TIZENHARMADIK FEJEZET

 

 

Miután az Őrző kinyilatkoztatásának visszhangjai elhaltak, Zar kinyitotta a szemét. Azon kapta magát, hogy az időkapunak vetett háttal kuporog. Spock, Kirk és McCoy ott kuksoltak mellette, képüket alaposan beszennyezte az orkán kavarta por, bőrüket itt-ott felsebezték a záporozó kavicsok. Kirk köpönyege és ujjasa jó darabon kihasadt, a tengernagy karja, válla szabadon volt. Spock ruhaujja egészen elrongyolódott, a vulkanita jobb arcán hosszú vágás éktelenkedett, lassan csepegett belőle a zöld vér. McCoy mindkét térde csupaszon kandikált elő a megviselt nadrágszárakból.

– Jól vagytok? – A doktor kérdése valamennyiüknek szólt.

Mindannyian bólintottak.

– Csatlakoztatok a konfluenciához! – mondta McCoynak Zar. Kábán ingatta a fejét. – Csatlakoztatok Jimmel... Tőletek kaptuk az utolsó adag mentális energiát!

– Nem kérek érte kitüntetést – mormolta McCoy. – Halálra rémültem. Ha Jim ide nem vonszol hozzátok, még most is ott szobrozok a helyemen...

– Fenét – szólt közbe Kirk. – Én voltam az, aki moccanni se bírt. Az Öreg megrázott úgy, hogy még a fogaim is összekoccantak, és a fülembe ordított: “Ne vacakolj már, segítenünk kell! Ragadd meg Spock kezét!”

Lassan feltápászkodtak. Valamennyien szinte reszkettek a kimerültségtől.

Zar azt latolgatta, lábra tud-e állni egyáltalán. Bal lába a teste alá szorult, szikrányi élet sem maradt benne. Spock szótlanul odanyújtotta a kezét, a sovren megragadta, nagy keservesen felegyenesedett, bal lábára nehezedve várta, hogy alábbhagyjon a zsibbadás.

Kirk kapcsolatba lépett a hajóval, és pár szóval megnyugtatta Scott parancsnokot.

– Most már tényleg vége, Scotty... – mondta végezetül. – Az Őrző pedig ismét normálisan működik.

– Hála az égnek, uram! Felsugározhatjuk most már négyüket...?

– Igen. Ener... – Látván, hogy Zar a fejét rázza, Kirk elhallgatott. – Maradjon vételen, Scotty! – Kérte a főmérnököt, és kikapcsolta a kommunikátort. – Feljössz velünk, Zar!

– Nem tehetem. Vissza kell térnem Új-Araenbe – felelte a sovren, majd McCoyra pillantott. – Csak azon a tűszúráson essünk túl, doki!

– Fel kell jönnöd az egészségügyibe – jelentette ki McCoy, s Zar hitetlen képe láttán felhorkant. – Oké! Belenyugodtam, hogy nem maradhatsz, fene a makacs fejedet! De a francos lábadat mégis szemügyre venném, hátha segíthetek. Az Őrző ismét tökéletesen üzemel – bármikor visszaküldhetünk az indulás utáni pillanatba, akár egy év múlva is!

Zar a fejét ingatta. Azon töprengett, miért tűnik ilyen könnyűnek minden.

– Igazán köszönöm, Leonard, de...

– Hallgass! – csattant fel türelmét vesztve McCoy. – Egyszerűen nem mehetsz vissza így, te idióta! Hisz alig állsz a lábadon! Ilyen állapotban nem szállhatsz csatába! – A fiatalabb férfi homlokához nyúlt, óvatosan hátrasimította Zar fekete haját.

– Felületi sérülés – állapította meg első pillantásra. – De azért nem árt összeölteni...

Ujjait zöld vérrel bontottan húzta vissza. Zar meglepetten meredt rá. Időbe telt, mire ráébredt, hogy állán valami hideg és nedves csordogál lefelé. Talán emiatt olyan kába...

– Nem is érezted, ugye? – firtatta a doktor. – Teljesen kikészültél, Zar. Most szépen velünk tartasz az Enterprise-ra, hogy elláthassalak. Ha nem jössz, viszünk. Spock elkábít egy idegfogással, ha kell. Nem igaz, Spock? A vulkanita bólintott.

– Tűnjék bármilyen különösnek, teljességgel egyetértek a doktorral... – Ajka alig észrevehető mosolyra rándult. – Bár igaz, ami igaz, nem szívesen cipelnélek, fiam. Magam sem vagyok a legkitűnőbb formában...

Zar halványan elmosolyodott.

– Jól van, ti nyertetek. Ki vagyok én ahhoz, hogy megtörjem e történelmi pillanat varázsát?

Kirk vigyorogva helyezte ismét üzembe a kommunikátort.

– Mr. Scott? – szólt a mikrofonba, azután megint elhallgatott, mert Zar a kezét nyújtotta a készülékért.

– Megengeded?

A tengernagy kissé zavartan nyújtotta át a kommunikátort.

– Világéletemben erre vágytam – közölte csendesen a sovren.

– Mr. Scott, itt Zar – mondta azután a mikrofonba.

– Hello, gyerek! Jó, hogy újra hallak! Felugrasz-e meglátogatni bennünket?

– Kényszerítenek – vigyorgott Zar. – Sugározzon hát fel bennünket, Scotty!

 

* * *

 

Másnap reggel, mikor az interkom halk berregése felébresztette, Zar csak arra vágyott, hogy visszabújhasson a takarója alá (El is felejtettem már, milyen kényelmesek ezek a gravitációközömbösítő matracok...), s megint álomba merülhessen.

Olyan fáradt vagyok...

Aztán mégis felült, s megdörzsölte égő szemeit. Egész teste sajogni kezdett, az érzés úgy terjedt tagjaiban, ahogy a veríték csordogál a páncél alatt.

Istennőm, milyen fáradt...

Az interkom felberregett ismét. Zar szitkozódva kipattant az ágyból.

Tétovázott egy darabig, aztán eszébe jutott, hogyan kell üzembe helyezni a készüléket. – Egen...? – mormolta. Képet nem adott.

– Bocs, hogy felébresztettelek, Zar – szólt McCoy –, de hozzá kéne kezdenünk a vizsgálatokhoz. Mikorra tudnál lejönni?

– Uh... – A sovren gondolkodni próbált, tudata azonban oly ködös volt még, mint a Nagy Hósipkás csúcsa. – Reggelizhetnék? Kaphatok kávét? Húsz éve nem ittam...

– Leadom a rendelést. Tejszínnel? Cukorral?

– Feketén.

Zar letelepedett az ágy szélére, úgy pillantott körül a kényelmes tiszti kabinban. Bőrmellénye, gyapjúinge a helyén volt még, a székén azonban ott sötétlett egy kezeslábas is. Spock – döbbent rá Zar. Senki más nem lett volna képes belépni ide úgy, hogy fel ne ébredjek... Most már emlékezett, Kirk előző este említette, hogy a vulkanitáéval szomszédos kabint kapja majd.

Kinyújtózott – e megrázkódtatás ellen erősen tiltakozott minden izma –, azután, ahogy volt, ruhátlanul kitrappolt a fürdőszobába. Pár percbe telt, míg felidézte magában, mi hogy működik.

Szonikzuhanyt kérjek, vagy csináljam vízzel? – töprengett. Végül kipróbálta mindkettőt.

Ez a Paradicsom... – gondolta, hátát a csillámló falnak vetve, miközben csak úgy zuhogott rá a forró víz. Már-már elfelejtettem, micsoda tisztaság van itt... s minden olyan jó szagú...

Eszébe jutott, hányszor álldogált mezítláb a kőpadlón, miképp tördelte a jeget egy vederre való víz tetejéről, hogy végre lemosakodhasson... Nyáridőben rendszerint a szabad ég alatt fürdött... Vágyakozva pillantott most a szappanra – egyhamar nem végzünk egymással, haver...

Persze minderről készséggel lemond, csak viszontláthassa végre Wynnt... Zar vizsgálgatta az elméjében tátongó ürességet, mint az az ember, akinek nyelve folyvást kihúzott foga helyére téved. Felesége ebben az időben halott, s míg itt időzik, lelkének egy darabkája ugyancsak élettelen...

Az egészségügyi részlegben megadóan tűrte a végtelennek tetsző vizsgálódást. Mikor McCoy végre kiengedte karmai közül, Kirk bejelentette, hogy körbevezeti az Enterprise-on. Első útjuk természetesen a hídra vezetett. Zar álmélkodva pillantott körül.

– Nem túloztál, mikor azt mondtad, jócskán megváltoztak a dolgok idefent, Jim – mondta.

– Hét évvel ezelőtt átépítették a hajót – mormolta Kirk. – Másként fest, mi?

– Új képernyők, új egyenruhák, új posztok... – Zar a turbólift két ajtajára sandított. – Még ezek is megváltoztak...

