TIZENKETTEDIK FEJEZET

 

 

James Kirk nézte, miképp enyészik semmivé gyermekkorának otthona. Egyszerre feltámadt benne a félelem, s úgy növekedett, mint holmi élőlény. Hatodik érzéke (melyben éppúgy bízott, mint a tudat vezérelte ötben) azt sugallta, hogy ezek a teremtmények veszedelmesek.

Nyugi, Jim – parancsolt magára. Nem mondtak semmi fenyegetőt, csak érkezésükkel rémítettek meg, de mint megtudhattad, nem szándékosan...

Ösztöne mégis óvatosságra intette.

– Értem – mondta nagysokára a szivárványszín ragyogásnak.

– És a vég... elkerülhetetlen? Nem látszotok... betegnek, de hát... – Széttárta a karját.

– Sérteget minket! – csattant fel a lángalak. – Még hogy betegnek! Mintha mi is hitvány anyagból lennénk!

– Volt valaha anyagi testünk – mondta a másik hang. – Emlékeztek?

Nyilvánvalóan egyikük sem emlékezett, mert csend volt, csak a szél zúgott a romok között.

– Nem, tengernagy – folytatta határozottan az a távoli hang, amelyet Kirk magában “racionálisnak” nevezett. – Nem vagyunk betegek, ám idővel még a magunkfajták felett is úrrá lesz az entrópia. Elfáradtunk. Hanyatlóban az értelmünk...

– Megint elveszítetted a formádat – hívta fel figyelmét a lángalak kárörvendőn.

– Valóban...

A lángoszlop megnyúlt, formát öltött: a tengernagy előtt egy férfi jelent meg. Egy nála valamivel magasabb, széles vállú, sötétszőke hajú, hozzá hasonlóan mogyoróbarna szemű férfi. Vigyorgott, ugyanaz a hányaveti vigyor volt ez, amelyre Kirk a vasalódeszka-lovaglás idejéből emlékezett.

– Sam... – suttogta, s elszorult a torka, mert lelki szemei előtt megjelentek bátyjának halálos kíntól eltorzult vonásai: ilyennek látta utoljára... Ifjabb George Samuel Kirk esztendőkkel korábban a Deneván halt meg; őrületet okozó paraziták áldozatává vált.

Kirk érezte, hogy Spock a vállára teszi a kezét, s igyekszik megnyugtatni.

– Jól vagy, Jim? – A vulkanita az Originátorra pillantott. – Ebben az alakban fájdalmat okozol neki – tiltakozott.

– De hisz ez igaz tükörkép! – mondta a lángalak. – Hogy okozhat fájdalmat az igazság?

Kirk kihúzta magát.

– Minden rendben, Spock. Köszönöm... – Kényszerítette magát, hogy szembenézzen “Sammel”. – Vagyis ebben a világban lesz végső nyughelyetek?

– Nos... nem, tengernagy – mondta a lény. Ezúttal oldalirányban kezdett terjeszkedni: Kirk bátyja mellett egy másik, nem kevésbé széles vállú fiatalember jelent meg.

Gary! Kirk nyomban felismerte: ez a fiatalember volt legjobb barátja akadémiai éveiben. Gary Mitchell parancsnokot nem sokkal azután érte utol a vég, hogy Kirk az Enterprise kapitánya lett. Egy veszedelmes kór, az úgynevezett “Isten-komplexus” hatalmasodott el rajta, amikor megkísérelte átvezetni hajóját a galaxis peremét védelmező energiafüggönyön. A kór mindjobban eluralkodott rajta, s az emberség lassanként kiveszett belőle. A végén már olyan fenyegetést jelentett, hogy legjobb barátja volt kénytelen végezni vele...

Gary felbukkanása furcsamód nyugtatólag hatott Kirkre. Ezek idegen lények – emlékeztette magát. Ez nem Sam, nem Gary! Bármilyen tökéletesek is a másolatok, nem valódibbak egy közönséges holofelvételnél...

Most “Mitchell” szólalt meg. Ugyanolyan bizonytalankodva beszélt, mint az Originátorok korábbi formái.

– Meg akarjuk... Azaz, ami engem illet, meg akarom találni szülőbolygónkat. Csodaszép hely, legalábbis azt hiszem...

– Vagyis nem ez a szülőbolygótok? – mutatott körbe McCoy.

– Ostobák! Miért állunk szóba velük? – fakadt ki a lángalak.

– Fecsegő vénség! – szólalt meg egy korábban nem hallott hűvös, öntelt hang, melynek hallatán Kirk hátgerincén borzongás futott végig. A tisztek szeme előtt újabb alak jelent meg: egy idős, aszkétaarcú vulkanita asszony; fekete hajában kétoldalt egy-egy ezüstsáv.

T’Pau! – Kirk tüstént felismerte a Vulcan egykori államfőjét.

– Te sem emlékszel jobban a szülőbolygónkra, mint én – mondta “Gary”-nek az “asszony”. – De ha rátalálunk, megismerjük, még akkor is, ha évezredekig kell keresnünk!

– Nem, dr. McCoy – hallatszott a távolból a racionális lény kimért hangja. – Nem ez a szülőbolygónk. Ezt az égitestet szolgánk, az Őrző számára hoztuk létre.

