TIZENÖTÖDIK FEJEZET
Melyben, hogy e siralomvölgy
igazsága helyrebillenjen,
Blaireau előtt végre földereng
egy számára dicsőséges helyzet
hajnala (már ha egy igazság
billenni, valamely helyzet pedig
hajnalodni képes).
Guilloche ügyvéd, hóna alatt egy tekintélyt parancsoló méretű aktatáskával, akár a szélvész zúdult be, s arcáról szinte lerítt (vagy inkább tán levigyorgott), mekkora boldogsággal tölti el a dolgok ilyetén fordulata.
– Kedves Bluette-em, jövetelem oka és célja bizonyára nem ismeretlen ön előtt: szeretném, ha lehetővé tenné találkozásomat e sötét ügy szerencsétlen áldozatával; természetesen, amennyiben ez nem ütközik a börtönszabályzatba.
Bluette elnevette magát.
– A sötét ügy szerencsétlen áldozata itt áll ön előtt.
Az ügyvéd szavaitól Blaireau megnyugodott: ez az ember nyilvánvalóan nem azért jött ide, hogy további bajt okozzon neki, hiszen szerencsétlen áldozatnak nevezte őt. Sőt, hoppá! Lehet, hogy éppen ellenkezőleg, jövetelével nem remélt haszon áll a házhoz... Talán lehet valamit keresni a dolgon! Az semmi esetre sem árthat, ha ő, Blaireau, egy kicsit eltúlozza sorsa sanyarú mivoltát, hogy magát ezzel jobban megsajnáltassa.
Így hát a lehető legszánnivalóbb képet vágva felelt Guilloche doktornak:
– Úgy van, ügyvéd úr, a szerencsétlen áldozat én vagyok.
És hatalmas sóhaj kíséretében még hozzátoldotta:
– Ha tudná, mennyit szenvedtem!
– El bírom képzelni, szegény barátom, de megpróbáltatásainak rövidesen vége.
– Ideje is vóna.
– Jártam az ügyészségen, bepillantást nyertem a maga aktájába, eget-földet megmozgattam...
– Ó, köszönöm, ügyvéd úr, nagyon köszönöm!
– Magát még ma szabadon bocsátják... Mit mondjak, az ügyészségiek nem voltak valami boldogok!
– Asztat meghiszem! Megnyúlt az óruk, mi?
– De még mennyire! Ez az eset óriási port fog fölverni! Olvasta cikkemet a Nord-et-Cher-i Harsoná-ban?
– Nem, ügyvéd úr, nekünk a börtönbe csak a Hírkolomp jár.
– Hoztam egy példányt, hogy maga is lássa.
Blaireau átvette a hírlapot, s legelőször az alábbi, irdatlanul nagy betűkkel szedett cím ötlött szemébe:
BOTRÁNY
MONTPAILLARD-BAN
SÚLYOS BÍRÓI TÉVEDÉS
– Jé, erre nem is gondoltam – motyogta Blaireau –, de igaz, ami igaz, bírói tévedés történt. Én egy bírói tévedésnek lettem az áldozata.
És azzal a gőggel, mely a születő hírnév örök kísérője, sűrűn elismételgette magában:
—A Blaireau-ügy! A Blaireau-ügy! Lám csak, ni, esztet is megértem: énrólam ügyet neveztek el!
– Olvassa, barátom.
És Blaireau olvasta:
„A boldogtalant, aki az utóbbi negyedszázad egyik legsúlyosabb bírói tévedésének áldozataként évekig sínylődött a montpaillard-i börtönben...”
– No ne, évekig?! – tiltakozott bágyadtan Bluette. -Ez azért egy kis túlzás.
– Majd valamelyik későbbi számban helyesbítünk.
– Nem az idő hosszúsága számít – támogatta meg az ügyvédet Blaireau. – De folytatom:
„...évekig sínylődött a montpaillard-i börtönben, igen, ezt a szerencsétlen Blaireau-t a közvélemény meg fogja bosszulni. Mi pedig nem hagyjuk magára!
Aláírás: A SZERKESZTŐSÉG.”
