EPILÓGUS

„Este” a hatalmas csillaghajón. Tompított világítás, kihalt folyosók. Néha egy-egy legénységi tag haladt el csendesen késői szolgálatából visszatérve, vagy éppen kora hajnali váltásra jelentkezve. Még a turbólift is csendesebbnek tűnt, mikor Kirk kiszállt belőle. Megállt egy ajtó előtt, tétovázott, aztán csengetett.

– Tessék – szólt ki egy hang szinte azonnal.

Pont ahogy gondolta, a vulcani nem feküdt még le, mikroolvasójánál ült. Bólintott, s Kirk helyet foglalt.

– Üdvözletem, kapitány!

– Üdvözletem, Spock! Gondoltam, hogy beugrom, és megnézem, hogy vagy. – Óvatosan nyújtózkodott, ügyelve gyógyuló bordáira.

– Nehéz nap volt.

– Egyetértek. – A vulcani szemét fáradtság árnyékolta, de mélyükben apró szikra izzott. – Nagyon... megfelelő volt a búcsúztató, amit mondtál, kapitány. Biztos vagyok benne, hogy a régészek családja és a legénységi tagok is így gondolják.

Kirk sóhajtott.

– Az az egyetlen dolog teszi elviselhetővé az egészet, hogy egy név nem illett a listára. Vagy igen? Nem vagyok benne biztos, hogyan emlékezzem rá. Olyasvalakire, aki a századok másik oldalán él, vagy mint aki 5 000 éve meghalt.

Spock válasz helyett a levegőbe meredt.

– Észrevetted, hogy milyen sok barátot szerzett a köztünk töltött rövid idő alatt, Spock? Christine Chapel, Uhura, Sulu és még olyanok is, akiket én sem ismerek. Az a fiatal zászlós... mi is a neve?

– McNair. Teresa McNair.

– Bárcsak megmondhatnánk nekik az igazat! Sok minden egyszerűbb ]enne. Ezek az ő festményei? – Kirk a képernyő elé felhalmozott vásznakhoz lépett, és a vulcani igenlő bólintása után elkezdte nézegetni őket.

– Arra gondoltam. néhányat a barátainak adok – mondta Spock –, úgy hiszem, örülnének neki. Az igazság helyett, amit nem tudhatnak meg.

– Nagylelkű cselekedet. Tudom, hogy sokat jelentene nekik. – Kirk az ajkába harapott, és elmerengett az utolsó festményen, aztán hirtelen ökölbe szorult a keze, és erőtlenül a válaszfalhoz ütötte.

– A francba is, legalább tudnánk, hogy sikerült neki. Nem is izgat, Spock?

A vulcani tekintetében ismét megcsillant valami, és Kirk diadalt vélt felfedezni a máskor közönyös hangban.

– Sikerült neki, kapitány. Itt a bizonyíték.

Kirk odalépett a mikroolvasóhoz, miközben Spock előhívott néhány adatot.

– Rám hagyta a képeit, emlékszel? A múlt és jövő, így mondta. Itt van, Jim. A jel, ami azt üzente neki, hogy vissza kell mennie. Nézd csak!

Kirk egy képet látott a mikroolvasóban. Agya automatikusan olvasta a feliratot: „Friz Új-Araen kereskedőváros egyik palotájának falán... úgy tartják, ezoterikus, vallási jelentőséggel bírt...” – de a kép annyira lekötötte, hogy a szavak értelmüket vesztették. Nem volt rájuk szükség.

Sötét háttérben, fehér pöttyözéssel emelkedett ki egy forma. Nulltér gondolák a nagy korong felett – kissé deformált, de mégis összetéveszthetetlen –, amint éppen az űrt hasítja.

A hajó volt, s alatta egy kéz, a nyitott tenyér kitárt ujjai időn és messzeségen át hirdették a vulcani üdvözlést.

Sárosi Edit fordítása