HARMADIK FEJEZET

 

 

Spock figyelte a második, az előzőnél is nagyobb megrázkódtatásból lassanként ocsúdó Morrow-t. Uralkodott arcvonásain, palástolta derűjét. Ez a második alkalom, hogy kinyitja a száját, aztán becsukja anélkül, hogy megszólalna – gondolta.

– Úgy vélem, magyarázattal tartozom – mondta nyugodtan.

A tengernagy szótlanul bólintott.

– Hozzávetőleg tizennégy és fél évvel ezelőtt az Enterprise azt a feladatot kapta, repüljön a hamarosan nóvává váló Béta Niobe rendszerébe, s figyelmeztesse a Sarpeidon bolygó lakóit a fenyegető veszélyre. Miután leteleportáltunk a felszínre, azt a felfedezést tettük, hogy a sarpeidoniak világuk messzi múltjába menekültek. Egy sajátos véletlen folytán aztán dr. McCoy és jómagam szintén a múltba kerültünk egy időkapun át. Pontosabban a bolygó utolsó jégkorszakába, ötezer évvel korábbra...

Spock e ponton McCoyra pillantott. Meglepi, hogy ilyen közönyösen beszélek a történtekről. A Kolinahr-próba előtt ez aligha sikerült volna! Ez a próba a Vulcan bolygón szokásos beavatási szertartás: remetei magányban folytatott hosszas meditáció, mely végső fokon az érzelmek “kiégetésére” szolgál.

Ismét Morrow-ra tekintett.

– A Sarpeidon múltjában ismertük meg Zarabetht, egy nőt, akit övéi jogtalanul e zord korba száműztek. Rám és a doktorra nézve végzetes következményekkel járt volna, ha a jégkorszakban maradunk, de Zarabeth sem juthatott volna át élve az időkapun. Ott kellett hagynunk.

– Ő tehát... – Morrow tapintatosan elhallgatott.

– Zar anyja – bólintott Spock. – Sejtelmem sem volt a dologról, egészen addig, míg az Enterprise számítógépe segítségével elemezni nem kezdtük azokat az ősi feljegyzéseket, amelyeket a sarpeidoni központi könyvtárból szereztünk. Zar odafestette saját képmását Zarabeth barlangjának falára... – Sajátosan kihegyesedő fülére bökött. – Szembeötlő volt a hasonlatosság.

– Értem – mondta a tengernagy. – De hogyan jutott vissza, hogy találkozzék vele, ha az a világ már nem is létezik?

– T’Pau engedélyt kért a Föderáció Tanácsától, s ők beleegyeztek, hogy igénybe vegyem az Őrzőt, s felkeressem Sarpeidon múltját – felelte Spock. – Zar visszatért velem a jövőbe – tizennégy és fél esztendővel ezelőttre.

– S a csillagflotta parancsnoksága sosem szerzett tudomást erről...

– Komack tengernagy tudott róla – szólalt meg Kirk. – Elmondtunk neki mindent, miután lezárult az incidens a romulaiakkal, s Zar eltávozott.

– A romulaiakkal? – Morrow egyre zavartabbnak látszott.

– Megkísérelték elfoglalni a Kaput. Nagyrészt Spocknak és Zarnak köszönhető, hogy kísérletük kudarcba fulladt.

– Akkor mészárolták le ott az egyik archeológiái expedíciónkat?

– A romulaiak tették – bólintott Spock. – Az incidens után mindkét oldalon szigorú titoktartást rendeltek el, ezért nem szivárogtak ki a részletek.

– És Zar? Hová ment ő? Ha jól értettem, felnőtt volt már...

– Huszonnyolc éves – mondta Spock, s agyán emlékképek cikáztak át. – A Kapuért vívott csata után úgy határozott, visszatér Sarpeidon múltjába. A bolygó történetéből tudta, hogy valóban vissza is tért... Nem akarta megváltoztatni a múltat, nehogy paradoxon keletkezzék – hiszen korábban mindent elkövettünk, hogy megóvjuk az időfolyam integritását.

– Értem – mondta Morrow egy pillanatnyi hallgatás után. – És nagyra értékelem nyíltságát, Mr. Spock. Bízhat bennem, megőrzöm titkát. A problémára visszatérve... azt mondja, a fia telepatikus kapcsolatba lépett az Őrzővel? Hányszor?

– Csak egyszer – felelte a vulkanita.

– Kétszer – helyesbítette Kirk. Spock feléje fordult, meglepetten húzta fel szemöldökét. – Megtette rögtön azután is, hogy átjött – magyarázta a barátja. – Mondta is, hogy az őrző élőlény, csak épp nem a mi fogalmainknak megfelelően az. Közölte, hogy kapcsolatba lépett vele.

– Lenyűgöző – jegyezte meg Spock. – Ezt eddig sose említetted, Jim!

– Eszembe se jutott egész mostanáig, hogy őszinte legyek.

– Maga is látta a fiát kapcsolatba lépni az Őrzővel? – kérdezte Morrow a Vulcan-lakóhoz fordulva.

Spock tétovázott. Olyan mélyre nyúlt emlékezetébe a megfelelő képekért, hogy pár pillanatra ott volt megint: arcán érezte a hideg szelet, hallotta sosem szűnő zúgását, látta Zart, akinek a háta mögött vadul csapkodott prémes szegélyű köpönyege, ahogy a keze az Őrző “testének” felfoghatatlanul ősi kövét érintette. Látta a fiát – s ismét átérezte elvesztésének gyötrő fájdalmát. Nem akartam, hogy elmenj – szólt a valószínűtlenül élénk emlékképhez. Nem sok híja volt, hogy utánad nem indultam... Azóta sem múlt el nap, hogy ne gondoltam volna rád, hogy ne kívántam volna neked szerencsét, ott, az évezredek szakadékának túloldalán... Nagy hirtelen visszazökkent a jelenbe: ráébredt, hogy Morrow még mindig a válaszára vár.

– Másodszor közvetlenül a távozása előtt kommunikált vele – mondta. – Megérintette az őrzőt, az pedig egy sarpeidoni völgy látképét mutatta neki. Csak azt a látképet, semmi mást. Ez amúgy ellenkezik a szerkezet működösének szokásos elveivel. Úgy vélem, Zar telepatikus kapcsolatot alakított ki a lénnyel, parancsot adott neki – s az Őrző engedelmeskedett.

– Világos... – Morrow a fejét ingatta. – Nagy kár, hogy ezúttal nem segíthet nekünk. De hát akadnak még telepaták...

– Morrow tengernagy! – Az egyik képernyő váratlanul kivilágosodott. – Hallótávolságban a Kent!

– Beszélhetünk is az ottaniakkal?

– Csak azzal a csoporttal, mely a bolygó éjszakai féltekéjének kiürítését irányítja. A másik félteke felfogja az elektromágneses hullámokat.

– Kapcsolja nekem a művelet irányítóját!

A képernyőt pár pillanat múltán egy idős asszony arca töltötte be. Spock sosem látott még nála kimerültebb embert, ám, noha szemei vöröslőitek, rezzenetlenül viszonozta Morrow pillantását, s szavai is tisztán csendültek:

– Martha Hardesty vagyok, a Planetáris Polgári Védelem koordinátora. Jelentkezem, tengernagy úr!

– Hányan maradtak még odalent?

– Már csak mi vagyunk itt, az evakuációs csoport tagjai, hozzávetőleg kétszázötvenen.

– Nem kevés... – Morrow Spockra pillantott. – Mi a helyzet az Alfa B-vel?

