HATODIK FEJEZET

 

 

– Öreg... Hé, Öreg!

Álom... és melegség. Csak e két dolog számított, a sürgető suttogás nem. Leonard McCoy beletemetkezett a melegségbe, nem akarta hallani a hangot.

– A fenébe, Öreg! Ébresztő! Ez parancs!

– Dr. McCoy! Ébredjen!

Bár McCoy nem akarta, a meleg alábbhagyott. Átfordult a másik oldalára, hogy ismét ráleljen, aztán megborzongott, ahogy köpönyegéről egy adag hó siklott le, egyenest a képébe. – Aufff... Mi van?

– Öreg, ülj fel! Most nyomban! A doktor kábán lerázta a havat orráról, ajkáról, majd kihúzta magát.

– Fenn vagyok már – mormolta kedvetlenül. – Mi a hézag?

– Csak annyi, hogy kis híján halálra fagytál! Mozgasd a karodat, a lábadat!

– Vegyen pár nagy lélegzetet – lódította Spock. – Semmiképp ne feküdjön vissza!

A doktor esetlenül engedelmeskedett. Ahogy tudata kitisztult, rémülettel konstatálta, milyen kévésen múlt, hogy halálra nem fagyott. – Mennyit aludtam?

– Fogalmam sincs – felelte komoran Kirk. – Elszundítottam én is. Spock nélkül reggelre jégkrém lett volna belőlünk. Jól vagy, öreg?

– Jobban. Itt az idő?

– Nem várhatunk tovább. Kiabálj, amilyen harsányan csak tudsz! – adta ki az utasítást Kirk, azután elbődült: – Wynn úrnő! Szólnom kell véled!

– Wynn főpapnő, beszélnünk kell.

– Hé, felségesség! – McCoy csücsörített, s egy pillanattal később füttyszó harsant a fagyos levegőben. A doktor elvigyorodott. Az indokoltnál is nagyobb örömmel töltötte el a tény, hogy még mindig nem felejtette el a trükköt. Több mint negyven éve volt utoljára alkalma (vagy képe) füttyenteni egy nőnek.

– Öreg!

– Ugyan, Jim! Honnét tudná, mit jelent ez odahaza a Földön?

– Ne kockáztass, inkább üvölts!

– Wynn! Wynn úrnő!

Mielőtt a doktor újból lélegzetet vehetett volna, marcona őrök fogták körül. Mádon parancsnok is megérkezett, jobbjában fáklya. – Hé, ti! – Belerúgott Spockba, aki balszerencséjére a legközelebb volt hozzá. – Mit műveltek?

– Az úrnővel akarok beszélni – nyögte Kirk. – Fázom! Nem bírom tovább! Elmondok neki mindent, elmondom az igazat! Kérem! Csak valami élelmet és pokrócokat szeretnénk!

A nagy sátor bejáratát takaró festett bőrfüggöny elmozdult, köntösébe burkolódzva kilépett Wynn. Mögötte egy éltesebb, férfi jött, fakóvörös hajú, szakállas, bajuszos óriás. Heldeon – futott át a gondolat a doktor agyán.

– Mi ez a felfordulás? – kérdezte a főpapnő angolul.

Mádon parancsnok meghajolt, egy hókupacba döfte fáklyáját – az sisteregve kialudt –, majd hüvelykujjával a foglyokra bökött.

– Halálra fagyunk idekint! – fakadt ki Kirk színlelt elkeseredéssel. – És olyan éhes vagyok! Segíts rajtunk, kérlek! Csak az igazat mondom majd neked!

Tökéletesen alakította a megtört embert – McCoy azonban kénytelen volt elnyomni elismerő mosolyát.

Wynn nem dőlt be egykönnyen: gyanakodva méregette a tengernagyot.

– Fedél alá vitesselek, tápláljalak hát, csak azért, hogy újabb hazugságokkal traktálj?

– Nem! Nem hazudok többé, az istennőre esküszöm! Tudd meg hát: kémek vagyunk csakugyan! De kérlek... – hallhatóan vacogott – úgy fázom, hogy gondolkodni sem bírok, úrnőm!

Elnémult, a tábor bal széle felől kiáltozás hallatszott. Ahogy arra fordultak, két távolabbi sátor lángra kapott. Mádon parancsnok intett az őröknek, s a csapat, mindössze két embert hátrahagyva, kivont karddal iramodott a zűrzavar helye felé.

Wynn és Heldeon egyaránt kiáltoztak valamit (Nyilván hogy “Tűz van!” – gondolta McCoy), a sátrakból emberek tántorogtak elő, s miközben ing nélkül, mezítláb vágtak neki az éjszakának, kapkodva igyekeztek felcsatolni fegyverüket.

– A te műved, Kirk? – Wynn szinte tajtékzott.

– Ugyan, hogy tehettem volna én? – vágott vissza sértődötten a férfi. – Itt hevertem megkötözve, s az embereid mindvégig őriztek!

Heldeon súgott valamit leányának, Wynn válaszolt neki.

– Kinek dolgoztok? – kérdezte ezután a főpapnő. – Az igazat mondd, máskülönben apám tüstént az istennő színe elé küld – megesküdött rá!

