HETEDIK FEJEZET
A csarnok végeláthatatlannak rémlett, mélyén vadászok módján lapultak, várakoztak az árnyak, hogy a megfelelő pillanatban végezhessenek sebzett prédájukkal. Zar összeszorította a fogát, és átsántikált köztük. Fájt a lába: jól-rosszul összenőtt izmai a tompa fájdalom hullámaival árasztották el egész testét.
Bizonyos szempontból persze a fájdalom is megkönnyebbülést hozott – elterelte figyelmét a bensőjében mindinkább növekvő sötétségről. “Depresszió” – mondaná McCoy. Vagy, ami még valószínűbb: “harctéri fásultságot” emlegetne. Ám Zar számára a danreg kifejezés (d’arkeh n’esth, vagyis: árnyékába vont a halál) sokkal találóbbnak rémlett.
Éveken át féken tartotta magában ezt az érzést, munkájába temetkezett, nem vett tudomást a sajgó ürességről odabent. Mostanság azonban, pusztulni látva mindazt, amiért a Sarpeidon múltjába való visszatérés mellett döntött, látván, hogy völgye sem kerüli el a támadók figyelmét, a sötétség lassanként úrrá lett rajta.
Maga mögött hagyta a magas ablakokkal telitűzdelt galériát. A fénytelen folyosó, ami utána következett, híven tükrözte érzéseit. Ne ma! – könyörgött némán a sötétségnek. Várnod kell még – bár már nem túl sokáig.
De azért elég soká – emlékeztette magát, s újra érezte azt a melegséget, amely apja szavai hallatán odalent a tömlöcben ömlött el benne. E kicsiny szikra birokra kelt a lelkét elnyelni igyekvő sötétséggel, harcolt helyette is, akinek sem ereje, sem kedve nem volt már küzdeni. Megérhettem, hogy a fiának szólított megint, s láthattam szemében a fényt... Visszatért hozzám – hogy miért, nem számú.
Befelé elmosolyodott. Mintha érezte volna, hogy ez az utolsó alkalom! Ennyivel még tartozott a sorsnak, s most bevégezte a kötelességét. Kész.
Békesség töltötte el, békesség és beletörődő nyugalom.
Eleinte harcolt a kétségbeesés ellen, nem adta át magát a d’arkeh n’esthnek, az utóbbi időben azonban már nem kapálódzott. Belefáradt a küzdelembe, amely már esztendők óta tartott; de mert kemény harcos volt, az a fajta, aki nem engedheti, hogy sérülései megfékezzék, tagadta vereségét egészen a legutóbbi napokig. Wynn jóslata azonban megpendített benne valamit, amiről mindeddig igyekezett megfeledkezni – egy húrt, melynek rezgései azóta egész lényét átjárták.
Kész, vége. Hamarosan megpihenhet.
Ezért döntött úgy, hogy enged Cletas és a Tanács óhajának. Min változtat, hogy feleségül veszi a danregek főpapnőjét? A kikényszerítőit házasság egy, legfeljebb két napig tart majd, azután ő, a férj, meghal, asszonya pedig befolyása érvényesítésével behódoltathatja városát a kerreneknek meg az asyriknek. A menyegző talán meggátolja a vérontást, megóv sok ezer emberéletet. Övéi szolgák lesznek, de a mészárlás legalábbis elmarad...
Remélte, valóban így lesz. Tudta, minden azon áll vagy bukik, milyen ember a főpapnő; hogy igazán hisz-e istennőjében, az életadó Ashmarában, vagy csupán szavakkal szolgálja. Annak alapján, amit hallott felőle, az előbbit ítélte valószínűbbnek. Most, miután elbeszélget vele, tudni fogja, mi az igazság: egy empatát nem lehet félrevezetni.
A szállására nyíló ajtóhoz ért, s mielőtt belépett, odaintett a tisztelgő őrnek. Odabent elsántikált a jókora, elfüggönyözött ágy, az Araent ábrázoló festmény mellett, egész a mosdótálig. Voba ott volt már, meleg vizet csorgatott épp egy kancsóból, vállán átvetve tiszta törülköző fehérlett.
Valahogy mindig rájön, mit akarok csinálni, jóval azelőtt, hogy én magam eldönteném – gondolta elégedetten Zar.
Gatyára vetkőzött, s mosdani kezdett. Vállára csíkokban száradt rá a gyakorlótér sara meg a veríték, körmein gyászkeret feketéllett. A szappannak, melyet Voba átnyújtott neki, enyhe gyógynövényillata volt.
Megtisztálkodott és megszárítkozott, felöltötte kerek nyakú szürke ujjasát, s egyszerű fekete övvel fogta össze, melyen ott függött Zarabeth tőre. Elutasította az ezüstfekete Medált, hatalmának jelképét, melyet Voba utolsóként nyújtott át neki.