A Vulcan-lakó a fejét ingatta.

– Egyeztettem Washington hadnaggyal, mielőtt összejöttünk itt. Úgy tájékoztatott, hogy a csillag máris tágul.

– Az ördögbe...! Mit gondol, mennyi időnk maradt?

– Nincs elég adat a következtetéshez, uram. Morrow összeköttetést teremtett a parancsnoki híddal.

– Washington hadnagy! Mennyi időbe telik, míg kihozzuk onnét azokat az embereket?

– Tengernagy... – Washington hangja nyugtalanságról árulkodott. – Minél előbb odébbállunk innét, annál jobb, uram! Szabad szemmel is látom, hogy a csillag tágul...

– Kifutunk az időből – közölte Morrow Hardestyvel. – Küldje fel az embereit a siklókban, mi pedig folyamatosan működtetjük majd az anyagátvivőt. Minden civil biztonságban van?

– Nos... – Hardesty markáns arca még inkább elkomorodott. – Száznyolcvannégyen nem hajlandók távozni.

– A fenébe! Makacs idióták...

– Nem kényszeríthetjük őket semmire. Páran közülük öregek már, ők azt mondják, készek a halálra. Egyesek nem hisznek nekünk, bármit mondunk is. Néhányan meg... – Elfojtott egy hisztérikus kacajt. – Azt mondogatják, nézni akarják! El tudja képzelni, tengernagy úr?

– Ó, én aztán el! – fakadt ki keserűen Morrow. – Ne törődjön vele, Hardesty, maga mindent megtett, amit csak lehetett... Küldje fel az embereit!

– Jövünk...

 

Egy órával később Spock, Kirk, Martha Hardesty, McCoy doktor és Morrow tengernagy együtt álltak a parancsnoki hídon. A Cochise épp letért az orbitális pályáról. Mikor a hajó kijutott a bolygó árnyékából, elszörnyedve hunyorogtak mindannyian.

Az Alfa B a szemük láttára duzzadt. Máris kétszeresét tette ki korábbi méretének. Spock rámeredt. Valósággal lenyűgözte a fékevesztett pusztítóerő eme könyörtelen, s főként természetellenes megnyilvánulása.

A képernyőkön csíkok futottak át, ahogy az égitest kontúrja megint megváltozott. Fénye még mindig rőtes narancsszínű volt, Spock azonban tudta, hogy ez már nem tarthat soká. A csillag egykettőre, még a tágulás közben hűlni kezd, oly tékozlón bánik tartalékaival. Végül vörös óriássá válik, hatalmassá: négy év s négy hónap múltán, mikor fénye a Földig ér, uralja majd a déli égbolt képét – még nappal is látható marad...

A Cochise reaktív meghajtással távolodott a katasztrófa színhelyétől.

– Az Olsonnak már vége – jegyezte meg Lisa Washington csendesen, az Alfa B legbelső bolygójára célozva.

A kicsiny, élettelen, méretében és összetételében egyaránt a Sol Merkúrjához hasonló világ pusztulására egyetlen jel sem utalt képernyőiken. Ahogy a Cochise fokozatosan egérutat nyert, Washington csendesen sorolta a pusztuló bolygók nevét, akárha csupán a tényeket nyugtázná:

– A Perry kész... – Tíz perc múltán: – A Lang. Vége. Azután:

– A Kent...

Elcsuklott a hangja. Spock tudta, hogy akár ő, Lisa is a hamuvá égő állatvilágra és a száznyolcvannégy értelmes lényre gondol.

Martba Hardesty sírva fákat.

– Az otthonom... Sosem látom többé...

Kirk megsimogatta a vállát. Az idős asszony teljesen összeomlott. A tengernagy magához szorította, nyugtatgatta, suttogva beszélt hozzá. Arckifejezése láttán Spock elérzékenyülten ébredt rá, hogy az asszony szavai Winona Kirk utolsó napjait idézték fel barátjában. Winona arra kérte Jimet, vigye őt haza... Elfelejtette, hogy otthona, a háromszázötven éves farm egy villámcsapást követő tűzvészben elpusztult. Ha az ifjú Péter Kirk haza nem tér vakációzni a csillagflotta akadémiájáról, az öregasszony maga is ott pusztul. Unokája a karjaiban cipelte ki a lángok közül – Winona eszméletlen volt már. S noha életét megóvták, a balesetet sem fizikailag, sem lelkileg nem volt képes kiheverni. Tüdőgyulladásban halt meg, alig hat hónappal ezután...

– Hát én megyek is... Hátha segítségére lehetek a hajóorvosnak – zökkentette ki a vulkanitát töprengéséből McCoy hangja. – Néhány menekültnek alighanem nyugtatóra lesz szüksége. Olyan szűken vagyunk, hogy mindenképp elejét kell vennünk a hisztériának!

– A Cochise egészségügyi különítménye, a legénység más csoportjaitól eltérően, ezúttal is teljes létszámú, doktor – közölte Spock. – Morrow tengernagy számított erre az eshetőségre. Helyesebb lenne, ha Jimmel együtt pihenéssel töltené az idejét. Készen kell állnunk, mire a flotta főhadiszállására érünk.

McCoy habozott, végiggondolta a dolgot.

– Fenemód nehezemre esik kimondani, de úgy rémlik, igaza van, Spock. Ám csak akkor vagyok hajlandó lepihenni, ha maga is ugyanezt teszi. És nem vagyok kíváncsi a sóderre, milyen hosszú ideig bírja egy Vulcan-lakó alvás nélkül! Megegyeztünk?

Miután a fordulót már megnyerte, Spock könnyen játszhatta a nagyvonalút. Félrebillentette a fejét, mondván:

– Igen, doktor.

A tisztek egy háromágyas kabinban kötöttek ki három másik tiszt társaságában – fontosságukra való tekintettel, kivételes elbánásban részesültek. A kis Cochise teljesen megtelt: folyosóin, pihenőfedélzetein egyaránt menekültek szorongtak. A mosdók előtt hosszú sorok kígyóztak. A zokogás is részévé lett a hiperhajtóművek halk zümmögése meghatározta alapzajnak.

Spock eredetileg azt tervezte, megvárja, míg Kirköt és McCoyt elnyomja az álom, azután felkel, kioson, és felajánlja szolgálatait az egészségügyieknek, ám az elmúlt két nap eseményei a vártnál jobban kimentették. Perceken belül megérezte az álom közeledtét, s apró sóhajjal engedett, átadta magát a pihenésnek...

Álmában a puszta űrben találta magát – végtelenség mindenfelé. Valahogy mégis a mélyére látott, és tudta: sehol sem létezik semmi más. Se bolygók, se csillagok, se por, se atomok. Semmi. Semmi, semmi, semmi. Megborzongatta a felismerés, hogy ez az, amitől úgy tartottak valamennyien: a világegyetem sorsa beteljesedett.

Sosem érzett még ehhez fogható magányt.

Kell lennie még valaminek – gondolta, s megfontoltan körülpillantott. Valaminek... valakinek! Sarkon fordult. Kell lennie valakinek...

És volt is ott még valaki. Spocknak eleinte úgy rémlett, tükörbe néz, azután rádöbbent, hogy Zart látja, aki jóval idősebb lett utolsó találkozásuk óta. Egymásra meredtek, s Zar beszélt, Spock azonban nem hallotta a hangját. Hát persze – gondolta. Hisz vákuumban vagyunk, a légüres térben pedig nem terjed a hang...

