondotta, súlyos, és... Mindazonáltal fogalmam sem volt róla... – Újabb torokköszörülés. – A fontos természetesen az, hogy a kapcsolat végül létrejött. Amit a fia egyszer végbevitt, bármikor megteheti újra. Hol található? – Attól tartok, lehetetlent kíván, tengernagy – közölte Spock higgadtan, ám sötét szemei egy pillanatra elhomályosultak. – A fiam ugyanis öt évezrede halott.