NYOLCADIK FEJEZET

 

 

– Köszönöm, Voba, egy falatot sem tudok már lenyelni – mondta elégedett sóhajjal James Kirk a vörös hajú szárnysegédnek. – Igazság szerint a legszívesebben itt helyben elaludnék, olyan jó meleg van. Nagyszerű érzés tisztának és jóllakottnak lenni! – Akkorát ásított, hogy állkapcsa majd beleroppant.

Leonard McCoy eltöprengett az odakínált tányér felett, aztán megadta magát.

– Tudom, nem szabadna, de hát... – Lekvárt kent a mézeslepényre. – Tisztában vagy vele, hogy alig egy napja érkeztünk? Olyan, mintha már egy hét telt volna el.

Spock felkelt az asztaltól, lassan az ablakhoz ment. Mindhármuk hálószobája e nagy, közös nappaliba nyílt. A falakon színes szőttesek függtek, mintázatuk a zuniakéra emlékeztette Kirköt. A kőpadlón szőnyegek, a helyiség két végében egy-egy jókora kandalló. A három nagy, üvegezetlen ablak tárva-nyitva állt, a tisztek ezeken át az erődön túl nyújtózó mezőségre láttak. Nyilván gyakorlótérként szolgált, mert egész hosszában lovassági és gyalogsági alakulatok manővereztek. A messzeségben ott sorjáztak az északi hegység csúcsai.

A vulkanita csak állt, háta mögött összekulcsolt kézzel nézte a gyakorlóteret.

– Ez tetszeni fog, Jim! Zar a rómaiak manipulusrendszerének egy továbbfejlesztett változatát használja. A manipulus amúgy egyenes ági leszármazottja a görög falanxnak... Igaz, az oldalfedezetről itt íjászok gondoskodnak. Alighanem hasznukat látják az ellenség harci szekereivel szemben. A lovasság jól képzett; nagyrészt lándzsásokból áll – folytatta a túloldalra pillantva. – Gondolom, mindenütt bevethető rohamegységként látja hasznukat Zar: az ellenség leggyengébb pontjait, hátvédjét kezdi ki velük.

– Cletas azt mondta, a támadók négyszeres túlerőben vannak – jegyezte meg McCoy. – Mit számít ilyen helyzetben a mozgékonyság?

– Meg fogsz lepődni, Öreg – ígérte Kirk szemét dörzsölgetve. Ha tovább üldögélek itt – gondolta – egész biztosan elalszom! Feltápászkodott hát, odabaktatott Spock mellé. – Háromezer jól kiképzett katona hatalmas veszteséget okozhat egy szervezetlen hordának! Azok, ha tizenkétezren vannak is, egyénileg küzdenek, komoly harcértékük nincs... – Hunyorgott a napfényben. – Használnak kengyelt a lovasok? Innét nem látni...

– Igen – mondta nyomban Spock. – Használnak.

– Azokhoz a nyergekhez, amelyeket tegnap láttunk Heldeon táborában, szintén tartozott kengyel?

– Nem – mondta Spock. – A danregek még nem jutottak odáig.

– Kengyel? – értetlenkedett homlokráncolva McCoy.

– A kengyel megjelenése a lovas harcászat történetének egyik fordulópontja volt, doktor – világosította fel Spock. – A kengyel segítségével a katonák nagyobb lendülettel hajíthatták lándzsájukat, hisz volt mire támaszkodniuk. Az egyensúlyozásban is segített, így a kardot is eredményesebben forgathatták. A kengyel felfedezése tette lehetővé a gótok számára a római légiók legyőzését.

– Lám, az ember nap mint nap valami újat tanul... Gondolja, hogy Zar “találmányai” révén számbeli fölényben lévő ellenfelei fölébe kerekedhet? – McCoy szkeptikusnak tűnt.

– Kárukra semmiképp nem válnak. Hogy pontosan mennyit segíthetnek, arra adatok hiányában nehéz következtetni.

Kirk a homlokát ráncolta.

– Nem vagyok igazán borúlátó az esélyeiket illetően, Öreg. A talaj kezd már kiszáradni, és...

A kopogás hallatán elnémult. Voba már mozdult is, hogy ajtót nyisson.

Cletas, a Hadban Második lépett be tisztelegve.

– A sovren végzett. Gyertek velem!

Kirk felkapta vörösesbarna köpenyét, azután a tiszt nyomába eredt. Odakint sütött ugyan a nap, a kőfalak azonban változatlanul nyirkosságot leheltek. A tengernagy karjai lúdbőröztek, míg a nyitott ablaknál állt.

Emlékeznem kell minderre, ha legközelebb a fegyvergyűjteményemet nézegetem, és nosztalgiát érzek a romantikus, hősi idők iránt – gondolta, felkanyarítva vállára a meleg ruhadarabot, a prémgallért vörösarany brossal tűzte össze. Az ember kiszolgáltatottja az elemeknek... És még csatornázás sincs...

