HARMINCNEGYEDIK FEJEZET

Melyben a dolgok elrendeződnek,

mégpedig mindent egybevetve nem

a legrosszabbul.

Blaireau megértette, hogy minden ellenállás hiábavaló.

Egy csapásra kijózanodott, amint a durva csendőrmarkok kétfelől megragadták, s most egyre csak azon járt az agya, hogy mi módon kecmereghetne ki a legelőnyösebben e kínos helyzetből.

Észrevéve a tömegben Guilloche doktort, esdekelve szólt hozzá:

– Ügyvéd uram, szépen kérem, segíccsen! Bocsáttasson szabadon!

– Már nem vagyok az ügyvédje, uram.

– Nem-e? És mióta?

– Mióta maga bűncselekményt követett el.

– Fura egy ügyvéd az olyan, mondhatom, aki pont akkor haggya magárajaz ügyfeleit, amikor a legnagyobb szükségük vóna rája! Szép kis ügyvéd maga, hajja-e?

– Maga meg szép kis ügyfél!

– Az ügyvédem magamra hagy! Istenem, mi lesz így énvelem? Nem marad más hátra, a bírósághoz kell fordúnom. Kérem, elnök úr, helyeztessen a szabad lábamra!

– Kérése tökéletesen indokolt, barátom. Csendőrök, eresszék szabadon Blaireau urat.

– A legerélyesebben tiltakozom! – rikácsolta Dubenoît.

– Nincs igaza, polgármester úr! Tekintve, hogy ezen személy előzetesen már megbűnhődött mai cselekményéért, az igazság azt kívánja, hogy e mellette szóló tényállást figyelembe vegyük. Blaireau nem tartozik a társadalomnak semmivel; ő előre fizetett.

– Jól beszélt, elnök úr! – kiáltott Blaireau.

A csendőrök a bíró nemes, méltányos és nagylelkű szavainak hatására megjuhászodva eresztették ki markukból Blaireau-t.

Szegény fiú fáradtan és lelkileg teljesen összeomolva roskad egy székre.

– Ki vagyok fosztva! A politikai jövőm oda! – sóhajtozik.

– Látja, ezt bízvást elmondhatja! – kajánkodik Dubenoît.

– Mivé leszek most, Istenem? Má’ lelkierőm sincsen semmi!... Báró úr, nem teccene tudni véletlenű valami kis állást szerezni énnekem Párizsba?

– Párizsban?

– Ottan. Mer’ arrul ugye szó se lehet, hogy továbbra is itten maraggyak Montpaillard-ba, amennyi irigyet én itten összeszereztem magamnak!

– Jó, tehát egy állást óhajt, megjegyeztem, barátom.

– Mentül hamarébb, könyörgök, aranyos báró úr.

– Ah, hisz most jut eszembe: maga ért a kártyatrükkökhöz, igaz?

– Egyebem se maradt a sok bajba.

– És pompásan áll magán az előkelő öltözék!

– Mindenki esztet mongya, és gratulál is hozzája.

– Nos, akkor szerződtettetni fogom krupiénak egy kis cabourg-i kaszinóban.

– És legalább össze lehet ottan spórolni valami kis dohányt?

– Dögivel. Az egész frakkját telitömheti vele.

– Akkor nem bánom.

Blaireau némileg meg van vigasztalva.

Gomblyukába a valamelyest már hervadt, de változatlanul igen nagy és igen vörös dália helyébe egy még nagyobbat, még vörösebbet, még frissebbet rak.

És jókedvűen elrikkantja magát:

– Tudtam én, a jó életbe, hogy az igazság mindig elnyeri jutalmát!