ÖTÖDIK FEJEZET

 

 

Két dolog akadt mindössze a világon, melytől Spock, Sarek és Skon fia, a Vulcan bolygó polgára félt. A halál nem tartozott közéjük. Noha örömét lelte az életben, mindenkor kész volt testi épségét kockára tenni, sőt a pusztulást választani – minden keserűség, félelem nélkül.

Most, a Kapu talaján állva, szemtől szemben az Örökkévalóság Őrzőjével, mégis tudta, hogy legkomiszabb lidércálmai elevenedtek meg, s nem tagadhatta: fél. Félti tudatának épségét; fél az őrülettől, az agykárosodástól. Spock elképzelni sem tudott keserűbb sorsot egy megnyomorított vagy zavart elméjű lény sorsánál.

Megköszörülte torkát, s felvételre kapcsolta trikorderét.

– Itt Spock – mondta kimérten, minden tétovázás nélkül, hisz sejtette, hogy szorítja az idő. – Fizikai vagy szellemi halálom esetén senki ne kételkedjék abban, hogy e beszámoló készítésekor minden képességemnek birtokában voltam. Kirk admirális semmilyen formában nem felelős döntésemért, mi több, kifejezetten megtiltotta, hogy megpróbálkozzam a kapcsolatteremtéssel.

Várt egy darabig, azután folytatta:

– Úgy vélem, a tudattalan vegetálás számomra nem élet, lehetősége épp ezért különösképp taszító. Amennyiben tehát a kapcsolatteremtési kísérlet során agyam sérülést szenvedne, trikorderem megtalálói tekintsék e felvételt végakaratomnak: nem járulok hozzá, hogy életműködéseimet bármiféle mesterséges eszközzel fenntartsák.

És – gondolta – mivel magam vagyok Itt, nincs senki, akire katrámat, eleven telkemet bízhatnám, elmúlásom igazi halál lesz. Ám legyen!

Mély lélegzetet vett. – Társaimnak... barátaimnak az Enterprise fedélzetén, ezúton mondok istenhozzádot. Megtiszteltetés volt veletek szolgálni. Éljetek soká, éljetek bőségben!

Lenyomta a SZÜNET gombot. Eltöprengett, nem kellene-e Kirk számára valami személyesebbet is hátrahagynia, aztán úgy döntött, hogy minden, amit mondhatna, benne foglaltatik végakaratában, ismétlésekbe bocsátkoznia pedig felettébb illogikus volna. Jim biztosan megérti majd. Ismét bekapcsolta a készüléket: – Vége.

Egy közeli oszlopcsonkra helyezte a trikordert, aztán húszperces késleltetést beleprogramozva hívójelsugárzásra állította. A szél oldalba kapta – beleborzongott; arra gondolt, igazán felvehette volna az egyenruhához tartozó zekét is, ám ezzel csak mindenki számára nyilvánvalóvá tette volna, hogy a Kapura készül, tehát mégis logikusan döntött... A monolit szélárnyékába húzódott, felemelte a kezét, s a levegőt mélyen beszíva megérintette az Őrzőt.

Durván megmunkált követ érzett – meleg volt, nem hideg. Akár egy eleven lény. A szikla belsejében valami izzás támadt, a roppant tömeg csaknem áttetszővé vált. Spock összpontosított, szelleme nekilendült, igyekezett egybekapcsolódni az ősi alkotmány tudatával.

Úgy érezte, feneketlen, sötét szakadék peremén egyensúlyoz. Az őrző tudata messze járt a Kaputól, csupán fizikai valójában kötődött még a bolygóhoz... Spock még keményebben koncentrált, hogy a sötétség mélyére láthasson...

Elméjét kíméletlen próbatétel elé állította a kísérlet, a kontaktus egyszer-egyszer majdnem létrejött, aztán mégis elmaradt az áttörés... Hatalma elégtelen volt a kapcsolat megszilárdításához. Újra próbálkozott, de mintha gázt próbált volna marokra fogni – a mintázatok kisiklottak az ujjai közül, hogy betöltsék a rendelkezésükre álló végtelen teret. Spock kimerültén támaszkodott az Őrző oldalának.

Nagyon elfoglalt – gondolta, ahogy eszébe jutottak a D’berahan megmentése közben szerzett benyomások. De mivel foglalkozik vajon! S miért?

Járkálni kezdett az időkapu szélárnyékában. Háta mögött összekulcsolt kézzel töprengett. A Zar által tizennégy évvel korábban elért sikerre gondolva nem látszott lehetetlennek, hogy maga is képes lesz a kapcsolatteremtésre. De hiába ő, Spock, nem elég kifinomult telepata ehhez – nem képes áttörni, nem követheti saját szférájába a lényt...

D’berahan képességei megfeleltek az elvárásnak, mentális védelme azonban elégtelennek bizonyult – az őrző tudata eluralkodott rajta, elnyeléssel fenyegette személyiségét. Spock sóhajtott. Biztosan van mód a kapcsolatteremtésre – muszáj lennie. Lehetőségek mindig adódnak.

Próbálta felidézni magában, pontosan mit is “mondott” az időkapu, mialatt tudata kapcsolatban állt a marishaléval. Akkor minden szellemi és fizikai erejét a kapcsolat megszakítására fordította... Mégis, a lény mintha elindítást... beindítást említett volna...

Egyszerre eszébe jutott. Aktiválni. Másodlagos tudatfélteke működésbe lép... temporálprogram újra indul.

Spock megújult érdeklődéssel, reménykedve fordult ismét a monolit felé.

– Őrző! – szólt, miután tisztelgéssel üdvözölte. – Spock vagyok, a vulkanita. Utaztam már általad. Igénybe vehetnem újfent a hatalmadat?