Az alvezér egy erős őrizet alatt álló ajtóhoz vezette őket. Nyomában Kirk is belépett. Spock és McCoy követte.

Zar egy masszívnak látszó, az arany különböző árnyalataiban pompázó rozettás asztal szélén ült. Előtte egy széken a főpapnő: mély ámbraszín köntöse egy árnyalattal világosabb volt a hajánál. Súlyos fürtjeit tarkóján fogta össze, apró arany fülbevalói szikrát hánytak a gyertyafényben. Tökéletesen nyugodtnak látszott.

Kirk sietve körülpillantott – úgy ítélte, ez Zar dolgozószobája. Az asztal a helyiség egyetlen ablaka alatt állt, mely a déli szárnyra, Új-Araen városára nyílt.

A szemközti falon ismerős képet látott a tengernagy: Zar Enterprise-festményének színei mit sem veszítettek élénkségükből az esztendők során.

Amint a Föderáció tisztjei beléptek, Zar felállt, s lenyúlt Wynn kezéért. A főpapnő szembefordult a jövevényekkel, fejét büszkén oldalra billentette, közömbösséget színlelt, Kirk azonban már egy másodperccel korábban nyugtázta, hogy felismerte őket, s meglepődött.

– Úrnőm – kezdte szertartásosan Zar –, hadd mutassam be Kirk tengernagyot, dr. McCoyt és Mr. Spockot! Uraim, a danregek főpapnője, Lady Wynn!

– Örvendek a szerencsének, hölgyem – mondta McCoy, és meghajolt.

Kirk követte példáját, felvillantotta legmegnyerőbb mosolyát.

– Üdvözöllek, úrnőm...

Wynn ez alkalommal visszamosolygott rá.

– Én kedves kémem! – mondta. – Tehát mégis Új-Araen szolgálatában állsz!

– Igazság szerint nem – közölte Zar. – Puszta véletlen, hogy épp oda, és épp mostanság érkeztek.

Wynn szeme elkerekedett, ahogy megpillantotta Spockot. A vulkanita komolyan billentette félre a fejét.

– A testvéred, uram? – érdeklődött Wynn Zarra pillantva.

Kirk figyelmét nem kerülte el a sovren tekintetében lappangó vidámság.

– Nem. Az apám.

A főpapnő megdöbbent. Nem tudta eldönteni, elhiggye-e, amit hallott, de egy szót sem szólt. Zar rávillantotta halovány félmosolyát.

– Ez az igazság. Hosszú történet, de ha találunk rá alkalmat, elmesélem.

– Érdeklődve fogom hallgatni, uram – mondta Wynn. – Most azonban vissza kell vonulnom, hogy megírjam üzenetünket az én apámnak... – Spockra mosolygott. – Mily nagy szerencse, hogy épp most látogatott ide, uram! A vérrokonoknak a hagyomány szerint mindenkor jelen kell lenniük a kézfogón.

Zar biccentett Cletasnak, aki előrelépett.

– Ez Cletas, a helyettesem. Elkísér, és gondoskodni fog róla, hogy üzeneted eljusson Heldeonhoz.

A tiszt mélyen meghajolt.

– Úrnőm...

Wynn egy ideig nézte. Kirk látta, hogy orcáit pír önti el, mielőtt megszólal:

– Ma reggel alattomban támadtam rád. Dicstelen dolog volt, Cletas, bocsáss meg érte!

A Hadban Második, noha nyilván megdöbbent, egykettőre feltalálta magát.

– Mindazért, amit kezeim közt kellett elszenvedned, komiszabbat érdemeltem volna, úrnőm. Kérlek, fogadd töredelmes bocsánatkérésemet. Megengeded most már, hogy elkísérjelek?

– Hát persze – bólintott Wynn, s kisietett az alvezérrel.

Kirk Zarra bámult, aki épp ekkor roskadt kimerültén karszékébe. Intett látogatóinak, foglaljanak helyet a nagyasztal körül.

– Gratulálok – mondta a tengernagy szárazon, s ő is leült. – Csak mondja még egyszer valaki, hogy az igazi románchoz idő kell... Hogy csináltad?

– Megígértem neki, hogy társuralkodóvá és örökösömmé teszem – mondta a sovren visszafogott vidámsággal. – Új-Araent akarja.

– Mikor tartjátok az esküvőt? – kérdezte Spock.

– Amilyen hamar csak lehet – felelte Zar rezignáltán. – Ma este. A ceremóniára csak a szövetségi tárgyalások befejezése után kerülhet sor... – Sóhajtott, a vulkanitára pillantott. – Megtennéd, hogy... elkísérsz, apám?

– Megtiszteltetésnek tekintem – mondta komolyan Spock.

A szóváltás azt az érzést keltette Kirkben, hogy valamikor már hallotta, de nem tudta hová tenni. Zar ekkor hozzá és McCoyhoz fordult.

