TIZENKILENCEDIK FEJEZET

Spock szavainak hallatára még inkább felerősödött a cséplés, s a nézők most már semmit sem láttak a fojtogató porban. A doktor hallotta saját, aggodalomtól égő hangját.

– Spock! Kábítsa el Talt!

A nagy keveredésből kinyúlt egy kéz – Tal keze, a rangjelből ítélve –, és megragadta fegyverét, Zar úgy tűnik, látta a közeledő fegyvert, mert rávetette magát a romulánra.

Spock nem mert lőni.

McCoy a vulcani fegyveréért ugrott.

– Kábítsa el MINDKETTŐT, az isten szerelmére! Meg fogja ölni Zart!

Szeme sarkából látta, hogy mozdul a fiú térde, Tal nyögött, és McCoy ujjai rázáródtak a fézerre. Spock ellökte a doktor kezét. Ekkor kés villant Zar kezében. Hallották a tompa ütést, aztán a romulán összecsuklott.

Zar ledobta a porba, aztán egy közeli sziklára támaszkodva feltérdelt. A fiú lélegzete halk zokogás volt – az egyetlen hang a rájuk szakadt csöndben. McCoy odalépett a romulánhoz, és rnegfordította, aztán csak állt csodálkozva, hogy nem talált vért. Kirk is csatlakozott hozzá.

Zar megszólalt – formálisan, szinte rituálisan –, és Spockhoz intézte szavait:

– Úgy, ahogy én is árnyat vetettem a te életedre, a te árnyad most reám vetült. – Zar büszkén kiegyenesedett. – A markolatával ütöttem meg... nem az élével.

Tal felnyögött, mire McCoy sietősen elővett egy hyposprayt, és a parancsnok vállához nyomta. A romulán visszazuhant eszméletlenségébe.

– Egy darabig nem lesz rá gondunk, öreg – mondta Kirk. Magunkkal visszük, ha felsugárzunk.

– Zar, hogy találtál rá? – kérdezte McCoy, és felállt. – És honnan szerezted az egyenruhát?

– Visszajöttem, hogy megbizonyosodjak róla, senki nem nyúl az Őrzőhöz – felelte Zar –, aztán megláttam, amint a mezőgenerátor körül tevékenykedett. Egyenruhában elég közel tudtam lopódzni hozzá, hogy ráugorjak. Az egyenruhát kölcsönvettem az egyik őrtől, mielőtt túlterheltem a fézeremet.

– Ha arra gondolok, nem akartuk, hogy velünk gyere, mert Spock féltett...

Kirk felvillanyozódva ült le egy kidőlt oszlopra, közben élénken csóválta a fejét.

– Mondd csak, nem gondoltál még arra, hogy csatlakozz a Csillagflottához? Mindig szükségünk van ilyen tehetségekre.

Zar mondani akart valamit, de ajkába harapott. Tekintete elkomorult.

– Attól tartok, nem megy, kapitány. McCoyhoz fordult.

– Elhozta a csomagot a szobámból?

McCoy rámutatott.

– Ott van, Egyébként mi van benne?

– Ruhák – válaszolta kurtán Zar, és lehajolt a batyuhoz, aztán egy szikla mögé vonult.

A doktor zavartnak tűnt, aztán az időkapura pillantott, ami az élettelenség nyugalmával állt megszokott helyén.

– Micsoda hühó egy óriás sziklafánk miatt, nem igaz, Jim?

Kirk bólintott, és szíve megtelt keserű emlékekkel.

– Mégis megérte, Öreg. Mindig megéri.

Spock látta meg először Zart, aki ruhát váltott, és felsóhajtott. Most már szoros volt a bőrtunika, a nadrág is feszült az izmos lábakon a szőrmokaszin felett. Csak a szürke, földet seprő szőrköpönyeg állt úgy, mint 7 héttel azelőtt. Zar felkapta batyuját, amiben múltjának részei lapultak, hátára vette, és odaerősítette. Ezután a többiekhez fordult, tekintete nyugodt eltökéltséget sugárzott.

Spock volt képes először megszólalni, feltűnően közönyös hangon.

– Visszamész?

– Igen – figyelte apját, aki odalépett hozzá –, mennem kell. Az életünket kockáztattuk azért, hogy a történelem ne változzon, és okom van azt hinni, hogy fog, ha nem térek vissza. Ott szükség van rám.

Keserű mosoly bujkált az arcán.

