TIZENNEGYEDIK FEJEZET

 

 

Zar lassan fel s alá járkált, haját hűvös szellő borzolta. Köpönyegének redői tartották ugyan a meleget, mégis meg-megborzongott. Gyomra kavargóit, rosszullét kerülgette. Az ember azt hinné, idővel hozzá lehet szokni – gondolta a fogát csikorgatva.

Alapjában azonban nem változott semmi, csatái előtt mindig meg kellett küzdenie belső háborgásával, s ez még komiszabb volt azoknál a rosszulléteknél, melyek szeretteinek közelgő pusztulására figyelmeztették. Ezt pusztán feszült idegállapota okozta. Amint a harc megindult, minden alkalommal enyhült a feszültsége is.

Úgy viselkedsz, mint holmi újonc – gondolta magában undorodva. Nem úgy, ahogy az egy Hadban Elsőhöz illik. Örülhetsz, ha a hadparancsodat sikerül végigmondanod!

Másfelől – emlékeztette magát keserűen – minden bizonnyal ez az utolsó csatád, úgyhogy a továbbiak miatt már felesleges aggódnod...

Hogy megszabaduljon az efféle gondolatoktól, a sötétségbe fúrta tekintetét, igyekezett maga elé idézni a térséget, melyen övéivel hamarosan küzdeni fog.

Látta a Moorgate síkot, e jókora, még mindig nedves fűvel benőtt mezőséget, mely enyhén lejtett a nagyjából fél kilométernyire hömpölygő Vörös-folyam felé. A síkságot kétfelől dombok határolták, egészen az Északi- és Déli hegyekig sorjáztak. A sovren háta mögött, körülbelül két kilométernyire feküdt Új-Araen.

A város közelében összeszűkült valamelyest a Lakreo-völgy. Zar azt remélte, a fegyvertelen városlakóknak lesz idejük a hágókon át a dombok közé, a hegyekbe menekülni, amennyiben elveszíti a csatát. Csapatai sokáig tarthatják még magukat a völgy bejáratánál.

Tervezett manővereihez azonban helyre volt szüksége, ezért döntött úgy, hogy első ízben itt, a Moorgate-síkon ütközik meg a támadókkal.

– Felség...? – Cletas hangja hallatszott a sötétségből. Zar alig tudta kivenni alvezérének alakját. Az éjszaka borús volt, ügy feketéllett, mint holmi kút mélye; a tábor fáklyái messze mögöttük maradtak.

– Itt vagyok, Cletas. Minden készen áll?

– Valamennyi egységünk felsorakozott, Felség. Megváltoztattuk a katapultok helyét, ahogy a parancs szólt, és máshová rendeltük az íjászokat, óhajod szerint. Yarlev a dombok között rejtőzik lovasaival. Csak a jelre várnak.

– Remek... – Zar többet is mondott volna, mikor gyomrát újabb görcs kapta marokra. Leküzdötte a hányingert, nekiindult, a Hadban Második követte. Óvatosan lépkedtek mindketten, kerülgették az álcázott vermeket, amelyeket a katonák az éjszaka korábbi szakaszában ástak, megtörendő a folyam felől támadó harci szekerek lendületét.

– A várakozás mindig nehéz, igaz? – szólt Cletas.

– Az. – Zar a folyam túlsó partját nézte, az ellenség táborában lobogó fáklyákat. Mennyi fény...! Még mindig nagy túlerőben vannak... Megborzongott, s fojtott hangon kérdezte:

– Rajtad is erőt vesz ez a gyengeség az ütközetek előtt, Cletas?

– Mindig – felelte jókedvűen a Hadban Második. – Néha még a reggelimet is kiadom ilyenkor. Emlékszel első küzdelmünkre? Népes rablóbandával vettük fel a harcot... Vezérük félszemű volt, skalpokból font nyakláncot viselt...

– Emlékszem.

– Mikor ellene indultunk, nemcsak hogy okádtam, még a nyergemet is összevizeztem! – A sovren tudta, hogy alvezére vigyorog. – Senkinek nem árultam el... egészen mostanáig.

Zar Cletas vállára tette kezét, érezte a köpönyeg alatti láncing hajlékony keménységét.