– És hogy lepusztult! – csattant egy újabb hang, s kisvártatva megjelent “tulajdonosa”, egy karcsú, ízlésesen öltözött, értelmes, éles vonású nő. (Jocelyn – gondolta Kirk, noha jó húsz esztendeje látta utoljára Leonard McCoy volt feleségét.) – Itt aztán nem maradunk, az biztos! – jelentette ki.

McCoy elsápadt, ajka vonássá keskenyedett, szeme összeszűkült. Válása nem volt épp zökkenőmentesnek nevezhető...

– Öreg! – figyelmeztette Kirk. – Ne feledd, ez itt nem Jocelyn!

McCoy bólintott, lassanként megnyugodott.

– Valóban képesek vagytok sok ezer éven át kutatni? – kérdezte a racionális lényt.

Sam Kirk hasonmása halványan elmosolyodott.

– Ha szükséges...

– De hisz azt mondtatok, haldokoltok! Igazán nem látszik rajtatok...

– Az idő – magyarázta a racionális lény – egyike a legviszonylagosabb fogalmaknak ebben az univerzumban, nem találja, doktor? A halál közelinek rémlik számunkra, hisz már nem évmilliárdok, csupán évezredek választanak el bennünket tőle.

– Minek tárgyalsz velük? – acsargott a lángalak. – Miért vesztegeted fecsegessél az idődet?

– Arra gondoltam, hogy... talán... nem hiábavaló elbeszélgetni velük... – mondta akadozva Gary Mitchell hasonmása. – Így könnyebb... etikusabb... meg kényelmesebb is, ha segíteni akarnak... Ha felkínálják az együttműködésüket.

– Együttműködjünk veletek? – Kirk rosszat sejtett. – Hogyan?

– Tényleg, hogyan? – Zarabeth ismét megjelent. Hatan a nyolcból – gondolta Kirk. Még mindig itt vannak ezek a tudatlanok? – Az emberekre pillantott.

– Azt hittem, elmentek már. Elfelejtettem volna valamit?

– Nincs szükségünk rájuk – jelentette ki T’Pau. – Azaz, figyelembe véve e kontinuum fizikai sajátságait... – elbizonytalanodva legyintett.

– Igenis szükségünk van rájuk – szögezte le a Sam alakjában megmutatkozó racionális lény. – Ha maradék erőnket utazásra fordítjuk, élettartamunk jelentős mértékben megcsappan.

– Tudatlanokra hagyatkozzunk? – tiltakozott Jocelyn. – Ez megalázó! Szó sem lehet róla!

– Talán ez a... – Mitchell tétován az Őrző felé intett.... szóval, ő talán segíthet nekünk...

– A csillagok egymáshoz viszonyított helyzete úgy megváltozott, hogy aligha boldogulna a tőlünk kapott koordinátákkal – vetette ellene a racionális lény.

– De hogy abban a körülöttünk keringő lélekvesztőben utazzunk... – T’Pau hangja kétkedést árult el. – Olyan primitív! S ha a tudatlanok nem hajlandók a szolgálatunkra állni?

– Akkor elvesszük tőlük a járművet – mondta a lángalak. – Nem akadályozhatják meg.

Az Enterprise... El akarják venni a hajómat, hogy felkutassák azt a bizonyos világot, amely talán nem is létezik már! – döbbent rá Kirk, s máris gyomrában érezte a rettenet hidegét.

– Egy pillanat! – emelte fel hangját. – Érthető, hogy szeretnétek meglelni őshazátokat, a Föderáció bizonyára a segítségetekre lesz. Hajóm azonban épp fontos küldetésben...

– Nincs választása, tengernagy – figyelmeztette csendesen Sam hasonmása. – Társaim... hamar elveszítik türelmüket.

Meghiszem azt – gondolta keserűen Kirk. Most mi az ördögöt csináljak?

Valaki megérintette a könyökét. A tengernagy Zarra pillantott, aki felhúzta a szemöldökét, s fejével a szabad térség másik oldala felé intett.

– Bocsássatok meg egy percre – mondta az Originátoroknak Kirk. – Meg kell... fontolnunk a kéréseteket.

– Minek játszadozunk velük? – förmedt a lángalak Samre. – Gyerünk!

Kirk elméje felfogta valaminek a szelét, ami a közelben láthatatlanul elsuhant. Bármi volt is, telibe találta a lángalakot, aki összezsugorodott, s elnémult.

– Mi sem természetesebb, tengernagy – mondta a racionális lény. – Csak tessék.

Mihelyt odébb vonultak, Zar letelepedett, dörzsölgetni kezdte bal combját, s fájdalmas grimaszt vágott.

– Beszélnünk kell – mondta.

– De hisz meghallják... – McCoy megkopogtatta a halántékát. Mélyet sóhajtva zökkent le a fiatalabb férfi mellé.

– Ezen nem segíthetünk – mondta Zar. – Amúgy kétlem, hogy kihallgatnának. Nagyon magabiztosak.

– Azok bizony – bólintott komoran Kirk. – Mi van?