– Örülnék, ha ti is jelen lennétek... Kirk McCoyra nézett.

– Szívesen mennénk, Zar, de mielőtt tető alá hozod ezt a megállapodást, beszélnünk kell. Tudod, ez nem egyszerű udvariassági látogatás.

– Ezt sejtettem, miután ismerem az Örökkévalóság Őrzőjének használatára vonatkozó megszorításokat. Mi a gond?

– Épp az imént nevezted meg. Az Örökkévalóság Őrzője – mondta Kirk.

Biccentett Spocknak, aki röviden beszámolt az Őrző rendellenes viselkedéséről, az univerzumra ötezer év távolában leselkedő veszélyről. Zar homlokráncolva, feszülten figyelt, gépiesen jegyzetelt egy darab pergamenre. Kirk figyelte, s arra gondolt, mennyire megváltozott az esztendők folyamán – bár inkább a hatalom és a felelősség, semmint az évek öregítették. Jim mindenkinél jobban tudta, hogyan hat az ilyesmi az emberre.

– ...nem kis nehézségek árán végül sikerült korlátozott kapcsolatba lépnem az Őrző agyának egy szigorúan gépi logika szerint működő részével – foglalta össze Spock. – Megkértem, juttasson vissza bennünket ide, s kísérje figyelemmel mozgásunkat, míg elérkezettnek nem látjuk az időt a visszatérésre. Azt reméljük... – a Vulcan-lakó tétovázott, azután határozottan így folytatta: – Bízunk benne, hogy te, az enyémnél fejlettebb telepatikus képesség birtokában, sikerrel lépsz vele teljesebb kapcsolatba, feltárod a probléma okát, s meggyőzöd a lényt, térjen vissza megszokott tevékenységéhez.

Zar az apjára nézett, arckifejezése kifürkészhetetlen volt. Aztán lassan megrázta a fejét.

– Nem próbálkoztam teljes tudat-összeolvasztással azóta, hogy ott a Kapun sikerrel jártam – húsz esztendeje. Kétlem, hogy képes vagyok még idegen lényekkel való kapcsolatfelvételre.

– Segítek neked. Ketten... – kezdte Spock, de Zar pillantása láttán elhallgatott.

– Akkor sem mehetnék, ha biztos volnék a sikerben. Sajnálom, de egy csatát kell megvívnom itt. Kirk a torkát köszörülte.

– Igen, tudjuk. S tudunk még valamit, amit te nem sejtesz, s ami esetleg álláspontod megváltoztatására késztethet... – A szürke szemekbe mélyedt. – Nem éled túl ezt az ütközetet, Zar.

A sovren fura hangot hallatott: félig horkanás volt, félig elfojtott kuncogás.

– Tudom...

Kirk döbbenten bámult Spockra. Valóban tudja? Hogyan lehetséges ez?

– Talán nem fogalmaztam elég világosan – próbálkozott. – Spock látta a csatát a trikorderén. Láttam én is. Mindketten láttuk, mi vár rád. Ha nem tartasz velünk, Zar, meg fogsz halni.

– Igen, tudom.

– Honnét tudod? – kérdezte Spock.

– Jövendőbelim tegnap délután megjósolta a halálomat. Wynn látnok. Empata, akárcsak én, de prekognita is. Amit isteni sugallatnak vél, valójában jövőlátó vízió. Úgy vélem – nem, nem, tudom –, azért egyezik bele a házasságba, mert szánalmat érez irántam. Egy halálraítélt utolsó kívánságát teljesíti, így vagy úgy, meg kell történnie, nincs segítség.

– De Zar... – szólalt meg McCoy is – igenis van segítség! Vissza kell jönnöd velünk. Véghezvitted, amiért idejöttél, civilizáltad ezt a népet – most már megpihenhetsz. Gyere vissza, és ezúttal maradj is velünk!

– Mit kezdenék magammal? – kérdezte keserűen Zar. – Nem hinném, hogy a Föderáció világain komoly igény van levitézlett uralkodókra. Ne kísérts, Leonard!

Hátratolta a székét, s járkálni kezdett, egyre jobban belemelegedett a monológjába.

– Nem is képzelnétek, mennyire szeretném itthagyni mindezt! De ha megtenném, ha megfutamodnék, népemet kiirtanák! Nem; maradnom kell. Ha maradok, és nőül veszem Wynnt, ő elestem után trónra lép, legalább Új-Araen megmenekül.

Ismét szembefordult látogatóival.

– Heldeonnak hétezernél is több harcosa van. Ha rá tudom venni, hogy szövetkezzünk, Laol és Rorgan csapatainak létszáma alig ötezerrel múlná felül a mienket. Ilyen feltételek mellett az enyémek akár győzhetnek is!