– Az új elrendezés sokkal ésszerűbb – jegyezte meg Spock a tudományos tiszt konzolja mellől, ahol Maybri és Naraht hadnagyokkal tárgyalt éppen. (Zar még mindig nem volt képes túltenni magát a megdöbbenésen, ami akkor érte, mikor Maybri, eme eleven, gondolkodó, kesernyés humorú kőszikla felbukkant.)

– Az ám! – lódította Scotty. – Nagyot nézel majd a gépteremben is, fiú! Két emeletet foglalunk el, középre liftet raktak!

– Áramvonalas minden, meg kell hagyni – bólogatott Zar. – De tudod... Nekem hiányoznak azok a vörösre festett ajtók.

Kirk elvigyorodott.

– Most, hogy mondod... nekem is! De hát a fejlődés szükséges rossz, ne feledd... – Intett Scottynak. – Vacsoránál találkozunk: partit adunk a tiszteletedre a többiekkel, Zar. Most menj, Mr. Scott majd meghal a vágytól, hogy megmutathassa végre a géptermet...

– Tósztot mondok! – jelentette be dr. McCoy, s felemelte a poharát. – Az Örökkévalóság Őrzőjére! Ha nem állt volna mellénk tulajdon teremtőivel szemben, ma este nem lehetnénk itt.

A jelenlévők komoran bólintottak, s kiürítették poharukat. Zar a gyümölcslét kortyolgatta, melyet Spock ajánlott neki, élénk narancsszíne kissé megdöbbentette, ízét megfelelőnek találta, épp elég kesernyésnek ahhoz, hogy üdítő legyen.

Köszönöm, hogy gondolnak rám – visszhangzót! a tudatában egy ismerős hang. – Igazán örömömre szolgál.

Zarnak alig sikerült lenyelnie a következő korty narancslét. Őrző? – kérdezte szavak nélkül. De hisz orbitális pályán haladunk, száz és száz kilométeres magasságban... Hogy találtál meg?

Számos különleges képességgel rendelkezem – sugallta büszkén a lény. De meg is szüntethetem a kontaktust, ha kívánod...

Maradj csak... Szeretek beszélgetni veled.

Igazán? – Az ősöreg teremtmény gondolatmintázatát őszinte öröm hatotta át. Akkor hát...

Igen?

Nem bánnád, ha eztán is “elbeszélgetnénk” olykor? Megszámlálhatatlan világból, időből meríthetek hasznos tudást, ám tegnap rádöbbentem, milyen fontos számomra az értelmes lényekkel fenntartott kapcsolat... Miközben készítőim után kutattam, rádöbbentem – azaz inkább eszembe jutott –, milyen régóta élek magányosan.

Zar belegondolt, milyen lehet évezredek során át tökéletes magányban élni, s szánalom ébredt benne az időkapu iránt. Szívesen elbeszélgetek veled, valahányszor csak akarod – továbbította mondandóját az Őrzőnek. De nem tudom, meddig tudsz, itt elérni. Hamarosan visszatérek múltbéli hazámba.

Ott is elérlek – érkezett a magabiztos gondolathullám. Hálás vagyok együttérzésedért.

A kapcsolat, amilyen hirtelen létrejött, meg is szakadt.

Zar arra rezzent fel, hogy a mellette ülő Uhura másodszorra ismétli el a nevét. Pislogott.

– Elnézést, nem hallottam, amit mondtál... Uhura elmosolyodott.

– Meghiszem azt! Parszekek távolában jártál.

– Neeem... Csak úgy négyszáz kilométernyire. A kommunikációs tiszt meglepődött.

– Micsoda?

Zar megrázta a fejét, bocsánatkérően mosolygott rá.

– Elnézést, Nyota. Teli a fejem mindenfélével, mégsem szabadna így viselkednem. Bocsáss meg, kérlek... Az asszony bársonyos hangon felkacagott.

– Épp arról beszéltünk, hogy megváltoztál – mondta. – Emlékszem, mikor megismertelek... csendes, kedves fiú voltál. Olyan igyekvő... s oly naiv.

– Ne is mondd... – Zar a fejét ingatta, elmerengett. – Valahányszor rád néztem, gombóc támadt a torkomban. Ha ezzel fordultál hozzám: “Hello!”, egy hétbe telt, mire tisztességesen válaszolni tudtam.

– Ezúttal velünk maradsz, ugye? Zar bánatosan rázta a fejét.

– Sajnos nem maradhatok.

Uhura értően pillantott rá.

– Vár rád valaki odaát....

A sovren biccentett.

– A feleségem, Wynn.

– És hiányzik... – Kijelentés volt, nem kérdés, Zar mégis felelt rá:

– Jobban, mint képzeltem.

Később, átvonultak a tiszti társalgó túlsó sarkában elhelyezett székekhez, s beszélgetésbe merültek. Zar épp Suluval tárgyalt (különféle vívócselek, támadások, hántások kerültek szóba), mikor észrevette az ajtóban Uhurát. A kommunikációs tiszt Spockhoz fordult. Zar rá összpontosított, s nyomban megérezte benne a feszültséget... a zavart. Uhura rettentően aggódott valakiért, vagy valakikért.

Egy idő után, hogy a vulkanita ellépett mellőle, az asszony felkapta lebegő fehér ruhájának szegélyét, és kisietett.

– Ne haragudj, Hikaru – szólalt meg Zar. – Beszélnem kell Nyotával, mielőtt visszavonul... A kormányos bólintott.

– Rendben. Találkozzunk a tornateremben holnap reggel kilenc körül! Megmutatom azt a vágást, amit említettem.

– Ott leszek.

 

Uhura sietve haladt végig a folyosón. Arra gondolt, meg kell szabadulnia uszályos ruháitól, alkalmi lábbelijétől, s valami egyszerűbbet kell felvennie, mielőtt a gyengélkedőbe megy.

– Átkozott vacak! – mormolta, s megtorpant, hogy lerángassa a szandálját.

– Nyota!

Sarkon fordult, s megpillantotta a nyomában sántikáló Zart, aki merőn bámult rá szürke szemével.

– Mi a baj? Érzékeltem, hogy nagyon aggódsz.

– D’berahanról van szó – ismerte be Uhura. – Épp az imént beszéltem Spockkal. Megtudtam tőle, hogy a három kis marishal telepatikus fejlődése megrekedt. Azért, mondja, mert az anyjuk nem kommunikál velük. Ha ez így megy tovább, kitaszítottak lesznek a hozzájuk hasonlók között!!

– Mit akarsz tenni?

– Az egyetlen dolgot, amit tehetek... Még több időt töltök majd velük, átadom nekik a gondolataimat. Bár félek, ez sem lesz elegendő... – Hívta a liftet. – Velem tartasz? Megnézed őket?

– Szívesen.

– Olyan szomorú... – folytatta Uhura, ahogy a turbóliftbe léptek. – Afféle “mentális horgonnyal” próbáltam hozzánk kötni a kicsiket, de hiába, az anyjukra lenne szükségük.

Beléptek a gyengélkedőbe, csendben haladtak az éjszaka is hunyorgó kis lámpák gyér fényében.

D’berahan még mindig összegömbölyödve hevert. Mióta Uhura utoljára idelent járt, a marishal testhelyzete megváltozott – ám az asszony jól tudta, ez a nővérek műve: időnként megmozgatják az idegent, hogy a felfekvések elejét vegyék. Mikor azután jöttét észlelve előkerült az erszényből a három apróság, a kommunikációs tiszt elmosolyodott.

– Sziasztok, kölykök... – suttogta. A hatalmas szemű, kicsiny teremtmények felpislogtak rá.

– Érzékeled a gondolataikat? – kérdezte Zartól.

– Túl fiatalok még, nem gondolkodnak összefüggően, az érzelmeik azonban világosak... örülnek a melegnek, örülnek, hogy teli a bendőjük, s hogy nincsenek egyedül.

Uhura lehajolt, a védőfalon átnyúlva megcirógatta a kis lények feje búbját, s közben zümmögött valamit nekik.

– Hát D’berahan?

– Tudatában teljes a csend.

– Bár segíthetne rajta valaki! – sóhajtott Uhura, megsimítva az öntudatlan idegen bundáját. Azután felpillantott Zarra: eszébe jutott valami. – Neked esetleg sikerülhetne... Spock szerint telepatikus képességed jóval fejlettebb az övénél!

Zar habozott, s Uhura tüstént megbánta, hogy szóba hozta a dolgot. Hisz olyan fáradt... – gondolta, ahogy a sovren gyűrött képére, összeszorított szájára, sötét szemébe tekintett.

– Elnézést – mondta. – Nem lett volna szabad ilyesmit kérnem. Tudom, milyen nehéz eljutni az elme-összeolvadásig... Különösképp egy teljességgel ismeretlen alannyal.

Zar az apró termetű idegenre s kicsinyeire pillantott, és ellágyult.

– Szeretnék segíteni rajta... – mondta halkan.

– Gondolod, hogy képes leszel rá?

– Nem tudom. Nem emberi lény: tudatába hatolni veszedelmes lehet... mindkettőnk számára.

Nyota a csaknem észrevétlenül lélegző D’berahant nézte.

