TIZENÖTÖDIK FEJEZET

 

 

Spock egyetlen, köves lejtőn, két hatalmas, szürke szikla között tűnt elő a semmiből. Körülpillantott, azután elégedetten bólintott, az Őrző, kérésének megfelelően, a Moorgate mezejét szegélyező dombság lankáján helyezte vissza Sarpeidon idejébe. Magaslati pontról kívánta áttekinteni a fejleményeket, megállapítani, hol lehet Zar. Tudta persze, hol kellene lennie a fiának, de hát nincs garancia rá, hogy valóban ott is van. A sovren személyesen szándékozott vezetni a felmentő egységeket, a frontvonal mentén tehát bárhol felbukkanhat...

Spock minden nehézség nélkül rájött, merre folyik az ütközet, noha látni nem látta még.

Zajok. A fegyvercsörgés, a sebzett emberek és állatok hangja, a diadalittas vagy épp rettenetről árulkodó csatakiáltások. Messziről is észlelhető volt mindez, ám ahogy közeledett, a robaj mind fülsiketítőbbé vált.

A zajok azonban, noha épp elég szörnyűek voltak, semmiségnek rémlettek a szagokhoz képest – a levegőt a kiontott vér, az ürülék, az okádék és a halál bűze rontotta. A vulkanita csaknem öklendezni kezdett, amikor az egyik sziklát megkerülve belebotlott egy katonába, aki métereken át vonszolta maga után kiomlott beleit, s akit most eleven szemfödélként dögbogarak tömege bontott. Spock érkeztére az ízeit lábú sereg dühödt dunnyogással rebbent fel a lakomáról...

A vulkanita nagyot nyelt, összeszorított fogakkal folytatta útját. Megkerülte a tetemet, lirpáját harcra készen tartotta maga előtt.

A síkság mélyebben fekvő részén bukkant elő a dombok közül, nem messze a folyamtól. Egy percen át borzongva szemlélte a helyszínt. Moorgate mezejének véres sarában harci szekerek roncsai, emberi és állati testek – holtak és elevenek – hevertek.

Spock rég megszokta a háborút s az azzal járó pusztítást, megfordult számos kolónián, melyet klingon vagy romulai támadás ért, nemegyszer részesített elsősegélyben kifejezéstelen tekintetű menekülteket, akik inkább tűntek holtnak, mint elevennek. Az ő idejében azonban természetesen “tisztább” volt a háború, hisz a lézer- és diszrupciós fegyverek azonnal öltek, ráadásul nyomban el is gőzölögtették a testeket.

A harc dandárja valahol messze, az Új-Araenbe vezető szoros birtoklásáért folyt. A Nagy Hósipkás csúcsa felett viharfellegek gyülekeztek, miközben Spock megszaporázta lépteit, s a küzdelem sűrűjébe indult. Szeme egy bizonyos magaslatot kutatott, melynek képe mindörökre beleégett emlékezetébe.

Gyakorta kényszerült lassítani, elkerülendő egy-egy beomlott vermet, vértócsát, kibelezett tetemet és elhullatott fegyvert, melyet nemegyszer levágott kéz szorongatott.

Ahol csak tehette, elkerülte az elesetteket, ám helyenként a tetemek derék- vagy vállmagasságig emelkedő halmokba gyűltek – lupájával kellett odébb vonszolnia őket, hogy továbbjuthasson.

És ami a legkomiszabb, nem mindegyik volt halott.

– Sajnálom... – mormolta, mikor egy páncélba öltözött alak utána nyúlt, s vízért könyörgött. Vállát teljesen szétzúzta egy csapás. – Sajnálom, nem hoztam magammal vizet.

Továbbment, igyekezett meg sem hallani a hangokat – hasztalanul. – Vizet! – könyörgött, esdekelt a sokaság. Néhányan segítséget, mások halált kértek tőle. Egyesek számára ismeretlen nyelven szóltak, de így is tudta, mit mondanak.

Egy fájdalomtól félőrült harcos feléje sújtott, Spock a lirpával volt kénytelen fejbe vágni.

Közeledett a harc sűrűjéhez. A fegyvercsörgés egyre hangosabb lett, időről időre az ég is megdördült. A vulkánira még mindig nem lelte azt a magaslatot, ahol Zar elesik.

Vagy elesett.

Vagy épp most esik el.

Spock próbálta növelni a tempót, meg-megcsúszott a sár és vér vegyülékéből képződött latyakban. Nem használt lelkiállapotának az sem, hogy a kiontott vér majdnem ugyanolyan árnyalatú volt, mint az övé.

A kis halmok némelyikét több oldalról is szemügyre kellett vennie, ez tovább lassította az előrehaladását. Lehet, hogy elkésem... Nem kizárt, hogy máris elkéstem...

Körülötte harc folyt, olykor-olykor védenie kellett magát, azután futásnak eredt. Mivel nem viselt páncélt, s nem jelentett kihívást, a legtöbben mégis békén hagyták.

Melyik dombon? Hisz oly sok van...A mezőnek azon az oldalán állok, ahol Zarnak a Lakreo-völgy csapatait kell irányítania. És ha átment a túloldalra? Ha elkéstem?

Spock látta, hogy a sovren egységei visszavonulóban vannak, ám e visszavonulás megfontolt volt, rendezett. A lakreóiak és a danregek súlyos veszteségeket okoznak az ellenségnek. Ha elég sokáig kitartanak, még győzhetnek is...

Megint megbotlott a sárban, de a lirpára támaszkodva sikerült visszanyernie egyensúlyát. Melyik az a domb? Olyan egyformák...