– Na jó – mondta McCoy. – Tegyük fel, hogy elveszed azt a nőt, azután a csata kezdetekor eltűnsz. Hát nem jobb ez annál, ha később áldozattá válsz? Egész eddigi életedet ezeknek a népeknek szentelted – haláloddal már igazán nem tartozol nekik! Ami pedig a mi időnkben neked jutó szerepet illeti, térj észhez... Tehetséges emberekből, olyanokból, akik nemcsak beszélnek, cselekszenek is, sosem lehet elég. Elég fiatal vagy még ahhoz, hogy... Elhallgatott, mert Zar lebiggyesztette ajkát.

– Tévedsz, Len. Nemsokára meglátnám a negyvenötödik nyarat, ahogy errefelé mondjuk. Földi idő szerint ez annyi, mint... Nem, a váltószám nem jut eszembe.

– Negyvenkilenc egész négytized év – mondta Spock.

– Értsétek meg, ebben a kultúrában egy férfi negyven felett már öregnek számít! Bár a tőled kapott immunkezelésnek és származásomnak – Zar e helyütt Spockra pillantott – hála, valószínűleg sok évig élhetnék még, ha nem kellene most hadba szállnom... – Fáradtan simította hátra a haját. – De a fenébe, ha egyszer öregnek érzem magam! Nem tudok megváltozni. Jobb lesz harcban elesnem.

– Te is tudod, hogy ez ostobaság! – csattant fel McCoy, láthatólag feldúltan. – Semmi akadálya, hogy visszaülj az iskolapadba... Kitanulhatsz egy vadonatúj szakmát. Az idődből futja rá, Zar! A csillagflottához is elszegődhetsz, ha akarsz. A felderítő osztagok úgyis folyton látnokok után sírnak... Ott vannak azután a túlélési tapasztalataid: kézikönyvet írhatnál az új világok pionírjai számára!

– Öreg... – Kirk barátja vállára tette a kezét. – Nyugodj meg. Ebben a kérdésben egyedül Zar dönthet.

McCoy azonban lerázta válláról a kezét. Felpattant, a sovrenhez ugrott, lángoló szemmel bámult rá.

– A francba, Zar! Sose hittem, hogy gyáva vagy, de a mostani viselkedésed ezt sejteti! Szerintem több kurázsi kell az életben maradáshoz, mint ahhoz, hogy az ember feladja és megölesse magát!

Hangja elfúlt, szünetet tartott, igyekezett visszanyerni az önuralmát.

– Húsz évvel ezelőtt lemondtál a csillagokról, hogy azt tedd, amit helyesnek vélsz. Bár tudtam, hogy hiányozni fogsz, helyeselnem kellett a döntésedet. Mostanra azonban megtetted a kötelességedet, s megint kaptál egy lehetőséget a sorstól – a legtöbb embernek ez sosem adatik meg. Csak nem akarod azt mondani, hogy nem élsz vele? Zar némán figyelt – láthatólag megindították a doktor szavai.

– Bár élhetnék ezzel a lehetőséggel, Leonard! – mondta szomorúan. – Azt hiszem, még mindig nem érted... A háborúban döntő fontosságú a morál. Katonáim tudnak arról a próféciáról, de tudják azt is, hogy mindennek ellenére az élükre állok majd. Ezért aztán a végsőkig harcolni fognak. Ez az elszántság a győzelmet jelentheti számunkra. Nem hagyhatom el őket!

– Ha nem lépsz kapcsolatba az őrzővel – mondta halkan McCoy –, mindannyian elpusztulunk. S velünk a Tejútnak nevezett galaxis egész lakossága, idővel pedig, ha Spock nem téved, az összes galaxis.

Zar az asztalra könyökölt, kimerültén felsóhajtott, dörzsölgetni kezdte a halántékát.

– Gondolkozom, Len. Talán van valami mód... de pillanatnyilag többet nem ígérhetek.

McCoy óvatos, ám diadalmas pillantást vetett Kirkre, mielőtt ismét Zarnak szentelte figyelmét.

– Fáj a fejed, fiam?

– Az nem kifejezés...

– Nézd... – A doktor apró dobozt kotort elő. – Nyeld le ezeket. De vízzel, ne borral!

Zar engedelmesen teletöltött egy kupát, s lenyelte az orvosságot.

– Köszönöm. A bort amúgy Wynnek hozattam. Az én gyomrom valahogy nem bírja az etanolt... rosszul leszek tőle.

– Emlékszem... – mormolta Kirk. – Zar, én csak annyit mondhatok... – figyelmeztetően sandított McCoyra –, hogy ebben a dologban neked kell döntened. Bárhogy határozz is, akaratodat tiszteletben fogjuk tartani. Egész őszintén: nem bánom, hogy nem nekem kell döntenem...

– Nos, bárhogy döntök, annak a ceremóniának meg kell lennie – mondta Zar. – Így vagy úgy, az örökösömmé kell tennem Wynnt... – Maga elé húzta a kenyér- és sajtszeletekkel megrakott tálcát. – Jut eszembe, ma még nem is ettem. Nem csoda, hogy hasogat a fejem. Kér valamelyikőtök egy szendvicset?