Hosszú szünet következett, majd a kőalakzat válaszolt – ám nem azon a mély, tiszta és barátságos hangon, amelyet Spock korábban hallott. Hangja most fülsértőén magas volt, mint afféle mesterséges hang: – Az igény nyugtázva. Célmeghatározást kérek!

– Sarpeidon bolygó. Valaha a Béta Niobe elnevezésű csillag körül keringett, ám ez a nap 16.4 földi esztendővel ezelőtt felrobbant.

Megint hosszú szünet. Lassan működik a rendszer – gondolta aggodalmasan Spock. Nem kizárt, hogy a lény képességei is korlátozódtak... Ennek ellenkezőjéről csak egyféleképp bizonyosodhatok meg: ha igénybe veszem a szolgáltatását... Arcizmai megfeszülte, ahogy a másodperceket számlálta.

– Iránymeghatározás akadályoztatva – közölte végül a Kapu. – Az elsődleges memória részben hozzáférhetetlen. Újbóli célmeghatározást kérek!

Spock felsóhajtott, s felszólította a teremtményt, vetítse ki a Sagittarius-spirálkar térképeit. Miután a teremtmény felfogta, mely galaxis mely részére kíváncsi. – Mindez vajon azt jelentené, hagy kívánságra más galaxisokba is képes eljuttatni? – töprengett a vulkanita. Lenyűgöző! –, középpontjában háromdimenziós képek sorát villantotta fel. A Vulcan-lakó szeme előtt lassan öltöttek formát az újabbnál újabb csillagmezők. Ahogy nézte őket, ismét megborzongott – bár hozta volna el mégis azt a zekét! Végül...

– Állj!

A kívánt csillagmező képe maradt.

– Jobb felső kvadránst kivéve törölni!

– Kívánt kvadráns nagyítása folyamatban.

– Jobb alsó kvadránst kivéve törölni!

– Nagyítás folyamatban.

– Bal felső kvadránst kivéve törölni!

– Nagyítás folyamatban.

– Állj! A Béta Niobe a bal felső saroktól számított negyedik négyszögben látható diffúz felhő. A megnevezett objektum villogni kezdett.

– Ez?

– Pontosan. 16.4 földi évvel ezelőtt az a felhő a Béta Niobe volt, egy vörös óriás, mely körül hét bolygó keringett. A Sarpeidon belülről a negyedik helyet foglalta el. Holdja nem volt.

– Vettem. Azonosítottam.

Spock kénytelen-kelletlen visszasétált a trikorderért, és maximális sebességű felvételre állította.

– Lássuk a Sarpeidon történetét!

A monolit központi nyílásában megint képek villództak. Spock figyelt, a trikorder berregve dolgozott. A vulkanita immár negyedszer látta az északi féltekén előrenyomuló hatalmas jégfolyamokat.

Zar életben van, ott vár ennek a Kapunak a túloldalán – gondolta, emlékezetébe idézve a D’berahannal folytatott párbeszédet. Élet és halál közt nincs más korlát, csak az idő...

Elfordította tekintetét, csak a képek rögzítésére koncentrált. Egy perc múltán felpillantott: remekbe készült épületek, úthálózatok képeit látta, s mert tudta jól, mi következik, lehunyta a szemét. A kápráztató villanás, mely e világ végét jelentette, nem késett többet egy másodpercnél. Fénye még szemhéján is áthatolt.

– Sarpeidon története lepergetve – közölte az Őrző. – Végeztünk?

– Egyelőre – mondta Spock. – De amint kiértékelem a most nyert adatokat, időutazást szeretnék tenni. Lehetővé teszi ezt a program?

– Igen. Sok ilyen utazás lehetséges. Hadd legyek én a Kapu – felelte a lény, új géphangján szajkózva a már ismert formulát.

– Értem – mormolta Spock. Háta mögül az anyagátvivő-sugár jellegzetes zümmögését hallotta. Sarkon fordult: Bernardi al Auriga parancsnok két méternél is hatalmasabb alakja öltött testet a nyalábban. Két másik biztonsági tiszt kísérte: Snnanagfashtalli hadnagy, e rőtes szemfogú, macskaforma lény, és Max Arrunja hadnagy, egy középkorú, ősz hajú férfi, akit csak akkor vett észre a szemlélő, ha ő is akarta ezt. Tekintete hidegebb volt a Jupiter körül keringő Európa havánál.

Tekintélyes különítmény – gondolta jókedvűen a vulkanita. Több mint elegendő a magamfajta megzabolázásához…

– Al Auriga parancsnok... – biccentett udvariasan a biztonsági erők sötét bőrű vezetője felé, miközben a vállára vetette trikorderét.

– Uram... – Al Auriga szenvtelenül szalutált, tekintetéből hiányzott minden érzelem. – Kirk tengernagy utasított minket, hogy kísérjük vissza az Enterprise-ra. Megtenné, hogy velünk tart, uram?

– Mi sem természetesebb, parancsnok – mondta Spock, s közéjük lépett. Micsoda nagyjelenet! – gondolta közben. A tengernagy komolyan megdühödhetett...

A levegőben ismét felragyogott az anyagátvivő-sugár.

– A fenébe, Spock! – Kirk, aki mindeddig fel s alá járt a konferenciateremben, szembefordult barátjával. – Már másodszor próbálkozol ezzel a trükkel! Előbb a Vejur belsejében, most meg az Őrzővel! Esküszöm, ha még egyszer azon kaplak, hogy egy idegen lénnyel próbálsz így, suttyomban kapcsolatot teremteni, űrruha nélkül dobatlak ki a legközelebbi légzsilipen! Majd meglátjuk, odakint is olyan nagy vitéz leszel-e... Világos?