– Mentális és érzelmi kisugárzásokat fogtam a két anyagtalan Originátor irányából. Ők azok, akiket nem láttunk még... – Zar hangja suttogássá halkult. – És ha azok, akikkel eddig tárgyaltunk, emberi normák szerint irracionálisak vagy szenilisek, emez a kettő degeneráltnak tekinthető. Őrültek és kíméletlenek, külön-külön is sokkalta veszedelmesebbek, mint a többi hat együttvéve. Nem maradhatnak ebben a világegyetemben!

– És szerinted mit kéne tennünk, Zar? – érdeklődött McCoy gunyorosan. – Udvariasan kérjük meg ezt a bandát, tisztuljon el egy másik kontinuumba? Az ördögbe! Hisz egyetlen tudati impulzussal megsemmisíthetnek valamennyiünket! Képesek anyagot generálni, és el is tüntetik, ugyanolyan könnyedén, ahogy mi egy lézerpisztolyt elsütünk.

– Zarnak igaza van – mondta Kirk. – Nem adom át csak úgy az Enterprise-t ezeknek az eszelősöknek, hogy aztán rászabaduljanak a gyanútlan galaxisra!

– Meg kéne győznünk őket, hogy a bolygó, amit keresnek, a Klinzhai, mindjárt ki is rakhatnánk ott a társaságot – vetette fel McCoy. – A Klingonok végre elfoglalnák magukat valamivel, nem kevernének több bajt a mi házunk táján...

Kirk mintha meg se hallotta volna.

– Nem fenyegethetjük, nem is zsarolhatjuk őket semmivel... – mondta lassan. – Nem befolyásolhatnánk őket valahogy? Nem hathatnánk a józan eszükre?

– Miből gondolod, hogy van józan eszük? – mormolta McCoy.

– Ha nem lenne, nem kezdtek volna párbeszédet velünk. Ránk kényszeríthették volna az akaratukat egyetlen szó nélkül is!

– Helyes az érvelésed, Jim – jegyezte meg Spock. – Kézenfekvő, hogy néhányan közülük szeretnék, ha vállalnánk az együttműködést. Nem kívánják befolyásolni a tudatunkat.

– Egyetértek – mondta Zar. – Egyébiránt nem ártana, ha nekem is elárulnátok, kiknek az alakját vették fel... Kirk röviden felvilágosította.

– Sam a legracionálisabb elme közöttük, van némi befolyása a többiekre – mutatott rá Spock.

– Akárcsak Garynek – fűzte hozzá Zar.

– Kettőjükkel kell szót értened, Jim – lódította a vulkanita.

– Ezek szerint engem bíztok meg a szóvivő szerepével?

– Kirk mereven elmosolyodott. – Nem emlékszem, hogy jelentkeztem volna a feladatra.

– Te volnál a rangidős... – mormolta McCoy. – Egyébként is, te értesz az ilyesmihez a legjobban a flottánál.

– No jó... – Kirk felállt, megborzongott, összehúzta magán a köpönyegét. – Reménykedjünk hát, hogy ezúttal se mondok csődöt!

 

Ahogy a várakozó Originátorok felé tartottak, Zar alatt elmozdult egy kődarab – teljes súlyával a rossz lábára kellett nehezednie. Felnyögött, fojtott hangon átkozódott. McCoy elkapta a karját, mielőtt elbotlott volna.

– Jól vagy?

– A legutóbbi konfluencia rengeteg energiámba került

– ismerte be a sovren. – Ráadásul az a periférikus kapcsolat a két eszelős idegennel... – Megborzongatta a friss emlék.

– Nyúzott vagy.

– Nem kétlem. Csatából is tértem már meg pihentebben.

Kirk, Spock és McCoy vállt vállnak vetve állt meg a racionális lénnyel szemben, Zar pedig az időkapuhoz sántikált. Fizikai és mentális kimerültséget érzett. Érezte, nem búja már soká, lába rettentően fájt.

Mintha már vagy két napja talpon lennék... Pedig alig öt-hat órája csak, hogy felébredtem. Emlékezett a pillanatra, mikor kinyitotta a szemét, s észrevette, hogy Wynn figyeli. Viszontláthatom-e valaha is...? Bár visszamehetnék! – gondolta kimerültén. Bár megúszhatnám azt a csatát! Utána másképp lenne minden. A fenébe is, élni akarok! A sors iróniája...

Hogy tehermentesítse fájó lábát, vállát az időkapunak vetette.

– Hogyan döntöttetek, tengernagy? A segítségünkre lesztek? – érdeklődött Sam Kirk hasonmása. Kirk szeme összeszűkült.

– Nem vagytok tisztában azzal, mit kértek tőlünk – mondta nyugodtan. – Sem azzal, micsoda felfordulást okoztatok visszatérésetekkel.

Sam a homlokát ráncolta. Elbizonytalanodott.

– Felfordulást?

– Tevékenységetekkel felbontottátok univerzumunk egyensúlyát. Ezernél is több élőlény pusztult el amiatt, hogy az Őrző benneteket keresett. Oly hatalmasak, oly hirtelen haragúak vagytok, hogy komolyan veszélyeztetitek kontinuumunk biztonságát. Ha elveszitek a hajómat, s otthonotok keresésére indultok, csak súlyosbodni fog a helyzet. Szaporodnak majd az áldozatok. Ezt akarjátok?