– Azok után, amit Voba belénk diktált, szó se lehet róla! – jelentette ki Kirk.

Zar megint teletöltötte kupáját vízzel.

– Kezdek rendbe jönni. Gyorsan hat az orvosságod, doki... – Habozott. – Látom, magaddal hoztad a felszerelésedet. Megtennél valamit a kedvemért?

– Az attól függ – mondta óvatosan McCoy. – Ha azt szeretnéd, ne próbáljalak meggyőzni arról, hogy velünk kell tartanod, ne reménykedj!

– Nem erről van szó! Orvosként volna szükségem rád.

– Rendelkezz velem! A lábad miatt amúgy is beszélni akartam veled... – Látván, hogy Zar a fejét rázza, elhallgatott. – Miről lenne szó?

– Szeretném, ha Wynnt is ellenállóvá tennéd minden betegséggel szemben, ahogy velem tetted húsz évvel ezelőtt. Ebben a társadalomban még ez sem garantálja neki a hosszú életet, de ahhoz mindenképp hozzásegítheti, hogy hosszabb időn át uralja ereje teljében Új-Araent...

McCoy bólintott.

– Megoldható. De biztos vagy abban, hogy okos dolog rábízni mindent? Az övéi, már amennyire megítélhettem, meglehetősen primitívek.

– Wynn értelmes és belátó – mondta Zar. – Laolhoz, Rorganhoz és hasonszőrű társaikhoz viszonyítva például kifejezetten civilizált. És ne feledd, hogy empata, vagyis úgyszólván képtelen a kegyetlenségre. Azt hiszem, kitűnően beválik majd... – Egy ideig szótlanul szeletelte a kenyeret meg a sajtot, aztán a többiekre pillantott. – Szolgáljátok ki magatokat! Abban a kancsóban bor van, de leszalajthatok valakit a pincébe valami erősebbért, ha kívánjátok.

– Megteszi ez is – mondta a tengernagy, s töltött McCoynak, majd magának. – Spock?

– Köszönöm, nem élek vele.

Zar jókora szendvicset állított össze magának.

– Amíg eszem, elmondanátok, mivel töltöttétek az elmúlt tizennégy és fél esztendőt?

A tisztek nagy vonásokban sorra felvázolták életük főbb eseményeit. Spock kezdte, Kirk fejezte be. Mikor Winona halálát említette, ráébredt, hogy már napok óta eszébe se jutott az anyja. Feltámadt benne a bűntudat, de legyűrte, tudván tudva, hogy Winona óhajtaná a legkevésbé a hosszadalmas gyászt. Ha itt volna, valószínűleg fenéken billentene, mondván: “Tessék tovább élni!” – gondolta halványan mosolyogva.

Mire Zar legyűrt két sajtos szendvicset, pár darab gyümölcsöt, a beszámolók is véget értek.

– Most te következel – mondta Kirk. – Mondd csak, hogy jött össze – mutatott körbe – mindez?

– Ez meglehetősen hosszú történet... – Zar letette ezüstkupáját, s szórakozottan végigsimított a peremén az ujjaival. – Mikor elhagytalak benneteket, az Őrző a hegyek túloldalára helyezett, jókora távolságra a jelenlegi Új-Araentől. Felkapaszkodtam a legközelebbi hágóig, s már az első éjszakán pásztorokba botlottam. A nyelvüket persze nem értettem, ezért, miután jól megnéztek maguknak, kisütötték, hogy démoni fajzat vagyok, és nekiálltak, hogy karóba húzzanak... – Zar felhúzott szemöldökkel pillantott apjára, akinek tekintetében némi derű csillant. – Időlegesen leszereltem őket: jóindulatot sugároztam feléjük, amilyen erősen csak bírtam, így aztán beérték a megkötözésemmel – hevenyészett bogok voltak –, és elvonultak tanácskozni. Sötétedésig ültem ott, telepatikus úton igyekeztem a beszélgetésből minél többet felfogni. Egy vad vitha tartotta rettegésben őket – lejárt a csúcsok közül, és meg-megdézsmálta a nyájakat. Munkába vettem hát azokat a hevenyészett bogokat... Másnap délután, mikor beállítottam a táborukba a lény tetemével, ugyancsak meglepődtek, de értékelték a gesztust. Befogadtak. Velük éltem, míg elsajátítottam a nyelvüket, azután, hogy felkerekedtek a hegyeken túlra, hogy áruba bocsássák jószágaikat, velük tartottam. Új-Araen akkortájt jelentéktelen, nevesincs település volt még, negyedakkora, mint napjainkban. Jórészt vályogházakból állt, nem úgy, mint jelenlegi.

Zar ivott egy korty vizet.