Spock felvonta a szemöldökét.

– Vitéz? Nem értem, hogy jön ide a vitéz, Jim.

– Nézz talán utána a kartotékjaidban, oké? És ne próbálj témát váltani! Megmondtam neked, hogy hagyd békén az Őrzőt!

Spock nyelt egyet. – Bocsánat, tengernagy. Úgy ítéltem, van esélyem kapcsolatot teremteni az életformával, hát próbát tettem. És a siker nem maradt el... – fűzte hozzá mentegetődzve. Remélte, Kirknek nem tűnik fel a sajátos hanghordozás.

A tengernagy fintorgott.

– Ez sem jó kifogás, Spock! A személyzet minden tagja tisztában van vele, hogy engedély nélkül vágtál neki! Mit gondolsz, hogyan vélekednek rólam?

A vulkanita egy szót sem szólt, csendben várakozott. Kirk végül mélyet sóhajtott, s helyet foglalt egykori első tisztjével szemben.

– No jó. A hadbírósági tárgyalástól egyelőre eltekintünk. Mit sikerült kiderítened?

– Rájöttem, hogy most már kezelhető az Őrző. D’berahan kapcsolatfelvételi kísérlete “eszébe juttatta” kötelességét: egy második “agyat” hozott létre a temporálfunkció ellátására.

– S mi hasznunk van nekünk ebből?

– Csak annyi, hogy bár én magam képtelen voltam tudati összeolvadásra a lénnyel, módunkban áll elérni azt a személyt, aki egy ízben már kommunikált vele.

– Zarról beszélsz? – kérdezte döbbenten Kirk.

– Igen. Telepatikus képessége lényegesen felülmúlta az enyémet, noha beleérzőképessége ezt nagyrészt elleplezte. Személyesen tanítottam a vedra-prah iskola gyakorlataira: képes kapcsolatba lépni az őrzővel, s meg tudja óvni saját tudatát, vagyis nem fenyegeti D’berahan sorsa.

– De vajon meghatározhatjuk-e pontosan tartózkodási helyét Sarpeidon múltjában?

Spock mutatóujjával megkopogtatta trikorderét.

– Az elmúlt évtized folyamán sokat fejlődött a technika. E készülékkel rögzítettem mindazt, amit a lény a bolygó történetéből elém tárt. Ha Zar valóban fontos szerepet játszott ott öt évezreddel ezelőtt, még láthatjuk is. Aztán kiszámíthatom...

Kirk felemelte a kezét.

– Egy pillanat, egy pillanat! Leszólok McCoynak.

Spock bólintott, azután hátradőlve hallgatta parancsnoka és a doktor párbeszédét. Nézegetni kezdte a trikorder rögzítette képeket, a fiát kereste. Zar Enterprise-festménye a Lakreo völgyében jelent meg, egy ősi erődítmény falán; valószínű tehát, hogy a fiú visszatérte után valaki lett odaát – udvari piktor, tanító, netán az Új-Araen elnevezésű város urának tanácsnoka...

Alig hallotta a belépő McCoyt üdvözlő Kirk hangját, az apró ernyőt betöltő képek egészen lefoglalták.

– Nos, nem a legmegfelelőbb idő ez egy baráti összejövetelre, mégis örülök, hogy esetleg viszontláthatom Zart. Pokolba a körülményekkel – mondta vidáman a doktor. – Hiányzik a kölyök...

Spock összerezzent, megnyomta a SZÜNET gombot. Szenvtelen arccal, gondosan visszapergetett a talált csatajelenetre; a kép most egyetlen figurát mutatott egy domb tetején. Spock ismét lejátszásra kapcsolt – látta, hogy egy páncélt viselő harcos felemeli vértől szennyes pengéjét, s lecsap...

Látta a kiömlő vért, s látta, hogyan hanyatlik le az élettelen test...

– Spock?

A vulkanita alig hallotta Kirk hangját: időbe telt, míg rádöbbent, hogy a tengernagy már másodszor szólítja.

– Spock, mi baj? Megtaláltad? – Kirk kérdéséből csak úgy sütött az aggodalom.

– Jól van, hé? – firtatta McCoy.

A Vulcan-lakó ráébredt, hogy bizonyára elsápadt, Kirk és McCoy döbbenten figyelte. Megköszörülte a torkát.

– Igen, megtaláltam – mondta bizonytalanul. – Zarból minden kétséget kizáróan valamiféle uralkodó vált Sarpeidon múltjában. Majd két évtizeden át zavartalan volt országlása, azután egy ütközetben elesett. Az imént mély lélegzetet vett – láttam meghalni.

McCoy olyan hangot hallatott, amely erőtlen tiltakozásnak is beillett.

– Biztos benne? – kérdezte. Kábán rázta fejét, élénk kék szemei elhomályosultak, a szokottnál idősebbnek mutatták. – Bocsásson meg, Spock, ostobaság volt. Hát persze, hogy biztos benne... – Leült, kimerültén dörzsölgette arcát.

– Természetesen tudtam, hogy meghalt – mormolta a vulkanita mintegy maga elé. – De azért borzongató volt... látni. – Igyekezett visszanyerni önuralmát; Kirkre tekintett, látta rajta az együttérzést, s ez egyszer nem utasította el. Kirk arckifejezése azonban egyik pillanatról a másikra megváltozott.

– Spock! – csattant fel a tengernagy. – Tisztában vagy vele, mekkora lehetőség ez? Visszatérhetünk a múltba, kimenthetjük abból az ütközetből, mielőtt levágnák! Ha egyszer el kell tűnnie abból a világból, miért ne élhetné le a hátralévő idejét velünk?