– Ezernél is többen pusztultak el? – A racionális lény érezhetően zavarban volt. – Miattunk? Hogyan lehetséges ez?

– A Constellaton cirkálóval együtt négyszázharminc embert nyelt el mindörökre egy fekete lyuk. Négyszázharmincan vesztek oda az El Nathszal együtt is, mely egyetlen szempillantás alatt porrá omlott. Száznyolcvannégy ember, ráadásul egy egész világra való állat és növény semmisült meg egy Kent nevű bolygón, maga az égitest pedig hamuvá lett, mikor napja vörös óriássá duzzadt. Amott – Kirk megperdült a sarkán, s az archeológustábor helyére mutatott – meghalt tizenkét tudós, mert arra kényszerítettétek az Őrzőt, hogy csak veletek foglalkozzon, s elhanyagolja kötelességeit a mi univerzumunkban!

Sam és Gary gyors pillantást váltott. Nyilvánvalóan megdöbbentek.

– Mi... nem is sejtettük, hogy jelentkezésünk ilyen tragédiákat okoz... – mormolta a Mitchell-másolat.

– Még nem fejeztem be! – csattant fel Kirk könyörtelenül. – Mi lesz Kent lakóival? Az otthonotokat keresitek, azt mondjátok... Hát az ő otthonuk? Megsemmisült! A következő pár hónapot, esetleg évet menekülttáborokba zsúfolva kell majd tölteniük – a fenébe is, hisz a világon mindenüket elvesztették, s a tetejébe magát a világot! Indulásunk napjáig a túlélők már negyvenen követtek el öngyilkosságot!

– Van még egy áldozat, Jim – szólt közbe McCoy. – Emlékszel, hogy sikoltozott egy nő a Cochise fedélzetén, az Alfa B pusztulását követő éjszakán? Terhes volt, de szolgálatot vállalt az evakuáció idején. A szülés korán indult meg, és a gyerek holtan jött a világra a folyosón. Ott, mert a betegszoba tömve volt még rosszabb állapotban lévő páciensekkel – szélhűdés, katatónia, trombózis, miegymás... Az egészségügyiek elkövettek minden tőlük telhetőt, de... – vállat vont. – Adjátok hozzá az összeghez a kisfiút is, Originátorok!

Zar nyelt egyet, ahogy belegondolt a dologba.

– Azután – mondta Spock – ott van D’berahan. Az életét kockáztatva igyekezett kapcsolatba lépni az. Őrzővel, s most kómában fekszik. Három kicsinye van. Elképzelhető, hogy meghal, s akkor elveszítjük az utódait is.

Zar érezte: az Őrző reagál a hallottakra. A monolitot keserűség öntötte el, s a sovren tudatában formát öltött egy kérdés: Igaz ez?

Igaz – felelte neki szomorúan.

– Annyira sajnálom... Az időkapu a mély megbánás jeleit mutatta. Sohasem akartam rosszat senkinek...

Zar jelezte, hogy megérti. Mikor szólítottak, engedelmeskedned kellett, nem tehettél mást. Tudjuk, hogy nem cselekedhetsz programozóid akarata ellen.

A Sam Kirk-utánzat pár percig töprengett, csak azután szólalt meg:

– Nem azért tértünk vissza, hogy pusztulást okozzunk. Igazán sajnálom, de ami történt, megtörtént. Miért gondolod, hogy ittlétünk további károkat okoz majd?

– Mert olyan hatalmasok vagytok. – Kirk igyekezett fogva tartani tekintetével az övéhez oly hasonló szempárt. – Az enyémek közt ez a mondás járja: “Az abszolút hatalom abszolút elfogadhatatlan.” Ti, akik két tisztességes ember alakját viselitek, mondjátok meg nekem, képesek lesztek-e megfékezni társaitokat, mielőtt indulatuk újabb tragédiákat okoz? Legyetek őszinték! Képesek lesztek erre?

– Miért hallgatjuk ezt? – acsarkodóit a lángalak. – Nem ért semmit a homályos agyú ostoba! Miért tűritek, hogy egy tudatlan báb kioktasson benneteket?

A Sam Kirk alakját viselő idegen szembefordult társaival.

– Meglehet, tudatuk alacsonyabb szintű a miénknél. Ez azonban nem jelenti azt, hogy nekik és a hozzájuk hasonlóknak nincs joguk olyan boldogságban leélni rövid életüket, amilyet korlátaik lehetővé tesznek!

– Joguk? – A T’Pau-utánzat nem is igyekezett palástolni megvetését. – A létezésüket köszönhetik nekünk! Ezer és ezer kietlen világba juttattunk el életserkentő molekulaszerkezeteket... Kötelességük segíteni bennünket!

Zarabeth kihúzta magát.

– Azt hiszem, emlékszem arra az időszakra – mondta. – Olyan volt, mint valami játék: figyeltük, mivé fejlődnek az egyes életformák...

– Mit beszélsz? – szörnyedt el Jocelyn. – Ezekért is mi lennénk felelősek? Micsoda visszataszító gondolat! – McCoyra bámult. – Még csak nem is civilizáltak! Hallanod kellett volna, mit mondott a feleségének ez az alak, mikor legutóbb találkoztak!

