ELSŐ FEJEZET

Melyben megismerkedünk:

1. Jules Fléchard úrral, akinek

meglehetősen fontos szerepe lesz

e történetben;

2. egy bizonyos Placide-dal,

e hűséges inassal, aki mindamellett

– ahogy Bauer mondaná –

tizenegyedrangú statiszta, valamint

3. ha a szerzőnek még jut rá tere,

a fölöttébb elegáns Hautpertuis

báróval.

Madame de Chaville elkiáltotta magát:

– Placide!

– Asszonyom?

– Leszedhet.

– Igenis, asszonyom.

Azzal Madame de Chaville visszatért vendégeihez.

Magára maradva, Placide, a hűséges inas elmorogta szabvány szövegét: „Hát nem kapkodták el a dolgot; már azt hittem, sosem fejezik be!”

Ezt követőleg habozni látszott: egy pohárka borpárlatot? vagy netán egy kis sartrőzt?

Végül ez utóbbi szesznéműség mellett kötött ki, s tisztes adagot kortyolt belőle, látható elégedettséggel.

Nemsokára, mint aki mégis jobb belátásra tért, poharát egy igen öreg, mondhatni ópálinkával töltötte meg, s ezt aztán lassan, valódi ínyenc módján ízlelgette.

– Na nézd csak, Fléchard úr!

Csakugyan: a kerten át egy úr lépkedett a veranda irányában, egy csenevész küllemű és ámbár szegényesnek látszó, de kifogástalan öltözékű úr, aki némi eleganciának sem volt híjával.

– Jó napot, Baptiste! – köszönt a robusztusnak aligha mondható férfiú.

– Elnézést, Fléchard úr, én nem Baptiste vagyok, ha meg nem sértem, hanem Placide. Ez a nevem: Placide.

– Szememben az effajta részletkérdés nem bír különösebb jelentőséggel, de mivel ön szemlátomást ragaszkodik hozzá, hát nem bánom: jó napot, Auguste, hogy van?

És a szerencsétlen ember ernyedten – hajh, de még mily ernyedten! – egy székre roskadt.

– Maga igazán eredeti egy fickó, Fléchard úr!

– Az ember legyen fickós, amíg teheti, barátom. Mindenesetre, miközben e szavaimon elmereng, szíveskedjék jelenteni Arabella de Chaville kisasszonynak, hogy a tornatanára a rendelkezésére áll.

– A tornatanára! – pukkadt ki a röhögés Placide-ból. – Nahát, Fléchard úr, maga még öregkorában is büszkén fogja emlegethetni, mily jól sikerült megnevettetnie engem aznap, amikor mint tornatanár állított be ide!

Fléchard úr mintha meg se hallotta volna az inas udvariatlanul bizalmaskodó, parlagias megjegyzését, beérte azzal, hogy zsebkendőjével fölitassa a verejtéket, melyben homloka úszott.

Elfelejtettem mondani, de tán még nem késő: mindezen események egy kánikulától félájult júliusi délutánon játszódnak Montpaillard-ban, napjainkban, egy fényűző verandán, mely csak a nap fényét képtelen elűzni, s mely egy hatalmas kertre néz. (Avagy egy pirinyó parkra, ahogy jobban tetszik.)

– Egy pohárka valamit, Fléchard úr? – kínálta a látogatót a nagyvonalú Placide, aki észlelhetően el akarta tüntetni az iménti idétlen derűje által keltett rossz benyomást.

– Köszönöm, de én csak tejet iszom.

– Akkor hát egy szivart? Ezek itt pazarok, s nem túl szárazak. Nem tudom, ön is úgy van-e ezzel, mint én, de én egyenest imádom az enyhén nedves szivarokat. Mellesleg Havannában, ahol aztán igazán értenek hozzá, amint az illik is, az emberek annyira friss szivarokat szívnak, hogy facsarni lehetne belőlük a dohánylevet. Tudta ön ezt?

– Nem volt szerencsém eddig tudomást szerezhetni erről a körülményről, mely egyébként aligha is érint engem, tekintve, hogy én csak a nihilt szívom, a hörgőim miatt.

A műveletlen Placide láthatóan nem értékelte teljes mélységében az értelmiségiek szokott pályáiról letévedt tornatanár eme tréfáját, de nehogy felvilágosultság dolgában elmaradjon a látogató mögött, így szólt:

– Nos, én pedig csak az úr puros-ait szívom.

– Helyes, az még mindig jobb, mint a purgós.

No, ezt még Placide is fölfogta; ki is robbant belőle a nevetés:

– Azt a vicces fejit magának!

– És ami Arabella kisasszonyt illeti,  mondja, kedves Victor, mikor venné végre a fáradságot, hogy tudósítsa ittlétem felől?