Miközben körülpillantott, agyában megszólalt egy hang: Egyenesen előre. Siess! A meleg, zengzetes hang olyan meggyőző erővel csengett, hogy Spock engedelmeskedett, még mielőtt felismerte volna.

Az őrző! De vajon honnét tudja?

Ám mivel más fogódzó nem kínálkozott, futásnak eredt a jelzett irányba.

Merre tovább, Őrző? – tudakolta a következő magaslathoz érve, úgy érezte, tüdeje menten lángra kap.

Balra. Siess! Siess!

Spock balra iramodott, a köves talajra érve sem lassított. Közel járt a frontvonalhoz, a csapatok jó része mégsem harcolt – ezt ugyancsak furcsállotta. A katonák kis csoportokba verődtek, ügy bámultak fel az egyik magaslatra. Spock kerülgette őket, bal felé figyelt – semmi... Semmi! Elkéstem volna?

Azután...

Ott! Ott, ahová mindannyian bámulnak! Ez az!

Lekanyarította derekáról az ahn-woont, elhajította a lirpát, s a magaslat felé rohant, oly sebesen, hogy szíve majd kiugrott. Bátorító rikoltásokat hallott, küzdelem zaját, majd hirtelen csend lett.

A vulkanita zihálva botladozta végig az utolsó pár métert, s egy harcosok alkotta gyűrű peremén találta magát. A gyűrűben fegyveres férfi állt, horpadt pajzsot szorongatott. Spock nem láthatta az arcát, de tartásáról s a láncingről tüstént felismerte Zart. Lábánál egy vérben úszó tetem hevert. A vulkanita hallotta, hogy megszólal-, a nyelvet azonban nem értette. A sovren ezután lassan körözni kezdett.

Amikor Zar a hátát mutatta neki, Spock mozgást észlelt saját balja felől – egy asyri harcos ugrott előre magasra emelt fejszével. Ezt a mozdulatot látta a vulkanita trikorderén.

– Ne! – Madárijesztőként taszigálta félre a meglepett ellenséges katonákat, az asyri után vetette magát. Minden tudását összpontosítva lecsapott az ahr-woonnal a barbár felemelt fegyverére...

... és elvétette.

Az ahn-woon a fejsze markolata helyett a harcos nyakára tekeredett, s ahogy a vulkanita rántott rajta egyet, a fejsze lapjával alázúdult a sovren skarlátjelvényes sisakjára. A csattanás visszhangot vert Spock koponyájában; látta, hogy Zar fordul egyet a csapás erejétől; látta fia véres arcát, hallotta, ahogy tüdejéből kitódul a levegő.

Zar térde megroggyant... előrezuhant... mozdulatlanul hevert a földön.

Spockon vésztjósló nyugalom hatalmasodott el. Kudarcot vallottam. A célhoz ily közel kudarcot vallani!...

Lepillantott a férfira, akire lecsapott, s ráébredt, hogy halott. Teste rángatódzott még, ám az ahn-woon minden kétséget kizáróan eltörte a nyakcsigolyáját.

Nem akartam megölni... – gondolta Spock kábán, noha nem érzett lelkifurdalást amiatt, amit tett. A fegyver markolata kicsúszott zsibbadt ujjai közül – nem figyelte, hová esik. Átverekedte magát a váratlanul felbukkant lakreói csapatok sorain: a sovren katonái pillanatok alatt elözönlőitek a kis magaslatot és környékét.

Ahogy melléje térdelt, Spock megpillantotta a horpadást fia viharvert acélsisakjának jobb oldalán. Gyengéden, reményvesztetten hátára fordította a mozdulatlan testet. Zar arca zöldes vérben úszott, jobb szeme bedagadt, ajka felrepedezett, orra duzzadt volt, elszíneződött. Egyik orrlyukából keskeny vérpatak csordogált...

Csordogált...

És csordogált...

Spock hitetlenkedve bámulta a szivárgó vért.

Ha vérzik, akkor él még!

Egyik ujját Zar sisakja alá csúsztatta, megérintette fia halántékát. Alacsony szintű mentális aktivitást érzékelt, s ráébredt, hogy a sovren szíve, bár gyengén, szabálytalanul, de ver. Tenyerét fia szájára, orrára helyezte, s csakhamar megérezte forró leheletét.

Csuklóját kesztyűs kéz ragadta meg, elrántotta onnét.

– Mi a nyavalyát csinálsz, te... – csattant egy hang. Spock felpillantott, s nyugtázta, hogy Cletas az. A Hadban Második rámeredt, azután elengedte.

– Bocsáss meg, uram, nem ismertelek fel...

– Él – mondta Spock, s a trikorderéért nyúlt.

– Látom – bólintott Cletas, lekuporodva a vulkanita mellé. – A halottak nem véreznek.

– Biztonságba kell helyeznünk! Spock feltekintett; mellettük térdelt már Voba is. A vulkanita a trikorder kiírásait tanulmányozta.

– Agyrázkódás. Valószínűleg súlyos. Ilyen hideg és nedves talajon sokkot is kaphat. Hordágyra lesz szükségünk.

Voba parancsot adott egy testőrnek: a nő tisztelgett s elviharzott.

Le kell vennünk róla ezt a páncélt, hogy lélegzethez jusson – gondolta a vulkanita, s tétován nekikezdett a sisakrögzítő kapcsok kioldásának, ám Zar vörös üstökű segédtisztje gyengéden eltolta a kezét.

– Majd én, uram. Értek hozzá.

– Ennyit a próféciákról... – mormolta Cletas a köréjük gyűlő katonákra sandítva. – A fenébe is, oly hosszú ideig sikerült feltartóztatnunk őket... – Átkozódni kezdett. Profán litánia volt ez, de Spock egy szót sem értett belőle.