Zar – próbálta mondani. – Fiam...

De az ő hangja sem hallatszott.

Nem maradhatnánk életben idekint űrruha nélkül – döbbent rá hirtelen. Álmodom...

És felébredt.

Valahol egy menekült kiáltozott fájdalmában, kétségbeesésében. A hajtóművek zümmögésének hangfekvése megváltozott. Reaktív meghajtással haladunk – állapította meg a vulkanita. Hamarosan pályára állunk a Föld körül.

– Egy erőteljesebb fuvallat is levert volna a lábamról, Jim – vallotta be dr. Leonard McCoy, miközben felemelte poharát. Kirk San Franciscó-i lakásának falait ódon fegyverek díszítették, ezeket szemlélte most kedvtelve. – Esküszöm, valahányszor azt hiszem, kiismertem végre azt a hegyes fülű pasast, Spock fordít egyet a dolgokon, ahogy tegnap is tette... Csak azért, hogy bosszantson!

– Elnézést a kétkedésért – mondta Kirk –, de nem gondolod, hogy Spock csak azért teregette ki a kártyáit, mert felismerte, micsoda veszedelem les ránk?

“Te is, Jim?” – valami ilyesfélét sugallt a doktor szemrehányó pillantása. Sóhajtott, és vállat vont.

– Hát engem aztán nem hibáztathatsz – mormolta végül. – Már egészen elérzékenyültem attól, amit elővezetett, mikor kirántotta alólam a szőnyeget... – A fejét ingatta, kék szemeiben ott fészkelt a derű. – Bár lenne egy hologramunk Morrow képéről! Akkor se lepődött volna meg jobban, ha a romulai népvezér meg Klingon császár lejt be az eligazítóba rózsaszín tütüszoknyában! Kirk elvigyorodott.

– Hát, meglepődött, annyi szent.

– Persze, hisz sosem látta a Komack tengernagy számára készített jelentést.

– Miért kellett volna látnia? A csillagflotta parancsnokának épp elég dolga akad, nincs ideje átrágni magát a régi jelentéseken... – Kirk kortyolt konyakjából. – Egyébként sem vagyok biztos abban, írtam-e arról, milyen kapcsolat áll fenn Spock és Zar között. Nem kizárt, hogy némiképp... homályosan fogalmaztam.

– Értem már.

– Ne nézz így rám, Öreg! Te mit tettél volna a helyemben? Amúgy te sem siettél beszámolni arról, milyen szépen összemelegedett vulkanita barátunk Zarbethszel ott a Sarpeidon jégkorszakában. A jelentésedből az sem derül ki, egyáltalán kezet ráztak-e valaha is...

– Egy jelentésnek a tényekre kell szorítkoznia, tengernagyom! – McCoy féloldalas pillantást vetett barátjára. – Mindaddig, míg tudomást nem szereztünk Zar létezéséről, magam is csak találgathattam, mi történt köztük... – idegesen kortyolt az italából. – Hiszen gondolhatod, nem voltam jelen, amikor... – Elnémult, poharába bámult.

Kirk megszánta, s témát változtatott. – Megdöbbent ez a dolog az Őrzővel. Ki tudja, hány évezreden át – mert tegyük fel, hogy igazat mondott nekünk – működik rendben, most meg egyszerre elromlik. Mi történhetett vele?

– Érintkezési hiba lehet... – McCoy megkockáztatott egy mosolyt.

Kirk felállt, a konyhába ment.

– Bírom a humorodat, Öreg, mondtam már?

– Az elmúlt tizenkilenc év alatt többször is.

– Akkor erre eszünk... – A tengernagy a választékot böngészte a konyhai terminálon. – Mit kérsz?

– Sült csirkét pürével.

– Mindjárt... – Kirk gyakorlott kézzel zongorázott végig a billentyűkön.

A doktor asztalhoz ült, onnét figyelte salátát keverő egykori parancsnokát. Az ételszintetizátor kisvártatva felberregett, s a tengernagy két gőzölgő tányért húzott elő.

– Parancsolj, Öreg.

– Kösz. Az elítéltek még egyszer-kétszer jót falhatnak legalább... – jegyezte meg a doktor a tányérja fölé hajolva.

– Nekem ez az egész olyan... felfoghatatlan! – Kirk a zöldségeket piszkálta. – Mennyit láttam az ismert világegyetemből, mióta a flottánál szolgálok? Egytizednyit? Egyszázadot? Egymilliomodot? Mi az az egymilliomod rész a végtelenhez képest? Ha azt képtelen vagyok felfogni, hogyan foghatnám fel, hogy minderre belátható időn belül pusztulás vár?

– Értem én, mire gondolsz... Mindig is jobban éreztem magam, ha a belső tér – tudniillik az emberi test – korlátai közt dolgozhattam. Arra a gondolatra, mi les ránk odakint, világéletemben kirázott a hideg... – McCoy felsóhajtott. – De most, hogy láttam, mi történt az Alfa B-vel, már könnyűszerrel el tudom képzelni, milyen lesz, ha a mi napunk kezd duzzadni, hogy elpárologtassa a tengert a friscói öbölből, az óceánokról meg a többiről már nem is beszélve!

– Épp erről a szörnyűségről álmodtam múlt éjjel – vallotta be Kirk.

– Bár lenne valamivel több időnk! – McCoy könyörtelenül döfködött villájával egy paradicsomkarikát.

Kilencven nap – ismételte el magában Kirk, ahogy az elmúlt huszonnégy órában többször is. Kilencven... Ha nem tudjuk elejét venni a katasztrófának, még mindig elrepülhetek arra a kutatóállomásra, meglátogatni Carolt és Davidet. Talán ezúttal meg kéne mondanom Davidnek, mennyire...

Mióta Spock Zarról beszélt, a tengernagy mind gyakrabban gondolt saját fiára, David Marcusra. A vulkanitának legalább megadatott, hogy felnőttként lássa viszont a fiát, s együtt lehetett vele, ha csak pár hétig is. A fenyegető veszély tudatában Kirköt most minden korábbinál nevesebb lelkifurdalás gyötörte.

Mindig azt reméltem, lesz még Időnk... évek, évtizedek... És most... csak ez a kilencven nap marad... – Homlokát ráncolva rázta a fejét. Igen – gondolta. Nem számít, hogyan alakulnak a dolgok, összejövök vele. Elmondom neki. Az se érdekel, miben állapodtunk meg Carollal, hisz oly rég volt már... Talán együtt lehetünk még egy kis ideig, talán jobban megismerhetjük egymást...

Gondolatait a kommunikátor felvillanó jelzőfénye zavarta meg.

– Itt Kirk tengernagy – szólt kelletlenül. – Hallgatom. A képernyőn Morrow rokonszenves arca tűnt fel.

– Találtunk egyet, Jim – közölte minden teketória nélkül.

– Egy micsodát?

– Telepatát. Az érzékenysége egészen kivételes – s ebben nincs semmi meglepő, mivelhogy marishali. Spock segített kiválasztani a jelöltek közül.

– Hol van most Spock?

– Úton hozzád. Mit gondolsz, indulhatnátok már holnap?

Kirk vegetáriánus menü programozásába fogott. – Úgy érted, a Kapura?

Morrow biccentett. – Oda kell vinned ezt a telepatát, amilyen hamar csak lehet. Vállalod a holnapi indulást?

– Természetesen – mondta Kirk, azután elmosolyodott. – Harry?

– No?

– Megkaphatom az Enterprise-t?