– Jobban, mint itt valaha is lenne – a kapitány kedves ajánlata ellenére. McCoynak igaza volt: kettő közülünk TÚL sok. Nem akarom azzal tölteni az életemet, hagy megpróbáljak kilépni az árnyékodból... Pedig azt tenném. Ezért inkább megyek. Nem is kívánhatnék jobb helyet, mint egy olyan bolygót, ahol szükség van a tudásomra, ahol adhatok valamit... tanithatok... ellágyult – mégiscsak az otthonom...

– Miből gondolod, hogy megváltozik a történelem, ha nem mész vissza? Egyedül élni abban a sarkköri vadonban? – Spock szinte tiltakozott.

– Nem leszek egyedül. Nem az északi félgömbre megyek, hanem a délire, a Lakreo-völgybe. – Zar figyelte, ahogy a felismerés szikrája lángra kap Spock szemében.

– A Lakreo-völgy 5000 évvel ezelőtt? – csodálkozott Kirk. – Mi a jelentősége?

– Kérdezze meg Mr. Sp... – kezdte Zar, aztán még inkább kiegyesedett – kérdezze meg az apámat! Fogadok, hogy emlékszik rá.

– A Lakreo-völgy a... földi Tigris-Eufrátesz civilizáció sarpeidoni megfelelője... vagy a vulcani Khal at R’sev. Figyelemre méltó kulturális ébredés. Relatíve rövid idő alatt a gyűjtögető-vadászó törzsekből kifejlődtek a civilizáció alapjai.

Írott és beszélt nyelv, mezőgazdaság...

Szünet állt be a száraz felsorolásban, és Zar folytatta, csillogó szemmel:

– Állatok háziasítása, fémolvasztás, építészet és még ennél is több. Mindez NAGYON rövid idő alatt. Példátlan mértékű fejlődés, ami logikusan segítséget feltételez. Meg vagyok győződve róla, hogy ez a segítség én voltam.

– De a Béta Niobé... – kezdte McCoy.

Zar némán bólintott.

– Igen, felrobban. De népemnek 5 000 évnyi civilizáció adatik, amit amúgy nem kapnának meg. 5 000 év meglehetősen hosszú idő – főleg ha arra gondolunk, hogy a kultúrájuk nem halt meg. A fontosabb dolgok ott vannak a föderáció komputerbankjaiban, ahol mi is rájuk találtunk. TUDOM, hogy ezt kell tennem – nélkülem nem!enne kulturális ébredés, vagy talán egy másik alakulna ki, ami megváltoztatná a történelmet.

A feszültség érezhetően csökkent, mikor Zar szája savanyú vigyorra húzódott.

– Igen, kimondva hihetetlenül arrogánsnak hangzik.

McCoy erőteljesen köszörülte a hangját.

– Én nem aggódnék miatta, hiszen becsületesen jutottál idáig. – Figyelte a vulcanit, elmosolyodik-e, de nem volt biztos benne, hogy látja, egészen odáig, míg Spock bólintott.

– A minap jöttem rá az igazságra, mielőtt a leszálló csapat meghalt. A Spocktól kapott szalagokat tanulmányoztam, és néhány másikat, amit a könyvtárban találtam. A dolgok kezdtek összeállni. – Szerényen megvonta a vállát. – Egyikőtök sem csodálkozott azon, miért beszélt az anyám angolul?

Zar az időkapu felé fordult, de Spock hangja megállította.

– Várj! – A vulcani halk, de tökéletesen tiszta hangon szólt – Én tervezgettem. Gondolkoztam. Még mielőtt említetted, hogy elmész. Szeretném, ha eljönnél velem a Vulcanra, hogy találkozz... a Családdal. Biztos vagy benne, hogy menned kell?

Zar szó nélkül bólintott. Spock mélyen felsóhajtott.

– Akkor tedd azt, amit helyesnek látsz. Se előtte... – Odalépett a fiához, és kinyújtott kezének ujjaival a fejéhez nyúlt. Zar megdermedt, de aztán láthatóan megnyugodott, amint apja hosszú ujjbegyei gyengéden a ferde – s annyira a magáéhoz hasonló – szemöldökök közé nyomódtak. Hosszú percekig álltak így.

Kirk még sose látott két telepatát tudategyesülni, nem tudta, hogy nem mindig jár feszültséggel. Ez a kapcsolat csendes, nyugodt, szinte gyengéd volt. Végül Spock elvette a kezét. Fáradtság fonta körbe, mint egy árnyék.

Zar kinyitotta a szemét, és mély levegőt vett.