– Miféle próféciát emlegetsz? – kérdezte. Cletas Voba segítségével már a sovren ujjasának fűzőit bontogatta.

– Wynn jóslatát – mondta oda sem figyelve. – A foglyul ejtése előtti nap délutánján nyilatkoztatta ki az ellenséges csapatoknak. “Ha ki bukott, lábra áll, s kit harcban megöltek, megint az élenjár, Ashmara arca tőlünk csak akkor fordul el...” Ami annyit tesz, hogy ha Zar fel nem kel, le nem gyalogol innét, végünk. Ha katonáink fülébe jut, hogy elesett – márpedig a hír futótűzként fog elterjedni köztük, mint ilyen esetben mindig –, odavész a harci szellem. A támadók elsöpörnek bennünket, mint a folyam a gátakat áradás idején!

– “Ha kibukott...” – visszhangozta Spock tempósan. – De hisz a Prófécia első fele már beteljesedett! Zar lába meggyógyult...

– Igaz – mondta Voba. – Ám most fel kéne kelnie, járnia kéne, hogy mindannyian láthassák... erre pedig semmi esély. Ha túléli is, pár napnál előbb aligha áll talpra.

Spock erősen gondolkodott, a támadók és védők várakozásteljes tekintetére gondolt – s támadt egy ötlete.

Egyenest Cletas szemébe nézett. – S ha felállna? Ha továbbállna innét?

– De hisz... – A Hadban Második szeme elkerekedett: megértette. – Igen! Ashmarára mondom, sikerülhet! – Elfordította a fejét, és kiáltozni kezdett: – Testőrök! Testőrök, ide mind! Valit válnak vetve, két sorban álljatok! Formáljatok kört!

Egykettőre katonák gyűrűjében találták magukat. Cletas felragadta a vérfoltos sisakot.

– Vedd fel! Azaz várj... előbb a láncinget. A karvasak hiánya senkinek sem fog szemet szúrni, de a láncing...

Kétségbeesett igyekezettel oldotta ki sajátjának kapcsait.

– Voba, hol a vörös köpönyege?

– Nálam – szólt nyugodtan a kis hadsegéd.

A Hadban Második levette láncingét, azután fején át lerángatta bélelt ujjasát is. Megborzongott, ahogy a jókora esőcseppek vállára hulltak.

– Vedd fel ezt! Eligazgatni nem kell, mindjárt rákerül a köpönyeg... Nesze! – A vulkanita kezébe nyomta a láncinget meg a bőrujjast. Spock magára öltötte mindkettőt. Felállt; a páncél szokatlan súlya húzta a vállát.

– Hogy csináljam?

– Állj meg a domboldalban, hadd lássanak! – Cletas odanyújtotta neki az összevissza horpadt sisakot. – Utána vedd le ezt, hadd lássák az arcodat is. Voba, a köpönyeget!

A hadsegéd Spock vállára kanyarította a skarlátszín kelmét.

– Soványabb vagy a sovrennél – aggodalmaskodott Cletas a láncinggel bajlódva.

– Ilyen távolságból ezt senki nem fogja észrevenni – nyugtatgatta Voba. – A kard, uram.

Miközben Spock a fejére tette a skarlátjelvény és sisakot, a hadsegéd tiszteletteljesen felövezte Zar kardjával.

Cletas parancsot mormolt az őröknek, mire valamennyien vigyázzba merevedtek és szalutáltak. Spock Cletas és Voba közé lépett, hármuk mögött páncélba öltözött harcosok falanxa.

Az asyri foglyoknak még a lélegzetük is elállt, mikor megpillantották. Spock, igyekezvén utánozni Zar járását, lendületesen a lejtő pereméig lépdelt, ott megállt: alakja méltóságteljesen rajzolódott ki az elsötétült ég hátterén, skarlátszín köpönyege dagadozott az élénk szélben. Ugyanekkor dördült meg ismét az ég.

Alig pár pillanatot töltött csak odafent, máris felfedezték. Valaki rámutatott, a Lakreo-völgy katonái, eleinte bizonytalanul, üdvrivalgásba kezdtek. Spock várt még pár szívdobbanásnyit, majd levette sisakját, s bal hóna alá csapta.

Az üdvrivalgás folyvást erősödött: mind többen és többen figyeltek fel a jelenlétére, fordultak feléje, a kiáltozás csakhamar diadalkiáltások meg-megújuló hullámaivá olvadt össze. A vulkanita jól látta az asyri és kerren csapatok zavarodottságát. Fel-felmutogattak rá ők is, nyilvánvalóan megrettentek.

Nem sok hiányzik ahhoz, hogy megfutamodjanak – gondolta. De kell még ide valami... A társaságból Jim az, akinek van érzéke az ilyesmihez... Mit tenne ő?

Nyomban megtalálta a választ. Megragadta a bal oldalán függő kard iszamós markolatát, kirántotta a fegyvert, s a vérfoltos pengét magasba emelve szalutált.

– Győzelem! – üvöltötte, ahogy a torkán kifért.

Magasan a feje felett cakkos villám lobbant, fülsiketítő mennydörgés követte.

Az ellenséges csapatok nem állták tovább, s megfutamodtak.

 

– Lassan! – intett óvatosságra Voba. – Csúsztassátok, ne emeljétek!

Spock a testőrök segítségével az ágyra fektette az eszméletlen Zart. A hadsegéd ezután útjukra bocsátotta a Katonákat.

– Lássuk, milyen sebeket kapott még... – dünnyögött a kis ember, miközben késével szakszerűen felhasította, azután gyengéden lehámozta a sovrenről a bélelt ujjast.

– Látom, csináltál már vele ilyesmit azelőtt is – jegyezte meg Spock.