Morrow lassan ingatta a fejét.

– Sejthettem volna! Lesz időtök felkészíteni?

– Lesz hát! Scotty sosem hagyott még cserben.

Morrow felsóhajtott.

– Úgy. Szóval Scott főmérnök is kell?

– Uhurával és Suluval együtt. Jut eszembe, megkapta már Sulu a kapitányi kinevezését?

– Napok kérdése, és kézhez veszi.

– Mondd meg neki, hogy nagy szükségem van rá, jönni fog... – Kirk McCoyhoz fordult. – Aztán... Lássuk csak... Merre lehet dr. Chapel?

– A Hephaisztosz-lázat tanulmányozza a Vulcanon.

– Vagyis túlságosan messze jár. Ráadásul úgy tudom, a Reliant cirkáló is távoli felderítésre indult, ezért Csekovra se számíthatunk... De Scotty, Uhura és Sulu mindenképp kell, Harry! És mindazok, akikkel szívesen dolgoznak.

– Ennyi ember átirányítása komoly gondot okozhat a flottának! – tiltakozott a tengernagy. Kirk csak mosolygott. Morrow végül elhúzta a száját.

– De hát nyakamon a kés, és ezt te tudod a legjobban. Oké, megkapod az embereidet! – Bőszen elvigyorodott. – Kívánsz netán még valamit, ó, csillagflottánk oroszlánja?

– Beérem ennyivel – mondta megfontoltan Kirk.

– Elindultok holnap?

– Arra mérget vehetsz!

– Rendben. A segédtisztem felveszi a kapcsolatot a tieiddel – mondta Morrow.

– Közölje velük, hogy a fedélzeten találkozunk. Mihelyt Spock befut, felteleportálunk mi hárman is.

– Vettem! – Morrow képe eltűnt az ernyőről. McCoy csak bámult, Kirk pedig folytatta félbehagyott vacsoráját.

– Nem túlzott, mikor azt mondta, felfordulás lesz, Jim! A flottánál ugyancsak fújni fognak, nem is beszélve az akadémiáról... Hol találnak hirtelenjében ennyi új oktatót a kadétok mellé? örülhetsz, hogy Morrow nem küldött mindjárt a fenébe!

– Ugyan, hogy küldhetett volna? – Kirk megrágta és lenyelte az utolsó falatot is. – Szüksége van ránk. Erre az útra csak a legjobbak indulhatnak el. Megszólalt az ajtócsengő.

– Ez Spock lesz – mondta Kirk. Megtörölte a száját, csak azután nyomta le a nyitógombot. – Felveszem az egyenruhámat. Mondd meg neki, hogy kész a vacsorája.

A hálószoba ajtaja már be is csukódott mögötte, mire a vulkanita belépett.

– Hello, Spock – mondta McCoy, és előszedte a megrakott tányért. – íme, a vacsora. Jim épp átöltözik. Ha végez, felteleportálunk a hajóra, úgyhogy semmi pepecselés!

Spock leült, a villáért nyúlt. – Az Enterprise – szál megyünk, igaz?

– Ráhibázott – vigyorgott McCoy.

– Mi, vulkaniták, sosem hibázunk rá dolgokra, doktor. A tengernagyot ismerve egyedül ez a megoldás tűnt logikusnak.

 

Az Enterprise!

James Kirk már a fedélzetre lépés pillanatában kiegyensúlyozottabbnak érezte magát. Ott állt a turbóliftben, és alig tudta megállni, hogy meg ne érintse a falát.

Úgy viselkedem, akár egy kadét az első repülés előtt – pirított magára.

De miért is ne? Egymaga volt, nem láthatta senki. Kinyújtotta a kezét, megcirógatta a zöld-arany mintázatú falat. – Jó, hogy megint itt lehetek – suttogta. – Hiányoztál...

Elvigyorodott. Tudta, ostobaság, amit művel, de nem izgatta ez sem. A turbólift lassulni kezdett, majd megállt.

HÍD – villogott a kiírás.

Mióta a hajót – közvetlenül a huszadik századi űrszondából lett gépistennel, a Vejurral történt találkozás előtt – átépítették, Kirk mindig kissé kényelmetlenül érezte magát idefent. Hiányolta a vörösre festett ajtókat, nem tudta pontosan, hány lépéssel juthat a parancsnoki posztig... A konzolok egyikét-másikát is áthelyezték. Apróságok voltak ezek, de időbe telt, míg hozzájuk szokott.

A személyzet jó része a fedélzeten volt már. Nyota Uhura parancsnok, a híradóstiszt a belépő Kirk felé fordult, fáradt arcát beragyogta a mosoly. A tengernagy tudta, hogy az afrikai származású nő az érkezése óta szakadatlanul dolgozik, személyesen ellenőriz minden rendszert – s magában áldotta őt lelkiismeretességéért.

Spock sem hiányzott: a Hortára való Naraht hadnaggyal éppen a tudományos tiszt pultja fölé hajolt.

– Hát Sulu? – pillantott körbe Kirk.

– Épp az imént teleportált fel az embereivel – közölte Spock.

Kirk helyet foglalt a parancsnoki poszton, s kapcsolatba lépett a gépteremmel.

– Itt Kirk tengernagy. Hall engem, Mr. Scott?

– Egenis, uram – érkezett a válasz a jól ismert skót tájszólásban.

– Mennyi időre van még szükségük indulásig?

– Épp most végeztem az ellenőrzéssel, uram. Mehetünk, ha úgy látja jónak.

– Tudtam, hogy magára mindig számíthatok, Scotty. Indulunk, amint az utasunk is megérkezik!

– Vettem, tengernagy!

– Uram! – szólt Uhura. – Az anyagátvivő-részleg vezetője jelenti, hogy a marishali a fedélzetre lépett. McCoy doktor a szállására kíséri...

Kirk háta mögött nyílt az ajtó: Hikaru Sulu kapitány lépett be mosolyogva, és szalutált a parancsnokának. Kirk intésére elfoglalta a kormányposztot, amelyet egy fiatalabb tiszt kapkodva szabaddá tett a számára.

– Készen állunk, tengernagy – jelentette, amint a konzolon kigyúlt a zöld fény.

– Kihajózás indul, Mr. Sulu! – mondta Kirk. – Uhura, teremtsen kapcsolatot Morrow tengernaggyal!

– Beszélhet, uram!

– Harry, felkerekedtünk. Minden jót az itthoniaknak!

– És sok szerencsét nektek, Jim – mondta Morrow szívélyesen. – Szorítunk majd nektek, ígérem!

– Pár szívből jövő ima se ártana – mormolta alig hallhatóan Kirk, Uhura azonban már bontotta a kapcsolatot.

Az Enterprise lassan, méltóságteljesen siklott kifelé a flotta űrdokkjából. A zsilipajtók bezárultak mögötte, s a hajó szabadon suhant tovább ideiglenes körpályáján. “Alatta” fokozatosan fedte fel orcáját a Föld; tisztán látszott a Csendes-óceán, fehér felhők vonultak az azúrkék víz felett. Messze jobbra kivehető volt még az észak-amerikai szárazföld zöldesbarna foltja is.

– S’ Bysh hadnagy! – szólt oda Kirk zöld bőrű navigátorának. – Határozza meg az optimális pályát és sebességét a 90.4-es szektorig!

– Igenis, uram!