– Arabella kisasszony jelenleg ifjú urakkal és hölgyekkel teniszezik. Ő a legszenvedélyesebb játékos mindnyájuk közt, adta vén bolondja!

Jules Fléchard fölpattant ültéből, kihúzta magát, s Placide szavai fölötti felháborodásában szinte keresztüldöfte az inast tekintetének haragos villámaival:

– Kénytelen vagyok, fiam, arra inteni, szíveskedjék, legalábbis a jelenlétemben, tisztelettudóbb hangon nyilatkozni Arabella kisasszonyról. Arabella nem vén bolond. Sem nem bolond, sem nem vén.

– Na azért csecsemőnek se mondható, a harminchárom évével!

– Nem látszik annyinak. És ez a lényeg.

E hirtelen energiakitöréstől a tornatanár teljesen kimerülten zöttyent vissza székére, s miközben arcát egyre inkább ellepték a verejték csöppjei, bánatos hangon szólalt meg:

– Eszerint úgy gondolja, hogy Arabella kisasszony ma nem is vesz tornaleckét?

– Dejszen ezt próbálom megértetni: ha teniszezik, felőle akár bombázhatnák is a kastélyt, attól se hagyná magát zavartatni.

(Placide szívesen nevezte kastélynak gazdái kényelmes nyaralóját.)

– Nos, annyi baj legyen, fújjunk takarodót.

De közben Jules Fléchard ábrázatán az a fajta jellegzetes ólomszürkeség lett úrrá, mely a legszörnyűségesebb erkölcsi kínoknak halovány mivoltában is ékes tanújele.

Ezek után barátunk fogta a kalapját, mégpedig a bal kezével, majd a jobb kézelőjével kifényesítgette, nézetünk szerint inkább merő ösztönös gépiességből, mintsem avégett, hogy eleganciájával elképessze a város polgárait.

Már éppen távozott volna, amikor egy harmadik személy lépett a verandára:

– Jó napot, uram... ööö... üdvözlöm!... Mondja csak, Placide, a levélhordó még nem járt erre?

– Még nem, báró úr.

Ezalatt Fléchard figyelmesen bámulta a monoklis úriembert, akit Placide most íme báró úrnak nevezett.

Nem, tehát nem tévedett, kétségkívül maga Hautpertuis báró áll előtte!

– Hautpertuis báró úr, van szerencsém köszönteni önt!

A báró (nem vitás, báró ez ám a javából!) megigazította a rövidnél is rövidebbet látók számára készített óriás monokliját, rámeredt az őt megszólítóra, majd hirtelen fölragyogott az arca:

– Nahát, ön itt, kedves Fléchard-om? Vigyen el az ördög, ha valaha is számítottam volna arra, hogy egyszer még ezen a vidéken látom viszont!

– Én egy roncs vagyok, báró úr, s amint méltóztatik tudni, a roncsok többnyire nem maguk válogatják meg a helyet, ahova hányódnak.

– Nagyon is igaz... A roncsok csakugyan nem maguk döntenek az ilyen... ööö... hányási dolgokban, egyetértünk. Hanem mondja csak, kicsoda tanul Chaville-éknál hollandusul?

– Hollandusul? – mosolygott Fléchard. – Hogyhogy hollandusul?

– Nekem mintha úgy rémlenék, hogy amikor volt szerencsém megismerkedhetni önnel...

Fléchard a még nedves homlokára csapott és fölkiáltott:

– Ej, hát persze, báró úr, egészen el is felejtettem... Fönnállásomnak ezen epizódja teljesen kiment a fejemből... Persze, hogyne, most már tisztán emlékszem mindenre. Amikor az a megtiszteltetés ért, hogy megismerkedhettem önnel, éppen a hollandus nyelvre oktattam egy kisasszonyt...

– A szépséges Catherine d’Arpajont. Hej, de csinos egy fruska volt! Hah, a rusnya dög!... De ha már itt tartunk: árulja el, Fléchard, mi ütött abba a Catherine-ba, hogy nekiállt hollandusul tanulni? Elvégre a hollandus nem az a fajta nyelv, amit az ember nyomós ok nélkül óhajt elsajátítani.

– Az ok valóban, hogy úgy mondjam... ööö... nyomós volt. Kész regény volt az, báró úr, s részemről immár nem kibeszélés, ha elbeszélem. Catherine d’Arpajon az auteuil-i futtatásokon összeismerkedett egy fölöttébb bőkezű ültetvényessel, aki azonban egy árva kukkot se tudott franciául. Ez az idegen, midőn elhagyta Párizst, tolmácsa útján azt mondta volt Catherine-nak: „Drága gyermekem, jöjjön hazámba, olyan fogadtatásban lesz része, mint egy királynőnek.” És meghagyta a címét. Kevéssel utóbb megtudtam, hogy Catherine d’Arpajon hollandus nyelvtanárt keres.