– Tudom, melyik heg melyik csatájából való – mondta Voba nagy komolyan. – Hmmm... lássuk. Vágás sehol. Nézd csak meg a vállait... és a bordákat... Hát az új asszonynak egy darabig nem látja hasznát, igaz? – duruzsolta szinte csak magának.

– Alaposan meggyötörték – mondta Spock a hatalmas, smaragdszín véraláfutásokat szemlélve. Azon töprengett, hová suvaszthatta el Zar a McCoytól kapott egészségügyi csomagot.

– Meg is fizetett érte kamatostul! – horkant fel Voba. – És ha Rorgan nem hal meg, most még rosszabbul festene... A feleségei aligha látták volna hasznát valaha is!

Spock ajka megvonaglott. A torkát köszörülte.

– Tanúja voltál a küzdelemnek?

– A domboldalból épp eleget láttunk... – Voba mindentudón mosolygott. – Micsoda harc volt!

Nyílt az ajtó, s besántikált Wynn. Még mindig páncélt viselt. Arcát sötétzöldre száradt vér pettyezte, alvadt vér zöldellt láncingének mellrészén is, ő maga azonban nagyjából sértetlen maradt, térdén látszott csupán egy kötés.

– Hogy van? – kérdezte Zarhoz érkezve.

– Épp az imént vizsgáltam meg alaposabban – válaszolta Voba. – Eszméletlen, mióta fejen találták, annak pedig már egy jó órája.

Wynn gyengéden szétválasztotta Zar haját, szemügyre vette a duzzanatot feje jobb oldalán, vigyázott, nehogy megérintse.

– Hmmmm... – Ujjaival kitapintotta a pulzust a toroknál, azután a szemhéjat felemelve belenézett mindkét pupillába, végezetül felhúzta férje felső ajkát, hogy lássa, milyen színű az ínye.

– Hmmm... – Józan, érzelemmentes hozzáállása Spockot kísértetiesen emlékeztette Leonard McCoyéra.

– Pillanatnyilag nincs veszélyben az élete – közölte az asszony a jelenlévőkre pillantva. – Bár itt volna McCoy! Vagy te is képes vagy kezelni a zümmögődobozt, Spock? Tudod, azt, amellyel a testbe látni...

– Már megvizsgáltam vele – biztosította a vulkanita. – És egyetértek veled: pillanatnyilag nincs veszély. Wynn elégedettnek látszott.

– Mégis, kezdenünk kell valamit ezzel a duzzanattal. Voba, küldj fel valakit a Nagy Hósipkás fennsíkjára hóért meg jégért! Amíg vissza nem ér, hidegvizes borogatással próbálkozunk.

A hadsegéd cinkosán a vulkanitára hunyorított.

– Ugyanígy parancsolgatnak a gyógyítók tinálatok is, uram? – suttogta. Spock biccentett.

– Ez a tulajdonság minden bizonnyal egyetemes. Voba zsörtölődve távozott.

Wynn megszabadult a páncéljától. Arca megvonaglott, ahogy lehajolt, hogy lecsatolja a lábszárvédőt.

– Jól vagy? – kérdezte Spock.

– Nincs komoly baj – nyögte Wynn, igyekezvén kibújni ujjasából. – Nem mély a seb, de vérzett rendesen... Szerencsém volt. Ha a fickó kardja mélyebbre hatol, lábra se állok többé...

Ledobálta magáról a feleslegessé vált védőruha darabjait, azután átment a szomszédos helyiségbe, ahonnét Spock pattogó parancsszavakat hallott. Az asszony csakhamar visszatért, immár tunika nélkül; most tiszta, szürke háziszőttes inget és finom anyagból való fehér szoknyát viselt. Feltűrte az ing ujját, egy kancsóból vizet töltött a dézsába, s nekiállt alaposan megmosni arcát, két kezét és karját.

Spock meglepetten figyelte előkészületeit, s Wynn nyilván érzékelte ezt, mert magyarázatba fogott:

– Tanítóm, Clarys, népem legkiválóbb gyógyítója volt. Elsőként arra tanított meg, hogy a szenny vonzza a betegségek démonait.

Spock felvonta a szemöldökét.

– Nos... fogalmazhatjuk így is – ismerte el. – Clarys jött rá arra, hogy a hidegvizes borogatás lelohasztja a duzzanatokat?

– Nem, ez nemzedékek hosszú sora óta közismert – mondta Wynn. Megtörölközött, s az ágyhoz lépett. – Megmosom az arcát, mielőtt magához tér. Fájdalmas lesz... – Egy percig csak állt, nézte az emberét, megfeledkezett arról, hogy hivatásához illően hűvösnek kellene maradnia. – Ashmarának hála, él – suttogta, s gyengéden kisimította a hajszálakat a sovren homlokából. Ezután felegyenesedett, megint megkeményedett a hangja: – Ideadnád a szappant?

– Ismerek valamit, ami még a szappannál is messzebbre űzi a betegségek démonait – mondta Spock. – Egy táskában volt... – Két kezével határozta meg a méretét. – Egy fekete táskában, amelyet Zar az Enterprise-ról hozott magával... – Felvonta a szemöldökét. – Beszélt neked a hajóról?

– Az űrszekérről, amely a csillagok közt száll? – mosolygott Wynn, és bólintott. – A táskára is emlékszem. A fegyverszekrényben van – mutatta.

Spock előkotorta az egészségügyi csomagot, kivette belőle az orvosi trikordert, azután fertőtlenítőszert keresett. Kinyitott egy üvegcsét, átnyújtotta Wynnek.

– Használd ezt.

Az asszony kétkedve beleszagolt, fintorgott.

– Jó erős.