– Köszönöm, barátom. Ha beszélünk a dologról, megkönnyebbülünk, nem igaz? Ismerem a stratégiádat... és hidd el, hálás vagyok érte. Ashmara vigyázza a lépteidet a csatában!

– Vigyázni fogja? Nem esik bajom?

Zar nagy levegőt vett.

– Szóval tudod?

– Évek óta tudom már. Azóta, hogy Araen úrnő eltávozott.

– Értem. Ez idáig nem kaptam figyelmeztetést, Cletas, így hát valószínű, hogy megúszod.

– Ez azt jelenti, hogy téged sem fenyeget veszély, uram?

– Nem tudom. Csak a többiekre leselkedő veszélyt érzem meg; hogy rám mi vár, titok marad.

Egy darabig némán álltak, hallgatták a mögöttük öszszezsúfolódott ezrek lélegzetének halk neszét, az átkozódást, a köszörűkövek csisszenéseit a pengéken, a vykarok zihálását, horkantásait, olykor-olykor a fülükig jutottak valami dallam foszlányai. Előttük a folyam hullámai nyaldosták a partot.

Zar mentális védekezésre rendelkezett be, csak a fülét hegyezte, tudata passzív maradt, tudta, hogy éberségének lankadása végzetes következményekkel járna. Egy csata előtt túl sok az izgalom, egy csata közben pedig túl sok a kín, a félelem... Megtanulta, mikor kell alkalmaznia mentális védőpajzsát, ám a pajzs állandósítása fizikai és szellemi erőfeszítésbe került.

Cletas beleszimatolt a hegyek felől fújó szélbe.

– Déltájban vihart kapunk.

– Valóban, a felhőtakaró egyre vastagabb – bólintott Zar. – Kései és sötét virradat lesz. Egy órán belül azonban kivilágosodik. Ideje felkészülnöm.

A sovren lassan visszafelé indult a homályban, a vezéri sátorhoz ment. Szállását lámpások arányló fénye ragyogta be. Zar biccentett a tisztelgő őrnek, félrehúzta a bejáratot takaró függönyt, s belépett.

Wynn középütt állt, páncéljának csatjait ellenőrizte, éppen. Voba ott térdelt mellette, segített neki eligazgatni az új láncinget. Az asszony már felfegyverkezett, de sisakot nem viselt. Combjait, térdét és két karját bronzlemezekkel megerősített bőrvért óvta – acélból nem akadt a méretének megfelelő.

– Hogy tetszik a nászajándékod? – kérdezte Zar. Wynn kivonta új kardját, a kéklő acélpenge hosszában ámbraszín fényreflexek táncoltak.

– Csodaszép – mondta. – A hossza épp megfelelő, az egyensúlya tökéletes. Bár... – Férjére mosolygott, majd hogy Voba hátrébb lépett, óvatosan vágott párat próbaképp a szűk helyen. – bár nehezen tudtam megőrizni a komolyságomat, mikor a tisztek szeme láttára kardokat ajándékoztál apámnak és nekem. Beláthatod, a kard afféle... szimbólumnak számít, ha a férj adja az asszonynak! – Felvont szemöldökkel nézett Zarra.

A sovren a fejét rázta.

– Ez eszembe se jutott – mondta, s lassan elmosolyodott. – Legalábbis addig nem, míg fel nem tűnt, milyen képet vág Cletas. Úgy vettem észre, erőnek erejével fojtja vissza a nevetést.

– Azért nem jutott eszedbe, mert nem elég piszkos a fantáziád, drága férjemuram. Cletas és én azonban tudjuk, amit tudunk... – Anélkül, hogy lepillantott volna, visszacsúsztatta helyére a pengét. – Örülök, hogy rajtad volt a sisak, így nem tűnt fel senkinek, hogy elpirultál.

– Két nap alatt másodszor! – bosszankodott Zar.

Tekintetük találkozott, mire önkéntelenül egy lépést tett asszonya felé. Bár kettesben maradhatnának, ha csak egy pillanatra is! A visszatérése utáni szenvedélyes ölelés óta folyvást nyüzsögtek körülöttük, meg aztán túlságosan elfoglaltak voltak: mosolyokkal, egy-egy elsuttogott szóval kellett beérniük...

Voba megköszörülte a torkát. Zar a segédtisztjére pillantott: a vörös üstökű emberke előhozta láncingét és vértezetét.