– És ön jelentkezett?

– Jelentkeztem, tekintve, hogy érettségizett ember létemre akkoriban éppen nem volt állásom.

– Tehát ön beszél hollandusul?

– Mondjuk inkább, hogy az adott helyzet alkalmat teremtett a számomra arra nézvést, hogy néhány morzsányit fölcsipegessek e nyelvből.

– És mi lett a mi derék Catherine-unkkal?

– Sosem láttam viszont azóta. Csak annyit tudtam meg, hogy szegény kicsike eltájolta magát a nyelvet illetőleg. Az ültetvényes nem hollandusul beszélt, hanem dánul.{2}

– És ön most mivel foglalkozik, Fléchard, öregem?

– E pillanatban tornatanár vagyok.

– Torna... tanár!?

Monokliját jól helyére rögzítve, Hautpertuis báró szinte beleveszett Jules barátunk enyhén szólva ösztövér tagjainak szemléletébe.

– Úgy van, báró úr, tornatanár. Jól sejtettem, hogy e hír majd meglepi önt.

– Megvallom, hogy a külseje... izé... valahogy mintha nem predesztinálná önt az  oktatás ezen ágazatára. Hogy a csudába jutott ilyesmi az eszébe?

– Ó, édes Istenkém, a dolog igen egyszerű. Engem, tudja, a legkülönfélébb csalódások értek, minélfogva neuraszténiás lettem.

– Ööö... mit mond, mi lett?

– Neuraszténiás, báró úr. Az orvosok azt ajánlották, hogy tornásszam, méghozzá sokat, mentül többet, egyebet se csináljak, csak tornásszam. Egy-kett, egy-kett...

– Nem vitás, a torna kiváló dolog. Különösen neuratanázia ellen.

– Kiválónak kiváló, csakhogy! Szerényke jövedelmem nem lévén elegendő ahhoz, hogy csakis e sportnak éljek, támadt egy elmés ötletem: ahhoz, hogy neki élhessek, belőle fogok élni! Így lettem tornatanár...

– Nem is ostoba kombináció. No és legalább bevált?

– Párizsban nem, ott túl nagy a konkurencia. Következésképp ide jöttem Montpaillard-ba.

– Vajon az ön... hogy is mondjam csak... némiképp izé... keszeg külseje nincs rossz hatással a reménybeli kliensekre?

– Ugyan már miért is volna, báró úr?

Dehogy! Az embernek ahhoz, hogy jó tornatanár legyen, nem okvetlenül szükséges afféle izompacsirtának lennie, mint ahogy, teszem azt, az ember kitűnően oktathat könyvelést anélkül, hogy közben nagy üzletember volna.

– Az ön okfejtésénél pontosabbat elképzelni sem tudnék, kedves Fléchard.

– Egyébiránt, hogy a túlságos megterheléstől megkíméljem magam, tanítványaimat jobbára a hölgyek, kivált a kisasszonyok köréből toborzom. Egyik-másik ilyen toborzói Dulcineám idővel alaposan megerősödött, még nálam is erősebb lett, ami köztünk szólva még nem jelent megdönthetetlen világcsúcsot. Így például Arabella kisasszony... Látta ön már Arabella kisasszonyt a trapézen?

– Egyszer futólag mintha észleltem volna ottlétét, ám e tényt nem méltattam különösebb figyelemre.

– Hiba volt öntől, báró úr. Arabella kisasszony a trapézen, az, hogy úgy mondjam, maga a testet öltött Erő és Kecs.

– Jó, hogy mondja. Legközelebb majd jobban ügyelek, ígérem.

– A látvány megéri.

És Fléchard szinte önkívületben megismételte:

– A testet öltött Erő és Kecs, báró úr, igen!

– Ó, Fléchard! – mosolyodott el a báró.

– Micsoda tűz, micsoda láng! Csak nem szeretett tán bele a tanítványába, mint egynémelyik regényhős?

– Ön tréfál, báró úr. Hogy vethetne szemet Arabella kisasszonyra a magamfajta egyszerű kis tornatanár?

Placide lépett be, kezében tálca, levelekkel.

– A postája, báró úr.

– Megengedi, kedves Fléchard?

– Csak parancsoljon, báró úr. Különben is megyek már.

– Mivel nem végleg, érzelmes búcsúra semmi szükség.

– Tiszteletem, báró úr.

– Fléchard úr! – szólt Placide a látogató után. – Arabella kisasszony arra kéri, szíveskedjék pontban ötre visszajönni, hogy megtartsák a tornaórát.

– Hah! – szakadt ki a megkönnyebbülés sóhaja szegény megviselt fickóból.