– S ha volna kalauzod? Ha olyasvalaki állna melletted, aki korábban mentális kapcsolatban állt vele?

– Az sokat segítene. Ő ügyelne a konfluencia legmélyebb, legszemélyesebb szintjén. Tartózkodik a fedélzeten még egy marishal?

– Nem... – mondta Uhura, majd felegyenesedett, s az interkomhoz ment. – De ha tényleg meg akarod próbálni, tudok egy másik jó megoldást...

Zar bólintott.

– Lássuk!

Ahogy Uhura emlékezetből beütötte a kódot, mellé lépett.

– Kit hívsz?

– Apádat – mondta a kommunikációs tiszt a kapcsolásra várva. – Remélem, a kabinjában van már. Felmehetett a hídra is... – Cinkosán Zarra hunyorított. – Tartozom neki egy késő esti hívással...

Zar szeme elkerekedett az ámulattól, ám mielőtt egyetlen szót is kinyöghetett volna, a készülékből ismerős hang hallatszott:

– Itt Spock.

– Uhura beszél, uram. Lejönne a gyengélkedőbe? Személyes ügyben kérném a segítségét.

– Máris indulok.

Uhura kikapcsolta a berendezést. Zar csak bámult.

– Honnét tudod, hogy Spock az apám?

– Kitaláltam – felelte a kommunikációs tiszt tárgyilagosan. – És amikor rákérdeztem, bevallotta.

– Ó... – Zar mondott volna többet is, ám e pillanatban feltárult a külső ajtó.

Ez nem lehet Spock – futott át Uhura agyán a gondolat. Ő ennyi idő alatt még a turbóliftig sem juthatott el...

Leonard McCoy lépett be, s csak hunyorgott, mikor megpillantotta őket. Még mindig a díszegyenruha nadrágját viselte, kabátját azonban orvosi köpenyre cserélte.

– Hello! – szólalt meg végül. – Hát ti ketten mit csináltok idelent? A parti még nem ért véget.

– D’berahan miatt jöttünk – válaszolta Nyota, s tűnjék bármilyen valószínűtlennek, úgy érezte magát, akár egy torkoskodáson kapott gyerek.

– Hát te miért jöttél? – érdeklődött Zar. – Nem érezted jól magad?

– De igen, csakhogy ez alkalommal én vagyok a fedélzeten az egyetlen orvos. Azért jövök, hogy megnézzem Weinberger kadétot, azt a fiút, aki ma délután a karját törte a gépteremben. Egy váratlan gravitációs fluxus kapta el, s a falnak lökte... – Gyanakodva méregette Zart és Uhurát. – Nyota, téged bűntudat gyötör. Zar, ezzel a vulkanita pókerarccal nálam ne próbálkozz, jó? Látom én, valami nincs rendjén. Mire készültök?

Uhura Zarra pillantott, aki felhúzta a szemöldökét. A kommunikációs tiszt erre vállat vont.

– Arra kértem Zart, próbáljon kapcsolatba lépni D’berahannal. Úgy véli, ha a kísérletben Spock is részt vesz, sikerrel járhatnak.

– Értem... – McCoy mély lélegzetet vett, szájában tartotta a levegőt, majd kisvártatva kifújta. – Spock legutóbbi próbálkozása csaknem végzetessé vált mindkettőjük számára.

– Tisztában vagyok a potenciális veszéllyel – mondta Zar.

– És gondolod, hogy érdemes kockáztatnod? Zar tétovázott.

– Igen – mondta végül lassan. – Elvégre az élet kockázatos helyzetek, döntések sorozata... Az ember nem küszöbölheti ki a kockázatot csupán azért, mert fél, hogy baja esik.

McCoy összehúzott szemmel méregette.

– Te összebeszéltél Jimmel... Időről időre ő is ilyesféléket mond.

– Nem Jimmel beszéltem – közölte Zar.

– Akkor hát kivel?

– Ha megmondanám, nem hinnél nekem.

A doktor a homlokát ráncolta.

– Képes vagy úgy irányítani a konfluenciát, hogy közben a hatásaival is tisztában légy? Megszüntetheted, ha látod, hogy csak kárt okoz D’berahannak?

– Azt hiszem.

– Jó – hagyta helyben McCoy. – De ha netán bajt csinálsz, jobb ha eltűnsz a szemem elől, világos? Akadnak az univerzumban telepaták rajtad kívül is... Hazafelé menet útba ejthetjük a Vulcant. Talán várnunk kellene, míg...

Elhallgatott, ahogy Zar az ajtó felé fordult.

– Megjött Spock!

Egy pillanatra rá Uhura is meghallotta, hogy nyílik a gyengélkedő külső ajtaja. Míg Nyota elmagyarázta neki, miért is hívta voltaképp, Spock mindvégig a mozdulatlanul heverő idegent nézte. Végül bólintott.

– Noha félt, elkövetett minden tőle telhetőt annak érdekében, hogy sikerre vigye küldetésünket. Ha módomban áll segíteni rajta, kötelességem megpróbálkozni. – Zarra pillantott. – Csak hát te... Téged nem ismer.

– Én csak segítek, s közben figyelem a fejleményeket – mutatott rá Zar. – Ha benne vagy, kezdhetjük. Spock habozott.

– Ne becsüld alá a veszélyt – figyelmeztette fiát. – Lehet, hogy D’berahan túl mélyre húzódott vissza; talán el se érhetjük. S tapasztalatból tudom, hogy erőd java részét elhasználod a kutatás során.

Zar higgadtan viszonozta pillantását.

– Fordított helyzetben D’berahan vajon megpróbálna elérni engem?

– Igen, azt hiszem, megpróbálná – mondta Spock. Zar vállat vont, mintha azt mondaná: “Na tessék!”

– Akkor fogjunk neki!

Uhura McCoyt figyelte, aki most az egyik oldalról eltávolította a védőperemet. Az ismeretlenek láttán a marishal kicsinyei megpróbáltak visszaiszkolni anyjuk erszényébe, a kommunikációs tiszt azonban a doktor intésére gyengéden visszafogta őket.

– A picikkel mit csináljunk, Mr. Spock?

A vulkanita eltöprengett.

– Nem maradhatnak D’berahan testében, amíg dolgozunk. Doktor, megoldhatónak véli az ideiglenes elválasztást?

McCoy kedvetlenül tette a dolgát.

– És most? – kérdezte azután. Zar a kicsiket nézte.

– Nem áll módomban megállapítani, van-e tudati kapcsolatuk az anyjukkal – elméjük túlságosan idegen. Nyota, megtennéd, hogy összeolvadsz velem, s a konfluencia peremén maradva figyeled, hogy reagálnak?

Uhura tétovázott, igyekezett palástolni ösztönös rémületét. Sosem volt még része tudatkonfluenciában, s az ötletre, hogy bárkit a gondolatai közé engedjen, kiszáradt a szája, izzadni kezdett a tenyere. De hát nincs módomban választani – ébredt rá. A kicsiknek szükségük van D’berahanra.

– Megteszem – mondta határozottan.

– Nagyszerű! Érzékelni fogsz egyet s mást, de megőrizheted öntudatodat, és látni fogsz... – Zar futólag rápillantott. – Mindent elkövetek, hogy tudatod mélyebb rétegei érintetlenek maradjanak.

Uhura halvány mosollyal válaszolt.

– Bízom benned.

– Felkészülni! – szólt Spock, s előrehajolva a teremtmény domború homlokához érintette ujjait. D’berahan bóbitája most zilált volt. A vulkanita jobbját nyújtotta Zarnak, aki baljával ragadta meg azt. Uhura a két kézre pillantott. Milyen egyformák! Pedig Zaré viharvertebb, s hegek borítják...

Mindkét férfi lehunyta a szemét, arcuk egykedvűvé vált. Uhura szinte érezni vélte, ahogy visszahúzódnak az itt-és-most-ból. Azután Zar a jobbját nyújtotta neki. A kommunikációs tiszt mély lélegzetet vett, megérintette ujjait: a sovren vigyázva megfogta a kezét, s e fogásban ott érződött az erő, mellyel akár a csontot elroppanthatta volna. A hármukat egybekapcsoló tudati lánc azonban nagyobb erőt jelentett még az izmokénál is.

Uhura egyszerre mintha Zar részéve vált volna: a bőrébe került, az ő szemével látott, az ő tüdejével szívta a levegőt. Szívverése gyorsult, lehetetlen tempót diktált, ám lüktetését nem bal melle alatt, hanem jobb oldalt s valamivel lejjebb érezte.

A kapcsolatban nyoma sem volt szexualitásnak, Uhura mégis oly mélyen érezte át a férfitest közelségét, ahogy soha azelőtt. Azután megváltozott a kapcsolat természete, a dolgok valamiképp a helyükre kerültek a tudatában. Látott, de szeme előtt két kép mosódott egybe – az egyik szempár (a sajátja) a kis marishalokra szegeződött, a másik idegen képfoszlányokkal teliszórt sötétségbe meredt.

Jól vagy? – A kérdés lángbetűk formájában jelent meg az agyában.