– Csak semmi hivataloskodás – mondta. – A nő elég dühös már enélkül is.
Megfésülködött, kikefélte a szakállát, azután sóhajtva az ajtóra sandított.
– Lecsillapodott már? – kérdezte segédtisztjétől. – Evett?
– Igen, Felség – felelte a kis ember, s biccentett vörös fürtű fejével. – Tartottam attól, hogy hozzám vágja az egészet, de nem tette.
Vagyis nemcsak szabadjára engedni, megzabolázni is képes az indulatait – gondolta Zar. Értékes vezéri tulajdonság!
– Történetesen épp az imént érkezett hozzánk látogatóba apám és két társa – mondta. – Cletas most helyezi el őket a vendégszobákban. Gondoskodj a kényelmükről, Voba!
– Apád, uram? – Zar évek óta először látta, hogy segédtisztje meglepődik.
– Ő. Ha látod, megismered. A neve Spock. Társai dr. McCoy és Kirk tengernagy. McCoy a kék szemű.
Voba fejet hajtott.
– Személyesen gondoskodom róluk, Felség.
Zar szórakozottan biccentett, tekintete a húsz évvel korábban készült portréra tévedt. A lány finom arca ovális volt, sűrű haja fekete. Sápadt arcát uralták a nagy, sötét szemek.
– Araen... Csodaszép volt, ugye, Voba? – mormolta a sovren.
– Csodaszép, uram – erősítette meg a kis ember. Hogy közben félrenézett, nem kerülte el az uralkodó figyelmét.
Meglepi, hogy ennyi év után megint kimondom a nevét...
– Ez a Wynn... ez is szép?
A segédtiszt eltöprengett a dolgon. – Hát, rútnak nem rút, uram, de különösebb szépségnek se mondanám. Magas, erőteljes felépítésű. A tekintetével szinte felnyársalja az embert.
– Milyen színű a szeme? Sötét? – Zar nem tudta, miért érdekli ez, ám a kérdés egyszerre fontossá vált számára.
– Neem, uram. Zöld. A haja meg világos mogyoróbarna. V
Zar ismét biccentett, érdeklődése alábbhagyott. Végeredményben mit sem szánéit... Sarkon fordult, kilépett az előtérbe, azután megtorpant dolgozószobájának ajtaja előtt. Kétoldalt őrök álltak.
Ó, add, hogy megértsen, kérlek!
Mély lélegzetet vett, lenyomta a kilincset, s belépett.
Wynn egyenes háttal ült a nagy, párnázott széken, gerince alig érintette a támlát. Félt, Heldeon leányához azonban aligha lett volna méltó, ha ezt kimutatja, ezért tekintete, mely (tán századszorra) végigpásztázott a szobán, higgadt volt, kezei is mozdulatlanok maradtak a szék két karfáján.
Jókora szoba volt ez, a kőfalakról színes szőttesek függtek, egy maradt csak üresen, s épp a szemközti, melyen Wynn egy festményt látott. Fura egy festmény volt. A főpapnő hosszan nézte a különös színekben pompázó csillagokat, próbált rájönni, vajon mit jelent mindez. Mert hogy valamit jelent, abban egészen bizonyos volt... ám hirtelen ösztönösen ráébredt, hogy értelmezése meghaladja az ő felfogóképességét – hogy valami olyasmit lát, amit akkor sem érthetne, ha elmagyaráznák neki.
Ez természetesen csak fokozta félelmét.
Igaz, ez idáig jól bántak vele. Meleg, illatos vízzel telt dézsát hoztak, hogy megfürödhessen, azután finom szövésű ruhákat. Enni kapott – kenyeret, sajtot, húst és gyümölcsöt, ráadásnak vizet és bort is... Az a randa kis ember, aki kiszolgálta, szertartásosan mindenbe belekóstolt, mintegy bizonyítandó, hogy az ételben sem méreg, sem altató nincs. (Wynn persze ismert nem egy módot ezen óvintézkedés kijátszására: elég a mérget egy flaska száján megszárítani, vagy épp az asztalkendőbe rejteni... Elvégre törzsfő leánya volt, nem lepte meg semmiféle intrika...)
Persze tudta, hogy az étel és az ital ártalmatlan: megérezte volna, ha a kis szolga csalárdságon töri a fejét. Nyugodtan evett és ivott tehát... Elvégre, ha meg akarták volna ölni, lándzsára tűzik már a csetepaté során, vagy később a hegyről lefelé tartva a szakadékba hajítják.