– A betegség démonai ki nem állhatják – közölte Spock komoly képpel.

– Elhiszem... – Wynn egy kevés fertőtlenítőszert öntött egy tiszta gyolcsdarabra. – Ügyelj rá, kérlek! Lehet, hogy ettől magához tér, s nem szabad fölkelnie. Hamarosan elájulna megint, s csak újabb sérüléseket szenvedne.

– Értem. – Spock figyelte, hogyan tisztogatja fia arcáról Wynn a szennyet és a vért, gyengéd és biztos volt a keze. – Miből gondolod, hogy fel akar majd kelni?

Wynn rásandított.

– A gyengélkedő férfiak csak kétféleképp viselkedhetnek. Az első csoportba tartozók olyanok, akár a gyerekek, az embernek muszáj kiparancsolnia őket az ágyból, miután végighallgatta se vége, se hossza panaszáradatukat; a másik fajtára meg egyszerűen muszáj ráülni, hogy fel ne keljen. El akarnak végezni mindent, amit mások távollétükben csak elrontanának. Ahogy elnézem, ez itt “engedj felkelni”-fajta, de persze lehetséges, hogy tévedek.

Spock felvonta szemöldökét.

– A nőbetegek sem viselkednek mindig a legésszerűbben.

– Ők nem csinálnak bolondot magukból azzal, hogy időnek előtte próbálnak felkelni, de igaz, hogy a legtöbben, ha tehetnék, egyáltalán nem pihennének – mondta Wyn. – Amint egy kicsit kezdenek jobban lenni, felkelnek, és túlhajszolják magukat, ez pedig visszaeséshez vezet...

Zar arca most már elég tiszta volt ahhoz, hogy Spock szemügyre vehesse a vágást a szeme felett – ebből dőlt korábban a vér. Marad majd ott egy heg... Zar két szeme körül máris ott éktelenkedtek a zöldesfekete karikák, ajka több helyütt felrepedt. A vulkanita közelebbről is megvizsgálta fia arcát.

– Eltört az orrcsontja. Wynn bólintott.

– Amint a duzzanat lelohad, megpróbálom kiegyenesíteni. Marad majd ott egy kis egyenetlenség, de hát... Zar megmoccant, felnyögött.

– Magához tér. Figyelj rá! – Wynn ugrott, hogy kiöntse a véres fertőtlenítőt, s az ágy másik oldalához tért vissza.

Zar nyugtalanul forgolódott párnáján, azután kevésbé duzzadt szemhéja megrebbent – apjára sandított. Rekedtes orrhangon szólalt meg:

– Duddam... Meghaldam, és pokolra jutottam, ugye? A vulkanita egyetlen sóhajjal leplezte mérhetetlen megkönnyebbülését.

– Nagyon vicces. Hogy érzed magad?

– Szörnyen... Nem látok túl jól... Levegőt se igen kapok... Fáj mindenem...

– Ebben a két monoklid, a törött orrod, a törött bordád meg a rengeteg zúzódásod meg az agyrázkódásod lehet a ludas. De úgy vélem, felépülsz.

A szürke szem pislantott, aztán hirtelen elkerekedett. – A csata... A csab... a csapatok! Látnom.... látnom kell... – Zar zihálva próbált felülni, kipattanni az ágyból.

– Nem! – mondta Spock, s két viszonylag ép testtájat kiválasztva visszanyomta fekhelyére a sovrent. – A csatának vége. A tieid győztek. Nem mégy sehová.

– De...

– Feküdj nyugodtan, máskülönben még rosszabbul leszel... – csitítgatta Wynn. “Na mit mondtam?” – ezt sugallta a pillantás, amelyet közben a vulkanitára vetett.

– Wynn? – suttogta Zar, az asszony felé nyújtva kezét. Wynn megragadta.

– Kérsz valamit, drágám? Zar nyelni próbált.

– Vizet... Olyan szomjas vagyok... De valóban miénk a győzelem? – Épebb szemével előbb Spockra, majd Wynnre hunyorgott. Mindketten bólintottak. – Az áldozatok?

– Meglepően kevesen vesztek oda – mondta Spock. – Távollétedben mindenről Cletas gondoskodik. Azt üzeni, ne aggódj.

– Emlékszem, harcoltunk... Próbáltuk tartani Zaylenz arcvonalát... – Zar a homlokát ráncolta. – A vykarom megsérült... Visszajött?

Felesége a fejét rázta.

– Nem tudom. De megkérem Cletast, nézessen utána... Itt a víz, kedvesem. Csak pár kortyot!

Zar szomjasán nyelte a vizet, grimaszt vágott, mikor Wynn elvette a kupát.

– Hát Rorgan és Laol?

– Laolt Heldeon fogta el – mondta Wynn. – Rorgant pedig te magad ölted meg párviadalban – nekem legalábbis ezt mondták.

– Megöltem, csakugyan? Akkor tört volna be az orrom? – Felnyúlt, hogy megtapogassa a képét, Wynn azonban megakadályozta ebben.

Spock bólintott.

– Nagy kár... – mormolta Zar. – Az orromra világéletemben büszke voltam... – Cserepes ajka féloldalas mosolyra rándult. – Apámtól maradt rám, tudod...

Azzal ismét elájult.

Spock belekotort a táskába, talált egy ampullányi trioxot.

– Ettől könnyebben lélegzik majd – mondta Wynnek, Zar vállához szorítva az oltópisztolyt. A sovren majdnem rögtön visszanyerte az eszméletét.

– A csata... – dünnyögte még riadtabban, mint az imént. – Ki győzött?

– Mi győztünk! – Wynn rámosolygott. – Teljes a győzelem!

Zar megnyugodott kissé.