Igen – felelte szavak nélkül, némi erőfeszítés árán. Szólj Spocknak, hogy folytathatja.

Zar tudata visszavonult, a kapcsolat azonban fennmaradt, elevenen lüktetett, lehetővé téve Uhura számára, hogy figyelemmel kísérje a két férfi tevékenységét. Idegen képek, emlékfoszlányok villantak fel előtte, de zömük túl hamar enyészett el ahhoz, hogy benyomást hagyjon hátra. Sarpeidont látta (szóval onnét való Zar! Mit nem adnék, ha tudhatnám, hogyan történt!), a Vulcant és a Marish bolygót.

Saját pillantását mindezenközben D’berahan kicsinyein nyugtatta, nagy néha sandított csak társaira. A két férfi arca változatlanul kifejezéstelen volt, ám kifehéredő öklük, a homlokukon csillogó veríték árulkodott erőfeszítésükről.

Sosem láttam még izzadni Spockot – ébredt rá Uhura. Azt sem tudtam, hogy képes rá.

Egy idő után megszaporodtak a Marishról származó emlékek, s Nyota megérezte, hogy közelítenek céljukhoz.

Hirtelen rémület lett úrrá rajta, s vad elutasítást érzett:

<NE! ELREJTŐZNI! MEGBÚJNI!>

Uhura izgalma tetőfokára hágott: megértette, hogy Spock rábukkant a marishal énjére.

D’berahan, Spock vagyok! Elmúlt a veszély! Térj vissza velünk! A szavak nélküli biztatás erőteljes volt, a kényelem, a baráti közelség, a biztonság képeit idézte.

<ELUTASÍTÁS, FÉLELEM>

Biztonságban vagy, D’berahan. Biztonságban. Jöjj velünk! A barátaid vagyunk...

<NEM! NEM! MEGBÚJNI!>

Uhura egyszerre azon kapta magát, hogy szavakat formál, s egy képet sugároz. D’berahan, látod a kicsinyeidet? Én őket nézem... Lásd őket az én szememmel! Szükségük van rád! Elpusztulhatnak nélküled! Vissza kell térned, miattuk! Nézd a kicsinyeidet!

Egy pillanatnyi szünet után érezte, hogy szavait s a képet felfogják, s felerősítve adják tovább az értő férfielmék.

<A KICSINYEIM?>

Igen!

<A KICSINYEIM!>

Uhura most váratlanul egy negyedik “hangot hallott”, olyan erőteljes telepatikus hatást érzett, mely mintegy leárnyékolta a többiekét.

<BARÁTOK... NAGY KOCKÁZATOT VÁLLALTATOK AZ 6 ÉRDEKÉBEN... KÖSZÖNET MINDANNYIÓTOKNAK... KÜLÖNÖSEN NEKED, ÚJ BARÁT, NYOTA UHURA, AMIÉRT SZERETTED A KICSINYEKET, MÍG Ő NEM TUDTA...>

A kis marishal végezetül olyan adag hálát és szeretetet sugárzott irányukba, hogy Uhura arcán a kapcsolat elenyésztekor könnyek gördültek végig. A sírással küszködve vette észre, hogy D’berahan megmoccant. McCoy elhúzta a sebtében emelt válaszfalat, s a kicsinyek tüstént anyjukhoz másztak, aki felemelte fejét, rájuk nézett, s kezét nyújtotta, hogy megérintse őket.

– Sikerült! – suttogta rekedten Nyota. Hátralépett; lábai remegtek a kapcsolat utóhatásától. Zarhoz fordult. Tisztában volt vele, hogy vigyorog, akár egy idióta.

– Sikerült! – A sovren nyakába ugrott, átölelte; nem tudott szólni a boldogságtól és a megrendüléstől.

– Neked sikerült, Nyota – mondta Zar, s ahogy átölelte, fel is emelte kissé: a kommunikációs tiszt lába pár pillanatra elszakadt a fedélzettói. – Ha nem sugárzód feléje a kicsinyek képét...

– Zarnak igaza van – szólt Spock is, s Uhura érezte, hogy a vulkanita megérinti a vállát.

– Sikerült nektek – nyögte ki végre McCoy, aztán megköszörülte torkát. – És ha még nem késő, én is köszönöm...

 

* * *

 

– De...

Leonard McCoy áthajolt asztala felett, mutatóujja fenyegetően mozgott páciense orra előtt. – Csend legyen! Megígérted, hogy végighallgatsz!

– De hogy öt hét... Szó sem lehet róla! Ennyi időm nincs! – tiltakozott Zar.

– Te háládatlan... – kezdte McCoy, aztán mély lélegzetet vett; erőfeszítéssel lett úrrá indulatán. – Ide süss, Zar! Olyan régi a sebesülésed, hogy örülhetünk, ha egyáltalán rendbe tudom hozni. Orvos vagyok, nem varázsló. Csak azt mondhatom, hogy egyhetes szuszpenziós kezelés és három-négy hetes rehabilitáció után többé-kevésbé normálisan jársz majd újra. Nem lesznek többé fájdalmaid. Az isten szerelmére, nem ér meg ez neked némi időt?

Zar hátradőlt a székében, összefonta karját a mellén.

– Nem tévedsz, tényleg háládatlan gazember vagyok... Sértődés ne essék, értékelem én, hogy segíteni akarsz. Komolyan! – Jobb keze fejét végighúzta a homlokán, sóhajtott. – Csak hát... Nem tehetek róla, folyton az jár a fejemben, mi történik a Lakreo-völgyben nélkülem. Az eszem felfogja, hogy semmiről nem késhetek le, de mégis... folyvást mardos a késztetés, hogy menjek már. Ráadásul... – Hangja suttogássá halkult. – ... olyan üresség tátong bennem Wynn helyén! Mintha félkarú lennék, vagy megvakultam volna... Megbirkózom az érzéssel, próbálok talpon maradni, de egy percre sem tudom kiverni a fejemből!

– Megértem az érzéseidet, a körülményekre való tekintettel mindez a lehető legtermészetesebb – ismerte el a doktor. – Mindazonáltal esztelenséget művelsz, ha nem élsz az alkalommal, s ezt tudod te is.

– Szóval heverésszek, pihenjek itt majd egy hónapon át?

– Már hogy a fenébe ne? – förmedt McCoy a fiatalabb férfira. – Nézd, makacskodó barátom, nincs fogalmad róla, mi mindent derítettek ki a vizsgálatok! És most nem a lábadról van szó...

– Hát miről?

– Az eredmények azt mutatják, hogy a teljes fizikai és érzelmi összeomlás peremén egyensúlyozol. Túlságosan nagy terhet cipeltél túlságosan sokáig. Ha Jimnél észlelnék hasonló tüneteket, nyomban alkalmatlannak nyilvánítanám a parancsnoki feladatok ellátására. Az izomtónusod csapnivaló, a reakcióidőd ijesztően magas, a szemeid vérben úsznak – alig állsz a lábadon, szó sem lehet arról, hogy ilyen kondícióban harcolj az életedért! – McCoy az asztalon dobolt az ujjaival. – Tudod, hogy igazam van, s ha maradt még benned egy csepp ráció, el is ismered. Fáradt vagy, Zar. Halálosan kimerült. Tudod te egyáltalán, hogy a stressz, a kimerültség metabolikus kiegyensúlyozatlansághoz vezet, mely aláássa a döntéshozói képességet?

Zar sóhajtott.

– Tudom, hogy aki fáradt, gyakorta hibázik. Egy parancsnok nagyon hamar megtanulja ezt.

– Mióta fáj a gyomrod?

A szürke szemek elkerekedtek. – Honnét... – Zar elhallgatott, vállat vont. – Tudod, hogy világéletemben érzékeny gyomrom volt.

– Tudom, hogy amennyiben nem kezded kímélni magadat, amennyiben továbbra sem eszel rendesen, olyan vulkanita gyomorfekélyt kapsz, hogy még. Nem lesz benne túl sok örömöd.

– El tudsz látni?

– Persze. De ha visszatérésed után ott folytatod, ahol abbahagytad, a fájdalom egykettőre kiújul. Vigyáznod kellene magadra. Meditálj újra minden áldott nap, ahogy azelőtt! Mikor festettél utoljára?

– Lehet már vagy tíz éve.

– Hát akkor kezdj el festeni újra! Vagy ha ehhez nem érzel kedvet, lovagolj ki néha az erdőbe, adj a testednek és az elmédnek olykor egy kis kimenőt, világos?

– Világos. De akkor sem maradhatok öt...

– Mikor pihented ki magad utoljára? Csak őszintén! Zar lefelé bámult.

– Két évvel ezelőtt, mikor ezt kaptam... – A mellére csapott. – Dárdaszúrás ért, egy hétig ágyban kellett maradnom. A láncingem nem engedte át a hegyet, a döfés azonban olyan erős volt, hogy eltört egy bordám.