Noha keményen ellenállt, elrablói nem bántották. Mikor belovagoltak vele az udvarba Új-Araenben, foglyul ejtője, a lovascsapat vezetője felnyúlt, hogy leemelje őt vykarja nyergéből. Wynn pontosan azt tette, amire apja tanította: élt az alkalommal – egy rúgással keményen állon találta a tisztet, majd, miután az megroggyant, rávetette magát, s még egy kemény balkezes ütést mért rá, mielőtt az őrök lefogták. Ott állt az udvar nedves kövén kábán heverő áldozata felett, és kacagott... az őrök arca azonban rezzenetlen maradt – az épületbe kísérték. Wynn sajgó öklét dörzsölgette, bőszen mosolygott. Nem lett volna szabad elveszítenie a fejét, de hát olyan jólesett végre odavágni! Ettől fogva a katonák és a szolgák még óvatosabban bántak vele.
Nyilvánvalóan élve kell nékik. De vajon miért?
Felállt, a helyiség egyetlen ablakához ment, s letekintett Új-Araen piacterére, mely a Lakreo völgyének ölén meghúzódó település központja volt. Valahol elöl, oly messze, hogy nem is látta őket, túl a szélesen hömpölygő folyón, a kerrenek meg az asyrik hordái várakoztak.
Elképzelhető, hogy Új-Araen sovrenje a megadás feltételeiről kíván tárgyalni vele... Mondják, különös ember, nem olyan, mint a többiek, ám azt senki nem merészelte állítani, hogy bolond. Márpedig ha meg akarná adni magát, küldöttséget menesztene a hegyre, olyan embereket, akik hüvelybe dugott pengéiket a békét jelképező kék szalaggal övezik, s akiket Heldeon a tárgyalás lobogója alatt fogad. Ilyen helyzetben nem csupán szükségtelen, értelmetlen is egy veszedelmes rajtaütés, nem szólva az emberrablásról, mely apját csak feltüzeli a városbeliek ellen.
Meglehet, a sovren alattvalói számára óhajt bántatlanságot kieszközölni. Igen, ez a valószínűbb – gondolta Wynn a sok-sok kőből és gerendából összerótt házat szemlélve. Kis kert tartozott mindegyikhez. Új-Araen szépen rendben tartott, virágzó település benyomását keltette. Ha kiderülne, hogy nagyobb vérontás nélkül is megszerezhető, elkövetne mindent, meggyőzné apját, válassza a békésebb utat. Ez tetszene Ashmarának, elvégre ő, női istenség lévén, gyámolítja az életet, és megveti a halált – kivéve persze a természetes halált, amely a kezdetektől fogva velejárója az életnek.
Noha ugyancsak járatos volt a hadviselésben, s nemegyszer vezette csatába apja seregeit, Wynn utálta a dúlást, a gyilkolást, az erőszakot, melynek minden leigázott város prédájává vált. Gyermekek sírása, nők sikolya, férfiak üvöltése... Valahányszor megfogadta tanácsát Heldeon (márpedig rendszerint adott leánya szavára), az ellenséges városok megsarcolása elmaradt. A főpapnő együtt érzett az áldozatokkal: sikolyaikban mintha önnön sikolya visszhangzóit volna, amelyet két esztendeje ura, Nahral, és a kis Lelinos teteme felett hallatott.
Igyekezett megőrizni önuralmát, görcsösen markolta az ablak kőpárkányát. Szerettei még mindig hiányoztak: jeges kéz kapta marokra szívét, ha rájuk gondolt. A bivalyerős, vidám, szőke Nahral, és az ő nagy, gyengéd keze... és gyermekük, Lelinos, aki ötéves sem volt még, de pufók arcát vénné változtatta a halál, nagy szemei vakon meredtek a semmibe. Nahralnak a szemét sem kímélték az asyrik...
Wynn gyűlölte a Halálosztó Rorgant, s nem vezették félre a hazugságok, melyeket az Heldeonnak feltálalt, hogy a két törzs szövetségét tető alá hozza. Elmagyarázta, hogy a danreg tábort feldúló csapat szökevényekből és gonosztevőkből állt, akik a maguk feje után mentek, nem az ő parancsait teljesítették.
Hihető mese, lehetett volna akár igaz is... Amint azonban Wynn Rorgan szemébe nézett, megértette, hogy a férfi hazudik. Nem tudta bizonyítani. Különös megérzései magát Heldeont is nyugtalanították. “Az istennő adománya” – mondogatta, de mert nem értette a dolgot, nem bízott e sugallatokban. A danregek amúgy rászorultak a segédcsapatokra és az utánpótlásra, amit az asyrik kínáltak, Wynn tehát tartotta a száját. Ashmara azonban ismerte az igazságot – s ő, mint köztudomású, ki nem állhatja a hazugokat. Rorgan előbb-utóbb megfizet, nem vitás. Wynn bízott istennőjében.
Odakintről lépések neszét hallotta.
Kelletlenül visszatért a helyére és leült, elrendezte öltözékét, megkeményítette arcvonásait – épp abban a pillanatban végzett, mikor csattant a retesz. Kitárult az ajtó, egy férfi lépett be.
