BEVEZETÉS

Még középiskolás koromban, mikor pályaválasztási előadóm egyszer nekem szegezte a kérdést, mégis, mit szándékozom kezdeni az életemmel, rávágtam, hogy szeretnék író lenni.

Hazudtam. A leghalványabb fogalmam sem volt még, mit is kezdhetnék valójában az életemmel. Csak azt tudtam, muszáj valamit mondanom, hogy végre leszálljon rólam, s mert olvasni mindig szerettem, az írás is kedvemre való elfoglaltságnak tűnt. Olyasvalaminek, amivel szívesen töltenem az időmet – valamikor, a bizonytalan jövőben. Ha jól emlékszem, az illető hölgy szomorúan nézett rám, aztán halkan tovább firtatta: – Jó, jó, de miből akarsz megélni?

Okos asszony volt ez a Mrs. Duckett. Az írói tevékenységből csakugyan nem könnyű megélni, olyannyira nem, hogy a magukat hivatásosnak valló írók legtöbbje nyolcezer dollár körül keres csak évente – sőt némelyek még ennél is jóval kevesebbet. Miként James Gunn bölcsen megfogalmazta: – Mindazokat, akiket le lehet beszélni az írói tevékenység folytatásáról, le is kell beszélnünk róla!

Elvégeztem hát az egyetemet, állást vállaltam, mint bármely normális, józanul gondolkodó, a rendszeres táplálkozást előnyben részesítő honpolgár. Korai írói próbálkozásaimat, melyeknek egy írástechnikai tanfolyam biztosított teret, egyhamar elfeledtem. Hiányzott a késztetés ahhoz, hogy bármit megírjak.

Egészen addig a bizonyos napig, 1976 novemberében, mikor a Népességnyilvántartóban túlórázva egyszerre belém villant: “Miért is ne V így aztán gépelni kezdtem: Dr. McCoy felemelte egyik futóját, s ütötte vele ellenfele egyik gyalogját... Sor sort követett, mígnem egy Csillagflotta-történet kerekedett ki a dologból – az Egy fiú az Örökkévalóságnak. Ha egészen őszinte akarok lenni, be kell vallanom: nem én írtam a könyvet, a könyv talált meg magának engem.

Olyan lettem, mint egy megszállott. Négyszáz dollárért vettem egy használt IBM írógépet (négyszáz dollár egész vagyont jelentett számomra akkoriban – kölcsönt vettem fel, havi tizennyolc dollárt törlesztettem, s bizony olykor-olykor koplaltam is miatta) – ebből kitetszhet az elszánás: csak azért is befejezem, amit elkezdtem! Az írásláz sokkalta komiszabb nyavalya az aranyláznál, s rajtam igencsak elhatalmasodott. Minden áldott éjszaka felhívtam sokat próbált legjobb barátnőmet, s “beolvastam” neki az aznapi termést. Azóta sem értem, miért nem menekült szegény Deb Külső-Patagóniába.

Mire a harmadik fejezet végére jutottam, már nemcsak játék, nemcsak amolyan “próbálkozás” volt számomra a készülő könyv – a fejembe vettem, hogy kiadót is találok hozzá. S bensőmben már ekkor megszólalt az a bizonyos hang, mondván: Összejön, meglásd!

Ráparancsoltam, hallgasson, hisz képtelenség az egész – a hang mégis egyre erősítgette, hogy könyvem egy nap, ki tudja, mi módon, igenis megjelenik. Az alatt az egy esztendő alatt, míg kéziratomat ötször is átdolgoztam, mindvégig suttogott. Akkor sem hagyta abba, mikor végre leadtam az anyagot. Az alatt a három esztendő alatt sem maradt néma, míg a könyv sorsáról döntés született.

A többit tudják – mindazok legalábbis, akik olvasták Howard Weinstein előszavát az Egy fiú az Örökkévalóságnak-hoz. Amit talán már kevesebben tudnak, hadd említem meg itt: a regény nemcsak hogy megjelent, a New York Times bestsellerlistájára is felkerült – a filmek regényfeldolgozásait nem számítva – elsőként az egész sorozatból. Ez az örömteli esemény az újabb kötetek esetében már természetes, akkortájt azonban kisebb csodával ért fel.

(Azt, hogy könyvem e listára került, természetesen az Önök odaadásának köszönhetem, kedves olvasók. Hálás vagyok mindazoknak, akik nehezen keresett pénzük egy részét regényem beszerzésére fordították. S ha már itt tartunk: köszönöm, hogy másodszorra sem pártoltak el tőlem. Vigyenek esetleg még egy példányt valamely arra érdemes barátjuknak – szavamra, nem fogják megbánni...)

De félre a tréfával! Az Egy fiú az Örökkévalóságnak sikere lehetővé tette számomra, hogy időmet teljes egészében az írásnak szentelhessem. Én pedig ráébredtem, hogy oly sok évvel ezelőtt mégis igazat mondtam Mrs. Duckettnek, csak épp fogalmam sem volt róla. Valójában kezdettől fogva író szerettem volna lenni.

1983-ban, az Egy fiú az Örökkévalóságnak megjelenése után azt hittem, ez volt az utolsó Csillagflotta-regényem; Zar története számomra véget ért.

Az ám!

Azután 1985-ben, szövegszerkesztőmmel bíbelődtem éppen, mikor egyszerre belém villant megint: “Miért is ne...?” S alig egy hónapra rá – oly gyorsan történt, hogy azóta ámulok – kezemben volt a folytatásra kötött szerződés.

E folytatást tartja most a kezében, kedves olvasó.