– Kettő – jegyezte meg McCoy. – És egy harmadik megrepedt. Csoda, hogy át nem szúrta a tüdődet. Túl korán keltél fel, te ostoba! Ez különben sem számít vakációnak- Egy egész hónapot kéne pihenned, fiam. Tápláló kosztot kellene fogyasztanod, ki kéne aludnod magad, és egy kis erősítés se ártana, persze csak módjával.

– Igazad lehet. De Wynn...

– Figyelj rám. Zar. Te magad mondtad, Wynn is azt akarta, hogy velünk gyere. Komolyan akarta?

– Igen.

– Azt mondta, érte azért van szükség, mert aszerint a hogyishívják... sugallat szerint, amit kapott, csak így maradhatsz életben, igaz?

– Igaz.

– Nos hát... – McCoy elégedetten dőlt hátra. – Meg se fordult a fejedben, hogy azért ragaszkodik annyira a dologhoz, mert sejti, hogy ha összeszeded magad, ha meggyógyítom a lábadat, életben maradásod esélye jócskán megnövekszik?

Zar döbbenten pillantott a doktorra. Csúcsformában, két jó lábbal olyan csapásokat is elkerülhetek vagy kivédhetek, amelyek máskülönben eltalálnának – gondolta. Lassan, kelletlenül bólintott.

– Van ráció abban, amit mondasz.

– Meghiszem azt!

– De mi lesz az Enterprise-szal? Mit lép majd Jim? Orbitális pályán tartja a hajót a Kapu körül, míg engem kikezeltek? Mit szólnak majd a csillagflottánál, ha nem tértek haza?

McCoy elvigyorodott.

– Morrow tengernagy úgy megkönnyebbült, mikor hírül vette a veszély elmúltát, hogy lazító feladatot adott: egy tavaly bemért ionvihar haladási irányát kell pontosítva meghatároznunk. A repülési időt is beleszámítva kábé négy hét kell majd a dologhoz.

– Azt akarod mondani, hogy ez a Morrow tengernagy tud a létezésemről?

– Hát persze. Spock beszélt neki rólad. Hallanod kellett volna!

Zar felvonta a szemöldökét, próbálta maga elé képzelni a jelenetet.

– És Morrow belement, hogy egy hónapon át utaztassatok holmi civilt? McCoy elvigyorodott.

– Mit nem beszélsz! Nem vagy te “holmi civil”: államfő vagy, aki baráti látogatást tett a fedélzetre!

– Ó, istennőm! – A sovren szürke szemében vidámság bujkált. – Valóban mindenre gondoltatok...

– Ez a legkevesebb, amit tehetünk. Nos, mi a véleményed?

Zar megadóan tárta szét a karját.

– Olybá tűnik, szabadságra megyek.

 

 

– Oké, csak nyugodtan... Lassan, Zar! Heverj még egy kicsit. Hogy érzed magad?

Zar a fejét rázta, hogy tekintete mihamarabb kitisztuljon.

– Szédülök.

Pislogott; a körvonalak lassanként a helyükre kerültek. A lábadozók számára fenntartott helyiségben volt, McCoy hajolt föléje. Fekvőhelye túloldalán egy jól megtermett korídiai nővér, mögötte Spock.

– Sikerült? Tényleg egy hétig voltam öntudatlan?

– Mindkét kérdésre igen a válasz. Hány ujjat mutatok most?

Zar hunyorgott a fényben.

– Csak egyet... Jól állón is vágnálak ezért, ha a táboromban volnánk! McCoy kuncogott.

– Később megteheted. Nincs kedved addig is felülni?

– De van... – Nyolc kéz segítségével (ebből két pár a nővéré) Zar felült. Fordult vele egyet a szoba. – Miért vagyok ilyen gyenge?

– Mert hét napon át meg se moccantál. Minél tovább vagy fent, annál könnyebb lesz. Éhes vagy?

– Farkaséhes.

Evés után Zar mindjárt járni akart.

– Nem bánom, próbáld meg – bólintott McCoy. – A kísérlet talán meggyőz majd arról, hogy lazítanod illenék. El ne engedje, Urgh’kesht!

– Nem, fogom, doktor – szólt a nővér, s három húsvörös kezével máris megragadta Zar bal karját. A sovren a fekhely széléig csúszott, meztelen talpát a fedélzetre tette, aztán óvatosan lábára helyezte testsúlyát, s felállt. Nem tudta elnyomni boldog mosolyát.

– Nem fáj!

– Megmondtam előre – mondta nyugodtan McCoy. – Most lépj egyet!

Zar felemelte bal lábát, megindult előre...

... s csak Urgh’kesht vasmarka mentette meg a megalázó orra bukástól. A nővér tartotta, mert imbolygóit, mint valami részeg.

– Nem tudok járni! – Zar pánikkal küzdött. – Miért? A doktor összefont karral, higgadtan viszonozta a pillantását.

– A baj az, hogy tizenöt éven át rosszul használtad a lábadat. Most meg kell majd tanulnod újra normálisan lépni, járni.

Zarnak eszébe jutott, milyen nehezen állt talpra sebesülése után.

– Az hónapokba telhet! McCoy a fejét rázta.

– Nem tart majd hónapokig, ha szót fogadsz a jó öreg doktor bácsinak. Mindennap rátesszük a lábadra a regenerációs készüléket, aztán ott a fizikoterápiás kezelés Urgh’keshttel. Ha kész, kedved szerint gyakorolhatsz tovább. Nem ártana, ha úsznál. Napról napra jobb lesz... a végére úgy fogsz járni, mintha mi sem történt volna! – A homlokát ráncolta. – De figyelmeztetlek, a sebesült lábad valamivel rövidebb maradt a másiknál. Igaz, a különbség árnyalatnyi, aligha veszi észre rajtad kívül bárki...

Zar fogcsikorgatva újabb lépéssel próbálkozott, s ez alkalommal sikerült megőriznie egyensúlyát, bár bal lábának minden izma görcsösen feszült. Mély lélegzetet vett, s lépett harmadszor is. Azután negyedszer...

Teljesítménye napról napra javult. A harmadik napon segítség nélkül ment le a tornaterembe, elvégezte az előírt gyakorlatokat, ügyelve rá, túl ne terhelje a lábát. Mikor végzett, óvatosan a vízbe ereszkedett a medence sekélyebb végén, s alsó ajkába harapva nyújtózó-rugdalódzó mozdulatokba kezdett, ahogy Urgh’kesht tanította.

A sekélyesben töltött harmadik napon megkérte Spockot, tanítsa meg úszni – mivel Sarpeidon jégkorszakában született s nőtt fel, ez valahogy kimaradt az életéből. Egy hét múltán már több hosszt teljesített, s az úszás, ahogyan azt McCoy jósolta, sokat javított az állapotán.

Zar ugyanolyan komolyan vette ezt a kényszerű vakációt, mint bármely más munkát. Gyakorlatait kifulladásig, de nem a végkimerülésig végezte, ügyelt arra, hogy sose hajszolja túl magát. Napközben csak a lábára és a fizikumára koncentrált. Úgy edzette a testét, ahogyan a kardpengét szokás; tudta, hogy ereje, állóképessége és jó reakcióideje az életét jelentheti. Esténként a haditervet csiszolgatta, emlékezetből újrarajzolt térképei fölé görnyedt, stratégiai elgondolásokat vázolt fel, megszabta a csapatok felállását, mozgását, igyekezett számításba venni minden eshetőséget. Miután Kirk és Spock rájött, mit csinál, a három férfi órákat töltött taktikai kérdések megvitatásával...

– Ez a hajítógép... – mutatott Kirk egy katapultot jelképező papírfigurára. – Ha a térképed pontos, itt elöl, alig ötvenméternyire van egy kis magaslat, nemde?

Zar bólintott.

– A Moorgate-sík fokozatosan lejt egészen a folyópartig... Érteni, mire gondolsz! Ha a magaslat tetejére vitetem ezt a gépet, a lőtávolság jelentékenyen megnövekszik... – közelebb tolta a katapultot a folyót jelképező kék sálhoz. – Bár ami azt illeti, elég komisz ez az emelkedő... Jó pár vykarra és emberre lesz szükség a szállításhoz. Vajon megéri?

Spock az egységek felállását tanulmányozta.

– Jó kérdés. Milyen a talaj arrafelé?

– Egyenetlen, köves.

– Akkor úgy vélem, túl sok erőfeszítésbe kerülne felvonszolni a gépet. A lőtávolság megnövelése ennyit nem ér.

Zar sóhajtott.

– Igazad van. – Kirkre pillantott, felvonta a szemöldökét. – Tudod, Jim, eszembe jutott valami. Ha az őrző újra működőképes, miért ne ugorhatnánk el a múltba még pár tanácsadóért?

A tengernagy mogyoróbarna szeme felragyogott.

– Remek ötlet! Hm, lássuk csak... Mit szólnátok Nagy Sándorhoz? Hát Arthur királyhoz? Na és az öreg Júliusról se feledkezzünk meg!

Zar bólintott.

– Geronimo is kell. És Dzsingisz kán. Hát Patton?