– Igazad van – sóhajtott a sovren. – Itt az idő.

Választott a fegyverzetből. Az utóbbi években többnyire vykarháton küzdött, a csapatmozdulatokat irányította, közelharcba ritkán bocsátkozott, ezért könnyűlovas-vértezetet öltött, hogy fürgébben mozoghasson. A mai napot illetően azonban nem voltak illúziói: ma valamennyien verekedni fognak, megvívnak az életükért.

Meg kellett találnia a megfelelő védelmet nyújtó, legkönnyebb páncélt. A Föld középkorának lovagjai teljes lemezvértezetet viseltek, ez alatt rendszerint láncinget is. Gúnyájuk remekül védte őket a szúrásoktól és vágásoktól, ám ezek a páncélok olyannyira súlyosak voltak, hogy egyhuzamban alig negyedórán át küzdhettek bennük.

Zar választása egy hosszú láncingre esett, melyre derékszíjat csatolt. Csak ezután öltötte fel sokat javított mellvértjét. A láncing combközépig oltalmazta testét, szabad mozgást engedett ellenben a karoknak. Homlokráncolva előszedett egy láncszemekből való csuklyát, mely torkát és nyakát is védte. Általában csak skarlát címerével ékített sisakját viselte, hogy övéi könnyen felismerhessék, Spock figyelmeztetésére gondolva azonban úgy ítélte, helyénvaló ez az óvintézkedés is. A fenébe! Megsülök majd ebben a vacakban!

Mégis a kiválasztott darabok közé tette a lánccsuklyát.

– Nagyszerű, uram! – Voba egyetértőén bólogatott. Mindig amellett kardoskodott, hogy a sovren viseljen nehezebb, nagyobb biztonságot nyújtó páncélzatot. – Hát a karvasak?

Zar kedvetlenül intett igent, választott közülük.

– Most már boldog vagy, Voba?

– Így már egész jó, Felség!

Zar felvette szűk nadrágját, azután felöltötte a láncinget. Lentről volt kénytelen felfelé húzni, ez volt az egyetlen járható út, erről maga győződött meg, mikor a kezdet kezdetén fordítva is megpróbálta. Voba reménykedve nyújtott oda egy pár lábvasat is – ezek alsó lábszára épségének megóvására szolgáltak –, a sovren zsörtölődve tűrte, hogy ráadja. Felhúzta bőrujjasát, erre került a mellvért. Végül szűk sapkát húzott a fejére, ezt a lánccsuklya követte. A nyakvédő felkapcsolásával ráér az utolsó pillanatig...

Megvizsgálta s felcsatolta a kardját. Voba Wynn segítségével rögzítette a karvasakat.

Zar felemelte a sisakját, aztán rögzítette a pajzsot a bal karján. Ha kell, foghatja is. A pajzs, ahogy Kirknek elmagyarázta, kulcsszerepet játszik a hántásoknál.

Wynnre pillantott.

– Készen állsz, úrnőm?

– Készen állok, uram.

Együtt léptek ki a sátorból. Zar az eget nézte: a keleti horizont már derengett. Körös-körül fém csendült, ahogy katonái fegyverüket, páncélzatukat csatolták. A harcra idomított vykarok nyugtalanul fel-felhorkantak. Valahonnét messziről kardpengék csattogása hallatszott: két katona gyakorolt. Zar émelygett.

– Utálok várni – mormolta. Fel se tűnt neki, hogy fennhangon beszélt.

– A leghelyesebb, ha elfoglaljuk magunkat – mondta Wynn, s kivonta a kardját. – Mit szólnál egy kis bemelegítéshez?

Zar bólintott, leterítette köpönyegét, ráhelyezte a sisakját. A mozdulat, mellyel kardját kirántotta, éppoly természetes volt számára, mint a légzés.

Tiszteletadásképp összeérintették pengéjüket, azután lassan, minden sietség nélkül csapásváltásba kezdtek, megmozgatták izmaikat, próbára tették reakcióidejüket.

Egyenes vágás, fonák, védés, visszavágás, döfés – Wynn, népének harcosaihoz hasonlóan, nemigen konyított a szúrásokhoz. Mikor Zar kardjának hegye egy csapás hárítása után a keblét érintette, leengedte a fegyvert.

– Erre meg kell tanítanod!