A tengernagy tétovázott pár pillanatig, azután, kelletlenséget színlelve így folytatta:

– Rorgan, a Halálosztó küldött minket, de arról, ami most folyik, semmit nem tudh...

– Elhallgass! – csattant fel Wynn, s fülelt.

Alig pár pillanat múltán már McCoy is hallotta. Tompa, ütemes dobogás... ami közeledik!

Mi lehet ez? – álmélkodott. Ismerősnek tűnik...

Száguldó hátasállatok patáinak csattogása töltötte be a levegőt. A főpapnő apjával együtt menekülni próbált, ám McCoy jobbja felől (vagyis épp a tüzekkel átellenes oldalról) máris odaért az orrszarvú lovakon támadó csapat. Némán zabolázták meg állataikat, szinte megtorpantak a jeges sárban, körülvették Wynnt és Heldeont, elvágták előlük a menekülés útját.

Heldeon dühtől tajtékozva torpant meg, s kivonta kardját, Wynn azonban rákiáltott, elrángatta onnét, ugyanabban a pillanatban, mikor a két őr nekilódult. McCoy látta, hogyan lendül a lovasok vezetőjének kardja, hallotta a csattanást, ahogy a penge az eleven testbe hatolt. Az őr üvöltve zuhant hátra, kínlódott, a doktor pedig kötelékeit rángatta, szabadulni igyekezett, hogy a segítségére siessen – sikertelenül. A második danreget a támadók vezetőjének hátasa intézte el: felöklelte szarvval felfegyverzett fejével. A szerencsétlen jókorát repült, elterült a földön, s nem mozdult többet.

Heldeon megcsúszott a latyakban, felbukott, s miközben tápászkodott, parancsokat üvöltött távolabb kószáló harcosainak. A főpapnő térdre hullt a sebesült mellett, megkaparintotta s magasra emelte annak kardját. McCoy bámuló szeme láttára (Honnét a pokolból kerültek elő ezek az alakok?) szabadult meg köntösétől, sietve alkarjára csavarta, afféle pajzsot rögtönzött belőle. Lekuporodott, gyakorlat szülte biztonsággal forgatta a pengét. Az imbolygó fáklyafényben éppolyan volt, mint egy nedves lepelbe burkolódzó szellem, egy vízbe fúlt szelleme: haja a derekát verdeste.

McCoy hallotta a harcosok kiáltásait, s tudta: a törzs felismerte végre a főnökét fenyegető veszedelmet. A lovasok vezetője a közelgő hordára bámult. Hátasa megfordult, s ő egy kritikus pillanatra megfeledkezett a bal lábáról. Wynn visszakézből máris odavágott, simán gyilkosán, s a férfit csak harcra idomított lovának reflexei óvták meg a komoly sérüléstől.

Ám a főpapnőnek nem volt ideje kereket oldani: az egyik lovas kötélhurkot hajított rá. Wynn vadul küzdött, megpróbált szabadulni, ám a hurok megszorult a vállán, s a földre rántotta.

Heldeon a segítségére sietett volna, de egy másik hurokkal őt is kibillentették egyensúlyából.

A lovasok vezetője egy szempillantás alatt leugrott a nyeregből, Wynnhez szökkent, megkötözte az asszony két kezét, azután térdre ereszkedő bestiája hátára dobta a vadul vonagló testet. A három fogolyra mutatott:

– Hozzátok a kémeket is!

Mielőtt McCoy akár csak egyet pislanthatott volna, az egyik lovas mellette termett, kiszabadította, majd hátasához cipelte. Egy kézzel, a grabancánál fogva emelte maga elé a nyeregbe. A vad megugrott, a doktor tüdejéből kiszorult a levegő – kezdetét vette a vágta az éjszakában.

McCoy komolyan megrémült. Fejjel lefelé lógott, az arca az állat oldalához szorult. Kezei még mindig össze voltak kötözve, s kapaszkodni sem tudott; a lovas tartotta csupán az övénél fogva. A vágtázó állat időről időre élesen irányt változtatott – egy-egy sziklát, fát került el. A doktor arcát, két lábát ágak csapdosták, ő mégis mozdulatlan maradt. Ha kapálódzik, még kicsúszik “megmentője” markából, s fejjel a köves talajra zuhan!

Az iram idővel valamelyest csökkent; a vad előbb galoppozott, majd ügetésbe váltott át. Kemény nyakcsigolyái minden lépésnél komiszul a doktor rekeszizmába mélyedtek. McCoy szervezete egykettőre tiltakozni kezdett, s bár gyomra ugyancsak felkavarodott, üres lévén nem volt mit kiadnia: szárazon öklendezett.

Ez végre szóra bírta a lovast.

– Okádj csak a lábomra, esküszöm, lehajítalak ebbe a szakadékba, te kém!

A doktor képtelen volt megszólalni, erejéből csak egy nyögésre futotta. A hátasállat már-már csak léptetett.