– Az uralkodót Tekolinnak hívták. Mikor hírét vette a segítőkész démonnak, értem küldött. Elbeszélgettünk. Jó ember volt, intelligens, korát megelőző figura. Mellette maradtam mint testőr, s alig pár hónap múltán gárdájának kapitánya lettem. Ideális poszt volt, az őrjáratok során sokfelé megfordultam. Fiatalembereket gyűjtöttem magam köré – főként férfiakat, de néhány gyermektelen nő is akadt –, s tanítani kezdtem őket a magam nyelvére, persze Tekolin áldásával. Kettővel találkoztatok már: Cletas és Voba az első csoportból való. A rákövetkező két esztendő alatt segítségükkel egybegyűjtöttük e földrész valamennyi technikai vívmányát. Olykor sok száz kilométernyit utaztak új találmányok, eljárások kedvéért. A gyakorlott kőművesek ugyancsak nagy becsben álltak. Szükségünk volt azután olyan jó felépítésű, hosszú lábú hátasvykarokra is, amelyeket tenyészállatokként használhattunk... – Zar szünetet tartott, aztán mély lélegzetet vett. Ajka megfeszült, s mikor folytatta beszámolóját, hangjából kicsendült a fájdalom: – Tekolin leánya, egyetlen gyermeke, Araen szintén a csoporthoz tartozott. Egy évvel megismerkedésünk után apja elé járult kérésével, hadd legyen a feleségem... Tekolin beleegyezett. Araen alig tíz hónappal ezután meghalt...

Zar elnémult, forgatta, egyre forgatta a kupát.

– Sajnálom – mondta Kirk. A szó persze ostobán, ide nem illőn hangzott, mint rendesen, ám mint mindig, ezúttal is úgy érezte, muszáj mondania valamit. Kilenc hónap... Az asszony alighanem a szülésbe halt bele.

A tengernagy Miramanee-re gondolt, aki meghalt, amint közös gyermekük öntudatra ébredt, aztán ismét eszébe jutott másik gyermeke. Miért nem szólt Carol Davidról, mielőtt elfogadtam a megbízást arra az ötéves kutatóútra? Fel kell vennünk a kapcsolatot; elég idős már, hogy megértse, ha elmagyarázom... Legalábbis remélem.

– Én is sajnálom. De mi történt azután? – firtatta McCoy.

– Tekolin az utódjává nyilvánított, azután, alig másfél évre rá, elment ő is. Sovrenként uralkodtam, de közben folytattam a gyűjtőmunkát, s tovább tanítottam csoportom tagjait. Új technikákat dolgoztam ki... könyveket írtam. Az első öt esztendő alatt legalább tízet-tizenkettőt. Ott vannak a tanulmányok, a matematikáról, a nyelvről, a fizikáról... Még egy szótár is akad. Egy sereg írnok másolta őket, mert sem időm, sem technológiai hátterem nem volt a nyomdagépépítéshez, a papírgyártáshoz – legalábbis akkoriban. Most már sikerülne, de hát... – Sóhajtott. – Az említett könyvek és tanulmányok persze alapfokú ismereteket közölnek. Az embereim nem álltak készen a kvantummechanika befogadására – nem készek még ma sem. A legműveltebbekkel is alig tudtam elhitetni, hogy minden atomokból épül fel. És ők is csak a koncepció elfogadásáig jutottak el...

– Technológiai fejlődés? – kérdezte Spock. – Vasércbányászat, fémmegmunkálás?

– Többek között.

– Láttam, hogy katonáid láncinget hordanak, és acélkardot viselnek – mondta a vulkanita. – Egész hadseregedet ilyen felszereléssel láttad el?

– Láncing csak a katonák kétharmadának jutott – felelte Zar. – De acélkardja, sisakja és mellvértje mindenkinek van. A fegyvergyártás, sajna, minden más iparágat háttérbe szorított az utóbbi négy év során. Új-Araenben jelenleg több a fegyverkovács, mint a tanító.

Spock elgondolkodva bólintott.

– Az acél előnyös tulajdonságaival számolva ez bizony nagy előnyt jelent.

– Forrón remélem, Rorgan és Laol nem számol ezzel. Túlerejük tudatában valószínűleg gondatlanabbak lesznek.

– De Zar... – Kirk döbbentnek látszott. – Hogy lehet az, hogy te mindehhez értesz? Képtelenségnek tűnik, hogy egyetlen ember – legyen bármilyen intelligens – ennyit elérjen!

A sovren mosolyogva rábólintott.

– Igazad van, képtelenség. A válasz azonban egyszerű. Csaltam, Jim.

– Csaltál?

– Nem láttátok, mi minden akadt a csomagban, amit magammal vittem – mondta Zar, és felállt. Asztalához sántikált, s egy percre rá ismerősnek rémlő tárggyal tért vissza. A többiek elé helyezte. Kirk elámult, elvigyorodott.

– Te csalafinta széltoló! Egy trikorder!