Blaireau keble csak úgy dagadozott:
– Kérem, ügyvéd úr, mondja meg a szerkesztőségnek, hogy nagyon szépen köszönöm nekije esztet, meg asztat is tessék nekije elmondani, hogy én nem szokok hálátlan lenni. Ha a szerkesztőségnek kedve szottyanna egy szép vadnyúlra, esetleg egy helyre pisztrángra...
– Köszönöm a szerkesztőség nevében, Blaireau.
– Teccik látni, esztet nevezem én újságcikknek! Csak tudnák én ilyet írni!
– Maga többet tesz a cikkek írásánál, drága bajtársam, maga ihleti őket!
És baráti hévvel szorította meg a szerencsétlen áldozat boldogtalan kezét.
– De ez még nem minden, Blaireau.
– Mér’, még mi van?
– Gondolkozzék. Élje bele magát abba az új helyzetbe, miszerint maga többé már nem az az egyszerű és banális kis Blaireau, mint azelőtt.
– Élem én magamat beléje, ügyvéd úr, élem én; de mitül nem vagyok többé az az egyszerű és banális Blaireau, mint azelőtt?
– Attól, hogy ma mindenki magára figyel!
– Elég baj.
– A maga neve immár nem csak a magáé; egy egész világskandalum viseli.
– Lássa, emmá’ szentigaz.
– És most keresve sem találhatnánk magánál megfelelőbb személyt arra, hogy az üldözöttek zászlóvivője legyen!
– Az leszek!
– Ne feledje, hogy ezzel olyan kötelmeket vállal magára, melyek alól nem vonhatja ki magát.
– Az ügyvéd úr egész nyugodt lehet. Ha jobban ismerne, tudná, hogy én nem vagyok az a kivonósfajta, mint ahogy összeadni se adom össze magam akárkivel. Csak asztat ne mondja senki rám, hogy se nem osztok, se nem szorzok: én igenis az üldözöttek zászlóvivője leszek! – ismételte meg nyomatékkai.
– Bravó, Blaireau! A maga kebelében az antik hősök szíve dobog!
– Höhöhö! Hitte vóna tavaly még bárki is asztat, hogy belőlem az idénre zászlóvivő lesz?
– Azzal kezdjük, öreg harcostárs, hogy ma este a Harsona egész szerkesztőségével együtt fog vacsorázni.
– Elfogadom a meghívást.
Ezen a ponton az igazgató helyénvalónak látta, ha félénken megjegyzi:
– Kedves ügyvéd úr, nem tudom, vajon a börtönszabályzat elvben lehetővé teszi-e nekem, hogy engedélyezzem a fogva tartottak városban való vacsorázását. De tekintettel a rendkívüli körülményekre...
– Hát esztet, teccik látni, aláírom! – fakadt ki keserűen Blaireau. – Rendkívüli, ez az! Asztat bízvást elmondhatjuk, hogy ezek a körülmények teljesen kívül vannak azon, amit rendnek szoknak híni!
– Tehát, kedves Blaireau, kisvártatva visszatérek magáért, s rövidesen, amikor megkezdődik a választási kampány, maga lesz minden összejövetelünk díszelnöke!
– Díszelnök? Nagy ég! Hát jó, én ebbe is megpróbálok beleélni, de fog-e menni?
– Mi sem könnyebb ennél. Majd elmagyarázom.
– A zászlómmal fogok elnökként díszleni?
– Miféle zászlóval?
– Hogyhogy mifélével? Hát az üldözöttekével, nem?
– Ó, ó, ó, ó, ó! Az üldözöttek zászlaja, kedves barátom, az voltaképpen, mint tárgy nem létezik. Ez csak afféle jelkép... Szokványos beszédfordulat.
– Sebaj, azér’ majd úgy fogok díszleni, mintha tárgyként is vóna nálam egy.
– Nagyon helyes!... Ja, a tárgyról jut eszembe: a maga ügyének tárgyában előreláthatólag Dubenoît úr is meg fogja keresni magát, hogy megpróbálja összezavarni... Óvakodjék tőle!
És püff! a börtönfalra festett ördög már meg is jelent.