– Ő túl modern, nem ért az effajta hadviseléshez. Bár emlegette olykor, hogy egy előző életében harcolt Marathónnál... Te kit javasolnál még, Spock? Hogy is hívták azt a vulkanita generálist, aki még a megújulás kora előtt élt?

– Voltag... – felelte Spock gépiesen, aztán társaira meredt, nem lévén biztos, hogy nem ugratták-e. Zar és Kirk ártatlanul viszonozták pillantását. A vulkanita végül felvonta a szemöldökét. – De... az effajta beavatkozások katasztrofális hatással lehetnek az időfolyam integritására... – Elnémult, mert észrevette, hogy Kirk ajka megvonaglik. – Értem – mondta higgadtan. – Remélem, örömötöket leltétek e tréfában.

A tengernagy kuncogni kezdett.

– Látnod kellett volna a képedet! – Oldalpillantást vetett Zarra. – Jó rég nem próbáltam vele ilyesmit. Megismerkedésünk után egy ideig folyton húztuk az Öreggel – de be kell valljam, hamarosan méltó ellenféllé vált.

– Jobb lettem – közölte nyugodtan Spock.

– Jaj nekem! – szisszent fel Kirk. – Zar, azt hiszem, ideje visszatérnünk a haditervhez!

Miközben az Enterprise igyekezett eleget tenni küldetésének, az Őrző többször is kapcsolatba lépett a sovrennel: a távolság láthatólag mit sem jelentett számára. “Beszélgetéseik” meglehetősen egyoldalúak voltak... Zar arra bátorította az ősi teremtményt, meséljen az általa megfigyelt jelenségekről, s a lény örömmel tett eleget kérésének. Zar hallgatta – és ámuldozott.

– Jimtől tudom, hogy holnap visszaindulunk a Kapuhoz – mondta dr. McCoy, miközben a páciense lábára erősített regenerátort ellenőrizte.

Zar biccentett.

– Spock már szólt. Mit mutatnak a ma reggeli vizsgálatok?

– A lábad nagyon szépen gyógyul. Keményen dolgoztál, hogy rendben legyen, s ez látszik, is. Csak tönkre ne tedd a fáradozásomat azzal, hogy túlerőlteted, vagyis miszlikbe apríttatod magad! Ha nem teszed, elégedett leszek...

McCoy átvágott a fizikoterápiás kezelőn, saját szobájába ment, s egy csésze kávéval tért vissza.

– Kérsz?

Zar a fejét rázta.

– Ma már ittam egyet. Nem szokhatok rá újból a koffeinre – ott, ahová megyek, úgysem juthatok hozzá Megmozgatta az ujjait. Észrevette, hogy mindkét tenyeréről eltűnőben vannak a bőrkeményedések. – Hogy áll a reakcióidőm és az izomtónusom?

McCoy elvigyorodott.

– Nos, hogy is fogalmazzam... Ha nyájaimat egy kóbor vitha dézsmálná, biztosan téged kérnélek meg, hogy intézd el.

Zar megnyugodva mosolygott.

– Akkor hát alkalmasnak találsz a parancsnoki feladatkör betöltésére?

– Abszolút mértékben... – McCoy tétovázott.

– Talán nem kéne szóba hoznom, mert már el is felejtetted... De biztos vagy abban, hogy helyesen döntöttél a kérdésben, amiről beszéltünk? Láttad a genetikai tesztek eredményeit. Nincs semmi bajod!

– Nem felejtettem el. – Zar a regenerátor kijelzőjét bámulta, mintha most látná először életében. – Álmodtam a múlt éjjel, Leonard. Araen haláláról álmodtam, ahogy oly sokszor azelőtt...

McCoy hátradőlt a székben, kortyolt a kávéjából.

– Azok után, amit az Originátorok műveltek veled, ebben nincs semmi meglepő. Jim elmondta, hogy ő is többször álmodott az anyjával azóta, ami a Kapun történt... – Elkomorodott. – A francba, én is álmodtam Jocelynnel, pedig ilyesmi már jó ideje nem fordult elő! El tudom képzelni, mit érzel, Zar!

A sovren szerencsétlen képpel vizsgálgatta lábát.

– Fogalmam sincs, mit tegyek, Len. Még mindig félek, ezt az álom bizonyítja... Mostanában mégis egyre többször gondolom úgy, hogy ha beadatnám magamnak azt az injekciót, hűtlenné lennék Wynnhez. Hazugsággal viszonoznám őszinteségét, még hitéből is gúnyt űznék... Nem tudok dönteni!

– Magad mondtad, hogy Wynn gyereket akar. Erről mi a véleményed?

Zar felpillantott. Zavartnak tűnt.

– Elmagyaráztam már, miért tartok a... McCoy máris a fejét rázta.

– Nem, nem erre gondoltam. Közelítsük meg a problémát másképp! Tegyük fel, hogy a feleséged teherbe esik, és egészséges gyermeket szül. Akarnád?

– Hát persze hogy akarnám! Azt hittem, világos...

– Nem volt az. – McCoy rezzenetlenül bámult rá. Zar hátradőlt a párnázott padon, csendben töprengett.

– Hmmmmm – mondta végül. – A magad utánozhatatlan stílusában tehát azt igyekszel a tudomásomra hozni, hogy paranoiás vagyok...

– Igen. – A doktor várt, míg a verdikt eljut a sovren tudatáig, aztán felhúzta a szemöldökét. – Hazudnék, ha azt állítanám, hogy a szülés teljesen kockázatmentes. Wynnt azonban nem fenyegeti nagyobb veszély, mint bármelyik vele egykorú nőt. A génjeiddel pedig minden rendben! – Kiitta a kávéját. – A lényeg, hogy olykor neked is kockáztatnod kell. Olykor engedned kell, hogy szeretteid vállalják a kockázatot. Nem tarthatod őket a világtól elzárva!

– Értem.

– Valóban érted?

– Nos... legalábbis igyekszem, doki. Oly hosszú ideig éltem együtt ezzel a bűntudattal! Nehéz most legyűrni. Mikor magamat hibáztattam, legalább... legalább hihettem, hogy múlt valami a döntésemen! – Zar a fejét ingatta. – Ostobaságokat beszélek.

– Emberi dolog. S ez nem sértés, még hajó apád annak értelmezi is.

Zar halványan elmosolyodott.

– Ti ketten még mindig vitáztok... Ennyi év után! Hiányozni fogtok. – Amennyire tudta, kinyújtotta a lábát a regenerátorban. – És hiányozni fognak a csillagok is. Csodálatos volt újra látni őket, ahogy milliárdnyi színben tündökölnek... Lefekvés előtt minden éjjel felmentem a panorámafedélzetre, aztán csak ültem, és néztem őket. Sosem tudnám megunni...

– Akkor miért nem maradsz? – McCoy felemelt kézzel vette elejét a tiltakozásnak. – Várj, tudom, mit akarsz mondani. Visszamehetsz, s az őrző segítségével áthozhatod Wynnt is. Csak jót tennél vele...

– Csakugyan? – Zar a fejét rázta. – Nem, Leonard. Wynn anakronizmus volna ebben a korban... Papnő, aki olyan istennő szolgálatának szentelte egész életét, akinek neve ezredévekkel korábban feledésbe merült... Sohasem lenne képes beilleszkedni. Neveltetéséből adódóan éppúgy hisz a démonokban, ahogy a ti társadalmatok a tudományban.

– A beilleszkedésben segíthetsz neki. Intelligens asszony, tanulékony...

– De boldog lenne-e? Kétlem. Wynn éppolyan, mint Jim: született vezér. Ebben a társadalomban, hatalom nélkül, értelmetlennek erezné a létét.

– Ugyanezeket az érveket szajkóztad a Sarpeidonon, mikor először próbáltunk visszatérésre bírni!

– Igaz. De Wynn helyzete nehezebb lenne. Wynn – velem ellentétben – örömét leli a vezetői szerepben. A fenébe is, ha tudnék módot arra, hogy lemondhassak, eltűnhessek, csak a nép tanításának szentelhessem magam, egy percig sem haboznék – én ugyanis ebben lelném örömömet. Anyám tanító volt. Akárcsak nagyanyám, Amanda.

McCoy elmosolyodott.

– Ha jobban belegondolunk, apád is az. A csillagflotta akadémiájának egyik legmegbecsültebb oktatója. Zar szája sarkában ugyancsak felderengett a mosoly.

– Családi vonás. Ha túlélem az ütközetet, talán sikerül fokozatosan áthárítanom a kormányzás terheit Wynnre... Pár percig csendben ültek, azután Zar folytatta:

– Tudod mit? Még egy pókerpartira sem volt időnk... Hogyan fogom kiegyenlíteni a számlámat? McCoy elvigyorodott.

– Még mindig maradt hat napunk. Meglátjuk, mit tehetünk...

– Nem, Len! Visszaindulok, amint körpályára állunk a Kapu körül, vagyis holnapután.

– Korai még! – tiltakozott McCoy. – A lábadra ráfér még a pihenés. Épp azon voltam, hogy rábeszéljelek, maradj még tíz napot, netán két hetet... Az az egy hét kevés!