– Remek...

– Emlékszel a Rorgannal vívott küzdelemre? – kérdezte az asszony.

– Megküzdöttem vele? – A sovren tekintete zavartan rebbent ide-oda. – Ó, igen... – Bólogatni szándékozott, aztán inkább letett róla. – Emlékszem egy-két részletre... – Wynnre sandított, elkomorult. – Könyörületesen végeztem vele.

Az asszony vállat vont.

– Mindannyian hibázunk olykor...

Spock nem tudta eldönteni, gunyorosnak szánta-e a megjegyzést. Zar grimaszt vágott.

– Kezdenek... eszembe jutni a dolgok. Apám, mondd meg Hikarunak, hogy a vívóleckék... nagyon is a hasznomra váltak. A kitörésével győztem... – Sóhajtott. – És mondd meg McCoynak, hogy vigyáztam a lábára...A szürke szem kezdett lecsukódni. – A kardom?

– Magammal hoztam – sietett megnyugtatni Spock. – Voba elrakta már.

– Remek... – Zar oly hosszú ideig hallgatott, hogy a vulkanita már azt hitte, elájult ismét, esetleg elaludt. A sovren azonban egyszerre összerezzent. – A csata mormolta. – Ki győzött?

– Te győztél – mondta Spock, Zar azonban nem felelt. A vulkanita gondterhelten pillantott Wynnre.

– Ha a csapás a fejét éri, megesik az ilyesmi – válaszolt a ki nem mondott kérdésre az asszony. – A sebesültek eleinte zavartak, emlékeik töredékesek.

A vulkanita megint az orvosi trikorderhez folyamodott, a kiírásokat tanulmányozta. Valamelyest megnyugodott. Semmi nyoma belső vérzésnek, koponyasérülésnek... Fia zavart viselkedése mindazonáltal aggasztotta.

Wynn lehajolt, hogy a hideg vizes borogatást a sovren fejére helyezze. A kis készülék jelzései nyomban megváltoztak, a trikorder regisztrálta jelenlétét. Spock szeme elkerekedett, most már az asszonyra koncentrált, elvégezte a letapogatást, majd felvonta szemöldökét. Halványan elmosolyodott.

A borogatás hidege ismét magához térítette Zart.

– Au! – Spockra tekintett. – Hát te min somolyogsz?

– Mi, vulkaniták – húzta ki magát Spock öntudatosan –, sosem somolygunk. Egyébként gratulálok mindkettőtöknek.

Wynn zavartan pillantott rá.

– A győzelemünkhöz?

– Egyebek közt – mondta rejtelmesen Spock, azzal kikapcsolta a trikordert, s visszatette a táskába.

Zar tovább firtatta volna a dolgot, ám hirtelen eszébe ötlött valami, s megint a fejébe vette, hogy felkel. – A sebesültek! Gondoskodnom kell arról, hogy...

– Nem! – csattant fel Spock és Wynn szinte egyszerre.

Lefogták, míg zihálva meg nem adta magát.

– Nyugton maradnál most már, te ostoba? – bosszankodott az asszony.

Zar homlokán veríték ütközött ki. Alázatosan bólintott, aztán elsápadt, nagyot nyelt, szája elé kapta kezét, s felnyögött. – Azt hiszem, mindjárt...

– Hát nem megmondtam? – mosolygott bőszen Wynn, s a mosdótál felé tartotta ura fejét.

 

Spock másnap reggel arra ébredt, hogy Voba újabb fahasábot helyez a tűzre. Kábán előrehajolt. Székében nyomta el az álom, a kandalló mellett. Eltöprengett; úgy vélte, korán van még.

A szoba túlsó végében Zar még aludt. Sokkal egyenletesebben lélegzett, mint az előző napon. Wynn keresztbe tett lábbal kuporgott az ágy lábánál, fejét lehajtva bóbiskolt, ő és a vulkanita felváltva ébresztgette a sovrent az éjszaka folyamán, biztosak akartak lenni abban, hogy fel lehet ébreszteni, de a fáradtság idővel mindkettőjüket legyűrte.

Spock talpra állt. Sajgott a háta. Voba rápillantott.

– Parancsolsz reggelit, uram? A vulkanita csak ekkor döbbent rá, hogy farkaséhes; az előző napon egy falatot sem evett.

– Igen, nagyon hálás lennék érte. Húst ne hozz, kérlek. Zöldséget, sajtot, kenyeret inkább... esetleg gyümölcsöt. Sőt... – Átgondolta a dolgot. – Sőt még jobb, ha mindenből hozol. Nagyon éhes vagyok.

– Rögtön, uram...

Ahogy Voba kiment, Wynn megmoccant, megdörzsölte a szemét, rekedten üdvözölte Spockot, azután átsietett a szomszéd szobába. A vulkanita élt az alkalom mai, nyújtózkodott, azután egy jeges vízzel teli tál felett megmosakodott.

Tisztálkodás után sokkal jobban érezte magát, a hideg víz felfrissítette, kiűzte az álmot a szeméből. Fia ágyához lépett, lepillantott Zarra. A borogatás használt; noha a sovren arca véraláfutásos és sápadt volt még, kezdett emlékeztetni korábbi önmagára. Békésen aludt.

A vulkanita gyengéden megérintette a karját.

– Zar?

A sebesült mindkét szemét kinyitotta. Meglepettnek látszott.

– Apám! Mit keresel te itt?

– Jó reggelt – mondta Spock. – Nem vagy éhes?

Zar bólintott. Úgy tűnt, ő csodálkozik a legjobban, hogy az. – Itt voltál tegnap is, ugye? Emlékszem, azt mondtad, győztem... – Pislogott. – És lefogtál.