– Boldogan... – A sovren pár percig ismételgette a mozdulatot, mielőtt folytatták a gyakorlást. – Most próbáld te! – mondta Wynnek, rést nyitva védelmén, ám egyúttal felkészült a hátraugrásra, hárításra is, hátha a döfés túl erősre sikerül.

Wynn feléje szúrt, de nem talált.

– A lényeget már tudod – vigasztalta Zar. – A többi gyakorlat kérdése.

Az asszony bólintott, erősen koncentrált, s pár pillanat múltán kardjának hegye a sovren vállát érintette.

– Sokkal jobb!

Wynn hátralépett.

– Most kell abbahagynom, amíg még tisztességgel tehetem.

A férfi eltette a kardját, meghajolt előtte.

– Ez jólesett – mondta. – Jól bánsz a karddal.

– Te bánsz jól vele – helyesbített Wynn, s közelebb húzódott. – El én se ejtem, de nem vagyok méltó ellenfeled. Különösen azután nem, hogy meggyógyult a lábad.

Zar óvatosan megfeszítette bal combjának izmait, aztán bólintott.

– Próbálom nem túlértékelni a dolgot, mégis csodás érzés újra szabadon mozogni!

Mostanra gyűrűt alkottak körülöttük a bámészkodók. Wynn a katonákra pillantott.

– Jól hat a látvány a seregre is – suttogta. – A prófécia első része beteljesült, ezért remek a hangulatuk!

Zar már-már elfelejtette, hogyan szólt Wynn jóslata. Most minden az eszébe jutott. Látta, hogy Voba kilép a vezéri sátorból.

– A szállásom üresen áll – mondta asszonyának. – Nem akarok idekint búcsúzkodni.

Odabent összehúzta a függönyt, kioltotta a lámpást, s magához vonta Wynnt a hajnali szürkeségben. Lenézett rá: alig tudta kivenni vonásait.

– Alig pár percünk maradt – suttogta. Wynn megsimogatta az arcát.

– Milyen sima! – ámuldozott. – Mivel csináltad?

– Nem borotvával – közölte Zar. Újabb “varázslat” az Enterprise-ról. Tetszik?

– Nem is tudom. Azt hiszem, idő kell, hogy hozzászokjak.

– Idő... – Zar gyöngéden megcsókolta. – Bárcsak több időnk volna! Bár ne kéne...

– Csendet! – kiáltott fel Wynn, átölelve férje nyakát. – Ki se mondd! Nem fog megtörténni.

– No jó – suttogta Zar, s lassan, szenvedélyesen csókolni kezdte. Az asszony viszonozta a csókot, szorosan tartotta, alig hallhatóan zümmögött közben.

Mikor vége lett, Wynn homlokráncolva nézett fel a sovrenre.

– Hálátlan dolog páncélban csókolózni – jegyezte meg. – Nincs benne semmi jó.

– Akkor mitől pihegsz úgy?

Az asszony halkan elnevette magát.

– Máris túl jól ismersz! Zar megérintette az arcát.

– Itt az idő.

– Igen, tudom.

 

A futár sebzett karját az oldalához szorítva fékezte meg ziháló vykarját, majd bal kézzel feszesen szalutált.

– Felség! Zaylenz parancsnok erősítést kér! Rorgan íjászai visszavonulásra kény szent ették, az arcvonal megingott!

Zar bólintott.

– Vissza tudsz menni?

– Igen, Felség!

– Akkor hát közöld vele, hogy a nyomodban vagyunk! A vykar elszáguldott.

Zar magához intett egy másik, nyeregben ülő futárt.

– Üzenem Cletas alvezérnek, hogy vezessen három századot Zaylenz parancsnok arcvonalának megerősítésére a gyalogsági tartalékból. Utána kerítsd elő Yarlev parancsnokot, és utasítsd, hogy indítson egy lovas különítményt a dombok mögül az asyrik hátbatámadására! Tudasd mindkettővel, hogy egy osztaggal magam is előremegyek!

– Igenis, Felség! – A futár pihent, felajzott vykarja szinte szárnyakat kapott, ahogy nekivágott a lejtőnek.

Zar könyökénél felbukkant Voba, száron vezette a sovren hátasát.

– Testőrök, ide! Nem engedhetjük, hogy áttörjenek!