– Van benne valami – ismerte el a Vulcan-lakó reménykedve. – Meg kell vizsgálnom, milyen hatást gyakorolt halála az időfolyamra, akkor kiderül, cselekedhetünk-e. Az engedélye nélkül amúgy sem szakíthatjuk ki őt saját világából. Nem lenne etikus.

– Akkor hát pár nappal a csata előttre térünk vissza! – McCoy szemében fellángolt az izgalom. – Megkérdezzük, akar-e jönni. Elmagyarázzuk neki, hogy történelmi küldetését bevégezte, hogy most már szabad! Nehezére esett visszatérni a múltba, nem emlékeztek?

– Dehogynem – biztosította Spock. – Mégis jobb volna, ha egymagám mennék. Az őrző használata ebben a helyzetben nem kis kockázattal jár.

– Szó sem lehet újabb magánakcióról! – tiltakozott McCoy. – Megyek, és kész!

– Akárcsak én – mondta Kirk komoran. – Ne beszélj nekem kockázatról, jó? Veszélyben forog az életünk, mióta itt vagyunk. Sarpeidon múltjában sokkal nagyobb biztonságban leszünk mindhárman.

Spock felvonta a szemöldökét.

– Egy háború kellős közepén?

– Az őrző kibocsátotta időhullámok egy csapásra végezhetnek velünk, így ni! – McCoy csettintett gyakorlott sebészujjaival, azután déli hanghordozással így folytatta: – Azokhoz képest a Sarpeidon őslakóinak játékai semminek tűnnek, nemde, Jimmy?

Kirk szemforgatva meredt a doktorra, azután összeszedte magát.

– Komolyra fordítva: ez a küldetés túlságosan fontos, nem kockáztathatjuk a sikerét azzal, hogy egyetlen embert küldünk... Ráadásul mi hárman jártunk már ott korábban is. Ismerjük Zart. Nekünk van a legtöbb esélyünk arra, hogy együttműködésre bírjuk.

– De tengernagy! – tiltakozott Scotty. – Én is ösmerem a fiút... Biztosan hallgatna rám!

– Önkéntesnek jelentkezem, uram! – szólt Uhura,

– Én is! – mondta Sulu.

– Nincs szükség arra, hogy kockára tegye az életét a doktorral és Mr. Spockkal együtt! – fűzte hozzá a főmérnök.

Kirk sóhajtott.

– Értékelem az ajánlatát, Scotty, de ami azt illeti, magát semmiképp nem nélkülözhetjük idefenn. Ha azok a hullámok ismét gyűrűzni kezdenek, ki kell vezetnie a rendszerből az Enterprise-t. A maga közreműködésével, Hikaru. Bejutni is épp elég nehéz volt, nemde?

Az is megfordult a fejében, hogy a főmérnök nem mai gyerek már, a Sarpeidon pedig hideg, a földinél nagyobb nehézkedésű bolygó, s a tetejébe felettébb barátságtalan népek lakják...

– Kommunikációs tisztre azonban nincs égető szükség, tengernagy – fuvolázta Uhura meggyőzően. – Könnyen tudnak nélkülözni az itteniek. Riley hadnagy meg én szívesen elkísérjük Mr. Spockot.

Vajon miért veszi természetesnek, hogy a csoport egyik tagja Spock? – tűnődött Kirk. Tudná az igazságot? De honnét?

Eltöprengett. Igaz ami igaz, nagy volt a kísértés, hogy beleegyezzen. Ám azt is tudta, hogy a társaságból az Öreg állt a legközelebb Zarhoz, továbbá: hogy nem küldheti a doktort olyan helyre, ahová ő maga ne lenne kész követni.

Amellett, minek kerteljünk, jó ideje már annak, hogy utoljára idegen világra tetted a lábad, Jim – ismerte be. Íme egy lehetőség, hogy ismét kinn dolgozhass a terepen!

– Köszönöm, Nyota, a válasz nem – mondta. – Kedvet érzek a dologhoz.

– Ó, gondolhattam volna, uram... – biccentett megértőén Uhura. – Akkor hát sok szerencsét!

A “nap” hátralévő órái a készülődés lázában teltek. A három tiszt Sarpeidon történetét tanulmányozta. Felpróbálták a számítógép utasításai alapján előállított bennszülött ruhadarabokat: “irhakabátot”, házilag szőtt “gyapjú” ujjast és tunikát, térd fölé érő “bőrcsizmát”, horgolt fejfedőt, csuklyás, “prémmel” szegélyezett köpönyeget.

– Na, már itt is az allergiám – mormolta sötéten McCoy, miközben igyekezett a lehető legdiszkrétebben vakarózni. – Legalább a szintetikus alsómat hadd tartsam meg, az ég szerelmére!

– Még szerencse, hogy orvos vagy, nem színész – jegyezte meg Kirk. – Hatalmasat buknál bármelyik kosztümös darabban!

Míg utolsó utasításait adta Scottynak, Spock végzett az időugrásra vonatkozó számításokkal. Szegényes pásztorálöltözetükben végül nekivágtak. Az övükbe tűzött kést leszámítva fegyvertelenül. Beléptek az anyagátvivőbe, Scotty pedig lesugározta őket a Kapu felszínére.

McCoy ellenőrizte a testére erősített egészségügyi készletet, azután a tarsolyába rejtett miniatűr trikordert. Megborzongott: a szél hűvös ujjakkal matatott köpönyege alatt.