– Valóban. De ma reggel határozottan jobb színben vagy.

– Igen. Visszanyomnál, ha megpróbálnék felülni? A vulkanita tétovázott.

– Nem; azt hiszem, a felülésből nem lehet baj. Csak lassan!

Fia lassanként egyenesítette ki a hátát. Fojtottan feljajdult, ahogy mellkasának izmai megfeszültek. Spock még egy párnát tett a háta mögé támasztéknak.

– Tegnap oly furcsa volt minden... – Zar a homlokát ráncolta. – Képtelen voltam racionálisan gondolkodni. Emlékszem, kérdéseket szegeztem nektek, de a válaszaitokat nem értettem.

– Emlékszel most már a csatára? Arra, hogy megküzdöttél Rorgannal?

– Homályosan. De... – A sovren csak ámult. – Neked nem szabadna itt lenned! Miért jöttél vissza?

– Azért, hogy megmentse az életedet, kedvesem – mondta az épp visszaérkező Wynn, s szokott határozott lépteivel az ágyhoz sietett. Csizmát, nadrágot, ujjatlan bőrzekét viselt. – Ha ő nem bukkan fel, beteljesedik átkos próféciám.

Zar az asszonyára bámult, azután ismét Spockra pillantott, miközben Wynn fölé hajolt, megérintette a homlokát, megvizsgálta mindkét szemét, ellenőrizte a pulzusát. Ahogy felegyenesedett, férje megragadta a kezét, leültette maga mellé az ágyra.

– Ne menj el! Azt akarom, hogy velem maradj! – utasította, s tartotta keményen. – Mondd el, mi történt!

Wynn beszámolt az ütközet lefolyásáról, s mindazokról az eseményekről, amelyek Zar Rorgannal vívott párharca után következtek. Mikor befejezte, a sovren hosszan, szótlanul nézte a vulkanitát.

– Ha volt logikus indítékod arra, amit tegnap tettél – mondotta végül –, szeretném, ha felvilágosítanál, mi vezetett.

Spock kerülte a tekintetét.

– Említettem már neked, hogy rájöttem: bizonyos dolgok nem indokolhatók logikusan. Ez is azok közé tartozik.

– De az időfolyam! Ha tegnap meg kellett volna halnom, beavatkozásod veszélybe sodorta az integritását! A vulkanita megrázta a fejét.

– Nem hiszem. A távoli múltban előidézett változások hullámgyűrűi – márpedig ötezer esztendő elég nagy idő – az évek során elsimulnak. A Mordreaux-egyenlet szerint az egyének által egyes múltbéli eseményekre gyakorolt hatás mértéke a beavatkozás óta eltelt idő függvényében négyzetesen csökken.

Zar lehunyta a szemét, igyekezett felfogni az elhangzottakat. Végül bólintott.

– Igen, értem...

– Egyébiránt – folytatta Spock – az időfolyamban általam folytatott vizsgálódás azt igazolta, hogy a Lakreo-völgyre béke köszönt. Mit változtathat ezen a jelenléted? – Felvonta a szemöldökét. – Vagy annyira felbátorított “természetfeletti” feltámadóképességed, hogy nyomban hódító háborút indítasz szomszédaid ellen?

Fia lassan ingatta fejét.

– Tudod jól, hogy nem. Spock biccentett.

– Tudom. Mégsem ez indokolja cselekedetemet, hanem az, hogy úgy éreztem, nem maradhatok tétlen, muszáj megpróbálnom segíteni. Igazság szerint... – Vállat vont, restelkedett. – elhibáztam a csapást az ahnwoonnal. Meglehet, eltérítettem valamelyest a rád sújtó fejszét, ám gyanítom, életedet nem ennek, hanem a lánccsuklyának köszönheted.

– Ha nem figyelmeztetnek Wynnel, nem viseltem volna lánccsuklyát – mutatott rá Zar.

Voba e pillanatban lépett be a reggelivel. Csendben ettek. Mikor a hadsegéd visszatért a tálcáért, Zar megérdeklődte, mi a helyzet a sebesültekkel. Voba megnyugtatta, hogy Cletasnak és Heldeonnak rájuk is gondja volt. A sovren megköszönte a jelentést.

– Fogalmam sincs, mit kezdenék nélküled, Voba. Komolyan nem tudom...

A hadsegéd elpirult, mormolt valamit a bajusza alatt, aztán odébbállt.

– Ilyen volt mindig – jegyezte meg halvány mosoly kíséretében Zar. – Pár évvel ezelőtt Hadban Harmadikat akartam csinálni belőle, de elutasította az előléptetést. Azt mondta, ha nem viselné gondomat, aligha vészelném át a következő telet. Mégsem vár köszönetet semmiért, neki ez természetes... – Spock felé fordult, egyenesen apja szemébe nézett. – Te megengeded, hogy köszönetet mondjak? Többel tartozom neked... – Megszorította Wynn kezét.... mint az életem. Amikor a helyemre álltái, nem csupán nekem tettél szívességet: megmentetted az enyéimet is.

Spock halovány mosolyt engedélyezett magának. – Az érdem egy része Cletasé. Az ő segítsége – és persze páncélja – nélkül nem sikerült volna. Én magam csupán... a látványról gondoskodtam mint hasonmás.

Zar kuncogott.

– Bár láthattam volna! Fogadok, az asyrik jó része még most is rohan. Most már egészen biztosak benne, hogy egy démon halhatatlan fia vagyok: velük és más törzsekkel, klánokkal jó ideig aligha lesz bajunk. A vulkanita bólintott.

– Ezután tehát gyakrabban foglalkozhatsz azzal, amit igazán szeretsz. Taníthatsz, elkészítheted azt a nyomdagépet, feltalálhatod a hozzá való papírt is. Nem kell már folyvást hadat viselned.