– A lábamnak kutya baja. Magad mondtad, hogy remekül javul.

– De ha maradnál még tíz napig, meggyőződhetnénk arról, vannak-e a kezelésnek utóhatásai! Ha megerőlteted az izmaidat, könnyen pórul járhatsz...

– Ezt a kockázatot vállalnom kell, Leonard. Éjjelenként nem jön álom a szememre; a csatára gondolok, tépelődöm... Tudod. Ha tovább maradok, megőrülök. Véget kell vetnem ennek az állapotnak ilyen vagy olyan módon.

 

Spock szolgálati ideje lejártakor belépett a turbóliftbe.

– D fedélzet, negyedik szint – mondta szórakozottan a mikrofonba, mert épp azokat a számításokat ellenőrizte fejben, amelyeket Naraht hadnagy az ionfelhő pályájával kapcsolatban végzett. A hortai tiszt csodálatra méltó hatékonysággal, ésszerűen irányította a tudományos szekciót. Ideje, hogy felterjesszem hivatalos elismerésre – határozott a vulkanita. Szólok róla a csillagflotta parancsnokságán, amint visszatérünk a Földre...

Mikor – alig pár percre rá – a kabinjába lépett, Zart az asztalnál ülve, a sötét számítógép-terminálra meredve találta.

Ottléte nem lepte meg a vulkanitát (fia rendszeresen felkereste őt szabad idejében), most mégis megérezte, valami nincs rendjén. Csendesen mögéje lépett, lepillantott az asztalon heverő adatrögzítő kazettára. Saját, szabályos vulkanita betűivel ez állt rajta:

 

A SARPEIDON TÖRTÉNETE

 

Spock lélegzete elakadt.

– Végignézted? – kérdezte nagyon csendesen.

Zar nem rezzent össze a hangja hallatán, Spock csak ekkor döbbent rá, hogy kezdettől fogva tudatában volt jelenlétének.

– Nem – mondta végül a sovren. – Nem tudtam erőt venni magamon.

A vulkanita átnyúlt a válla felett a kazettáért.

– Nem is logikus, hogy ilyesmivel nyugtalanítsd magad. Már a kezdet kezdetén elhatároztam, elmondok neked mindent, hátha úgy elkerülheted... a legrosszabbat.

Zar bólintott. Még mindig nem fordult apja felé.

– Köszönöm.

Spock meditációs kövének szélére telepedett. Hosszúkás, csiszolt vulkáni gránittömb volt ez, egyike legnagyobb értékeinek. A nagy IDIC falimozaikra bámult.

– Nehéz volt kivenni minden részletet, de annyi bizonyos, hogy egy kis dombon... történik – mondta egy idő után. – A fejedre... kapsz csapást. A férfi arcát nem láttam, de feltűnt, hogy nem visel páncélt. A karjai egészen csupaszok voltak.

– Asyri – közölte Zar. – Legtöbbjük bronzsisakban, ujjatlan, bronzpikkelyes zekében, csataszoknyában harcol. Alsó lábszárukat is csak bronzlemez védi. Sok a sebezhető pontjuk, de mert alig cipelnek súlyt, rendkívül gyorsan mozognak... – Elgondolkodva dörzsölte állat, ahogy Spockra nézett. A vulkanitának feltűnt, hogy arca simára borotvált, s hogy megnyiratkozott.

– Láttad a fegyvert? Spock a fejét rázta.

– Homályosan. Előbb kardnak hittem, de utóbb rájöttem, hogy valamiféle zúzófegyver. Hasonlított egy rövid nyelű fejszére – legalábbis azt hiszem. Nem kard volt, az most már bizonyos.

Zar egykedvűen bólintott, azután apja szemébe nézett.

– Még egy kérdés. Előre is elnézést, hogy alighanem érzékenyen érint ez az egész, de hát... – Vállat vont. – Vannak a halálnál komiszabb dolgok is. Például ha elmeháborodottként kénytelen vegetálni az ember. Halálos volt a csapás? Azonnal megölt?

– Az ütés erejéből és a vér mennyiségéből arra kell következtetnem, igen – felelte Spock megfontoltan. – Senki sem élhette volna túl.

– Ez megnyugtató – mondta Zar. – Tudom, nehéz volt... erről beszélned, sajnálom, hogy rákényszerültél. Köszönöm, hogy őszinte voltál hozzám.

Spock némán bólintott, kerülte fia tekintetét. Megint elfogta a keserűség, mely a csatajelenet megpillantásakor lett úrrá rajta. Maradj! – akarta mondani. Ne engedd, hogy ez a szörnyűség megtörténjen! De nem tudott megszólalni; Zar meghozta döntését, s ő, Spock, semmit, semmit nem tehet annak érdekében, hogy e döntést megmásítsa.

Soha életében nem érezte magát ennyire tehetetlennek.

Mikor ismét felnézett, Zar őt figyelte. Szemében aggodalom.

– Jól vagy?

– Minden rendben... – Hogy végre témát váltsanak, Spock kimondta, ami eszébe jutott: – Levágtad a szakálladat!

Zar ismét megdörzsölte az állat.

– Furcsán is érzem magam nélküle ennyi év után. Egészen rövidre akartam visszavágni, ahogy csata előtt szokás – ha elég hosszú ahhoz, hogy belemarkolhassanak, könnyen bajba kerülhetsz –, de nem találtam ollót, kénytelen voltam a te szakállrepresszorodhoz folyamodni. A doki meg rendbehozta a frizurámat, akár annak idején...

– Mikor indulsz vissza?

– Holnap, mindjárt reggeli után.

– Értem... – Spock erőltetett nyugalommal beszélt. Ilyen hamar? – gondolta közben. Azt reméltem, lesz legalább még egy hetünk... – Mit mond McCoy, tökéletesen rendbe jött a lábad?

– Azt akarja, hogy még tíz napot maradjak. Ma reggel, míg a regenerátorral bíbelődött, végig győzködött, várnom kéne még, de egyszerűen nem tudok, A lábam rendben van. Bírta a vívást Suluval.

Spock felvonta a szemöldökét.

– Erről hallottam. A küzdelmeitek meglehetősen sok nézőt vonzanak a hajó minden részéből. Egyenrangú ellenfeleknek tartanak benneteket.

Zar tagadólag rázta a fejét.

– Á! Hikaru rendkívül gyors... Sokkal jobban bánik a tőrrel és a párbajtőrrel... – Felállt, a falhoz sétált, felnézett az antik fegyverek sorában függő vulkáni S’harien kardra. – A karddal jobban bánok – annak legalább éle van –, ám a kard Sulu kedvenc fegyvere, úgyhogy ezekben az asszókban is nyer. De azért... – Ajkán ádáz mosoly derengett fel. – Scotty, miután végignézte a tegnapi kardpárbajt, lehozott két klémort – így hívták a skót pallost –, két kerek pajzsot, és bejelentette, hogy aki e fegyverekkel is győzni tud, az a bajnok.

– Mit történt?

– Látnod kellett volna Hikaru képét, ahogy felemelte a klémort! Az a micsoda hosszabb, nehezebb még az én fattyúkardomnál is. (Spock felvonta szemöldökét a kifejezés hallatán.) Ráadásul az egyensúlyviszonyai mások, a pengéje laposabb, két kézzel forgatja az ember. Minden alkalommal én győztem, s nincs ebben semmi meglepő. Scotty, aki fogadott az eredményre, el volt ragadtatva. Azt ígérte, tiszteletbeli tagja lehetek a Scott-klánnak.

Spock felhúzta szemöldökét.

– Hogyan fogadta a vereséget Sulu parancsnok?

– Azt mondta, évek óta nem szórakozott ilyen remekül. Megkért, tanítsam meg bánni a pallossal, de hát holnap mennem kell... Scotty majd helyettesít.

A vulkanita szórakozottan rábólintott. Holnap... gondolta. S ha elmész, szinte bizonyos, hogy sosem láthatlak többé. Oly sok mindent akartam mondani neked, de most... képtelen vagyok rá... Hirtelen felpattant, háta mögött összekulcsolt kézzel járkálni kezdett.

– Úgy tűnik, egyáltalán nem izgat, ami visszatérésed után vár rád!

– Azt hiszem, az a találkozás a két zavarodott elméjű szuperlénnyel túlterhelte a félelemáramköreimet – felelte Zar. Nyíltan a vulkanita szemébe nézett. – És tűnjék bármilyen furcsának, az akasztásra váró elítéltek érezhetik magukat hasonlóképp: különös nyugalmat ad, hogy az ember tudja, hol, mikor és hogyan fog meghalni. S tudja azt is, hogy egészen addig semmi nem árthat neki.

Aztán mégis árt majd neked valaki. Valaki... aki megöl. Bár tehetnék valamit, hogy megakadályozzam! Bár meg tudnálak győzni, hogy itt kell maradnod, ahol nem fenyeget veszély... Spock tisztában volt azzal, hogy logikája személyes érzelmi kötődés miatt nem szolgálja megfelelőképp, de ez ellen semmit nem tehetett. Bár tehetnék valamit...