Vajon elhozták Spockot és Jimet is? – tűnődött az elgyötört McCoy. Viszontlátom-e őket valaha is? Próbálta felemelni a fejét, hogy körülnézzen, de úgy szédült, hogy inkább visszaengedte az állat verítékben úszó oldalára.

Az utazás folytatódott, végül McCoynak már úgy tűnt, egy egész örökkévalóság óta lovagolnak, s ő tovább fog hánykolódni, az idők végezetéig. Újra és újra elveszítette az öntudatát, a kínlódás emléke azonban nem tágított mellőle.

Többnyire lefelé mentek – ezt onnét tudta, hogy a lovasnak mindvégig fognia kellett őt az övénél, hogy keresztül ne bucskázzon az állat nyakán. Istenem, legyen már vége! – fohászkodott a doktor. Mindegy hogyan, vess már véget ennek!

Utoljára arra eszmélt fel, hogy megálltak. Kinyitotta a szemét, s szinte elvakította a szürke, kora hajnali fény. Megint megpróbálta felemelni a fejét, izmai azonban nem engedelmeskedtek. Egy pillanat múltán a lovas eleresztette – szerencséjére nem fejjel ért földet. Keményre döngölt talajon állt, de csak egy másodpercig, mert összecsuklott. Alig karnyújtásnyira hevert az orrszarvú csataló patáitól, mégsem bírt moccanni, még akkor sem, mikor az egyik oszlopnyi láb súrolta a vállát.

– Nyughass te! – csitította a harcos berzenkedő hátasát. A teremtmény elhúzódott. Pillanatokkal később a férfi félig-meddig felemelte McCoyt, s a kezeit is szabaddá tette. Keményen megragadta egyik karjánál fogva, s átkozódva vonszolni kezdte.

McCoy kábán körülpillantott: egy kőfallal övezett udvarban volt. A falakon túl zömök tornyot látott, ez egy két-, netán háromszintes sziklaerődítményhez tartozott. “Megmentője” most egy masszív, keresztrudakkal megerősített ajtón cipelte be. Sárga fény szűrődött át le-lezáródó szemhéján; sárga foltok a sötétségben – idővel rádöbbent, hogy egy fáklyákkal megvilágított folyosó hosszában haladnak. A harcos ismét átkozódott, a doktor súlyát emlegette, aztán egy lépcsőhöz érve megtorpant, könnyedén a vállára dobta zsákmányát, úgy indult lefelé.

Hullámokban áradt odalentről a nyirkos, bűzös levegő. McCoy megint öklendezett, ahogy orrába hatolt a verítékben aszalódott testek kipárolgása, de ezúttal igyekezett megőrizni öntudatát. Érezte, hogy a harcos megáll, halk szóváltást hallott, amiből egy kukkot sem értett, aztán valami súrlódó neszt. A férfi ismét nekiindult, de alig pár lépést tett csak, azután valami puhára helyezte a doktort. McCoy lábánál kezek matattak, valami kattant, azután csörrent. Bokáit egyszerre sokkal, de sokkal nehezebbnek érezte.

– Ehun! Adj neki valami pokrócot is – mondta valakinek a harcos. – A Második kihallgatja majd őket, amint magukhoz térnek. Nehogy ez itt elpatkoljon nekem!

– Nem fog a’ – biztosította a másik, s nyomban ezután valami durva, de meleg holmi borult a doktor testére. Az érzés kétségbeesett erőfeszítésre sarkallta.

– Jim?... – suttogta, s kábán a férfi karja után kapott. – Spock?

– Mi kéne ennek? – kérdezte a harcostól a figura.

– Fene tudja. Ezt dünnyögte végig, míg lefele jöttünk a hegyről. Biztos imádkozik... Ami azt illeti, elég nagy bajban van, elkel neki a segítség.

– Emmán igaz... – Mindketten elfordultak; a doktor hallotta távolodó lépteiket. Ne menjenek el! – akarta kiáltani, de erejéből csak nyöszörgésre futotta.

– Nem szeretnék a bőrükben lenni! – mondta az egyik harcos. – Cletas sosem bánik kesztyűs kézzel az ellenség kémeivel.

Az ajtó becsapódott mögöttük, McCoy pedig azon vette észre magát, hogy képtelen útját állni a rátörő sötétségnek...

A doktor halk hortyogásra ébredt. Testét olyannyira elbontották a horzsolások, úgy elmerevedett, hogy még arra is alig volt képes, hogy felüljön a priccsén. A plafon közelébe vágott apró, rácsos ablakon besütött a cellába a nap – mert bizony cella volt ez, kőfalú, vastag gerendákból összerótt, rácsos kémlelőnyílással ellátott ajtóval. McCoy lábát hosszú vaslánc béklyózta a falhoz.

A cella másik két priccsén szintén emberek hevertek. Az alvók egyike diszkréten, kitartóan hortyogott. Fájdalmai ellenére a doktor megkönnyebbülten elvigyorodott: felismerte e neszt.

– Jim!

A nesz hirtelen abbamaradt, a takaró alól borzas fej került elő.

– Öreg... – mormolta rekedten Kirk. – Te vagy az?

– Éppolyan szörnyen festesz, ahogy én érzem magam. Az a másik ott Spock?