– Na ide süss, te... – Az egészségügyi tiszt vérbe borult szemmel nekiindult, Spock azonban megragadta a karját. – Doktor...

– Öreg...

McCoy lehiggadt, a karját dörzsölgette, szemrehányó pillantást vetett a vulkanitára.

– Oké, oké... De ha ti, Originátorok, olyan civilizáltnak hiszitek magatokat, nézzetek csak egymásra! Olyan a szövegetek, akár az ötéves gyerekeké!

– Nincs okunk, hogy eltűrjük ezt! – sziszegte a lángalak. – Hagyjuk itt ezt a négyet, a hajón oltsunk alakot ismét! A legénységre sincs szükségünk, boldogulunk magunk...

– Mit tennél az emberekkel? – kérdezte Sam Kirk nyomatékkal. – Kilöknéd őket az űrbe, hogy ott pusztuljanak? Itthagynád ezt a négyet ezen a pusztuló világon, készletek nélkül? Hogy még négyszázharmincöt értelmes halála száradjon a lelkűnkön? Kezdem belátni, hogy a tengernagynak igaza van. Valóban veszélyt jelentünk e kontinuumra és lakóira.

– Nem! Ezt ne merd mondani! – Jocelyn körvonalai elmosódtak, a lény dühöngött. – Gondold csak meg, milyen sokáig vártuk, hogy visszatérhessünk!

– Kirk tengernagy hazudik, mikor ezrek halálát emlegeti – mondta a lángalak.

– Nem, nem hazudik – szólt Gary. – Betekintettem elméjébe, igazat mond. És nem tévedett. Jelenlétünkkel igenis kárt okozunk!

– A veszteségeikért – jegyezte meg T’Pau – nem minket terhel a felelősség. Szolgánk a hibás.

Zar érzékelte a szomorúságot, mely az Originátor szavai hallatán erőt vett az Őrzőn. – Te nem tudhattad! – vigasztalta a lényt. – Valamennyien követünk el olykor olyasmit, amit utóbb megbánunk...

– Immár világos számomra, hogy jelenlétünk további károkhoz vezethet a kontinuumban – folytatta szomorúan a racionális idegen. – James Kirk igazat beszélt. Pillantsatok elméjébe, bizonyosodjatok meg erről ti is! – biztatta társait. – Láthatjátok, nem tévedek.

– Az ám! – lódította magabiztosan Gary. – Elméje nem hazudik nekünk. Pillantsatok bele, s lássatok! Vizsgáljátok meg valamennyiük agyát, ahogyan én tettem – ugyanazokat a tényeket találjátok mindenütt.

Az Originátorok pár percre elnémultak.

Zar érezte, hogy néhány tudat megérinti. Az idegenek közt szavak nélküli párbeszéd zajlott, ám jóval magasabb mentális szinten annál, semhogy megérthesse. Mégis az a benyomása támadt, hogy a látogatók keserűen vitatkoznak.

A racionális lény végül Kirkhöz fordult.

– Igyekszünk majd rávenni társainkat a távozásra.

– Hogy távozzak? Még mit nem! – dobbantóit mérgesen Jocelyn. – Haza akarok menni!

– Ha hazatérünk, előbb-utóbb konfliktusba kerülünk e világegyetem lakóival – mondta Gary. – Kell az neked? Elvégre egytől egyig a mi gyermekeink...

– Már én is úgy érzem, távoznunk kellene – szólt nyűgösen T’Pau. – Ha másért nem, hogy véget vessünk ennek a terméketlen vitának.

– Hogyhogy még mindig itt vagyunk? – sürgette társait Zarabeth. – Ha nem kellünk, gyerünk máshová! Ez a hely olyan unalmas... olyan közönséges...

– Hogyan foghatjátok pártját ezeknek a... férgeknek? – tombolt a lángalak.

Fenyegetően duzzadni kezdett, az emberek felé mozdult, ám Gary idejekorán az útjába állt. Mitchell körvonalai elmosódlak, hamarosan két anyagtalan teremtmény lüktetett egymással szemben.

Zar szeme láttára egyszeriben valamennyi Originátor eltűnt A levegő ismét szivárványszínben tündökölt, akadlak neszek, ízek, benyomások is – a sovren lehunyta a szeméi.

Mikor percekkel később megint kinyitotta, azt látta, hogy három alaktalan idegen – Gary, Sam, s vajon még ki? – körülfogja a többit. Az alakok csakhamar egyetlen lénnyé egyesültek. A kreatúra hevesen lüktetett, Zar megértette, hogy a racionális tudat az Őrzővel kommunikál, s az a benyomása támadt, hogy a Kapu ismét kutat, teljesíteni igyekszik az Originátor parancsát. Egyszeriben életre kelt: kékesfehér fénnyel tündökölt.

A középponti nyílást betöltötte egy kép. Zar egyetlen pillantást vetett csak rá, azután kavargó gyomorral fordult el. Nem mintha ocsmány lett volna az az univerzum, amelyet az Őrző mutatott, formáit, színeit tekintve azonban teljességgel és őrjítőén idegennek rémlett, távol állt mindattól, amit egész élete során normálisnak, természetesnek vélt...

