TIZENHETEDIK FEJEZET

Melyből kitetszik,

hogy a rend túlzott imádata

a szó szoros értelmében vett

igazságtalanságra ragadtathat

egy köztisztviselőt.

– Kettőnkön a sor, Blaireau.

– Csak mondja, polgármester úr.

– Nos, mamlaszok mamlasza, hagyná magát elszédíteni holmi forrófejű cselszövőktől, akik csupán fölhasználni akarják magát, hogy borsot törjenek a hatóság meg a bíróság orra alá, megbontsák a rendet, és akik, miután mindent tönkrezúztak maguk körül, nemcsak hogy ejtik majd magát, de még alaposan ki is röhögik?

– Asztat én nem tom, van-e a hatóságnak meg a bíróságnak orra, hogy alája borsot lehessen tömi, de asztat meg még úgy se, hogy má’ mér’ akarnának engemet kiröhögni.

– Miért, miért, miért! Mert többé nem lesz szükségük magára! Ez olyan világos, mint a nap!... Idehallgasson, Blaireau, itt  most arról van szó, hogy hideg fejjel vizsgáljuk meg a maga helyzetét.

– Forró fej vagy hideg, az nekem édes mindegy, főleg azok után, hogy kaptam én itten maguktul hideget-meleget rogyásig. De asztat megmondhatom, hogy a helyzetem, az nem valami rózsás, jóuram.

– Nem rózsás? Remélem, nem azt akarja ezzel mondani, hogy panasza van a börtönünkre? He? A montpaillard-i börtönről köztudomású, hogy a megye legjobb börtöne, és maga csak ne is számítson arra, hogy mindig olyan igazgatókkal lesz benne dolga, mint amilyen Bluette úr!

– Teccik tudni, én inkább arra számítanék, hogy senki igazgatóval se legyen benne dógom.

– Azt sosem lehet tudni.

– Bluette úr különben igazán rendes, de hát a börtön, az mégiscsak börtön.

– Majd ha egy másikba kerül, tüstént megérzi, hogy börtön és börtön között vannak ám különbségek!

– Látom, ragaszkodni teccik ahhoz, hogy mégeccee’ bevágjanak a hűvösre.

– Ezt most hagyjuk. Borítsunk fátylat a múltra. Mihez kezd most? Miből akar ezután élni?

– Ne tessen félteni engemet, nem gyüvök én zavarba.

– Nem? Mégis, mi a szándéka?

– Dógozni fogok.

– Mit?

– Hát amit azelőtt... hogy is mondjam... megin’ bütykölök majd.

– Úgy, tehát bütyköl. Tudom, mit fed e kifejezés, de ne féljen, fiam, magán tartjuk eztán a szemünket, jobban, mint valaha, és ha görbe utakon jár, magának lépünk a bütykére! Gondolja, hogy könnyen talál majd rendes munkát?

– Má’ mér’ ne találnék?

– Ki kell, hogy ábrándítsam. Az emberek tisztában lesznek azzal, hogy háromhavi börtön áll maga mögött. És az ilyesmit a népek nemigen szeretik, hallja!

– De hát, a kutyafáját, a népek asztat is tudni fogják, hogy ártatlan vótam!

– Tudom, Blaireau, de nem magamból indulok ki, aki fölül állok az effajta előítéleteken. Én, ami a saját személyemet illeti, szívesen látok asztalomnál bárkit, aki ártatlan, de nem mindenkinél számíthat ilyen fokú megértésre. Nincs-e igazam, Bluette?

– De igen, sajna.

– Figyelembe kell venni a közvéleményt.

– A közvéleményt? – csattant föl Blaireau. – Dejszen a közvélemény mellettem van! Nézze csak esztet az újságot, ebbe is benne áll.

– Maga elolvas ilyen dőreségeket?

– Botrány Montpaillard-ban!

– Montpaillard-ban semmiféle botrány nincs, és nem is lesz, arról kezeskedem!