– Apám... Spock felnézett.

– Valamit tudnod kell. Wynn szerint van mód elkerülnöm azt, amit... láttál. Ezért ragaszkodott ahhoz, hogy veletek tartsak. Nem kizárt, hogy figyelmeztetésed révén, no meg a gyógyult lábam segítségével, elkerülhetem azt a csapást.

Spock bensőjében felszikrázott a remény.

Zar lepillantott a kezeire.

– Most már akarok is gyors lenni. Az a lecke, amit a kézfogót követő éjszakán kaptam tőled, elgondolkodtatott. Kezdek rájönni, hogy az, amit fatalizmusnak hittem, nem volt egyéb túlzásba vitt önsajnálatnál. Köszönöm, hogy beláttattad ezt velem.

A vulkanita halványan elmosolyodott.

– Gyanítom, hogy annak, ami Wynn és közted utána történt, több köze van életkedved hirtelen fellángolásához, mint az én szavaimnak – mondta szárazon.

Zar döbbenten pillantott fel, azután, hogy Spock szavainak voltaképpeni értelme a tudatáig jutott, szemei elkerekedtek, fülig pirult.

– A francba! – mormolta szégyellősen. – Nézd csak, nézd, mit műveltél! Évek óta nem pirultam el.

– A jelenség így, szakáll hiányában különösképp szembeötlő – jegyezte meg barátságosan az apja.

Zar felvonta a szemöldökét, majd lassan elvigyorodott.

– Ezt még visszaadom!

– Remélem? lesz alkalmad rá – mondta Spock komolyan.

Hosszan, kutatóan tekintettek egymásra. Ezután Zar egy kazettát adott át.

– Mielőtt elfelejteném... Vedd magadhoz ezt. Azért készült, hogy megmutathasd Amandának és Sareknek, ha kíváncsiak rá, és ha jónak látod, hogy megmutasd nekik. Neked kell döntened.

A vulkanita átvette az ajándékot.

– Köszönöm. Biztos vagyok benne, hogy ez sokat jelent majd nekik. – Mély lélegzetet vett, a szavakat kereste. – Nehezemre esik kifejezni... mit jelent számomra... hogy viszontláthattalak... – Tétovázott, türelmetlenül legyintett. – Ez több mint barátság, te is tudod...

– Apám – szólt közbe halkan Zar. – Tudom. Megértem.

Bár visszatarthatnálak! De nem tehetem. Bár segíthetnék! Ez azonban lehetetlen...

Lehetetlen?

Spock szemei résnyire szűkültek, ahogy eszébe jutottak saját szavai, amelyeket oly gyakran ismételt el a növendékek előtt: Mindig akadnak lehetőségek... Ha az ember rájuk lel... Mindig akad lehetőség...

– Vacsoráztál már? – kérdezte váratlanul, miközben lázasan gondolkodott, elemezte a probléma minden aspektusát. Lehetőségek...

Zart megdöbbentette a hirtelen témaváltás, ám csak a fejét ingatta, azután válaszolt.

– Még nem.

– Akkor hát rajta – mondta Spock. – Hirtelen megéheztem.

 

– Megvan minden, ami kell? – kérdezte Kirk Zar felé közeledve.

A sovren McCoy oldalán állt az anyagátvivő-részleg ajtajában. Zar a zsákjára csapott.

– Új zenei és szépirodalmi kazetták, plusz egy egészségügyi csomag Leonardtól. Itt van minden.

– Azért nem minden – mondta Kirk, s egy csomagot húzott elő a háta mögül. – Az Öreg említette, hogy szereted. Kávé.

– Köszönöm! – Zar átvette a jókora csomagot, megszaglászta. – Csodálatos! Kirk elvigyorodott.

– Ez a legkevesebb, amit azért az emberért tehetek, aki rávette Scottyt, fesse megint vörösre a hídról kivezető ajtókat.

A sovren is mosolygott.

– Olyanok, mint régen, nem igaz?

A tengernagy biccentett, azután halkabbra fogta hangját.

– Persze közölte, hogy dokkolás előtt vissza kell mázolnia őket a szabályzatban meghatározott árnyalatúra, de nem számít, addig is remekül érezzük magunkat. Bár a körülmények, amelyek idehoztak minket, szélsőségesek voltak, örülök, hogy elmozdulhattam végre az íróasztalom mögül!

– Idekint van a te helyed, Jim – mondta Zar csendesen. – S ezt tudod is.

Kirk habozott, félrenézett. Már hogy a nyavalyába ne tudnám? De hát nincs mit tenni...

– Hol marad Spock? Már rég itt kéne lennie. Mivel reggelizni nem jött fel, gondoltam, itt vár majd bennünket. Talán üzennem kellene érte...

– Ne! – Kirk látta a szomorúságot a szürke szemekben, Zar hangja mégis határozottan csengett. – Ne tedd. Tegnap este... elbúcsúztunk már.

– Nos... rendben van. – A tengernagy szabódva vezette be Zart az anyagátvivőbe, beállította a műszereket; szándékosan húzta az időt, hátha a vulkanita meggondolja magát, s mégis csatlakozik a társasághoz. Nem hiszem el, hogy Spock hagyja így elmenni...

– Vigyázz magadra, fiú – mondta McCoy meghatottságtól rekedtes hangon. – Ne erőltesd túl a lábadat! Folytasd a tornát... Meditálj... És ne feledd... – Elhallgatott. – A fenébe, ezt egyszerűen nem bírom! – Gyorsan megölelte Zart, aztán kiviharzott az ajtón.

Kirk elfordult a konzoltól, a kezét nyújtotta a sovrennek.

– Hiányozni fogsz, Zar. Nagyon. Vigyázz magadra, oké?

A fiatalabb férfi keményen kezet szorított vele.

– Vigyázz te is, Jim. Valamennyien hiányozni fogtok. És ő is... – mutatott körbe mindent átfogó mozdulattal. – Vigyázz az Enterprise-ra!

– Vigyázok, tudhatod.

A tengernagy figyelte a platformra lépő, egyik kezében zsákját, a másikban kávészacskóját tartó sovrent. Még egyszer elmosolyodott, intett neki.

– Ég veled, Jim...

A sugárnyaláb felzümmögött, Kirk magára maradt a kamrában. McCoy a folyosón várt rá. A doktor szemei vöröslőitek, hidegvére mégsem hagyta cserben.

– Minden rendben, Öreg?

– Aha... – mormolta McCoy, amolyan “beszéljünk másról, jó?” tónusban.

– Találkoztál már Spockkal ma reggel?

– Nem. De ha összefutunk, úgy beolvasok annak a szívtelen vulkanita fenevadnak, hogy magam is megbánom! Ide se dugta az orrát, hogy elköszönjön! – McCoy szomorúságát elsöpörte a jogos felháborodás hulláma. – Hol a pokolban van?

– Nem tudom. Szolgálatban biztosan-nincs. Talán a szállásán... – A tengernagy a homlokát ráncolta, számára is érthetetlen okból feszengni kezdett. – Fel kéne keresnünk, nincs-e szüksége valamire...

A vulkanita kabinjához érve Kirk beszólt, választ azonban nem kapott.

– Nincs itt.

– Szólj fel Uhurának, hogy kerítse elő.

Kirk ehelyett az ajtónyitó gombot nyomta meg. Az ajtó feltárult – a vulkaniták sosem zárkóznak be.

A tengernagy belépett. Érezte, hogy a szokottnál magasabb a hőmérséklet; a meleg birokra kelt a borzongással, mely ekkor vett erőt Kirkön.

– Valami nincs rendjén, Öreg – mondta, ahogy körülnézett. – Valami megváltozott. Valami hiányzik... McCoy a homlokát ráncolta.

– Nekem minden rendben lévőnek tűnik... Te persze sokkal többször fordulsz meg idebent, mint én, úgyhogy neked illik észrevenned az ilyesmit... – Az interkomhoz lépett. – Üzenjek Spockért?

– Várj egy percet – szólt az admirális, s újból körbenézett a szobában. Fekhely, katonásan beágyazva; meditációs kő; az alkóvban kis kandalló; IDIC-mozaik; asztal számítógép-terminállal; minden a helyén, éppúgy, ahogy lennie kell... Kirk hirtelen mozdulatlanná dermedt.

– Ó, ne! Isten az égben, ezt ne...!

McCoy megragadta barátja karját, lerítt róla a rémület.

– Mi a baj, Jim?

Kirk szótlanul a falra, Spock ősi vulkanita fegyverekből összeállított gyűjteményére mutatott. Két darab, melyekre igen jó oka volt emlékezni, hiányzott.

– Megvannak mind, nem? Mi a baj? – kérdezgette McCoy.

– A lirpa és az ahn-woon... – mondta Kirk félelemtől éles hangon. – Eltűntek. Spock magával vitte őket, Öreg!

– Magával vitte? Hová?

– A Sarpeidonra természetesen... – A tengernagy hangja tompán kondult. – Spock visszament abba a csatába, hogy megmentse Zart.