Kirk csak ült, s olykor-olykor körülpillantott a hídon. Újra meg újra elismételte magában beszédének első mondatait – az egész legénységhez szól majd, ha amúgy istenigazában nekilódulnak... A “létfontosságú”-ig jutott, mikor az orioni navigátor feléje fordult:

– Pályaadatok gépen, uram!

– Mr. Sulu, pályamódosításra felkészülni!

– Igenis, uram...

Sulu hosszú ujjai biztosan, tétovaság nélkül dolgoztak a konzolon. A tengernagy elérzékenyülten figyelte alárendeltjét.

– Hálás vagyok, hogy csatlakozott hozzánk, Mr. Sulu. Mit nem adtam volna a segítségéért a minap! Volt egy kisebb problémánk...

A kormányos erőnek erejével megőrizte komolyságát, mandulavágású, sötét szemeiben azonban ott fészkelt a derű.

– Szabadjon tisztelettel érdeklődnöm, elérte-e a hajója a kiszemelt célját, tengernagy úr?

– Végül igen, Hikaru, végül igen – mormolta Kirk. – De jó pár felesleges kanyart írtunk le közben... Kész?

– Pályagörbe betáplálva, uram!

– Akkor hát rajta, kapitány! Reaktív meghajtás.

– Értettem, uram! – Sulu hangjából kiérződött az izgalom. Kirk pontosan tudta, hogyan érez.

A keleti kormányos lassan növelte a tempót, egészen a reaktívmeghajtással elérhető felső határig. Előttük összemosódtak a csillagok ragyogó pontjai. A Sóinak nyoma veszett. Az Enterprise percek alatt megközelítette s el is hagyta a Naprendszer óriási gázbolygóit.

Kirk a fokozatosan homályba vesző Szaturnuszt figyelte, s közben egy gombnyomással üzembe helyezte a fedélzeti hírközlőt.

– Itt... – “a kapitány”, akarta mondani, de idejekorán észbe kapott. – ...Kirk tengernagy, a parancsnok beszél. Először is, gratulálni szeretnék a személyzet minden tagjának, amiért ilyen gyorsan és eredményesen készítették fel mélyűri bevetésre a hajót. Részleteket küldetésünkkel kapcsolatban nem mondhatok, érjék be annyival, hogy létfontosságú a Föderáció biztonsága szempontjából. Bizonyos vagyok abban, hogy továbbra is százszázalékos teljesítményt nyújtanak majd! – Szünetet tartott, azután ráébredt, hogy a “köszönöm”-ön kívül nemigen lehet több mondandója.

– Köszönöm, ennyi.

Hátradőlt karosszékében, az ernyőt bámulta. Szemközt megszámlálhatatlan csillag sziporkázott a szivárvány minden színében. Csodaszép – gondolta. S én újra itthon vagyok.

Ismét – tán századszorra – eltöprengett, vajon mi késztette rá, hogy elfogadja az előléptetést, mely íróasztalhoz, bolygófelszínhez kötött adminisztrátorrá alacsonyította. Részben azért mondott igent, mert tudta: a flottának magas posztokon is tettre kész emberekre van szüksége. Akkoriban úgy tetszett, ezt kívánja a kötelesség. De mind gyakrabban jutott arra a következtetésre, hogy ha valóban kötelességtudó kíván lenni, azt kell tennie, amihez a legjobban ért – márpedig az az űrhajózás. A felderítés. A problémák megoldása, a veszélyek leküzdése...

– Bár sikerülne legyűrnünk ezt a mostani bajt is! – gondolta, s megint megborzongatta a félsz. Bármilyen gyors is az Enterprise, mégsem röpítheti elég sebesen. Kilencven nap...

Bár módot találhatna rá, hogy a hajón maradhasson a Kapuról való visszatérés után is! így vagy úgy, meg kell próbálnia. Ha az univerzumnak pusztulnia kell, ő, James Kirk, hadd legyen a helyén az utolsó hónapok, netán évek alatt – a helyén, a világűrben. Van-e mód rá, hogy visszanyerje szabadságát? Ráveheti-e Morrow-t, hogy ismét űrszolgálatra rendelje?

– Ha másképp nem megy, még mindig elintézhetem, hogy lefokozzanak – gondolta. Egy kis parancsmegtagadás, egy kis dezertálás... Keserűen elmosolyodott. Micsoda napok lennének azok!

– Az imént kereszteztük a Plútó pályáját, tengernagy – jelentette Sulu.

Kirk kapcsolatba lépett a gépteremmel.

– Fényre kapcsolhatunk, Scotty?

– Bármikor, uram!

– Köszönöm, Mr. Scott. Hétszeres fény, Mr. Sulu!

Az Enterprise a pillanat egy tört részéig mintha egy helyben lebegett volna – aztán hirtelen nekilódult a végtelennek. Kirk nyomban megérezte a változást, amely megmozgatta testének valamennyi sejtjét. A csillagok elhomályosultak, el-elsuhantak, szivárványos csíkokat hagyva csupán maguk mögött.

A parancsnok felállt.

– Öné a hajó, Mr. Sulu. A VIP-kabinban leszek. Gyerünk, Mr. Spock, üdvözöljük a vendéget!

A jobb oldali turbólifthez indultak. Kirk még emlékezett, hogy a hídnak azelőtt mindössze egy turbóliftje volt. Jó néhányszor megemlegették ezt az apróságot, s az új elrendezés összehasonlíthatatlanul különbnek bizonyult, de azért...

De azért a vörösre festett ajtószárnyak továbbra is hiányoztak.

A tisztek betáplálták úti céljukat a fülke memóriájába. Az ajtó becsukódott.

– Tíz nap kell, hogy a Kapura érjünk – jegyezte meg a vulkanita.

Kirk bólintott.

– Scotty alighanem a haját tépi majd. A folyamatos haladás csúcssebességen ugyancsak megterheli szeretett gépeit.

A hajdani első tiszt elhúzta a száját.

– Emlékszem.

– Én is – mondta Kirk. – És fenemód hiányolom az ilyesmit. Hát te, Spock?

A Vulcan-lakónak a szeme sem rebbent.

– Alkalmanként, Jim. De értékelem jelenlegi állandó megbízatásom fontosságát. Hálás feladat ám fiatalokat okítani!

– Egyetértek. Bár elkezdhetném végre én is! – Kirk a homlokát ráncolta. – Harry folyvást ígérgeti, hogy az időmet legalább felerészben erre fordíthatom, de mire elszánnám magamat, újra és újra valami tűzoltómunkát lőcsöl rám... – Sóhajtott. – A mostani feladataim zömével végeztem. Ha valaki még egy feljegyzést vagy tervezetet mer elém lökni, meglépek, és beállók az űrgyalogsághoz, esküszöm!

A vulkanita felhúzta a szemöldökét, de mindössze ennyit felelt:

– Tudod, milyen nagyra értékeljük a tapasztalataidat, Jim. Csillaghajó-parancsnoki teljesítményed a mai napig példa nélkül áll. Senkinek sem sikerült túltennie rajtad – igazság szerint a nyomodba se érnek. A kadétok rengeteget tanulhatnak tőled.

Kirk elmosolyodott.

– Ha oktatni kezdek, gyakrabban találkozunk majd...

A turbólift lassított, azután megállt. A két tiszt kilépett a fülkéből.

– Mielőtt szembekerülnék a vendéggel, frissítsd fel kicsit az emlékeimet a marishaliakkal kapcsolatban, Spock! A bolygóra vonatkozó anyagot láttam, a lakóiról viszont szégyenletesen keveset tudok.