Magas volt, még Nahralnál is magasabb, noha nem olyan tagbaszakadt. Széles, izmos váll, keskeny csípő. Nyilvánvalóan harcos – noha kis híján megnyomorították.
A férfi becsukta az ajtót, aztán csak állt, nézte Wynnt, aki rezzenetlenül viszonozta pillantását.
A jövevény arca... különös volt. Markáns és cserzett bőrű, mint afféle harcosé, de valahogy... más. Hosszú és szögletes vonású, tekintélyt parancsoló és komor. Ráncok szabdalták: barázdák a homlokon, barázdák a szépen metszett, mosolyt sosem ismert száj két oldalán. Dús, enyhén hullámos haja elöl a homlokába hullt, hátul csaknem vállig ért. Szakállt viselt, kurtára nyírt katonaszakállt. Szakálla, haja nem deresedéit – pedig látszott, nem fiatal már.
Szeme szürke volt, szürke, akár a messzeségben vonuló viharfelhők, szemöldöke határozottan felfelé ívelt. Tekintete hűvösnek látszott, ám Wynn érezte, hogy lelke mélyén elkeseredett lehet. Zavarba ejtette ez a szempár, s zavarba ejtette a benyomás, hogy látta már ezt a férfit, noha egészen biztos volt benne: sosem találkoztak azelőtt.
A csendet a belépő törte meg.
– Üdvözöllek, úrnőm – mondta szertartásosan meghajolva.
Hangja kellemes volt, nem oly mély zengésű, mint Nahral erőteljes baritonja, a belőle kiérződő keménység azonban megértette a fogollyal: ez az ember parancsoláshoz szokott.
Wynn csak az egyenrangúak közt szokásos főhajtással viszonozta az üdvözlést.
– Uram...
A férfi ajka alig észrevehetően megvonaglott.
– Leülhetek? – kérdezte. – Kifáraszt az álldogálás. Wynn a sajátjával szemközti székre mutatott.
– Foglalj helyet, kérlek. Úgy sejtem, ez a bútordarab is a tiéd.
Miután leült, a férfi rápillantott, s Wynn először észlelte érzelmi kisugárzását. A jövevény nyugtalan volt – a főpapnőt ez a felismerés szinte felvidította.
– Te volnál az, akit sovrennek címeznek?
– Igen – válaszolta a férfi. – És úgy vélem, elnézésedet kell kérnem, amiért ilyen... lóhalálában hozattalak ide.
– Mi mást mondhatnál? – mondta bősz mosollyal Wynn. – Nem is tehettél mást.
– Nem – válaszolta keserűen a férfi. – Nem volt más lehetőségem. Utasítottam az embereimet, hogy óvják meg épségedet, ha kell, akár a saját életük árán. Helyettesem, Cletas drágán megfizetett ezért. Hidd el, ha láttam volna bármi más módot arra, hogy szólhassak veled, nem vetemedem ilyesmire.
Wynn hátradőlt ültében – sikerrel keltette a magabiztosság látszatát.
– Értem... S miért épp velem óhajtasz beszélni?
– Ashmara főpapnője vagy, az ő szolgálatára esküdtél fel, igaz? – kérdezte a férfi szemöldökét felhúzva. – Ashmara istennő pedig szereti az életet. Azt remélem, a segítségemre leszel számos emberélet megmentésében. A tieid meg az enyémek életéről van szó. Érték-e szemedben az emberélet?
– Tehát nem tévedtem – gondolta Wynn. Bólintott.
– Érték.
– Ha holnap vagy holnapután csatára kerül sor, nem csupán katonák fognak elesni – mondta a férfi. – A dolgok jelenlegi állása szerint Új-Araen lakóira – köztük a gyermekekre is – halál vár, ha veszítek.
Wynn viszonozta átható pillantását, s megint az a kísérteties érzése támadt, ismeri ezt az embert. Erőt vett magán, és leküzdötte.
– Igazad van. Nyomasztó túlerővel kell szembenézned... el fogunk söpörni. S nyilván tudod, mi a meghódított városok osztályrésze.
A férfi bólintott.
– Tudom, mi vár ránk.
– Őszinte leszek hozzád – mondta Wynn, mert volt valami a férfiban, ami erre indította. – Felháborít, ahogy elragadtatok és idehurcoltatok... de rokonszenvet kelt bennem erőfeszítésed, melyet néped érdekében teszel.