Megragadta a kantárt, és nyeregbe pattant. Pillanatnyi örömét lelte a tényben, hogy nem kellett letérdepeltetnie a vykart. Pillanatokkal később már lefelé tartott ő is, készen tartott pajzzsal, kivont karddal, húsz gyalogos élén.

Rorgan és Laol hordái pirkadat után egy órával indultak támadásra. A harci szekerek látszólag végeláthatatlan sorokban özönlöttek át a Vörös-folyam gázlóján, ám a katapultok és a vermek igencsak megritkították e sorokat. Mégis, elég szekér maradt a gyalogosok fedezetére, ezek szintén megkezdték az átkelést.

Zar, miközben lefelé tartott, végighordozta pillantását a csatamezőn. Laol erői dühödten verekedtek a bal oldalon, a városbeliek azonban feltartóztatták, sőt kissé hátrébb is szorították őket. Szemből azonban asyri íjászok szórták nyílvesszőiket a lakreóiak jobbszárnyára, s lassan felfelé nyomták őket az emelkedőn. A Vörös-folyam és a csatázó seregek közti jó fél kilométernyi térségen sok halott és sebesült hevert. Zaylenz katonái, vállt vállnak vetve, bátran harcoltak a támadó hordákkal, ám erejük láthatólag egyre fogyott.

Ahogy Zar észrevette, hogy a vékonyodó arcvonal meginog, gyorsabb menetre ösztökélte hátasát. Ám kiáltva bukott fel egy újabb lakreói, s a résen máris tódultak befelé az asyrik.

Egy pillanattal később Zar közibük rontott, kemény csapásokat irányzott a vállukra és a torkukra, vykarja nekilódult, vadul kaszált szarvval felfegyverzett fejével. A sovren oldalát lándzsadöfés érte, ám a bronzhegy nem tudott áthatolni a láncingen. A másik lándzsadöfést pajzsával hárította. Nyomban ezután valami eltalálta a bal lábát, elfordult a nyeregben, kardját az újból nekihuzakodó asyri szájába döfte. Mikor kirántotta, csak úgy ropogtak a fogak...

A lábam még ép – gondolta megkönnyebbülten Zar, miközben gépiesen hárított egy vágást, majd torkon rúgta támadóját vasalt orrú csizmájával. Az asyri ordítva tántorodott hátra, s egy szempillantás alatt a vykar patái alá került.

A küzdelembe bekapcsolódtak a lakreói testőrkatonák, a sovrennek pár percig nem jutott ideje töprengésre. A katonák minden tőlük telhetőt megtettek, de továbbra is hátrálni kényszerültek.

Zar vykarja váratlanul megbotlott a köves talajon, elzuhant, s maga alá temetett egy asyrit. Zar kiszabadította jobb lábát, s leugrott a nyeregből, még mielőtt a bestia oldalra hemperedett. Az asyri rég halott volt már, mire a vykar felállt. A sovren látta, hogy megsérült, sántít, ezért kardja lapjával jókorát húzott a hátsójára, hogy eltisztuljon onnét. A vykar megugrott, nekivágott az emelkedőnek; Zar nyomban szem elől veszítette, mert az ínszalagjainak szánt alacsony vágást kellett hárítania. Kardja egy pillanattal utóbb a támadó hóna alatt a szívéig hatolt – egy gonddal megint kevesebb...

Vágás, döf és, hárítás, egyenes csapás, védés, fonák, védés, visszaszúrás – hátrébb, hátrébb, hogy meg ne csússz egy vértócsában...

Egyre hátrébb szorították őket a csatatér jobb oldalán, fel az emelkedőn...

Döf és, védés... hátra... és még hátrább...

Zar levegő után kapkodott, karja azonban még mindig halálos pontossággal osztogatta a csapásokat. Most örült igazán azoknak a napoknak, melyeket az Enterprise fedélzetén, a hajó tornatermében töltött. Ha nem készül, s ha McCoy meg nem gyógyítja a lábát, menthetetlenül levágják...

– Vissza! Emlékezzetek, mit parancsoltam! A démonfattyú az enyém!

Az asyri nyelvű ordítást mintha egészen távolról hallotta volna a sovren. Jelentéktelennek rémlett a csatazajban, szíve súlyos dobbanásaihoz, ziháló lélegzetvételéhez képest. Körülpillantott, döbbenten látta, hogy az asyri harcosok hátrahúzódnak, gyűrűbe fogják. Egyedül állt középen.