– Napelemes energiaforrással felszerelve – fűzte hozzá Spock, felvonva szemöldökét. – Akkortájt csodálkoztam is, hová tűnhetett a tartalék trikorderem. Aztán arra gondoltam, kölcsönvetted, és valahogy elvesztetted a Kapun vívott ütközetben.

Zar vállat vont, bűnbánatnak nyoma sem látszott rajta.

– Mikor felfedeztem festményemet az atozi feljegyzésekben – a kőfalon látható Enterprise-ábrázolásra mutatott –, ráébredtem, hogy vissza kellett jönnöm...

Elhallgatott, a fejét ingatta.

– Az időutazás jócskán össze tudja zavarni a nyelvtani szerkezeteket, ugye? Mindegy. A felfedezést követően “kölcsönvettem” pár kazettát az egészségügyi részlegből – elnézést, doki! –, azután parancsot adtam az Enterprise számítógépnek, hogy másoljon ki minden adatot bizonyos fájlokból, különös tekintettel a bolygógyarmatosításra és a primitív közegekben való boldogulásra.

Mire elérkezett az indulás ideje, a szappankészítéstől a vasolvasztáson, hadvezetésen, gyertyamártáson át az üvegfúvásig volt anyagom mindenhez. Ezek a kazetták meglehetősen aprók, száznál több fért el belőlük a csomagomban. És a számítógép a lehető legtöbb adatot vitte rá!

Megnyomott egy gombot a készüléken, mire felcsendültek Beethoven V. szimfóniájának csodás bevezető taktusai. Zar kikapcsolta a trikordert.

– Az irodalmi és zeneművekről sem feledkeztem meg... – Hangja fokozatosan suttogássá halkult. – Jórészt a zenének köszönhetem, hogy épelméjű maradtam.

– Csupa klasszikus, mi? – dörmögte McCoy. Zar bólintott.

– Menthetetlenül ódivatú vagyok, azt hiszem. A legmodernebb szerző T’Nira, ő pedig már kétszáz éve Kivárt, felsóhajtott. – Szóval ötezer esztendő múltán kétszáz éve halott klasszikus lesz.

– Fejezd be a történetet – kérte Kirk.

– Nincs sokkal több mondanivalóm. Előbb megpróbálkoztam a demokráciával; reméltem, hogy előbb-utóbb lemondhatok a Tanács javára, de embereim az ilyesmire sincsenek még felkészülve... Igaz, ami igaz, a Tanács puszta létezését is csak nehezen vette be a gyomruk. Más választásom nem lévén, felvilágosult despotaként kell uralkodnom.

Lepöccentett egy porszemet a trikorderről, a homlokát ráncolta.

– Mostanra mintegy felerészben sikerült megvalósítanom, amit elterveztem. És ami a legbosszantóbb, mire felvirágoznék a Völgy, megjelennek ezek – csak azért, hogy egyetlen vérmocskos nap alatt semmivé tegyék sokéves fáradozásunk eredményét!

Az első tíz év során békében éltünk, azóta viszont folyvást harcolnunk kell. Kezdetben kis csoportok, bandák jöttek. Az ellenség könnyű prédának vélte a völgyet, de hamar megtanult tisztelni bennünket. Azután összeállt a danregek, a kerrenek és az asyrik szövetsége. Ekkor láttam be, hogy alighanem végünk.

– “A világosság ideje volt, és a sötétségé...” – idézte McCoy.

– Ismerősen hangzik, mégsem tudom hová tenni, Öreg – vallotta be Kirk. – Honnét való?

McCoy elmosolyodott, a vulkanitára pillantott.

– A magáé, Spock!

– Charles Dickens könyvéből, a Két város történetéből.

– Szégyen és gyalázat, de az akadémián olvastam utoljára – mondta a tengernagy. Zarra pillantott, és felsóhajtott. – Az idézet mindenesetre ideillik. Csapataidnak minden előny ellenére nehéz dolguk lesz.

– Tudom... – Zar szája körül elmélyültek a ráncok. – Valahányszor elmegyek egy-egy trágyadomb mellett, kísértést érzek, hogy “feltaláljam” a puskaport. Három-négy robbantással szétugraszthatnánk a csűrhet...

– Trágyadomb...? – értetlenkedett McCoy.

– A szerves hulladékban végbemenő kémiai reakciók egyik végterméke a potassziumnitrát – a salétrom –, mely kénnel és szénnel elegyítve puskaport ad, doktor – magyarázta Spock.

Az egészségügyi tiszt a homlokát ráncolta.

– Nos, Zar, ha így áll a dolog, miért nem találod fel? Ez egyszer...

– A puskapor felfedezéséig még száz esztendőnek kell eltelnie – mondta Zar. – Ha siettetném a dolgot, megbontanám az időfolyam integritását. És abból kiindulva, amit az Őrzővel kapcsolatban elmondtatok, ennek e világ határain túl is súlyos következményei lennének.