Utálom ezt a helyet – gondolta. Mindig is utáltam. Megutáltam már az első alkalommal, mikor olyan bolond voltam, hogy elhittem: a barátaim meg akarnak ölni. Az arcuk folyvást változott... szétfolyt újra és újra, akár a viasz... rettenetes volt!

Erőnek erejével visszazökkent a jelenbe. Koncentrálj, próbáld nem elcseszni ezt a melót, Leonard! Túlságosan sok múlik rajta, emlékszel, ugye?

Figyelte az Őrzőhöz lépő vulkanitát.

– Itt Spock – mondta az idegen. – Ha igénybe vesszük szolgálataidat, figyelsz, s a kívánt pillanatban kiragadsz, ahogy azelőtt tetted?

– Maradéktalanul eleget teszek a programomnak – felelte a lény rövid szünet után.

– Értem. Időutaztatáshoz készülj. Cél a Sarpeidon bolygó múltja.

– Rögzítve – szólt színtelen hangon az Őrző. Központi nyílását egy frissen létrejött bolygó pokoli panorámája töltötte be, szemhatártól szemhatárig lávaóceán fortyogott. Az utazók figyeltek. A világ szemmel láthatóan hűlt.

– Mi történt a Kapu hangjával? – firtatta McCoy. – Azelőtt úgy beszélt, mint az az idegenvezető, akit az Altair VI-on osztottak be mellém, most meg... – aggodalmasan pillantott Kirkre. – Ez a micsoda nem dolgozik teljes kapacitással, Jim...

A tengernagy vállat vont. – Nekünk mégsincs választásunk, nem igaz, Öreg?

Spock a trikordert figyelte.

– Az Őrző jelenlegi működését, a mi időutazásunkat is beleértve, az általa másodlagos intelligencia-féltekének nevezett szükségszerv irányítja, doktor.

– Jobb lett volna, ha sose tudom meg – válaszolta amaz.

– Felkészülni! – szólt visszavágás helyett a trikordert figyelő vulkanita. – Már csak pár ezer év...

– Alig több egy szemvillanásnál... – kommentálta McCoy.

A tisztek közelebb húzódtak egymáshoz, válluk csaknem összeért. McCoy megfeszülő testtel készült az ugrásra, vére adrenalinnal telítődött, mígnem beleborzongott.

– Háromig számolok – hallotta Spockot a balja felől. – Egy, kettő...

És megállt az idő.

– Három!

McCoy ugrott...

Fekete alapon fehér csillagok, fehéren feketék; teste a végtelenbe tágult s atomnyivá zsugorodott egyazon pillanatban.

 

...s csaknem egyméteres magasságból huppant a talajra. Végigvert rajta az eső. Jókora, másfél g-t meghaladó gyorsulást követő loccsanással “landolt” a fekete sárban, még a lélegzete is elakadt. Jéghideg víz csordogált hajszálai közt, a sapkája leesett, a víz végigfolyt az arcán, miközben partra vetett halként tátogott hasmánt fekve. Alig látott az orránál tovább – a tintafekete kulimászból itt-ott mohára emlékeztető növénypárnák meredeztek elő.

Végezetül, néhány pillanatnyi küzdelem után, a doktor ismét levegőhöz jutott. Soha olyan jól nem esett még sajgó tüdejének az első pár korty levegő, mint e zuhanás után. Könyökére támaszkodott, kiköpte a szájába került poshadt vizet, pislogott, hogy jobban lássa...

A lábakat.

Jó néhányan állták körül. Magas szárú bőrcsizmát viseltek, akár ő maga – valamennyiükön vastagon sötétlett a mocsári szenny.

Egy kéz megragadta, s durván a hátára fordította. McCoy kipislogta szeméből az esőcseppeket, felfelé meredt. Az égen hasas, bíborszín felhők vonultak, az előtérben indulattól eltorzult, szakáll keretezte arcok. Az őt bámuló férfiak öltözéke hasonlatos volt az övéhez, ezek azonban sisakot és rétegzett bőrből készült, durván megmunkált bronzpikkelyekkel megerősített vértezetet is viseltek.

– Mi a fene... – mormolta a doktor, és megpróbált felülni.

A harcosok nyomban nekiszegezték tűhegyes lándzsáikat – a fenyegetés olyannyira nyilvánvaló volt, hogy az egészségügyi tiszt szótlanul hanyatlott vissza a posványba.

– Oké, értem a lényeget – mondta, s nem mocorgóit többé. Jobbja felől nyögést hallott.

– A nyavalyába, Öreg, van elég bajunk a poénjaid nélkül is!

– Jim! Nincs semmi bajod?

– Szinte semmi. Kicsit összevertem magam, csupa kosz lettem – és bekerítettek. Hol van Spock?

– Nem tudom.

– Sértetlen vagyok – hallatszott a vulkanita hangja. Mintha a doktor balja felől jött volna, McCoy azonban vajmi keveset látott a harcosoktól.

– Sikerült volna? – tűnődött Kirk. – Ez a Sarpeidon?

– Úgy vélem, igen, tengernagy – mondta Spock. – A talaj árnyalata legalábbis erre enged következtetni.

– Akkor hát kik ezek az emberek?

– Sejtelmem sincs.

A McCoyt őrző harcosok közül kettő néhány szót váltott. A doktor várta a karjára erősített univerzális fordítógépből az elhangzottak értelmét – hiába.

Hát ennek vajon mi baja? – latolgatta. Azután hirtelen világosság gyúlt az elméjében. Hát persze! A készülék az Enterprise számítógépéhez kapcsoltan működik – a hajó pedig sok tucat parszeknyi távolságban jár, ötezer évnyire a jövőben... Ó, az ördögbe!