– A marishalok – kezdte a Vulcan-lakó – technológiával nem rendelkező társadalomban élő kétlábúak, hazájuk a Procyon-szektorban található. Szelíd növényevők, az agresszió teljességgel ismeretlen közöttük. Mégis nagy szerencséjük, hogy a Föderáció felderítői jó két évtizede rájuk bukkantak: világuk annyira túlnépesedett már, hogy csak a legszigorúbb születésszabályozási módszerekkel tudták elejét venni az éhínségnek. Hazám kormánya csoportokat küldött hozzájuk, hogy azok elterjesszék körükben a biológiai visszacsatoláson alapuló létszámkorlátozás elméletét.

– Találkoztál már efféle lénnyel?

– Nem. Felettébb ritkán hagyják el szülőbolygójukat. Kíváncsi vagyok, ez a D’berahan vajon miért szánta rá magát a dologra.

– Mit tudsz még róluk?

– Éjszakai életmódot folytatnak, fülük vagy egyéb hallószervük nincs. Világuk számos ragadozója miatt csak úgy maradhattak fenn, hogy kifejlesztették magukban a telepátia képességét. A legújabb kutatások szerint a telepátia előbb jelent meg a bolygón, mint az értelem. Felettébb szokatlan. A telepatikus adottságú fajok legtöbbje először az értelem útján indult el.

– Pedig tudtommal nem akármilyen telepaták ezek – mondta Kirk.

– Nem bizony! Képességük oly fejlett, hogy sosem voltak kénytelenek beszélt vagy írott nyelvet használni. Apró termetűek, testüket dús szőrzet fedi. Háromneműek: akadnak köztük petesejttermelő nőstények, spermatermelő hímek, és hordozók, akik befogadják a megtermékenyült petesejtet, a születésig óvják, majd pár hónapon át szoptatják az új egyedet. Ezután a lény részévé válik a csoportnak, s a továbbiakban a közösség gondoskodik róla. Nagyon hamar kifejlődnek, élettartamuk rövidnek mondható: alig tizenöt év után elpusztulnak.

– Hát ez valóban nem túl nagy idő – mormolta Kirk. – És ez a D’berahan... vajon hím, nőstény vagy hordozó?

– Nem lehet tudni, Jim. Nemi szerveiket altestük egy szelvénye rejti, méghozzá jól. Mivel a Föderáció képviselőivel érintkezésbe lépett marishalok mind nőneműnek vallották magukat (elmagyarázták nekik, hogy az emberi lények csak kétneműek, s ez a jelentések tanúsága szerint igencsak mulattatta őket), így valószínű, hogy D’berahan is nőnemű. Morrow tengernagy nem említette?

– Talán elkerülte a figyelmemet. Oké, legyen nőnemű!

Kirk megállt a VIP-lakosztály előtt, s már nyúlt, hogy megnyomja a csengőt, mozdulata azonban félbemaradt: elméjét betöltötte egy “hang”.

<BELÉPHETTEK, ÜDV MINDKETTŐTÖKNEK.>

Kirknek semmiféle nehézséget nem okozott a gondolati mintázat azonosítása, s ez lágy, furcsamód bundás melegséget csempészett tudatába.

Az ajtó feltárult. A parancsnok hunyorogva lépett be. A világítás sokkal halványabb volt a szokásosnál. Dr. McCoy a díványon ült, a lény ott gubbasztott a közelében. Amint a tisztek beléptek, a lény (vagyis inkább lány – emlékeztette magát Kirk) felegyenesedett, így is alig ért a tengernagy derekáig. Némiképp egy földikutyára emlékeztetett: farkára és erőteljes hátsó lábaira támaszkodott, két csenevész karját melléhez szorította. Ruhát nem viselt. Bundája rövid volt és dús, olyan, akár a plüss; barnászöld, a teremtmény hasán és képén ámbraárnyalatú. Feje lapos volt, homloka domború, orra tömpe; tág pupillájú ámbraszín szemei felett barnás bóbita ékeskedett.

– Hölgyem... – McCoy georgiai hanghordozása vérbeli régi vágású déli úriemberre vallott – bemutatom James T. Kirk admirálist és Spock parancsnokot. Uraim, ez D’berahan a Marishról.

– Örvendek – mondta Kirk, és meghajolt. Jobbján Spock vulkanita módra szalutált, s saját nyelvén üdvözölte a kreatúrát. No persze – gondolta Kirk. Elvégre, ha egy ilyen fejlett telepatikus adottságú lénnyel van dolgunk, a beszélt nyelv mit sem számít.

Nehézkesen igyekezett megformálni magában a köszöntés gondolatmintázatát szavak nélkül, ám mielőtt dűlőre jutott volna, a bundás melegség ismét megérintette elméjét:

<MONDD KI, TENGERNAGY, ÚGY KÉNYELMESEBB. EZ AZ EGYED> Kirk tudatát egy eleven marishal képe töltötte be <KÉPES FELFOGNI A SZOKÁSOS ÜDVÖZLÉSEKET. AZOKNAK, AKIK AZ EGÉSZ JAVÁÉRT DOLGOZNAK EGYÜTT, KÖNNYEN SZÓT KELL ÉRTENIÜK.>

Kirk bólintott. Figyelmét nem kerülte el, hogy Spock ugyanezt teszi.

Ő vajon milyen üzenetet kapott? – latolgatta. Ugyanazt, amit én? Vagy egy másikat?

A marishali mellső végtagjával (oly gyorsan mozgott, hogy Kirk képtelen volt megállapítani, hány ujja lehet) intett, hogy üljenek le.

<HELYEZZÉTEK MAGATOKAT NYUGALOMBA-KÉNYELEMBE. TÁJÉKOZTASSÁTOK ŐT A MINDANNYIUNKAT FENYEGETŐ VESZEDELEMRŐL.>

Kirk Spockra pillantott.

– Mivel te vagy a tudományos kérdések szakértője, ezt rád bíznám.

A vulkanita bólintott, azután egy ideig a lény jókora szemébe nézve kinyújtotta kezét, s könnyedén megérintette az idegen homlokát. Néhány pillanat múlva bontotta a tudati kapcsolatot. D’berahan tüstént Kirkre tekintett.

<Ő MINDENT ÉRT, FEJEZD KI KÖSZÖNETÉT.> A parancsnok lelki szemei előtt e ponton Spock vonásai tűntek fel. <LEGYETEK NYUGODTAK, Ő IGYEKSZIK MAJD ÉRINTKEZÉSBE LÉPNI.> E helyütt az Örökkévalóság Őrzőjének tömege derengett fel <HOGY AZ ÁLDOTT EGÉSZ HARMÓNIÁJA-FOLYTONOSSÁGA HELYREÁLLJON. AZ IGAZAT MEGVALLVA: BENNE FELHORGAD A TETTVÁGY, HA ARRA GONDOL. MICSODA SZERENCSÉTLENSÉGHEZ VEZETHET A KÉSLEKEDÉS!>

– Tisztes igyekezetnél többet nem kívánhatunk – mondotta Kirk. Tetszett neki a lény nyíltsága. – Ami pedig a tettvágyat illeti, az bennem is túlteng mostanság.

– Így vagyunk ezzel mindannyian – lódította komoran Spock.