– A válasz igenlő, dr. McCoy – mondotta a vulkanita. Ő is felébredt. Hármójuk közül ő volt az egyetlen, aki még a sapkáját se veszítette el.

A doktor végül lassan, nagyokat nyögve feltápászkodott.

– Már azt hittem, sose látlak viszont benneteket. Jól vagytok?

– Még a hajam is sajog – közölte Kirk, s szintén felült. – De túlélem a kalandot, azt hiszem... – Fájdalmas sziszszenessel húzta ki magát. – De jó darabig nem lesz kéjhömpöly az életem. Spock, minden oké?

– Csupa véraláfutás vagyok, és izomláz gyötör; ideszállításunk korántsem köznapi módja mindezt messzemenően indokolja. Amúgy semmi bajom – szólt a vulkanita, óvatosan kinyújtóztatva tagjait.

– Várjatok csak! – kapott észbe a doktor, s kutatni kezdett az ujjasa alatt. – A felszerelésem még megvan. Ezek majd segítenek... – Egy-egy pirulát nyújtott társainak, a harmadikat ő maga nyelte le. Spock felvonta szemöldökét, de végül ugyanezt tette.

– Hogy érzed magad, Jim? Nincs lázad? Nem kérsz valamit megfázás ellen?

Kirk próbaképp mély lélegzetet vett. Meglepettnek látszott.

– Úgy fest, nem is volt olyan komoly az a nátha. Jól vagyok. Nem kizárt, hogy a kórokozók megfagytak bennem tegnap éjjel.

Spock megrovóan tekintett rá.

– Tengernagy, ez a feltételezés teljességgel... Kirk grimaszt vágott.

– Kímélj meg a tudományosabb magyarázattól, Spock! Azt mondd meg inkább, akad-e víz idebent. Rettentően szomjas vagyok...

Az ajtó mellett hideg vízzel telt vedret leltek. Miután mindhárman teleitták magukat, a maradékkal leöblítették kezüket és arcukat. Ekkorra már éreztette hatását a fájdalomcsillapító: csaknem normálisan tudtak mozogni.

– A kérdés az – mondta Kirk, s fel-alá járkált, amennyire láncai engedték –, hol vagyunk. Vajon cseberből vederbe kerültünk?

– Honnan a fenéből tudjam? – csattant fel McCoy, aki épp egy szálkát igyekezett kipiszkálni a térdéből. – Az ég szerelmére, ülj már le, Jim! Úgy nézel ki a láncaiddal, mint Marley szelleme!

– Ó! – Spock felpillantott a trikorder képernyőjéről. – Dickens: Karácsonyi ének.

E pillanatban csattant cellájuk ajtajának retesze, s egy potrohos, ősz emberke lépett be. Az övén függő kulcskarikából McCoy helyesen arra következtetett, hogy börtönőrrel állnak szemben. A börtönőrt két fegyveres katona kísérte, ő maga tálcáján csészéket s egy vederre való friss vizet hozott. Intésére az egyik katona a szennyvízcsatornába löttyintette az előző veder tartalmának maradékát.

– Szóval fenn vagytok mindhárman – mondta az ősz ember, s végigmérte foglyait. – És hozzá jobban is néztek ki, mint annak előtte! Remek. Most falhattok... – Kanalakat osztott ki, s átadta a meleg kásával teli csészéket. Egy-egy darabka szárított hús is akadt mindegyikben.

Spock komoran nyújtotta át húsadagját a tengernagynak, aki testvériesen elfelezte azt a doktorral. Viszonzásul mindketten lemondtak néhány kanálnyi kásáról a vulkanita javára. A börtönőr és a katonák nézték, ahogy esznek.

McCoy gyanakodva ízlelte meg a barnás masszát. Arra számított, hogy pocsék lesz, aztán, noha az őrlés nem volt a legkitűnőbb, kénytelen-kelletlen állapította meg, hogy a maga édeskés módján ízletes. Sietve kanalazta ki, s sajnálkozva nyugtázta, hogy csészéje kiürült. Amikor végeztek, a börtönőr begyűjtötte az edényeket és az evőeszközöket.

– Köszönjük, uram – mondta neki Spock. – Új-Araenben vagyunk, ugye?

– Parancsot kaptam, hogy ne mondjak semmit se – mondta határozottan a kis ember. – A Második maga jön majd le, hogy szót váltson veletek. Csak hát... – Elvigyorodott, s joviálisán rá is kacsintott a foglyokra. – Az úgy szokott lenni, hogy olyankor ő kérdez, és ti válaszoltok!

– Pazar – mormolta McCoy, alighogy az ajtó becsapódott. – Ez a pasas vérbeli komédiás. És ki a fene lehet az a Második?

– Gőzöm sincs – ismerte be Kirk. – De ezek az emberek legalább angolul beszélnek. Sőt enni is adtak! – Nekiállt rendezni az öltözékét.