A férfiak egyike McCoyra mutatott, jelezte neki, hogy álljon fel. A doktornak minden izma tiltakozott az újabb megterhelés ellen. Kezdek már kiöregedni ebből – vélte. Most már látta két társát is: Kirk és Spock sapkában állt egy-egy embergyűrű közepén.

Egy kis fenyérre érkeztek – körös-körül szelíd lejtésű dombok. Az erdőkkel borított meredélyeken túl fehér hósapkával ékes, sziklás orom fenyegette az alacsony eget.

A nap persze sehol – gondolta McCoy. Igaz, a megvilágítás rőtes árnyalatú, így aztán lehetünk akár jó helyen, a Béta Niobe rendszerében is... A füst, az állatok, a mosdatlan embertömegek szagát megérezve azután tüstént szűrőmaszk után kezdett sóvárogni.

A szagok forrása valamiféle tábor volt – a bőrből való sátrak óriás taplógombák gyanánt gubbasztottak mindenfelé, sok helyütt kipányvázott jószág legelt. A grafitszürke lények a földi hátaslovakra emlékeztettek, fejük azonban inkább a koséhoz volt hasonlatos, orrnyergükön keskeny szarv meredezett. Sörényük tömött volt, farkuk bozontos, de kurta.

– Egy hadsereg tábora – szólalt meg Kirk. – Egy inváziós seregé, ha nem tévedek.

– Remek – mormolta McCoy. – Épp ide készültünk, nem?

A harcosok maguk közt karattyoltak még egy percig, azután egyikük (gondosabban megmunkált bronz mellvértje és sisakja tiszti mivoltára utalt) kilépett, s odébbállt.

McCoy legmegnyerőbb “legyünk barátok” mosolyát villantotta a hozzá legközelebb álló harcosra.

– Hello – mondta. – Randa idő van, mi? A fickó fintort vágott, mormogott valami zagyvaságot, majd tüntetőén félrenézett.

– Ennyit erről – elégedetlenkedett a doktor. Bár a szavakat nem értette, nem kellett lángésznek lennie, hogy kitalálja: nem épp bók volt, amit hallott.

A harcosok egyszerre befelé fordultak, majd egy újabb rikoltás hallatán a fegyveres férfiak alkotta körbe taszították a csillagflotta három tisztjét.

– Éreztem én, hogy hoznom kéne a lézerpisztolyomat! – mormolta McCoy mintegy magának.

– Lézerfegyver birtoklása egy technikailag kevéssé előrehaladott társadalom egyedeivel létesített kapcsolat idején – ez ellenkezik az Egyes Számú Direktíva megszabta normákkal, doktor – emlékeztette Spock. – S ezt ön is épp olyan jól tudja, mint én.

– A tetememnek magyarázza! – csattant fel a doktor.

– Tűzszünet, Öreg!

A bronzvértes tiszt visszatért. Oldalán egy alacsonyabb termetű, csuklyás köpönyeget viselő figura lépdelt. A harcosok gyűrűje szétvált, utat engedett nekik. A Föderáció képviselőivel szemben állapodtak meg.

McCoy a csuklyást bámulta. Majdnem pontosan egyezett a magasságuk. Csak akkor eszmélt rá, hogy nő, mikor a jövevény felemelte munkában (harcban?) eldurvult kezét, s megszabadult csuklyájától

Rubintokkal ékes vert arany csat fogta össze dús bronzvörös haját. Nyakán McCoy hasonlóképp értékes láncot látott. Nyilvánvalóan valami uralkodó – gondolta, s meghajolt előtte. Kirk és Spock ugyanígy cselekedett.

A nő csaknem egy percen át nézte hármójukat: tekintete hideg volt, átható. A doktor szokatlanul szépnek találta tiszta halványzöld, sűrű, sötét pillák árnyékolta szemét.

Vonásai is megkapóak voltak, noha szépségnek aligha mondhatta bárki is. Szája túlságosan nagynak, álla túl szegletesnek rémlett. Bőre születésekor világos lehetett, ám a napon töltött esztendők során fokozatosan elsötétedett; orcáin, orrán alig látszottak már a parányi szeplők. Elülső fogai kissé kiálltak. Húsz-egynéhány esztendős lehetett – vagyis népének fogalmai szerint nem volt már fiatal. A szája és szeme körüli barázdákat azonban nem a kor, inkább a felelősség és a gyász véste.

Mikor végzett a foglyok szemrevételezésével, a harcosok által használt nyelven szólt hozzájuk. McCoy a fejét rázta, vállat vont.

Kirk ismét meghajolt, s fennhangon mondta: – Sajnálom, úgy tűnik, nem értünk a nyelveteken!

A nő az őt kísérő tisztre pillantott, pár szót váltott vele. A tiszt bólintott, mire a nő ismét a foglyok felé fordult, s enyhén idegenszerű kiejtéssel, angolul folytatta:

– Wynn vagyok, a danregek főpapnője. Hogy kerültetek ide? Kik vagytok? Kirk hamar felocsúdott.

– Nevem James T. Kirk, úrnőm, ezek az emberek pedig a barátaim. Leonard McCoy... – A doktor fejet hajtott – és Mr. Spock.

A vulkanita oldalra billentette fejét, s övéi szertartásos módján szalutált.

– Messziről érkeztünk hozzátok... – folytatta a tengernagy elővigyázatosan.

– Kirk... Spock... McCoy. Fura nevek. Ráadásul ellenségeink nyelvén szóltok. – Wynn tekintete hűvös maradt. – Maidon parancsnok azt mondta nekem és apámnak, hogy egyenest az égből pottyantatok soraink közé. Igaz ez?