Ebben az univerzumban nyilván még a fizikai törvények is mások – gondolta. Igyekezett elképzelni egy olyan kontinuumot, ahol a leejtett tárgyak nem zuhannak a földre, a párhuzamosok nyomban metszik egymást, egy kontinuumot, melynek lényei négy dimenzióban érzékelnek és építkeznek. Elhúzta a száját, a fejét rázta. Épp elég nehéz boldogulni a mi univerzumunkban is...

– Sorsotokra hagyunk benneteket – csendült elméjében a racionális lény hangja. – Ég veletek, gyermekeink!

Azután vakító fényörvény támadt, az Originátorok szertefoszlottak, s szivárvány ős csíkokként suhantak az Őrzőn tátongó nyílás felé.

Kirk még akkor is csak bámult, amikor a lyukon át megint romba dőlt épületeket, csonka oszlopokat látott.

– Elmentek... – mondta, mint aki magamagát győzködi. – A fenébe, épphogy megúsztuk! – Övéhez kapott, előhúzta kommunikátorát. – Kirk hívja az Enterpriset!

– Enterprise jelentkezik... Itt Uhura.

A tengernagy szeretetteljesen elmosolyodott.

– Említettem-e már, parancsnok, hogy csodaszép a hangja?

– Hogyan, uram? – Uhura lágy kontraltó hangja érthető okokból zavart tükrözött. – Ó... szóval nem, uram.

– Akkor hát most mondom. Voltak pillanatok az elmúlt egy óra alatt, mikor komolyan azt hittem, sosem hallom többé.

– Jól van, tengernagy?

– Mindannyian remekül vagyunk, Uhura. Négy személy felsugárzásához ke...

– Ne, Jim! kiáltott fel hirtelen Zar. – Ne! – Gyorsan körülpillantott, hátha szabad szemmel is megpillantja, amit halványan bár, de érzékelt az imént. Lehet, hogy megőrültem... Ott volt vagy sem?

– He? – Kirk tétovázott, aztán döntött. – Maradjanak készenlétben, parancsnok! – Kikapcsolta a kommunikátort. – Zar, mi ütött beléd?

– Nem is tudom... – Zar a homlokát ráncolta. – Egy pillanat... – Lehunyta a szemét, tudatával kutatta környezetüket, s megint meglegyintette az irracionális, majdhogynem követhetetlen és öntörvényű gondolatok szele, a gondolatoké, melyek egy vagy több paranoid entitás jelenlétére utaltak.

Zar danreg átkot mormolt, melynek hallatán Spock felvonta a szemöldökét, fordítógépe kifogástalanul működött.

– Nem távozott valamennyi! – fordult társaihoz a sovren. – Érzem a jelenlétüket. Ketten maradtak itt – azt hiszem, mondanom is felesleges, melyik kettő.

Kirk feszengve pillantott körül.

– Biztos ez?

– Igen.

– Cseberből vederbe... – suttogta McCoy, és megborzongott. – Most mi a fenét csináljunk?

– Szóljunk nekik, hogy öltsenek testet, aztán kérdezzük meg, mit akarnak – javasolta Spock. Nyomban felemelte hangját.

– Originátorok, érzékeljük jelenléteteket! Kérünk benneteket, anyagiasuljatok, hogy beszélhessünk! Mit kívántok?

Csend. Kirk megköszörülte a torkát.

– Egészen... biztos vagy a dolgodban, Zar?

A sovren bólintott.

– Most nem érzek semmit, de pár pillanattal ezelőtt itt voltak, afelől kezeskedem. Vajon idelent maradtak? Vagy már rég a hajón vannak?

A tengernagy torka elszorult.

– S ha igen, milyen formában? A szabályzat szerint általános riadót kéne elrendelnem, de hát mit segítene az most?

Kirk előtt egy alak bukkant fel a semmiből.

– Az égvilágon semmit, tengernagy.

Az új jövevényt szemügyre véve James Kirk felnyögött kínjában, s lehunyta a szemét. Ez az Originátor fekete hajú, csillogó, sötét szemű, szabályos arcú, fiatal nő képében jelent meg. A teremtés nem volt klasszikus szépség, de megkapó elevenség és kedvesség sugárzott belőle. Zar felfogta a tengernagy tudatában visszhangzó, ki nem mondott szót: “Anya!”, s ráébredt, hogy az idegen Winona Kirk alakját öltötte magára.

Ahogy rábámult, a hasonmás megváltozott, összetöpörödött, önmaga szánalmas árnyékává vénült. Kirk felé nyújtotta kék erekkel átszőtt karját, s rekedten suttogta:

– Kérlek, Jim... Hadd menjek haza, fiam! Vigyél haza...

Kirk elsápadt.

– Hagyd abba! – Spock oltalmazón parancsnoka s az idegen közé lépett, sötét szemében düh parázslóit. – Olts azonnal másik formát! Ez kegyetlenség. Miért akarsz fájdalmat okozni ennek az embernek? Sosem tett neked semmi rosszat...

– Ó, dehogyisnem! – mondta az idegen, s visszaváltozott a fiatal Winonává. – Elkergette az enyémeket a hazugságaival! Nem volt hajlandó hozzásegíteni minket, hogy hazajussunk – ugyanígy bánt a tulajdon anyjával is!