Bár a sovren arckifejezése mit sem változott, Wynn érezte, hogy szavai hallatán megkönnyebbül, ezért figyelmeztetően felemelte a kezét. – Meglehet azonban, hogy ez sem segít. Van némi befolyásom apámra, megkísérlem majd rávenni, garantálja Új-Araen polgári lakosainak bántatlanságát. A városra és tapasztalt kereskedőire amúgy is szükségünk van... – Sóhajtott. – Heldeont azonban alighanem úgy feldühítette elrablásom, hogy egyáltalán nem figyel majd rám. Laolnál, Rorgannál és tiszteletre méltó csapataiknál pedig végképp nincs szavam. Kényszerű szövetség a miénk.
Világosan érzékelte a férfi csalódottságát.
– Értem – mondta a sovren, s összefonta ujjait. Wynn a kezét nézte. Az ujjai hosszúak, mint holmi írástudóé, de láthatólag kardforgatáshoz szokottak. A jobb kéz fején két sebhely, két régi kardvágás nyoma éktelenkedett: keresztezték egymást, s csak a ruhaujj alatt tűntek el.
– Őszintén sajnálom – szólt halkan Wynn.
– Elhiszem – mondta a férfi. – Erezném, ha nem így lenne. De mit szólnál, ha olyan taktikához folyamodnánk, amely eloszlatná apád haragjának jó részét, s egyben érdekeltté tenné őt népem megkímélésében?
Volt valami a hangjában, amitől Wynn szíve hevesebben kezdett verni, bár elképzelni sem tudta, mire céloz a férfi. Azon kapta magát, hogy képtelen levenni róla a szemét. Mikor megszólalt, tompa volt a hangja – vagy csak neki rémlett így, mert fülében dübörgőit a vér.
– Miféle taktikához? Mit tudsz ajánlani? A férfi halványan elmosolyodott, s ismét felhúzta szemöldökét.
– Fura, hogy épp e kifejezést használtad. Nos hát, úrnőm, házasságot ajánlanék.
Egy percbe is beletelt, mire Wynn ismét szóhoz jutott, de mikor végre megszólalt, tökéletesen nyugodt volt a hangja.
– Úgy érted, hogy mi ketten... – Nem kérdésnek szánta, a férfi mégis bólintott.
– Milyen érdekes! Ez a legjobb ajánlat, amit a nap folyamán kaptam... – Kedvvel, szívből nevetett. – Halljuk a feltételeidet, uram!
A sovren mély lélegzetet vett.
– Hivatalos menyegzőre gondoltam, úrnőm. Úgy értesültem, a leányrablás bevett szokás a danregeknél, ezért Heldeon haragja bizonnyal alábbhagy majd, ha értesül róla, mi volt támadásunk voltaképpeni célja. Már amennyiben szabad akaratodból engem választasz... Ha megteszed, a házasság köteléke kapcsol majd a danregekhez, akik ezután aligha vonulnak majd hadba ellenem... – Vállat vont. – Az asyrikkel és a kerrenekkel ettől függetlenül bizonyára meg kell küzdenem. Túlerejük a danreg csapatok nélkül is nyomasztó, mégsem leszünk teljesen esélytelenek. Jelenleg azok vagyunk, bár – hangja e ponton hidegebb s keményebb lett a kőfalaknál – biztosíthatlak, a hódítók súlyos árat fizetnek majd győzelmükért. Wynn hátradőlt székében.
– Ezt jól kiagyaltad, uram. Igazad van: Heldeon sosem követné el a bűnt, hogy olyasvalakire támad, akihez a házasság vérköteléke fűzi. Talán épp veled fog szövetségre lépni. Legfrissebb értesüléseink szerint ellenfeleid még ebben az esetben is túlerőben lennének, de azért... – Vállat vont, szárazon elmosolyodott. – Nos, az esélyeid még jobbak volnának. Ám mindez nem egyéb, mint játék a szavakkal. De mert látom, mindenre gondoltál, hadd tudakoljam meg: mi késztethet engem arra, hogy segítsek létrehozni e szövetséget?
A férfi előrehajolt.
– Társuralkodóvá és örökösömmé teszlek. Nincs utódom. Te parancsoláshoz szoktál, bölcs vagy és megértő – megfelelő uralkodója leszel a Lakreo-völgynek.
– De a néped... – kezdte volna Wynn.
– A Tanács támogatni fogja az általam kijelölt utódot, akárcsak a hadsereg. Népem Ashmarát imádja, s te az ő papnője vagy. Jó szívvel lesznek irányodban – különösképp, mivel a közreműködésed révén megmarad életük s vagyonuk. A Völgy tágas, földje termékeny, a város virágzó, nem panaszkodhatsz majd birodalmadra.
– Rorgan és Laol feltehetően megkísérli elragadni tőlem.
– Ezzel a kockázati tényezővel bizony számolnod kell – ismerte el a sovren. – Heldeon azonban csapatokkal támogat majd, még akkor is, ha az én érdekemben nem lép fel. Elég valószínű, hogy a kerrenek és az asyrik neked is szövetséget ajánlanak, mint apádnak.