– Valóban – mondta Spock. – Egész sor figyelemre méltó ténnyel gazdagodtunk ébredésünk óta. Egy: trikorderem azt mutatja, hogy ez a hely jókora népességi csomóporit. Kettő: börtönünk állapota. Noha nyirkos kissé, a majdani foglyok kényelmét többé-kevésbé szem előtt tartva építették. Az ablaknyílás még a szellőzést is lehetővé teszi. A takarók durva anyagból készültek, de tiszták. A koszt egyszerű, de fogyasztható. A bokabilincsek éleit legömbölyítették, hogy azok fel ne sérthessék a rabok bőrét. És...

– Hát aztán? – szakította félbe McCoy. – No jó, a kócerájt felvehetjük kedvenc börtöneink tízes toplistájára. Szakértők vagyunk már – elég helyen kuksoltunk életünkben. Mire céloz, Spock?

– Arra, hogy tömlöcünket felvilágosult népek igazgatják... legalábbis a kor normáihoz viszonyítva. – A Vulcan-lakó elgondolkodva játszadozott bilincse láncszemeivel. – Három: ez itt kovácsoltvasból készült, ennek előállítása pedig nagyobb technikai felkészültséget igényel, mint azoké a bronzfegyvereké és – páncéloké, amelyeket Heldeon táborában láttunk.

– Végkövetkeztetés: eljutottunk Új-Araenbe – vágta rá Kirk. – Igen, magam is így gondolom.

– Engem nem izgat, Új-Araenben vagy a Smaragdvárosban vagyunk-e – tiltakozott McCoy. – A börtönélet sehol sem elég szívderítő. S lehet, hogy Zar épp ma száll csatába! Nem tétlenkedhetünk itt: ki kell jutnunk!

– Úgy számítottam ki az ugrást, hogy pár nappal a konfliktus előtt érkezzünk, doktor.

– Az ám! Csakhogy a számításokat legutóbbi látogatásunkkor is maga végezte: találtunk is a helyes, hegyes fülű kissrác helyett egy nagyobbacskát!

– A fenntartásai érthetőek, mégis úgy vélem, jelenlegi helyzetünkben szökéssel próbálkozni illogikus megoldás volna – mondta Spock ágyára telepedve, takaróját rendezgetve. – Azt hiszem, várnunk kéne, míg fel nem bukkan egy magasabb rangfokozatú egyén, akire megpróbálhatunk hatni. Ha ez sem javít a helyzetünkön, még mindig rövidre zárhatom trikorderemet, szétolvaszthatom vele cellánk ajtajának zárját, ám ily módon elveszítjük a műszert, amelyre pedig még szükségünk lehet.

– Egyetértek Spockkal – jegyezte meg Kirk. – Nehéz napunk volt, használjuk hát ki ezt az alkalmat, és pihenjünk. Várjunk pár órát, lássuk, mi történik!

McCoy vállat vont.

– Te vagy a főnök... – Azzal előkotorta orvosi trikorderét, s unalmában a hatósugáron belül tartózkodó élőlényekre vonatkozó kiírásokat böngészte.

– Furcsa – szólalt meg egy idő után.

– Micsoda? – kérdezte Kirk.

– Ez az első alkalom, hogy Sarpeidon lakóit tanulmányozom – Zar nem számít, hisz ő máshonnét származik –, s a trikorder azt mutatja, hogy ezek az emberek minden valószínűség szerint nem e világban fejlődtek ki. Biokémiai szempontból sincs sok közös vonásuk az itt élő állatokkal – egyes evolúciós sajátságok hiányáról már nem is beszélve.

Spock felpillantott.

– Lenyűgöző. És megmagyaráz valamit, amit kezdettől különösnek találtam. A sarpeidoni ökológia tanulmányozása során felfedeztem, hogy az állatfajoknak nincsenek ősibb megfelelőik. Eleinte azt feltételeztem, hogy ezekkel az ősi élőlényekkel valamiféle betegség végzett, de ha az értelmes lények valóban máshonnét kerültek ide, minden világos.

– Máshonnét kerültek ide? De honnét?

– Nem tudom, Jim... – McCoy ismét a kiírásokat tanulmányozta. – A Földről nem, az egyszer biztos. Az összetételük alapján lehetnek rigeliek vagy akár vulkaniták kései utódai. Nem csoda, hogy olyan erősek...

Kirk képére kiült a kétkedés.

– Vulkanita származékok? De akkor miért nem megtapogatta fülét.

– Ez a bolygó jóval hidegebb a Vulcannál, Jim – mondta Spock. – Ha dr. McCoy feltevése helytálló, azoknak, akik az átültetést végezték, tudniok kellett: a ritkás, száraz atmoszféra rezgéseinek kiszűrésére kiválóan alkalmas vulkanita fül itt nem juthat szerephez a fennmaradásért vívott küzdelemben. Tudták is, és megváltoztatták az alapvető genetikai kódot.

– Azok, akik... Kicsodák? Spock a fejét ingatta.

– Lehetetlen megmondani. Tudjuk, hogy léteztek egykoron napjainkra kiveszett fajok, melyek a galaxis általuk felderített régióiban “terjesztették” az értelmet. Ilyenek voltak a Megőrzők és Sargon népe, hogy csak két példát említsek.