 

Spocknak vajmi kevés szabad ideje maradt a 90.4-es szektorba vezető úton. Normális körülmények között alighanem magányosan meditált volna a kabinjában, így azonban, valahányszor csak tehette, D’berahant kereste fel. Tetszett neki a marishal, a kis lény kedves, fogékony teremtésnek bizonyult, s visszafogott humorérzék jellemezte. Vallásosságig menő hite az Egészben a vulkaniták NOME-kultuszára emlékeztette Spockot. S aminek a Legjobban örült: D’berahan nem kért számon rajta érzelmeket, ahogy az emberek oly gyakran tették – olyannak fogadta el Spockot, amilyennek megismerte.

A marishalnak szintén hasznára vált ez a baráti kapcsolat. Az Enterprise fedélzetén egyedül a vulkanita rendelkezett telepatikus képességgel, D’berahan csak vele értekezhetett tetszése szerint küldetéséről.

Ráadásul a telepatikus kapcsolat – erre Spock szinte azonnal ráébredt – döntő fontosságú volt a lény jó közérzetének szempontjából. Elmagyarázta Spocknak, hogy ők, marishalok, fokozottan társas életformában élnek, ébrenlétük (s persze álomperiódusuk) legjavát telepatikus kommunikációval élénkítik. A tudati magány D’berahannak legalább akkora szenvedést okozott, amekkorát a sajnálatos tény, hogy a hajó nem telepata legénysége képtelen volt “palástolni” gondolatait.

Spock megtudott egyet s mást a lény életéről is. Kiderült, hogy D’berahan nyolcesztendős. Elszigetelődésre törekvő fajának legtöbb egyedével szöges ellentétben minden kalandra kész, korlátokat nem ismerő személyiségnek mutatkozott – ez megmagyarázta, miképp került a Földre. Egyetemre járt, irodalom- és drámaelméletet, művészettörténetet tanult. Bár népének sosem volt írott nyelve, úgy határozott, faja mentálisan terjedő legendáinak, műalkotásainak némelyikét “lejegyzi”, ezáltal hozzáférhetővé – olvashatóvá, tapinthatóvá, megítélhetővé – teszi a nem telepaták számára, akik így átláthatják a marishalok művészetének, mítoszvilágának gazdagságát.

<Ő MEGTANULTA, MIKÉPP ALAKÍTHATJA SZAVAKKÁ A GONDOLATOKAT> mondta a vulkanitának. <TUDJA AZT IS, HOGYAN RÖGZÍTHETI EZEKET A SZAVAKAT A TI ELEKTROMOS GONDOLKODÓGÉPEITEK SEGÍTSÉGÉVEL.> Spock 6 ponton egy számítógép billentyűzetét látta lelki szemeivel. <Ő SZAVAKKAL ÉS KÉPEKKEL IGYEKSZIK MAJD MEGRAGADNI A HONI... – TÉTOVÁZOTT, A MEGFELELŐ GONDOLATMINTÁZATOT KERESTE – ELMEJÁTÉKOK, ELMETÁNCOK, ELMEFESTMÉNYEK LÉNYEGÉT.>

Ezt örömmel hallom – közölte vele szavak nélkül a Vulcan-lakó. Azok, amelyeket elém tártál, csakugyan csodaszépek, méltóak a megőrzésre.

<Ő AZT REMÉLI, FELNŐHET FELADATA NAGYSÁGÁHOZ. ÖVÉI ÚGY ÍTÉLIK, NEM VALAMI TEHETSÉGES A MŰVÉSZETEK TERÉN> ismerte be D’berahan.

Nem osztom nézetüket – nyugtatta Spock. Úgy vélem, hogy neked, ahogy a művészet úttörőinek általában, időre lesz szükséged ahhoz, hogy tehetségedet a tieiddel is elismertesd. A Föderáció népei mindenesetre nagyra tartanak majd, ha az anyag valóban olyan jó, amilyennek a példák mutatták.

<KEDVES, HOGY EZT GONDOLOD.> A tudati mintázat most a szokásosnál is több melegséget hordozott – ez lehetett a mosoly telepatikus megfelelője. <Ő REMÉLI, MÉLTÓ LESZ MAJD A BIZALMADRA!>

Spock látogatásai során azt is kiderítette, hogy D’berahan nem nőstény, hanem hordozó.

Nőneműnek hittünk – ámélkodott. Gondolatmintázataid is ezt sugallták. Hogyan lehetséges ez?

<A GONDOLATKONCEPCIÓ SZÓ HELYES VOLT – ÉRKEZETT A JÓKEDVRŐL ÁRULKODÓ VÁLASZ. – A NEMI JELLEG KIFEJEZÉSÉRE NÁLUNK EGYETLEN ÁLTALÁNOSAN ELFOGADOTT MINTÁZAT LÉTEZIK, S EZ AZ “ÉLETADÓ”. FORDÍTÓITOK EZT A MAGUK LOGIKÁJA SZERINT “NŐNEMŰ”-KÉNT ÉRTELMEZTÉK, EZÉRT ANNAK TARTANAK VALAMENNYIÜNKET, HÍMEKET, NŐSTÉNYEKET, HORDOZÓKAT EGYARÁNT. DE HÁT NEM VAGYUNK-E MINDANNYIAN ÉLETADÓK?>

Azok vagytok – felelte Spock. Erre nem is gondoltam.

<HÁT TE, BARÁTOM? UGYE, ÉLETADÓ VAGY TE IS?>

Spocknak hirtelen ismét eszébe jutott Zar. Olyan volt, amilyennek álmában látta – s tudta, ugyanígy látja őt a marishal is.

Az vagyok – mondta. De évek óta nem láttam a fiamat. Elválaszt bennünket a... - halál, akarta folytatni, azután, valamely számára is érthetetlen okból mégis így fejezte be: a tér és az idő.

<AZ EGÉSZ SZEMSZÖGÉBŐL AZONBAN – KÖZÖLTE A LÉNY – AZ APJA VAGY, S AZ IS MARADSZ ÖRÖKKÉ.>

Ez a gondolat – ismerte el Spock, kivételesen megnyugtató, elismerem. Bocs vagy, D’berahan.

<DE, MINT ARRA MÁR OLY SOKSZOR FELHÍVTAD A FIGYELMEMET. NEM GONDOLKODOM LOGIKUSAN.> A mintázat, alig észrevehetően bár, de gunyoros volt. <LÉTEZHET HÁT OLYAN BÖLCSESSÉG IS, AMELY TÚLMUTAT A LOGIKÁN?>

Több ízben találtam már úgy, hogy létezhet – ismerte el a vulkanita. De kérlek, el ne áruld dr. McCoynak, hogy ezt tőlem hallottad! Ezen lovagolna, amíg csak élünk...

– Belépünk a 90.4-es szektorba, tengernagy – jelentette Sulu.

Hát megérkeztünk – gondolta Kirk. Mély lélegzetet vett. Múlt este végképp megbékélt a kozmosszal: szauriai konyakot nyakalt kabinjában Spock és McCoy társaságában. Beszélgettek is, az idő nagyobb részét azonban üldögéléssel töltötték. Oly régóta ismerték egymást, hogy bizonyos helyzetekben nem volt szükségük szavakra. Kirk érezte, hogy a vulkanita őt figyeli, a jelére vár.

– Letapogatásra felkészülni, Mr. Spock!

– Kész, tengernagy – szólt Spock, s visszafordult a műszerpulthoz. Uhura a jobbján, egy rijhahxi hadnagy a balján ült: ők az újonnan beszerelt kiegészítő szenzorok kiírásait figyelték. E berendezések segítségével az Enterprise még messzebbre, még jobban “látott”.

– Sebességet fény alá csökkenteni!