– Az összeoIvadás... – erősen megremegett – az igazság... nagy ajándéka.

– Senkinek nincs több joga megtudni. – Spock hangja mélyebben csengett a szokásosnál, és szemében – csakúgy, mint Zaréban – a melegség honolt.

A fiú Kirkhöz fordult, kezet fogtak.

– Kapitány, jobb lenne, ha azt hinnék, meghaltam – a robbanásban vagy mikor Tallal harcoltam. Senkinek sem kell tudnia róla, hogy használtam az időkaput – ránézett az óriási kőoválisra –, van egy olyan érzésem, hogy többé senki sem használhatja. Most is csak egy hajszálon múlt a katasztrófa.

– Szerintem Komack admirális is így gondolja. Tudod ugye, hogy ez azt jelenti: nem gondolhatod meg magad. Mellesleg nincs is időkapu a másik oldalon. Biztos vagy benne, hogy ezt akarod?

– Igen, kapitány. Egészen biztos. Ez a helyes út.

– Hát akkor: sok szerencsét! Hogyan fogja tudni az Őrző, hogy hová tegyen?

– Tudni fogja. – Zar olyan magabiztosnak tűnt, hogy Kirk nem vitázott vele. Újra kezet ráztak, és Zarnak eszébe jutott valami.

– Egy dolog aggaszt, kapitány. Bajba kerül a 9-es Általános Szabály megsértéséért?

Kirk fáradtan nevetett, de bordái tiltakoztak.

– Bejegyeztük, hogy önként jelenkeztél, és nagykorú vagy. A körülményekre való tekintettel, szerintem el kell nézniük. Végül is te mentetted meg az egész ügyet.

Zar megemelte az egyik szemöldökét.

– Azért volt egy KIS segítségem. – A szürke szem vidámsága kihunyt, és azt suttogta: – Kérem, vigyázzon rá!

Kirk bólintott.

McCoy remegő hangon szólt, mikor kezet ráztak.

– Vigyázz magadra, fiam! És emlékezz: soha ne húzz egy belső nyitásból!

– Emlékezni fogok. Bár mielőtt kipróbálom a trükkjeit, meg kell tanítanom a népemet pókerezni. De azért jókora előnyöm lesz! – A szürke szem elárulta a könnyed tréfálkozást. – Hiányozni fog. Egyébként, ha közvetetten is, de maga volt az oka az elhatározásomnak.

– Tényleg?

– Igen. Hisz maga mondta, hogy nőjek fel. Mikor láttam azokat a történelmi szalagokat, tudtam, hogy nem lesz könnyű, de megpróbálom.

– Jól csinálod. – McCoy mély levegőt vett, és mosolyogni próbált.

Zar az Őrzőhöz ment, és levette az utolsó drótot is az erőtérgerjesztőről. Aztán kiegyenesedett, és vulcani nyelven szólt Spockhoz, aki röviden válaszolt. A fiú, odafordulva a szürkéskék kőhöz, rátette az egyik kezét, és lehajtott fejjel állt egy darabig.

Ezúttal hallgatag maradt az időkapu. A szokásos gázfelhők és örvénylő képek helyett egyetlen tiszta kép ugrott középre, és mozdulatlanná dermedt. Hegyek látszódtak a távolban, a ringatódzó, dús füvű rétek közt pedig kék folyók futottak. A Béta Niobé – már korántsem tűnt dühösnek – magasan tündökölt, és tudták, hagy nyár van.

Zar utoljára fordult Spockhoz.

– Rád hagyom a képeimet, mint a múlt és jövő szimbólumait.

Aztán átugrott a kapun, kecsesen, mint egy macska.

Látták, amint kecsesen földet ér, figyelték, ahogy leveszi a köpönyegét, és megrázza a fejét a melegben, látták, ahogy orrlyukai kitágulnak, amint a levegőbe szagolt. Kirk azon gondolkozott, vajon látja-e őket a fiú – arra az elhatározásra jutott, hogy valószínűleg nem –. mikor mozgást észlelt a könyökénél. Spock közeledett az Őrző felé, mozdulatlan tekintettel. Egy lépés, kettő, három...

Kirk utánakapott, bár bordái erősen tiltakoztak, és csendesen, de elszántan azt mondta:

– Spock! Nincs szüksége rád! – Nem volt benne biztos, hagy a vulcani megértette a kimondatlan utalást: – De nekem... nekünk... igen.

Ahogy így álltak, a kép lobbant, s mindörökre kialudt.