– Tehát a tieid és a sarpeidák közös genetikai ősállományból vétettek! Ez megmagyarázza, miképp tudtatok Zarbethszel... – Kirk elnémult, a szavakat kereste.

Kínos helyzetéből a retesz csattanása mentette ki. A tisztek kelletlenül feltápászkodtak fekhelyükről. Nyílt az ajtó, középmagas, középkorú férfi lépett be. Láncinget viselt, feje azonban fedetlen maradt – látnivalóan őszült már. Bőre napbarnított volt, szeme kék. McCoy legalábbis arra tippelt, mindkettő kék, mert a bal ügy bedagadt, hogy szinte nem is látszott, alatta liláskék véraláfutás éktelenkedett. Alsó ajka felhasadt, enyhén duzzadt volt.

Csupán egy tőrt hordott, két kísérője azonban ugrásra készen állt: acélkard, csatabárd, kés.

Mit nem adna Jim, ha a falára aggathatná odahaza ezeket a remek darabokat! – gondolta keserűen McCoy.

– Cletas vagyok, a Hadban Második – közölte a tiszt. – Hát ti?

– Mielőtt válaszolnánk – szólt Kirk –, áruld el, kérlek, hol vagyunk.

– Új-Araenben, a kereskedővárosban – mondotta bősz mosollyal Cletas. – Ne tégy úgy, mintha nem tudnád!

Kirk társaira vigyorgott.

– Sikerült! – kiáltotta.

– Mi sikerült? – kérdezte a Második, átható pillantást vetve a foglyokra. – Kik vagytok? Hallottam, hogy a danregek kémeket fogtak, de ti nem lehettek az én embereim. Kinek dolgoztok?

– Ide figyelj, ilyesmire nincs időnk! – csattant fel Kirk türelmetlenül. – Nem vagyunk kémek. Az én nevem Kirk, ő Spock, ő amott pedig McCoy. Az uralkodóval akarunk találkozni... a sovrennel, mégpedig nyomban! Nincs vesztegetni való időnk. Még nem kezdődött el a csata, ugye?

Cletas a tőréhez kapott.

– Mit tudtok a készülő támadásról?

– Semmit! – mentegetődzött Kirk. – Azonkívül, hogy lesz egy támadás, de hogy mikor, fogalmunk sincs. Nem vagyunk ellenségek – a ti oldalatokon állunk. Találkoznunk kell a sovrennel, mielőtt csatát kezdtek, különben hiába minden!

– Figyelmeztetnünk kell – szúrta közbe McCoy. – Ismer minket, csak kérdezd meg tőle!

Cletas ráérősen végigmérte mindhármukat, egyetlen apró részlet, véraláfutás, felfestett varrás, sárfolt sem kerülte el a figyelmét.

– Ismer, mi? És ezt el is higgyem? – A fejét rázta. – Tényleg nem kémek vagytok, hanem eszelősök!

– Szent igaz! – vágta rá Kirk vadul. – De csak említsd meg neki a nevünket: rohanni fog...

Az egyik őr felkuncogott. Cletas megsemmisítő pillantást vetett rá, mire a katona ismét feszes vigyázzba merevedett.

– Elintézhetem, hogy fogadjon benneteket – mondta a Hadban Második –, ha előbb eláruljátok, kinek dolgoztok.

– A Halálosztó Rorgannak – jelentette ki Kirk, hisz ez egyszer már csaknem bevált. – Azért küldött bennünket, hogy kikémleljük a danreg tábort, de azok a kutyák elkaptak minket. A tieid szabadítottak ki az éjjel... – Alaposabban szemügyre vette a Második arcát.

– Te vezetted a támadás;!

A férfi vállat vont, mint akinek, nincs oka tagadni az ilyesmit.

– Úgy... Tehát Rorgan, a Halálosztó küldött benneteket?

– Igen! – A doktor sosem látta még ilyen dühösnek Kirköt. – És most kísérj a sovrenhez!

– Előbb mondjátok meg, miért hívják Rorgant Halálosztónak! – követelte Cletas. Övébe akasztott hüvelykujjai hintázott a sarkán.

– Hm... – Kirk segélykérőn pillantott Spockra, a vulkanita azonban alig észrevehetően bár, de a fejét rázta. – Talán azért, mert olyan sok embert ölt meg...

Az egyik őr ajka megvonaglott.

– Azért – mondta a Második higgadtan –, mert egy tüskés bronzbuzogányt visel a levágott jobb karja helyén. Sosem láttátok őt! De pár nap kenyéren és vizén majd megtanít benneteket arra, hogy komolyan vegyetek!

Megfordult, menni készült.

– Várj! – kiáltotta McCoy, s vadul csörömpölő láncaiban, hirtelen ötlettől áthatva Spockhoz ugrott, lekapta fejéről a sapkát. – Elhiszed most már, hogy ismerjük Zart?

A Második egy végtelennek tűnő pillanatig a vulkanitára meredt, ép szeme összeszűkült. Az őrökhöz fordult.

– Maradjatok mellettük! – parancsolta. – Nehogy valami baj érje őket... Visszajövök.