A csillagok szivárványos sávjai összemosódtak, széttöredeztek, beleolvadtak a normál téridő sötétségébe. A fedélzeten tartózkodók érezték a sebességcsökkenéssel együtt járó változást: testük, ha nem is a szó fizikai értelmében, enyhén megfeszült.

Mélyen bent jártak a 90.4-es szektorban: kiégett, szétrobbant napok maradványai közt hajóztak tova. A csillagközi porfellegek a jármű áthaladásakor halványan felizzottak – a rendszer csak nagy távolságból szemlélve tűnt fekete foltnak az űrben.

– Időtorziós hullám! – kiáltott fel hirtelen Uhura. – Iránya négy három hat pont nyolc!

– Kitérő manőver, Mr. Sulu!

Az Enterprise oly gyorsan változtatott irányt, hogy gravitációs berendezései egy pillanatot késtek a kiegyenlítéssel – a tárgyak mintha meglódultak volna, azután mégis a helyükön maradtak. Kirk üzembe helyezte a poszt védőmezejét, érezte, ahogy az erőtér marokra kapja a testét, a szíjak a combjába vágtak. Azt hiszem, sikerült – gondolta kábán egy perccel utóbb. Hiszen élünk...

– Mr. Spock, igyekezzen valamiféle sémát készíteni a hullámok mozgásáról! S’Bysh és Mr. Sulu ehhez igazodva állapítja majd meg az új pályát.

– Nehéz lesz sémával előállni, tengernagy... – A vulkanita higgadt volt, ám hangjából kiérződött a feszültség. – Miután az Őrző kibocsátja őket, a hullámok szétterülnek... Bizonyos helyeken még interferencia is tapasztalható.

Hát ez csodás; egyszerűen csodás – fortyogott Kirk, de fennhangon csak ennyit mondott: – Kövess el minden tőled telhetőt, oké? Nem hagyatkozhatunk kitéréskor csupán a reflexeinkre, még belerohanunk valamibe.

Spock olyan gyorsan dolgozott a számítógépen, hogy válaszolni sem volt érkezése. Kirk várt, míg barátja tovább nem adta eredményeit a navigációs és a kormányposztnak.

– Nos? – firtatta azután. – Meg tudjuk közelíteni a bolygót?

– Igen, de csak a lehető legprecízebb navigációval és kormányzással.

– S’Bysh hadnagy? Mr. Sulu?

– Dolgozunk a megoldáson, tengernagy... – mormolta a keleti kormányos.

Kirk előrehajolt, úgy figyelte a navigációs konzolon villódzó sémát. Az időhullámoktól veszélyeztetett zónát lila szín jelölte. A lilás vonalak kobrák módjára fonták körül a Kaput jelképező vörös golyóbist. Az interferenciás területek sáfrányszínben izzottak... Megnedvesítette ajkát.

– S’Bysh, Sulu, ha átjuttatnak bennünket ezen a labirintuson, én... – Elnémult, mert képtelen volt igazán ösztönző jutalmat kilátásba helyezni. – Én roppant hálás leszek – fejezte be végül sután.

– Igyekszünk, tengernagy – biztosította parancsnokát S’Bysh mély torokhangján. Sulu csak bólintott, hogy vette az üzenetet, de szemét egy pillanatra sem vette le a műszereiről. Szinte kiállhatatlan feszültségben teltek a percek, ahogy a hajó az időhullámok mozgását figyelemmel kísérve továbbhaladt célja felé. A fedélzeten tartózkodók várakoztak.

Végül hátrafordult a kormányos.

– Pályagörbe kiszámítva és betáplálva, uram!

– Remek, Mr. Sulu... Megközelítéshez készülj! – Kirk bekapcsolta a fedélzetközi kommunikátort: – Vigyázat, Mr. Scott, kissé rázós lesz a menet!

– Vettük, tengernagy. A gépeim nem fogják cserbenhagyni.

– Rajta hát, Mr. Sulu!

Az Enterprise fokozatosan gyorsult: már fél reaktívval haladt. A jókora cirkáló meg-megrázkódott szeszélyes, kacskaringókban bővelkedő pályáján, de mindannyiszor elkerülte a láthatatlan veszedelmet. Kirk még levegőt venni is elfelejtett: Sulut figyelte, aki fürge ujjakkal programozta be az egymást követő korrekciókat.

– Torziós hullám szemből; iránya hét hat kilenc pont nulla négyes! – harsant a ryjhahxi fordítógépéből.

Sulu azonban résen volt, s Spock sémájában az Enterprise élénkzöld pontja elkerülte az időhullámot jelképező ibolyaszín hurkot.

A tengernagy újabb tíz másodperc múltán kifújta tüdejéből a levegőt. Még mindig életben voltak, sőt folyvást közeledtek a vörös golyóbishoz. Kirk csak ült, ült a helyén, tehetetlennek érezte magát, kívánta, bár tehetne valamit, de teendő nem akadt, s a percek ólomlábakon vánszorogtak. Azután, mikorra teljesen átizzadta az uniformisát, szíve pedig már belefáradt a folytonos szaporázásba; mikor úgy érezte, egy pillanattal sem bírja tovább, feltűnt neki, hogy az a vörös golyóbis nem is olyan apró – a megfigyelő ernyő közepén pedig egy kis bolygó bukkant fel.

– Sikerült – mormolta Sulu mintegy hitetlenkedve. – Hé, sikerült! Megcsináltuk!

– Csakugyan – mondta Kirk. – Gratulálok ehhez a teljesítményhez mindannyiuknak. Remek pályát talált, hadnagy!

S’Bysh hálásan mosolygott parancsnokára, s kifújta homlokából a nedves fekete hajtincseket. – Köszönöm, tengernagy...

Kirk a kormányosához fordult.

– Sulu, amit tett, annak méltatására nincsenek szavak. Meggyőződésem, az egész galaxisban nincs még egy szakember, aki képes volna megismételni, amit ma öntől láttam.

Sulu igyekezett illőn, emelt fővel fogadni a bókot – szerény sikerrel.

Kirk a vulkanitáról sem feledkezett meg.

– Mr. Spock... Biztonságban vagyunk itt?

– Míg hajónkat a bolygó e féltekéje felett, a céllal átellenes oldalon tartjuk, nincs félnivalónk a hullámoktól, tengernagy. Kivéve persze azt az esetet – a Vulcan-lakó hangja bámulatosán nyugodt volt –, ha a hullámok ritmikája megváltozik.

– Hogyan juthatunk közelebb az Őrzőhöz?

– A siklóval nyugodtan odarepülhetünk. A bolygófelszínen a hajó számítógéprendszerével összekapcsolt trikóderrel folytatom majd a megfigyelést.

– Uhura, sikerült kapcsolatba lépnie az archeológiái expedícióval? Felelt az El Nath?

A fekete bőrű nő még pár percig próbálkozott, aztán megrázta a fejét.

– Egyetlen hullámhosszon sem kaptam választ, uram.

– Mit mutatnak az érzékelők, Spock?

– Nincsenek élőlények odalent, tengernagy. Kirk felsóhajtott.

– Hát, ez nem ért meglepetésként, azt hiszem. A második elveszett hajó... – Aztán erőt vett magán, és bekapcsolta a kommunikátort. – Mr. Scott, átadom a hajót. Ha egy órán belül nem jelentkezünk, vegye úgy, hogy bekövetkezett a legrosszabb, és vigye innét az Enterprise-t. Megértette?

– Egenis, tengernagy – felelte Scotty leverten. – Sok szerencsét...