A hasonmás megroggyant, megint az öregasszony állt ott.

– Jim? Ma végre hazaviszel, ugye? – Az idegen váratlanul vérfagyasztóan felnevetett. – Tudod, tengernagy, ha újjáépítetted volna a házát, ha hazaviszed, még ma is élne...

– Hallgass! – Leonard McCoy előrelépett. – Ez iszonyú!

Kirk mély lélegzetet vett.

– Nyugi, Öreg. Köszönöm, de semmi baj. Minden tőlem telhetőt megtettem az anyámért, s ezt, bárhol legyen most, tudja ő is. Ennek a... micsodának fogalma sincs a lényegről. – Szembenézett anyja hasonmásával. – Miért akarsz ártani nekünk?

– Azért, mert... – Az idegen vállat vont. – Miért ne ártanék?

– Mondd, miben segíthetünk – próbálkozott Kirk. – Próbáljuk megkeresni azt a bolygót, amelyről származtok?

– Tudom is én... – mondta a jövevény közönyösen. – Talán igen, talán nem. – Szünetet tartott, aztán gunyorosan így folytatta: – Te okoztad anyád halálát, tudsz róla?

– Tévedés – közölte Kirk higgadtan, hangjából azonban kicsendült a fájdalom.

– Hagyd békén! – förmedt a lényre Zar. – Segítséget ajánlott nektek, mit akartok még?

Winona Kirk alakmása lassan feléje fordult. Zar összerezzent a szemében tátongó, lélektelen mélység láttán.

– Talán mégsem a bátor tengernaggyal, hanem veled kéne elbeszélgetnem... Te legalább tisztában vagy vele, kiket öltél meg, nemde, sovren?

Zar előtt örvénylés kezdődött a levegőben, hirtelen felbukkant Araen.

Ez csak a második Originátor, csak egy hasonmás, egy hasonmás, nem az igazi! – hajtogatta magában Zar, s az ajkába harapott, mert mindennek ellenére fájdalom hasított szívébe. Araen épp olyan volt, amilyennek emlékezetében megőrizte. Hullámos, barna haja lobogott a szélben, szépséges sötét szemeiben ott fészkelt a derű... Halványkék, karjait szabadon hagyó köntöst viselt, a finom anyag alatt Zar látta kicsiny mellbimbóit...

– Hagyd abba! – mondta keményen. – Tudom, hogy valójában nem vagy itt.

– Kívánsz netán valami életszagúbbat? – érdeklődött az idegen. – Szeretnéd esetleg olyannak látni, amilyen akkor volt, mikor megölted? Elkínzottnak, kitágultnak, vérben úszónak... Emlékszel, hogy már sikoltozni sem bírt?

Zar a fejét rázta, lehunyta szemét.

– Nem!

A lény elméje ekkor az övéhez ért, s az imént beígért kép megjelent a sovren szemhéja mögött. Zar hátrahőkölt, mentális pajzsának megszilárdítása útján elejét vette a mélyebb tudati kapcsolatnak. E teremtmények oly romlottak, oly elvetemültek, képtelenség szót érteni velük! A kreatúra gondolatainak irracionalitása megrázta, undorral töltötte el, akárha valami rothadó, bűzlő ocsmányságba tenyereit volna...

A rosszullét hullámokban tört rá, összeszorította fogát, hogy ne öklendezzen. Megölnek minket – ébredt rá, felfogva, mi történik vele. Olyankor érzem így magam, ha hozzám közel állóknak kell elpusztulniuk. Spock, Jim... Leonard... Egyikünket sem hagyják életben. Elveszik az Enterprise-t, és tombolnak tovább...

Társaira pillantott. Látnivaló volt, ők is ugyanerre a végkövetkeztetésre jutottak. Bár szembeszállhatnánk ezekkel a szörnyetegekkel!

De hogyan küzdhetnének olyan ellenfelekkel, akik még a szappanbuboréknál is légiesebbek, ráadásul tetszésük szerint létezhetnek anyagként vagy energiaként?

– Beszéljük meg ezt a dolgot – próbálkozott könnyed hangot megütni Kirk.

– Nincs miről beszélnünk – zúgták az Originátorok, noha sem Winona, sem Araen ajka nem mozdult. – Elárultatok bennünket!

– Miért mondjátok ezt? – tiltakozott McCoy.

– Azért, mert ez az igazság! Irigylitek a hatalmunkat, megpróbáltatok rászedni minket! De a próbálkozások idejének vége. Elég sokáig voltunk türelmesek!

Zar megborzongott, küzdött a rosszulléttel, birokra kelt a folyvást erősödő fejfájással. Szeme kezdett elhomályosulni, csaknem elveszítette az eszméletét. Szédült. Egyik kezével az Őrző sziklatestének támaszkodott – tudta, közel már a vég, mert mind hevesebb hányinger gyötörte. A rosszulléttel félelem vegyült, teste meg-megvonaglott.

Félelem...