– Igazad van – bólintott Wynn, s meglepetten tapasztalta, hogy komolyan fontolóra veszi az ajánlatot. A férfi jól számított: valóban nagy kísértést jelentett számára e termékeny völgy; apja lánya volt, uralkodásra született. A Lakreo-völgy lakóinak szövetsége igen sokat jelenthet a nomád danregeknek: piacot biztosíthatnak például állataik számára. A dombok övezte védett mezők pedig kitűnő téli legelők...
Sokkal inkább hasznukra válna egy ilyen szövetség, mint a meglévő Rorgannal és Laollal. Emez csak háborúság idején hasznos, s csak addig, míg tart a küzdelem... Amint eloszlik a füst, alighanem egymás torkának esnek...
Jobban szemügyre vette a szemközt ülő férfit. Noha vonásai sajátosak voltak, nem találta csúfnak vagy taszítónak. Lepillantott kemény, csupa heg kezeire, s egy futó pillanatig azt latolgatta, vajh’ miféle gyönyört nyújthat az érintésük. Felsóhajtott. Nahrallal oly szerencsés volt... Ashmara kegyesnek mutatkozott irányában. Nem várhatja, hogy másodszorra is ilyen szerencse éri.
Mikor ismét felpillantott, észrevette, hogy a férfi feszülten várakozik. Wynn megdöbbent: az a benyomása támadt, hogy a sovren valamiképp érzékelte gondolatait. Elpirult.
– Nagy a kísértés, de nagy a kockázat is – mondotta. A férfi előrehajolt, szürke szeme megvillant.
– Ha nincs ellenedre a dolog, nyomban cselekednünk kell! Még ma délután üzenj apádnak... Utóbb személyesen is találkoznom kell vele, hogy megvitassuk a feltételeket. Azután következik a ceremónia. Holnap hivatalosan is bejelentjük.
Wynn habozott. Az járt a fejében, milyen érzés lenne egy idegennel hálni az éjjel. Szárazon elmosolyodott. Hiába, ezek a hivatalos házasságkötések mindig olyan... hát szóval, ilyenek.
– Csak egyvalamit... – szólalt meg.
– Igen?
– Mondják, más vagy, mint a többiek – s a saját szememmel látom, valóban különbözöl mindazoktól, akikkel életem során találkoztam. Mondják... – Zavartan hallgatott el, ismét elpirult.
– Hogy démonok ivadéka vagyok? Wynn érezte, a sovrent szórakoztatja a dolog, noha arckifejezése mit sem változott.
– És te elhiszed ezt?
– Dehogy! – vágta rá a főpapnő. – Természetesen nem hiszem el. De úgy vélem, jogom van megtudni, pontosan miben is különbözöl az átlagemberektől. Hidd el, nem táplálok illúziókat a hivatalos házasságkötéssel kapcsolatban: nem vagyok már csitri, nincs szükségem édelgésre, gyöngéd szavakra. Évekkel ezelőtt túljutottam az ilyesmin, s örülök, hogy így alakult. Mégis tudnom kell, kivel bújok ágyba az éjjel...
A férfi szótlanul bámult rá, azután megköszörülte a torkát.
– Úrnőm... félreértettél. Nem valódi házasságra gondoltam, csupán házasság megpecsételte szövetségre. A menyegző semmire nem kötelez téged – fizikai értelemben legalábbis. Ha szavaim mást sugalltak volna, kérlek, bocsáss meg.
– Tehát ebben áll a különbség? – érdeklődött hűvösen Wynn. – Nem vagy képes?
A férfi döbbenten bámult, azután kitört:
– Dehogynem! Nos, meglehet, hosszú ideje már, hogy utoljára... – Elhallgatott, mély lélegzetet vett, vonásai megkeményedtek. – Úrnőm, ez nem férfiasság kérdése. Volt már feleségem, de belehalt a szülésbe. Nagyon... nagyon szerettem. Nem kívánok magamnak még egyszer efféle kapcsolatot.
– Én sem – ismerte be Wynn, férjére és fiára gondolva. Övéi úgy vonszolták el a tetemek mellől, meg akart halni ő is. – Tudom milyen érzés a legdrágábbat elveszíteni.
– Ami pedig... az eltéréseket illeti – folytatta a sovren –, azok elhanyagolhatóak, s nem külsőlegesek, egy... azaz inkább két kivétellel! – Hajába túrt, aztán úgy fordította fejét, hogy a főpapnő láthassa mindkét fülét.
Wynn pár pillanatig összehúzott szemmel nézte, aztán vállat vont.
– Köszönöm, hogy kielégítetted a kíváncsiságomat. Felteszem, ez teljesen természetes a te fajtádnál.
– Az – mondta a férfi. Láthatólag megkönnyebbült, hogy Wynn így fogja fel a dolgot. – S most, hogy minden feltételt ismersz, mi a véleményed? Vagy szívesebben gondolkodnál válaszodon még egy ideig?