McCoy letelepedett a priccsre. Egészen elgyengült a megkönnyebbüléstől. Lehetséges volna, hogy eztán minden rendben megy majd? Nem mert reménykedni.

Kirk leült melléje.

– Jó húzás volt, Öreg. Nekem is eszembe juthatott volna.

– Nem sokon múlt – vetette oda fojtott hangon a doktor. – Spock olyan csendes, hogy szinte észre se venni.

Mindketten a Vulcan-lakóra pillantottak, aki háta mögött összekulcsolt kézzel, egykedvűen állt előttük szokásos tartásában.

– Ideges, mint a hosszú farkú macska, ha a kelleténél több hintaszéket lát – suttogta a tengernagy fülébe a vigyorgó McCoy.

– Tudom – súgta vissza Kirk. – Képzelem, hogy érzi magát.

McCoy észlelte a feszültséget barátja hangjában, jócskán meg is döbbent, de nem találta alkalmasnak a pillanatot, hogy az okát tudakolja.

Telt-múlt az idő. Az őrök egyik lábukról a másikra álltak.

– Mióta van távol a pasas, Spock? – érdeklődött végül Kirk.

– Tizenhét perce és tizennégy másodperce, tengernagy.

Mi folyik itt? – latolgatta McCoy. Támadás érte Új-Araent? Megölték volna Cletast? Nem jutott el Zarhoz az üzenet?

Unalmában az őröket vizsgálgatta trikorderével. A harcosokat nem érdekelte, meg se rémítette a műszer.

McCoy egy idő után hátradőlt.

– Nem bírom tovább – jelentette ki. Hangja a szokottnál kétszerié harsányabbnak tűnt a csendben. – Mióta, Spock?

– Harminchat perce és tíz másod... – A vulkanita elnémult, a fülét hegyezte.

Majdnem egy percre rá McCoy is meghallotta a lépteket.

A távolból Cletas hangját hallották.

– Wynn úrnő várhat még, Felség. Úgy vélem, személyesen kell szemügyre venned ezeket a foglyokat. A közeledők megtorpantak a cella ajtaja előtt.

– Valamit megint titkolsz előlem, Cletas – hallatszott egy másik hang. – Mi az megint?

Az őrök vigyázzba vágták magukat, de ekkorra McCoy felismerte már a hangot. Különös érzés vett erőt rajta – hogy legyűrje, keményen az ajkába harapott.

Csattant a retesz, feltárult az ajtó. Kirk és McCoy feltápászkodtak, amint a magas, széles vállú férfi belépett. Észrevehetően húzta az egyik lábát. Kezében acélsisak, láncinge felett skarlát köpönyeg.

Zar.

Megtorpant a küszöbön, egy-egy se vége, se hossza pillanatig szemlélte a bentieket. Senki sem szólt.

Zar végül megmozdult. Nehezen találta a hangját, de mikor megszólalt, bámulatosán nyugodtnak tűnt:

– Ébren vagyok, ez tehát a valóság.

McCoy szélesen elvigyorodott.

– Hello, Zar. Rég nem láttalak.

Kirk felnyögött.

– Ha tovább forszírozod ezeket az ostoba poénokat, idelent hagylak, Öreg! Örülök, hogy látlak, Zar.

– Én is örülök – mondta a sovren, azután ismét Spockra pillantott, s vulkanita módon üdvözölte. – Uram – kezdte szertartásosan – üdvözöllek Új-Araenben.

A Vulcan-lakó kőbe metszett vonásait meglágyító félmosollyal viszonozta a gesztust.

– Üdv, fiam. Boldog vagyok, hogy viszontláthatlak végre.

A fiatalabb férfi szeme furcsán ragyogott.

– Számomra hosszabb volt a várakozás, apám... Csaknem húsz évig tartott.

– A mi szemszögünkből csak tizennégy és fél évig – mondta Spock, azután aggodalmasan így folytatta: – Jól vagy? Sántítasz.

– Egy régi seb emléke. Ha nedves az idő, mindig kiújul... – Zar uralkodni igyekezett érzelmein. – Hiányoztál, apám... – Kirkre és McCoyra pillantott. – Hiányoztatok valamennyien. Azt hittem, sosem találkozunk többé. Sikerült a meglepetés.

– Azt akarod mondani, Cletas nem említette, kik várnak idelent? – kacsintott rá Kirk.

– Ha tudta is a neveteket, szükségtelennek tartotta, hogy megemlítse... – A sovren szélesen mosolygó helyettesére pillantott. – Látom, örömödet leled a dologban.

– Valóban, Felség – ismerte el a Hadban Második. – És ha elgondolom, hogy csaknem “itt felejtettem” őket, hadd tengődjenek egy darabig kenyéren-vízen... – Spock felé intett a fejével. – Az a magas kezdettől ismerősnek rémlett, de csak akkor ébredtem rá, kicsoda valójában, mikor McCoy levette róla a sapkát.

Zar e ponton komorrá vált – a doktor azelőtt sosem látta ilyennek. – No igen, a hasonmásom... – Halálos komolysággal nézett Spockra. – Ez azt jelenti, hogy egyikünknek meg kell halnia.