Ahogy végighordozta tekintetét a Kapu rompusztaságán, hirtelen eszébe ötlött az alkalom, mikor ott kuksolt a sziklamélyedésben Spock oldalán, a fel s alá járkáló romulai őröket figyelve. Célba vette őket önnön halálfélelmével, s olyan erővel sugározta feléjük az érzést, hogy mindketten holtan estek össze. Igaz, ő is majdnem odaveszett...

Sikerülhet ugyanez a trükk az idegenek ellen? – töprengett a némán álló Originátorokra sandítva. Hisz ezek paranoiás őrültek, egy erősebb félelemimpulzus esetleg katatóniaszerű állapotba taszítja, sőt talán meg is öli őket...

Tudta azonban, hogy az idegenek rettenetének rezgései őt, Spockot, Kirköt és McCoyt is elpusztítják.

Az Originátorok teste felizzott.

Kezdődik – futott át a gondolat Zar agyán. Mit tegyek? Döntenem kell...

Bár megbeszélhetné a dolgot Kirkkel meg a többiekkel! De nincs rá idő... Ha képes vagyok megfékezni őket, meg kell tennem! Nem engedhetem, hogy az Enterprise egész legénységével végezzenek – nem is szólva mindazokról, akiket azután ölnének meg...

Némán esedezett társai bocsánatáért, azután elkezdte szaporábban venni a levegőt, szándékosan beindította testében a “küzdj vagy fuss”-reakciót. Vére pillanatok alatt sebesebben keringett, borzongott megint, de már nem a rosszulléttől, hanem az adrenalintól.

Az Originátorok kezdték levedleni emberi formájukat, s mind fényesebben ragyogtak: pulzáló vörös, pulzáló sárga, pulzáló kékesfehér...

Zar lehunyta szemét, felidézte magában a halál képeit.

Ne tedd! – szólalt meg agyában egy hang. – Segítségetekre leszek ellenük.

Zar megdöbbent, figyelmét ösztönösen a monolitra koncentrálta. Noha a formátlan idegenek forróságot sugároztak, megnyugtatónak érezte a meleget.

Őrző, te vagy? – gondolta hitetlenkedve.

Igen – felelt a lény. – Ezek itt az alkotóim, mégsem hagyhatom, hogy pusztulást hozzanak az univerzumra, melyet oly régóta védelmezek. Bocsásd rendelkezésemre minden mentális hatalmadat – nehéz küzdelemnek nézünk elébe!

Rendelkezz az erőmmel – válaszolta hangtalanul Zar. – Spock! – kiáltotta ugyanekkor, s kezét nyújtotta apja felé.

A két idegen ekkorra egyetlen lüktető fény- és hőgömbben forrt össze, a közelükben állókat mintha egy nova forrósága perzselte volna.

Nem fog sikerülni – gondolta Zar kétségbeesetten, s minden erejét összeszedve készült a konfluenciára az időkapuval. Egy lélek sem juthat el idáig élve ebben a pokoli hőségben... Senki!

Egy kéz érintette az övét, s keményen megragadta.

Apa és fia egyetlen tudattá forrt össze, épp abban a pillanatban, amikor az Originátorgömb tágulni kezdett, hogy megsemmisítse őket. Zar egy szempillantás alatt kapcsolatot létesített az időkapuval, az ősi lény bensőjébe sugározta kettejük mentális energiáját.

Eggyé lettek az őrzővel, az pedig összpontosított minden erőt, fizikai és mentális örvényt hozott létre, mely középponti nyílásából süvöltött elő, s lecsapott a mit sem sejtő idegenekre. Azok egy pillanatig tehetetlenül sodródtak a tomboló üresség felé, azután küzdeni kezdtek.

Ahogy ellenállásuk növekedett, az Őrző mind több és több energiát vetett be, tágította a maga teremtette örvényt. Zar azon kapta magát, hogy tudatával “húz”, húzott hát, nem kímélte Spockkal közös erejét, olyan volt, mintha mindketten megvetették volna a lábukat, hogy kibillentsenek sarkából egy hegyet...

Sem töprengésre, sem rettegésre nem jutott idejük, számukra most csak az erőfeszítés létezett. Minden energiájukat arra fordították, hogy az örvény szívébe rántsák a két idegent.

A tudati kapcsolaton keresztül Zar átérezte az Őrző hatalmának nagyságát, az ősi időkapu bevetette minden tartalékát.

De úgy tűnt... még ez sem... lesz... elég...

Váratlanul némi energia áramlott a konfluenciába, szinte semmiség, az egyensúlyt mégis az Őrző és társai javára billentette. Zar inkább érezte, semmint látta a pörgő-forgó semmibe hanyatló Originátorokat, akik egyszerre...

Eltűntek.

Az Őrző lassan visszahúzódott tudatából, a kapcsolat megszűnt. Az időkapu fennhangon szólalt meg:

– Csatlakoztak társaikhoz. Oly sok kontinuum választ el bennünket tőlük, hogy sosem találnak vissza. Fogadják köszönetemet, Kirk tengernagy, dr. McCoy, Mr. Spock... Különösen hálás vagyok Zarnak, aki ráébresztett, mi a kötelességem. Biztosíthatok mindenkit, mostantól fogva minden képességemmel az univerzum egyensúlyát védelmezem. Még egyszer: köszönöm valamennyiüknek!