– Hm... – Kirk tétovázott. McCoy tudta, épp azt mérlegeli, mit nyerhet, ha igazat mond. Ne tedd, Jim! – akarta kiáltani. Egy ilyen primitív kultúra boszorkányságot gyanít mindenben, s a végén, ahelyett hogy felakasztanának mint kémet, még megégetnek mint varázslót!

– Úrnőm! – szólalt meg végül Kirk. – Nem árulhatom el neked, miképp kerültünk ide, mert az igazat megvallva én magam sem értem.

A főpapnő átható pillantást vetett rá.

– Igazat... szólsz, szellemed mégis hazug, Kirk. S én nem állhatom, ha félbe kell szakítanom a haditanácsot csupán azért, hogy hazugságokkal traktáljanak!

McCoy figyelmét nem kerülte el, hogy a tengernagy meglepődött kissé – ahogyan nem kerülte el Wynnét sem.

– Bölcs vagy, úrnőm – mondta Kirk, s hogy némi időt nyerjen, rámosolygott a főpapnőre. – Kívánom, bár feltárhatnék előtted mindent... Ám ez, sajna, lehetetlen. Biztosíthatlak, nem vagyunk ellenségeid. Nem fogunk ártani sem neked, sem népednek.

A főpapnő is elmosolyodott, de nem jókedvében.

– Efelől egy percig sem kételkedem, Kirk. Mostantól nem is áll majd módotokban ártani nekünk. Holnap, mielőtt közzéteszem a csata előtti jóslatot, kapsz tőlem még egy lehetőséget arra, hogy igazat szólj – ha nem élsz vele, Ashmara istenasszony színe elé kerülsz, s ő majd továbbadja nekem mindazt, amit tudnom kell rólad! Figyelmeztetlek, ki nem állhatja a hazudozókat, s a Túloldalon nem lesz módod efféle ravaszkodásra!

Elfordult, parancsot adott Madonnák – s a három tiszt kezét-lábát tüstént összekötözték. McCoynak az első rántás is elég volt ahhoz, hogy belássa, így is maradnak, míg valaki el nem oldozza őket, vagy míg nóvává nem válik a Béta Niobe – az ördög tudja csak, melyikre kerül sor előbb.

A legnagyobb sátor közelében lévő poszthoz cipelték őket. Késeiket elvették – majdnem egymásnak estek az acélpengékért –, de azon túl, hogy megmotozták őket, hátha akad náluk elrejtett fegyver, nem emeltek kezet rájuk. McCoy és Spock tarsolyában még mindig ott lapult a trikorder, s a doktor egészségügyi felszerelését sem találták meg a danregek.

Mihelyt foglyul ejtőik eltávoztak, McCoy leült a földre, s köpönyege alatt igyekezett menedéket találni az eső elől.

– “Neked is jobb volna sírodban lenned, mint födetlen testeddel kiállanod az egek haragjának” – mormolta.

– Lear király, harmadik felvonás, negyedik szín (Vörösmarty Mihály fordítása.) – vágta rá Spock gépiesen, ám láthatólag csak ímmel-ámmal vett részt a játékban.

– Mind megfulladunk, a fenébe is! Kinek jutott eszébe ez az ostobaság? – zsörtölődött McCoy, hátha valaki felveszi a kesztyűt.

– Neked – közölte komoran Kirk. Köpönyege sarkával törölgette orráról a vizet, majd tüsszentett. – Az istenit!

Teltek-múltak az órák. A három tiszt igyekezett takarékoskodni az erejével, igyekezett pihenni, meggátolni, hogy a fásultság eluralkodjon rajtuk. Fogva tartóik úgy kötözték meg őket, hogy ne érhessenek egymáshoz, nem állt módjukban megosztani egymással testük melegét. Kezdetben beszélgettek, ám a társalgás csakhamar elakadt. A danregek ügyet sem vetettek rájuk – egyetlenegyszer bukkant fel Madon parancsnok két tagbaszakadt őr társaságában, hogy megszemlélje őket.

Nem kaptak sem ennivalót, sem vizet.

– Vajon tényleg kutyába se vesznek, vagy így akarnak megtörni bennünket, Jim? – kérdezte sötétedéskor McCoy.

Napszálltakor hideg szél kerekedett, az eső rézsútosan szakadt, csupán a fáklyák meg a tábortüzek pislákoltak itt-ott.

– Meg akarnak törni – mondta Kirk. – Wynn tudni akarja, mi keresnivalónk van itt. Nem hibáztatom érte: a helyében magam is tudni akarnám... – Nyújtózkodott, igyekezett ellazítani sajgó hátizmait.

– Mire célzott azzal, hogy ha holnap sem vallunk, a Túloldalra kerülünk, az istennő színe elé? – érdeklődött McCoy feszengve.

– Valószínűleg arra, hogy kivégeznek bennünket... vagy feláldoznak valamiféle szertartás keretében, doktor. McCoy nagyot nyelt.

– Pazar!

– Vajon milyen messze lehetünk Új-Araentől? – töprengett fennhangon Kirk, csak hogy megtörje a feszült csendet.

– Kár, hogy nem érhetjük el trikordereinket – mondta Spock. – A területet végigpásztázva meghatározhatnám a legközelebbi népességi góc helyét. Az lesz Új-Araen.

– Én nem esküdnék meg rá – morogta McCoy. – Emlékszik, milyen zavarodott volt az Őrző? Bárhová elsuvaszthatott minket – ráadásul bármikorra.

– Reménykedjünk, hogy tévedsz, Öreg – javallottá Kirk. – Spock, volt valami a danregekről az altozi átiratokban?