– Csaknem meggyőztél – mondta lassan Wynn. – De most, hogy... nos, tisztáztad a félreértést... Nem hiszem, hogy egy ilyen házasság összeegyeztethető volna Ashmara szolgálatával.
– Hogyhogy?
– Amit ajánlasz, nem valódi házasság, csupán a külvilág félrevezetése. Ashmara nem nézi jó szemmel az efféle kapcsolatot, sem azokat, akik részt vállalnak benne Lesimította szoknyáját, nem nézett fel. – Egyébként ha újra házasodnék, imádkoznék istennőmhöz, hogy áldjon meg gyermekekkel – örökösökre van szükség... – Nyugodtan beszélt, nem akarta, hogy a férfi rájöjjön, menynyire hiányzik neki Lelinos, hogy vágyik egy másik gyermekre – még akkor is, ha fél a szerelemtől.
– Úgy beszélsz, mintha élethosszig tartó elkötelezettségre számítanál – mondta a férfi. – Hamarosan módodban áll majd igazi párt választani, gyermekeket szülni neki, ha ez az óhajod.
Wynn csak pislogott.
– Igazán?
– Persze. Frigyünk csak egy, legfeljebb két napig tart majd. Utána egymagád uralkodhatsz Új-Araenen.
– Miért mondod ezt?
– Hát elfelejtetted? Pedig magad mondtad ki rám a d’arkeh n’esthet. Nem fogom túlélni a küszöbönálló csatát.
A főpapnő döbbenten meredt rá. Zúgott a füle; akárha óriási vihar dúlt volna odabent. Most már tudta, miért találta a férfi arcát olyan hátborzongatóan ismerősnek – tegnap “látta” csontok recsegése, vérontás közepette elesni e férfit.
Wynn ritkán emlékezett azokra a víziókra, melyeket Ashmara bocsátott rá – papnőinek kellett elismételniük a transzban kinyilatkoztatott jóslatokat. Torka most hirtelen, megmagyarázhatatlan módon elszorult. Bolond vagy? – förmedt magára. Hiszen alig ismered ezt az alakot! Miért bánt akkor, hogy meg kell halnia?
Azért bántotta a dolog. A férfi holttestének transzban látott képe valamiképp Nahral és Lelinos tetemének emlékképével mosódott össze – s Wynn újraélte a pillanat kínját, mikor rájuk akadt a tábor maradványai közt.
Tekintete egy pillanat múltán kitisztult újra – ráébredt, hogy mindkét kezével görcsösen markolja széke karfáját, s hevesen remeg. A sovren már állt, aggódva figyelte. Körbesántikálta az asztalt, némi vizet töltött egy kupába.
– Jobban érzed magad? – kérdezte. – Halálsápadt lettél...
Wynn igent intett, próbálta megfogni a kupát, de úgy remegett a keze, hogy az asztalra löttyintette a vizet.
– Így, így... – mormolta a sovren, és segített neki. A főpapnőnek sikerült pár kortyot lenyelnie, ez megnyugtatta kissé.
– Bocsánat – suttogta végül. – Elfelejtettem. Látomásaim támadnak, szavakba öntőm őket, de mikor az istennő szól rajtam keresztül, a szája lehetek csupán; nemigen emlékszem a történtekre, az elhangzottakra.
A férfi bólintott.
– Ismerem az érzést... – Ellazította izmait, felemelte rossz lábát, az asztalra telepedett. Összefonta karját, úgy nézett le Wynnre. – Mindig beteljesülnek a jóslataid?
– Ilyen vagy olyan módon – felelte a főpapnő. Gyengének érezte magát, nem tudta, mi lehet az oka – azután rádöbbent, hogy az elmúlt éjszaka alig aludt. – A szavak igazak, de amit látok, olykor másképp, máshol történik.
– De ha valakit elesni látsz, arra halál vár, igaz?
Úgy tűnt, a férfit nem izgatja különösképp a dolog. Wynn felpillantott rá, makacsul fürkészte. A sovren szürke szemeibe visszaköltözött az a hűvös, réveteg kifejezés. Mintha azon tűnődött volna, milyen talajba vessék övéi a magvakat.
– Igaz – suttogta Wynn.
A férfi furcsamód elégedetten bólintott.
– Nos hát – mormolta –, akkor mindent tudsz. Megteszed-e, amire kértelek?
Wynn kihúzta magát, nem tudta elfojtani dühét,
– Hát nem küzdesz a sorsod ellen? Küzdened kellene! A sovren ajka féloldalas mosolyra görbült. “Ne tűrd csendben, hogy elnyeljen a zord éj... kiálts, kiálts, ha fogy a fény.”