Ahogy levegő után kapkodott, nagydarab férfi – legalább olyan magas, mint ő, ám testes is, mint holmi vykar – lépett a körbe.

Hát ez ki a fene? – gondolta a sovren, de nem volt igazán kíváncsi rá. Igyekezett lélegzethez jutni. Azután feltűnt neki, hogy a jövevény baljában szorongatja a kardot, s hogy jobb keze helyén gonosz tüskékkel teliszórt golyóbis csillog.

Rorgan, a Halálosztó – futott át Zar ágyán. Ő felelős Wynn előző férjenek és gyermekének haláláért!

A szeme sarkából látta, hogy Voba az osztag megmaradt katonáival feléje indul. Segédtisztjére nézett, s megrázta a fejét. Ne! Bármit akar ez az alak, talán időt nyerünk, míg Cletas és Yarlev megérkezik az erősítéssel...

Ahogy Voba és társai engedelmesen megtorpantak, Zar azon kezdett töprengeni, vajon hogy áll a csata. Csak abban lehetett biztos, hogy Wynnek nem esett baja: az asszony jelenléte ott érződött tudatának egy zugában, titkos talizmánként védelmezve Zart a félelemtől és magányosságtól.

– Ismersz, démonfattya? – mordult rekedten az asyri vezér. – Még egy démonnak is joga van tudni, ki végez majd vele!

Zar némán bólintott, takarékoskodott a levegővel. Nézte a vele szemben álló férfit, sebezhető pontokat keresett bronzpáncélzatán. Az asyri főnök sisakot, mellvértet, pikkelyes tunikát és csizmát viselt, kardforgató balját könyökig vert bronzlemez óvta. Rorgan most katonáihoz fordult.

– Magam intézem el, ezt az örömet nem engedem át másnak! Tisztességes párbajt vívunk, aki be mer avatkozni, a halál fia! Megértettétek?

Az összeverődött asyri harcosok tisztelegtek.

Idióta – gondolta Zar, majd ahogy Rorgan feléje indult, védekező pozíciót vett fel. Én az ő helyében nyomban ledöfetném hátulról az ellenséges vezért, és tovább nyomulnék Új-Araen felé. Ez a dolog a párviadallal... az “ő az enyém!” szöveg egy nagy rakás vykarsz...

Az asyri vezér bronzpengéje sziszegve hasított a levegőbe. A sovren hátraugrott, pajzsával védte a csapást, azután visszakézből Rorgan karjára sújtott. A nagydarab férfi kitért, majd odavágott buzogánykezével. Zar érezte, hogy a tüskék végigszántanak a sisakján.

Lehet idióta, de a termetéhez képest meglepően fürge...

Egy darabig dulakodtak. A buzogány a pajzsnak, penge pengének feszült, s Zar csak most került kellő közelségbe ahhoz, hogy megpillanthassa a ránctalan arcot, a kék szempárt az asyri főnök sisakellenzőjének árnyékában. Úrrá lett rajta az elkeseredés. Még fiatal is! A francba... Huszonöt évvel lehetek öregebb nála.

Rorgan vaskos karján még inkább kidagadtak az izmok, ahogy lefelé szorította Zar pajzstartó karját... Lejjebb, egyre lejjebb...

Istennőm, micsoda erő!

A sovren harsány, tagolatlan kiáltást hallatott, vasalt csizmás lábával az asyri ujjara tiport, azután, ahogy Rorgan felüvöltött, elhúzódott a közeléből.

– Nincs neked becsületed, démonfattya! Gyere és küzdj, te gyáva!

Zar még hátrébb húzódott, körözni kezdett, mindvégig Rorgan szemébe nézett. Hosszú évek óta nem akadt balkezes ellenfélre, ezért módosítania kellett küzdőtartásán.

A buzogányt sem hagyhatta figyelmen kívül. Hisz nem csupán támadófegyvernek kitűnő, Rorgan bánthat is vele.

– Hallom, feleségül vetted azt a ribanc papnőt – sziszegte a nagydarab férfi, szakállának erdejéből elővillanó fogakkal vigyorogva. – Mert anyád is démonokkal háló ribanc volt, ilyen pár kell neked, mi?