Csak annyira emelte fel fejét, hogy a vulkanita hallhassa a hangját, azután nyomban lehajtotta, vissza köpenye melegébe.

– Csak egy bizonyos Heldeont említettek, legendás harcos-királyaik egyikét.

– Azt nem, hol táboroztak ezek a danregek Új-Araen ostroma előtt?

– Nem. Kiderül viszont, hogy négy nagy vezér seregei megütköztek Moorgate mezején, egy Nagy Hósipkásnak nevezett hegy lábánál: Heldeon, a danreg, Laol, a kerren klán csatakirálynője, Rogan, az asyri Halálosztó, és a Lakreo-völgy sovrenje személyesen is részt vett a csatában. A feljegyzések persze érthető okból ködösek, túltengenék bennük a legendás elemek. Olyan ez, mintha Homéroszt böngészve próbálnánk rekonstruálni a trójai háború eseményeit... Csak az úgynevezett “drámai csúcspontok” szerepelnek kellő részletességgel, s még ezek történelmi hűsége is erősen megkérdőjelezhető.

– Ha nem sikerül kijutnunk innen, úgyis édes mindegy, hol vagyunk – mutatott rá McCoy. – És ha még maradunk egy darabig, úgy kihűlök, hogy akkor sem leszek képes moccanni, ha alkalom kínálkozik. A bennszülöttek hozzászoktak már ehhez a hideghez, én azonban még nem!

– Igaza van, doktor. Magam is a biovisszacsatolási technikával vettem elejét a hipotermiának egészen mostanáig – de a végtelenségig nem folytathatom. Főként, ha a hőmérséklet fagypont alá zuhan.

– És? Mi az elképzelés? – firtatta McCoy. Kirk eltöprengett.

– Ha sikerül valahogy magunkra vonnunk Wynn figyelmét, talán ismét szóba áll velünk. Ha pedig beszélgetni kezdünk, elérem, hogy fedél alá kerüljünk, s lesz ennivaló is, garantálom!

– Mit akarsz bemesélni neki, Jim? – kérdezte McCoy vigyorogva. – Na neee... Ugye nem fogsz rámutatni az égbolt legfényesebb csillagára, mondván, hogy onnét érkeztünk? Utána mélyen a szemébe nézel, s már rendben is van minden, ugyebár?

Kirk válasza kurta volt és lényegre törő.

McCoy felvonta szemöldökét.

– Tudnod kéne, Jim, hogy ez lehetetlen. Mi van, már a viccet se érted?

– Mikor így fázom és ilyen éhes vagyok, nemigen – vágott vissza a tengernagy, azután hirtelen ellágyult. – Ne haragudj, Öreg. Most, hogy felforrt a vérem, jobb a helyzet. Míg a tábor álomba merül, kiagyalok valami hihető mesét. Ha most kezdünk óbégatni, Mádon Parancsnok bekötteti a szánkat.

– Még jó, hogy pont a VIP-sátor mellé kötöztek ki bennünket – mondta McCoy. – Ha mindhárman kajabálni kezdünk, biztos meghallja az a nő!

– A csapatok egy része máris nyugovóra tér – jegyezte meg Kirk. – Reméljük, már nem tart soká...

– Aha... És ha már a reménykedésnél tartunk, bízzunk abban is, hogy Wynn nem un ránk öt perc után, és nem vágatja el a torkunkat Madonnái – suttogta komoran a doktor. – Az efféle kultúrákban az emberélet egy petákot sem ér.

– Meg kell kockáztatnunk a dolgot, Öreg, vagy itt döglünk meg kikötözve!

– Tökéletesen igazad van – sóhajtott McCoy. – Nem bírjuk ki idekint az éjszakát, annyi szent.

Kirk hatalmasat tüsszentett. – A francba! Adná az ég, hogy egyszer, csak egyetlenegyszer normálisan menjen minden! Képzeljétek csak el: MINDEN! Az anyagátvivő rendben működne...

– Ámen – szúrta közbe McCoy.

– ...a hiperhajtómű és a reaktívmotor kibírná az út végéig... senkinek nem esne baja a biztonságiak közül...

– Kirk kezdett belemelegedni, hangja tisztábban csengett.

– A fedélzeti számítógép se rakoncátlankodna. S nem találkoznánk hatalomra áhítozó zsarnokokkal és megalomániás gépagyakkal, tribblekkel se – Isten bocsássa meg nekem! – Harry Muddal! – Mély lélegzetet vett, aztán megint tüsszentett. – Olyan elrugaszkodott kívánság ez?

– Jim – törte meg Spock a hirtelen beállt csendet. – Akadtak békésebb küldetéseink is, ne feledd! Például az, melynek során a Bellatrix V hullámtáncosaival kellett kapcsolatba lépnünk. Ott van azután az incidens Tamuras óriáspatkányával. Meg a Gliszppkk főhercegnő halálozásnapi zsúrja a Rumon Alfa III-on. Meg az Echatolos neopápájának választási ceremóniája, mely végül az echatolaiak és a phlyringik békekötéséhez vezetett, nem is szólva a...

– Oké, Spock, elismerem – szólt közbe a tengernagy, ráébredvén, hogy a vulkanita kész a végtelenségig sorolni sikeres küldetéseiket. – Akadt pár kivétel. Bár bizonyulna annak ez az alkalom is! – Köhögött. McCoy tisztán hallotta mormogását:

– Ennyit a terepi munka áldásairól...

A doktor a legközelebbi tábortűz fénykörébe bámult.

– Már havas eső hull – jegyezte meg csendesen.

– Meg se lep a dolog – köhécselt Kirk. Szipogott, aztán hozzáfűzte: – És mindennek a tetejébe kezdek benáthásodni...