– Jól döntötte], Zar, de ez sovány vigasz lehet számodra – mondta Kirk. – Nem volt könnyű, igaz?

Felállt, járkálni kezdett, végül megtorpant a jókora kandalló előtt.

– A tiéd ez a kard? – kérdezte a párkány felett hüvelyében lógó fegyverre bökve. Zar bólintott. – Szabad megnéznem?

– Csak tessék.

A tengernagy megragadta a kopottas, bőrrel bevont, fémszállal körültekert kardot, s leemelte. Vigyázva húzta ki egyszerű fekete hüvelyéből, nem ért a pengéjéhez.

– Csodaszép – mormolta, s próbaképp suhintott vele egyet.

A penge kétélű volt, hegyes, több mint egy méter hosszú. Gombja ólommal volt töltve, hogy tovább javítson az egyensúlyon. Dísztelen volt ez is, akár a markolat és a keresztvas.

– A fegyverkovácsod remek munkát végzett – ámuldozott Kirk.

– De a sallangokat láthatóan nem kedveli...

– Köszönöm – szólt Zar. – Ami azt illeti, feleslegesnek ítéltem őket.

Kirk meglepetten pillantott rá.

– Csak nem te készítetted?

– De igen. Még akkortájt, mikor a gárda kapitánya lettem. Rengetegszer vágtam bele, mire sikerült, bár volt egy kazettám az ősi fegyverek készítéséről... – Zar halványan elmosolyodott. – Gyanítom, hogy a kötetet Hikaru helyezte el a hajó szalagtárában.

Kirk en garde pozíciót vett fel, ám a fegyver túlságosan nehéz volt, nem tudta csuklójával egyenesben tartani – hegye azonnal lefelé fordult.

– És te ezzel vívsz?

– No nem – mondta Zar. – Víváshoz ez túl nehéz, bár az egyensúlya meglepően jó. Vívás közben azonban olykor bántani is kell, s ez egy ilyen hosszú és súlyos pengével nagy gondot jelent. Még az edzett acél is törik, ezért hántásra az ember pajzsot használ. Arra azért megtanítottam a katonáimat, hogy ne csak vágjanak, szúrjanak is. Azelőtt csak az éllel küzdöttek. Igaz, a legtöbb bronzfegyvernek nincs is hegye.

A tengernagy bólintott.

– Ezt nevezik másfélkezes kardnak, igaz? Egy kézzel is, kettővel is forgatható...

Tudta, hogy nevezik még “fattyúkardnak” is – ami Zar születésének körülményeit tekintve meglehetősen ironikusnak rémlett.

– Igen, ez az egyik elnevezése – mondta Zar szemöldökét felhúzta, halvány mosollyal.

A tengernagy megköszörülte a torkát, s témát változtatott.

– Egyébként mi a saját neve?

– A neve? – Zar egy pillanatig értetlenkedett, aztán észbe kapott. – Ó, olyan névre gondolsz, mint Excalibur, Fred vagy valami hasonló? – Szürke szeme tompán csillogott. – Ilyen neve nincs, Jim. Lehetne, mondjuk, Gyilkos, hisz végeredményben gyilkolásra használom. Utálom is kellőképpen, de meglehetősen jól forgatom már. Gyakorta kényszerülök ölni mostanság.

Kirk némiképp kiábrándultan – Lám, fuccs még egy romantikus illúziónak! – tolta vissza hüvelyébe a pengét, azután a helyére akasztotta.

– S most? – fordult társai felé.

Zar trikorderének kronométerére sandított.

– Utánanézek, válaszolt-e Heldeon Wynn üzenetére. Napszállta előtt elindulunk a danreg táborba. Hátast adatok majd mindhármótoknak... – Felállt, megtámaszkodott az asztalon. Ajka megvonaglott, amikor súlyát rossz lábára helyezte. – Ha túl sokáig ülök, alaposan elzsibbad...

– Tényleg meg kellene néznem, fiam – mondta McCoy. – Lehet, hogy segíthetek. Mi történt?

– Jó tíz évvel ezelőtt egy lándzsa átdöfte a combomat – közölte Zar. – A vykarom is belepusztult: ott hevertem a dög alatt, míg Cletas ki nem rángatott. Egy ideg sérült meg, azt hiszem – és hajói emlékszem, ilyen esetben nincs mit tenni.

– Haladtunk egy keveset azóta, hogy nálunk jártál – mondta az egészségügyi tiszt. – Egy Corrigan nevű orvos egy vulkanita gyógyítóval, Sorellel együttműködve jó egy évtizede kifejlesztett egy idegregeneráló eljárást. Van egy berendezésem az Enterprise fedélzetén... de hogy hasznát láthasd, persze vissza kell jönnöd velünk.

Zar jó ideig nézett rá szótlanul.

– Értem... Jó öreg szerencsejátékos! A tétek emeléséhez aztán értesz, meg kell hagyni!