– Alighanem többet kell majd harcolnom, mint szeretnék, de azért igazad van. Amúgy... – Zar Wynnre sandított. – ... azt tervezem, hogy lemondok itt jelenlévő uralkodótársam javára. Hadd osztogassa ő a parancsokat, hisz jobban ért hozzá, mint én!

Az asszony kacagott, a fejét rázta.

– Szó se lehet arról, hogy minden munkát én végezzek, uram! Két napon belül amúgy is visszakívánkoznál a gyeplő mellé...

Spock felállt.

– Szívesen maradnék, de vissza kell térnem a hajóra. A tengernagy egykettőre rájön majd, hová indultam s miért. Legutóbb, mikor az engedélye nélkül távoztam, kilátásba helyezte, hogy űrruha nélkül penderíttet ki a légzsilipen...

Wynn is felállt, megkerülte az ágyat, odalépett a vulkanita elé.

– Ég veled, apámuram – mondta halkan. Zöld szeme ragyogott. – Hiányozni fogsz. Ashmara tartson tenyerén mindörökké... És köszönöm!

Spock üdvözlésre emelte a kezét.

– Békés, hosszú életet, Wynn úrnő! Az asszony bólintott, azután, anélkül hogy rápillantott volna, Zarhoz intézte szavait:

– Te pedig, jó férjemuram, fel ne merészelj kelni, megértetted? – S már ott sem volt, becsukódott mögötte a szomszédos szoba ajtaja. A vulkanita utánanézett, ajka mosolyra görbült.

– Időnként mintha Leonard McCoy és James T. Kirk beszélne belőle...

Fia szégyenlősen mosolygott.

– Ijesztő, ugye? Közlöm veled, hogy vykarral sem engedem magam ebből az ágyból kihúzni, míg meg nem engedi, hogy felkeljek. Rossz rágondolni, mit művelne velem, ha...

– Komolyan gondoltad azt a dolgot a lemondással? A sovren vállat vont.

– Nem is tudom. Ha biztos lehetnék abban, hogy sikerül, egy percig se tétováznék. Ez azonban nem lenne tisztességes Wynnel szemben. Gyanítom, nemszeretem kötelességemet kell majd teljesítenem itt továbbra is. Mielőtt elhagytam az Enterprise-t, mindenesetre megfogadtam, hogy ha túlélem a csatát, sok mindenen változtatok. A felelősség bizonyos hányadát fokozatosan Wynnre ruházom át, ragaszkodni fogok hozzá, hogy a Tanács részt vállaljon a kormányzás napi gondjaiból Felpillantott Spockra. – Figyelj... Csak azért szónokolok, hogy minél tovább itt tartsalak, s ez nem tisztességes.

– Én kérdeztelek – felelte a vulkanita egyszerűen. Mély lélegzetet vett. – Kívánom, bár maradhatnék, de tudod, hogy nem lehet.

Zar nagy sóhajjal rábólintott.

– Máris hiányzol. Majd... De sosem láthatjuk viszont egymást, igaz?

– Igaz – mondta Spock, nyersnek érezve saját hangját. – Tekintettel az Őrző használatát korlátozó intézkedésekre, alighanem végleg el kell búcsúznunk. Sajnálom.

– Akárcsak én... – Zar szaggatottan felsóhajtott. – Én... ó, a fenébe! Nem könnyű, mi?

– Nem.

Spock nyelt egyet, azután kezet nyújtott a fiának. Zar megragadta jobbját, így átjárhatták mindkettőjüket a máskülönben kimondhatatlan szavak.

Egy perc múltán a vulkanita hátrább húzódott – a kezét tartó ujjak nyomban engedtek. Spock felpillantott, utoljára nézett a sovren szürke szemébe, azután bólintott.

– Ég veled, fiam. Békét s hosszú életet!

– Ég veled, apám... – Zar tétovázott egy pillanatig. – Élj soká, élj bőségben!

Spock nekiindult, s nem mert hátranézni. Érezte, az Őrző időközömbösítő aurája veszi körül – s egy szívdobbanással később már a Kapu hűvös, élettelen talaján állt, hallotta a szél sosem szűnő zúgását.

Pár percig némán várakozott, azután elővette trikorderét, s az időkapu középponti nyílására irányította.

– Köszönöm, hogy segítettél megmenteni a fiamat, őrző – mondta.

– A barátom – közölte az ősi teremtmény, s belsejében feltámadt az izzás. – Mi a kérésed, vulkanita Spock?

– Kérlek, pergesd le előttem a Sarpeidon bolygó történetét!

Ahogy az első képek felvillantak, Spock lehajtotta a fejét, nem nézett oda, a trikorder azonban működött, s rögzített mindent, egészen a végső nóvalobbanásig.

– Köszönöm, őrző.

– Nagyon szívesen.

Spock gépiesen kikapcsolta a készüléket, előkotorta zsebéből a kommunikátorát, s felkattintotta a fedelét.

– Spock hívja az Enterprise-t. Felsugárzást kérek. A túloldalon Kirk szólt a mikrofonba – meglepően gyengéd volt a hangja.

– Spock? Valahogy furcsa... Jól vagy? A vulkanita nyelt egyet.

– Leszek még jobban is, Jim. – Visszanézett az Őrzőre, lelki szemei előtt megjelent Zar, mellette Wynn, s Spock tudta, hogy a sovrennek nem kell már reményvesztetten, magányosan élnie.

Ég veled, fiam...

A transzporter sugárnyalábja rávetült, testét szubatomi részecskékre, hullámokra bontva a magasba ragadta: eltávozott.