Zar egy szót sem szólt. Rorgan bosszantani próbálja, hogy fejvesztve támadjon... ügyet sem vetett a sértésre. Túl öreg vagyok ahhoz, hogy bedőljek egy ilyen trükknek – gondolta. Erre te is rájöhetnél, ha okosabb volnál... A harcra tartogasd az erődet!

Az asyri vérfagyasztó bömböléssel rontott neki, buzogányának csapása Zar pajzsát érte. A kardvágást saját pengéjével védte ki a sovren. A bronz- és az acélfegyver ismét egymásnak feszült, a két markolat csakhamar összeért. Zar gyorsan elhúzta hüvelykujját, hogy oda ne vesszen, majd hirtelen gáncsot vetett Rorgannak, és minden erejét összeszedve rántott rajta egyet. Az asyri vezér átfordult a hátán, ám mielőtt a sovren ledőlhette volna, máris talpra ugrott, s halálos vágást irányzott Zar nyakának. A sovren lebukott, a penge a jobb vállát érte, ám így is megingott, csaknem összeesett. Ahogy tántorgott, a buzogány az oldalába vágódott, térdre kényszerítette. Egy pillanatra még a lélegzete is elállt a testében robbanó kíntól. Szeme sarkából mozgást észlelt, gépiesen lebukott, s visszakézből sújtott oda a kardjával.

Most melléje szegődött a szerencse: a penge a combján érte az asyri vezért, s elég mély sebet ejtett rajta ahhoz, hogy Rorgan felbődüljön.

Zar megint levegő után kapkodott, ezúttal nem is hiába, bár a fájdalom minden szusszanás után tőrként hasított bal oldalába. Feltápászkodott s elhátrált, azt latolgatta, mozog-e még kardforgató karja.

– Itt fogsz megdögleni! – hörögte Rorgan, a sántikálva bár, de a nyomába szegődött. – Kiszaggatom a beleidet, azokon lógsz majd tulajdon városod falán!

Zar megnedvesítette ajkát, körülpillantott. Hol a pokolban van már Cletas? Ekkor döbbent csak rá, hogy egy kis magaslaton áll, ahonnét a Moorgate mezején változatlanul dúló csatára lát.

Egy kis dombon állok... egy magaslaton, ahogy Spock mondta... Ezt a pillanatot látta hát! Rorgan buzogányára sandított. S bizonyára ez az a zúzófegyver, amely végez velem...

Az asyri vezér megint támadott, a buzogányt lengette, kardjával ellenfele lába felé suhintott. Zar kitért, előreugrott, hárított a pajzsával, aztán gyomron vágta vele a tagbaszakadt férfit. Rorgan nagyot mordult, lélegzete elakadt, s ahogy kétrét görnyedt, mindketten a földre hemperedtek. Zar került felülre. Ide-oda gördültek, nagyokat szisszentek, rugdaltak, kardjuk markolatával mértek kemény ütéseket egymás vállára, fejére.

Rorgan váratlanul elengedte a fegyverét, s nyitott tenyérrel Zar arcába vágott. A sovren koponyájában izzó fehéren robbant a fájdalom, elejtette kardját, ahhoz azonban maradt elég lélekjelenléte, hogy ne eressze ki pajzsa alól az asyri buzogányát. Fogát csikorgatva oldalra fordult, acélsisakjával újra és újra Rorgan arcába fejelt. Az asyrit óvta valamelyest saját sisakjának orrpecke, mégis megvonaglott, helyezkedni próbált, Zar csak erre várt, felrántotta a térdét, s kímélet nélkül ágyékon rúgta. A főnök bömbölt kínjában.

A sovren igyekezett kihasználni előnyét, ám mielőtt tőrt ránthatott volna, Rorgan nagyot lökött rajta, lefordult róla, és a hátára zuhant. Zar négykézlábra emelkedett. Tüdejéből sípolva tört elő a levegő, oldala tüzelt, mégis megindult kardjáért, mely jó egyméternyire hevert a sárban.

Alighogy elérte, bal vállára lezúdult a buzogány – pajzsa messzire repült. Zar megragadta a kardot, s odébb gördült; szerencséjére az asyri ismét nyögve hullt térdre. Zar feltápászkodott, pislogott, a pajzsot kereste.