– Akkor meg mit csinál a Blaireau-ügy-gyel, polgármester úr?

– Blaireau-ügy nincs! Ugyan már, csak nem képzeli, szegény fiam, hogy csupán mivel a Nord-et-Cher-i Harsona öklömnyi betűkkel szedte ki a nevét, maga egyszeriben jelentékenyebb személyiséggé vált, mint amilyen három hónapja, az elítéltetése előtt volt?

– Asztat én nem képzelem, hanem tudom.

– Nos, kedves Blaireau, nagyon téved. Maga az elítéltetése előtt nem volt bűnös, most pedig ártatlan. Ez egy és ugyanaz a dolog, tehát a maga helyzete egy jottányit sem változott.

– Esztet én másként gondolom. Teccik tudni, időközben én három hónapot börtönbe vótam. Tán mégse kéne esztet a kis mellékes körülményt elfelejteni...

– Nézze, most egymás közt vagyunk, igaz? Ne próbáljon itt nekem fondorkodni. Szó ami szó, három hónapot börtönben töltött, elismerem; de ha összeadnók valamennyi börtönhónapot, melyet pusztán a mindenféle orv dolgaiért megérdemelt volna, akkor nemhogy három hónappal nem úszhatta volna meg, de talán még tíz évvel sem! Tekintse hát szerencsésnek magát, és vegyük le az egészet a napirendről.

– Ártatlan vagyok, és mer’ egy tömbbű vagyok faragva, ennél is maradok, kész.

– Becsületszavamra úgy tesz, mintha maga volna az egyetlen ártatlan ember az egész településen! Mondjak magának valamit, Blaireau? Maga egy örökké rosszban sántikáló, garázda elem!

– Attul még ártatlan vagyok.

– Hallgasson ide, Blaireau. Még adok magának egy utolsó baráti jó tanácsot. Hagyja el ezt a környéket. Menjen valamilyen távoli vidékre, és én vállalom, hogy megfelelő állást szerzek ott magának. Aztán, ha ott derekasan dolgozik és rendesen viselkedik, egy napon talán visszanyerheti a becsületét.

– Még hogy vissza?! Én, aki ártatlan vagyok?

– Beleegyezik?

– Soha az életbe! Becsületes embernek semmi szüksége visszanyerni asztat, amit el se vesztett!

– Ha nem fogadja meg a tanácsomat, Blaireau, bizony Isten nem felelek az elkövetkezendőkért!

– Mér’, micsodák következendenek el?

– Majd meglátja, és meglehet, hogy akkor már késő lesz a bánat, maga csökönyös tökfej!

– Az ördögbe is, a végin még egész összezavar.

Blaireau kínosan tétovázó ábrázatot öltve vakargatta meg csökönyös tökfejét. Ekkor egy őr lépett be és jelentette, hogy valami úri egyén várakozik kint és arra kéri igazgató urat, engedélyezze számára Blaireau úr meglátogatását.

A kérelmező nem volt más, mint régi ismerősünk, Hautpertuis báró, aki azért óhajtott a szerencsétlen áldozattal találkozni, hogy megbeszélje vele az ő tiszteletére és javára rendezendő ünnepség részleteit.

– Egy báró! – rikkantott Blaireau. – Asztat a szép szerelmit!

– Bocsássa be azt az urat! – rendelkezett az igazgató.

– Egyszóval nem állt el ettől a habókos ötletétől – dünnyögte maga elé Dubenoît. – Mert nincs ugye elég bajunk a forradalmárokkal, most még a nemesség is nekiáll megzavarni a rendet. Micsoda idők, Istenem, micsoda idők!

Hautpertuis báró diszkréten elegáns öltözékben jelent meg, ezúttal virágtalan gomblyukkal (a rabokhoz tilos virágot bevinni), és könnyed hangon bár, de a helyzethez illőn szigorú képpel üdvözölte a jelenlévőket.