Cletas ajkáról lehervadt a mosoly. Igencsak megdöbbent.

– A hasonmásod, uram...?

– Egy másik... ország ősi babonája – magyarázta. – Ha az ember szemtől szembe kerül a hasonmásával, az egyikük számára a közeli véget jelenti.

Tudja, hogy halál vár rá a küszöbönálló csatában! – döbbent rá McCoy. Hogyan lehetséges ez? Zar kijelentette, hogy képességei, melyek létezését az Enterprise fedélzetén minden kétséget kizáróan bizonyította, csupán a számára fontos személyek jövőjébe engednek neki betekintést...

Hogy megtörje a hirtelen támadt feszültséget, a doktor erőltetett vidámsággal mondta:

– Én nem ismerem ezeket a régi legendákat, de mikor besétáltál, egy pillanatig úgy éreztem, egy párhuzamos világban vagyok. Megfordultunk egyszer egy ilyenben is: tüköruniverzum volt, megfelelőink pedig egytől egyig gazembereknek bizonyultak. Mondtam is Spocknak, tetszett a szakálla. Úgy festett, mint valami kalóz.

Kirk kuncogott, aztán köhécselni kezdett.

Zar széttárta a karját. “Minek időzünk még itt?” – ezt sugallta a kézmozdulat.

– Bocsásson meg, kapitány... Gyerünk innét, ideje átöltözni! Cletas! Forró fürdőt, száraz ruhát, ennivalót nekik! – Az ajtó felé intett.

– Meg kell jegyeznem – bökött McCoy Kirkre –, hogy a pasas már tengernagy.

– Gondolhattam volna – kapott észbe Zar. – Nos, gratulálok, uram.

– Szólíts csak Jimnek – mondta Kirk kifelé menet. – Úgy fest, mindketten magas polcra jutottunk. Nem hittük volna, hogy te irányítod a dolgokat idelent...

Zar szája körül elmélyültek a fájdalom véste barázdák.

– Meglehet – közölte komoran, miközben felfelé sántikált a lépcsőn –, hogy ez már nem tart soká. A kényelmetekről azonban gondoskodni fogok, s szeretném tudni, hogyan kerültetek a tömlöcömbe.

– Majd én ellátom őket, Felség – ajánlotta Cletas. – S hozzád kísérem mindhármukat, ha úgy érzik...

– Micsoda? Én magam megyek a... – kezdte Zar, azután elhallgatott, és felsóhajtott. – Ó, persze. Wynn úrnő. Előbb vele kell elbeszélgetnem.

– Igen, uram. A dolgozószobádban van már. Gondosan őrizzük, mindazonáltal légy vele óvatos! Zar elhúzta a száját.

– Azok után, amit veled művelt, mindig legalább egy asztal lesz köztem és közte, Cletas. S ha már itt tartunk: McCoy javasember. Talán képes rendbe hozni a szemedet.

A lépcső egy folyosóba torkollott. Fala, padlata kő, a mennyezetig érő ólomüveg berakásos ablakok azonban elég fényt adtak, a szürkeséget pedig itt is, amott is kárpitok színfoltjai élénkítették. Zar megtorpant, szembefordult vendégeivel.

– Bár maradni szeretnék, most mennem kell. Cletas a dolgozószobámba vezet majd benneteket, ha végzek.

– Úgy tűnik, nincs túl nagy kedve társalogni a hölggyel – jegyezte meg McCoy a távolodó alakot szemlélve. Arra gondolt, hogy bár Zar sántít, mozgásában még mindig ott kísért régi eleganciája és fürgesége.

– Valóban nincs – hagyta helyben Cletas. – Ám azt hiszem, a Tanács meg én meggyőztük végre, hogy tegye, amit tennie kell, még akkor is, ha nem akarja.

– S mit kell tennie? – firtatta McCoy feszengve, a túszokra, a háborús időkben statuált példákra gondolva.

– Rá kell vennie Wynnt, hogy legyen a felesége. Ezáltal “kikapcsolhatnánk” a küszöbönálló csatából Heldeon egységeit, vagy rászoríthatnánk őket, hogy a mi oldalunkon harcoljanak. A főpapnő nemigen alkalmas túsznak; a danregek valószínűleg máris rávezették nevét a megbosszulandók listájára, s támadni fognak, amint át tudnak kelni a gázlón. Bár... – tette hozzá a teljesség kedvéért Cletas – a harci jóslat hiánya talán megzavarja őket kissé.

– És ha támadásra indulnak? – kérdezte McCoy, előre érezve, hogy nem sok örömét leli majd a válaszban.

– Legalább négyszeres túlerővel kell szembenéznünk – mondta Cletas komoran.

A doktor a homlokát ráncolta.

– Nem gondoltam, hogy ennyire komoly a helyzet. Tehát Zarnak még ma délután dűlőre kell jutnia a nővel?

– Úgy van – mondta a Hadban Második. – Ha Wynn nem egyezik bele a kézfogóba a nap folyamán, holnap éjszakára valószínűleg mindannyian meghalunk.