Valami baj van a szememmel – gondolta kábán, s megérintette arcát szabad kezével. Véresen húzta vissza az ujjait, de ez sem izgatta különösképp. Megint körülpillantott, de nem látta a pajzsot.

Anélkül pedig nem védhetem magam! – gondolta kétségbeesve. Annak a nyavalyás buzogánynak egyetlen csapásától eltörhet a kardom!

Az asyri vezér is talpon volt már. Támolygott; képét eltorzította a harag és a fájdalom.

– Míg ott döglődsz a falon, démonfattya – zihálta –, láthatod majd, hogyan játszadozom el a ribancoddal! Ha elég kitartóan kérlelsz, irgalmas leszek, és megölöm, miután végeztünk!

Buzogányát magasra emelve, kardját készenlétben tartva feléje indult.

Zar gyorsan átgondolta a helyzetet. Csak egy lehetőségem van – döntött. És ha ezt választom, védtelen marad a fejem. Ha kudarcot vallók, az a buzogány lecsap, s rám pontosan az vár, amit Spock látott...

Ahogy Rorgan közeledett, Zar sebesen hátrálni kezdett, fogást váltott kardja markolatán, jobb oldalát fordította az asyri vezér felé. Megmozdította bal lábát, lábfejét kilencven fokkal elfordította, hogy lendületet vehessen – ez korábban lehetetlen lett volna –, azután, azért fohászkodva, hogy sajgó válla bírja a megterhelést, jobb lábát előrelendítve hosszú kitörést csinált – erre Sulu tanította.

A kard hegye áthatolt a bőrtunikán, mélyen az asyri vezér testébe szaladt. Rorgan elejtette fegyverét, döbbenten és iszonyodva meredt lefelé, ahogy Zar kihúzta a kardot. Térdei megroggyantak, összeesett. Zar felnézett. Látta az asyri harcosok megrökönyödött ábrázatát, s látta a domboldalban közeledő Cletast is csapataival.

– Gyáva... Félsz megölni, démonfattya... – hallatszott balja felől az elfúló suttogás. A sovren lepillantott. Rorgan az oldalán hevert, mindkét tenyerét gyomrára szorította, térdeit felhúzta, iszonytatóan vonaglott. A gyomorsebek különösképp lassú és kínos halált jelentenek...

Zar egy másodpercre lejjebb eresztette mentális pajzsát – az asyri fájdalma máris szétáradt benne, térdei megroggyantak. Kapkodva kirekesztette tudatából a kínt: most már bizonyos volt benne, hogy Rorgan halálos sebet kapott, bár minden bizonnyal egy napba is beletelik, míg kiszenved.

– Kívánod, hogy végezzek veled? – kérdezte tőle asyri nyelven. Arra gondolt, mit szól majd Wynn, ha megtudja, hogy könyörületes volt ehhez az alakhoz. Ám úgy érezte, senkit sem ítélhet olyan kínokra, amilyenekben az imént volt kénytelen osztozni a főnökkel.

Az őrület tüzében égő kék szempár meredt rá a verítékben úszó arcból.

– Nem... vagy elég bátor ahhoz... hogy irgalmas lehess... te démon...

Zar felsóhajtott, s előhúzta Zarabeth tőrét.

– Akkor hát ne köszönd meg – mormolta a maga nyelvén. – De szívességet teszek neked, még akkor is, ha a feleségem megneheztel miatta.

Gyorsan hátrarántotta az asyri vezér fejét, s végighúzta a pengét a torkán, gondosan ügyelve arra, hogy a külső és a belső verőereket egyaránt átmetssze.

Rorgan halott volt már, mire a sovren felemelte pajzsát, mely pár méternyire, a körön belül hevert. Zar védekező pozícióba lendítette kardját, zihált, oldalában iszonyú fájdalmak lüktettek. Szembenézett az őt körülvevő harcosokkal. Lassan, kimerültén körözni kezdett.

– Ki lesz a következő? – kérdezte asyriul.

Senkinek sem akaródzott előlépni. Zar megkönnyebbült, (s fájdalmas) sóhajt hallatott. El se tudom hinni – gondolta. Még mindig állok. Győztem! S most, ha...

Nem érezte a csapást, mely oldalról zúdult rá, s nyomban a végtelennek rémlő sötétségbe taszította.