És – tűnjék bármilyen különösnek – alig pár hónappal a szerződés aláírása után, a rajongók hozzám eljuttatott leveleiben egyre gyakrabban tűnt fel a kérdés: “Tervezi-e a folytatását a Egy fiú az Örökkévalóságnak?” Telepátia? Empátia? A Csillagflotta – kedvelők kollektív tudatának diadala? Magam is csak találgathatom...

A rajongói levelekkel eljutottam bevezetőm lényegéhez. Első Csillagflotta-regényem megjelenése óta sok száz ilyen levelet kaptam. (Gyanítom, párat azért a “céhbeliek” küldtek – az ég megáldjon, Howie!) Többségük abból a fajtából való, amely bízvást megdobogtatja minden író szívét. Ez idáig ötszáz-egynéhányat válaszoltam meg, ötvennel-hatvannal tartozom még. (A lemaradás egyébként sajnálatos módon állandósult, így hát kérem mindazokat, akik a Pocket Books kiadó címére írnak nekem, legyenek türelemmel. Mindazok pedig, akik csupán egy-egy konkrét kérdésükre várnak mielőbbi választ, netán autogramot szeretnének, mellékeljenek küldeményükhöz egy nevükre megcímzett, felbélyegzett borítékot!)

Kérem, higgyék el nekem, leveleik nagy örömet okoztak s okoznak. Fontos tudnom, hogyan vélekednek munkámról – levelek sokaságának megválaszolására azonban csak néhanapján vállalkozhatom, hisz az írásra is gondolnom kell. S mivel a levelek jó háromnegyede egyetlen problémát feszeget, ezt az alkalmat használom ki, hogy feleljek egy sokak által, sokféleképp feltett kérdésre.

“Szeretnék írni (már írok is), megírtam egy Csillagflotta-regényt. Miképp érhetném el, hogy elolvassák és kiadják?”

Igazán sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de alighanem sehogy.

A Pocket Books kiadó napjainkban nem foglalkozik már Csillagflotta-kéziratokkal azon a módon, ahogy 1979-ben, az Egy fiú az Örökkévalóságnak leadása idején tette. Mivel megszámlálhatatlanul sok kézirat futott be, ma már csak hivatásos irodalmi ügynökök által továbbított anyagok találhatnak utat berkeibe. Szerkesztőmtől pedig megtudhattam, hogy mostanság a sorozat évek múltán esedékes, már elfogadott köteteit készítik elő.

Mit tanácsolok hát mindazoknak, akik Csillagflotta-regényt szándékoznak értékesíteni? Csupán azt, hogy írjanak olyan könyveket, melyek saját képzeletük világaiban játszódnak. Dolgozzák át őket újra és újra, mindaddig, míg kiadhatóvá nem válnak (no igen, ez itt a csúsztatás!), azután ajánlgassák őket a kiadóknak mindaddig, míg el nem kelnek. Ha egyszer sikerül, már nem lehet túl nehéz megfelelő ügynököt találni. Az ügynök annak rendje s módja szerint továbbadja a Csillagflotta-kéziratot, melyet így elolvasnak, s a Pocket Books esetleg meg is veszi. (Egyébiránt kizárólag e kiadó jogosult Csillagflotta-regényék megjelentetésére.)

Hacsak nem halálra szánt reménybeli profi az illető, egy Csillagflotta-kézirattal önmagában aligha boldogul a piacon. Persze Csillagflotta-regényekből az ember úgysem tarthatja fenn magát – egyszerűen képtelenség eleget értékesíteni belőlük.

Ha Ön, kedves olvasó, történetesen mindenre elszánt reménybeli profi, akkor sem javasolhatok mást: dolgozzon ki saját világegyetemet, adja el könyveit, tegye nevét a műfajban kellőképp ismertté – ebben az esetben a Pocket Books munkatársai örömmel veszik majd át a Csillagflotta-regény kéziratát ügynökétől.

Higgyék el, tudom, micsoda kihívást jelent Csillagflotta-rajongóként Csillagflotta-regényt írni. Valóságos sziréndal ez... Saját mondatokat adni a mindannyiunk által ismert és kedvelt hősök szájába! Azt sem tagadom, hogy dolgunk (az enyém, s azoké az íróké, akiket ismerek) könnyebb, ha saját történet helyett épp Csillagflotta-történetet vetünk papírra.

Ha Csillagflotta-sztorit írok, úgy érzem, egy medence gonddal előmelegített vizében lubickolok. Az ember kimerülhet, el is fásulhat közben, a többivel összevetve azonban ez a munka lényegesen könnyebb. Saját történeteim írása közben döbbentem rá, mit is vállalok voltaképpen. Csillaghíd-sorozatom első kötetén dolgozva mindvégig úgy éreztem, hideg vizű óceánban tempózok, ahol azért is keményen meg kell küzdenem, hogy a felszínen maradhassak, ami pedig az előrejutást illeti... Nos, egy regényemet, a Napkastély címűt, már csaknem öt esztendeje írom.

Mégis az a véleményem, sokkal, de sokkal kifizetődőbb saját univerzumot teremteni, még akkor is, ha az ember hajlamos újra és újra elfeledkezni erről. Olykor úgy rémlik, a következő oldal, bekezdés, szó is leküzdhetetlen akadályt jelent. Az ember mégis mindegyre tovább ír. Ha író, aligha tehet másként.

Sok szerencsét mindazoknak, akik most vágnak bele! S remélem, legalább annyi örömet találnak majd művem olvasásában, amennyit létrehozása számomra jelentett...

A. C. Crispin

1987 augusztusában