– Igen – mondta Wynn a szemébe mélyedve. – Pontosan így gondoltam. Ezek a te szavaid?
– Nem. Egy Dylan Thomas nevű ember írta őket. – A férfi a fejét ingatta. – Igazad van, küzdenem kellene. De hát már nincs miért. Mi hasznom volna a küzdelemből? Te magad mondtad, hogy jóslataid mindig beteljesülnek.
– De hiszen megkaptad a figyelmeztetést! – kiáltott fel Wynn. – Soha senkit nem figyelmeztethettem előre... Meg tudom mondani, hogyan fog történni, így talán elkerülheted a bajt!
A férfi viszonozta pillantását; Wynn érezte, elpirul megint.
– Köszönöm neked – mondta végül a sovren. – Köszönöm, hogy segíteni akarsz, noha alig ismersz; hogy nem vetsz meg azután, amit ellenedre tettem. Jó vagy.
– Akárcsak te – mondta Wynn. – Meg tudom mondani... mi lakozik az emberekben. Hogy mit éreznek. – Mind ez ideig csak apjának és Nahralnak árulta el titkát.
Nem tudta, miért érzi úgy, bíznia kell ebben a férfiban... – de nem bánta meg döntését.
– Empátia és prekogníció – szólt a férfi. – Gondoltam. Egyébként én is az emberek lelkébe látok.
Wynnek fogalma sem volt, mit jelenthet az iménti két furcsa szó, mégsem tudta véka alá rejteni kétkedését.
– Hogy lehetséges ez? A képesség az istennő ajándéka – s te férfi vagy!
– Bebizonyítom neked – mondta a sovren. – Add a kezed!
Wynn habozott, aztán odanyújtotta. A férfi kardforgatástól kérges tenyere melegen simult az övéhez, és...
...és Wynn érezte, mi lakozik benne: elkeseredés, kínzó magány, keserű elszántság. Az egyesülés teljesebb volt, mint bármikor azelőtt, s a főpapnő néhány pillanat múltán ráébredt, azért, mert a férfi is olvas benne – felfogja magányosságát, fájdalmát, hajlíthatatlanságát, a szeretetet, amelyet a kínokkal teli élet iránt mindennek ellenére érez. Hasonlítottak egymásra – a férfi világa azonban már-már homályba veszett.
Harcolj! – könyörgött neki némán Wynn. Kiálts!
Érzékelte a sovren önkéntelen reakcióját az érzelemkitörésre – a férfiban egy pillanatra felszikrázott az életkedv, az elevenség; erre késztette a felé áradó szenvedélyes esdeklés.
Kapcsolatuk ezután gyengülni kezdett, fokozatosan visszahúzódtak; Wynn ismét magára maradt gondolataival. Egy perc múltán ébredt csak rá, hogy még mindig szorongatja a férfi kezét, mint valami mentőövet. Ujjai remegtek, ahogy elengedte.
A sovren rámeredt, szeme elkerekedett a megdöbbenéstől, de arcára lassanként visszatért az a zárkózott kifejezés. Ám a rövid egyesülés megszülte a felismerést – Wynn hirtelen rádöbbent, hogy ez alkalommal a férfi egykedvűsége maszk csupán, s a felszín alatt egymást érik a gondolatok. Vajon min töprenghet?
– Most már hiszek neked – suttogta.
– Magadra hagylak, hogy megfontolhasd ajánlatomat – egyenesedett fel a sovren, kizökkenve töprengéséből. – Mikorra térjek vissza?
Wynn nagy levegőt vett, s ő is felállt.
– Nem szükséges később visszatérned, már döntöttem. Elfogadom az ajánlatodat. – Alighanem megvesztem – gondolta, de mint mondta, már döntött. – Írok apámnak, hogy ma este felkeressük, s tárgyalunk.
A sovren megragadta a kezét, s mélyen meghajolt.
– Úrnőm... Köszönöm. Köszönöm! – Felegyenesedett, s lepillantott Wynnre, akit a szemében felvillanó fény reménykedéssel töltött el.
– Te már tudod a nevemet – mondta egy perc múltán.
– Megtudhatnám én is a tiédet? Ostobának erezném magam, ha úgy kelnék egybe egy férfival – még ha csak rövid időre is –, hogy nem szólíthatom a nevén. A sovren ezúttal szívből mosolyodott el.
– Nem ismered-e a régi meséket? Az áll bennük, hogy ha elárulod valakinek a nevedet, voltaképp a lelked felett adsz hatalmat neki...
– S te elhiszed ezt? – vágott vissza Wynn a férfi saját szavaival.
A mosoly lehervadt a sovren ajkáról. Komolyan emelte fel és csókolta meg Wynn kezét. A főpapnő érezte bőrén leheletének melegét.
– A nevem Zar. Megtisztelnél, ha eztán így szólítanál.